Finszter Géza: Rendészettan
Finszter Géza Rendészettan című tankönyvét a Dialóg Campus Kiadó jelentette meg 2018 közepén, éppen akkor, amikor az új büntetőeljárási törvény is hatályba lépett. Tankönyvekről ritkán szoktunk könyvismertetőt közölni, de most mégis kivételt kell tennünk. Ennek oka nagyon is érthető: Finszter Géza szakmai munkásságának ez is része. A korábban megjelent könyvét, A rendészettan elméletét követi ez a mostani, amelyben a szerző tíz fejezetre osztja fel ezt a hatalmas témát.
Az első fejezetben, A rendészet fogalma c. részben a szerző segíti az egyetemi hallgatókat, de nemcsak őket, hanem a rendészettan iránt érdeklődő szakembereket is, hogy eligazodjanak a rend és a biztonság fogalmait illetően.
A második fejezetben a közrendről, a köz- és a jogbiztonságról esik szó, ezen belül is leginkább a rendészet társadalmi rendeltetéséről ír a könyv szerzője.
A harmadik fejezet elhelyezi a rendészetet a közigazgatás teljes rendszerében, ezért is kapta a Közigazgatás – rendészeti igazgatás címet.
A negyedik fejezetben (A rendészet személyzete) a szolgálatról, a szakmai hozzáértésről és a hivatáserkölcsről esik szó.
Az ötödik fejezet rávilágít arra, hogy mi az állam kötelezettsége a közbiztonság és a közrend területén: A rendészeti közhatalom forrásai.
A rendészeti rendszer c. hatodik fejezetben a szerző bemutatja azt a bonyolult szervezeti hálózatot, amelynek feladata a társadalom védelme.
A hetedik fejezet áttekinti a rendészeti fejlesztés célkitűzései mellett annak megvalósítási feltételeit is: Rendészeti stratégiák.
A nyolcadik fejezet bemutatja a rendészet Alaptörvényben elfoglalt helyét, ezért is kapta az Alkotmányos alapok címet.
A kilencedik fejezet, A rendészet joga és a rendészettudomány, a rendészettudomány mint új tudományterület kialakulásáról szól.
A tizedik fejezet, a könyv utolsó része arról ad számot, hogy miként jutott el a társadalmak védelme a civilizációs fundamentumoktól a mai nemzetközi együttműködésig, ezért kapta ez a rész azt a címet, miszerint A rendőr a város polgára.
Finszter Géza tankönyve a rendészet egészéről szól, és elsősorban közigazgatási ismereteinket gyarapítja, de a büntetőjogi jogalkalmazás mindennapjaiban is hasznosnak bizonyulhat. Főleg napjainkban, amikor az új Be. hatálybalépését követő néhány hónapban még csak szokjuk az új eljárási rendet. Az előző Be.-hez képest jóval nagyobb szerep jut a nyomozó hatóságnak a nyomozás első, illetve az ezt megelőző szakaszban. Az új Be. alapján a nyomozás folyamán, a felderítés alatt a nyomozó hatóság széleskörű jogosítványokat kap. A felderítési szakban a nyomozó hatóság teljes felelőssége érvényesül: mivel a nyomozó hatóság önállóan jár el, így a felelősség is az övé, ugyanakkor az ügyészség hatásköre csökken, és itt kizárólag a törvényességi felügyeletnek megfelelő intézkedésekért felel.
A régi Be.-ben a rendészeti és bűnügyi feladatok nem különültek el élesen egymástól, és előfordult, hogy bűnügyi tevékenységet az ágazati törvény szabályai szerint végezzenek (titkos információgyűjtés). Emellett a régi Be. speciális szabályrendszert alkotva lehetővé tette az eredmény bizonyítékként történő felhasználását Ez a speciális szabályrendszer okozta a legtöbb bizonyítási problémát. (Kizárt, kirekesztett vagy csekély bizonyító erejű bizonyíték.) A probléma a szabályozás kettősségének és a rendészeti, valamint a bűnfelderítési feladatok keveredésének volt köszönhető. Ezért az új Be. a rendészet bűnmegelőzési és egyéb feladatait elválasztotta a bűnfelderítéstől, és összehangolta az ágazati törvényeket a Be.-vel.
Régóta figyelem a nemrég megjelent és most ismertetett könyv szerzőjének munkáit. Egészen szokatlan érdeklődéssel olvastam e tankönyvet megelőzően, a Belügyi Szemle tavaszi számában megjelent írását az elveszett gyanú nyomáról. Bár Finszter erős kritikai hangvétele hiányzik ebből a tankönyvből, és ez érthető is, de a figyelmes olvasó mégis érzi, hogy az oktató sorok mögött ott lapul az óvatos figyelmeztetés, utalva arra, hogy a rendőr nem csupán a (magyar) város polgára, hanem több ennél: egy olyan kontinens lakója, ahol az emberi jogokat a történelem nehéz vajúdásában szülte
Új irányok a kétszeres értékelés tilalma értelmezésében
Bevezetés
A kétszeres értékelés tilalma, vagy latinul a ne bis in idem elv értelmezése és tartalma az elmúlt évtizedekben sokat fejlődött, egyre bővült, ugyanakkor ezzel együtt bonyolultabbá is vált. Felmerült az elv alkalmazása büntetőjogi és közigazgatási vagy más joghátrányok halmozott kiszabása esetén, amennyiben utóbbiak „büntető jellegűnek” minősülnek. Ennek megítélése eseti mérlegelést igényel, és mind az Európai Unió Bírósága, mind az Emberi Jogok Európai Bírósága különböző szempontokat dolgozott ki, amelyek csupán részben fedik egymást.
A jogalkalmazásban a kétszeres értékelés tilalmának tartalmi bizonytalansága és a két, fent említett bíróság joggyakorlatának eltérése okozhat problémát.
Ezért ez a tanulmány az elvet érintő, idei évben született Európai Unió Bírósága által hozott döntésekkel foglalkozik elsősorban, röviden összefoglalva és ezzel összehasonlítva az Emberi Jogok Európai Bíróságának idevágó joggyakorlatát. Kitérek a magyar Alkotmánybíróság 2017. április 18-án hozott, azonos kérdéssel foglalkozó döntésére is. Végül megvizsgálom, hogy milyen irányba mutatnak a bíróságok eseti döntései, milyen új elemekkel bővült a ne bis in idem elv amúgy is tág spektruma.
Az elv jogtudományos igényű elemzésétől eltekintettem a tanulmány terjedelmi korlátaira figyelemmel.1 Ehelyett a bírósági döntések lényeges elemeinek ismertetésére és az azokból levonható következtetésekre helyeztem a hangsúlyt.
A ne bis in idem elv tartalma
A kétszeres értékelés tilalma minden jogász számára ismert alapvető elv, amely alaptörvényi szabályozásban is testet ölthet. Három elemből tevődik össze: a) ugyanazon (bűn)cselekmény, b) jogerős elítélés és c) büntetőszankció.
A magyar szabályozás
A magyar Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése értelmében „A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték”.
Az Alkotmánybíróság (a továbbiakban AB) a 8/2017. (IV. 18.) számú határozatában összegezve addigi joggyakorlatát részletesen foglalkozott a kétszeres értékelés tilalmának értelmezésével. A 2. pontban kifejtette, hogy az egyes büntető anyagi és eljárásjogi alkotmányos alapelvek érvényesülési körét nem szűkíti a büntetőjog területére, hanem az érintett jogszabály tartalma és funkciója alapján, esetről esetre vizsgálja, hogy indokolt-e ezen alapelvek alkalmazását más jogágakhoz sorolható, olyan eljárásokra is kiterjeszteni, amelyek jogellenes magatartás szankcionálására irányulnak és megelőzést vagy megtorlást célzó joghátrányok kiszabását eredményezik.
Az AB a kétszeres értékelés tilalmát összekapcsolta az ítélt dolog elvével, és kimondta, hogy a ne bis in idem elv egyrészt alapjogi korlátot jelent az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másrészt a jogbiztonság érdekében garantálja az ügydöntő bírósági határozatok véglegességét. Az AB szerint a tilalom akkor lép érvénybe, ha már született jogerős bírósági döntés a büntetőjogi felelősségről. Ennek a megállapításnak jelentősége van, amire később visszatérek.
A kétszeres értékelés tilalmának alkalmazása során az AB a cselekmények és az érintett személyének azonosságát, valamint azt vizsgálja, hogy az eljárás vagy a szankció büntető jellegű volt-e vagy sem.2 Utóbbi kapcsán az AB az idézett döntése 3. pontjában kifejtette, hogy nem tekinti döntőnek az eljárás jogág szerinti besorolását, hanem az eljárás és az abban kiszabott joghátrány funkcióját tekinti kiindulópontnak. Az eljárás büntető jellegét akkor állapítja meg, ha az „valamely természetes személy által megvalósított jogellenes cselekmény miatti felelősségre vonásra irányul, amennyiben az eljárás során alkalmazandó jogkövetkezmény […] – célját és hatását tekintve – megtorló jellegű és prevenciót szolgáló joghátrány.”
Az AB a konkrét ügyben bírói kezdeményezésre azt vizsgálta, hogy állatkínzás vétsége miatti jogerős elítélést követően megindított állatvédelmi eljárásban kiszabott bírság és az ezt lehetővé tevő törvényi szabályozás nem ütközik-e az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésébe.
Az AB az állatvédelmi hatóság eljárásáról és az általa kiszabott bírságról a fenti szempontok vizsgálatát követően kimondta, hogy az büntető jellegűnek minősül, és felvetheti az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlását. Ugyanakkor nem állapította meg a ne bis in idem elv sérelmét. Ennek oka az volt, hogy egyrészt az állatvédelmi szabályok megszegése miatt szélesebb körben van lehetőség állatvédelmi eljárás megindítására, mint amely magatartások a Btk. tényállása alá tartoznak. Másrészt, az állatvédelmi hatóságnak mérlegelési lehetősége van, hogy bírságot szab-e ki vagy más, olyan jogkövetkezményt alkalmaz, amely már nem minősül megtorlónak. Az AB szerint önmagukban azok a rendelkezések, amelyek lehetővé teszik a Btk.-ba ütköző bűncselekmény miatti jogerős marasztalást követően állatvédelmi eljárás megindítását, nem sértik a kétszeres eljárás tilalmát.
Az AB kiterjesztette vizsgálódását arra az esetre is, amikor a közigazgatási eljárás megelőzi a büntetőeljárást vagy azzal párhuzamosan zajlik. Ezt az esetkört a jogbiztonság követelményén keresztül vette górcső alá.
A jogbiztonság megköveteli, hogy a jog egésze, egyes részterületei és a jogszabályok világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és egyértelműek legyenek a címzettek számára. Az AB szerint az Alaptörvény nem zárja ki, hogy a jogalkotó ugyanahhoz a jogellenes cselekményhez a büntetőjogon kívüli, más jogágba tartozó joghátrányt is fűzzön, de a jogbiztonság megköveteli, hogy az eljárások egymáshoz való viszonyát is egyértelműen szabályozza. Az AB megállapította, hogy a jogalkotó azt az általános rendező elvet követi, hogy a védett jogi tárgy megsértésének mértékéhez, azaz a cselekmény súlyosságához igazítja a büntetőjogi, szabálysértési vagy közigazgatási szankció alkalmazását.
Az AB a konkrét ügyben kimondta, hogy a normatív szabályozás alapot ad olyan jogalkalmazói értelmezésre, amely sértheti a jogrendszer kiszámítható működését, és ezzel a jogbiztonságot, mivel az állatvédelmi bírság alkalmazása megtorló és büntető jellegű. Ezért rögzítette, hogy ha büntetőjogi felelősség megállapításának van helye vagy arról jogerős döntés született, akkor állatvédelmi bírság kiszabására nem kerülhet sor, mert az sértené a kétszeres értékelés tilalmát.
Nemzetközi dokumentumok és joggyakorlat
A ne bis in idem elv alkalmazása azonban nem kizárólag belföldi ügyekben merülhet fel, hanem különböző országokban történt marasztalások találkozása is felveti figyelembevételének indokoltságát.
Az elv legfontosabb nemzetközi forrásai az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban Charta) 50. cikke, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-én Rómában aláírt európai egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyv (a továbbiakban EJEE HKJ) 4. cikke és a Schengeni Végrehajtási Egyezmény (a továbbiakban SVE) 54. cikke.
A Charta „A kétszeres eljárás alá vonás és a kétszeres büntetés tilalma” címet viselő 50. cikke szerint: „Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték”.
Az EJEE HKJ 4. cikke, amely a „Kétszeres eljárás alá vonás vagy büntetés tilalma” elnevezésű, a következőképpen szól:
„(1) Ha valakit egy állam büntetőtörvényének és büntetőeljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyanezen bűncselekmény miatt büntetőeljárást nem folytathatnak, és vele szemben büntetést nem szabhatnak ki.
(2) Az előző bekezdés rendelkezései nem képezik akadályát annak, hogy az adott állam büntetőtörvényeinek és büntetőeljárási törvényeinek megfelelően az eljárást újból megindítsák, ha új vagy újólag feltárt tények vagy az eljárás alapvető hibái természetüknél fogva kihatással vannak a meghozott ítéletre.
(3) A jelen cikk rendelkezéseitől az Egyezmény 15. cikkére hivatkozással nem lehet eltérni.”
Az SVE 54. cikkének megfogalmazása a három tartalmi elemet egy negyedikkel egészíti ki, ami nem más mint a végrehajtási aspektus. Az SVE szerint „Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.”
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban EJEB) ezt a negyedik feltételt nem vette át joggyakorlatában, de az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban EUB) figyelembe veszi, és eseti döntéseiben3 értelmezését is adta. Eszerint ez a feltétel annak biztosítására szolgál, hogy az elkövető nem maradjon büntetlenül, ha valamely oknál fogva a jogerős elítélés szerinti tagállamban meghiúsulna a büntetés végrehajtása, valamint a próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés büntetés a próbaidő tartama alatt folyamatban levő büntetés-végrehajtásnak tekintendő.
Röviden az első három komponens jelentéséről:
a) Ugyanazon (bűn)cselekmény4
Az EJEB és az EUB joggyakorlata5 a tettazonosság megítélésében azonosnak mondható. Mindkét bíróság döntései szerint a cselekmény jogi minősítése nem mérvadó, hanem a magatartás ténybeli alapjainak kell azonosnak lenniük, térben, időben és tárgyuk szerint kell egymáshoz elválaszthatatlanul kötődniük, a szándék azonossága önmagában nem elegendő.
b) Jogerős elítélés
Az EJEB esetjoga6 szerint egy döntés akkor tekinthető véglegesnek a klasszikus értelemben, ha a res iudicata erejével bír, vagyis ha megváltoztathatatlan. Ez akkor áll fenn, amikor nincs helye ellene rendes jogorvoslatnak, vagy a felek azt kimerítették, vagy előterjesztésének határideje lejárt. A rendkívüli jogorvoslat lehetősége nem befolyásolja az EJEE HKJ 4. cikkének alkalmazása szempontjából a jogerős elítélés meglétét.
Az EJEB szerint a nyomozás ügyészségi megszüntetése nem eredményez sem elítélésnek, sem felmentésnek megfelelő joghatást a ne bis in idem elv alkalmazása szempontjából, sőt az eljárási kegyelem sem. Vagyis az ilyen eseteket követő felelősségre vonások kívül esnek a tilalom érvényesülési körén.
Az EUB ezzel szemben jogerős elítélésnek tekint minden olyan döntést, amely a cselekményt érdemben kivizsgálta és a bizonyítékokat értékelte, és amely a nemzeti szabályok szerint véglegesen megakadályozza, hogy ugyanabban az államban ugyanazon cselekmény miatt újabb büntetőeljárás induljon. Ez a döntés lehet akár nyomozást megszüntető ügyészi határozat is.7
c) Büntető jelleg
Az EJEB az ún. Engel kritériumokat8 hívja segítségül a szankció büntető jellegének megítélésében, amelyek nevüket arról az ügyről kapták, amelyben hozott döntésében az EJEB először kimunkálta e szempontokat. Az EUB is tartalmilag azonos feltételek mentén értékeli a büntető jelleg fennállását követve az EJEB által kimunkált szempontokat.9 Ezek: a jogsértés belső jog szerinti minősítése, a jogsértés jellege és a kiszabható szankció súlya. A bíróságok utóbbi kettőn belül vizsgálják a szankciót előíró norma személyi hatályának általánosságát, a szankció megtorló, reparatív, elrettentő vagy megelőző jellegét.
Ez már át is vezet a következő témakörhöz, ami a tilalom fejlődésében új iránynak mondható: az „integrált egész” fogalmi eleme és a korlátozhatóság kérdése.
Új irányok a kétszeres értékelés tilalma értelmezésében
Az eljárások „integrált egész” jellege
Az EJEB az EUB-hoz képest kibővítette vizsgálatát a jogkövetkezmények „integrált egésze” fogalmával az A és B kontra Norvégia ítéletben10 .
Az ügy lényege szerint mindkét kérelmezőt az adóhatóság a bevallani elmulasztott adó miatt az adókülönbözet, illetve hiány megfizetésére kötelezte, valamint adóbírságot szabott ki velük szemben. Mindketten eleget tettek a kötelezésnek. Ezt követően adócsalás miatt büntetőeljárás indult velük szemben, amelyben jogerősen megállapították büntetőjogi felelősségüket. A kérelmezők ilyen előzmények után a kétszeres értékelés tilalmának megszegését sérelmezve fordultak az EJEB-hez.
A bíróság kifejtette, hogy minden tagállam autonómiájába tartozik büntető-igazságszolgáltatási rendszerének kialakítása. Ennek keretében dönthetnek olyan megoldás mellett, hogy az ítélkezés elkülönül különböző szintekre és egy jogsértés miatt kiszabható több joghátrány is, akár egymás után vagy egymással párhuzamosan. Ezt azt jelenti, hogy ugyanazon jogellenes cselekményre adott válaszként különböző eljárások indíthatók, amelyek egységes egésznek tekintendők, feltéve, hogy megmarad a tisztességes egyensúly, azaz a halmozott jogkövetkezmények nem rónak aránytalan hátrányt az érintettre.
Az EJEB az eljárások „integrált egésze” fogalmának bevezetésével zöld utat adott a párhuzamos eljárásoknak. Meghatározta azokat a szempontokat is, amelyek alapján eldönthető, hogy a többes eljárások megfelelnek-e ennek a fogalomnak. Ennek során tehát azt kell vizsgálni, hogy az eljárások időben és tárgyukat tekintve szorosan összefüggnek-e. Igenlő válasz esetén azokat ténylegesen egy eljárásnak kell tekinteni, és mivel nem merül fel többes eljárás, a ne bis in idem elv érintettsége sem áll fenn.
A szoros időbeli és tárgyi összefüggés megítélésénél támpontul szolgál az eljárások céljának és a címzettjeinek egymást kiegészítő jellege, a tény, hogy a jogellenes magatartás előre látható következménye a többes eljárás, valamint az a módszer, hogy nem kerül sor a bizonyítékok többes begyűjtésére és értékelésére, végül az előbb jogerőre emelkedő döntésben kiszabott joghátrányt figyelembe veszik az utóbb indult eljárásban meghozott döntésben.
Az EJEB ezen döntése vitatható, mivel olyan tartalmi elemmel bővítette a ne bis in idem elv fogalmát, amely révén a többes eljárások egyetlen korlátja az arányosság követelménye maradt.
A kétszeres értékelés tilalmának korlátozhatósága
Az EUB 2018. március 20-án meghozott két eseti döntésében foglalkozott a kétszeres értékelés tilalmának korlátozhatóságával és annak feltételeivel.
A Menci-ügy11 tényállásának lényege szerint Luca Mencivel szemben közigazgatási eljárást indítottak, mert az azonos nevű egyéni vállalkozás tulajdonosaként elmulasztotta megfizetni a törvényes határidőn belül a 2011. évre vonatkozó adóbevallás szerinti hozzáadott-értékadót (a továbbiakban héa). Az adóhatóság az eljárás során a héa-tartozás megfizetésére kötelezte, valamint azon felül pénzbírságot is kiszabott vele szemben.
A közigazgatási eljárás jogerős befejezését követően a Tribunale di Bergamo ugyanezen tényállás alapján büntetőeljárást indított vele szemben arra hivatkozással, hogy a héa-befizetés elmulasztása egyúttal bűncselekményt is megvalósított.
A Tribunale di Bergamo előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett az EUB előtt, amelyben a Charta 50. cikkének értelmezését kérte, figyelemmel az EJEE HKJ 4. cikkére.
Az olasz bíróság azzal a kérdéssel fordult az EUB-hoz, hogy az EJEE HKJ 4. cikkére figyelemmel értelmezett Charta 50. cikke kizárja-e az olyan nemzeti szabályozást, ami az alapügyben szereplő esetekben lehetővé teszi az eljárások halmozását, vagyis közigazgatási szankció jogerős megállapítását követően büntetőeljárás megindítását.
Az EUB a válaszadás előtt kitért arra, hogy a héával kapcsolatos nemzeti szabályozás az uniós jog végrehajtásának minősül, így a tagállamoknak, ennek során tiszteletben kell tartaniuk a Chartában biztosított jogokat. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a joghátrányok megválasztásában a tagállamok uniós jogharmonizáció hiányában szabadon dönthetnek.
A Charta és az EJEE viszonyával kapcsolatban kifejtette, hogy a Chartában foglalt értelmező klauzula12 célja a két emberi jogi szabályozás összhangjának megteremtése az uniós jog és az EUB autonómiájának sérelme nélkül, mivel az EJEE nem minősül uniós jogforrásnak addig, amíg az integráció maga nem csatlakozott az egyezményhez. Ugyanakkor az EJEE-ben foglalt alapvető jogok az uniós jogrend részét képezik alapvető elvekként. Erre figyelemmel az előterjesztett kérdést kizárólag a Chartában foglalt jogok tükrében vizsgálta.
Az EUB a ne bis in idem elv kapcsán egyértelműen kimondta, hogy az tiltja a büntető jellegű eljárások és szankciók halmozását ugyanazon személlyel szemben, ugyanazon cselekmény miatt. Ítéletében megismételte a büntető jelleg és az ugyanazon cselekmény kritériumainak vizsgálati szempontjait, amelyeket eddigi joggyakorlatában is követett. Leszögezte, hogy ezen elemek fennállásának megítélése a nemzeti bíróság feladata, az EUB csupán iránymutatást ad.
A konkrét ügyben megállapította, hogy a Mencivel szemben kiszabott közigazgatási szankció büntető jellegűnek minősül, és fennáll a történeti tényállások azonossága is.
Ezek után áttért a Charta 50. cikkében biztosított jog korlátozhatóságának vizsgálatára. Emlékeztetett a Spasic ügyben13 tett azon megállapításaira, amely szerint az SVE 54. cikkében a ne bis in idem elvéhez fűzött negyedik, ún. végrehajtási feltétel a Charta 50. cikkében biztosított, kiterjedtebb védelemhez képest az elv korlátozásának minősül. Az ilyen korlátozásokra a Charta 52. cikk (1) bekezdése vonatkozik, amelynek értelmében, a Chartában „elismert jogok és szabadságok gyakorlása csak a törvény által, és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Az arányosság elvére figyelemmel, korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.”
Ezzel lényegében azt mondta ki az EUB, hogy az eljárások halmozásának lehetősége a kétszeres értékelés tilalmának korlátozását jelenti. Ezután lényegében a nemzeti alkotmánybíróságok által ismert alapjog-korlátozási teszt elemeit dolgozta ki, egyfajta szükségesség-arányosság vizsgálatot.
A konkrét ügyben azt vette számba, hogy a többszörös eljárások lehetősége, mint korlátozás törvényen alapul-e, igazolja-e valamilyen általános érdekű célkitűzés vagy valamilyen jog vagy szabadság védelme, a korlátozás szükséges-e a cél eléréséhez és arányban áll-e az elérni kívánt céllal. Utóbbi kapcsán kifejtette, hogy ha több, megfelelő intézkedés lehetséges, akkor a kevésbé korlátozó megoldást kell választani, és „az okozott hátrányok a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok.”14
A szükséges mérték kapcsán rögzítette, hogy a nemzeti szabályozásnak világos és pontos rendelkezéseket kell tartalmaznia, amelyek lehetővé teszik az érintettek számára, hogy előre lássák, mely magatartások vonhatnak maguk után halmozott joghátrányokat. Az arányosság a többszörös szankciók esetében azt is megköveteli, hogy legyenek olyan szabályok, amelyek biztosítják, hogy halmozódás esetén az érintettre háruló többletteher a feltétlenül szükséges mértékre korlátozódjon. Ez azt jelenti, hogy vagy csak a legsúlyosabb esetekben lehet megnyitni a többszörös eljárások lehetőségét vagy olyan szabályozást kell kialakítani, amely kötelezővé teszi a korábban kiszabott szankció figyelembe vételét az utóbb kiszabott szankció mértékének meghatározásánál. Ezzel lesz biztosított, hogy a halmozott joghátrányok összessége megfeleljen a jogsértés súlyának, és összhangban legyen a Charta 49. cikkében írt büntetések arányosságának elvével is.
A konkrét nemzeti szabályokat mindezek figyelembevételével kell alkalmazniuk az eljáró hatóságoknak, biztosítva, hogy a többszörös eljárásokból fakadó többletteher ne legyen eltúlzott a jogsértés súlyához képest.
Az EUB felhívta a figyelmet, hogy végső soron a nemzeti bíróság feladata értékelni, hogy a nemzeti szabályozás a halmozás igazolására alkalmas, általános érdekű célkitűzést szolgál-e, tartalmaz-e olyan szabályokat, amelyek biztosítják az arányosság követelményének érvényesülését, és a belső jog konkrét alkalmazása nem ró-e eltúlzott terhet a jogsértés súlyához képest az érintettre.
Az EUB a Puma és Zecca egyesített ügyben15 tovább árnyalta a fenti megállapításokat. Az ügy lényege szerint a Consob a Pumával és a Zeccával szemben azt követően szabott ki pénzbírságot bennfentes kereskedelem folytatása miatt, miután mindkét érintettet az azonos tényállás alapján indult büntetőeljárásban a tényállás bizonyítottságának hiányában jogerősen felmentették.
Az EUB kimondta, hogy a tényállás bizonyítottságának hiányában a pénzbírság kiszabására irányuló eljárás meghaladja a cél eléréséhez szükséges mértéket, minden jogalapot nélkülöz és kiüresítené a jogerős felmentő ítélethez fűződő res iudicata hatást. Ugyanakkor kimondta azt is, hogy nincs akadálya annak, hogy a büntetőeljárást újból megindítsák, ha új vagy újonnan feltárt tények vagy az eljárás alapvető hibái kihatással voltak az ügydöntő határozatra.
Az EUB döntéseiből kiolvasható, hogy a többes eljárások problematikáját alapjogi korlátozásként kezeli, és az arányosság követelménye az EJEB döntésében foglaltakhoz hasonlóan fontos szerepet játszik a mérlegelésben. De utóbbi nem az egyedüli gátja a halmozott jogkövetkezmények alkalmazásának, hanem egy több lépcsős tesztnek kell eleget tenni.
Összegzés és értékelés
Az EJEB és az EUB is korábbi joggyakorlatuk irányától eltérve a párhuzamos eljárások engedélyezése felé mozdultak el.
Az érvelésük kiindulási alapja is megegyezik: a tagállamok önállóan dönthetnek a joghátrányok megválasztásában, és arról is, hogy ezt milyen jogág keretein belül rendezik, valamint milyen módszerrel (egyszeri vagy halmozott eljárások).
Az egyik legfontosabb eltérés a két bíróság joggyakorlatában, hogy az EJEB nem ismeri el az ügyészi határozatok jogerősen lezáró hatását, míg az EUB bizonyos feltételek esetén igen. A képet tovább árnyalja a magyar AB azon megállapítása, hogy csak akkor tekinti alkalmazhatónak a kétszeres értékelés tilalmát, ha az első döntés jogerős bírósági döntés, közigazgatási vagy más hatóság határozatának ilyen lezáró joghatást nem tulajdonít (res iudicata).
Azonos pont mindkét bíróság legújabb döntéseiben, hogy hangsúlyos szerepet kap az arányosság követelménye, azonban eltérő megközelítésben.
Az EJEB a párhuzamos eljárások problematikáját úgy oldja fel, hogy megszünteti a többes eljárás fogalmát és helyette bevezeti az integrált egész megközelítést. Vagyis az eljárások szoros tárgyi és időbeli kapcsolódása, valamint a többes eljárások lehetőségének előre láthatósága esetén azokat egységesnek kell tekinteni, amelyek gyakorlatilag kiegészítik egymást és mintha ténylegesen egy eljárást alkotnának. Ezzel nemhogy a ne bis in idem elv sérelme, de alkalmazásának lehetősége sem merül fel. Ilyen esetben az EJEB a kiszabott szankciókkal szemben állítja fel azt a követelményt, hogy azoknak a jogsértéssel arányosnak kell lenniük, nem jelenthetnek eltúlzott terhet az érintettre.
Az EJEB ezen megközelítése véleményem szerint rendkívül aggályos, mert kiüresítheti a kétszeres értékelés tilalmának alkalmazását, és a többes eljárások elszenvedőinek egyetlen kapaszkodót hagy, mégpedig egy másik elvet, a büntetések arányosságának követelményét.
Az EUB ehhez képest cizelláltabb szempontrendszert dolgozott ki, amelybe beépítette az előre láthatóság és a joghátrányok arányosságának követelményeit.
Az EUB alapjogi megközelítést és korlátozhatósági tesztet alkalmaz a Charta 52. cikk (1) bekezdése alapján azzal, hogy a feltételek fennállásának tényleges megítélése a nemzeti bíróságok feladata.
Az EUB szerint a halmozott eljárások lehetősége a ne bis in idem elv korlátozásaként értékelendők, és akkor igazolhatók, ha törvényen alapulnak, valamilyen általános uniós célkitűzés vagy más jog vagy szabadság védelme indokolja, enyhébb korlátozással a kitűzött cél nem érhető el, és a halmozott joghátrány nem jelent aránytalan terhet az érintettre a jogsértés súlyához képest. Végső soron tehát az EUB is felhívja az arányosság követelményét.
Az EUB megközelítésében üdvözlendő, hogy alapjogként kezeli a kétszeres értékelés tilalmát. Ugyanakkor álláspontom szerint túl szűkre szabja annak érvényesülési körét azzal, hogy kimondja, hogy uniós jogharmonizáció hiányában a tagállamok szabadon dönthetnek a jogellenes cselekmény szankcionálásáról, akár halmozott eljárások bevezetésével is. A korlátozás korlátjaként lényegében az arányosságot állítja fel: az elérni kívánt célhoz képest a többes joghátrányok nem jelenthetnek eltúlzott terhet az érintettre. Meglátásom szerint a fő probléma ezzel az, hogy két bizonytalan fogalmat kell összevetni a mérlegelés során, a jogellenes cselekmény súlyát a halmozott joghátrányok összességének súlyával. Ezzel a tagállami bíróságok rendkívül széles diszkréciós jogot kaptak, amely döntés kialakításában az EUB előzetes döntéshozatali eljárásban hozott végzéssel nyújthat segítséget.
Az EJEB legújabb döntéséhez képest az EUB legalább meghagyja a ne bis in idem elv alkalmazásának lehetőségét. Előfordulhat ugyanis, hogy a második, jogerős tagállami döntéssel szemben az érintett az EJEB-hez fordul, amely az eljárások integrált egészének új fogalma alapján nem is fogja vizsgálni a kétszeres értékelés tilalmának megszegését.
A magyar AB felhívja az EJEB eljárások integrált egészére vonatkozó legújabb álláspontját, majd azokban az esetekben, amikor az alapügy büntetőügy, határozottan amellett foglal állást, hogy nem ütközik alaptörvénybe ugyan a többes eljárást lehetővé tevő szabályozás, de a jogerős büntetőjogi felelősségre vonást követő más eljárásban nem lehet újabb büntető szankciót kiszabni. Ezzel a jogalkalmazókra bízza a megfelelő joghátrány megválasztását.
Abban az esetben, amikor nem indult büntetőeljárás vagy az még nem fejeződött be jogerősen, az arányosság és a jogbiztonság elveivel oldja fel a többes eljárások problematikáját. Kimondja, hogy a jogbiztonság megköveteli az előre láthatóságot. Ha más jogágak elvonják a büntetőjog ultima ratio szerepét, akkor ezzel sérül a jogbiztonság mint a jogállamiság egyik alappillére, mert a büntető szankció többes kiszabása az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásának minősül, amelynek következtében kiszámíthatatlanná válnak az egyes magatartások pontos jogkövetkezményei. Erre az esetre azt írja elő, hogy az eljáró hatóság vegye figyelembe a lehetséges vagy folyamatban levő büntetőeljárás tényét, és ehhez igazodó, arányos joghátrány mellett döntsön.
Az AB döntésében vitathatónak tartom, hogy a normatív szabályozással szemben mindössze a többes eljárások egymáshoz való viszonyának megfelelő szabályozását írja elő. Egyebekben a jogalkalmazó felelősségévé teszi a kétszeres értékelés tilalmának megfelelő figyelembe vételét. Ezt azért tartom aggályosnak, mert egyrészt ezzel büntetés/joghátrány kiszabási körülménnyé alakítja a tilalmat, másrészt széleskörű, és konkrét szempontrendszer nélküli mérlegelést tesz lehetővé a jogalkalmazók számára.
Aggályomat erősíti az a tény is, hogy az AB határozatának alapjául épp egy téves jogalkalmazói értelmezésből fakadó joghátrány kiszabás szolgált. A következmény pedig kettős büntetést megvalósító szankció alkalmazása volt, vagyis ebből a szempontból sérült a ne bis in idem elve.
A ne bis in idem elv tartalmának fentiekben ismertetett eltérő értelmezése azért is problémás, mert az uniós tagállamok kapcsán az EUB és EJEB hatáskörei, illetve az EJEE és a Charta alkalmazási köre átfedik egymást.16
Ugyanakkor más az EJEE-ben és a Charta-ban foglalt ne bis in idem elv hatóköre. Az EJEE szerint ugyanis csak ugyanannak az államnak a hatóságai nem hozhatnak újabb döntést azonos személlyel szemben azonos tényállás alapján. Vagyis a tilalom hatóköre a részes államon belüli ütközésekre terjed ki.
Ezzel szemben a Charta (és a magyar alaptörvény megfogalmazása alapján a magyar szabályozás is) a ne bis in idem elv nemzetközi hatókörére utal. A Chartát ugyanis a tagállamnak minden esetben tiszteletben kell tartania, amikor uniós jogot hajt végre, és az uniós jog végrehajtása nem korlátozódik egyetlen tagállamra. Ebből az fakad, hogy – mivel minden uniós tagállam egyúttal részes állama az EJEE-nek is – a tilalom kétféle alkalmazása átfedi egymást.
A kétszeres értékelés tilalmának érvényesülése a különböző jogágakhoz sorolható eljárások halmozódása esetén eddig sem volt egyszerű feladat. Különösen, ha az egyik marasztalás külföldön történt. Az EUB és az EJEB legújabb gyakorlata még vékonyabbá teszi a jeget a jogalkalmazók talpa alatt és az arányosság bizonytalan megítéléséhez köti a tilalom érvényesítését.
A tanulmányban megjelölt ügyekből látszik, hogy a tagállami hatóságok eddig sem ügyeltek a kettős eljárások elkerülésére, nemhogy a többes szankciók arányosságára és együttes figyelembevételükre.
Álláspontom szerint az EJEB és az EUB ismertetett legújabb döntései alapján a többes eljárások igazolásának vagy széles körű lehetővé tételének útja helyett a büntetőjog klasszikus megoldásaihoz lehetne folyamodni, amelyek a jogág hosszas fejlődése során minden nemzeti jogrendszerben megtalálhatók valamilyen formában, és alkalmazásuk egyértelmű, kiszámítható és világos helyzetet teremtene.
Így például annak mintájára, hogy a súlyos mellett a jelentéktelen súlyú bűncselekmény miatt megszüntetik az eljárást vagy mellőzik a vádemelést, illetve az enyhébb bűncselekmény beolvad a súlyosabba, lehetséges megoldás lenne, hogy ne kerüljön sor jogerős büntetőjogi felelősségre vonást követően azonos tényállás mellett más jogágba tartozó eljárás megindítására vagy annak párhuzamossága esetén azt megszüntetnék.
Ha előbb indul meg a más jogágba tartozó eljárás, amelynek keretében bűncselekményt észlelnek, akkor kötelezővé lehetne tenni a büntetőeljárás kezdeményezését, annak elrendelése esetére az eljárás felfüggesztését, jogerős büntetőjogi felelősségre vonás esetében pedig az eljárás megszüntetését. Ilyenkor súlyosító körülményként lehetne figyelembe venni a többszörös szabályszegést. Ha pedig – ahogyan azt az EUB fentebb ismertetett eseti döntésében kifejtette – a büntetőeljárásban a tényállás nem nyer bizonyítást, a párhuzamos eljárás megszüntetése lenne a helyes megoldás.
Akárhogy is, a ne bis in idem elv tartalmának értelmezése nem fejeződött be. Ahogyan a tanulmányban ismertetett döntéseikből is látható, az folyamatosan változik. Egy biztos, végső soron a nemzeti bíróságoknak kell összhangot teremteniük a többes értelmezések között saját alkotmányos rendelkezéseik tükrében.
A fiatalkorúak büntetőjoga és büntetés-végrehajtása Olaszországban
Bevezetés
Ahhoz, hogy megértsük az olaszországi büntetés-végrehajtási intézetekben elhelyezett fiatalkorú bűnelkövetők speciális helyzetét, meg kell ismerni a hatályos olasz anyagi jogi és büntetés-végrehajtási jogi szabályozást, valamint a különbségeket a felnőtt korúakra irányadó szabályokhoz képest.
A cikkben bemutatom a fiatalkorúakra irányadó anyagi jogi és büntetés-végrehajtási jogi szabályozás történeti kialakulását, a fiatalkorú fogalmának változását a kezdetektől a napjainkig, a fiatalkorúak szabadságelvonással járó szankcióinak típusait és a szabadságelvonással járó szankciókat végrehajtó intézetek típusait Olaszországban.
A magyar és olasz büntető anyagi és büntetés-végrehajtási jog alapvetően hasonló szabályokat tartalmaz, de a részletszabályaiban eltér, a cikkben ezeket az alapvető eltéréseket is vázolom.
A fiatalkorúakra irányadó szabályok kialakulásának
történeti előzményei Olaszországban a Zanardelli-kódextől,
valamint Magyarországon a Csemegi-kódextől napjainkig
Olaszországban a fiatalok elkülönítésének gondolata először 1650-ben, a Firenzében alapított Monelli-házban jelent meg. A Monelli-ház egy olyan szociális-edukációs intézmény volt, ahol főleg csavargó és árva fiatalok kaptak helyet. Az intézmény célja az volt, hogy az innen eltávozók a későbbiek során a társadalom hasznos tagjaivá váljanak, és ne kövessenek el ismételten bűncselekményt.
Ezt követően 1703-ban Rómában is megalakult az első, kifejezetten fiatalkorúakra „szakosodott” büntetés-végrehajtási intézet. A XI. Kelemen pápa által alapított intézetben1 a bűnelkövető fiatalok elméleti és szakmai oktatása folyt, amely mellett kötelező volt a vallási nevelés is. Az intézmény egészen 1964-ig működött fiatalkorúak börtöneként.
A történelem során a magyar szabályozáshoz hasonlóan, Olaszországban sem volt mindig a tizennegyedik életévben meghatározva a büntethetőség alsó korhatára. Az első büntető törvénykönyv, az ún. Codice Zanardelli (a továbbiakban: Zanardelli-kódex) 1890-ben lépett hatályba. A Zanardelli-kódex2 volt az első törvény Olaszországban, amely már külön rendelkezéseket tartalmazott a fiatalkorú bűnelkövetőkre. Fiatalkorúnak tekintették azt a személyt, aki a bűncselekmény elkövetésekor a kilencedik életévét betöltötte, de a tizennegyedik életévet nem érte el. A pozitivista iskolai tanításait szem előtt tartva a fiatalkorúak esetében a belátási képesség meglétét az orvos állapította meg.
A kilencedik életévüket be nem töltött személyekkel szemben büntetést nem lehetett kiszabni, hanem az atyai ellenszegülés esetén velük szemben biztonsági intézkedéseket lehetett alkalmazni.
A Zanardelli-kódex szankciórendszere a felnőtt korúak esetében sem alkalmazta a halálbüntetést, a legsúlyosabb szabadságelvonással járó büntetés az életfogytig tartó szabadságvesztés volt. Megkülönböztette a kódex az egyszerű és a különös visszaesőket, mely szabályozást kisebb módosításokkal a jelenleg hatályos büntető törvénykönyv is átvett. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható intézkedéseket is elsőként vezetett be a kódex: nevéhez fűződik a javítóintézeti nevelés, a bírói megbocsátás és a felfüggesztett büntetés intézményének bevezetése.3 Az árva, a prostitúcióra kényszerített és a koldussorban élő gyerekeket javítóintézetbe utalták be vagy ún. „becsületes családoknál” helyezték el.4
A 20. század elején, főleg Észak-Itáliában, az állami intézmények mellett civil szervezeteket is létrehoztak a fiatalkorú bűnelkövetők megsegítése érdekében. Ezek a filantropikus mozgalmak kettőséget hordoztak magukban, a fiatalkorú bűnelkövetők megjavítása mellett a velük szemben alkalmazható intézkedéseknél a védelmükre, az átnevelésükre és a megjavításukra helyezték a hangsúlyt. A szabadságelvonással járó intézkedéseket a Janus-arcúság egyszerre jellemezte, ugyanis a büntetés célja mellett a javító jelleg is hangsúlyossá vált.
Az olaszországi Fiatalkorúak Bíróságának létrehozására hatott az Egyesült Királyságban 1908-ban hatályba lépett „Children Act” alapján bevezetett Fiatalkorúak Bírósága. A Fiatalkorúak Bírósága az Egyesült Királyságban a tizenhat év alatti bűnelkövetők ügyeiben járt el és a fiatalkorúakkal szemben kiszabható büntetések közül eltörölte a halálbüntetést.
A fasizmus alatt, 1934-ben királyi rendelettel létrehozott ún. Fiatalkorúak Bíróságának5 három részlege volt, polgári, büntetőjogi és közigazgatási jogi részleg. A fiatalkorúakkal szemben elsősorban biztonsági intézkedéseket alkalmaztak. Ilyen biztonsági jellegű intézkedés volt, a javítóintézetben történő elhelyezés, ahová megjavítási céllal a rossz magaviseletű tizennyolc év alatti fiatalkorú bűnelkövetőket utalták be határozatlan időre. A javítóintézetből a fiatalkorú véglegesen a Duce rendelkezése alapján távozhatott el. A mai szabályozástól eltérően, a javítóintézeti nevelés nem határozott, hanem határozatlan tartamú volt és a fiatalkorú bűnelkövető megjavulásáig tartott. A javítóintézeti nevelésnek inkább közigazgatási, mintsem büntetőjogi jellege volt.
Ennek ellenére ebben a korszakban a fiatalkorú bűnelkövetőre nem úgy tekintettek, mint a végrehajtás védendő alanyára, hanem sokkal inkább annak tárgyára, ily módon érdekes ellentmondás mutatkozott meg abban, hogy hiába jelenik meg a fiatalkorú védelme mint érték, annak ellenére a fiatalkorúaknak a nemzetközi dokumentumokban rögzített védelme és a gyermek mint legfőbb érték gondolata még nem szerepel a szabályozásban.
A fasizmus bukását követően a gyermeki jogok továbbfejlődtek Olaszországban is. Az olasz Alkotmány6 1948-ban lépett hatályba és törvényi szinten deklarálta a gyermeki jogokat. Az olasz Alkotmány 30–32., 34. és 38. cikkei tartalmaznak rendelkezéseket a gyermekek és a család védelmére vonatkozóan.
Ezt követően a 60-as és a 70-es évek során a zárt intézetek létjogosultságát és hatékonyságát sokan megkérdőjelezték és központi vitakérdéssé vált, majd megindult a fiatalkorúak bűnözése témának a szociológiai és politikai vizsgálata is. Ezzel párhuzamosan vitatták a fiatalkorú bűnelkövetők átnevelhetőségét és megjavítását is, valamint megkérdőjelezték a szabadságelvonással járó intézkedés és a zárt intézetek eredményességét, mivel csak egyes fiatalkorúak beilleszkedésére összpontosít. Úgy gondolták, hogy a problémát szociológiai kérdésként kell kezelni, mert önmagában a fiatalkorú deviáns viselkedése nem értelmezhető, hanem csak társadalmi problémaként.
Ezt követően lépett hatályba a ma is hatályos büntetés-végrehajtásról szóló 1975. évi 354. számú rendelet, a továbbiakban (olasz Bv. tv.),7 melyet legutoljára a 663/1986-os, ún. Gozzini Törvény módosított.
Az 1975. évi 354. számú rendelet hiányossága, hogy a fiatalkorúakra nézve alig tartalmaz rendelkezéseket, illetőleg megállapítható az is, hogy a magyar szabályozással egyezően Olaszországban is hiányzik egy olyan külön kódex, amely egységesen tartalmazná a fiatalkorúakra irányadó speciális anyagi jogi, eljárásjogi és végrehajtási szabályokat.
Az olasz Bv. tv.-nek mindössze egy cikke tartalmaz külön rendelkezést a fiatalkorúakra nézve. A 79. cikk alapján fiatalkorúakkal szemben kizárólag biztonsági intézkedéseket lehet alkalmazni. Biztonsági intézkedést a fiatalkorúakkal szemben csak a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírája rendelhet el.8
A magyar szabályozástól eltérően, Olaszországban főszabály szerint a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárást külön a fiatalkorúak ügyeire szakosodott, Fiatalkorúak Bírósága folytatja le.9 A Fiatalkorúak Bírósága négy főből áll: két hivatásos bíróból és két laikus személyből, akik betöltötték a harmincadik életévüket. A két laikus személynek szociális szakértelemmel kell rendelkeznie, valamint jártasnak kell lenniük a pszichológia, pszichiátria, bűnügyi antropológia vagy pedagógia területén. A fellebbviteli bíróság három hivatásos bíróból. A „specializáció elvének” megfelelően minden ügyészség mellett külön Fiatalkorúak Bírósága működik, továbbá a rendőrségen és a csendőrségen belül is hasonlóan, erre a feladatra elkülönített külön egység foglalkozik a fiatalkorúak ügyeivel. Emellett vannak adminisztratív, illetve a fiatalkorúakat segítő szervezetek is.
A vádképviseletet egy külön erre a feladatra kijelölt ügyészség, a Fiatalkorúak Ügyészsége látja el.10
A Fiatalkorúak Bíróságához hasonlóan a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírósága is két laikus és két hivatásos bíró tagból áll, minden fellebbviteli bíróság mellett működik egy, a fiatalokat felügyelő bíróság is, amely a magyarországi bv. bíró jogintézményéhez hasonlít leginkább. Életkor tekintetében, a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírójának hatáskörébe a huszonötödik életévüket be nem töltött elítéltek tartoznak. Amennyiben az elítélt betölti a huszonötödik életévét, az általános felügyeleti bíróhoz kerülnek át a büntetés- végrehajtásával kapcsolatos feladatok. A felügyeleti bíró feladata többek között a végrehajtás ellenőrzése, beleértve a vádlott őrizetének az ellenőrzését is, továbbá felügyeli a személyi biztonságot érintő intézkedések végrehajtását, és végrehajtja a törvények által ráruházott egyéb feladatokat is.
Az olasz Bv. tv. 1. cikke ezen túlmenően a felnőtt korúakra és a fiatalkorúakra vonatkozóan a bevezetésben általános rendelkezésként deklarálja, hogy az elítéltekkel szemben fontos a re-edukációs cél a szabadságelvonással járó szankciók végrehajtása során, valamint a büntetés célja a fiatalkorú átnevelése és a társadalomba történő sikeres visszailleszkedése. A törvény az alapelvek között rögzíti a legalitás és a humanitás elvét, valamint az elítéltek elkülönítését, továbbá a fiatalkorú helyes irányú fejlődését.
A fiatalkorú bűnelkövetők életében Olaszországban a történelem során az utolsó jelentős dátum 1988, amikor hatályba lépett a fiatalkorúak Büntetőeljárásáról szóló 488/1988. törvény.11 A törvény 41. cikke alapján a fiatalkorú fellebbezhet a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírája által meghozott rendelkezéssel szemben. A Fiatalkorúak Felügyeleti Bírája által meghozott biztonsági intézkedéssel szemben fellebbezést nyújthat be a fiatalkorú vádlott, a védője, a törvényes képviselője és az ügyész.
A fellebbezésnek halasztó hatálya nincs, kivéve abban az esetben, ha a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírósága másként rendelkezik.
Olaszországban a büntetőeljárás a felnőtt korúak esetében, alapvetően tényfeltáró jellegű és arra irányul, hogy megállapítsa a tényállást és a vádlott bűnösségét, míg a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárás célja ezen túlmenően, hogy a fiatalkorú személyiségének megfelelő büntetést szabjon ki a bíróság, ezért inkább a fiatalkorú személyiségére figyelemmel szabják ki a büntetést, és nem elsődlegesen az általa elkövetett bűncselekmény jellegére figyelemmel. A büntetés kiszabása során figyelembe kell venni az elkövetett bűncselekmény súlyán, az elkövetés módján kívül, a fiatalkorú családi környezetét és a személyi, valamint a lakhatási körülményeit is, mivel a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárás elsődleges célja az, hogy a fiatalkorú sikeres visszailleszkedjen a társadalomba, a személyisége pozitív irányba fejlődjön, és ne kövessen el ismételten bűncselekményt.
A törvény szakmai jelentősége abban állt, hogy a fiatalkorúak bűnelkövetésének témája újra a politikai és jogalkotói vita középpontjába került, és a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárás során az inkvizitórius eljárás helyett az akkuzatórius eljárást kell alkalmazni, valamint a bizonyítási eljárás során vizsgálni kell a büntetés kiszabás körülményei között a fiatalkorú családi körülményeit is.
Magyarországon elsőként az 1878. évi V. törvénycikk a magyar büntetőtörvénykönyv a büntettekről és vétségekről (a továbbiakban: Csemegi-kódex) határozta meg a fiatalkorú fogalmát, kimondva hogy aki a bűntett vagy vétség elkövetésekor életkorának tizenkettedik évét meg nem haladta: bűnvád alá nem vonható. Aki akkor, midőn a bűntettet vagy vétséget elkövette, életkorának tizenkettedik évét már túlhaladta, de tizenhatodik évét még be nem töltötte, ha cselekménye bűnösségének felismerésére szükséges belátással nem bírt, azon cselekményekért büntetés alá nem vehető. Az ilyen kiskorú azonban javító-intézetbe való elhelyezésre ítéltethetik, de abban életkora huszadik évén túl nem tartathatók.12
A kódex újdonsága volt továbbá, hogy új rendelkezésként bevezette a fiatalkorúak javítóintézeti nevelését. Csemegi Károly azért vezette be a kódex szellemiségétől alapvetően idegen javítóintézeti nevelés jogintézményét, mert nem hagyhatta figyelmen kívül az amerikai és az európai kontinensen végbemenő pozitív változásokat. A Csemegi-kódex előnye volt kétségtelenül az, hogy a korszak legmodernebb elképzeléseit és intézményeit vezette be, ily módon, Magyarországon a fiatalkorú bűntettesek részére a javítóintézetek felállítását rendelte el. Hiányossága volt a kódexnek, hogy figyelmen kívül hagyta a végrehajtás részleteit.
Európában a jelenleg hatályos szabályozás alapján a legtöbb országban a fiatalkorú fogalma azonos, fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét még nem.
A jelenlegi olasz szabályozás is egyezik a legtöbb európai ország szabályozásával. A hatályos olasz Büntető Törvénykönyv13 98. cikke alapján Olaszországban is a fiatalkorú az, aki a tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét még nem. A 98. cikk alapján akkor büntethető a tizennégy és a tizennyolc év közötti fiatalkorú, ha értelmi és akarati képességgel rendelkezik, de az ő esetükben csökkentett büntetéseket kell alkalmazni. A fiatalkorúakkal szemben kiszabható csökkentett büntetéseket a későbbiek során, külön címszó alatt részletesen bemutatom. A tizennégy és a tizennyolc év közötti bűnelkövetők esetében a Fiatalkorúak Bírósága jár el, abban az esetben is, amikor a bűncselekményt fiatalkorúként követte el, de az elbírálásra csak a tizennyolcadik életév betöltése után kerül sor. A Fiatalkorúak bírájának a hatásköre, hasonlóan a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírájához, egészen a terhelt huszonötödik életévének betöltéséig tart.
A hatályos magyar szabályozás ettől eltér, ugyanis 2013. július 1-jét követően megváltozott a fiatalkorú fogalma, főszabály szerint a gyermekkorúság büntethetőséget kizáró ok, azonban a hatályos Btk. 16. §-a úgy rendelkezik, hogy a tizenkettő és a tizennégy év közötti gyermekkorú is büntethető a törvényben taxatíve felsorolt bűncselekmények esetén, amennyiben a bűncselekmény elkövetésekor belátási képességgel rendelkezik. A Btk. 105. §-a alapján fiatalkorú az, aki a tizenkettedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét nem.
Az olasz szabályozás alapján is büntethetőséget kizáró ok a gyermekkor. A Btk. 97. cikke alapján gyermekkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be.
Megállapítható, hogy az olasz szabályozás a kezdetekben az angol jog álláspontját követte, és az 1890-ben hatályba lépett büntető törvénykönyv, a büntethetőség legalacsonyabb korhatárát a kilencedik életévben állapította meg, míg a fiatalkorúság felső korhatárát az angol szabályozással egyezően a tizennegyedik életévben határozta meg.
Magyarországon először a büntethetőségi életkorhoz fűződő szabályozás 1792-ben jelent meg. Az 1792-es büntető törvénytervezet akként rendelkezett, hogy a hetedik életévét be nem töltött gyermekek ellen ne indulhasson bűnvádi eljárás, illetve az életkort figyelembe véve differenciálták a büntetéseket. A hét és tizenkét év közötti gyermekeket házi fenyítésben kellett részesíteni, a tizenhárom és tizenhat év közöttiek esetében pedig redukált, azaz csökkentett közbüntetéseket, míg a huszonegyedik életévüket be nem töltött bűnelkövetőknél enyhítő körülmények fennállása esetén, enyhébb büntetési tételt kellett alkalmazni. Magyarországon a Csemegi-kódex a fiatalkorúság alsó korhatárát az angol és az olasz szabályozástól eltérően három évvel magasabb életkorban, a tizenkettedik életévben, míg a felső korhatárt a francia szabályozással egyezően a tizenhatodik életévben határozta meg, mely életkort az I. Büntetőnovella felemelt a tizenhatodik életévről a tizennyolcadik életévre. A magyar szabályozás alapján a tizenkettő és a tizenhat év közötti életkor volt a feltételes felelősség kora. Ezt követően a fiatalkorú teljes felelősséggel tartozott, azzal az eltéréssel, hogy a legsúlyosabb büntetési tételeket bizonyos korig nem lehetett alkalmazni.
Az olasz jog a kezdetekben megegyezett a francia szabályozással a tekintetben is, hogy az 1890. évi olasz Btk. alapján a bíró, ha a tizennegyedik életévét be nem töltött fiatalkorúnak nem volt belátási képessége, akkor a fiatalkorút „becsületes családoknak” adták át vagy javítóintézetbe utalták őket, azért hogy megjavuljanak.
Megállapítható az is, hogy a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló törvény mindkét országban a 70-es években lépett hatályba, és mindkét törvény leszögezte (többek között) azt, hogy a fiatalkorúakat el kell különíteni a felnőtt korú elkövetőktől. Míg az olasz büntetés-végrehajtási jogi törvény módosított változata (Esecuzione Penale) ma is hatályos, addig a magyar 1979. évi 11. tvr. 2014. december 31-ig, mintegy harmincöt évig volt hatályban. Jelenleg a 2013. évi CCXL. törvény rendelkezik a büntetések és az intézkedések, valamint az egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról.
Korábban a büntetés célja, a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények esetén is a megfélemlítés, az elrettentés, a szigor és a megtorlás volt. A halálbüntetést a 19. század első felében jelentéktelen súlyú bűncselekmény elkövetése esetén Angliában tíz év alatti gyermekek esetében is alkalmazták, ugyanígy a testfenyítő büntetések is gyakoriak voltak. A jelenleg hatályos szabályozás a megjavításra, az átnevelésre és a társadalomba történő visszavezetésre helyezi a hangsúlyt.
A megtorló büntetések kiszabása mellett mindkét országban a 19. században jelent meg a fiatalok „megjavítására” hangsúlyt helyező javítóintézet, ahol lehetőség nyílt arra, hogy a fiatalkorúakat elkülönítsék a felnőtt korúaktól.
Annak ellenére, hogy mindkét országban eltérések figyelhetőek meg a tételes törvényekben az életkori korhatárok tekintetében, egységes nézőpontot képviselt viszont mindkét ország abban, hogy a fiatalkorú belátási képességét vizsgálat tárgyává kell tennie a bírónak.
A téma megértéséhez szükséges továbbá egy rövid áttekintés a fiatalkorúak jogairól szóló fontosabb nemzetközi jogszabályok vonatkozásában, amelyek a magyar és az olasz hatóságokat egyaránt kötelezik.
1946-ban megszületett az UNICEF, az ENSZ gyermekjogokra szakosított szerve.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (EJENY) 1948-ban deklarálta, hogy a gyermeknek joga van a különleges segítséghez és a támogatáshoz. A dokumentum a gyermek alapvető jogaként rögzíti, hogy joga van az egészséges és a jólétének biztosításához alkalmas életszínvonalhoz, a család védelméhez, a neveléshez és kimondta a diszkrimináció tilalmát, amelynek értelmében nem lehet megkülönböztetni a házasságból és az azon kívül született gyermekeket.
Az ENSZ 1966. december 16-án fogadta el a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmányát. Az Egységokmány a 14. cikkének 4. pontjában a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések között rögzíti, hogy: „a fiatalkorú személyek esetében az eljárásnak figyelemmel kell lennie az életkorukra és az átneveléshez szükséges érdekekre.”
A nemzetközi dokumentumok közül a legjelentősebb a Gyermek jogairól szóló egyezmény, amelyet az ENSZ Közgyűlése 1989. november 20-án fogadott el. Magyarország nemzetközi kötelezettségének tett eleget akkor, amikor az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdette, és a hazai jog részévé tette a Gyermek jogairól szóló, New York-i egyezményt (a továbbiakban: Egyezmény).
Az Egyezmény 1. cikke tartalmazza a gyermek fogalmának definícióját: „aki a tizennyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve, ha a reá alkalmazandó jogszabályok értelmében nagykorúságát már korábban eléri.”
Az Egyezmény 3. cikkének 1. pontja rögzíti a gyermekek mindenekfelett álló érdekét14 : „a szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenekfelett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban.”
A 6. cikk megtiltotta, hogy halálbüntetést szabjanak ki a tizennyolcadik életévüket be nem töltött személyek által elkövetett bűncselekmény miatt, és azt a terhes nőkön nem lehetett végrehajtani.15
A 7. cikke alapján senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni. Az Egységokmány 7. cikkéhez kapcsolódó átfogó kommentár rámutatott arra, hogy „a fogva tartott személy hosszan tartó magánzárka büntetése a 7. cikk által megtiltott tevékenységhez vezethet.”16 Erre figyelemmel a gyermek elkülönítése vagy magánzárkába helyezése problémákat vet fel, és a Bizottság ezzel kapcsolatban aggodalmát fejezte ki.
Az Egyezmény egyedülálló volt abban is, hogy a szabadságelvonás csak végső megoldás lehet és a fogva tartott gyermekkel az egyezmény alapján emberségesen, az emberi méltóságának kijáró tisztelettel, valamint az életkorának megfelelő szükségleteit szem előtt tartva kell eljárni.
Olaszország ratifikálta többek között a 182. számú ILO Egyezményt, a Gyermekek jogairól szóló nemzetközi egyezményt, illetve alkalmazható az EU Parlament 2001. májusi határozata a gyerekkereskedelem ellen.
Megállapítható, hogy a fiatalkorúakat megillető jogokat a nemzetközi dokumentumokkal összhangban szabályozza az olasz Btk. és a fiatalkorúak védelmét az olasz Alkotmány is hangsúlyozza.
A fiatalkorúak szabadságelvonással járó szankcióinak rendszere
és végrehajtása a nemzetközi dokumentumok tükrében
Európában a gyermek- és fiatalkorú bűnelkövetőkkel kapcsolatos szankciók között több olyan szankciót találunk, amely az elítélt szabadságelvonásával jár együtt. A szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések közül a legsúlyosabb szabadságelvonással járó büntetés a szabadságvesztés büntetés. Mind a nemzetközi, mind a hazai szakirodalomban folyamatos vita van azzal kapcsolatban, hogy a fiatalkorúak korosztályában mennyire van létjogosultsága egy ilyen típusú büntetésnek. Amennyiben a fiatalkorúval szemben a végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása elkerülhetetlen, akkor a velük szemben a végrehajtás során alkalmazott speciális rendelkezések képesek-e arra, hogy ellensúlyozzák a börtönártalmakat, a megbélyegzést és a fiatalkorúak közötti agressziót, amelyek súlyosan kihatnak a bv. intézetből szabaduló fiatalkorú további életére. A szakemberek között vita van arról is, hogy a rövidebb tartamú szabadságvesztés kiszabása helyett nem célszerűbb-e szabadságelvonással nem járó alternatív szankciók kiszabása.
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2006. január 11. napján fogadta el a Miniszteri Bizottság Európai Börtönszabályokról szóló R(2006) 62. számú ajánlását a tagállamok számára.
Az Európai Börtönszabályoknak kiemelkedő jelentősége van abban, hogy elsőként fogalmazott meg a tagállamok számára a büntetés-végrehajtással és a fogvatartottak jogaival kapcsolatos rendelkezéseket. Az Európai Börtönszabályok elsősorban a felnőtt korúakat célozza meg és a fiatalkorúak életkori sajátosságait és szükségleteit tartalmazó rendelkezéseket csak szűk körben tartalmaz. A fiatalkorúak szabadságvesztésére vonatkozóan mindössze három általános rendelkezést tartalmaz.
Az Európai Börtönszabályok a 35. pontban külön rendelkezik a fogva tartott kiskorúakról. Szabályozza azt a lehetőséget is, ha kivételesen a tizennyolcadik életévüket be nem töltött kiskorúakat a felnőttek büntetés-végrehajtási intézetében helyeznek el, akkor a hatóságoknak oda kell figyelniük arra, hogy ne csupán azokhoz a szolgáltatásokhoz jussanak hozzá a fiatalkorúak, amelyek valamennyi fogvatartott számára hozzáférhetőek, hanem olyan szociális, pszichológiai és oktatási szolgáltatásokhoz, lelki gondozáshoz és szabadidős programokhoz, illetőleg ezeket kiváltó tevékenységekhez, amelyek a szabad környezetben élő kiskorúak számára elérhetők, továbbá minden iskoláskorú fiatalkorú fogvatartott számára biztosítani kell az ilyen oktatáshoz való hozzáférést. Foglalkozik az utógondozás kérdésével is: a büntetés-végrehajtási intézetből szabadult fiatalkorúnak további segítséget kell kapni, valamint azokban az intézetekben, ahol kiskorúakat tartanak fogva, a büntetés-végrehajtási intézetnek a felnőtteket befogadó részeitől különválasztott részében kell tartózkodniuk, kivéve ha ez a gyermekek legfőbb érdekével ellentétesnek tekinthető.
Az Európai Börtönszabályok külön pontban rendelkezik a kicsiny gyermekekről.17 Kicsiny gyermek büntetését töltő szülőjével kizárólag akkor maradhat együtt, ha ez az illető gyermek legfőbb érdekét szolgálja. Az ilyen gyermekek nem kezelhetők fogvatartottként. Külön rendelkezéseket kell biztosítani az ilyen kicsiny gyermekek jóllétének védelme érdekében.
A II. részében, a 11.1. pontban rögzíti, hogy a tizennyolcadik életévüket még be nem töltött kiskorúak nem tarthatók fogva a felnőtt korúak büntetés-végrehajtási intézeteiben, hanem kifejezetten az erre a célra kialakított létesítményben kell őket fogva tartani, amennyiben a kiskorúakat kivételesen ilyen büntetés-végrehajtási intézetekben tartanak fogva, külön szabályokkal kell rendezni a helyzetüket és a szükségleteiket.
A III. részben a 28.3. pont kihangsúlyozza, hogy külön figyelmet kell fordítani a fiatalkorú fogvatartottak oktatására.
A fiatalkorú fogalma az Európai Börtönszabályokban azonos a Gyermekjogi egyezményben meghatározott életkorral, vagyis a tizennyolcadik életévüket be nem töltött fogva tartott személyekkel kapcsolatosan fogalmaz meg rendelkezéseket.
Olaszországban a legsúlyosabb szabadságelvonással járó büntetés a magyar szabályozáshoz hasonlóan a szabadságvesztés büntetés, ugyanakkor a fiatalkorúakkal szemben elsődlegesen alternatív szankciókat kell kiszabni, illetőleg, ha a szabadságelvonással járó szankció kiszabása elkerülhetetlen a fiatalkorú bűnelkövetővel szemben, akkor a szabadságvesztés alternatív módjait kell alkalmazni és a szabadságvesztés a nemzetközi szabályozásnak megfelelően csak ultima ratio, azaz végső lehetőség lehet.
Felnőtt korúakkal szemben az olasz Btk. 17. cikke alapján kiszabható főbüntetés bűncselekmény elkövetése esetén:
- az életfogytig tartó szabadságvesztés,
- a szabadságvesztés,
- a pénzbüntetés,
míg szabálysértés elkövetése esetén:
- az elzárás és
- a pénzbírság.
Ezen kívül a Btk. 19. cikke bűncselekmény elkövetése esetén többek között a következő mellékbüntetéseket határozza meg:
- közügyektől eltiltás,
- foglalkozástól eltiltás,
- szülői felügyeleti jog megszüntetése,
eltiltás attól, hogy az elítélt közhivatalt viseljen.
A szabadságvesztés tartama felnőtt korúak esetén tizenöt naptól huszonnégy évig terjed, és az erre kijelölt büntetés-végrehajtási intézetekben kell végrehajtani, ahol az elítéltnek munkát kell végeznie és éjszaka elkülönítik őket egymástól. Az elítélt, ha a büntetéséből legalább egy évet letöltött, akkor a büntetés-végrehajtási intézeten kívül is végezhet munkát.
Fiatalkorúak esetében, ha a kiszabott szabadságvesztés tartama az öt évet nem haladja meg vagy pénzbüntetést szabtak ki vele szemben, akkor további mellékbüntetést ezek mellett nem kell kiszabni. Ha ennél súlyosabb a kiszabott szabadságvesztés tartama, akkor mellékbüntetésként közügyektől eltiltást is ki kell szabni, amely legfeljebb öt év lehet és, ha a törvény úgy rendelkezik, akkor a szülői felügyelet gyakorlásától is el kell tiltani az elítéltet.18
Az olasz Bv. tv. alapján a szabadságvesztés alternatív szankciói a következők:
- a „házi fogva tartás”
- a „próbára bocsátás”19 egy speciális fajtája, amely szociális szervekre bízza az elítéltet;
- a „részleges szabadságra bocsátás”20 , amely lehetővé teszi az elítélt számára, a fogva tartó intézeten kívül munkát végezzen és tanulmányokat folytasson, illetve
- az „előrehozott szabadságra bocsátás”21 jogintézménye.
„Házi fogva tartásban” legfeljebb a négyéves szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú helyezhető el. Az estükben speciális lehetőség, hogy a huszonegyedik életévet be nem töltött fiatalkorú családi, egészségügyi, illetve oktatási, képzési igények esetén is házi őrizetbe helyezhető. Az alternatív szankció előnye az, hogy a fiatalkorút nem szakítják ki a korábbi, megszokott családi környezetéből, hanem a büntetését otthon töltheti le.
„Próbára bocsátás” esetén a felnőtt korúakra irányadó szabályokat kell alkalmazni a fiatalkorúakra is, azzal az eltéréssel, hogy a fiatalkorúnak kötelező kapcsolatot tartani az oktatási és a különböző szociális intézményekkel.
Az olasz „előrehozott szabadságra bocsátás” intézménye ezzel szemben a családi-egészségügyi követelmények helyett munkaügyi vagy szociális kapcsolatok fenntartása céljából jött létre. Engedélyezéséről a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírája dönt, elsősorban az elítélt magaviselete alapján. Az ideje esetenként húsz nap (felnőtteknél tizenöt), míg évente maximum hatvan nap lehet (a felnőtteknél negyvenöt). Ez a jogintézmény hasonlít leginkább a magyar feltételes szabadságra bocsátáshoz és a reintegrációs őrizethez. Annak az elítéltnek engedélyezhető, aki részt vett a büntetés-végrehajtása alatt az intézetben foganatosított átnevelő tevékenységben. Célja az, hogy az elítélt sikeresen vissza tudjon illeszkedni a társadalomba és a szabadulását követően biztos megélhetése legyen, illetőleg, hogy ismételten ne kövessen el bűncselekményt.
A „részleges szabadságra bocsátás” intézménye az előzőhöz szorosan kapcsolódik. A büntetés-végrehajtási intézet falain kívüli munkavégzés és tanulmányok folytatása céljából vezette be a jogalkotó. Utóbbiakhoz kapcsolódik az „előrehozott szabadulás” intézménye. Erről a Felügyeleti Bíró dönt és félévenként negyvenöt nap levonást jelent a szabadságvesztés büntetéséből, amennyiben az elítélt részt vesz a visszailleszkedést szorgalmazó programokon, illetve az intézményen kívüli magatartása is megfelelő. Félszabadságra azt az elítéltet lehet engedni, aki legalább a börtönbüntetése felét letöltötte vagy bizonyos bűncselekmények esetén a büntetése kétharmadát. Célja az, hogy az elkövető ne egyszerre, hanem fokozatosan illeszkedjen vissza a társadalomba. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítélteket húsz év letöltése után lehet részleges szabadságra bocsátani.
Megállapítható, hogy az olasz szabályozás alapján a fiatalkorúakkal szemben a legsúlyosabb kényszerintézkedés és szabadságelvonással járó szankció az őrizetbe vétel, valamint a szabadságvesztés.
A fiatalkorúval szemben az őrizetbe vételre két esetben kerülhet sor: kizárólag súlyos gyanú vagy tettenérés esetén fosztható meg a személyi szabadságától. A nyomozás során az ügyész dönt arról, hogy fenntartja-e az őrizetet vagy szabadon engedi-e a fiatalkorút. A büntetőeljárás- és végrehajtás során a fiatalkorú védelmére vonatkozó rendelkezés, hogy az eljárásban pszichológus és gyermeket segítő szervek vesznek részt, a gyermeket folyamatosan tájékoztatni kell az eljárás állásáról és a jogairól, valamint a titoktartás követelménye.
A terheltet abban az esetben, ha elrendelik és fenntartják az őrizetét, egy ún. elsődleges fogadóintézetben22 helyezik el, amely ugyan nem minősül börtönnek (nincsenek rácsok például), de őrszemélyzet őrzi a fiatalkorút. Ebben az intézetben azért helyezik el a fiatalkorút, hogy a hatóság rendelkezésére álljon és az első kihallgatásáig, de legfeljebb négy napig lehet itt. Az őrizetbe vett fiatalkorút lehetőség szerint a lakóhelyéhez legközelebbi intézetben kell elhelyezni. A fiatalkorúakkal külön személyi állomány foglalkozik, akik kifejezetten a fiatalkorúakkal való bánásmódra szakosodtak. A fiatalkorút az intézetben tartózkodása alatt, egy speciális bizottság, az ún. Szakértői Bizottság23 megvizsgálja és jelentést készít a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírájának. Az intézet lehet magán és civil szervezet is, a formális követelmény az, hogy a Tartomány (pontosabban annak Tanácsa) elismerje.24 Az elsődleges fogadóintézeteket állami vagy civil szervezetek működtetik a tartományok engedélyével, és az intézetben legfeljebb tíz fiatalkorút lehet elhelyezni. A négy nap letelte után a bíró dönt arról, hogy milyen intézkedést alkalmazzon a terhelttel szemben. A bíró a döntés meghozatala során figyelembe veszi: hogy a fiatalkorú az oktatásból ne maradjon ki, számára minél kisebb megterhelést jelentsen az eljárás és a lehető legrövidebb idő alatt befejeződjön. Ezek alapján a bíró dönthet a fiatalkorú „biztonsági őrzéséről”25 , amely a kilenc évet elérő bűncselekmények esetén, komoly bizonyítékok és bűnismétlés esetén rendelhető el.
A bíró dönthet továbbá a fiatalkorú közösségben történő elhelyezésről26 , ahol a fiatalkorúnak magatartási szabályokat ír elő. Ilyen magatartási szabály, hogy a fiatalkorú kötelezettsége, hogy tanuljon, illetve munkát végezzen. Továbbá rendelkezhet úgy is a bíró, hogy felfüggeszti a büntetést illetőleg van lehetőség az eljárás meg megszüntetésére is.
Speciális eset Olaszországban az ún. „bírói megbocsátás” jogintézménye27 , amely-nek keretében az első és két évet meg nem haladó szabadságvesztéssel büntethető bűncselekményt elkövető fiatalkorúval szembeni eljárást a bíróság megszünteti, amennyiben a cselekmény jellege, súlya és az elítélt magatartása igazolja ennek indokoltságát és feltehető, hogy a fiatalkorú bűnelkövető nem fog újabb bűncselekményt elkövetni. Ezt a rendelkezést csak abban az esetben alkalmazhatja a bíró, ha a fiatalkorú még büntetlen előéletű. Ha az előbbi feltételek nem állnak fenn, akkor a bíró bűnösséget megállapító ítéletet hoz.28
Fiatalkorúakkal szemben biztonsági intézkedésként a bíró javítóintézeti nevelést29 is elrendelhet, amelyet kizárólag fiatalkorúakkal szemben lehet alkalmazni és a tartama nem lehet kevesebb egy évnél. A javítóintézeti nevelést a fiatalkorúnak az intézkedés alatt tanúsított magatartására figyelemmel, egészben vagy részben kell végrehajtani, erről a fiatalkorú magatartása alapján, a szakértői bizottság által készített értékelő vélemény alapján, a bíró dönt. A javítóintézeti nevelést a bíró akkor rendeli el, ha a fiatalkorú hátrányos szociális helyzete és a családi körülményei, valamint a személyiségére figyelemmel, szükséges, hogy kiemeljék a káros családi környezetéből, és zárt intézetben helyezzék el.
Amennyiben az intézkedés végrehajtása alatt a fiatalkorú betölti a huszonegyedik életévét, a magyar szabályozástól eltérően, a fiatalkorút nem kell végleg elbocsátani a javítóintézetből, hanem a javítóintézeti nevelést helyettesítik egy másik biztonsági intézkedéssel, az ún. felügyelet melletti szabadon bocsátással30 , kivéve ha a bíró úgy rendelkezik, hogy a fiatalkorút ún. mezőgazdasági kolóniába31 vagy dologházba32 kell átszállítani a büntetése letöltése végett. Olaszországban a mezőgazdasági kolónia és a dologház, a magyar büntetés-végrehajtási intézetek közül azokhoz az intézetekhez hasonlít, amelyek mezőgazdasági jellegű bv. intézetek, pl. az Állampusztai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet, ahol a fogvatartottak az intézet melletti mezőgazdasági egységekben munkát végeznek. Míg Magyarországon a javítóintézeti nevelés határozott tartamú, minimum egy év és legfeljebb négy év, addig az olasz szabályozás csak a legrövidebb időtartamát határozza meg a javítóintézeti nevelésnek (egy év) és az intézetből töltött időtartam a fiatalkorú magatartásának a függvénye, melyről az ítéletet hozó bíró rendelkezik.
Olaszországban a fiatalkorúak büntetés-végrehajtása sokáig nem vált el a felnőtt korúakétól, a jogalkotó ugyanis nem tartotta szükségesnek kettéválasztani a két csoportot és nem vette figyelembe azt sem, hogy a fiatalkorúakkal szemben a szankció célja az átnevelés és az, hogy a fiatalkorú személyisége pozitív irányba fejlődjön a szabadságelvonással járó szankciók végrehajtása alatt. Az Alkotmánybíróság33 alkotmányellenesnek, valamint a nemzetközi szerződésekbe ütközőnek nyilvánította, hogy nem válik el egymástól a felnőtt és fiatalkorúak büntetés-végrehajtási rendszere, ennek hatására alakult ki a mai napig hatályos rendszer.34
A hatályos szabályozás alapján kiszabott szabadságvesztés büntetést, a fiatalkorú a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében tölti35 . Az itt elhelyezettek főszabály szerint tizennégy és tizennyolc év közötti személyek, és a huszonötödik életévük betöltéséig tartózkodhatnak legfeljebb az intézetben, ha a bűncselekményt fiatalkorúként követték el. A huszonötödik életévük betöltését követően szállítják át őket a felnőtt korúak büntetés-végrehajtási intézetébe. Különös esetben elhelyezhetők a tizennegyedik életévüket be nem töltött személyek is, amennyiben az általuk elkövetett bűncselekmény társadalomra veszélyessége ezt indokolttá teszi.
Látható, hogy az olasz szabályozásban alkalmazott szabadságelvonás is megfelel a New York-i Egyezményben foglalt alapelveknek. A gyermek szabadságát csak a legvégső esetben és a legrövidebb szükséges ideig vonják el, valamint a szabadságelvonás során elkülönítik a felnőttektől. A gyermeket mindig a szükségleteinek megfelelő körülmények között tartják fogva és velük szemben elsősorban szociális-nevelési célzatú beavatkozásokat alkalmaznak.
Megállapítható, hogy mindkét országban a fiatalkorúval szemben megválasztott humánus és méltányos szabadságelvonással járó szankciót tartalmazó ítélet kihirdetésével nem ér véget az igazságszolgáltatás folyamata, hanem a végrehajtás szerves része Olaszországban is a fiatalkorúak elleni eljárásnak és a megtorlás helyett a prevencióra, valamint a megjavításukra helyezik a hangsúlyt, mert csak így lehet eredményes a fiatalkorú átnevelése és a sikeres visszailleszkedése a társadalomba.
Autonomous Vehicles and the Prospective Change in Criminal Liability
Introduction
Hundred years ago people used to ride horses, and the typical manner of every-day personal transportation confined to vehicles with no power-engine. As of October 2017, the California Department of Motor Vehicles adopted rules concerning the allowance of autonomous cars to be tested and deployed on public roads. The Department released its revised regulations governing the safe deployment of autonomous vehicles on public roads and after a short public comment period, those new rules will be submitted to the state government, which will then begin enforcing them sometime in the middle of 2018. Therefore, the substantive enhancement of self-driving cars will result in the use of those vehicles in our every-day lives soon. The reason for this situation is probably that the „introduction of self driving cars promises an increase of safety in road traffic by taking the most accident prone factor out of the loop, the human driver”.1 As it is apparent in other fields of technology (i.e. IT applications) people are receptive to utilize innovations, and the law shall be also adaptive to those changes in society.
The rapid change in transportation technology and the everyday use of self driving cars will constitute a landmark in the conception of criminal liability. As a preliminary remark we must emphasize, that the scope of this article does not embed civil law matters of the topic at stake, special concerns of civil law- and criminal law liability overlap though. As Graham Virgo puts it critically, the civil law and the criminal law mutually interlink and the criminal law cannot be viewed as an isolated island, since the legal system shall be conceived as a unified and consistent entity. Thus criminal lawyers shall take account of those civil law provisions on tort liability when analysing the principles of criminal responsibility, and vice versa.2
Within the auspices of the Centre for the Cooperation of Higher Education and Industry (FIEK), the Széchenyi István University of Győr has been doing a thorough research on the matters of autonomous vehicles since 2016. As participants of that research programme, in analyzing the practical problems of the use of autonomous vehicles, we endeavour to reveal those substantive criminal law issues concerning the prospective change in the principles of criminal liability.
Thus, the aim of this article is to highlight some prospective legal tendencies and solutions to the question: if robots cause harm, who is to blame?
The basic concepts of criminal law in terms of
autonomous vehicles
Prior to those matters of criminal liability we firstly need to give a historical and philosophical framework to our research. For a long time it was almost impossible to reasonably think of artificial intelligence, intelligent robots and autonomous vehicles as reality. The theme was only revealed by sci-fi artworks, such as Asimov „I, Robot” and Clarke „Space Odyssey”. One of the first philosophic attempts is of René Descartes’ in the 17th century, alleging that if there were machines completely identical to human beings, we could even make distinction between them and us by recognizing that machines cannot express their thoughts, also machines cannot act consciously.3
Ironically, Hubert Dreyfus reaffirmed this approach in his opinion given in the early 1990’s by saying that it has become apparent that the artificial intelligence cannot reach the level of human cogitation.4 Nevertheless, nowadays’ researches on artificial intelligence suggest that by its ability of self-development, those sceptic remarks on artificial intelligence shall be revised.
As to the matter of self-driving cars, their first appearance was in the 1939 New York World Fair where the General Motors introduced the Futurama – a miniature of a city – with cars communicating by radio-waves.5 Throughout the past seventy years technology reached the level to deploy and introduce self-driving cars on real roads, as indicated above by the California example.6
We must emphasize that the introduction of autonomous vehicles imply several social and economical benefits. The most important concern is the real possibility to minimize the number of traffic accidents. One of the latest publications suggests that the average 41.000 lethal traffic-accidents might be reduced to cca. 200 per year in the USA should autonomous vehicles deployed widely.7
Autonomous cars can be easily used to logically organize the traffic itself. As a Research Paper of the University of Michigan Public Law and Legal Theory introduces, the so-called V2V technology is applied to enhance the communication amongst the self-driving cars by sharing the current traffic information in order to avoid places of traffic-jams and accidents.8 As another social benefit disabled or elderly people could also participate in traffic by using self-driving cars. Employers may also be motivated to apply self-driving technology, since autonomous trucks can be run through 24 hours of the day without having to provide for bait or rest-day for the driver.
This latter remark brings us to those possible social risks of the deployment of autonomous vehicles. Workplaces for human beings may disappear by the mass application of self-driving technology. Nevertheless the technology itself implies the risk of cyber-terrorism, since the supervision system of self-driving cars is internet-based.
As to the concept of autonomous vehicles, the U.S. Department of Transportation established SAE International’s Levels of Automation for Defining Driving Automation. Also the National Highway Transportation Safety Administration (“NHTSA”) in its 2013 Preliminary Statement established five levels of vehicle automation.9 The total automation is based on the so-called SLAM-technology (simultaneous localization and mapping) which consequently maps the car by its geographical position.
In the light of the SAE categories and those definitions of the NTSHA the levels of autonomous vehicles range from zero to Level5 as follows: level zero means no automaticity, since all the manoeuvres are carried out by a human driver. In the case of Level1 cars an automatic system helps the driver in some driving features, such as steering or parking. Level2 cars are able to obtain certain driving manoeuvers automatically by an automatic system, such as the ACC (adaptive cruise control) technology. The remarkable difference is between Level2 and Level3 systems, since Level3 contains not only the successful completion of the manoeuvre but the check of it as well. At this level, the human driver shall be able to take control of the vehicle at any moment.10 At Level4 the automatic system is able to carry out and control those tasks of driving but only in certain driving-situations, whilst Level5 cars have the same driving abilities as an average human driver.11
In the light of the above conceptions we need to rethink those basic elements of crimes, how they can be applied in case of autonomous vehicles. Firstly, the concept of a perpetrator of a crime has been conceived as a human being. Usually national criminal laws compose definitions of crimes by using “who”, “whoever”, etc. as the indications of the perpetrator. Thinking of the autonomous vehicles, traffic crimes will not be perceived as actions committed by human agents. In this conceptualization the concept of certain crimes’ perpetrators shall be revised. Generally speaking, offences contain criminal behaviour manifesting as acts or omissions. In terms of the autonomous vehicles actions and omissions cannot be associated to those self-driving systems steering and moving the car. The conduct of a crime does not mean a human act any more.
Autonomous vehicles and criminal liability
As we set forth above, generally speaking some features of the civil law and criminal law liability overlap. Therefore, before analysing those matters of criminal law liability for the damages caused by autonomous vehicles, first we need to enlight certain concerns of the civil law (tort law) responsibility.
A civil law-related research distinguishes between the liability of the automated vehicle licence holder and the manufacturer.12 Taking account of the Hungarian civil law, which has German roots, there are three forms of civil law responsibility in the Act V of 2013 on the Hungarian Civil Code to be taken into consideration in terms of damages revealing throughout the work of autonomous vehicles. Beside general principles and rules of warranty (Articles 6:159-170 of the Hungarian Civil Code) we must take into consideration the strict liability form for highly dangerous activities (Article 6:535). This latter form of civil law responsibility almost completely excludes exculpation of the liability for damages emerging within the field of dangerous activity.13 Finally, as a form of strict liability, those rules concerning product liability are also of importance in terms of self-driving cars, provided for in Articles 6:550-559 of the Hungarian Civil Code.
Apparently, the civil law adjudication is remarkably easier of possible damages emerging from the application of autonomous vehicles than that of criminal law methods. Civil law responsibility is underpinned by objective (strict) forms of liability based on the principle of neminem laedere which has consistently been reiterated in judicial practice as well.
The criminal-law adjudication of the liability for damages revealed through the application of self-driving vehicles is much more sophisticated than that of civil law. In the field of criminal law, as a general rule there is no presumption of unlawfulness of the act, like in the case of strict liability tort cases. Another pattern of criminal law is that throughout the criminal procedure one must prove the material wrongfulness of the act, as well as the personal guiltiness and culpability, and finally the responsibility of the defendant to reach conviction. Thus, the lack of the presumption of unlawfulness of the act in criminal law automatically puts the burden of proof to the prosecution in terms of the perpetrator’s personal liability.14
The above fact entails that one must consider whether those elements set forth in the definition of crime (Hungarian Criminal Code, Article 4.) are completely present. Prospective changes in application of legal definition of the statutory definition of crime might be rethought in terms of autonomous vehicles, since that legal definition determines offences as actions (or omissions). Concerning damages, caused by self-driving cars, innovative solutions shall be found also within the scope of legal defences (i.e. legal justifications and excuses), as well as examples of vicarious liability. Concepts of wilfulness, recklessness and negligence, and other elements of mens rea shall also be revised. We must also take account of the problematic of personal qualification (i.e. what are those statutory personal circumstances to be attached to perpetrators for punishability). Finally, criminal law has to afford special attention to those background provisions, such as that of administrative law, which provide for the in-detailed rules of criminal law framework.
The traditional flow-sheet for criminal responsibility presupposes that a natural person commits a human action or omission and that the court declares the personal liability of the human perpetrator and applies criminal sanctions. Bearing in mind the SLAM technology of autonomous vehicles, we must emphasize that those methods of the above criminal law flow-sheet can only be reasonable up to Level3 cars, since there is no “human” action and human driver from Level4 onwards. Thus, one of the most important questions is who to be blamed for those damages revealing application of criminal law.
It looks weird in continental legal systems to put the question whether the autonomous car itself shall be a subject of criminal responsibility.15 Apparently, within nowadays’ criminal law there is only negative answer for that question, since criminal responsibility is underpinned by human actions and personal culpability. Nevertheless, theoretical concerns of robots’ liability are still interesting. As John Locke conceived, we can consider whatever a human entity which has autonomous will. Having autonomous will means to comprehend the core of the rules and to have the ability to be happy or sad.16 Another identical approach is that of Immauel Kant’s. In his Critique of Practical Reason he reasoned that a human being is conscious in terms of his existence and liberty and knows that the only reason for his actions is himself. Therefore, human beings are conscious of having the possibility to abstain from certain actions and the fact that not doing so may entail their liability.17 Finally, one of the examples of the latest legal literature is that of Sabine Gless’, Emily Silverman’s and Professor Thomas Weigend’s, „If Robots Cause Harm, Who is to Blame?”. In their article their suggested “robots, in short, are incapable of understanding the meaning of punishment and therefore cannot draw a connection between anything ‘done to them’ and their prior fault.”18 In sum: within nowadays’ legal constructions we can exclude the possibility to set criminal liability to an autonomous vehicle itself, however in the light of technological enhancement, this opinion may become overridden.
All in all, the vehicle itself cannot become a subject of criminal liability therefore we need to pose the question who to be blamed for those possible damages. Taking into consideration those specific legal adjudication of traffic crimes, based on Hungarian criminal law, the normal method of criminal responsibility is to be applied for the perpetrator (natural person) as long as the offence is committed, consequently in case he actually drives the car at stake. Autonomous vehicles do not need to be driven all the way. Consequently, one of the possible solutions for the above legal problems of criminal liability, the concept of a driver in traffic rules shall be amended in order to consider the person as a driver who sets the car into self-driving mode or the owner of the car (“man behind the machine”).19 This legal construction is applied in some of the member states of the USA, such as Nevada, Texas, and Michigan, although it would be quite hard to implement the above construction for criminal responsibility into the German-rooted continental criminal law systems: certain concerns of causality and those concepts of wilfulness, recklessness and negligence would be remarkably hard to prove.
The prospective changes in the consideration of criminal responsibility in terms of autonomous vehicles reveal the so called corporate liability however other forms of liability without personal guiltiness is forecasted. A prospective private-law-like strict liability may reveal as a form of criminal responsibility, whereto no wilfulness or recklessness is needed to be proven but only the fact, who was the actual owner or licensed holder of the car itself.
The so-called vicarious liability forms may also be reign, bearing especially in mind that that form of criminal responsibility has already built in the text of the Hungarian Criminal Code in case of certain offences, wherein directors’ responsibility is set per se, should their employee commit an offence.
As Article 293 paragraph (4) of the Act C of 2012 on the Hungarian Criminal Code reads:
“The director of an economic operator, or any person working for or on behalf of the economic operator vested with authority to exercise control or supervision shall be punishable according to Subsection (1), if the person working for or on behalf of the economic operator commits the criminal offense defined in Subsections (1)-(3) for the benefit of the economic operator or on its behalf, and the criminal act could have been prevented had he properly fulfilled his control or supervisory obligations.”
Article 397 of the Hungarian Criminal Code contains a specific economic crime with the title: Omission of Oversight or Supervisory Responsibilities in Connection with Budget Fraud. That offence apparently manifests directors’ criminal liability for their employee as follows:
„The director of an economic operator, or a member or employee with authority to exercise control or supervision, if the member or employee fails to discharge the obligation of exercising control or supervision, and thus makes it possible for the member or employee of the economic operator to commit the budget fraud within the framework of their respective functions, is guilty of a felony punishable by imprisonment not exceeding three years.”
The liability for those damages caused by self-driving cars may be associated to several traffic crimes, nevertheless we suggest drafting a specific offence sui generis for those actions and omissions which entail criminal responsibility in terms of autonomous driving systems. Finally, one must take account of the category of criminal law justifications when deciding over criminal responsibility for autonomous vehicles. In this area those justifications of error, justifiable defence20 or necessity as justification21 may be of importance.
Conclusion
Bearing in mind that rapid change of technological area, autonomous vehicles will unequivocally applied extensively. Since secure traffic and transport are of special importance in every society, the mass deployment of self-driving cars is firmly positive. Legal systems shall be receptive to these social changes, we must emphasize though that it is not only and not principally criminal law to use as means to react societal problems stemming from modernization.
Today’s separate branches of law such as criminal law and private law, undeniably has been converging. The emergence of strict liability in terms of criminal cases is a hallmark of that convergence. Yet, legislator shall be aware of and remain within the issue and essence of those separate fields of law. Therefore, legislation shall abstain from implementing legal constructions and concepts which are not in line with the system of that separate branch of law.
A prospective change and paradigm-shift may be forecasted in terms of classical perception of criminal law. Those new forms of activity which result in remarkable damages and are to be considered dangerous to society will not be easy to be adjudicated in that manner what we apply today. Therefore, inventing new routes is inevitable in dogmatics of criminal liability.
A hamis vád és hamis tanúzás nyomozásának alapvető szempontjai
Az ügyészi nyomozói apparátus szervezése az 1963-as év folyamán fejeződött be, és abban az évben már az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények többségében ügyészi nyomozók jártak el. Egyes álláspontok szerint az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozását azért rendelték ügyészi nyomozók hatáskörébe, mert elbírálásuk nagyobb jogi tudást igényelt.1 Az intézkedés helyesnek bizonyult, ugyanis a korábbinál sokkal intenzívebb harc indult ezen bűncselekményekkel szemben, 1963-ban 60%-kal nőtt az ilyen jellegű bűncselekmények miatt elrendelt nyomozások száma.2
Az új, büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 2018. július 1. napján lépett hatályba, amely szemléletváltást, és ezzel együtt számtalan, újszerű megoldást tartalmaz, így új kihívások elé állítja a jogalkalmazót. Egyik alapvető újdonsága a törvénynek, hogy az ügyészségi nyomozás kizárólagos hatásköréből elvonta a korábbi Be. (1998. évi XIX. törvény) 29. §-ának e) pontjában részletezett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények nyomozását – a nemzetközi bíróság előtt elkövetett igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények kivételével –, és azt az általános nyomozó hatósághoz, a rendőrséghez telepítette.3
Ennek indoka szerint már nem lehetett alappal arra hivatkozni, hogy az ügyészségi nyomozás hatáskörét e bűncselekmények jelentős tárgyi súlya vagy nehéz bizonyíthatósága indokolja, ugyanis a nyomozó hatóságok hatáskörébe is tartoznak hasonlóan jelentős tárgyi súlyú vagy nehezen bizonyítható bűncselekmények. Ugyanakkor ezen bűncselekmények nyomozása több szempontból is specialitást mutat más bűncselekményekhez képest. Természetesen lehetetlen a nyomozások során felmerülő valamennyi körülményre kitérni, ezért e tanulmány célja, hogy röviden bemutassa a hamis vád és hamis tanúzás deliktumai nyomozásának alapszabályait, rávilágítva a legtipikusabb esetekre, és kiindulópontként szolgáljon azok számára, akik idáig nem vizsgáltak ilyen bűncselekményeket.
A hamis vád és hamis tanúzás elkövetői
A sikeres nyomozások érdekében röviden szükséges utalnom ezen bűncselekmények elkövetőinek személyiségére.
Az objektíve valótlan tények állítása fakadhat szándékos hazugságból, pszichés zavarból, érzéscsalódásból, illetve gondatlanságból.
A szándékos vagy tudatos hazugságot előterjesztő személyek mindig tisztában vannak azzal, hogy a megvádolt személy nem követte el azt, amivel vádolták, illetve nem felel meg a valóságnak az a tény, amit vallomásukban előadtak.
Ezen hazugságok mögött a hamisan vádaskodók többségénél érzelmi indíttatású okok állapíthatóak meg, amelyek a gyakorlati nyomozások során egyértelműen kimutathatóak. Ezek az okok mindig az érdekelt felek közötti viszonyokban találhatóak: ilyen például rokonok között vagyoni ellentétek, házastársak, volt házastársak között a hűtlenség miatt érzett bosszú igénye, szomszédok között valamilyen oknál fogva keletkezett súrlódás, rossz viszony stb.
A hamis tanúzás elkövetőinél ezen emocionális okok ritkábbak. A tudatosan hazudozó hamis tanú elfogultsága lehet pozitív és negatív irányú. Tapasztalataim szerint az ilyen tanút az eljárásban résztvevők egyikével szemben érzett rokonszenve, barátsága ösztönzi hamis vallomásra. Ezért fontos minden hamis tanúzás miatt indult ügy nyomozása során a terhelt és az alapügyben szereplő felek viszonyának részletes tisztázása.
Érdemes külön megemlíteni ennél a bűncselekménynél a felbujtást, a hamis tanúzásra történő rábírást. A felbujtásnak kétségkívül valamennyi bűntett elkövetésénél lehet kisebb-nagyobb szerepe, de olyan mértékben sehol nem tapasztaltam, mint a hamis tanúzásnál. A gyakorlati munkában résztvevők tudják, hogy a tudatosan hamisan valló tanúk jelentős része nem egyszerűen önmagától, hanem többnyire valamelyik fél kifejezett kérelmére, tanácsára, esetleg másik tanú felhívására terjeszti elő hamis tényállításait. A nyomozások során, s gyakran már alapügyek nyomozása során az ilyen személyek viszonylag nagyobb számban ismerik el, hogy tényállításaik hamisak voltak.
Gyakori jelenség, hogy a büntető vagy egyéb ügyekben azok a személyek, akik ellen az eljárás folyik, a következmények megelőzése vagy elhárítása céljából hamis vád, vagy hamis tanúzás miatt tesznek feljelentést azok ellen, akik őt feljelentették, illetve az ügyben ellenük tanúskodtak. Mindezt valójában azért teszik, mert arra gondolnak, hogy ezzel az alapügyben eljáró hatóságot befolyásolhatják.
A hamis vád/hamis tanúzás miatt tett feljelentések elintézése
Általánosságban elmondható, hogy ezen feljelentések ritkán irányulnak ismeretlen tettes ellen, így az eljárások során klasszikus értelemben vett vizsgálatról lehet beszélni.
Ismeretlen tettes miatt indult eljárásokra tipikus példa, amikor névtelenül, írásban vádaskodnak hamisan, jellemzően rossz szomszédi viszony miatt.
Az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények miatt tett feljelentések alapvetően két forrásból származnak: hatóságoktól4 , valamint természetes személyektől.
Az első esetben a hamis vádat, illetve hamis tanúzást megvalósító nyilatkozatot a feljelentő-hatóság elé terjesztették, s itt észlelték a bűncselekmény gyanúját. A Be. 376. §-ának (2) és (3) bekezdése szerint a hatóság tagja és a hivatalos személy a hatáskörében tudomására jutott közvádra üldözendő bűncselekmény miatt tett feljelentésében meg kell jelölnie a bizonyítási eszközöket, egyidejűleg gondoskodnia kell a bűncselekmény nyomának, a bizonyítási eszközöknek a megőrzéséről. Ez alapján – általában – ezen alanyi kör által tett feljelentések jellemzően tartalmazzák azon adatokat, amelyek a feljelentés tárgyában való megalapozott döntéshez szükségesek.
A második esetben az a fél tesz feljelentést általában, akinek az elhangzott tanúvallomás, illetve a hamisan vádaskodó tényállításai jogait vagy érdekeit sérti. A természetes személyek által tett feljelentés esetében gyakorlati tapasztalat az, hogy e feljelentések jelentős hányadban nem tartalmazzák az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény miatt tett feljelentés elbírálásához szükséges adatokat.
A feljelentések elbírálása körében segítségünkre lehet a hatósági nyilvántartásokból történő adatkérés, ugyanis a Be. 379. §-ának (2) bekezdésével összeegyeztethető, ha a hatóság tagja a hozzáférhető hatósági nyilvántartásokból/adatbázisokból kérdez le adatkérésnek nem minősülő módon adatokat.
Bárhonnan érkezik azonban a feljelentés a bűnüldöző szervekhez, csupán a feljelentés alapján ritkán lehet megalapozottan eldönteni, hogy van-e helye hamis vád, illetve hamis tanúzás miatt a nyomozás elrendelésének.
Így talán egyetlen bűncselekmény vonatkozásában sem volt annyira indokolt, mint itt – a nyomozás elrendelésének kérdésében történő állásfoglalás kialakításának megkönnyítése céljából – a feljelentés kiegészítésének intézménye, mellyel az alaptalan nyomozás elrendeléseket ennek keretén belül meg lehet előzni. A korábbi Be.5 lehetővé tette – feljelentés kiegészítés keretében – adatszerző tevékenység folytatását, valamint a feljelentő meghallgatását.
A feljelentés kiegészítés keretében rendelkezésre álló eszközöket az új eljárási törvény szűkítette. A hatályos Be. 380. §-ának (2) bekezdése szerint az ügyész vagy a nyomozó hatóság kizárólag a feljelentőtől felvilágosítás adását, iratok és adatok rendelkezésre bocsátását, illetve a kár, vagyon hátrány stb. értékének közlését kérheti. A Be. 380. §-ának (2) bekezdése taxatíve rögzíti az eszközöket, így a feljelentés kiegészítés keretében immár nincs lehetőség az alapügy iratainak az alapügyben eljárt hatóságtól történő beszerzésére, ezen iratokat az adatkérés szabályai szerint kell beszerezni, amelyre csak a megindult eljárás során van lehetőség. Célszerűnek mutatkozik ezért a gyakorlatot úgy kialakítani, hogy a bíróságok, az ügyészségek, illetve a nyomozó hatóságok által tett feljelentéshez az alapügyi iratokat automatikusan csatolják.
Amennyiben a feljelentés kiegészítés keretében intézkedünk a feljelentő meghallgatása iránt, célszerű már a meghallgatásáról szóló értesítésben feltüntetni, hogy az alapüggyel összefüggésben rendelkezésre álló okiratait a feljelentő hozza magával, ezáltal is könnyebb lesz rekonstruálni, hogy mely hatóság előtt, milyen ügyszámon volt folyamatban az alapügy, amennyiben ez nem derül ki a feljelentésből. Az új Be. rendelkezései szerint a feljelentés kiegészítése során a feljelentőt ebben az esetben már figyelmeztetni kell a hamis vád, és hatóság félrevezetésének következményeire is.
Az alapügyi iratok beszerzése során, gyakran ütközhetünk abba a nehézségbe – különösen az ügyvédi kamarák vonatkozásában –, hogy a megkeresett szerv titoktartásra hivatkozással nem bocsájtja rendelkezésünkre a kért iratokat. A probléma feloldása érdekében ezért praktikus a feljelentőtől minél több iratot bekérni (bízva az együttműködésében), ugyanis ő adott esetben jogosult megismerni a teljes fegyelmi ügyiratot.
A feljelentések elbírálása körében első lépésben szükséges annak megállapítása, hogy a sérelmezett feljelentés vonatkozásában van-e alapügy, indult-e büntetőeljárás, ekkor értékelendő azon tények köre is, amelyekről az elbírálásra jogosult ügyészségnek, illetve nyomozó hatóságnak hivatalos tudomása van. A feljelentés tartalmi, így érdemi elbírálására csak ezt követően kerülhet sor. Amennyiben a feljelentés tartalmából egyértelműen kitűnik, hogy a sérelmezett cselekmény, nem bűncselekmény, úgy az alapügy folyamatossága nem zárja ki a feljelentés érdemi elbírálását már ekkor sem.
Az alapügy fogalma csak egy másik eljárás viszonylatában értelmezhető, amelyre a hamis vád, hamis tanúzás miatt indult eljárás épül. Ezen két ügy kötődése sokszor olyan szoros, hogy az alapügy nélkül az utóbbi eljárás nem létezne. Ebből következik, hogy az alapügy sok esetben alapvetően meghatározza a ráépülő eljárást, ezért az alapügy teljes körű és hiánytalan feltárása nélkül a ráépülő eljárásban nem lehet megnyugtató döntést hozni.6
A Btk. sajátos rendelkezése a hamis vád és hamis tanúzás nyomozásával kapcsolatban, hogy rögzíti a nyomozást mikor, milyen feltételek mellett rendelhető el. Eszerint amíg az alapügy folyamatban van, addig, csak az alapügyben eljáró hatóság feljelentése alapján rendelhető el a nyomozás.
Az alapügy befejezettségén a jogerős befejezést kell érteni, az esetleges rendkívüli jogorvoslati eljárás nem akadálya a hamis vád/hamis tanúzás miatti büntetőeljárás megindulásának. Az alapügy jogerős befejezését követően nyílik lehetőség arra, hogy az alapügyben eljáró hatóságon kívüli más személyek feljelentését érdemben elbíráljuk.7 Jogerő csak polgári vagy büntető ügyben eljáró bíróság ügydöntő határozatához kapcsolódik. Abban az esetben, ha az alapügy a nyomozó hatóság vagy ügyészség eljárást megszüntető határozatával fejeződik be – és az új terminológia szerint véglegessé válnak –, úgy ezekben az esetekben a hamis vád, hamis tanúzás miatt tett feljelentéssel érdemben foglalkozni kell. E határozatok az előterjesztett panaszok elbírálása után válnak véglegessé, így tehát a panasz elbírálása idején még folyamatban van az alapügy.
Amennyiben a feljelentés elbírálása során azt állapítjuk meg, hogy az alapügy folyamatban van, úgy abban az esetben ún. „alaki elutasító” határozatot kell hozni. Amennyiben mindez a folyamatban lévő nyomozás során derül ki, ekkor az eljárást meg kell szüntetni. Elképzelhető, hogy az igazságszolgáltatás elleni bűncselekménnyel összefüggésben más bűncselekmény miatt is feljelentést tettek, de az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények vonatkozásában az alapügy folyamatban van, úgy részmegszüntető, részelutasító határozatot kell hozni, más bűncselekmények miatti feljelentést érdemben kell elbírálni.
Amennyiben a feljelentés mellett rendelkezésre állnak az alapügyi iratok, úgy az alapügyben rögzített adatok és körülmények, valamint az alapügyben eljáró hatóság megállapításai megkönnyítik a nyomozás elrendelésének vagy feljelentés elutasításának kérdésében történő állásfoglalást. Ezen túlmenően az alapügy iratainak tanulmányozása segíti a nyomozás első lépéseit, a nyomozás tárgyának tisztázását, az adatkutatás körének meghatározását stb.
A hamis vád miatt tett feljelentéseknek nem mindig van írásban rögzített előzménye, gondoljunk itt arra az esetre, amikor a telefonon tett valótlan tartalmú bejelentés alapján még csak alapügy sem indul, ugyanis a bejelentés valótlansága annak helyszíni ellenőrzése során megállapítást nyer. Ilyen esetekben – a feljelentés kiegészítés keretein belül – célszerű a feljelentő személy, vagy sértett kihallgatása. A feljelentő (sértett) ismeri a legjobban a cselekmény előzményeit, körülményeit, be tud számolni a tettes és a közötte kialakult viszonyról, a cselekmény elképzelhető indítékairól. A feljelentő (sértett) képes megjelölni közelebbről azt a kört, amelyben fontos adatok találhatóak, ami a nyomozás tervezésére, verziók felállítására hatékony segítséget jelenthet.
Gyakran előfordul, hogy alapügynek nem tekinthető hatósági eljárásokban elkövetett „hamis vád” miatt tesznek feljelentést. Példaként említeném azt, amikor a közös gyereküket önkényesen magához ragadó, és az anya elől elzáró apával szemben az anya egy gyámhatósághoz írt kérelmében úgy fogalmazott, hogy „fogva tartotta a gyermekét”. Az apa ezért feljelentést tett, miszerint az anya valótlanul állította, hogy ő bűncselekményt, személyi szabadság megsértését követte el. Valójában teljesen egyértelmű, hogy nem büntetőeljárás kezdeményezésére irányuló, arra nem is alkalmas állítás történt az anya részéről, hanem némileg pontatlan megfogalmazása annak, hogy az apa önkényesen vonta el az anya láthatási jogát, a gyermek láthatását akadályozta. Ebben az esetben a cselekmény nem bűncselekmény.
Hasonló eset, amikor birtokvédelmi eljárásban a meghallgatott fél azt állítja a másikról, hogy tettlegességgel inzultálta a szomszédokat, kilátásba helyezte, hogy „kinyírja” a kutyájukat. A jegyző, mint birtokvédelmi eljárásra jogosult hatóság, ezen beadványt nem továbbította más szervhez. Ebben az esetben a fél a szomszéd magatartását a birtokvédelmi kérelmének megalapozottsága, illetve a másik fél kérelmének megalapozatlansága alátámasztása céljából írta le, de e vonatkozásban nem kívánta büntetőügyben eljáró hatóság eljárásnak megindítását. Mindezt alátámaszthatja azon körülmény is, ha felek között korábban már volt büntetőeljárás hasonló okból. Ebben az esetben sincs vádolás.
Amennyiben egy hamisnak tartott vádlói állítás pl. egy közös gyermekkel kapcsolatos eljárásban történik, ami kétségtelenül bűncselekményre utal, úgy ebben az esetben célszerű, hogy a nyomozó hatóság vagy az ügyészség maga kezdeményezzen alapügyet, azaz pl. egy állított lopási cselekmény kivizsgálását, majd a nyomozás emiatti elrendelését követően joghatályos feljelentés hiányában a hamis vád miatti feljelentést utasítsa el, vagy a nyomozást szüntesse meg (hibás ebben az esetben az eljárás felfüggesztése előzetes döntésig).
A nyomozás tervezése
A hamis vád és a hamis tanúzás nyomozásának tervezése bizonyos tekintetben egyszerűbb, bizonyos tekintetben pedig komplexebb, mint más bűncselekmények esetében. Egyszerűbb, mert a hamis tanúzás miatt indult ügyekben mindig, a hamis vád miatt indult büntető ügyeknek pedig jelentős részében rendelkezésünkre áll az az ügy, amelyben a hamis tanúzás, illetve a hamis vád megvalósult. Az alapügy rendkívüli mértékben megkönnyíti a nyomozás tervezését, illetve a nyomozás tárgyának pontos meghatározását.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy a hamis vád miatt indult eljárások közül eredményesebbek azok a nyomozások, amelyeket valamilyen hatósági eljárás (alapügy) előzött meg. Mindez azt támasztja alá, hogy alapügy adatainak értékelése nemcsak a nyomozás elrendelése és megtervezése szempontjából fontos, hanem az egész nyomozási eljárás sarokpontját képezi.
Ahol a hamis bejelentés nyomán a megvádolt személlyel szemben eljárás nem indult, vagy ahol a hamis tanúzásra vonatkozó körülményeket nem tisztázták, ott ez a feladat hamis vád, illetve a hamis tanúzás miatt folytatott nyomozásra hárul. Ebből származik a nyomozások komplex jellege is. A hamis vád, illetve a hamis tanúzás miatt indult eljárások során ismételten fel kell deríteni az alapügy tényállását. A nyomozási módszerek megválasztása pedig döntően az alapügy jellegétől függ, ezért széleskörű jogi ismereteket igényel. A nyomozónak polgári jogi, közigazgatási jogi, szabálysértési és munkajogi ismeretekkel is rendelkeznie kell adott esetben, mert gyakran ilyen természetű tényállásokat szükséges felderíteni a hamis vád, hamis tanúzás előzményeként.
Előfordul az is, hogy hamis vád (esetleg hatóság félrevezetése) bűncselekményét szabálysértésként bíráltak el. Erre példa az az eset, amikor az elkövető telefonon bejelentést tesz arról, hogy a volt felesége robbantást tervez a polgármesteri hivatalban, azaz közveszély okozásának előkészületét követi el. A rendőrség a bejelentés alapján azonnali intézkedéseket foganatosít, majd megállapítják, hogy a bejelentés valótlan, és valótlan bejelentés szabálysértése miatt tévesen helyszíni bíróságot szabnak ki. Ebben az esetben valójában bűncselekményről szólt a bejelentés, amit egy konkrét személynek tulajdonítottak, ami ezáltal hamis vád gyanúját kelti. Ekkor az ügyészség közérdekvédelmi szakágának szükséges jelezni, hogy tegye meg a szükséges intézkedést (ügyészi felhívást) a szabálysértési hatóságnak, és hamis vád miatti a büntetőeljárást pedig le kell folytatni.
A hamis vád és a hamis tanúzás nyomozása
A kriminalisztika alapkérdései a hamis vádnál
Valamennyi büntető eljárás célja azoknak a tényeknek a megállapítása, amelyek jogilag relevanciával bírnak.
A nyomozás során az adatkutatás irányát – mint minden bűncselekménynél – azok az elemek határozzák meg, amelyeket a törvényi tényállás tartalmaz, ezért a nyomozás feladata bebizonyítani, hogy a tényállási elemeket megvalósították-e vagy sem. A hamis vád és hamis tanúzás esetében nemcsak a tényállási elemeket bizonyító adatokat kell beszerezni, hanem azon körülményeket is tisztázni kell, amelyek a jogi minősítésnél irrelevánsak lesznek, azonban kriminalisztikai szempontból rendkívül fontosak: például a hamis vádnál jelentősége van a megvádolt és a hamisan feljelentő között kialakult kapcsolatnak, a hamis tanúzásnál a peres felek és hamisan tanúskodó közötti viszonynak. Nem közömbös az sem, hogy a hamis tanúzással gyanúsított terhelt mennyire ismerte a per tartalmát, mi a véleménye egyik vagy másik fél igazáról. Ezek a körülmények rendszerint következtetési alapot teremtenek a nyomozási verziók kidolgozására.
Mint minden nyomozásnál, úgy itt is a nyomozás során választ igénylő kriminalisztikai alapkérdések: ki, kivel, miért, hogyan, hol, mikor, mit és mivel.
A hamis vád esetében a „ki-kivel” kérdésekre adandó válasz nem merül ki az elkövető és a megvádolt (sértett) személyi adatainak a megállapításában, hanem egyúttal mindkettőjük személyi körülményinek legszélesebb körű felderítését igényli.
A „miért” kérdésre adandó válasz a nyomozás legfontosabb feladata. A „miért”-re adott válasz azonban nemcsak a terheltnél, hanem a feljelentőnél is fontos, amennyiben az eljárás magánszemély feljelentése alapján indult. Még a hatóság kezdeményezésére indult eljárásokban is e vonatkozásban a legfontosabb adatok a sértettől (illetve a terhelttől) kaphatóak. Az ellenérdekű felek rendszerint jól tudják, hogy mi volt az az ok, ami kiváltotta a hamis feljelentést. Olyan esetekben, ahol a hamis feljelentés alapján alapügy volt folyamatban, ennek az eljárásnak az anyagából lehet kiindulni.
A „hogyan” kérdésre ezeknél a cselekményeknél nem az előterjesztett vád formájára (írásban, szóban) keressük a választ, hanem a vád tartalmára vonatkozóan: tehát arra, hogy a szóban forgó tényállítás objektíve és szubjektíve is valótlan. Objektíve hamis az a vádolás, amelynek a tényállításai nem fedik a valóságot. Ha tehát a feljelentett személy egyáltalán nem valósította meg a neki tulajdonított magatartást, az előterjesztett vád teljes egészében objektíve hamis.8
A „hogyan” kérdésre adott válasz másik része a szubjektív hamisságot alátámasztó adatok beszerzését igényli. A hamis vád bűntette ugyanis csak akkor valósul meg, ha az előterjesztett tényállítás valótlanságát az elkövető tudta/ismerte. A régebbi jogszabályok a szubjektív hamisságot a „tudva” szóval fejezték ki. A hamisság tudata jelenleg íratlan eleme e bűncselekmény szándékos alakzatának, figyelemmel a gondatlan elkövetés külön nevesített esetére is. A vád szubjektíve hamis voltának bizonyítása a nyomozás legnehezebb feladata, ezért a „hogyan” kérdést csak akkor lehet kielégítően megválaszolni, ha olyan adatok után is kutat a nyomozó, amelyek nem tartoznak a szorosan vett tényállási elemekhez, hanem csupán következtetni engednek erre. Az egyik adatról, tényről vagy tényállásról a másikra történő következtetés a hamis vád bűntettének nyomozásánál az igazság kiderítésének elengedhetetlen feltétele. A szubjektív körülményeket közvetlen úton bizonyítani rendkívül nehéz és csak kivételes esetekben lehetséges.
A kifejezetten materiális jellegű bűncselekmények elkövetését harmadik személyek közvetlenül is észlelhetik, a jogtalanul elidegenített ingóságot a házkutatás során megtalálhatják a gyanúsítottnál stb. Bár az utóbbi esetben közvetett bizonyítékokról szokás beszélni, mégis mennyivel határozottabban mutat ez az egyetlen körülmény valamilyen bűncselekmény elkövetésére, mint bármelyik elszigetelt adat arra a tényre, hogy a vád előterjesztője tudatában volt állításai valótlanságával, tehát szubjektíve hamisan vádolt. A hamis vád elkövetési cselekménye egy dialektikus folyamat részre, amelynek előzménye és következményei is vannak. A sikeres nyomozások közé rendszerint azok tartoznak, amelyek a tényállás felderítése és bizonyítása érdekében tisztázták az egész folyamatot, főképpen a cselekmény előzményivel kapcsolatos tényeket.
A „hol” és „mikor” kérdések megválaszolása a gyakorlatban különösebb nehézséget nem okoz. A nyomozások során megfelelően rögzítve vannak az időpontok, illetve az is egyértelmű, hogy mely szervek előtti tényállítást tekintjük hatóság előtt megvalósultnak.9
A „mit” és „mivel” kérdések vonatkozásában arra kell választ adni, hogy az elkövető „mivel” vádolta meg a sértettet, „mit” állított róla, s hogy az előterjesztett tényállítások alkalmasak-e arra, hogy büntető, fegyelmi stb. szankciókat vonjon maga után. A hamisnak mondott tényállítás tehát valamilyen büntetendő cselekményt kell, hogy tartalmazzon, s ezért a bűncselekményt, szabálysértést, fegyelmi vétséget kimerítő magatartás összes tényállási elemét magában kell, hogy foglalja. A hamis vád esetében a vádaskodó, olyan pontosan körülírt cselekmény megvalósítását tulajdonítja egy másik személynek, amely kimeríti a Btk. Különös Részében büntetni rendelt valamely bűncselekmény törvényi tényállását.
A valós tény közlése nem valósíthat meg hamis vádat azáltal, hogy a feljelentő tévesen ítéli meg a feljelentett cselekmény bűncselekmény megállapítására való alkalmasságát. Amennyiben a vádló tartalmú közlés valótlanságára vonatkozóan nem merült fel adat, és a közlés nem alkalmas bűncselekmény megállapítására, ennek téves megítélése a vádló részéről nem valósít meg hamis vádat.
A kriminalisztika alapkérdései a hamis tanúzásnál
A hamis tanúzás nyomozásánál a kriminalisztika alapkérdéseit lényegében a hamis vádhoz hasonlóan tesszük fel. Itt is azoknak a kérdéseknek van kiemelkedő jelentősége elsősorban, amelyek a tényállás alanyi oldalán jelentkeznek, ezért a „ki”, „kivel”, és „miért” kérdésekre adott helyes válaszoktól függ a nyomozás sikere. A „miért”-re adott válasz már önmagában sem tartozik a szorosan vett tényállási elemekhez, és mégis az erre adott válaszból vonható le jogilag releváns tényekre vonatkozó legtöbb következtetés. Ezek a következtetések természetesen még nem lesznek bizonyítékok, azonban alkalmasak arra, hogy további adatok beszerzését elősegítsék. Gondoljunk itt a befolyásolásra, rábírásra, mely körülményeket minden esetben figyelembe kell venni, ami szükségessé teszi, hogy a hamis tanúzás miatti nyomozások során kutassunk az olyan személyek után is, akinek érdekében állt a tanú helytelen befolyásolása, mely személyek nem feltétlenül érdekeltek a perben, vagy nem is szerepeltek az eljárásban.
Bár a nyomozás során a „ki”, „kivel”, és „miért” kérdésekre adott válasz a legfontosabb, azonban a vizsgálatot mégsem ezzel kell kezdeni. Az első feladat annak tisztázása, hogy a tanú által előterjesztett vallomás az ügy lényeges körülményeire vonatkozott-e vagy sem. Ez tulajdonképpen a „mit” kérdésre ad választ, és annak megállapítása, hogy amit tanú állított az ügyben lényeges-e, nem tény, hanem jogi kérdésnek tekinthető, ezért mindez az adatok értékelése terén jelent feladatot. Ezt már a nyomozás elrendelése előtt teljesíteni kell, mert részben ettől is függ, hogy történt-e egyáltalán bűncselekmény.
Az alapügy irataiból megállapítható tényállás segít eldönteni azt, hogy a tanú által előterjesztett vallomás objektíve hamis-e vagy sem. A hamis tanúzás nyomozása során ugyanis a második feladat a „hogyan” kérdéshez kapcsolódik, és arra igényli a választ, hogy a tanú a valóságnak megfelelően nyilatkozott-e.
Ebből ered a hamis tanúzás nyomozásának egyik sajátossága, ugyanis a nyomozás sikere a legtöbb esetben attól függ, hogy az előzmények mennyire tisztázódtak. A hamis tanúzás előzményeként azonban nemcsak a korábbi büntető (polgári, fegyelmi, szabálysértési stb.) tényállásokat megvalósító magatartásokat kell felderítenie annak érdekében, hogy a tanú vallomásának objektíve hamis voltát megítélhessük. E körben nem elegendő az alapügyben felvett jegyzőkönyvekre, vallomásokra hivatkozni, hanem az ott szereplő tanúkat és feleket ismét ki kell hallgatni, különösen igaz ez a perbeli felekre, ugyanis peres félként gyakran mást adnak elő a tárgyaláson, és mást, ha tanúként hallgatják ki.10
Lehetséges tehát az, hogy a nyomozás a polgári természetű jogvita eredeti tényállásának megállapítása érdekében folyik, és esetleg olyan tanúk kihallgatása is szükségessé válik, akik az alapügyben nem is szerepeltek, de egy bizonyos körülményre felvilágosítást adhatnak. A polgári ügyekben eljáró bíróság az elé tárt bizonyítékokat köteles értékelni, és azok függvényében válhat egy tanúvallomás valóssá, vagy akár hamissá. Ha ugyanis a peres fél csupán egy konkrét tanú kihallgatását indítványozta, azonban rajta kívül további személyek is be tudnak számolni a történtekről a tanúval ellentétesen, úgy a hamis tanúzás miatti nyomozásra hárul az a feladat, hogy ezen személyeket is tanúként kihallgassák a tényállás teljes körű felderítése érdekében.
Amikor a nyomozó az alapügy tényállására vonatkozó mindazon kérdéseket tisztázta, amelyekre a hamis tanúzás címén felelősségre vont terhelt vallomása vonatkozott, lényegében a vallomás objektív valótlanságának megállapításával kapcsolatos feladatait teljesítette. A tanúvallomás objektív valótlanságának bizonyítása természetesen nem minden esetben igényli külön nyomozási cselekmények foganatosítását. Az alapügyben eljáró hatóságok ugyanis rendszerint megállapítják azokat a körülményeket, amelyek a hamis tanúzás nyomozása szempontjából jelentősek. Ezeket a megállapításokat azonban minden esetben ellenőrizni kell.
Az alapügy egyes körülményeinek tisztázása, az alapügyben eljárt hatóságok megállapításainak ellenőrzése a szubjektív hamisság bizonyítása szempontjából is jelentősek. Az a körülmény, hogy a tanú szubjektíve is hamisan vallott, rendkívül nehéz ebben az esetben is közvetlenül bizonyítani. A bűncselekményt közvetlenül bizonyító tanúk azok, akik látták, vagy hallották az eseményeket. A hamis tanúzásnál ilyen tanúk nincsenek. Ritkán akad olyan, akinek a tanú elmondta, hogy valamilyen hatósági eljárás során hamisan vallott. A hamis tanúzás szubjektív valótlanságát általában közvetett bizonyítékokkal lehet alátámasztani. Ennek érdekében olyan tanúk után kell kutatni, akik arra vonatkozóan adnak felvilágosítást, hogy a vallomást előterjesztő személy nem is tudhatott, vagy nem is hallhatott semmit egy adott eseményről, illetve csak másoktól szerzett tudomást az eseményről.
A nyomozási cselekményekről általában
A hamis vád és a hamis tanúzás jellegüknél fogva olyanok, hogy bizonyításuk érdekében a nyomozási cselekmények csak egészen szűk körével – tanúkihallgatással és a terhelt kihallgatásával – találkozunk. Zömmel verbális cselekményekről van szó, és ezért ritkán adódik – inkább csak közvetett bizonyítékként – lehetőség tárgyi bizonyítékok lefoglalására, (ház)kutatásra vagy más kényszercselekmény végrehajtására. Ugyancsak az ügyek jellegéből következik, hogy a nyomozás során szakértő alkalmazására általában nincs szükség.
A fentiek alapján a bizonyítékok között a személyi bizonyítékok túlsúlya jelentkezik, és a tárgyi bizonyítékok ritkábban fordulnak elő. A bizonyítékok összegyűjtésének jóformán egyetlen módja a kihallgatás. Hamis tanúzásra való rábírás vagy felbujtás bizonyítéka lehet ugyan pl. levél, vagy hamis vád esetében a hamis bizonyítékok produkálása lehet ugyancsak levél vagy okirat, ez azonban csak kivételesen fordul elő. Az ügyek döntő többségében kizárólag a tanú, a sértett és a terhelt az, aki valamilyen bizonyítékot szolgáltathat, s akiknek a vallomása útján jutunk el az objektív igazsághoz.
Manapság egyre gyakoribb jelenség, hogy a hamisan vádaskodók telefonon tesznek valótlan bejelentést a segélyhívón. Ilyen esetben célszerű rögtön az eljárás elején a telefonon tett bejelentés hanganyagát beszerezni, amelyből a bejelentés, azaz a „vádolás” egyértelműen rekonstruálható lesz. Gyakorlati tapasztalat, hogy a küldési és leírási lapokon rögzítettek sokszor eltérnek a konkrét bejelentéstől.11
A terhelt kihallgatása
A terhelt kihallgatása kapcsán szót kell ejteni arról, hogy a feljelentő és feljelentett között az ügyek többségében olyan szoros kapcsolat van, amelyet a terhelttel való foglalkozás során mindig szem előtt kell tartani. E bűnügyek gyanúsítottjai az esetek jelentős részében a feljelentőnek valamilyen valódi vagy vélt kárt okoztak, éppen ezért a feljelentő elkerülhetetlenül elfogult, ezért a tettesként megjelölt személlyel való foglakozás óvatosságra int.
A hamis vád és hamis tanúzás terheltjének kihallgatása előtt a nyomozó abban a helyzetben van – szemben más bűncselekmény elkövetőinek kihallgatásával –, hogy bizonyos többlet iratok állnak rendelkezésére. A hamis tanúzás esetében mindig, a hamis vád vonatozásában gyakran megvannak ezek azok iratok, amelyekben ezen bűncselekményeket elkövették. Az iratok tanulmányozása terhelt kihallgatása előtt nélkülözhetetlen.
A kihallgatás során a tényálláson túlmenően az indíték tisztázására is kérdéseket kell feltenni. A hamis vád és hamis tanúzás jellegzetesen olyan cselekmények, amelyek indító okának tisztázása nélkül az ügy érdemében állást foglalni nem lehet.
Helyes taktika a kihallgatáskor először csak általánosságban kérdezni a terheltet, majd elmondatni vele, hogy az alapügyben milyen vallomást tett. Ezután lehet rámutatni az ellentétekre. Az eltérésekre magyarázatot kell kérni, az ilyen módon felvett vallomásokat kellő részletességgel kell rögzíteni.
Természetesen tisztázni kell, hogy az alapügy ügyfeleit honnan ismeri, milyen viszonyban van velük, ugyanez igaz az ügyben szereplő tanúk vonatkozásában is, különösen azok vonatkozásában, akik a terhelttel ellentétes vallomást tettek.
Gyakorlati tapasztalat szerint hamis vád és hamis tanúzás elkövetőit gyakran a harag, a bosszú vezérelte, emiatt erősen elfogultak, azonban ezen elkövetők mégsem nevezhetők bűnözőnek, általában nem helyes őket kihallgatás közben bűnözőként kezelni.
Elképzelhető olyan eset, amikor a nyomozó hatóság csak gyanúsítottként kívánja kihallgatni a terheltet, mert a megalapozott gyanú már a feljelentés, illetve az alapügy iratainak alapján is megállapítható. Ilyen esetben nem kifogásolható, hogy a nyomozás csupán egy gyanúsítotti kihallgatásból álljon.
Nem helytelen az sem, ha a nyomozó bizonyos megértést tanúsít a tettessel szemben. Előfordulnak ugyanis olyan esetek, amikor a sértett viselkedésével vagy valamilyen konkrét magatartásával jogos haragot, vagy gyűlöletet váltott ki a tettesből, s ez volt hamis vádaskodás vagy tanúzás indítéka.
A hamis vádnál és hamis tanúzásnál a terheltek egy különleges csoportjával is találkozunk, akik nem tagadnak ugyan, de nem is ismerik el a bűncselekmény elkövetését. Ezek azok, akik az alapügyben tett vallomásukat változatlanul fenntartják. Tagadják tehát, hogy az alapügyben valótlan vallomást tettek volna, sőt állítják, hogy az eredeti vallomásukban foglaltak fedik a valóságot.
A hamis vád terheltjének a kihallgatása során alapvetően az alábbi kérdéseket tesszük fel:
- mire alapította a feljelentésben közölt tényeket;
- hogyan és kitől szerzett ezekről tudomást, pontosan mit mondtak erről neki,
- meggyőződött-e az előterjesztett tények, vagy a feljelentésben foglalt egyes adatok valóságáról,
- milyen módon,
- ha nem győződött meg erről, miért,
- mi bizonyítja a terhelt szerint, hogy az általa előterjesztett vád igaz,
- mi indította arra, hogy feljelentést, vagy bejelentést tegyen, mi volt ezzel a célja,
- mi a véleménye jelenleg a korábbi tényállításáról.12
A hamis tanúzás terheltjének – a fentieken túl – elsősorban arra vonatkozóan is kérdéseket kell feltenni, hogy az eljárás tárgyát mennyire ismeri, például tudja-e mi lett a per eredménye, ki mit adott elő, kinek van szerinte igaza, miért stb. A gyakorlati tapasztalatok szerint a szándékos hamis vallomást előterjesztő terhelt mindig többet mond el, mint amennyi számára hasznos lehet. Igyekszik utólag is megindokolni, és adatokkal alátámasztani az általa előterjesztett vallomás tartalmát.
A fenti kérdések nem taxatívak, azokon túlmenően minden egyéb részletkérdést is fel kell tenni, amik a fenti kérdésekre adott válaszok nyomán felmerülnek és a tényálláshoz kapcsolódnak.
A hamis vád és hamis tanúzás miatt indult bűnügyek terheltjeinek jelentős része egyébként beismerő vallomást tesz, amelynek oka az esetek többségében a megbánás.
Nem szabad elejteni azt a verziót sem, hogy a terhelt vádja esetleg, ha részben, de mégiscsak megfelelt a valóságnak. A terhelt javára szóló körülmények elsősorban annak a bizonyítására alkalmasak, hogy a vád nem hamis, vagy esetleg a szubjektív hamisság hiányzott. Ezért amikor a terhelt a tényállításainak valóságát hangoztatja, be kell szerezni minden olyan adatot, ki kell hallgatni minden olyan tanút, aki ennek igazolására vagy cáfolására alkalmasnak látszik.13
A terhelt kihallgatása előtt alapos vizsgálatot igényel az alapügyben tett vallomása befolyásolásának lehetősége.
Előfordult olyan eset volt, hogy a rablás bűntette miatt indult alapügy sértettje a nyomozati terhelő vallomását a tárgyaláson visszavonta, és valótlanul ismeretlen elkövetőnek tulajdonította a bűncselekményt. Ilyen esetben mindig gondosan vizsgálni kell, hogy a hamis tanúzás nem kényszer vagy fenyegetés hatására történt-e, illetve volt-e a cselekménynek felbujtója. Nem életszerű, hogy a nyomozás során többször is következetesen terhelő vallomást tevő sértett bármilyen külső hatás nélkül, pusztán belső indíttatásból mentse hamis vallomással az őt kirabló vádlottat. Éppen ezért a befolyás kérdésének kiemelt jelentőséget kell tulajdonítani.
Előfordult olyan eset is, hogy a zaklatás vétsége miatt indult alapügy sértettjének feljelentésben tett terhelő nyilatkozatát visszavonó tanúvallomását követően a nyomozó hatóság feljelentést tett hamis vád miatt, a hamis tartalmú feljelentésre tekintettel. A későbbi tanúvallomásában a feljelentő azt állította, hogy félreértette volt élettársa szavait, valójában nem fenyegette őt. Az állítólagos félreértésre alapot adó kifejezések voltak: megveri, nyomorékká teszi, savval leönti, kocsi után köti stb. Különösebb magyarázatot nem igényel annak eldöntése, hogy a feljelentés, vagy a félreértésre hivatkozó későbbi tanúvallomás-e a hiteles. Ilyen esetben a feljelentést el kell utasítani bűncselekmény gyanújának hiányában.
A fentiek alapján hamis vád és hamis tanúzás vonatkozásában helytelen gyakorlat az, ha:
- valaki feljelentést tesz a sérelmére elkövetett bűncselekményről;
- a feljelentést, többnyire elfogadható magyarázat nélkül visszavonja;
- a feljelentett (gyanúsítottként, vagy esetenként tanúként) a bűncselekmény elkövetését tagadja;
- a nyomozó hatóság a nyomozást a tényállás további tisztázása nélkül bűncselekmény hiányában, vagy arra hivatkozva, hogy a bűncselekményt nem a gyanúsított követte el, megszünteti;
- a nyomozó hatóság vagy a nyomozás felügyeletét ellátó ügyészség feljelentést tesz;
- a nyomozó hatóság közli hamis vád/hamis tanúzás miatt a gyanúsítást, majd ügyészség vádat emel.
Ezen sémára épülő esetekben többségében az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény elkövetése kétséget kizáróan nem állapítható meg. Előfordul ugyanis, hogy a vádlott az utolsó pillanatban visszatért a terhelő vallomásához tartva a végrehajtandó szabadságvesztéstől. Ezen esetek jelentős részében a feljelentő (tanú) megfélemlítése, vagy más módon történő meggyőzése sejthető.
Általános elvárás volt az, hogy amennyiben a nyomozó ügyészség az alapügyben hozott rendőri határozat megalapozatlanságát vagy törvénysértő jellegét észlelte, akkor a nyomozás felügyeletét ellátó ügyészség figyelmét erre fel kellett hívnia.
A tanúkihallgatás
A hamis vád és a hamis tanúzás miatt indult bűnügyekben a tanú vallomásán kívül alig áll más bizonyíték a rendelkezésre, kivéve természetesen a terhelt vallomását. Ezért a tanú vallomásának megszerzésére irányuló nyomozási cselekmény körültekintő, alapos végrehajtása rendkívül fontos.
A tanú vallomását nem csupán a tényállás megállapítása, a bűnösségi körülmények bizonyítása, hanem a terhelt egyéniségének, életkörülményeinek, sőt a bűncselekmény indítékainak, motívumainak tisztázása céljából szerezzük be. A hamis vád, hamis tanúzás miatt folytatott nyomozások során a kihallgatott tanúk egy része csak közvetett bizonyítékokat szolgáltat, főleg a feljelentő és terhelt igazmondására, esetleg előzményekre, indítékokra, amelyek ugyanakkor igen jelentősek.
Itt is meg kell említeni, hogy a tanúkihallgatás előtt a nyomozó abban a szerencsés helyzetben van, hogy rendelkezésre állnak az alapügyi iratok. A tanúk többségét az alapügyben már kihallgatták, mégpedig hamis vád esetében arra a tényre, hogy a hamisan vádaskodó által feljelentett személy valóban elkövette-e a neki tulajdonított bűncselekményt. Ezek a tanúk abban nyújtanak segítséget, hogy a terhelt vádja objektíve miért valótlan. A hamis tanúzás miatt indult ügyben kihallgatásra kerülő tanúkat viszont az alapeljárás tényállásának tisztázására hallgatták ki. Ezeknek a tanúknak az újbóli kihallgatása azért szükséges, mert csak ezeken a vallomásokon keresztül tisztázható, hogy a terhelt valóban elkövette-e a hamis tanúzás bűntettét. Az alapügy iratai alapján könnyen megállapítható, hogy kiket, mire nézve szükséges újból kihallgatni. Kiderül az is, hogy az alapügyben folytatott nyomozás vagy vizsgálat milyen kérdéseket nem tisztázott és milyen adatokra van szükség az alapügy tényállásának további felderítése érdekében.
Az alapügy iratai alapján a leglényegesebb tanúk adva vannak, melyből a felkészülés is megfelelően biztosítható. Az iratok alapján az is megállapítható, hogy mely tanú vallomása vág egybe a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékokkal, vagyis melyik tanú vallomása hitelt érdemlő. Megállapítható továbbá, hogy a kérdéses tanú korábban mit állított, mi várható tőle, milyen tényt lehet vele tisztázni. Az iratok alapján azonban következtetni lehet arra is, hogy milyen további, olyan körülményekről tudhat, melyet az alapügy elbírálása során nem került felszínre.
E bűncselekmények nyomozása során természetesen arra is fel kell készülni, hogy az adott tanú valótlanságok előadásával a terheltet vádolni vagy menteni igyekszik. A hamis vád és a hamis tanúzás indult bűnügyekben is megvalósítható hamis tanúvallomás tétel, vagy esetlegesen „hamis váddal történő hamis vádolás”.
A sértett kihallgatása
Eljárásjogunk szerint a sértettet tanúként kell kihallgatni. A sértett tanúként történő kihallgatásának szintén kiemelkedő jelentősége van. Az esetek többségében a legtöbb adatot ő tudja szolgáltatni, de a kárt, amelyet a terhelt okozott, ő szenvedte el, ezért feltétlenül elfogultnak kell tekintetünk. Az eseményre, annak körülményeire, éppen érdekeltsége miatt általában jobban emlékszik, mint az egyszerű tanú, s elfogultsága ellenére lényegesen több adatot tud szolgáltatni vallomásában. Ugyanakkor az őt ért sérelmet – ha sokszor nem is szándékosan – de eltúlozza, tehát ilyen vonatkozásban vallomása kevésbé megbízható, ezért az általa szolgáltatott adatok fokozott ellenőrzésre szorulnak.
A sértett elfogultsága nemcsak a hamis vád vagy a hamis tanúzás által okozott sérelemből, hanem rendszerint sokkal korábbi időszakról ered és a sértett vagy a tettes között lévő rossz viszonyból származik. Mégis a hamis vád elkövetésére vonatkozó legfontosabb adatokat a sértettől lehet megszerezni. A sértett tudja elsősorban, hogy a cselekmény, amellyel őt a tettes vádolta, objektíve megfelel-e a valóságnak, vagy sem. Rendszerint tisztában van azzal, hogy a tettest mi indította a vádaskodásra, így kettejük közötti súrlódások előzményeit és okait.
Összegzés
A hamis vád, hamis tanúzás miatt tett feljelentések tekintetében a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy az eljáró ügyészségnek, rendőrségnek az alapügyben feltárt bizonyítékokat teljes egészében újra kell értékelnie, ami nem vezethető le automatikusan az ügyet lezáró rendőrségi, ügyészi, vagy akár polgári bírósági határozatból. Ezek ugyanis esetenként tévesek, vagy hiányosak lehetnek. Az eljáró ügyészségnek, rendőrségnek önállóan kell tényállást megállapítania, amelyben más hatóságoknak az üggyel összefüggő határozatai nem kötik. Ezeknek jogi relevanciájuk nincs, legfeljebb tájékozódási pontnak tekinthetőek. Ez különösen a bonyolult megítélésű polgári ügyekre lehetnek igazak.
Mindezek alapján a hamis vád/tanúzás miatti büntetőjogi felelősséget önállóan kell bizonyítani. Természetesen a bizonyítékok egybe eshetnek az alapügyben már feltárt, és értékelt bizonyítékokkal.
A fenti megállapítás alól kivételt képeznek a jogerős büntető bírósági ítélettel befejezett alapügyek, ugyanis a jogerős (büntető) ítélettel szembeni bizonyítás tilos, annak felülmérlegelésére nincs mód. Ezen ítéletekben megállapított tényeket anyagi igazságnak kell elfogadni, ezért a büntető ítéletben megállapítottakhoz képest kell vizsgálni a terhelt alapügyben tett nyilatkozatait.
A jogbiztonság megköveteli, hogy az ítéletben megállapított tények irányadóvá váljanak mindenki számára, ezért az ítélet helyessége, megállapításai legfeljebb rendkívüli perorvoslattal támadhatók meg.
Felderítés és bizonyítás új krimináltechnikai eszközök segítségével
A bűncselekmény felderítése és bizonyítása érdekében fontos, hogy a helyszín teljes feltérképezése mellett minden nyom, anyagmaradvány megfelelően rögzítésre kerüljön, hiszen ezeken az információkon alapulhat az ügy megoldása, az elkövető(k) személyazonosságának tisztázása. A különböző műszaki- és természettudományok mellett a kriminalisztika – azon belül a krimináltechnika – folyamatos fejlődése lehetővé teszi, hogy egyre több eszköz álljon rendelkezésre a helyszínen feladatát ellátó bűnügyi technikusok számára, akik ezen eszközök segítségével pontosabb, részletesebb „képet” tudnak biztosítani az igazságszolgáltatás számára, a bizonyítás érdekében.
A bűncselekmény elkövetőjének azonosítására irányuló – kriminalisztikai tudományág ismeretein alapuló – eljárásokat már időszámításunk előtt is alkalmaztak, számos tény bizonyítja, hogy előfordultak olyan esetek, amikor egy holttest halotti szemléjén az idegenkezűség tényét, vagy egy elkészült írás eredetiségét vizsgálták különféle módszerekkel. A 20. század elejére tehető, amikor végérvényesen kialakult az a gondolkodás, mely szerint már nem csak a nyomozói munka vezethet eredményre egy bűntény megoldásában, hanem a helyszínen található elváltozásokból, nyomokból és anyagmaradványokból is következtethetni lehet az elkövető kilétére. Ráadásul az adott területek ismeretei alapján a tudományos bizonyításra is lehetőség nyílt. Edmond Locard (1877–1966) vezetésével 1910-ben létrejött az első bűnügyi laboratórium,1 mely kifejezetten a helyszínről származó bűnjelekkel foglalkozott, tulajdonképpen ehhez az időponthoz köthető – innentől vette kezdetét – a tudományos alapokból építkező krimináltechnika. Az évek során világhírűvé váló laboratórium mintájára számos országban hoztak létre hasonló intézményeket, ezzel elismerték a világ minden táján Locard szemléletét és eredményeit, mellyel számos bűncselekmény felderítését segítette elő. A technika és a tudományok fejlődésének köszönhetően már a bűnügyi technikai laboratóriumok működésének megkezdése előtt rendelkezésre álltak azok az ismeretek, melyek alapján elemezni lehetett emberektől származó anyagmaradványokat, vagy személytől, illetve tárgytól eredő elváltozásokat. Ettől függetlenül a bűnügyi technikai laborok felállítását követően alakult ki az a klasszikus modell, amelynek keretei között a bűncselekmény helyszínén keletkező „információkat” a különböző tudományterületek szakértői értékelik ki, vagyis a bűnügyi technikus által rögzített nyomok, anyagmaradványok vizsgálatát az adott szakterület igazságügyi szakértői végzik el és adnak róla szakvéleményt. A forenzikus2 tudományok kialakulását követően ugrásszerűen megnőtt azoknak az eszközöknek és az eszközöket szakszerűen alkalmazó személyeknek a száma, akik tudományos módon bizonyították az elkövetők bűnösségét, míg a korábban előszeretettel alkalmazott kínvallatás útján történt „igazságszolgáltatások” a megváltozott társadalmi igények következtében fokozatosan csökkentek.
Ahhoz, hogy a bűncselekmények elkövetőit a hatóság minden kétséget kizáróan azonosítani tudja, olyan eszközökkel kell rendelkezni, amelyek célirányosan alkalmazható, megalapozott, megbízható és kipróbált eszközök. A bűncselekmény helyszínére kiérkező hatósági személyeknek az első feladata az, hogy a helyszín maradjon sértetlen, azok az elváltozások, amelyeket vélhetően az elkövető okozott, ne módosuljanak, ne kontaminálódjanak3 . Főleg annak tükrében kell óvatosan kezelni a helyszínt, hogy számos olyan apró, és/vagy látens nyomot tartalmazhat, amit szabad szemmel nem is lehet érzékelni. Előfordulnak olyan kivételes esetek, amikor nem a modern krimináltechnikai eszközök alkalmazásával kezdődik a helyszín feltérképezése. Azokban az esetekben, amikor fennáll a lehetősége annak, hogy a bűncselekmény közvetlenül vagy röviddel az elkövetés után jut a hatóság tudomására, a körülményekre való tekintettel érdemes először nyomkövető kutyát „indítani”. Ilyenkor megvan az esély arra, hogy az elkövetőt a szagmaradványai alapján követni lehessen, illetve a bűnügyi technikusok rögzíteni tudják a helyszínen maradt „szagnyomokat”. Továbbá, amennyiben a hatóság olyan információkkal rendelkezik, melyek szerint robbanószer, robbanóanyag is előfordulhat a helyszínen, javasolt a modern eszközök helyett először a robbanószer-kereső kutyával „átkutatni” a helyszínt. Természetesen ilyen szituációkban is számos új krimináltechnikai eszköz nyújt segítséget a hatóság számára a helyszín előzetes felmérésével kapcsolatosan.
A modern eszközök használatával a bűnügyi technikusoknak lehetősége nyílik a helyszín és a helyszínen talált bármely releváns információ oly mértékű vizuális feltérképezésére és/vagy rögzítésére is, mely napjainkig nem volt lehetséges. Számos olyan körülmény fordulhat elő, amikor a helyszín környezetének rögzítése nem megoldható, mert nincs lehetőség úgy fényképezni, hogy olyan személyeknek (akár ügyész, bíró, nyomozó, stb.) is visszaadják vizuálisan a látottakat a rögzített felvételek, akik nem jártak a bűncselekmény helyszínén, de a későbbiekben az ügyben döntéseket kell hozniuk a meglévő információk alapján, vagy egyéb eljárási cselekményeket kell indítaniuk. A drón alkalmazása nagy segítséget nyújt abban, hogy felülnézetből rögzítésre kerüljön az adott helyszín, átlátható módon. A jogi előírás szerint a szemle tárgyáról, ha lehetséges és szükséges, kép-, hang-, illetve kép- és hangfelvételt kell készíteni Be. 207. § (2). Azokban az esetekben, ha a szemle nem fedett, hanem nyílt helyszínen folyik, a drón használata segíthet többek között a releváns terület kiterjedésének pontos meghatározásában, az esetleges megközelítési, menekülési útvonalak feltérképezésében, elhagyott, eldobott tárgyak, eszközök felfedezésében, rejtő szándékkal megbolygatott helyek észrevételében, a szemle során rögzített bizonyítási eszközök helyének, relatív helyzetének pontos jelölésében, többes helyszín esetében a vizsgált helyek egymáshoz viszonyított helyzetének felmérésében.4 A drónok felhasználásával ezáltal pontosabb és gyorsabb a rögzítési folyamat. Ugyancsak a helyszín rögzítésére szolgál a Leica P20 típusú lézerszkenner, amely néhány perc alatt több millió pont 3D koordinátáját képes megmérni, körülbelül 150 méteres távolságig, akár sötétben is, nagy pontossággal. A felmérés eredménye egy térbeli „pontfelhő”, melyből utólagos értékeléssel kinyerhetőek a felmért objektumok geometriai adatai. A lézernyaláb, amikor valamilyen objektumba ütközik, leméri annak a szkennertől való távolságát és szögét. Az eszköz közel 360 fokban körbeforog, csak az alján marad „vakfolt”, ahol a tartója helyezkedik el. A kör végeztével több millió mérést végez el, ezekből a mérésekből rajzolódik ki a rögzített helyszín képe. Az eszköz kiegészítésképpen készít egy gömbpanoráma felvételt is, ami szoftver segítségével ráhúzható az érzékelt pontokra, emellett a színhőmérsékletet is érzékeli pásztázás közben, e kettő műveletnek köszönhetően tulajdonképpen színes, virtuális háromdimenziós felvételt készít.5 Ennek az eljárásnak az a hatalmas előnye a hagyományos (bűnügyi technikus által rögzített) fényképfelvételekkel szemben, hogy minden – még az adott eljárási cselekményben irrelevánsnak tűnő – részletet rögzít, ráadásul méretarányosan. Ez azért hasznos, mert előfordulhat, hogy későbbiekben – a nyomozás elősegítése érdekében – szüksége lehet a hatóságnak olyan információra, amely a helyszíni szemlén még nem tűnt fontosnak (például egy szék ülőfelületének a magassága, vagy egy eszköz elhelyezkedése a szobában), de az ügy felderítésének folyamatában hatalmas jelentőséggel bírhat az ismerete. Számos helyszín került már rögzítésre a lézerszkenner segítségével, de minden esetben az ügy „nagyságához” és a helyszín típusához mérten kell döntést hozni az eszköz bevetésével kapcsolatban, ugyanis előfordulnak olyan szituációk, amikor nem ajánlott a használata az eszköz korlátai miatt. Nehézségekbe ütközik a lézerszkenner használata a túl sok és túl kevés fénnyel megvilágított – vagyis az erősen napsütötte és a sötétben található területek rögzítésénél, mindezen túl bizonyos felületeket „nem ismer fel”, mint például az átlátszó üveget, vagy akár a matt fekete felületet. Ezek a hibák esetenként kiküszöbölhetőek praktikus megoldásokkal (külső fényforrások által stb.), így elmondható, hogy működtetése nagy százalékban megoldható, és a már felsorolt előnyeire való tekintettel alkalmazásának szükségszerűsége megkérdőjelezhetetlen. A helyszín további felkutatásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni a már régebb óta alkalmazott hagyományos módszereket és eszközöket sem. Az új eszközök mellett is előfordulhat, hogy jobb minőségű, látványosabb felvételt lehet készíteni egy elváltozásról hagyományos fényképezőgéppel és akár súrlófényes megvilágítás segítségével. Ebből is következik, hogy a régebbi krimináltechnikai módszereket és eszközöket nem, vagy csak részben lehet kiváltani.
Egy másik újnak tekinthető, technikusi munkát segítő eszköz az ARTEC 3D kézi szkenner. A helyszínen talált térfogati nyomok jellemzően könnyen tönkretehetőek, a hagyományos nyomrögzítő eljárások6 során megváltozhatnak, ezért különös figyelmet igényelnek. Előfordulhat, hogy a homokban talált lábnyom veszít részletgazdagságából a gipsszel való megmintázás következtében, vagy egy képlékenyebb felületről szilikonnal megmintázott eszköznyom nem adja vissza tökéletesen az eredeti objektumon talált állapotot. Ezek a hibák végzetesek lehetnek, előfordulhat, hogy a gyanúsítottnak a hatóság által lefoglalt lábbelijéről, vagy eszközéről az igazságügyi nyomszakértő azért nem tudja minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy a helyszíni nyomokat az említett lábbeli/eszköz hozta létre, mert épp az egyedi azonosságra utaló elváltozások nem kerültek megfelelően rögzítésre. A 3D kézi szkenner előnye a hagyományos megmintázási eljárásokkal szemben, hogy nem kell az elváltozáshoz, helyszíni nyomhoz hozzáérni, elég közel tartani hozzá az eszközt, és elkészíti a háromdimenziós felvételt. Így a nyom nem sérül, a módszert az esetleges problémák esetén többször meg lehet ismételni. A 21. századi fejlődésnek köszönhetően ezek a háromdimenziós felvételek nem csak számítógép segítségével, monitoron jeleníthetőek meg, van lehetőség utólagos „megmintázásra” is, 3D nyomtató segítségével. Egy másik újnak mondható lehetőség az ugyan csak kétdimenziós nyomoknál használatos, viszont nem csak nyomrögzítésre, de nyomelőhívásra is alkalmas ún. elektrosztatikus módszer. Leggyakrabban textíliák (ruházati tárgyak), szőnyegek és kárpitozott bútorok esetében alkalmazzák, de a módszer alkalmas papíron, műanyagon levő kétdimenziós nyomok rögzítésére is. A módszer azon alapul, hogy a különböző anyagok eltérő elektrosztatikus tulajdonsága révén különböző mértékben töltődnek fel sztatikus elektromossággal. Az eljárás során speciális áramforrás segítségével, 10-15 ezer volt feszültséget állítanak elő, és a kondenzátor elv alkalmazása révén a réteg-lerakódásos nyomokat a hordozóra helyezett ún. leemelő filmre viszik át, aminek az egyik oldala az elektromos áramot vezető fémréteggel van bevonva. Mivel a leemelő film közvetlen érintkezésbe kerül a nyommal, az így átvitt forma az eredetivel teljesen megegyező lesz. Az elektrosztatikus leemelő készülék használatával sok esetben olyan felületekről is lehet nyomot rögzíteni, ahol a hagyományos módszerekkel nem érhető el eredmény (pl. porózus felületek).
Az elektrosztatikus nyomkereső eljárásnál is érzékelhető, hogy a kriminál-technika hatásköre nem csak a helyszínen szabad szemmel látható, hanem sok esetben a hasznosabbnak megítélt látens objektumok, elváltozások, anyagmaradványok, nyomok rögzítésére is kiterjed. Ami szabad szemmel nem látható a helyszínen, azt különböző eszközökkel láthatóvá és valamilyen formában rögzíthetővé kell tenni. A felkutatást elsősorban olyan helyeken érdemes lefolytatni, amelyek az esemény szempontjából fontosnak tűnnek (például egy lakásbetörés helyszínén mindenképpen nyomok után kell kutatni az érkezés és a távozás helyénél, illetve azokon a területeken, ahonnan eltűntek az értéktárgyak, megrongálódtak a berendezési tárgyak). A keresésben eltöltött idő redukálásához és az anyagmaradványok megrongálásának elkerülése érdekében számos olyan eszköz áll rendelkezésre, ami megkönnyíti a bűnügyi technikus munkáját. Nem feltétlenül lehet új eszközként említeni az UV fényt, illetve az annak segítségével történő helyszíni munkát, hiszen már a 70-es években is történtek nyomkutatások ezzel az eljárással. UV megvilágítás esetén a biológiai maradványokon (nyál, ondó, stb.) kívül számos más anyagmaradvány (kokain, gázolaj, stb.) fluoreszcencia jelenséget mutat, ezáltal jól láthatóvá válik, gyorsítja a keresést. A fényképezőgépekre rögzíthető, de már új kriminalisztikai eszköznek nevezhető speciális objektívnek (UV-VIS) köszönhetően – amelyeket a bűnügyi helyszíneken használatos NIKON D7100-as fényképezőgéphez lehet csatlakoztatni – közvetlenül is lehet ilyen felvételeket készíteni. Ennek hatalmas előnye, hogy a helyszíni nyomokat, anyagmaradványokat oly módon van lehetősége rögzíteni a bűnügyi technikusnak, hogy a művelet közben az objektumokban ne okozzon sérülést. Az említett fényképezőgépre rögzíthető speciális objektív használatával infravörös (NIR7 ) felvételeket is lehet a helyszínen készíteni, de természetesen léteznek önálló – nem fényképezőgéphez készített – infravető rendszerek is, amelyek kialakításuktól függően akár több száz méterig „ellátnak”. Ezek a fénykép- illetve videofelvételek akkor nyújtanak segítséget láthatóság szempontjából, amikor az adott területet nincs lehetőség megfelelően, hagyományos módon megvilágítani8 . A felvétel fekete-fehérben jelenik meg, és az infravörös felvételkészítés specialitásainak köszönhetően számos olyan elváltozást lehet láthatóvá tenni, amely szabad szemmel nem érzékelhető. Ennek előnyeire gondolva alakították ki úgy a helyszíni nyomkutatásban használatos eszközöket, hogy rendelkezzenek ezzel a funkcióval. Az infravörös fényt a helyszíni szemlén való alkalmazása mellett a laboratóriumi munkák során is gyakran hasznosítják, mivel az igazságügyi nyomszakértők, írásszakértők és okmányszakértők is – számos más eszköz által nem megjeleníthető – elváltozásokat fedezhetnek fel segítségével a vizsgált objektumon.
Az infra hullámhossz tartományában működő eljárás a hőfényképezés is. A hőkamera az objektumok által kibocsájtott termikus sugárzást (hőképet) érzékeli, figyelembe veszi, hogy egy tárgy minél melegebb, annál több hősugarat bocsát ki magából, tehát nincs szükség infra megvilágítókra. Ez azt eredményezi, hogy az eltérő hőmérsékletű tárgyak/személyek különböző színekben jelennek meg a kijelzőn. A hagyományos hőkamerák fekete-fehérben (a hőmérséklettől függő árnyalatokban) jelenítik meg az adott terület hőképét, de léteznek olyan eszközök is, amelyek mesterségesen beszínezik a jobb láthatóság érdekében az árnyalatokat, így a hagyományos eszköz fekete színét kék színben jelenítik meg – amely a hidegebb objektumoknak felel meg – míg a legmelegebb tárgyakat – ami fehér színű – piros színnel jelzik. A hőkamera a krimináltechnika területén keresés, kutatás során alkalmazható, de felhasználási területe kiterjed olyan bűncselekmények felderítésére is, amikor szükséges egy adott területen tisztázni, hogy hol tartózkodnak a gyanúsított személyek, és esetleg azt is, hány főről van szó. Ilyen esetekben a bevetési egységeknek nyújthat segítséget az eszköz. A hőmérséklettel kapcsolatos krimináltechnikai eljárásokat már régóta alkalmazzák, hiszen a biometrikus személyazonosítás egyik legeredményesebb eszköze az arcthermogram, egy olyan, infrakamera segítségével készített felvétel, amely az arc hőeloszlását (a relatív hőmérséklet különbségeket), azaz hőtérképét mutatja. Ez minden ember esetében egyedi. A módszer alkalmazását nem befolyásolja az egyén egészségi állapota, vagy akár az átlagostól eltérő testhőmérséklete. Ennek segítségével lehetséges akár egypetéjű ikrek megkülönböztetése is. Ezeknek az eszközöknek előnye, hogy sötétben is működőképesek, mivel azonban használatuk nem minden esetben észlelhető, felmerül a visszaélés lehetőségének kérdése. Az arcthermográfia mint biometrikus azonosítási lehetőség rendkívül nagy pontosság elérését teszi lehetővé a mintegy tizenkilencezer „képpont” rögzítésével.9
A helyszínen található nyomok láthatóvá tételére alkalmas speciális lámpákat ALS10 vagy FLS11 megvilágítónak nevezik. Működésük egy erős fényen alapul, amelyhez különböző speciális előtétszínszűrőket lehet csatlakoztatni, olyanokat, amely az adott vizsgálathoz szükséges hullámtartományúak. A szakértői vizsgálat céljára alkalmas nyomok láthatóságához és rögzíthetőségéhez a megvilágítás mellett speciális szemüvegekre12 és szűrőkre is szükség van. A felhasználhatóság növelése szempontjából kialakításra került a helyszíni szemlék során alkalmazott könnyebb és egyszerűbben hordozható berendezés mellett olyan változat is, amely méretét tekintve nagyobb, helyhez kötött, ezáltal a laboratóriumi munkát segíti.
Hasonló elven működnek az optikai nyomkutatás speciális formáját képező az ún. RUVIS13 -rendszerek, amelyek egyaránt alkalmasak a bűncselekmények helyszíni szemléin és laboratóriumi körülmények között a látens, illetve az egyéb módon nem kezelt ujjnyomok és egyes anyagmaradványok optikai úton történő felkutatására. Segítségével lehetővé válik olyan porózus, zsíros, ragacsos felületeken is a nyomkutatás, amelyeken a hagyományos módon csak nagy nehézségek árán és nem túl hatékonyan lenne elvégezhető. A RUVIS-vizsgálat azon a fizikai törvényszerűségen alapul, hogy ultraibolya fénnyel történő megvilágítás esetén egyes anyagok elnyelik, mások viszont visszaverik a rájuk vetített fénysugarakat. Mivel a legtöbb anyagra, és így a nyomhordozó felületek túlnyomó többségére is az UV-sugarak elnyelése jellemző, a módszer alkalmas minden olyan nyom és anyagmaradvány kimutatására/láthatóvá tételére, ami nem elnyeli, hanem visszaveri az ultraibolya tartományba tartozó fénysugarakat. A vizsgálat során a nyomokat nem az UV-fény által kiváltott fluoreszcencia jelenség teszi láthatóvá, hanem a nyomhordozó felszínétől eltérő fényelnyelési tulajdonságú anyagokról visszaverődött sugarakat rögzíti a speciálisan erre a célra kialakított digitális kamera. Az UV-filter nélkül készített felvételeken csak a nyomhordozó felszín látszik, az UV-filter alkalmazásával a háttérszínek eltűnnek, és láthatóvá válik az UV-sugarakat visszatükröző nyom.14
A bűnügyi helyszínek számos esetben megkövetelik, hogy ne csak a talaj felett keressen a bűnügyi technikus tárgyi bizonyítékokat, hanem a föld felszíne alatt is. Előfordulhat, hogy holttestek elásására, vagy bizonyítékok eltüntetésére került sor az adott területen. Ilyen esetekben még az elkövető beismerő vallomását/helyszíni kihallgatását követően sem biztos, hogy a bizonyítékok megkerülnek, hiszen egy erdős területen elásott holttest, vagy akár egy elrejtett lőfegyver helyét – főleg évekkel a bűncselekmény elkövetése után – az elkövető sem feltétlenül tudja pontosan meghatározni. A Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda szervezetébe tartozó Bűnügyi Technikai Osztály rendelkezik talajradarral, a kanadai gyártmányú Noggin Smart Cart típusú készülékkel. Változtatható sávszélességen 125–375 MHz tartományban képes dolgozni, de 250 MHz frekvenciára optimalizált az eszköz. A talajradar 0,4 és 30 méter (vagy a legfelső vízzáró réteg) között alkalmas a talajszerkezetben beálló változások detektálásával és kijelzésével a föld alá rejtett holttestek, tárgyi bizonyítási eszközök felkutatását segíteni. Alkalmazásával több esetben sikerült elásott tetemek helyét, földfelszín alatti mélységét pontosan meghatározni. A holttest feltárásában a segítsége különösen azért hasznos, mert így annak helyzete jól lokalizálható, így a szemle során a post mortem sérülések okozásának veszélye minimálisra csökkenthető.15 Az eszköz működése során a talaj vízszintes rétegeiről készít pásztázó képet, amennyiben eltérő „sűrűséget” mér, az a kijelzőn észlelhető formában jelenik meg. Természetesen nem az elásott eszköz, vagy holttest formája rajzolódik ki a kivetítőn, hanem az említett 0,4-30 méter közötti távolságban azonosított földmozgások utalnak arra, hogy a talajradar aktuális pozíciója alatt nem természetes a rétegződés, és előfordulhat, hogy éppen a bűncselekményhez köthető ásás hatására módosult.
Abban az esetben, amikor a föld felszínén, vagy az alatt minimálisan elhelyezkedő fém tárgyak felkutatása a cél (például lőszerhüvelyek keresése), arra a talajradar már nem alkalmas, az ilyen tárgyak utáni kutatás során fémkereső használata javasolt. A fémkereső fémdarabkák, elsősorban lőfegyverek, fegyveralkatrészek, lövedékek vagy egyéb lőszermaradványok felkutatására használatos, alkalmazása a helyszínen, a menekülési útvonalon, a lövés leadási helyén, a holttestben egyaránt lehetséges. Fémkereső alkalmazása vízben is ajánlott, jelzést mutat a különböző fémes anyagokra, de más összetételű tárgy, esetleg holttest megtalálásához a búvárok mellett – idővel helyett – már lehetőség van telefonnal vagy egyéb távirányítóval irányítható, HD16 felvételeket készítő víz alatti akciókamerák használatára is, amelyek a víz alatt hasonló előnyökkel bírnak, mint levegőben a drónok.
A helyszínen manapság kiemelt szerepe van az ott található anyagmaradványoknak. Már az 1950-es években kibontakozott egy új tudományirányzat, a DNS vizsgálata, amely szinte bármilyen biológiai anyagból (pl. csontból, körömből, hajból, nyálból, ruhából, vérből, ondóból, hüvelyváladékból) képes kinyerni az egyedi elemeket tartalmazó DNS-t. 1985-ben Sir Alec Jeffreys kidolgozta a DNS-minta alapján történő azonosítást, ezzel nagyban segítette a rendőrség bűnfelderítési munkáját17 . Az ebben rejlő információk alapján fény derülhet az elkövető kilétére, de számos más információt is tartalmazhat az anyagmaradvány formája, annak elhelyezkedése. A vérmorfológia ismereteivel rendelkező személyek a vérfoltok alakja alapján, optimális esetben képesek lehetnek utólag megállapítani az elkövetés módszerét, a kérdéses cselekményben szereplő személyek (pl. vércseppenés pillanatában) felvett pozícióját, elhelyezkedését. Magával a vérmorfológiával már régóta foglalkozik a kriminalisztika és ezekre az ismeretekre épül a folyamatosan fejlesztés alatt álló, ún. HemoSpat szoftver, ami a megfelelő információk megadását követően és a vért ábrázoló helyszíni fényképfelvételek alapján megállapítja a vérfoltok keletkezésekor jellemző becsapódási szöget és a becsapódás irányát. A szoftver nem tudja teljes egészében kiváltani a szakember szerepét, ugyanis nem tudja egyedileg megítélni, hogy melyik nyom alkalmas elemzésre. Az anyagmaradványoknál maradva érdemes megemlíteni az új és hasznosnak vélt Evidence Vacuum Cleaner18 névre hallgató eszközt, amely mikroméretű anyagmaradványok begyűjtésére alkalmas és a precíz feladatvégzés érdekében egyszer használatos szűrővel és a bizonyítékok gyűjtésére kialakított zárható zsákkal van ellátva, ezáltal a helyszínen begyűjtött mikroméretű anyagmaradványok a kontamináció kizárásával szállíthatóak a rögzítés helyétől a laboratóriumi vizsgálatok helyszínéig. Így, ezzel az eszközzel a hitelesítés és a csomagolás problémája minden kétséget kizáróan megoldott, de a helyszíni munka folyamatát érdemes a hatóságnak saját védelme érdekében rögzítenie videokamerával (attól függetlenül, hogy hitelesített és elfogadott eszközökkel végzik feladataikat a szakemberek) a következő módon: A felvétel kezdetekor a pontos időt rögzíteni kell. A dátum és a futó óra feltétlenül kerüljön megjelenítésre a felvételen. (Ez akkor sem haszontalan, ha ezek az adatok korábban már szóban elhangzottak, és így kerültek rögzítésre.) A cselekményt a felvétel megszakítása nélkül, folyamatosan kell rögzíteni, a kamerát kikapcsolni nem szabad. Egyes események azonban – például egy nagyobb területen végrehajtott helyszíni kihallgatás – megkövetelik, hogy a felvételt időlegesen szüneteltessük. A rögzítés megszakítása előtt azonban ismét rá kell mondani a felvételre a pontos időt, mert ezáltal lesz mérhető a felvett anyag és a közben eltelt valós idő szinkronja. Ennek a későbbiekben a felvétel hitelessége szempontjából lesz nem elhanyagolható jelentősége. Az újraindított felvételkor ismét rögzítésre kell, hogy kerüljön a pontos idő. A felvétel befejezésekor a részt vett személyek ismét saját hangjukkal jelentkeznek be. Ekkor tehetik meg észrevételeiket, ezeket csakúgy, mint az észrevétel hiányát, rögzíteni kell. A pontos időnek szintén szerepelnie kell a felvételen.19
A szemlék videófelvétellel való rögzítése mellett kiemelt figyelmet kell fordítani a hitelesítésre és a helyszínen rögzített/talált anyagmaradványok, objektumok csomagolására is. Egy rosszul elcsomagolt bizonyíték, vagy nem megfelelően hitelesített bűnjel a későbbiekben nem lehet a bizonyítás tárgya, az ügyben jelentőséggel bíró elváltozás így könnyen értéktelenné válhat. Ezeket a hibákat elkerülve számos olyan újítás látott napvilágot, amelynek célja, hogy a csomagolás következtében ne sérüljön az elkövetési eszköz, vagy ne keveredjenek össze a hitelesítésre alkalmas dokumentumok. Követve a bűnjelek útvonalát a már említett helyszíni szemle tevékenységeitől (rögzítés, csomagolás, hitelesítés) kezdve, érdemes szót ejteni a „végállomásról”, az igazságügyi szakértők területéről is.
A szemlén használt eszközök mellett természetesen ugyanilyen fontos szerepe van a laboratóriumi berendezéseknek is az igazságszolgáltatásban. Ahogyan a helyszínen alkalmazott eszközök, úgy a szakértők rendelkezésére álló eszközök is egyre praktikusabbak, korszerűbbek, akármely területet vesszük figyelembe.
A kriminalisztikai ballisztika a lőfegyverrel elkövetett bűncselekmények vizsgálatát fedi le. A helyszíni munkában nyújthat segítséget a GSR20 mintavevő egység, mely a kiegészítő lövési elváltozások körébe tartozó különböző anyaglerakodásokat gyűjti össze a helyszínről manuális módszerrel, hogy a későbbiekben a fizikus szakértő egy röntgen mikroanalizátorral felszerelt pásztázó elektronmikroszkóppal felkutassa az esetlegesen rögzített szemcsék elemi összetételét. Az anyaglerakódás elemzése mellett a helyszínen talált lőszer, vagy lőfegyver esetén alkalmazható a fegyverszakértők számára biztosított, automatizált azonosításra szolgáló számítógépes vizsgáló, összehasonlító és adattároló rendszer, az Evofinder.
Nyomszakértők esetében érdemes megjegyezni a már említett vérmorfológiai eljárás mellett az AFIS rendszer elvei alapján működő lábbeli nyom azonosító rendszert21 , amely a helyszínen rögzített lábbeli nyomok adatbázisba vételén és elemzésén túl a lábbeli típusának azonosítására is szolgál.
Okmányszakértők munkaeszközei is megkívánják a legújabb és legkorszerűbb berendezéseket, hiszen az okmányhamisítás napjainkban virágkorát éli. A hamisított okmányok ráadásul már más okmányok adataival (e-okmányok) és biometrikus (pl. ujjnyom) adatokkal is rendelkezhetnek, tehát ezen adatok „olvasására” is alkalmas eszközökre van szükség.
A biometrikus személyazonosító eljárások szerepe nem csak a rendészeti területen történő személyazonosításra terjed ki, a biztonságtechnikai cégek is „előszeretettel” alkalmazzák őket, de mindkét terület célja az egyedi azonosítás. A tudomány jelen állása szerint számos olyan ismert eljárás rendelkezésre áll, amellyel a cél könnyen megvalósítható.
Az ujjnyom(at) alapján történő személyazonosítás a napjainkra felhalmozódó helyszíni ujjnyom, illetve azzal összehasonlítandó ujjnyomatlap mellett nem lehetne megoldható egy jól működő számítógépes rendszer22 nélkül. Az ujjnyom láthatóvá tételének és rögzítési lehetőségeinek fejlődése mellett meg kell említeni az ujjnyomatok beviteléhez alkalmazott digitális berendezések korszerűsítését, amelyek segítik az adott személyek ujj- és tenyérnyomatának jobb minőségű rögzítését. A tenyér vizsgálata alapján ezen kívül számos biometrikus személyazonosítási eljárás történik, hiszen a kézgeometria és a vénaszkenner is ezt a testrészt, illetve annak formáját/az abban található vénák elhelyezkedését veszi figyelembe, ez alapján végzi az azonosítást.
A genetikus szakértők illetve eszközeik is igen fontos szerepet töltenek be a személyazonosítás területén. A helyszínen rögzített DNS-tartalmú biológiai anyag-maradványok száma folyamatosan növekszik, ha nem lennének a közelmúltban beszerzett új egységek, melyek a kiértékelés idejét csökkentik, és az eredményességet növelik (az eszközök érzékenységének köszönhetően), számos bűncselekmény felderítése elhúzódna és akár bizonyíték nélkül maradna.
Az írásszakértők munkájának megkönnyítésére fejlesztenek írásjellemzőket feldolgozó szoftvereket, amelyeknek célja a kézeredet vizsgálatának automatizált támogatása, emellett a már említett elektrosztatikus készülék segítségével az írásbenyomódás és a papíron található látens írás vizsgálata is lehetővé válik a nyomkereső és rögzítő tevékenységeknél.
Az arcfelismerés mint biometrikus személyazonosító eljárás hazánkban talán a legdinamikusabb fejlődést mutatja. Az Alfonz személyleírási rendszert23 beépítették a Robotzsaru integrált ügyviteli, ügyfeldolgozó és elektronikus iratkezelő rendszerbe, mely egységesíti, modernizálja az eljárást. 2016-ban az NSZKK24 -n belül létrehozták az Arcképfelismerő Elemző Osztály. Fő területét a hatósági megkeresések alapján végzett arcképelemzési tevékenység képezi, feladatuk az ismeretlen személyek azonosítása és a személyazonosság ellenőrzésének támogatása. Az arcképelemző tevékenység első körben az arckép profilok informatikai rendszer általi összehasonlítását végzi, majd a kiértékelés következik. Ezzel a módszerrel már több esélye van a hatóságoknak arra, hogy az általuk keresett személy azonosításra kerüljön. Az osztály megkapja a bizonyos fényképfelvételi elvárásoknak megfelelő felvételt a releváns személyről és a rendelkezésére álló adatbázisban – mely a személyazonosító okmányokban található igazolványképeket tartalmazza – keresést végez. A keresést követően az eredményt soha nem a számítógépes szoftver határozza meg, a véleményt mindig az adott arcelemző alkalmazott adja.
A biometrikus személyazonosító eljárásoknak még számos területe létezik, a mozgás, a szem25 és a hang azonosítására is különböző eszközök és eljárások állnak rendelkezésre.
A jövőbeli fejlesztések egyik fő célja, hogy a már rendelkezésre álló eszközök minél praktikusabbak, kényelmesebben kezelhetőek legyenek, és lehetőség szerint minél több feladatra alkalmazni lehessen egy eszközt. Ennek szellemében került kialakításra – és áll folyamatos fejlesztés alatt – a Forenscope mobil multimédiás UV-VIS-IR képalkotó rendszer is, amely a már ismert eljárásokat ötvözi egy tablet és a külön hozzá csatlakoztatott speciális objektívek, szűrők formájában. Az így kapott eszköz előnye, hogy a tablet kijelzőjén folyamatosan látható a szűrőkön keresztül megjelenő „eredmény”, így egyszerre több ember is szemrevételezheti anélkül, hogy speciális szemüveget venne fel, vagy a látása romlásnak lenne kitéve. Méretét tekintve minimálisan nagyobb egy cserélhető objektívvel rendelkező fényképezőgépnél, ezért mobilnak tekinthető, könnyedén rögzíthető a nem túl ideális helyen képződött – pl. egy nehezen megközelíthető, fényes felületen – talált ujjnyom is. A tabletek operációs rendszereit és alkalmazásaikat ismerve köztudott, hogy a felvétel elkészítését követően számos lehetőség van különböző hasznos műveletekre, akár egy összehasonlító vizsgálatra is, mivel a már ismert alkalmazások mellett a fejlesztő gondolt a helyszíni, vagy szakértői feladatok elősegítésére is. Természetesen nem csak az úgymond kézbe vehető eszközökre jellemző az efféle továbbfejlesztési hullám, hiszen a helyszín környezetét vizsgáló drónokra is lehet(ne) különböző szűrőket szerelni, hogy éjjellátásra, egyéb feladatokra alkalmazzák őket. A fejlesztések irányát tekintve elvárásnak tekinthető, hogy minél több olyan kriminál-technikai eszköz kerüljön a bűnügyi technikai osztályok birtokába, amelyek már a helyszínen hasznos (megbízható és hiteles) információval tudnak szolgálni, hiszen a kriminalisztikai eszközök által beszerzett adatok tovább ellenőrizhetőek a közvetlenül vagy a közvetetten elérhető hiteles és nem hiteles nyilvántartásokban, így az e-nyomozás során beszerzett adatok a nyomozás sikerességéhez hozzájárulhatnak.26
Az elmúlt évtizedek során az a tendencia figyelhető meg, hogy a szemlén rögzített bizonyítékok/információk egyre nagyobb szerepet kapnak, hiszen bizonyítékok hiányában nem lehetséges az elkövető személyazonosságát egyértelműen meghatározni. A bűncselekmény helyszínén talált nyomok felértékelődése tehát hatással van a rendészettudomány fejlődésére is. A rendészeti szervek anyagi ráfordításai, az új – nyomozást segítő – eszközök iránti érdeklődés és azok beszerzése is mutatja, hogy milyen fontossá vált napjainkban a különböző szakértői területeken és a helyszínen felhasznált modern kriminalisztikai eszközök alkalmazása.
Bűnözés és alkoholizmus – Gyógykezelés bűncselekmény elkövetése nélkül?
Bevezetés
Az alkohol a zsidó-keresztény kultúrkörben a legelterjedtebb legális drog. Az alkohol fogyasztása olyannyira elfogadott, hogy az mára a társasági élet szinte „szükségszerű” velejárója. Számos közösségi eseményen – társadalmi és kulturális szinttől függetlenül – természetes jelenség a szeszes ital fogyasztása. Jóllehet, magát az alkoholfogyasztást nem tekintjük devianciának, az alkoholizmust viszont igen. Az idült alkoholizmust a társdalom elítélendőnek tartja, a lerészegedést viszont bizonyos alkalmak esetében tolerálja.
Az alkoholizmus tipikus menekülő, visszahúzódó devianciaforma. Fogyasztása eufóriát okoz, amely során a védettség érzése szállja meg az egyént. Az alkoholizmushoz vezető úton az első lépés az alkohollal mint droggal történő megismerkedés, amit a próbálkozások szakasza követ. Ezután alakul ki a kiegyensúlyozott használat, amelyet viszont már a mértéktelen használat követhet. Az utolsó fázis a függőség kialakulása, ahonnan már segítség nélkül nincs visszaút.1
Az alkoholfogyasztásra, illetőleg alkoholizmusra a hazai büntetőjogban speciális rendelkezések vonatkoznak. Az ittas állapot a beszámítási képességet korlátozhatja vagy kizárhatja, tudatzavart állapotnak tekinthető. Ennek ellenére az esetek túlnyomó részében nem értékelhető büntethetőséget kizáró okként, amennyiben az elkövető saját elhatározásából került ittas vagy bódult állapotba. Ebben az esetben a büntetőjogi szankció mértékének meghatározásánál az ittas állapotban történő elkövetés súlyosító körülmény a BKv. 56. alapján.
A jogi következmények mellett természetesen erkölcsi következményekkel is jár az alkoholfogyasztással összefüggő bűnelkövetés. Az alkoholistáknak és azoknak is, akik ittas állapotban követnek el bűncselekményt, a társadalom tagjainak megvetésével, elítélésével is egyértelműen számolniuk kell.
Az alkoholizmus tehát elterjedt, a bűnözéssel kölcsönhatásban lévő jelenség, amelynek leküzdése speciális egészségügyi és jogi intézkedéseket kíván. Nemcsak az alkoholista által elkövetett bűncselekmények, hanem „pusztán” az ittas állapotban történő bűnelkövetés is komoly problémát jelent a büntetőjog számára, aktualitása vitathatatlan, hiszen az alkohol fogyasztása csaknem általánosan elterjedt és társadalmilag elfogadott, annak ellenére, hogy a hatása közismert.
Az alkoholizmus és a kriminalitás összefüggései a kriminológia tárgykörében is számos kérdést vetnek fel. Ezek közül talán az egyik legfontosabb az alkohol és a kriminalitás közötti kapcsolat vizsgálata azokban az államokban, ahol az alkohol legálisan beszerezhető.
Az alkohol és az alkoholizmus kapcsolata a bűnözéssel vitathatatlan, nem elhanyagolható kriminogén tényezőről van tehát szó. A két jelenség közötti kapcsolat meglehetősen bonyolult, így külön kutatás tárgyát kell képeznie. Az alkoholfogyasztás és a bűnözés kapcsolata az alkoholhatáshoz kötődik: az alkohol gátlásoldó hatása a bűncselekmény elkövetésével összefüggő tényező.2
Tanulmányomban az alkoholizmussal, alkoholbetegséggel kapcsolatos fogalmakat kívánom tisztázni, továbbá az alkoholos bűnözéssel foglalkozom, valamint a bűnelkövetés nélküli gyógykezelés szükségességét, mint a bűnelkövetés megelőzésének egyik lehetséges eszközét is tárgyalom.
Devianciák és keresztmetszetük
A deviancia megszüntetése vagy legalábbis jelentős csökkentése az társadalomban élő emberiség ősi törekvése. A társadalomfilozófia a kezdetek óta fő feladatának tekintette egy olyan államkép megteremtését, amelyben egyenlők a polgárok, s nincs olyan megnyilvánulás, ami a közrendet veszélyezteti és eltér a társadalom által elfogadott normáktól. Az viszont hamar nyilvánvaló vált, hogy a devianciákat megszüntetni lehetetlen. A devianciákkal tehát a társadalomnak együtt kell élnie, a visszaszorítás és a megelőzés csupán részleges lehet.
Az alkohol- és a drogfüggőség a modern társadalmak legsúlyosabb, legnagyobb devianciái, melyeknek nagy szerepe van a bűnözésben is.3 Ezen problémák már negyedszázada is előtérbe kerültek, s jelentőségük mára sem lett kisebb, sőt egyre inkább felértékelődnek.
Az egyes deviáns magatartások megítélése társadalmanként, koronként folyamatosan változhat. Azt viszont leszögezhetjük, hogy a normativitás alapján az egyes élvezetei szerekhez való társadalmi viszonyulás lehet megengedő vagy tiltó. Eltérő megítélés kapcsolódhat emellett az élvezeti cikk fajtájához is, hiszen az alkoholhoz való viszonyulás alapvetően megengedő, míg a kábítószerrel kapcsolatban jellemzően tiltó normák érvényesülnek.
Az adott szerrel kapcsolatos társadalmi és jogi megítélés emellett függ az éppen aktuális kutatási eredményektől, ahogyan a fogyasztás terjedése is felülírhatja az egyes szerek megítélését. Ez a változás pedig természetszerűleg kihathat a pszichoaktív szerekkel kapcsolatos kriminalitásra is.
Normatív szempontból az alkohol – korlátok között – engedélyezett élvezeti szer. Társadalmi megítélését tekintve, bizonyos körülmények között azonban az alkohol fogyasztása is lehet deviáns magatartásforma: nem mindegy tehát, hogy melyik nem, melyik napszakban, mennyi alkoholt fogyaszt. A nemek között normatív szempontból valóban nincs különbségtétel, azonban a férfiak és a nők alkoholfogyasztási szokásainak társadalmi megítélése már eltérő képet mutat: a férfiakkal szemben elfogadóbb a társadalom.
Az alkohollal szemben tehát Magyarországon premisszív normák érvényesülnek, s talán a devianciával összefüggő jellemzők is éppen a megengedettség jelenségével függenek össze.
Az alkohol és a bűnözés kapcsolatát tárgyaló tanulmányok szinte mindegyike tartalmazza a következő idézetet: „Aligha van még egy olyan szociálisan elfogadott, legális élvezeti szer, amelynek fogyasztásához annyi egyéni tragédia és társadalmi probléma kapcsolódna, mint az alkohol.”4
Mivel az alkohollal kapcsolatban magas a társadalom tolerancia szintje, talán épp az elfogadottsága miatt nem foglalkozunk vele kellőképpen, annak ellenére, hogy nagyon sok és nagyon súlyos társadalmi problémákat vet fel. Ehhez képest viszont a kábítószerrel kapcsolatos kriminalizáció az elmúlt időben igencsak előtérbe került, a gyógyítást és a kezelést is fontosnak tartja a jogalkotó.5
A tudatmódosító szer hatása alá került egyének vitathatatlanul veszélyt jelentenek, mert a társadalmi normák áthágását akadályozó gátlások feloldódnak bennük. Ezt igazolja, hogy „…minden kultúrában használtak és használnak olyan anyagokat, szereket, amelyek tudatállapot-változást idéznek elő. Az ún. pszichoaktív anyagok alkalmazásának funkciója az örömszerzés, bódulatkeltés, a vágyott, de el nem ért boldogság, harmónia megtalálása fogyasztásuk révén. Ennek az antropológiai szempontból állandó igénynek a kielégítésére kultúránként más és más élvezeti szereket vesznek igénybe az emberek, illetve az anyagoknak eltérő megítélésével találkozhatunk.”6
Az köztudomású tény, hogy az alkoholfogyasztásnak komoly hagyományai vannak. Lajtai László szerint „Minél régebben van jelen egy drog a kultúrában, azon túl, hogy biológiai hatásai mennyire közvetlenül pusztítóak, egyre inkább beépül abba; a különböző szociális interakciókba, rituálékba, konfliktus-feldolgozási mechanizmusokba. Fogyasztásának biológiai szabályozottsága mellé egyre inkább kiépülnek a szociális szabályozó rendszerek.”7
Az alkohol, az alkoholizmus, szenvedélybetegség, alkoholbetegség
A bűnelkövető tudatát számos tényező befolyásolhatja, amely kihatással lehet a beszámítási képességére. Egyik ilyen tényező lehet a pszichoaktív szerek fogyasztása, s az ilyen állapotban történő bűnelkövetés. Pszichoaktív szerek közé soroljuk az alkoholt, a kábítószereket. Ezen készítmények közös jellemzője, hogy az ember környezethez való viszonyát eltorzítják, megváltoztatják.8
Számos kutatás foglalkozik azzal, hogy a bűnelkövetők a bűncselekményt megelőzően fogyasztanak alkoholt. Arra azonban kevés bizonyíték létezik, hogy az elfogyasztott alkoholnak pontosan milyen szerepe volt bűncselekmény elkövetésében.9
A káros következmények természetesen nem önmagából az alkohol fogyasztásából fakadnak, nem a szeszes ital fogyasztása minősül devianciának. A mértéktelen ivás az, ami az egyén és a társadalom számára károkat okozhat. Ezen károk közé sorolhatjuk a bűnelkövetést is.
Az alkoholizmussal összefüggő bűnözés megelőzésének kulcskérdése az alkoholizmus visszaszorítása, illetve az alkoholfogyasztásból eredő hátrányok, kockázatok, ártalmak csökkentése. Ahhoz, hogy megérthessük az alkoholfogyasztás és a bűnözés közti összefüggéseket, először is szükséges tisztázni néhány alapfogalmat: az alkohol, az alkoholizmus és az alkoholbetegség értelmezése elengedhetetlen a téma szempontjából.
Az alkohol szőlőből és gyümölcsökből előállítható élvezeti szer. Arab eredetű szó (alkohole), azt jelenti: nagyon finom.10 Az alkoholos ital jelentős mennyiségű etanolt tartalmaz, emiatt narkotikus hatása van. A legtöbb országban, így Magyarországon is fogyasztásuk – természetes életkorhoz kötötten – legális. A szeszes ital akár már kis mennyiségben fogyasztva is csökkentheti a fizikai és mentális hatékonyságot. Az alkohol egy toxin, egy kábítószer, nem egy stimuláns. Meggátolja a józan gondolkodást: növeli a bátorságot és az önbizalmat, ami hátrányosan befolyásolja az egyén ítélőképességét.11
Az alkohol egy olyan szer, amelynek fogyasztása függőséget okozhat, számos pszichikai és fizikai betegség okozója lehet, ideértve a mentális és magatartásbéli rendellenességeket.12 Az alkohol kriminológiai sajátosságának nevezhetjük a gátlásoldó hatását. Buda Béla akként fogalmazta meg ezt a jelenséget, hogy „…az alkohol gátlásoldó hatása abban áll, hogy csökkenti a szociális visszacsatolás iránti érzékenységet. Ez azt jelenti, hogy a személyiség kevésbé érzékeli a kommunikáció által másokban kiváltott hatást, kevésbé figyel ezekre, márpedig a gátlások lényege éppen a külvilág vélt vagy észlelt reakcióira vonatkozó fokozott érzékenység. Lényegében ez az alkoholhatás.”13
Maga az alkoholizmus szó fogalmi meghatározása nem egyszerű feladat, ugyanis lehetséges társadalmi, orvosi, biológiai és pszichológiai elemzése is.
Az orvosi definíciók az alkoholizmust olyan szenvedélybetegségként írják le, mely az alkohol kitartó fogyasztásával jár a negatív következmények dacára. Az orvosi modell tehát a szenvedélybetegség körében helyezi el az alkoholizmust.
Közös vonása mindegyik szenvedélybetegségnek, hogy valamilyen szükségletet elégítenek ki: csökkentik, levezetik a feszültséget, oldják a rossz hangulatot, kellemesebbé teszik a közérzetet. Ugyanakkor a kóros tevékenység elmaradása elvonási tünetekkel jár. A szenvedélybeteg emberek meg vannak arról győződve, hogy bármikor fel tudnak hagyni rossz szokásukkal és az a tévhit vezérli őket, hogy képesek a cselekedeteiket uralni. A szenvedélybetegségnél tehát kialakul az addikció: az alkohol megszerzése lesz az elsődleges és az egyedüli célja az alkoholistának.14
Az orvosok tehát a függőség elemét hangsúlyozzák, amely az alkoholfogyasztás után alakul ki és nem képes az alkoholista a szeszes ital fogyasztásáról lemondani.15
Az alkoholizmus szociológiai értelemben a szeszes italok olyan mértéktelen és rendszeres fogyasztása, amelynek következtében az azt fogyasztó egy sajátos pszichés állapotba kerül, s ebben az állapotban mind önmagának, mind a saját környezetének károkat okoz. Az alkoholista társadalmilag lecsúszik, az alkoholfogyasztás következtében pedig mind szellemileg, mind testileg leépül.16
Jellinek megfogalmazásában „alkoholizmusnak tekinthető az alkoholfogyasztásnak minden olyan módja, amely az egyén vagy a közösség, vagy mindkettő károsodásához vezet. Betegséggé akkor válik, ha az egyén elveszti uralmát a fogyasztás felett, és az alkohollal függő (dependens) viszonyba került”.17
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) akként határozza meg az alkoholizmus definícióját, hogy az alkoholisták „rendszeres, mértéktelen és az alkoholtól függőségben lévő ivók, akiknek pszichoszomatikus állapotban, interperszonális kapcsolataiban és társadalmi funkcióiban a mértéktelen ivás már súlyos zavarokhoz, konfliktushoz vezet”.18
A WHO nem csak az alkoholizmus, hanem az alkoholista fogalmát is meghatározza: „Alkoholistának tekinthetők azok az erős ivók, akiknél a szeszfogyasztás olyan mértéket ér el, hogy az már észlelhető szellemi zavarral, károsodással, testi és szellemi egészségromlással, az interperszonális viszonyok romlásával jár, és károsítja az ivók társadalmi és anyagi helyzetét. Alkoholistának tekinthetők mindazok, akiknél e jelenség kezdeti tünetei már jelentkeznek. Mindannyiukat ezért gyógyszerelni szükséges.”19
Az alkoholizmust és az alkoholbetegséget szükséges egymástól elkülöníteni. Az alkoholbetegség fogalma a XX. század terméke. A WHO Alkoholizmus Albizottsága két csoportját különböztette meg az alkoholistáknak: a tulajdonképpeni alkoholbetegek és a rendszeres nagyivók. A két csoport közötti különbségtétel alapja az, hogy az alkoholbetegeket a szeszes ital fogyasztásának kontrollálási képtelensége jellemzi.
Jellinek fogalom-meghatározásában az alkalmi nagyivók szociálisan elfogadott módon, normál keretek között viselkednek, s egy hosszabb, feszültségekkel fel-gyülemlett időszak után tűrőképességük csökken, és ilyenkor keresnek mene-déket a lerészegedésben.20
Jellinek az alkoholbetegek és a nem alkoholbetegek alkoholizmusát hasonlította össze a betegség kialakulásának egyes fázisain keresztül. Arra a megállapításra jutott, hogy mindkét esetben a kezdeti szakaszban az eseti ivásból rendszeres ivás lesz, s az alkohol állandó eszköze lesz a konfliktushelyzetek és a problémák megoldásának. A leglényegesebb eltérés azonban a kontrollvesztés hiánya: az alkoholista képes mellőzni a részeges viselkedést a környezete által támasztott követelmények függvényében.
Levendel László az alkoholbetegség kategóriáját akként fogalmazza meg, hogy „alkoholbetegnek tekintjük azokat az egészségügyi ellátásra szoruló rendszeres italfogyasztókat, akik alkoholfogyasztásuk következtében személyiségi, magatartási, társadalmi, életviteli vonatkozásban súlyosan sérültek, az alkohollal pszichikus függőségbe kerültek, vagy/és szomatikusan károsodtak”.21 Az alkoholbetegség folyamatosan alakul ki, mely folyamat során a személyiség fokozatosan leépül.22
Az alkoholizmus a rendszeresen ismétlődő, nagy mennyiségű italfogyasztást jelenti, amely ártalmas a fogyasztó fizikai és mentális egészségére. Az alkoholizmusnak természetesen nagyon sokféle definiálási kísérlete van, attól függően, hogy melyik tudományág (orvostudomány, szociológia stb.) milyen fajta szemszögből közelíti meg a kérdést. Így megállapítható, hogy lehet létjogosultsága egyszerre több definíciónak is. Az alkoholizmus fogalmának meghatározásakor azonban egy közös metszetet mindenképpen találunk: az önmegtartóztatásra való képtelenséget és a kontroll hiányát.23
A kriminalitásban az alkohol több formában is szerepet játszik. Egyik esetköre az alkoholtól befolyásolt állapot, amely a bűncselekmény elkövetéséhez vezet, de minimum megkönnyíti az elkövetést. A másik esetkör pedig az iszákos életmódból eredő, annak a talaján létrejött kriminalitás.
Az alkoholizmus és a bűnözés kapcsolata – a fentebb említett egyszerű csoportosításon túl bonyolultabb – többirányú összefüggést mutat, melynek formái Vavró István felosztása alapján a következők:
- az ittas állapotban történő bűnelkövetés,
- az italszerzés érdekében történő bűnelkövetés,
- az alkoholista által ittas, vagy józan állapotban elkövetett, életmódjával összefüggő bűncselekmények,
- az ittas emberek sérelmére, részegségük kihasználásával elkövetett bűn-cselekmények, valamint
- az italozó életmód káros környezeti hatása, amely elősegíti a bűnözővé válást.24
Az alkoholos bűnözés körébe tartozik a Jogi Lexikon fogalom-meghatározása szerint az alkohol vagy az alkohol megvásárlásához szükséges pénz megszerzésére irányuló bűncselekmények.
A szeszes itallal összefüggő bűncselekmények jelentősebb részét az alkoholfogyasztás közvetlen következményeként és/vagy az alkoholizáló életmód következtében követik el. Az alkoholfogyasztás általában fokozza az elkövetési magatartás agresszivitását, más esetekben maga a büntetőjogi normasértés is túlnyomórészt erre vezethető vissza.25
A szakemberek szerint az alkohol megszerzése érdekében történő elkövetés megállapítása nehézségekbe ütközik, különösen a kis súlyú bűncselekményeknél. Ezáltal nem is tekinthetjük teljesnek az ezzel kapcsolatos kimutatásokat.26
Az alkoholhatás közvetlensége alapján a bűnözés és az alkohol közötti kapcsolat a következő három csoportra bontható:
- Közvetlen alkoholhatásról beszélhetünk, amikor alkoholos befolyásoltság alatt történik az elkövetés.
- Közvetett alkoholhatásról van szó abban az esetben, ha krónikus iszákosság következményeként követ el valaki bűncselekményt.
- Távoli az alkoholhatás, amikor az alkoholista szülő olyan légkört teremt a családban, amely az utódok bűnözési hajlamát megkönnyíti.27
Önmagában az alkoholfogyasztást nem tiltja a büntetőjog, a Btk.-ban mindössze két bűncselekménynél tényállási elem a szeszes italtól befolyásolt állapotban történő elkövetés: az ittas állapotban történő járművezetés, illetve a járművezetés átengedése ittas személynek.
A két deviancia közötti kapcsolat
Az alkoholizmus tehát már önmagában is deviáns viselkedésforma, ám ha egy másik devianciával, a bűnözéssel párosul, akkor a társadalomra veszélyesség foka rögtön sokkal magasabb lesz. Az alkohol lehet közvetett oka a bűnözésnek, de állhatnak direkt kapcsolatban is.
Az alkohol sajátos élettani, fiziológiai és pszichikai hatásai miatt az ember személyiségét és magatartását (át)formáló mechanizmusa következményeként kimutatható és szoros kapcsolatban áll a bűnözéssel: annak oka és feltétele is lehet egyben.
Büntetőjogi szempontból releváns a közvetlen alkoholhatás, vagyis az alkoholos befolyásoltság alatt elkövetett cselekmények nagyobb súlya figyelhető meg. A két deviancia (alkoholizmus és bűnözés) összekapcsolódásához, az ok-okozati lánc létrejöttéhez objektív és szubjektív tényezők, okok és feltételek együtt állása is szükséges.
Az alkohol a kriminális személyiség kialakulásában, vagy a már meglévő kriminális személyiségjegyek elmélyítésében játszik főszerepet. Az alkohol tehát megfelelő körülmények között szoros kapcsolatban áll a bűnözéssel.28
A bűnelkövetőkre jellemző a hosszú távú feszültségek rossz toleranciája, ugyanakkor keresik a rövid, impulzív feszültségeket. Aki kriminális személy, az fokozottan csábulékony, adaptálódni szinte képtelen a környezetéhez és viselkedését agresszív ellenállás jellemzi. Az alkohol pedig jelentős szerepet játszhat ezen személyiségjegyek kialakulásában, felerősödésében.
Az alkoholfogyasztás következménye függ az elfogyasztott szeszes ital mennyiségétől és különösen az egyén alkoholfogyasztással kapcsolatos magatartásától. Így az, hogy kiből milyen hatást vált ki a szeszes ital, az abszolút egyénfüggő. Meg lehet kísérelni, hogy leírjuk egy alkoholista személyiségét, de mint ahogy nincs két egyforma ember, nincs két egyforma alkoholista sem.29
Nem kétséges, hogy az alkohol farmakológiai sajátossága fiziológiai változást okoz az agyban, a hormonrendszerben és az idegrendszerben is. Ezek a változások összetettek, de azt leszögezhetjük, hogy bármilyen tudatmódosító szer valószínűleg befolyásolni fogja az emberi viselkedést. Az alkohol részben nyugtató, részben élénkítő szer. Az alkoholfogyasztást követően először emelkedik, majd elkezd csökkeni a vér alkoholkoncentrációja. Az alkohol stimuláló hatású a kezdeti növekedés idején, azonban nyugtató hatása van a vér alkoholkoncentrációjának csökkenésekor, így tehát a folyamat első részében tapasztalható inkább agresszió.30
A bűnelkövetés szempontjából tehát a legveszélyesebb az alkoholmérgezés első szakasza, ugyanis ebben a fázisban gyakori az öntúlértékelés és agresszív, gátlástalan megnyilvánulások jelentkezhetnek.31
Az alkoholista bűnelkövetésének következménye:
a gyógyító kezelés
Álláspontom szerint elengedhetetlen az alkoholisták rehabilitációja. Ám a rehabilitáció sikere már egy relatív kifejezés. Mit tekinthetünk sikernek? Kizárólag azt, ha a kezelés alatt a beteg teljesen kitisztul, az alkoholfüggősége megszűnik és így ismételten a társadalom aktív és hasznos tagjává válik? Vagy csak azt tekintjük sikernek, ha az alkoholbeteg meggyógyult? Ebben az esetben felmerül a kérdés, hogy egy alkoholista esetében beszélhetünk-e teljes gyógyulásról.32
A magyar jogrendszer számára sem ismeretlen az alkoholisták gyógyítását elősegítő intézkedés alkalmazása (alkoholisták kényszergyógyítása), azt azonban az 1990. évi XIV. törvény megszüntette.33 Az alkoholisták gyógyító-nevelő csoportban történő kezelése akként zajlott, hogy az elítéltet a befogadása után haladéktalanul ki kellett vizsgálni. A kivizsgálást egy team végezte, melynek része volt egy orvosi vizsgálat is, aminek keretén belül meghatározták az alkalmazandó gyógyszeres terápiát. Ez a gyakorlatban úgy zajlott, hogy az elítéltet a befogadást követően 15 napon belül kivizsgálásra szállították be az IMEI-be vagy az arra kijelölt intézménybe.34 „Az IMEI-ben a Központi Kivizsgáló és Módszertani Osztálynak a feladata a kényszergyógyításra kötelezett elítéltek kivizsgálása, a komplex kivizsgáló tevékenység és az intézkedés végrehajtásának szakmai-módszertani irányítása, ellenőrzése, valamint sajátos nevelésük, oktatásuk és foglalkoztatásuk korszerű terápiás programjának kidolgozása.”35
Ez a kezelésnek csupán egy része volt, hiszen hangsúlyt fektettek arra is, hogy az elítélt személyiségére szabott terápiás programot közösen határozzák meg. A gyógyító-nevelő csoportban a napirend kidolgozása is speciális elvárások mentén zajlott: úgynevezett terápiás napokat állapítottak meg az elítélt részére.
A kezelés álláspontom szerint komplexen próbálta kezelni az alkoholistákat. A terápiás napokon az elítéltek nem dolgoztak, akkor kerültek megtartásra a foglalkozások. A munka világába is bevezették, illetve visszavezették az alkoholista elítélteket, hiszen a foglalkoztatásukra is hangsúlyt fektettek. Az oktatás sem szorult háttérbe, mivel az általános iskolai végzettséggel sem rendelkező elítélteknek a taníttatását is megoldották, ha szükséges volt, akkor gyógypedagógiai segítséggel.
Vörös Ferenc az „Alkoholista elítéltek kényszergyógykezelése Baracskán” című művében kifejti, hogy az alkoholistákkal foglalkozó gyógyító-nevelő csoportban a családterápia jelentőségével is tisztában voltak, ám ez bizonyult a gyógyító kezelés legnehezebben megvalósítható részének. Az alkoholista életmóddal összefüggésben bűncselekményt elkövető elítéltek családi élete legtöbb esetben már a bv. intézetbe való bekerülést megelőzően félresiklott.36
Véleményem szerint fontos lenne a jogrendszerbe visszavezetni az alkoholisták gyógyítását szolgáló intézkedést. A bv. intézeten belül az elítélt társadalomba való visszailleszkedését segíteni lehetne az anonim alkoholistáknak szervezett csoportokkal, klubokkal való együttműködéssel is, amelyek által az elítéltek olyan társadalmi kapcsolatokat tudnának kiépíteni, amelyek pótolhatnák a hiányzó családi kötelékeket.
Fontos lenne az utógondozásra is megfelelő figyelmet fordítani. Azzal, hogy az elítélt szabadul a szabadságvesztés büntetéséből, ismételten ki lesz téve annak a veszélynek, hogy alkoholhoz nyúljon, s azzal összefüggésben ismételten bűncselekményt kövessen el.
A nem bűnelkövető alkoholisták gyógyítása
Az alkoholizmus káros hatásainak leküzdése, a bűncselekmények megelőzése hatékony intézkedéseket és aktív közreműködést kíván. Az alkoholista a társadalomra és magára nézve is veszélyes életmódot folytat. Lehetőség szerint már azt megelőzően is gyógyítani kellene, hogy bűncselekményt követ el.
A magyar jogrendszer ismerte a bűncselekményt el nem követő alkoholisták gyógykezelését, arról már az 1972. évi II. egészségügyi törvény rendelkezett. A gyógykezelés azt hivatott szolgálni, hogy amennyiben az alkoholista önként nem volt hajlandó magát alávetni a kezelésnek, úgy az kórházban, kényszer útján is végrehajtható legyen. A jogintézménnyel az volt a probléma, hogy – az önkéntes gyógykezelés esetét kivéve – legfeljebb csak hat hónapig tartó kezelést tett lehetővé, ami sajnos az alkoholista gyógyulására nem feltétlenül elegendő.
Az alkoholisták kötelező intézeti gyógykezeléséről szóló 1974. évi 10. törvényerejű rendelet az alkoholista fogalmát a következőképp fogalmazta meg: „aki rendszeres és túlzott alkoholfogyasztásából eredő magatartásával családját, kiskorú gyermekének fejlődését, környezetének biztonságát veszélyezteti, vagy a közrendet, illetőleg munkahelyén a munkát ismételten súlyosan zavarja”.
Aki az alkoholelvonó kezelésnek önként nem vetette magát alá és nem volt várható eredmény az alkoholelvonó osztályon történő kezeléstől, az közvetlenül munkaterápiás intézetben történő gyógykezelésre volt kötelezhető. Az intézkedés elrendelésének abban az esetben is helye volt, ha az alkoholista állapota miatt sem az önkéntes kezeléstől, sem a kórházban (alkoholelvonó osztályon) történő kezeléstől eredményt már nem lehetett várni.
Az intézkedés eredményességének lényeges feltétele, hogy az alkoholista kezelése hosszabb ideig, folyamatosan tartson. A tervezet ezt az időtartamot – orvosi tapasztalatok alapján maximálisan – két évben állapítja meg. A két év elteltével az alkoholistának – a szükségszerű utógondozás mellett – a szokásos környezetben, munkatársai, családja stb. körében kell biztosítani a visszaesés elkerülését. A beutalt tehát köteles volt a gyógykezelésnek magát alávetni és a részére meghatározott munkát elvégezni. A gyógykezelés tűrésére kényszeríthető is volt.37
Az alkoholisták gyógyítása sajátos gyógykezelési módot kíván: az ilyen akaratgyenge, könnyen befolyásolható beteget el kell szigetelni a káros külső hatásoktól, másrészt pedig orvosi gyógykezeléssel kell segíteni zárt intézeti körülmények között.
Itt természetesen nem az eseti ivásról van tehát szó, hanem az alkoholista, alkoholbeteg emberekről. Igen fontos lenne elérni az alkoholistáknál, hogy önként vessék alá magukat a gyógykezelésnek, ám ezeknek a beteg embereknek az esetek nagy részében nincs betegségtudatuk. Nagyon nehéz odáig eljutnia a betegnek, hogy belássa, problémája van az alkohollal. Addig úgy gondolják, hogy bármikor abba tudják hagyni az ivást, urai a helyzetnek. Így az önkéntes gyógyulni akarás esélye viszonylag csekély.
Álláspontom szerint a polgári bíróság által nemperes eljárásban elrendelt kezelésnek volt létjogosultsága, hiszen ez a bűnelkövetés megelőzésének egyik lehetséges eszköze is lehetett, mivel a kezelés alatt álló alkoholistát nemcsak magától és közvetlen környezetétől védte, hanem a társadalomtól is.
A kábítószer élvezők az elmúlt időszakban sokkal inkább előtérbe kerültek, míg az alkoholizmussal kapcsolatos problémákról kevesebbet hallhattunk, holott a felelőtlen alkoholfogyasztás következményei is lehetnek olyan károsak, mint a kábítószer-fogyasztásé. Mindkét esetben szenvedélybetegségről van szó, ám teljesen különböző súllyal kezeli mind a közmegítélés, mind a büntetőjog.
Az alkoholista elkövetőkkel szemben alkalmazható kényszerintézkedés a magyar jogrendszerből kikerült, így a hatályos szabályozás nem ad lehetőséget a gyógyulásra annak az elkövetőnek, akinek az alkoholista életmódjával függött össze a bűncselekmény elkövetése.
Az alkoholistákkal szemben alkalmazható intézkedést célszerű lenne visszavezetni a hatályos jogrendszerbe, mivel az alkoholizmus és a bűnelkövetés között szoros összefüggés van. Így nagyobb figyelmet kellene szentelni nemcsak a kábítószerrel kapcsolatban felmerülő problémáknak, hanem az alkoholt a kriminalitásban játszott szerepe miatt előtérbe kellene helyezni.
Ha nem is lehetséges az iszákos életmódot folytató elkövetők végleges gyógyítása, de legalább egy időre felhagynának az ivással, akkor az életmódjukkal összefüggésben elkövetett bűncselekmények száma is csökkenthető lenne. Így mindenképpen szükséges lenne a hatályos büntetőjog szankciórendszerébe visszailleszteni egy ilyen jellegű gyógyító kezelést, mivel jelenleg nemhogy segítséget nem kapnak az ittas elkövetők, hanem épp hátrány éri őket az állapotuk miatt.
A büntetés kiszabásnál az önhibából eredő ittas állapot súlyosító körülmény, így a tettükért még súlyosabb következménnyel felelnek. De példaként említhetjük a feltételes szabadság engedélyezését is, ahol pusztán a jó magaviselet nem elégséges, azon felüli plusz követelmények teljesítése esetében jár a kedvezmény, például az ittas elkövetőnek a jó magaviseleten felül az intézeten belüli terápián való részvétel is feltétele lehet a feltételes szabadságra bocsátás kedvezményének.
Véleményem szerint elengedhetetlen lenne az alkoholista bűnelkövetők kényszergyógyítása, a büntetés kiszabása mellett. Ezzel elő lehetne segíteni az alkoholista elkövető társadalomba való visszailleszkedését, továbbá – hosszú távon – az alkoholista életmód megváltoztatása lenne a cél. Így az intézkedés alkalmazása a bűncselekmények számának csökkenését is eredményezhetné. Összességében – a társadalom érdekeit is szem előtt tartva – a fő feladat az alkoholista bűnelkövető társadalomba való visszavezetése lenne, melynek érdekében meg kell kísérelni szociálisan és emocionálisan is teljesebbé tenni az életüket.
Kiskorú veszélyeztetésének bűntette a bírósági határozatok kritikai tükrében – különös tekintettel a fizikailag bántalmazott gyermekekre – II. rész: A cselekmény és az eredmény
Iskoláztatás – elhanyagolás – veszélyeztetés
Ahogy a hosszú gyermekkor fogalom kialakulása az iskoláztatáshoz kötődik, úgy az első szankciók is, így az 1968. évi XXXVIII. évi törvénycikk, majd az 1876. évi XIII. törvénycikk az iskolába járástól visszatartást bünteti. Két évvel később a Csemegi-kódex a gyermek kitételét és a gyermek elhagyását bünteti, de az 1879. évi XL. törvénycikk már azokat a szülőket és nevelőket is, akik elhanyagolják a kiskorúak felügyeletével kapcsolatos kötelességeiket, vagy a kiskorúak koldulását, csavargását elősegítik. 1954-től vált büntetendővé, ha a szülő a kötelezettségei megszegésével a gyermek érdekeit súlyosan sértő módon elhanyagolja, illetve nélkülözésnek teszi ki őt.
Az 1961. évi V. törvény a család, ifjúság és nemi erkölcs elleni bűncselekményekről szóló XV. fejezetének 274. §-a szabályozta az ifjúság elleni bűntettet. Eszerint felelt az a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy, aki a kiskorú testi, szellemi vagy erkölcsi fejlődését súlyosan veszélyezteti. A bűncselekmény jogi tárgya az ifjúság testi, szellemi és erkölcsi fejlődése volt, nem személy elleni bűncselekmény, így a sértettek száma szerinti halmazat megállapításának sem volt helye. Az elkövetési magatartás a veszélyeztetés volt. [BH 1981. 74.]
Az 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről 195. § (1) bekezdésében meghatározott kiskorú veszélyeztetésének bűntette XIV. fejezet I. címében a házasság, a család és az ifjúság elleni bűncselekmények között került szabályozásra. A bűncselekmény jogi tárgya a kiskorúak testi, értelmi és erkölcsi fejlődésének biztosítása. A bűncselekményt az a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy követi el, aki e feladatából folyó kötelességét súlyosan megszegi, és ezzel a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi fejlődését veszélyezteti. A tényállás szövege változatlan volt egészen 2012. június 29. napjáig, amikor annyi szövegváltozás történt, hogy az addigi háromirányú veszélyeztetést kiegészítették az érzelmi fejlődés veszélyeztetésével.
A 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről a bűncselekményt a gyermek érdekét sértő és család elleni bűncselekményekről szóló XX. fejezetben helyezte el, a bűncselekmény jogi tárgya a kiskorúak testi, érzelmi, értelmi és erkölcsi fejlődésének és a család intézménye védelmének biztosítása. A 208. § (1) bekezdésének szövege az elkövetési magatartást tekintve azonos a korábbi Btk. 195. § (1) bekezdésével. A tényállás szövege annyiban tér el, hogy a korábbi Btk. 195. § (5) bekezdésébe foglalt, az elkövetőkre vonatkozó értelmező rendelkezést az (1) bekezdésbe szerkesztette.
Keretdiszpozícióban a gyermekbántalmazás
Az elmélet
A kiskorú veszélyeztetése bűntett törvényi tényállása – az első alapeset – lényegileg negyven éve változatlan. Időtálló változatlanságát kerettényállási mivolta biztosítja. A nevelési, gondozási, felügyeleti súlyos kötelességszegést (éppúgy, mint az elkövetők körét) nem a büntetőjogi tényállás tölti meg részletes tartalommal, hanem a zártnak legkevésbé sem tekinthető normarendszer, azaz más jogághoz tartozó jogszabályok, illetve azon kívüli különböző szintű normák, erkölcsi szabályok, szokások együttes rendszere. A kerettényállás előnye, hogy a bonyolult elkövetői feladatrendszert a büntetőjogi norma viszonylag röviden megfogalmazhatja, másrészt változatlan maradhat, mivel nem kell a társadalmi és a más jogágazatok területén bekövetkező gyakori változásokra reagálnia.1
A kiskorú veszélyeztetésének bűntette materiális veszélyeztető bűncselekmény, az eredmény a cselekménnyel ok-okozati összefüggésben álló konkrét veszélyhelyzet, amely büntetőjogi többletelem, ezért nem beszélhetünk tisztán blankettáris diszpozícióról. A tényállásban meghatározott súlyos kötelességszegés az általános veszélyhelyzetet magában hordozza, de a bűncselekmény akkor tényállásszerű, ha a veszélyhelyzet konkrét, azaz a cselekmény olyan közvetlen hatással van a kiskorú fejlődésére, hogy a sérelem bekövetkezésének reális lehetősége fennáll. A veszélyhelyzeten túli károsodás – a sértő eredmény – a tényálláshoz nem tartozó következmény. Amennyiben nem más bűncselekményt valósít meg (élet vagy testi épség elleni cselekmények), akkor súlyosító körülményként értékelhető. [BH 1974. 363.]
A tartalom
Minőségi ismérv
A cselekmény – avagy mulasztás, az elkövetési magatartás – egy minőségi és egy mennyiségi ismérvet tartalmaz. A jogalkalmazónak – miután állást foglalt abban, hogy a sértett kiskorú, gyermek, az elkövető pedig speciális alanya a bűncselekménynek, azaz nevelésre, felügyeletre, gondozásra köteles személy – azt kell mérlegelnie, hogy az elkövető cselekménye vagy mulasztása nevelési, felügyeleti vagy gondozási kötelességszegésnek minősül-e (minőségi ismérv). A nevelés, felügyelet, gondozás sokféle, eltérő kötelezettséget jelent, ezek tartalmát jogszabályok általánosságban határozzák csak meg, de egyéb normák sem feltétlenül konkretizálják. Gyakran kiindulási pont, hogy egyszerűen köztudomású a feladat tartalma.
Kifejezett jogi előírás nélkül is köztudomású, hogy a magáról gondoskodni nem tudó, a más segítségére rászoruló kisgyermek testi szükségleteinek a kielégítéséhez nélkülözhetetlen feltételeket a fokozott szülői gondoskodásnak kell biztosítania, magába foglalva a gyermek táplálását, a környezeti ártalmaktól való megóvását, a megfelelő lakókörnyezet és a személyi higiéniás feltételek kialakítását, a veszélyhelyzetek megelőzését és a tényleges felügyeletet. E gondozási kötelességek megszegése önállóan magában hordozza a konkrét veszélyeztető helyzet kialakulásának a reális lehetőségét [Kúria Bfv.1560/2012/5.].
A nevelési, gondozási, felügyeleti kötelezettség vizsgálatánál figyelemmel kell lenni a gyermekek életkori csoportjai, személyiségállapota-egészsége szerinti különbözőségekre, míg a kisebbeknél vagy sérült gyermekeknél a gondozási, felügyeleti kötelességek hangsúlyosabbak, az életkor előrehaladtával ezek tartalma is változik, és fokozatosan átveszi szerepüket a nevelés.
A három kötelesség járhat együtt, így például családon belül, gyermekotthonban, óvodában, kisiskolások esetében az iskolában, de külön-külön is, például a felügyeleti kötelezettséget önállóan vállaló személy esetében, aki csak kíséri a gyermeket, míg arra köteles személynél biztonságba nem kerül.
Mennyiségi ismérv
A jogalkalmazó mérlegelő tevékenység következő lépése annak eldöntése, hogy e kötelességszegés súlyosnak minősül-e (mennyiségi ismérv), avagy csupán kisebb mulasztásnak, nevelési hibának, ami a büntetőjog hatókörén kívül esik, bár gyermekvédelmi intézkedést indokolhat. A mennyiségi ismérv mértéke az általános társadalmi felfogás szerinti minimálisan elvárható követelmény. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem lehet különböző az elvárás iskolázottság, társadalmi helyzet, szubkultúrák szokásai alapján.
Befolyásolja a kötelességszegés súlyosságát a kiskorú sértett életkora, személyiségállapota, amelyek figyelembevételével ugyanazon cselekmény vagy mulasztás más megítélés alá eshet, így egy cselekmény a kiskorú életkorától függően értékelhető önmagában is súlyos kötelességszegésként, míg más életkorban csak sorozatosságában éri el annak szintjét, vagy esetleg sorozatosságában is csak – nem tényállásszerű – nevelési hibának, vagy még annak sem minősíthető. A kiskorú sértett életkorának pontos megjelölése ezért a tényállás része, annak hiányban a tényállás felülbírálatra alkalmatlan lehet.
A gyermekét otthon felügyelet nélkül hagyó szülő bűncselekményért felel akkor is, ha egyszer, néhány órára magára hagyta csecsemőjét. Óvodás korú gyermek esetében akkor valósul meg bűncselekmény, ha sorozatosan hagyja őt felügyelet nélkül a szülő (BJD 8895), kisiskolásoknál ugyanez a cselekmény nevelési hiba lehet, míg a náluk nagyobbaknál nevelési hibának sem minősül.
- számú jogeset
A Nyíregyházi Járásbíróság 21.B.620/2016. számú 2016. október 26. napján első fokon jogerős ítéletében rögzített tényállás szerint a terhelt anya egyedül nevelte a tizenkét és fél éves, a négy és fél éves és a két év tíz hónapos gyermekét, amikor 2015. november 21. napján 12 órakor a 10 km-re lévő Szivárvány Idősek Otthonába ment, és felügyelet nélkül otthon hagyta gyermekeit. Amíg távol volt, addig a legkisebb gyermeke lenyelt egy 50 forintos pénzérmét, melytől fulladozni kezdett, a legidősebb fiú kihívta a mentőket, a gyermek még a mentőautóban kiöklendezte az érmét. Az anya 14 óra 30 perc körül ért haza. Az anya azzal a magatartásával, hogy három gyermekét több órára felnőtt felügyelet nélkül hagyta, veszélyeztette a három gyermek testi fejlődését. A bíróság a terhelt bűnösségét 3 rendbeli kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt megállapította. A bíróság a szülői felügyeleti jog megszüntetése iránti indítványt [!] egyéb törvényes útra utasította.
Nem tartozik a vizsgált ügyek közé az ismertetett nyíregyházi jogeset, de a bíróság az ismertetett helyes joggyakorlattal ellentétesen döntött, ezért indokolt e helyen a döntést ismertetni. A gyermekek életkorára, valamint arra tekintettel, hogy a legidősebb gyermek problémamegoldása milyen szinten volt helytálló, éppen az állapítható meg, hogy a szülő alappal hagyta a két kisebb gyermeket a legnagyobb felügyelete alatt két és fél órára a család otthonában.
Eredmény: a veszélyhelyzet
A bűncselekmény akkor tényállásszerű, ha a súlyos kötelességszegés konkrétan veszélyezteti a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését. Ennek megállapítása nem szakértői kérdés, hanem a jogi értékelés körébe tartozó jogalkalmazói feladat. [BH 1997. 469.]
A sértett életkora, személyiségállapota által meghatározott testi, érzelmi (lelki), értelmi, erkölcsi fejlettsége szoros összefüggésben áll az elkövetési magatartás következtében fellépő veszélyhelyzettel.
A testi fejlődés veszélyeztetése születéstől nagykorúságig bekövetkezhet, de a legkisebb korosztálynál hangsúlyosabb sérülékenységük, kiszolgáltatottságuk okán. Veszélyezteti a gyermek testi fejlődését a nagyobb korosztályoknál is a rendszeres fizikai bántalmazás, az alultápláltság, egyoldalú élelmezés, egészségügyi elhanyagolás, így ha a gyermeket nem viszik orvoshoz, gyógyszerét nem váltják ki, korrekciós műtétet nem hajtatnak végre, vérkészítmény beadásához nem járulnak hozzá. Azt megelőzően, hogy a jogalkotó az érzelmi fejlődés veszélyeztetésével kiegészítette a törvényi tényállást, a testi fejlődés körén belül értékelte a jogalkalmazó a lelki fejlődés veszélyeztetését, minthogy a testi fejlődés nem csupán fizikai, hanem a lelki, pszichés fejlődést is magában foglalja.2 E körben kell értékelni továbbra is a lelki fejlődés azon elemeit (tekintve, hogy a lelki fejlődés több és nagyobb kategória, mint az érzelmi fejlődés) melyek az érzelmi fejlődés veszélyeztetésébe nem tartoznak. Így például az a szülő, aki a néhány éves gyermekét kilógatja az emeleti ablakból, egy életre szóló traumát okoz neki: szorongóvá válhat, fóbiája alakulhat ki,3 amelyek lelki betegségek.
Az érzelmi fejlődés veszélyeztetése kevésbé hangsúlyos a gyermek első éveiben, de megállapítható az őt gondozó szülőtől való hirtelen és tartós elszakításával, ami kötődési problémákat okozhat. A korábban egységes joggyakorlat szerint két éves kor alatti gyermek esetében a jelenlétében történő partnerbántalmazás, azaz másik szülőjének bántalmazása, az érzelmi fejlődése veszélyeztetésének megállapítására nem alkalmas, mert bár a gyermek érzékeli a feszült családi légkört, a történtek rá még nem tudatosan hatnak. Hangsúlyosabb már az érzelmi fejlődés veszélyeztetése az óvodás kortól a nagykorúságig, melyet tipikusan a gyermek lelki, szexuális bántalmazásával valósítanak meg az elkövetők.
Az értelmi fejlődés veszélyeztetése a három éven aluliaknál még kevésbé hangsúlyos, de megvalósulhat akár az egy-két éves, de tipikusan óvodás korú kisgyermek ingerszegény környezetben való gondozásával. Önmagában az, hogy a szülő nem biztosítja az óvodaköteles gyermek óvodába járását, nem okozza a gyermek értelmi fejlődésének veszélyeztetését, de alkalmas lehet a bűncselekmény megállapítására, ha például a gyermekvédelmi hatóságok éppen azért írják elő külön – a törvényi kötelességen felül –, hogy rendszeresen vigyék óvodába a gyermeket, mert az otthoni környezetben a gyermek értelmi fejlődése veszélyeztetett.
Az értelmi fejlődés veszélyeztetésének legjellemzőbb megvalósítása az iskolaköteles gyermek iskoláztatásának elhanyagolása, melynek következtében az alapvető ismereteket sem szerzi meg. A gyermek értelmi fejlődésének veszélyeztetése nem szakértői kérdés, hanem tényekből levont következtetés [22/2007. BK vélemény]. Az egységes joggyakorlat alapján az általános iskolai tanulmányok befejezését követően, illetve a már nem tankötelezett gyermek sérelmére a bűncselekmény nem valósul meg. Értelmi fejlődését veszélyezteti a szülő a gyermeknek akkor is, ha a lelki bántalmazás következtében értelmi fejlődése is akadályozott, a bántalmazó környezet miatt nem képes magát kipihenni, nem tud készülni az órákra, emiatt tanulmányi eredménye romlik, vagy romolhat.
Az erkölcsi fejlődés veszélyeztetése azt a korosztályt érinti, amely már maga is felismeri adott cselekmény tiltott jellegét, olyan értelmi fejlettséget ért már el, hogy erkölcsi fejlődését az elkövetési magatartás károsan befolyásolhatja [BH 1985. 459.]. A családot a gyermek jelenlétében rendszeresen bántalmazó szülő a 3-4 éves gyermek erkölcsi fejlődését is veszélyezteti a negatív szülői minta okán. Egyes kriminális cselekmények tiltott jellegét az iskolaérettségi kortól kezdik felismerni a gyermekek, így a lopás, a koldulás tekintetében a kiskorú veszélyeztetésének bűntette sérelmükre már megállapítható. Az iskolaérettségi kor iránymutató, mert az értelmileg sérült, lassabb fejlődésű gyermekek esetében ez az életkor kitolódhat. A betöréses lopás olyan jellegű cselekmény, amelynek tiltott jellegét egy általános iskolás gyermek egyértelműen felismeri [BH 1987. 73.].
Más kriminális cselekményeket, így például az okirat-hamisítást csak érettebb gyermekek ismerik fel, a telefonvicc és a közveszéllyel fenyegetés közötti különbséget sem igen érti a kisiskolás gyermek.
Az erkölcsi fejlődés a gyermek nagykorúságáig megállapítható, az erkölcsi fejlődés sem zárul le korábban, az erkölcsi fejlődésében sérült gyermek is tovább veszélyeztethető, illetve sérthető. A gyermek erkölcsi fejlődését veszélyezteti a gyermek számára fontos személy – a fokozott felelősségű személy – által elkövetett testi, lelki, szexuális bántalmazás, de az elhanyagolás is. A testi, lelki bántalmazást alkalmazó fokozott felelősségű személy a gyermeket erkölcsileg is veszélyezteti, mivel nem a kulturált viselkedésre, hanem az agresszív, a másik személyét semmibe vevő magatartásra szolgáltat példát [BH 1997. 469.].
Mind a négyirányú – többször együttesen megvalósuló, testi, értelmi, erkölcsi és érzelmi – veszélyeztetés megállapítása jogkérdés. A tényállásban meg kell jelölni a veszélyeztető eredmény irányát, illetve azt is, ha sértő eredmény is bekövetkezett. Különösen nagy jelentősége van ennek akkor, ha az elkövető egy cselekményével több cselekményt valósít meg (alaki halmazat). Sértő eredménnyel járó bűncselekmény – tipikusan testi sértés – mellett akkor állapítható meg, illetve kell megállapítani a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét, ha más irányú, így erkölcsi, értelmi, érzelmi fejlődés veszélyeztetése is megvalósult.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B.VIII.27.025/2012. számú ítéletében – helyesen – nem állapította meg kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt a terhelt felelősségét védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett súlyos testi sértés bűntette mellett. Az ítéleti tényállás szerint a szülők az utcán összevitatkoztak, az apa az anya kezéből kikapta az öt és fél hónapos csecsemőt, akit körülbelül egy méter magasságból a földre (betonra) dobott. A gyermek nem szenvedett sérülést. A bíróság indokolása szerint a fizikai gyermekbántalmazásoknak jóval nagyobb része okoz erkölcsi-értelmi és érzelmi károkat, illetve veszélyhelyzetet, mint a testi fejlődés veszélyeztetését. A fakanalazások, nadrágszíjjal verések, a gyerek kezének csikkel megégetése tipikusan sérüléssel járó elkövetési magatartások, mégsem alkalmasak a gyermek testi fejlődésének veszélyeztetésére, sokkal inkább ejtenek jóval nyolc napon túl vagy soha be nem gyógyuló lelki sebeket. Az eszközös vagy puszta kézzel okozott bántalmazások testi épséget sértő cselekmények, halmazatban persze a kiskorú veszélyeztetésének érzelmi sérülést okozó módjával. Lényeges azonban, hogy az értelmileg, érzelmileg még fejletlen csecsemő értelmi-érzelmi fejlődése nem kerül veszélybe a test bántalmazása folytán.
Az öt és fél hónapos csecsemő sérelmére elkövetett testi épséget sértő cselekmény mellett a veszélyeztetés nem állapítható meg.
Míg a kötelességszegő magatartásnak van mennyiségi ismérve (annak súlyossága), addig a veszélyeztetésnek tényállási mennyiségi ismerve nincs. Ismert a büntetőjogilag nem értékelhető absztrakt veszélyhelyzet és a tényállási elem, a konkrét veszélyhelyzet. Az igazságügyi pszichológus szakértők azon megállapításai, miszerint a szülői magatartás a gyermeket kisebb, közepes vagy súlyos mértékben veszélyeztette, egyrészt a tényállás szempontjából nem bírnak jogi jelentőséggel, másrészt nem szakértői feladat a jogkérdés eldöntése. A szakértő nem lépheti át kompetenciájának határait, illetve a jogalkalmazó nem háríthatja át a jogkérdés eldöntését szakértőre.
A jogalkalmazónak elemző munkájánál – tehát az eredmény (veszélyhelyzet) megállapításával egyidejűleg – a gyermekre (életkora, személyiségállapota) is tekintettel kell lennie.
Veszélyhelyzet: jogkérdés vagy szakkérdés
A kiskorú veszélyeztetésének bűntette jogalkalmazói szempontból legtöbb bizonytalanságot felvető területe a súlyos kötelességszegéssel okozati összefüggésben megállapítandó testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi veszélyeztetése.
A veszélyhelyzet megállapítása nem szakértői kérdés, hanem jogkérdés, a jogalkalmazó tényekből levont következtetése. Jogkérdésre szakértőt kirendelni nem lehet, a szakértő nem rendelkezik kompetenciával a jogkérdés eldöntésére.
A bűncselekmény akkor tényállásszerű, ha a súlyos kötelességszegés konkrétan veszélyezteti a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését. Annak megállapítása azonban, hogy adott esetben a bűncselekmény megvalósult-e vagy sem, nem szakértői kérdés, hanem a jogi értékelés körébe tartozó bírói feladat [BH 1997. 469.].
- számú jogeset
A Budai Központi Kerületi Bíróságon 2.B.711/2011. számú ügyben a Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 21.Bf.11.011/2012. számú határozatában megállapította, hogy a kötelességszegés megállapítása bizonyítás kérdése, míg annak megállapítása, hogy a kötelességszegés eléri-e a bűncselekmény megállapíthatóságához megkívánt súlyos fokot, jogkérdés.
A Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria egyes döntéseiben maga sem tartotta magát ehhez az alaptételhez.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a szülők megromlott házassága, az elmérgesedett kapcsolat önmagában véve nevelési kötelességszegésnek nem tekinthető, nem alapozza meg a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapíthatóságát, bár erkölcsi értelemben súlyosan elítélendő a terheltnek a másik szülőt a közös gyermekkel való kapcsolatból kirekesztő magatartása. A Legfelsőbb Bíróság szerint a terhelt anya a leánygyermek és az apa közötti kapcsolattartást teljesen ellehetetlenítette, ezzel pedig büntetőjogi értelemben is súlyos kötelességszegést valósított meg, de különösebb indokolás nélkül úgy döntött, hogy az erkölcsi és a „szellemi” fejlődés veszélyeztetésének megállapítására nincs észszerű alap, a gyermek ugyanis jó tanuló. A gyermek lelki fejlődésének veszélyeztetését azért nem látta a bíróság megállapíthatónak, mert a szakértő által megállapított lelki sérülés: a gyermek mindkét szülőjével kapcsolatos szorongása a szülők rossz viszonyának a következménye [EBH 2006. 1491.]. Hasonló következtetésre jutott a bíróság egy másik ügyben [BH 1992. 623.], ahol a pszichológus szakértő a sértett gyermeknél pszichoszomatikus megbetegedés jeleit észlelte, azt azonban egyértelmű bizonyossággal nem lehet megállapítani, hogy ez az eredmény a terhelt magatartásának a következményeként jött létre, így a tevékenység és az „eredmény” okozati összefüggése nem bizonyított.
A kiskorú veszélyeztetése bűntettének eredménye azonban a veszélyhelyzet, ennek bekövetkeztével a bűncselekmény befejezetté is válik. A bíróságnak tehát azt a jogi elemző tevékenységet kellett volna elvégeznie, hogy a terheltek a súlyos kötelességszegő magatartásukkal a gyermek lelki fejlődését veszélyeztették-e, egyben illő lett volna indokolnia az álláspontom szerint aggálytalanul megállapítható erkölcsi fejlődés veszélyeztetésének kizárását is.
A vizsgált ítéletek között sajnos igen nagy számban fordult elő, hogy a veszélyhelyzet megállapítását szakkérdésnek tekintette a jogalkalmazó, az is megtörtént, hogy a példaszerűen indokolt elsőfokú bírósági ítélet a másodfokú bíróság szerint megalapozatlansági hibában szenvedett, jogkérdésre szakértőt rendelt ki, majd az elsőfokú ítéletet megváltoztatta. Más ügyekben a kirendelt igazságügyi pszichológus szakértő kompetenciáját túllépve szakvéleményt adott a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi veszélyeztetésére is.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerület Bíróság 7.B.VIII.32.638/2010. számú ítéletében az elsőfokú bíróság a váddal egyezően megállapította a szülők bűnösségét kiskorú veszélyeztetése bűntettében, a tényállás szerint a szülők nevelt lánya 4 éven keresztül nem járt iskolába, nagykorúságáig az ötödik osztályt sem végezte el. A szülők fia 5 éven keresztül nem járt iskolába, 16 éves koráig a 3. osztályt sem végezte el. A szülők az iskolával látszólag együttműködtek, azonban a gyermekek iskoláztatását éveken keresztül elhanyagolták, iskolai előmenetelükkel nem törődtek, hiányzásaikat sok esetben fedezték, a gyermekekkel szembeni engedékeny magatartásuk következtében a gyermekek nem jártak iskolába. A terheltek szülői kötelességüket súlyosan megszegték és a gyermekek erkölcsi fejlődését veszélyeztették, értelmi fejlődésüket sértették. A Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 28.Bf.VIII.6807/2015. számú ítéletében a terhelteket nevelt lányuk sérelmére elkövetett kiskorú veszélyeztetésének bűntettében felmentette. A másodfokú bíróság pszichológus szakértő bevonását rendelte el arra vonatkozóan, hogy a vádlottak – elsőfokú ítéletben foglalt kötelességszegése – a leány sérelmére 2008. szeptembertől 2013. január 1-ig, a fiú sérelmére 2008. szeptember elejétől 2015. január 26-ig megvalósított kötelességszegése a sértettek értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését veszélyeztette-e. A szakértői vélemény szerint a kötelességszegés a leány értelmi, érzelmi fejlődését negatívan érintette, a fiú értelmi fejlődését, mivel sajátos nevelési igénye miatt a számára fontos fejlesztések elmaradtak, veszélyeztette, erkölcsi, érzelmi fejlődését negatívan érintette. A tárgyaláson a szakértő hangsúlyozta, hogy a fiú megfelelő időben elmaradt fejlesztése utóbb már nem pótolható, ez az, ami veszélyeztette az értelmi fejlődését, a szülői attitűd az erkölcsi érzelmi fejlődését negatívan érintette, de ez nem azonos azzal, hogy veszélyeztette volna e körben a fejlődését. A leány vonatkozásában a szülők részéről nem történt meg az, ami egyébként a gyerek fejlődését segítette volna. Ez a negatív érintettség azonban kevesebb annál, hogy az esetében megállapítható lenne szakértői szempontból, hogy a vádlottak magatartása veszélyeztette volna értelmi, erkölcsi fejlődését. A törvényszék felrótta az elsőfokú bíróságnak, hogy nem vett fel szakértői bizonyítást és figyelmen kívül hagyta a 22/2007. BK véleményt. Rámutat a törvényszék, hogy a büntetőjogi felelősség megállapítására önmagában a szülői mulasztások elhúzódó időtartama, az a tény, hogy a gyermekek évekig nem jártak iskolába, nem adnak alapot.
Meg kell jegyezni, hogy a 22/2007. BK vélemény rámutat arra, hogy a gyermek értelmi fejlődése veszélyeztetésének megállapítása tényekből levont következtetés. A BK vélemény felülvizsgált szövege szerint szakértőt esetlegesen kell bevonni. A bűncselekmény pedig megvalósul, ha a gyermek az alapvető ismereteket nem szerezte meg, az ügyben pedig a leánygyermek négy osztályt végzett, a fiúgyermek pedig kettőt. A törvényszék ítélete súlyos tévedéseket tartalmaz, amelyek a terheltek részfelmentéséhez vezettek.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerület Bíróság 2.B.32.579/2014. számú ítéletében foglalt tényállás szerint a terhelt nevelőapa a 7,5 éves nevelt leányát indulatból egy bottal megverte, bal vállán, mellkasán és hátán többszörös, 9-10 cm hosszú 1 cm széles véraláfutást és zúzódást okozva. A terhelt azzal, hogy a gyermeket súlyosan, eszközzel bántalmazta, szülői kötelességét súlyosan megszegte és ezzel a kiskorú testi – ezen belül lelki – és érzelmi, erkölcsi fejlődését veszélyeztette. Az elsőfokú bíróság indokolása szerint a terhelt azzal a magatartásával, hogy nevelőapai kötelességét megszegve az alvó nevelt lányát egy komoly sérülések kiváltására alkalmas eszközzel többször megütötte, és ezzel a kisleány lelki-érzelmi fejlődését veszélyeztette, megvalósította a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét. A veszélyhelyzet a bíróság álláspontja szerint kétség nélkül bekövetkezett, hiszen az egyéként is labilis lelkiállapotú 7,5 éves kisleány a nevelési célzatúnál indokolatlanul és lényegesen súlyosabb, indulati töltetű bántalmazásban részesült a nevelőapa részéről, amelynek fizikai nyomai is maradtak. Az eszközzel történő bántalmazás nem tartozik bele a házi fenyítési jog keretébe, az ilyen jellegű akár egy alkalommal történt bántalmazás is a gyermek érzelmi, erkölcsi érésére veszélyt jelent, ezt támasztja alá, hogy a kislány attól az időponttól kezdve megváltozott, bizalmatlanabb, visszahúzódóbb lett. A védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett súlyos testi sértés bűntettének kísérlete mellett a halmazatot a bíróság meg tudta állapítani, a terhelt azon túl, hogy a kiskorú sértett fizikai fejlődésére is veszélyt teremtett a bántalmazással, lelki, érzelmi és erkölcsi fejlődését is veszélyeztette. A Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság azonban 22.Bf.12.261/2015. számú ítéletével a terheltet kiskorú veszélyeztetésének bűntette alól felmentette, eltérő tényállást állapított meg: a gyermek vádlott általi egyszeri alkalommal történt fizikai bántalmazása negatív hatással volt, az rá kedvezőtlen hatást jelentett, de a sértett testi, értelmi, erkölcsi fejlődését súlyosan nem veszélyeztette a szakértői vélemény szerint. A bíróság szerint a kötelességszegés megvalósult, de azzal ok-okozati összefüggésben nincs „súlyos” veszélyeztetés. Így tényállási elem hiányzik.4
- számú jogeset
A Budapesti II. és III. Kerületi Bíróságon 8.B.851/2011. számon lefolytatott ügyben a Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 20.Bf.10.485/2012. számú ügyében állapította meg, hogy a pszichológus szakértői vélemények alapján azonban a kiskorú testi, értelmi és erkölcsi fejlődésének konkrét veszélyeztetése nem következett be, így a bűncselekmény törvényi tényállási eleme hiányzik, a terheltet felmentette.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróságon 4.B.XIII.27.357/2012. számon lefolytatott ügyben a vádirati és az ítéleti tényállás is tartalmazza, hogy „az ügyben kirendelt igazságügyi pszichológus szakértő megállapította, hogy mindhárom gyermek esetében fennáll a veszélyeztetés”.
- számú jogeset
A bíróság által elfogadott szakértői kompetencia túllépésének legbizarrabb példája a Pesti Központi Kerületi Bíróság 4.B.XIV.24.390/2012. számú ítéletében rögzített szakértői nyilatkozat. A szakértő kifejtette, hogy nem tudta megállapítani a kiskorú veszélyeztetését, mert az egy adott cselekményre nem állapítható meg, de a család teljes életkörülménye, a konfliktushelyzetek, az ingerszegény környezet alapvetően veszélyeztették a gyermek fejlődését. A gyermek gyenge intellektusa nem az értelmi képességeire vezethető vissza, hanem az elmaradt körülményeire. Emellett fiziológiás elmaradottság is látható volt a gyermeken, ami az éhezés következménye volt. Hangsúlyozta, hogy nem az apa, hanem az apa és az anya kapcsolata vezetett el odáig, hogy a gyermek veszélyeztetett lett. A szakértő szerint a lakóépület, ahol a szakértői vizsgálatot végezte, egy összeeszkábált fóliasátorból álló épület volt, amely a gyermek lakhatását semmilyen formában nem szolgálta megfelelően, a gyermek életkörülményei, az ingerszegény környezet, a szülők folyamatos konfliktusai mindkét szülő részéről felvetik a bűncselekmény lehetőségét, hiszen a gyermek mind erkölcsi, mind érzelmi, testi, értelmi fejlődésében veszélyeztetve volt. A testi fejlődéssel kapcsolatban a vizsgálat során kiderült, hogy a gyermek nem kap megfelelő táplálékot, de nem akart beszámolni az esetleges fizikális kontaktusról. A gyermek került minden olyan megnyilvánulást, amely az esetleges bántalmazásokra utalt volna, lojalitási konfliktust élt meg.
A vizsgált ügyek között néhány tényállás az elkövetési magatartás tekintetében konkrétumokat, így különösen a sértett kiskorúakat ért konkrét testi, lelki bántalmazásokat, különös tekintettel az elkövetési időre, minimálisan a rendszeresség meghatározásával, nem tartalmaz. Ezen tényállások egy rövid általános leírásból és szakértői megállapításból állnak.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróságon 9.B.XIV.10.942/2014. számú ügyben rögzített tényállás szerint a terhelt szülők közösen nevelték hatéves gyermeküket, italozó életmódot folytattak, a gyermek előtt többször, időben pontosan meg nem határozható esetben veszekedtek, verekedtek. A gyermeket a szülők közötti szóbeli és fizikai konfliktusok, valamint alkoholista életmódjuk miatt olyan traumatizáló hatások érték, amelyek a gyermek értelmi, érzelmi erkölcsi fejlődését veszélyeztették. E tényállás alapján a bíróság megállapította a szülők felelősségét kiskorú veszélyeztetésének bűntettében.
Röviden a szándékról
Az elkövető szándékának át kell fognia a kötelességszegés súlyosságát és azt, hogy ezzel a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését veszélyezteti. A szándék azonban nemcsak egyenes, hanem eshetőleges is lehet. [BH 1987. 73.] Figyelemmel arra, hogy a bűncselekmény akkor tényállásszerű, ha az elkövető a gyermekkel kapcsolatos kötelességeinek az általános társadalmi elvárás szerinti minimális mértékben sem tesz eleget, valamint arra, hogy ez olyan szoros összefüggésben van az eredménnyel, hogy többnyire önmagában magában rejti a sérülés reális esélyét, alappal nem lehet arra hivatkozni, hogy nem látta előre magatartásának következményét.
A cselekmény másképp – a gyermekbántalmazás
A kiskorú veszélyeztetésének bűntette komplex tényállás, a nevelési, gondozási, felügyeleti súlyos kötelességszegésekkel ok-okozati összefüggésben álló négyirányú veszélyeztetés. A gyakorlatban a megvalósított bűncselekmények mégsem ezek mentén, hanem a gyermekbántalmazás alapkategóriák szerint tipizálhatók.
A gyermek bántalmazása alatt Magyarországon a köznyelvben, és gyakran jogalkalmazók is csak a gyermek fizikai bántalmazását értik, sőt rosszabb esetben csak a kirívóan súlyos fizikai bántalmazását. Mégis indokolt ezt a szót használni, az ezzel nem egészen egyenértékű abúzus fogalom helyett, bár az angolszász és nemzetközi gyakorlatban ezt a szót használják összefoglaló fogalomként.5
A gyermekbántalmazás hatalmi kérdés, a gyermekkel szembeni rossz bánásmódban megnyilvánuló személyközi erőszak, ide tartozik a fizikai bántalmazáson túl a lelki és szexuális bántalmazás, valamint az elhanyagolás.6
E kategóriákat felhasználva a kiskorú veszélyeztetésének bűntette elkövetési alaptípusaiként elkülöníthetjük a testi (fizikai) bántalmazást, lelki bántalmazást, szexuális bántalmazást, elhanyagolást, ez utóbbi kategóriából kiemelve önálló típusként a felróható otthontalan életmódot, a gyermekkel elkövetett kriminális cselekményeket, a közlekedési cselekményeket, a gyermekkel koldulást, az iskoláztatás elhanyagolását és a felügyelet elhanyagolását.
Testi bántalmazás
A gyermek fizikai, testi bántalmazása szándékos cselekedet vagy mulasztás, így ütés, rázás, mérgezés, égés, fulladás, és a kellő gondossággal elkerülhető közlekedési, háztartási baleset stb., amely a gyermek fizikai sérüléséhez, halálához vezet, vagy vezethet. A fizikai bántalmazás speciális esete a Münchausen-by-proxy szindróma (a gondoskodó szülő benyomását keltve, kitalált vagy általa előidézett betegségekkel hordja orvostól orvosig a gyermeket).
Súlyos egészségromlást okozó testi sértés bűntettét és kiskorú veszélyeztetésének bűntettét [korábbi Btk. 170. § (4) bekezdés, 195. § (1) bekezdés] állapította meg a bíróság, amikor a terhelt az 5 éves gyermekét többször durván bántalmazta, egy alkalommal – pontosan meg nem állapítható időben – égő cigarettával megégette a kislány kezét, más alkalommal a gyermek mellkasába harapott úgy, hogy a fogai a kislány testébe mélyedtek. Volt eset, hogy a gyermeket bedobta a disznóólba, továbbá a vízcsapból hideg vizet engedett a kislány fejére úgy, hogy a gyermek majdnem megfulladt. Végül a terhelt olyan súlyosan bántalmazta gyermekét, hogy testszerte zúzódásokat és koponyacsonttörést szenvedett [BH 1983. 220.].
A 4 éves gyermeket a terheltek egy éven keresztül heti rendszerességgel bántalmazták, megverték, haját tépték, körme alját villával szurkálták, az emiatt keletkezett sérüléseivel orvoshoz nem vitték. A gyermek a gondozás elhanyagolása miatt megrühesedett, a durva bánásmód következtében nagyfokú agresszivitás alakult ki benne, korábbi szobatisztasága megszűnt, az utolsó bántalmazás következtében testszerte zúzódásokat, hámfosztásokat, bevérzéseket szenvedett, amelyeknek együttes gyógytartama 21 nap volt. Súlyos testi sértés és kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt is megállapították a terheltek bűnösségét [BH 1985. 415.].
- számú jogeset
A Budapesti XX. XXI. és XXIII. Kerületi Bíróságon 9.B.XX.1419/2012. számon lefolytatott ügyben a tényállás szerint a terhelt az ötéves gyermeket többször bántalmazta, majd azért mert bepisilt, testszerte több esetben megütötte és mindkét napon nemi szervét is legalább közepes erővel megrúgta. A jelentős vérömlennyel és fájdalommal társuló nemi szervi és szemérem környéki sérülés gyógytartama 8 napon túli. A bántalmazás miatt a gyermeknél következményes poszttraumás stressz zavar alakult ki.
- számú jogeset
A PKKB 13.B.VIII.28.160/2012. számú ítéletében kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt bűnösnek mondta ki azt az apát, aki éveken keresztül bántalmazta hét és tizenegy éves gyermekét, tenyérrel, nagy erővel pofozta őket, combjukat rúgta. A nagyobbik gyermeket azért is bántalmazta, mert próbálta édesanyját megvédeni az apai bántalmazástól. Az apa a gyermekeket lelkileg is bántalmazta, velük szemben trágár megalázó szavakat használt, az édesanyát napi rendszerességgel bántalmazta előttük.
Lelki, érzelmi bántalmazás
A lelki, érzelmi bántalmazás a gyermek érzelmi elutasítása, elhanyagolása, a következetlen, kiszámíthatatlan viselkedés, érzelmi zsarolás, szóbeli bántalmazás, szidalmazás, megalázás, bezárás. Ide tartozik a fizikai bántalmazás hordozta megalázás, megszégyenítés, a verésektől való félelem. A gyermek azzal fenyegetése, hogy elhagyják, otthagyják, intézetbe adják, szeretett tárgyát, állatát elpusztítják, eladják, kidobják, ijesztő, traumatizáló eseményeknek teszik ki. Az elhanyagolt gyermekek nagy többsége zavart, ambivalens módon kötődik, aminek az az oka, hogy éppen az a személy elérhetetlen számára, akinek a biztonságot, a törődést kellene nyújtania. Az elhanyagolt gyermek még a fizikai bántalmazást is törődésnek érzi, mert kap némi figyelmet. Ezért a figyelemért „rosszalkodik”, hogy törődést kapjon, ezeknek a gyerekeknek egy része kezd el lopni, szintén a figyelemért könyörögve.
A gyermek lelki bántalmazása, ha megakadályozzák, hogy külön élő szülőjével kapcsolatot tartson, ha ellene nevelik. Tipikus megvalósítása az is, ha jelenlétében a szeretett személyt – másik szülőt, testvért, nagyszülőt – bántalmazzák. A vizsgált ügyekben a lelki bántalmazással elkövetett cselekmények 60%-ában történt a gyermek jelenlétében partnerbántalmazás, azaz a másik szülő – tipikusan az anya – bántalmazása. A partner elleni erőszak és a gyermekbántalmazás között alapvető összefüggés van.7
A nevelési kötelezettség megszegése nemcsak fizikai erőszakkal, bántalmazással valósítható meg, hanem verbálisan is, illetve olyan magatartás tanúsításával, amely az általános értékítélet szerint a negatív élmények beépülésével a kiskorú személyiségének a torzulását okozhatja. Az a tény, hogy a kiskorú ismételten személyesen átélte apjának erőszakoskodását, az ő és édesanyjának a megaláztatását, átélte a bántalmazások miatti menekülés kényszerét, az apa durván szidalmazta, megalázó jelzőkkel illette, összességében eredményezte a gyermek erkölcsi, értelmi fejlődésének a veszélyeztetését. Ez a magatartás akkor is veszélyezteti a kiskorú értelmi, erkölcsi fejlődését, ha nem párosul bántalmazással [BH 2009. 2.; Kúria Bhar.1064/2015/4.].
A kiskorú nevelése, gondozása magában foglalja a kiskorú életkörülményeinek rendszeres figyelemmel kísérését, ellenőrzését, a pszichés testi veszélyek lehetséges elhárítását, kiküszöbölését. E kötelezettségeinek megsértését és így a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét valósítja meg a nevelőszülő, aki – tudomással bírva férje szokásairól – nem akadályozza meg, hogy az a nevelésére bízott leányokkal kettesben maradjon, és őket szexuálisan zaklassa [BH 2008. 177.].
A szülőnek – mint nevelőnek – alapvető kötelessége, hogy gyermekét megóvja minden olyan lelki megrázkódtatást okozó eseménytől, amely pszichés károsodás veszélyével jár. A terhelt éppen e kötelességét szegte meg súlyosan, amikor maga idézte elő a 10 éves gyermek számára sokkoló hatású élményt azzal, hogy az anya megsebzését követően a kiskorú jelenlétében önmagát is mellbe szúrta. Ezzel nem csupán veszélyeztette a kiskorú testi fejlődését, hanem öngyilkossági kísérletének a gyermek személyiség-fejlődésére gyakorolt negatív hatása folytán a káros eredmény is bekövetkezett [BH 2007. 326.].
Kiskorú veszélyeztetésének bűntettét valósítja meg az a szülő, aki a másik szülővel való kapcsolattartását huzamos ideig akadályozza, azt lehetetlenné teszi, a kiskorút a másik szülő ellen neveli, a perek részleteibe beavatja és e kötelességszegő magatartása a kiskorú értékrendjének, jellemének, lelki fejlődésének kedvezőtlen alakulását eredményezi [BH 2007. 35.].
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B.IX.26246/2008. számú ítéletével megállapította a terhelt bűnösségét kiskorú veszélyeztetésének bűntettében. A tényállás szerint a terhelt apa a hároméves kisfiút az anya engedélyével kapcsolattartásra elvitte, de nem vitte vissza, önkényesen magánál tartotta, az anyától és a kisebb testvértől izolálta, az anya ellen nevelte. Belenevelte a gyermekbe, hogy az anya fizikailag durván bántalmazta, megbetegítette, előtte idegen férfiakkal és állatokkal szexuális viszonyt folytatott. A gyermek az apa által előadottakat elhitte, téveszméi alakultak ki, az anyától elzárkózott. Az apa a gyermeket óvodába nem vitte, kortárs kapcsolatoktól elzárta. A gyermeket rávette arra, hogy a hatóságok előtt is az anyát súlyosan sértő nyilatkozatokat tegyen.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 21.B.XVII.10.466/2014. számú ítéletével megállapította a terhelt bűnösségét kiskorú veszélyeztetésének bűntettében. A tényállás szerint az anya 15 éves gyermekét egy erdős területre vitte magával, és azt mondta neki, hogy ha nem vallja be, mit tett egy kiskorú sértett sérelmére elkövetett nemi bűncselekménnyel kapcsolatban, akkor felakasztja magát. A 15 éves gyermek a fenyegetés hatására elismerte a bűncselekmény elkövetését, az anya a gyermeket az erdőben hagyta. A fiú a nála hagyott kötéllel felakasztotta magát, azonban a helyszínre érkező rendőrök és a nevelőapa megmentette az életét.
Szexuális bántalmazás
A szexuális bántalmazás körébe tartozik minden cselekmény, amivel szexuális aktivitásba vonják be a gyermeket, ha életkoránál, fejlettségénél fogva nem tekinthető felkészültnek, érettnek erre. E körbe tartozik a szexuális cselekmény és a molesztáló, simogató, csábító tevékenység, a pornográf anyagok megtekintése vagy készítése, a szülő szexuális tevékenységének figyeltetése, helyteleníthető szexuális viselkedési módokra ösztönzés.
A terhelt azzal a cselekményével, hogy a leányát szájon csókolta, és a mellét megfogta, a szülői kötelességét súlyosan megszegte, ez azonban objektíve nem tekinthető olyan jellegű szeméremsértő cselekménynek, amely az általános erkölcsi felfogást szexuális vonatkozásban durván megsértette volna, ezért a fajtalanság fogalmi körébe nem vonható. A terhelt a cselekményével a leánya erkölcsi fejlődését súlyosan veszélyeztette, ezért a terhelt a tényállás szerinti magatartásával kiskorú veszélyeztetésének a bűntettét valósította meg [BH 1993. 216.].
Kiskorú veszélyeztetése bűntettének minősül, ha a terhelt a házastársa 14. életévét betöltött, közös nevelésük alatt álló leánygyermek előtt önkielégítést végez [BH 1994. 470.].
A terhelt természetvédelmi táborban foglalkozott a gyerekekkel, ezzel a hatalmi helyzettel visszaélve a felügyeletére bízott kiskorúakkal szexuális tartalmú beszélgetést folytatott, kullancs-ellenőrzésre hivatkozva az egyik gyermek intim szférájába beavatkozott, hímvesszőjéhez hozzáért. A terhelt tisztában volt azzal, hogy cselekménye a tizennégy éves sértettben zaklatottságot kelt, utánament a sátorba, ahol nemi szervét ismételten megérintve közölte, hogy mindez csak tréfa volt. A terhelt nemi motivációjú cselekményével kötelességét súlyosan megszegte, ezzel okozati összefüggésben a kiskorú testi fejlődését – minthogy az nem csupán a fizikai, hanem a lelki, pszichés fejlődést is magában foglalja – veszélyeztette [Legfelsőbb Bíróság Bfv.176/2009/5.].
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 9.B.XVII.31.674/2014. számú ítéletével megállapította a terhelt bűnösségét kiskorú veszélyeztetésének bűntettében, mivel rábízott, 14 éves unokahúgával szexuális együttlétet is magába foglaló szerelmi kapcsolatot létesített.
- számú jogeset
A Budapesti XX. XXI. és XXIII. Kerületi Bíróságon 8.B.XXI.1041/2014. számon lefolytatott ügyben a tényállás szerint a terhelt 14. életévét betöltött nevelt lányát két éven át több alkalommal esti és éjszakai órákban simogatta és fogdosta, hüvelyébe belenyúlt, egyszer a leány kezét saját nemi szervéhez húzta. A Fővárosi Törvényszék 24.Bf.XXI.11.556/2015. ítéletével megállapította, hogy a bűncselekmény minősítése törvényes és az irányadó bírói gyakorlatnak is megfelel. A tizennegyedik életévét betöltött kiskorúhoz történő szexuális tartalmú nevelőszülői közeledés egyértelműen alkalmas arra, hogy a kiskorú erkölcsi, mentális és szexuális fejlődését hátrányosan befolyásolja.
Elhanyagolás
Az elhanyagolással elkövetett bántalmazás körébe tartozik a fizikai elhanyagolás (étel, öltözködés, lakhatás), egészségügyi, oktatási elhanyagolás, a felügyelet elhanyagolása, elmulasztása, szélsőséges esetben a gyermek elhagyása, otthagyása, végleges kitevése. Ide tartozik továbbá az erkölcsi nevelés elhanyagolása, akár tevőlegesen, a gyermekkel közösen bűncselekmény, szabálysértés, koldulás elkövetése, arra a gyermek rábírása.
A vádlott súlyosan megszegte gondozási kötelezettségét, amikor a kiskorút ismeretlen környezetbe vitte, vele nem törődött, nem gondoskodott arról, hogy rendszeresen enni kapjon, nem figyelt arra, hogy a beteges, téli időben hiányosan felöltözött gyermek meg ne fázzék. Az átfázott, utcán bevizelő, lázas állapotba kerülő gyermeket bántalmazta, majd egy harmadik személyre hagyta [BH 1985. 92.].
A több emberen, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettének kísérletével bűnhalmazatban a két rendbeli kiskorú veszélyeztetésének bűntettét is megvalósítják az élettársi viszonyban élő vádlottak, akik a gondjaikra bízott kisgyermekek ellátását, gondozását és szellemi nevelését hosszú időn át olyan mértékben hanyagolják el, hogy az egyik gyermek a súlyos testi leromlás miatt meghal, míg a másik gyermek az alultápláltságból eredően közvetlen életveszélyes állapotba kerül [BH 2004. 1.].
A kiskorú veszélyeztetése bűntettén felül megvalósítják a gondatlanságból elkövetett emberölés vétségét a szülők, akik a kisgyermekeik részére az orvos által felírt gyógyszert huzamos időn át nem váltják ki, majd a súlyosan beteg gyermekhez olyan késedelmesen hívnak orvost, hogy a gyermek állapota kezelhetetlenné válik és ez a gyermek halálához vezet [BH 2004. 96.].
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2.B.VIII.32.034/2015. számú ítélete szerint az anya, aki három éves gonorrheával fertőzött kisgyermeke részére a gyógyszert nem váltotta ki, kezelését nem biztosította, a gyermeket több napos késéssel vitte a szakrendelésre – figyelemmel arra, hogy a betegség néhány nap alatt is súlyos szövődményeket okozhat – szülői kötelességét súlyosan megszegte és a gyermek testi fejlődését veszélyeztette.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1.B.VIII. 30.923/2015. számú ítélete szerint az apa az egy hónapos gyermek combját tisztába tétel közben olyan erővel szorította meg, hogy a gyermek bal combcsontja középső harmadban ferdén eltört. Mindkét szülő észlelte a sérülést, de a felduzzadt, deformált lábú csecsemőt jelentős késéssel, 4 órával később vitték orvoshoz, a gyermek fájdalmát elnyújtották, a szövődményes gyógyulás esélyét növelték, szülői kötelességüket súlyosan megszegték és ezzel a kiskorú gyermek testi fejlődését veszélyeztették.
Lakhatás elhanyagolása, otthontalan életmód
Természetesen nem az a bűncselekmény, hogy ha önhibáján kívül a család hajléktalanná válik, hanem az, hogy ha lehetőségük van ugyan más életmódra, de saját döntésük alapján a gyermekeket a hajléktalan létbe magukkal viszik, és ezzel veszélyeztetik, így például a lakhatási segítséget elutasítják. Nem veszélyezteti a szülő a gyermeket, ha lakóhely hiányában a nyári hónapokban a folyóparton sátorban lakik a család, de a gyermekek étkezéséről, tisztálkodásáról megfelelően gondoskodnak. Ide tartoznak azok az ügyek is, amikor a gyermekkel a szülő neki felróhatóan vándorol, rövid időn belül rendszeresen lakóhelyet változtat, a gyermek nyugodt környezetét nem biztosítja, adott esetben újra és újra bántalmazó környezetbe visszaviszi.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B.28.935/2010. számú ítéletében kiskorú veszélyeztetésének bűntettében bűnösnek mondta ki azokat a szülőket, akik az apa testvérénél lakhattak csecsemőkorú gyermekükre tekintettel, de nekik felróhatóan összevesztek szállásadójukkal, és 2009. december 14. napján a lakást a hat hónapos gyermekkel együtt elhagyták, majd beköltöztek egy budapesti ház fűtetlen pincéjébe. A gyermekkel egy héten keresztül hajléktalan életmódot éltek, a nappalokat az utcán, az éjszakákat a fűtetlen, szemetes, emberi ürülékkel szennyezett pincében töltötték a csecsemővel. 2009. december 20. napján 23 órakor az intézkedő rendőrök – akik a nagy hideg miatt a hajléktalanok által látogatott helyeket keresték fel – a csecsemőt a lehűlés kezdődő állapotában, arcán hányadékkal szennyezetten, pelenkájában nagy mennyiségű széklettel, alkoholszagú ruhában találták meg, megközelítőleg mínusz 8 fokban, a ház fűtetlen pincéjében, az anya mellett.
- számú jogeset
A Budapesti IV. és XV. Kerületi Bíróság az anya bűnösségét négy rendbeli kiskorú veszélyeztetésének bűntettében mondta ki, mivel 2011 májusa óta egyedül nevelt óvodás és iskoláskorú gyermekeivel 2012. augusztus hónaptól egy budapesti kerületi erdőben élt egy sátorban. A gyermekeket hosszú időn keresztül nem járatta óvodába és iskolába. A gyermekek pihenéséről, élelmezéséről megfelelő ruházatáról nem gondoskodott.8
- számú jogeset
Pesti Központi Kerületi Bíróság 19.B.27.101/2010. számú ügyében az anya büntetőjogi felelősségét azért állapította meg, mert a 6 éves kislányt sorozatosan visszavitte a gyermek számára biztonságos családi környezetből a bántalmazó nevelőapai környezetbe, a nevelőapa lelki és fizikai bántalmazásának kiszolgáltatta, továbbá a nevelkedéséhez szükséges nyugodt körülményeket, a stabil óvodai és iskolai környezetet nem biztosította.
Gyermekkel közösen elkövetett kriminális cselekmény – erkölcsi nevelés elhanyagolása
Ebben az elkövetési típusban a fokozott felelősségű személy feladatainak tartalmát részben büntetőjogi norma határozza meg, így a kiskorú veszélyeztetése bűntettének második alapesete elkövetési magatartása. Az első alapesetben meghatározott bűncselekmény speciális alanya azzal a magatartással, hogy a kiskorút bűncselekmény vagy szabálysértés elkövetésére vagy züllött életmódra bírja rá, vagy törekszik rábírni, nevelési, felügyeleti kötelességét súlyosan megszegi, és a kiskorú erkölcsi fejlődését veszélyezteti, ezért cselekménye az első bekezdésben meghatározott bűncselekményt valósítja meg. Kizárt, hogy speciális alany a második bekezdés elkövetője legyen.
A nevelésre, felügyeletre, gondozásra köteles személy felelőssége ugyanakkor szélesebb körű. Azért, mert e feladataiból folyó kötelességét akkor is súlyosan megszegi, ha nem csupán rábírja a kiskorút az elkövetésre, hanem abba bevonva a kiskorút, közösen követi el vele a cselekményt, mely lehet bűncselekmény, vagy kriminális jellegű szabálysértés, vagy rábírás hiányában a gyermek ugyan önállóan követi el a cselekményt, de a gyermek tudtával, a kötelezett – akár hallgatólagos – jóváhagyásával.
- számú jogeset
A Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Bíróságon 11.B.XIX.744/2013. számon lefolytatott ügyen a Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 21.Bf.5441/2015. számú ítéletében kimondta, hogy a Btk. 208. § (2) bekezdésében meghatározott bűncselekménynek nem lehet tettese az, aki a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles.9
A korábban kizárólagos illetékességű Budapesti I. és XII. kerületi Ügyészség Gyermek- és Ifjúságvédelmi Részlege egységes joggyakorlatot folytatott azzal kapcsolatban, hogy a súlyos kötelességszegéssel okozati összefüggésben álló erkölcsi fejlődés veszélyeztetése önmagában a gyermek jelenlétében elkövetett egyszeri bűncselekménnyel vagy szabálysértéssel nem valósul meg. A bűncselekmény megállapításához az szükséges, hogy a fokozott felelősségű személy a kriminális cselekményt közösen kövesse el a legalább iskolaérett korú gyermekkel.
A vizsgált időszakban a korábbi gyakorlattal ellentétesen több esetben vádat emelt az általános illetékességű ügyészség a gyermek jelenlétében elkövetett lopás miatt, a bíróság a vádirati tényállással egyezően megállapította a terheltek felelősségét, több ügyben indokolásában kifejtette, hogy a gyermek jelenlétében elkövetett bűncselekmény súlyosan erkölcsromboló hatású. Az ítéletek egy részében a terhelt bűnösségét megállapította a bíróság óvodás korú gyermek sérelmére is.10
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B.26.509/2012. számú ítélete szerint, aki kiskorú gyermekével együtt követ el bűncselekményt – akár bevonja őt abba segítőül, akár nem – egyértelműen megszegi azokat a jogszabályi kötelezettségeket, amelyeket több hazai jogszabály és nemzetközi egyezmény is támaszt a gyermeket nevelő, gondozó felügyelő személyekkel szemben, s nyilvánvalóan alapvető erkölcsi normákat is durván megsért. Az sem szorul hosszas indokolásra, hogy az a kiskorú, aki gyermekként szüleit látja bűncselekményt elkövetni – rosszabb esetben maga is megtanulja a bolti lopások minden fortélyát, aztán ki van téve annak, hogy szüleivel együtt előállítsák –, mennyire veszélyeztetett, elsősorban erkölcsileg. Nem igazán véthet súlyosabban a szülő annál, mint mikor a rossz mintát átadva maga ágyaz meg gyermeke jövőbeni bűnelkövetői karrierjének. Az sem kizárható, hogy az ilyen kiskorú nehezen gyógyuló érzelmi sérülést is szenved, amikor a hozzá legközelebb álló, legfontosabb személyeket rendszeresen ilyen szituációban látja.
- számú jogeset
A XX. XXI. és XXIII. Kerületi Bíróságon 4.Fk.XXI.364/2012. számon folyamatban volt ügyben a Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság ítéletében kifejtette, hogy mindenképpen súlyos kötelességszegés az elemi fontosságú kötelességek akár egyszeri megszegése is, ekként a büntetőjogi felelősséget megalapozó súlyos kötelességszegésnek minősül akár egyetlen alkalommal történő bűncselekmény-elkövetés a kiskorú jelenlétében.
Elköveti a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét a terhelt azzal, hogy betöréses lopást az általános iskolás gyermek szeme láttára követi el, anélkül, hogy annak elkövetésébe bármilyen módon bevonta volna a gyermeket [BH 1987. 73.].
Alaptételként elfogadni, hogy a gyermek jelenlétében elkövetett egyszeri bűncselekmény súlyos kötelességszegés és a gyermek erkölcsi fejlődését veszélyezteti, álláspontom szerint nem indokolt, a korábban kizárólagos illetékességű ügyészség gyakorlata megalapozott volt. Az ilyen cselekmény kétségtelenül kötelességszegés, annak súlyosságát azonban az adott ügyben kell mérlegelni, mint ahogy az erkölcsromboló hatást is. Önmagában az, hogy a tetten ért bolti tolvaj mellett jelen van egy kiskorú gyermek, elégtelen arra, hogy kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt vádat emeljen az ügyészség. Bizonyítani szükséges azt is, hogy a gyermek, ha egyáltalán nézte a cselekményt, de látta is, valamint – különösen nagyobb gyermek esetében – az is felmerülhet, hogy a szülői cselekménnyel nem azonosul, attól elhatárolódik, szégyelli.
Míg a vagyon elleni bűncselekmények esetében a gyakorlat szigorodni látszik, ugyanezen bíróságok több esetben bűncselekmény hiányában felmentő ítéletet hoztak olyan cselekmények esetében, amelyek elkövetési magatartása abban nyilvánult meg, hogy a szülő a gyermekkel közösen személy elleni erőszakos bűncselekményt, vagy garázdaság bűntettét követte el. Ezekben az ítéletekben – szemben a jelenlétben elkövetett lopásokkal – kifejti a bíróság, hogy a jogalkalmazó feladata mérlegelni az elé került ügyben, hogy mi értékelhető valóban súlyos kötelességszegésnek. Nem tekintette annak például, ha a szülő cselekménye indulati alapú volt, vagy úgy vélte, hogy gyermekét védi, illetve a cselekmények gyorsan játszódtak le.11
A korábbi egységes gyakorlattól való eltérés mind a jelenlétben elkövetett lopás tekintetében való szigorodás, mind a közösen elkövetett személy elleni erőszakos bűncselekmények tekintetében tapasztalható megengedő elbírálás indokolatlan.
Közlekedési cselekmények
Ebbe a csoportba tartoznak azok az elkövetések, ahol a szülő valamely közlekedéssel kapcsolatos szabályt sért meg, illetve követ el ilyen cselekményt a gyermekkel, amivel egyben a gyermeket is veszélyezteti, tipikusan a gyermek testi vagy erkölcsi fejlődés veszélyeztetése állapítható meg. Ilyen lehet a például a kerékpározó gyermek úttesten való átküldése, átengedése a piros jelzés ellenére; de akár az is, ha a szülő szabálytalanul a babakocsit az úttesten tolja, avagy amikor az autóért rajongó óvodás korú kisgyermeket a vezető az ölébe ültetve vezeti a gépkocsit. Előfordult az is, hogy a szülő a gyermekkel közösen szabálytalanul tiltott helyen quaddal közlekedett, avagy a segédmotoros kerékpárral utasként szállíttatta magát a gyermekkel. Amennyiben a szülő cselekménye közlekedési bűncselekményt is megvalósít, úgy álláspontom szerint a látszólagos alaki halmazatot a súlyosabb büntetési tételű kiskorú veszélyeztetésének bűntette javára indokolt eldönteni a speciális alanyiság okán.
Meg kell jegyezni, hogy a nyugati kultúrákban a gyermek fizikai bántalmazásának minősül a kellő gondossággal elkerülhető közlekedési baleset, amely a gyermek fizikai sérüléséhez, halálához vezet, vagy vezethet. Ez történik, ha a szülő nem használja a gyermekbiztonsági rendszert, így életkortól függően a biztonsági övet, vagy a gyermekülést. Ma már a gyermekbiztonsági rendszer használata olyan kötelező előírás, ami kifejezetten a gyermek fizikai adottságaira tekintettel, figyelemmel a technikai és közlekedésbiztonsági fejlődésre, valamint a megváltozott közlekedési viszonyokra hivatott védeni a gyermek testi épségét. A fokozott felelősségű személy, aki a gyermeket gyermekülés nélkül szállítja, szülői kötelességét súlyosan megszegi. A kiskorú veszélyeztetésének bűntette akkor állapítható meg, ha ezzel összefüggésben ok-okozati összefüggésben konkrét veszélyhelyzet megállapítható, ez pedig nem vitatható autópályán, nagy forgalmú úton, avagy városi közlekedésben. Nem állapítható meg a kiskorú veszélyeztetésének bűntette a sértő eredménnyel járó közlekedési bűncselekmény megállapítása esetén.
- számú jogeset
A Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Bíróság6.B.XVIII.1302/2011. számú ítéletében kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt megállapította a terhelt apa felelősségét, aki 13 és fél éves fiát arra vette rá – mivel ő már fogyasztott alkoholt –, hogy segédmotoros kerékpáron szállítsa át a XVIII. kerületből a X. kerületbe. A gyermek járművezetői engedéllyel nem rendelkezett, a segédmotoros kerékpáron ketten ültek.
Gyermekkel közösen elkövetett koldulás
Hasonlóan a kriminális cselekményekhez, a kiskorú veszélyeztetése bűntettének speciális alanya azzal a magatartással, hogy a kiskorúval koldul – akár egyszeri alkalommal – nevelési, felügyeleti kötelességét súlyosan megszegi, ha ezzel a kiskorú testi, erkölcsi fejlődését veszélyezteti, nem a gyermekkel koldulás szabálysértését valósítja meg,12 hanem a kiskorú veszélyeztetése bűntettét követi el. Az elkövető a gyermek erkölcsi fejlődését veszélyezteti iskolaérett gyermek esetében, aki felismeri már a koldulás tiltott jellegét. Súlyosabb az erkölcsi romboló hatás, ha a gyermek azt is elsajátítja, hogy a szánalomkeltés céljából az embereket meg kell téveszteni, be kell csapni. Halmozódik a szülő felelőssége, ha a gyermek iskolába járás helyett koldul. A gyermek testi fejlődésének veszélyeztetése a koldulás, koldultatás módjával van összefüggésben, nagyobb gyermek esetében például, ha gyermeket a járművek közé küldi koldulni a szülő. A hat év alatti korosztály esetében csak a testi fejlődés veszélyeztetésével valósul meg a cselekmény, ez állapítható meg, ha a gyermeket a szülő szánalomkeltésből nem az időjárásnak megfelelően öltözteti fel, a gyermekkel a karján, az úttesten a gépjárművek között koldul, gyógyszert, bódult állapotot okozó szert ad neki annak érdekében, hogy nyugodtan viselkedjen, vagy éppen bántalmazza, csipkedi, hogy sírjon.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 25.B.VIII.12.375/2015. számú ítéletében kiskorú veszélyeztetésének bűntettében bűnösnek mondta ki a szülőket, akik 11 éves fiukkal több alkalommal közösen koldultak budapesti villamosokon és megállókban. A tangóharmonikával kolduló kisfiú pénzszerzés reményében a villamos előtt át akart szaladni az ellenkező irányú megállóba, a villamos elgázolta, a gyermek a helyszínen meghalt.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 23.B.IX.25229/2012. számú ítéletében kiskorú veszélyeztetésének bűntettében bűnösnek mondta ki a szülőket. Az anya rendszeresen járt koldulni a másfél éves, a mínusz hat fokos hidegben az időjárásnak nem megfelelően felöltöztetett kislánnyal. Az anya az úttesten a gépjárművek között a lámpánál várakozó autókból órákon keresztül kéregetett, sajnálat kiváltása céljából hasához rögzítette az alultáplált, jobb oldali tüdőgyulladásban és torokgyulladásban szenvedő, köhögő, elkékült szájú kislányt.
Iskoláztatás elhanyagolása
Ha a szülő a gyermeket az iskola látogatásától huzamosabb időn keresztül visszatartja: ez a nevelési, felügyeleti vagy gondozási kötelezettség olyan súlyos megszegése, amely a gyermek értelmi fejlődését veszélyeztetheti, és így a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapítására alapul szolgálhat. A gyermek értelmi fejlődése veszélyeztetésének megállapítása tényekből levont következtetés [22/2007. BK vélemény].
Az iskoláztatás tartós elhanyagolása esetében a kötelességszegés súlyos mértékét és a veszélyhelyzetet az igazolatlan órák számával indokolt meghatározni. Súlyos a kötelességszegés és az értelmi fejlődés veszélyeztetése, adott esetben sértése is megállapítható, ha az igazolatlan hiányzások miatt évet kell ismételni. Egyéb esetekben tanévenként minimum nyolcvan-száz, a szülőnek felróható igazolatlan óra felhalmozása alkalmas a bűncselekmény megállapítására, de figyelembe kell venni az életkort, a tanéveken átívelő sorozatosságot, az igazolt hiányzások számát, okát (késés, iskolából szökés), azt, hogy a szülő a veszélyhelyzetet hárítja-e otthontanulással, az intézményrendszerrel együttműködik-e.
Figyelembe kell venni a gyermek személyiségállapotát is, a nehezen kezelhető gyermekek (pszichoorganikus szindróma) épértelműek, ám tanulási és magatartási nehézségeik miatt a hagyományos iskolarendszerben hamar lemaradhatnak, kudarcokkal telítetté, kezelhetetlenné válhatnak. A bűncselekmény az iskolából huzamosabb időn át mulasztó, iskola mellé járó, magatartászavaros, öntörvényű gyermek szülőjével szemben akkor állapítható meg, ha a szülő nem tett meg mindent annak érdekében, hogy gyermeke oktatását elősegítse.
A szülő, aki nem tartja a kapcsolatot az iskolával, nem jár szülői értekezletre, nem kíséri figyelemmel a gyermeke tanulmányi előmenetelét, hosszú időn keresztül tűri, hogy a gyermek rendszertelenül járjon iskolába, a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét elköveti. A terhelt büntetőjogi felelősségét nem az eredmény okozása, hanem annak el nem hárítása alapozza meg. Ennek megfelelően a mulasztással elkövetett cselekmény az azzal azonos módon érintett sértettek között fogalmilag nem bontható meg, kivéve ha a konkrét veszély nem következett be és a kötelességszegő mulasztás az elkövetőn kívül álló okból az absztrakt veszély szintjén maradt [LB Bfv.332/2009/7.].
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B.26.337/2012. számú ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a tankötelezettség megszegésének szabálysértése és a bűncselekmény közötti különbség nem egyszerűen mennyiségi, hanem minőségi, nem a mulasztások száma, hanem annak következménye alapján dönthető el, hogy a súlyos kötelességszegéssel a szülő, a nevelő csak szabálysértést vagy kiskorú veszélyeztetésének bűntettét valósítja-e meg. Kétséget kizáróan megállapítható, hogy a kiskorú, aki 11 éves korában még mindig csak elsőosztályos, nemcsak értelmi fejlődésében sérült, hanem a magántanulóként átkínlódott évek alatt, miközben túlkorosként a közösségből egyre inkább kilógott, elszigetelődött, érzelmi életében is sérülhetett. Aki éveken keresztül akadályozza, nehezíti vagy meghiúsítja gyermeke tanulását, nemcsak elszigeteli a kortárscsoporttól, ami a szociális fejlődés nélkülözhetetlen feltétele, hanem ellehetetleníti gyermeke jövőjét, érvényesülési lehetőségeit.
- számú jogeset
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 24.B.29.067/2009. számú ügyben kifejtette, hogy önmagában a szülők nehéz életkörülményei – így az öt kiskorú gyermek nevelésével a szülőkre háruló nagy teher – nem lehet kimentés az iskoláztatás kötelezettsége alól. Elméletileg igen szűk körben határozhatók meg a szülők érdekkörében felmerülő azon élethelyzetek, amik adott esetben kimentést jelenthetnének egy iskolai mulasztásra és akkor is csak egy igen-igen rövid időszakban, különösen, ha a szülők megkapják az ingyenes intézményi segítséget. Elvetette továbbá a bíróság a terhelt szülőknek a sértettek felróható magatartására hivatkozó védekezését is. A szülők kötelessége annak biztosítása, hogy a kiskorú gyermek az iskolai oktatáson pontosan megfelelő taneszközökkel felszerelve és felkészülten vegyen részt és mindent megtegyen annak érdekében, hogy a gyermek a lehető legszűkebb körben hiányozzon az iskolából.
Felügyelet elhanyagolása
A gyermek felügyeletének elhanyagolásával valósítja meg a bűncselekményt, aki a gyermeket magára hagyja a lakásban veszélyes körülmények között, vagy hosszú időre. Tipikus elkövetési mód a gyermek gépjárműben hagyása, veszélyhelyzetet teremt az időjárás miatti túlhevülés vagy kihűlés, de előfordult, hogy a gépjárműben hagyott kisgyermekkel együtt vitte el az autómentő a gépjárművet. Egy másik esetben a gyermek, aki légúti betegségben szenvedett, szinte fuldoklott a sírástól. E körben értékelhető az is, ha a fokozott felelősségű személy olyan mértékben ittasodik le, vagy bódult állapotban van, hogy a kisgyermek felügyeletét nem tudja ellátni, a gyermek a lakásból kisétál, vagy éppen az utcán marad magára az ittas szülő mellett.
A terhelteknek az a magatartása, hogy több alkalommal magukra hagyták a gyermekeket, kötelességszegés ugyan, de nem súlyos kötelességszegés, ezért cselekményükkel nem valósították meg a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét. Az általános élettapasztalat szerint a 4 év körüli gyermeknek nagy a mozgásigénye, rendkívüli módon érdeklődik a környezetében fellelhető tárgyak iránt, figyeli a felnőttek magatartását és próbálja utánozni, de nincsenek még megfelelő tapasztalatai, és nem alakul ki a veszélytudata sem. Éppen ezért, ha magára hagyják, olyan helyzetet kell teremteni, amely kizárja, hogy veszélybe kerülhessen. Ha a szülők a kisgyermeküket a lakásban anélkül hagyják magára, hogy kizárnák a veszély bekövetkezését: gondatlanságból elkövetett emberölésért vonhatók felelősségre, ha e mulasztásukkal összefüggésben a gyermek gyújtogatása folytán halálos füstmérgezést szenved [BH 1981. 177.].
- számú jogeset
A Budapesti IV. és XV. kerületi Bíróság 7.B.IV.720/2014. számú ítéletében a vádlott bűnösségét mondta ki kiskorú veszélyeztetésének bűntettében, a tényállás szerint a lakásban az 1, 4 és 6 éves gyermekeket magukra hagyta, a lakásban tűz ütött ki, a gyerekek az erkélyről kértek segítséget.
- számú jogeset
A Budapesti XX. XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság 3.B.XXI.298/2014. számú ítéletében a vádlott bűnösségét megállapította kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt, a tényállás szerint a terhelt anya a négy és egy éves gyermeket az éjszakai órákban több órára felügyelet nélkül hagyta. Egyik alkalommal délelőtt 10 órakor a gyermekek még egyedül voltak, a szomszédok hívtak rendőri segítséget, a lakásban gyógyszer és kés is olyan helyen volt, ahol a gyermekek elérhették.
Kutatási eredmények
Az elkövetési magatartás tevékenységi és mulasztási típusa
A büntetőjogi kommentárok, tankönyvek alaptételként állítják, hogy a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét leggyakrabban mulasztással valósítja meg az elkövető (a kötelességek nem teljesítésével). Lehet azonban kifejezetten kötelességsértő vagy valamilyen kötelességgel összeegyeztethetetlen tevékenység is.13 A kiskorú veszélyeztetésének bűntette szándékos bűncselekmény, amelynek elkövetési magatartása jellemzően kötelességszegő mulasztás, de megvalósulhat kifejezetten kötelességszegő tevékenységgel is [BH 2012. 58.].
Ezt az alaptételt a kutatási eredményeim nem támasztották alá, az ügyek 78%-ában az elkövető kötelességszegő tevékenységgel valósította meg a bűncselekményt.
A 22%-ot kitevő mulasztással elkövetett ügyeket vizsgáltam az elkövetési típusok szempontjából. Nagyobb részük (57%) az iskoláztatás elmulasztásával megvalósított kiskorú veszélyeztetése, ebben az elkövetéstípusban ma már nem jellemző az iskolából aktív magatartással való visszatartás, a vizsgált ügyek közül egy esetben fordult elő, és csak a legidősebb leánygyermek tekintetében, akit azért nem engedtek iskolába, hogy otthon legyen, házi munkát végezzen és vigyázzon kisebb testvéreire.14 Jellemzően mulasztással megvalósított elkövetés a felügyelet elhanyagolása (13%), valamint a gyermekek fizikai, egészségi elhanyagolása (14%). Kevésbé jellemző a mulasztással megvalósított elkövetésre a lelki bántalmazás – ez esetben pl. nem tesz meg semmit a szülő, hogy a másik szülő aktív bántalmazó magatartásától megvédje a gyermeket, holott erre lehetősége van – (7%), a koldulás, közlekedési és kriminális típusú elkövetés (összesen 9%). Ez utóbbi megvalósítási formája, amikor a szülő tisztában van azzal, hogy a gyermek mit követ el – a gyermek is tisztában van azzal, hogy szülője tud cselekményéről –, mégsem tesz semmit.
Az elkövetési magatartás rendszeressége
A bírósági döntések és kommentárok másik alaptétele, hogy rendszerint vagy legalábbis gyakran az önmagukban kisebb kötelességszegések összességükben válnak súlyos kötelességszegéssé, de egyetlen, rövid időn át hatását kifejtő kötelességszegés is minősülhet súlyosnak.15 A BH 2009. 2. szerint az ítélkezési gyakorlatban kivételesen fordul elő, hogy a vizsgált bűncselekmény egyszeri elkövetési magatartással vagy egyszeri alkalomhoz kötődően valósul meg.
Kutatási eredményeim alapján nagyobb arányban vannak azok az ügyek, ahol rendszeres kötelességszegéssel valósítják meg az elkövetők a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét, az ügyek 35%-ában egyszeri elkövetés történt. Az a megállapítás semmiképpen sem helytálló, hogy csak kivételesen fordul elő, hogy egyszeri elkövetési magatartással valósítják meg e bűncselekményt. Meg kell jegyezni, hogy a rendszeres cselekménnyel megvalósított elkövetési magatartások között több olyan ügy van, ahol az egyes részcselekmények önmagukban, egyszeri elkövetéssel is alkalmasak lennének a bűncselekmény megállapítására. Erre példa a gyermek rendszeres eszközös bántalmazása, gyermekkel közös bűncselekmény-sorozat elkövetése, többszöri szexuális bántalmazása. Alappal lehet tehát azt a következtetést levonni, hogy a felderített és ítélettel lezárt ügyek közül nagyjából azonos arányban vannak az egyszeri elkövetéssel megvalósult és a kötelességszegések sorozatával a súlyos kötelesség szintjét elérő magatartással megvalósított bűncselekmények. Az egyszeri cselekménnyel megvalósított bűncselekmények 87%-át teszik ki a gyermekkel közösen elkövetett kriminális cselekmények. Kisebb arányban (1-6%) lelki, szexuális bántalmazással, egészségügyi elhanyagolással, felügyelet elhanyagolásával és közlekedési jellegű cselekménnyel követték el a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét.
Az elkövetés típusai
Az ítéleti tényállások alapján az ügyeket besoroltam az elsődleges, meghatározó elkövetési típus szerint (elsődleges típus), valamint azokban az ügyekben, ahol többféle elkövetési típus volt, megállapítottam a másodlagos és harmadlagos elkövetési típusok számát (például testileg és lelkileg is bántalmazták a gyermeket, koldultak vele, de el is hanyagolták stb.). Valamennyi bántalmazástípus előfordul önmagában is, de mindegyik típushoz kapcsolódhat másodlagos vagy harmadlagos kötelességszegés is. Leggyakrabban a testi bántalmazáshoz kapcsolódik lelki bántalmazás vagy az elhanyagolás valamely típusa. Gyakrabban áll magában a gyermekkel elkövetett kriminális cselekmény, az iskoláztatás elhanyagolása. Meg kell jegyezni azt is, hogy több esetben az egyszerűbben felderíthető cselekményre koncentrálnak az igazságügyi hatóságok, a gyermek más irányú veszélyeztetésének felderítése a részben feltárt ügyekben is időnként elmarad.
A bázisidőszakban 280 elsődleges típussal együtt összesen 415 elkövetési típust, míg a tárgyidőszakban 259 elsődleges típussal együtt összesen 355 elkövetési típust vizsgáltam (az elsődleges típusok száma értelemszerűen azonos a bűnösséget megállapító ítéletek számával).
A két időszak összehasonlítása érdemi eltérést nem mutat sem az elsődleges kötelességszegések, sem az összesített kötelességszegések arányát tekintve.
Az elsődleges kötelességszegések 40%-a a testi vagy lelki bántalmazás, ebből mindkét időszakban 15% körüli a testi, 25% körüli a lelki bántalmazás. Az iskoláztatás elhanyagolása lényegileg szintén azonos arányban 15% körül valósult meg, nőtt a kriminális cselekmények aránya 26-ról 37%-ra. Kisebb arányban, egyenként 1-6%-ban valósult meg a szexuális bántalmazás, elhanyagolás, otthontalan életmód, közlekedési, koldulás és a felügyelet elhanyagolása, ezek arányában a két időszak között csak kisebb eltérések tapasztalhatók.
Az összes kötelességszegésre irányuló vizsgálati eredmények hasonlóak, ám részbeni átrendeződést mutatnak az elsődleges kötelességszegések arányaihoz képest. Nagyobb arányban jelennek meg azok a cselekmények, amik gyakrabban fordulnak elő másodlagos vagy harmadlagos kötelességszegésként, csökkentést mutat az az elkövetési típus, ami gyakrabban fordul elő egyedüli kötelességszegésként.
Mindkét vizsgált időszakban magasabb az összes kötelességszegésen belül a testi és a lelki bántalmazások aránya, mint az elsődleges kötelességszegések esetében, mivel ezek tipikusan halmozottan fordulnak elő egy-egy ügyben. A bázisidőszakban ez a növekedés ugyan csak 2%, a tárgyidőszakban 6%. Szintén néhány százalékos növekedést mutat a szexuális bántalmazás, és a gondozás, valamint a felügyelet elhanyagolása (ez utóbbi kettő tipikusan másodlagos vagy harmadlagos kötelességszegésként jelenik meg). Az összes kötelességszegésen belül az elsődleges kötelességszegésekhez képest csökkenést mutat a kriminális cselekmények és az iskoláztatás elhanyagolása, amelyek tipikusan elsődleges, és többnyire egyetlen kötelességszegésekként jelennek meg a büntetőügyekben.
Indokolt hangsúlyozni, hogy ezek a megállapítások a jogerős ítéletekre vonatkoznak, nem lehet a látenciára következtetni az adatokból. A kriminális cselekmények bizonyíthatósága azonban kétségtelenül kisebb kihívást jelent, arra tekintettel különösen, hogy az összes gyermekkel elkövetett kriminális cselekmény 70%-a vagyon elleni, ebből 46% bolti lopás. A személy elleni cselekmények tipikusan testi sértések és garázdaságok.
(Az Ügyészek Lapja következő számában a tanulmányt
az egység és a halmazat kérdéseivel folytatjuk)
Az önvezető járművek várható hatása a közlekedési bűncselekményekre
Jogtörténet
Témakörünk jogtörténeti aspektusainak feltárásához elengedhetetlennek látszik annak vizsgálata, hogy melyek azok az eszközök, illetve technikai vívmányok, amelyek az önvezető járművek előképeinek tekinthetőek, és erre figyelemmel már a régebbi korokban is büntetőjogi vizsgálódás tárgyai lehettek. Ebben a körben alapvetően az ipar, illetve természetesen a közlekedés körében lehet megfelelő fogódzókat találni.
A 19. század derekán indult ipari forradalom maga után hozta az addig nagyfokú önálló emberi ténykedést igénylő munkafolyamatok automatizálódásának megkezdését, ami sok szempontból új helyzetet teremtett. Egyrészt lényegesen nagyobb veszélyességgel járó tevékenységi formák jelentek meg (pl. a vasúti forgalom, a gyári termelés során), másrészt az addig természetesnek gondolt, az emberi tevékenységen alapuló jogi felelősség fundamentuma is vitathatóvá vált (ti. hogy beszélhetünk-e emberi cselekményről például vasúti baleset, vagy az automata gyártósorról lepotyogó tárgyak által okozott sérülés viszonylatában). Az első vonatkozó jogszabály a vaspályák által okozott halál vagy testi sértés iránti felelősségről szóló 1874. évi XVIII. törvénycikk volt. Ennek 1. §-a értelmében:
„Ha valamely, habár a közforgalomnak még át nem adott vaspálya üzeménél valaki életét veszti, vagy testi sértést szenved, az ezáltal okozott károkért az illető vaspálya-vállalat felelős, kivéve, ha a vállalat bebizonyitja, hogy a halált vagy a testi sértést elhárithatlan esemény (vis major), vagy egy harmadik személynek elhárithatlan cselekménye, melyet a vaspályatársulat megakadályozni képes nem volt, vagy a megholtnak, illetőleg a sérültnek saját hibája okozta”.
Az ún. ipari culpa fogalma kapcsán pedig az ipari és gyári alkalmazottak baleset elleni védelméről és az iparfelügyelőkről szóló 1893. évi XXVIII. törvénycikk emelhető ki. E törvénycikk szankciós szabályokat nem, csupán az ipari balesetek megelőzésére szolgáló rendelkezéseket foglalt magában. A büntetőjog területén elmondható, hogy – amennyiben az említett háttérnormákban előírt kötelezettségek megszegése révén megvalósult valamely, az 1878. évi V. törvénycikkben (A magyar büntetőtörvénykönyv a büntettekről és a vétségekről, a továbbiakban: Csemegi-kódex) írt tényállásszerű eredmény – általában gondatlanságból elkövetett emberölést (290. §), vagy testi sértést (310. §) lehetett ekkoriban megállapítani.1
Gyökeres változást mind az ipar, mind a közlekedés büntetőjogi szabályozásának területén a Csemegi-kódex III. Novellája (a büntetőtörvények egyes fogyatékosságainak megszüntetéséről és pótlásáról szóló 1948. évi XLVIII. törvénycikk; a továbbiakban: III. Bn.) hozott. A III. Bn. VI. Fejezete vezetett be először hazai büntetőjogunkban materiális sértő helyett materiális veszélyeztető bűncselekményi konstellációt, a következők szerint:
„Élet vagy testi épség veszélyeztetése. Foglalkozás szabályainak megszegése
- § (1) Vétséget követ el és egy évtől öt évig terjedhető fogházzal büntetendő, aki hivatása vagy foglalkozása szabályainak tudatos megszegésével vagy az azzal járó kötelességek tudatos elhanyagolásával mások életét vagy testi épségét közvetlen veszélynek teszi ki.
(2) Egy évtől öt évig terjedhető börtönnel büntetendő az (1) bekezdésben meghatározott cselekmény elkövetője, ha a cselekményéből súlyos testi sértés származott, vagy azt vagyoni haszon végett vagy ismétlődően, illetőleg folyamatosan követte el, ha pedig a cselekmény a sértett halálát okozta, a büntetés tíz évig terjedhető fegyház.
- § Aki a 20. § (1) bekezdésében meghatározott cselekményt gondatlanságból követi el, vétség miatt egy évig terjedhető fogházzal, aki pedig a 20. § (2) bekezdése alá eső cselekményt követi el gondatlanságból, három évig terjedhető fogházzal büntetendő.”
Az addigi, kizárólag az elkövető által okozott sérelem mértékére figyelemmel lévő büntetőjogi szabályozást tehát a jogalkotó kiegészítette a reális veszélyokozás kriminalizálásával, ami az olyan fokozott veszélyességű helyzetekben, mint amilyen például a gyári termelés vagy a közúti forgalom, lényeges előrelépést jelentett. Nem jelentéktelen fejlemény továbbá, hogy a III. Bn. 24. §-a megemelte a gondatlan emberölés és testi sértés büntetési tételeit is.
A fejlődés ezt követően a fokozott veszéllyel járó tevékenységek körében a közlekedési büntetőjog egyre önállóbb szabályozásának irányába mutatott. A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény (az első teljes szocialista büntetőtörvény, a továbbiakban: 1961. évi Btk.) 258. §-a már a maihoz hasonló formában rendelte büntetni a foglakozás körében elkövetett veszélyeztetés bűncselekményét, azzal a lényeges különbséggel, hogy az említett törvényhely (4) bekezdése alapján a járművek vezetésére vonatkozó közlekedési szabályokat is foglakozási szabálynak kellett tekinteni. E törvényi konstrukcióból pedig az a konzekvencia származott, hogy a jármű vezetése során veszélyt vagy sérelmet előidézőket alapvetően a tényállás alapján büntették a korszak bíróságai. Ezt követően a Büntető Törvénykönyv módosításáról és kiegészítéséről szóló 1971. évi 28. törvényerejű rendelet egyrészt önálló szankciónemmé tette a járművezetéstől eltiltást (11. §), másrészt megalkotta számos, ma is ismert közlekedési bűncselekmény (pl. közlekedési biztonsága elleni bűncselekmény, közúti veszélyeztetés; 43. §) tényállásait. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény XIII. fejezetében azután önálló fejezetet kaptak a közlekedési deliktumok, ezeket – kisebb módosításokkal – a hatályos Btk. XXII. fejezete is fenntartotta.
Összességében megállapítható, hogy az önvezető járművek előképeinek tekinthető ipari és közlekedési viszonylatban a büntetőjogi szabályozás fokozatos önállósodása, differenciálódása, valamint a felelősség időben történő előbbre hozatala és szigorítása volt megfigyelhető. Az egyre inkább automatizált gyártási folyamatok, valamint a tömegessé váló gépjármű-forgalom szolgálhatnak magyarázatul az itt leírt fejlődési ívre.
Az önvezető járművek általános előkérdései
A felmerülő felelősségi kérdések vizsgálatát megelőzően szükséges röviden keretet adni a vizsgálódásunknak. Ebben a körben a legérdekesebb kérdés talán a témakör történeti, illetve filozófiai háttérének feltárása lehet. Előbbi keretében kiemelhető, hogy a mesterséges intelligencia, az intelligens robotok, és így sofőr nélküli járművek feltalálása sokáig lehetetlennek tűnt és a fantázia, a sci-fi világába tartozott, melyből számtalan irodalmi mű is született, Asimov „Én, a Robot”-jától Clarke „Űrodüsszeiá”-jáig.
Ami az első filozófiai megközelítéseket illeti, érdekességként kiemelhető, hogy a 17. századi klasszikus filozófus, René Descartes véleménye szerint „ha volnának olyan gépek, amelyek a mi testünkhöz hasonlítanának és a mi cselekedeteinket utánoznák, amennyire erkölcsileg csak lehetséges, akkor mégis volna két biztos eszközünk annak megállapítására, hogy azért mégsem igazi emberek. Az első az, hogy a gépek sohasem tudnának szavakat vagy más jeleket használni, mint mi tesszük, ti. hogy gondolatainkat közöljük másokkal. […] A második az, hogy habár néhány dolgot éppoly jól vagy még jobban csinálnának, mint akármelyikünk, de okvetlenül csődöt mondanának másokban; ebből pedig megtudhatnánk, hogy nem tudatosan cselekszenek, hanem csak szerveinek elrendezésénél fogva.”2 Érdekes módon ezzel lényegében egybeesett a kaliforniai egyetem 2017-ben elhunyt híres filozófusának, Hubert Dreyfusnak az 1990-es évek eleji nézőpontjával, aki ekkoriban kifejtette, hogy „mindenki számára világossá vált, hogy az általános intelligencia létrehozásának ez a módszere csődöt mondott”, végeredményben tehát a mesterséges intelligencia sosem érheti el az emberi gondolkodás szintjét.3 Ma már, negyedszázaddal később ugyanakkor úgy tűnik, hogy a mesterséges intelligencia – éppen önfejlesztésre való képessége miatt – korábban nem várt szintekre is fejlesztheti a robotokat, ami viszont alapjaiban kérdőjelezheti meg a korábbi állásfoglalások helyességét.
Ami mindazonáltal szűkebb témánkat, az önvezető járműveket illeti, legelső megjelenésük 1939-re, a New York-i világkiállítás idejére datálható, amely akkoriban még természetesen bőven a sci-fi kategóriába tartozott. A General Motors standjánál, Futurama képzeletbeli városa makettjének koncepciójában az első önvezető autók rádiójelekkel kommunikáltak volna, és néhány évtizeddel később megkímélték volna a hétköznapi sofőrt a vezetés terhétől.4 Ugyan a technológia (és ezzel együtt a vízió) nem vált be, napjainkra a technikai fejlettség elérte azt a szintet, amely segíteni tudja a sofőrt, akár helyettesítve is őt. Hogy e technika révén hová is juthatunk, azt jól jelzi az USA-ban Kalifornia állam nemrégiben elfogadott szabályozása, amely alapján a teljesen vezető nélküli járművek is részt vehetnek majd a jövő évtől a forgalomban.5
Rövid áttekintésként szükséges még utalnunk az önvezető járműveket jellemző műszaki/informatikai háttérre. Ennek alapja az ún. SLAM technológia (simultaneous localization and mapping), amely lényegében egy térképet készít és frissít a jármű vonatkozásában, amelyen elhelyezi magát. Ugyanakkor ez egyelőre nem teszi lehetővé a teljes automatizációt, így szükséges az egyes fejlettségi szintek szerinti konkrét csoportosítása, amely a SAE szerint az alábbiak szerint alakul:
- Az emberi vezető végez minden műveletet.
- Egy automata valamely módon segíti a vezetőt, pl. a kormányzásban vagy a gyorsításban, illetve a lassításban. Ilyenek pl. a már napjainkban is működő, maguktól beparkoló járművek, ahol a vezetőnek csupán fékeznie kell.
- Az automata a vezetés során egyes műveleteket magától végez, amelyeket a vezető csak felügyel, míg a többit magától végzi. Eltérés az előzőtől például, hogy egy gyorsítást és egyben kormányzást végző autó ide tartozik, míg egy, csak a sebességet automatizáló az 1) csoportba. Ide tartozik pl. az ACC (adaptive cruise control) technológia.
- A leglényegesebb határ a 2) és a 3) között húzódik; ezen a szinten az autó nemcsak a feladatot végzi el, hanem az ellenőrzést is, ugyanakkor az emberi sofőrnek készen kell állnia az irányítás átvételére, amikor a rendszer megkívánja. Jelenleg ide sorolható a Tesla szoftverének 8.1-es frissítése, amely egyes modellek számára lehetővé teszi az ún. „Autosteer” funkciót, ami – 80 mérföld/órás sebességig – az irányjelző kar lenyomására magától figyeli a sávváltás lehetőségét, ellenőrzi a holtteret, majd vált sávot; ugyanakkor a vezetőnek végig fognia kell a kormányt a folyamat során.
- Az automata elvégzi és felügyeli is a vezetési feladatokat, az emberi vezető közreműködése nélkül képes irányítani magát, de csak meghatározott szituációkban.
- Az automata jármű vezetési képessége megegyezik egy átlagos, az autóvezetést elsajátított emberével.6
A bevezető gondolatok körében szükséges még kiemelnünk azokat a gazdasági, illetve szociológiai aspektusokat, amelyek az önvezető járművek elterjedésével várhatóak. Ebben a körben a leginkább figyelemreméltó azon adat, amely a közlekedési körben a testi sérüléssel, illetve halállal járó balesetek drasztikus redukálásának lehetőségével kecsegtet. Egy frissen publikált tanulmány szerint például az USA-ban átlagosnak tekinthető évi 41 000 közlekedési haláleset kb. legfeljebb 200-ra lenne csökkenthető az önvezető járművek (ezen belül: autók és akár kamionok) elterjedésével.7 Emellett az önvezető járműveket olyan személyek is használhatnák, akik egyébként idős koruknál vagy valamely fogyatékosságuknál fogva erre képtelenek lennének.
A büntetőjog szempontjából külön érdekes kérdésként jelentkezhetne majd, hogy megállapítható-e ittas állapotban elkövetett járművezetés (Btk. 236. §), ha az „elkövető” az alkoholfogyasztást követően az önvezető autó „volánja” mögé ül. A munkáltatók várhatóan nyilvánvalóan az előnyöket fogják az önvezető technológia megrendelésekor figyelembe venni, ami azt vetíti előre, hogy például az önvezető kamionok napi 24 órában fognak tudni közlekedni, nem lesz tehát szükségük például a kamionsofőrök által igényelt és a törvény által is biztosított pihenőidőre, a fizetett szabadság díjazására, stb. Ez utóbbi gondolat pedig már átvezet bennünket a várható társadalmi kockázatokra is. Ha az önvezető járművek robbanásszerű elterjedése ilyen mértékű előnyöket vetít előre, nem kizárható, hogy akár tömegesen fognak munkahelyek megszűnni, például a busz- és kamionsofőrök, illetve a taxisok körében, amit valamilyen módon nyilvánvalóan kezelnie lesz szükséges a döntéshozóknak.
Az önvezető járművek és a jogi felelősség általános kérdései
A járműforgalom lefedi lényegében a modern értelemben vett ember életének minden területét, ezért jóformán nyilvánvaló, hogy talán keresve sem találnánk olyan jogterületet, amelyhez így vagy úgy, de ne kapcsolódna az önvezető járművek problémája. A terjedelmi behatároltság, illetve az egyszerűsítés kedvéért ugyanakkor e pontban kizárólag a büntetőjog mellett leginkább relevánsnak tekinthető három jogágra utalhatunk, nevezetesen a polgári jogra, a munkajogra, végül a talán legjelentősebb közlekedési jogra.
A polgári jogban (magánjogban) alapvetően három felelősségi forma alkalmazása jöhet szóba, amennyiben az önvezető jármű működésével összefüggésben károkozás következik be. A kellékszavatosság, illetve a termékszavatosság általános elvei (Ptk. 6:159-170. §) mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni a veszélyes üzemi felelősség szigorú, a kimentés lehetőségét jóformán kizáró szabályait (Ptk. 6:535. §) sem. Végül a polgári jogban, a termékfelelősségre (Ptk. 6:550–559. §) vonatkozó rendelkezések alapján akár az önvezető jármű gyártója is – objektív alapon – felelőssé tehető.
Csak részben ütnek el a polgári jogi felelősségi konstellációktól a munkajog megoldásai. Ebben a körben a munkáltató kártérítési felelőssége (a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény 166. §) ugyanúgy felmerülhet, miként az üzemi balesetre [a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXIII. törvény 52. § (1) bek.], illetve a munkabalesetre (a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény 87. § 3. pont) vonatkozó ágazati szabályozás.
Itt lehet kiemelni, hogy az önvezető járművek esetleges balesetei megítélésének vonatkozásában a polgári, illetve a munkajogi jogalkalmazásnak lényegesen könnyebb dolga van a büntetőjogban tapasztalhatónál. Előbbiek esetben ugyanis a neminem laedere elve miatt a felelősség lényegében objektív alapokon nyugszik, amely alól csak konkrétan meghatározott kizáró okok esetén lehet mentesülni, mely okok kimunkálása körében egyértelműen támaszkodni lehet és kell a korábbiakban kialakult és jelenleg követett bírói gyakorlat megoldásaira. A büntetőjogi felelősség megítélése ezzel szemben már sokkal problematikusabb lehet: itt nem él a jogellenesség vélelme, továbbá a fordított bizonyítási teher mellett a társadalomra veszélyességet, illetve a személyes bűnösséget, felróhatóságot is bizonyítani szükséges a büntetőeljárásban a konkrét terhelt felelősségre vonásához.
A közlekedési jog – mint a közigazgatási jog speciális területe – maga is összetett normarendszer. Magában foglalja mindenekelőtt a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendeletet (a továbbiakban: KRESZ), az 1968. évi november hó 8. napján Bécsben aláírásra megnyitott Közúti Közlekedési Egyezmény kihirdetéséről szóló 1980. évi 3. törvényerejű rendeletet, illetve a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvényt. Lényeges vonatkozó szabályokat tartalmaz a közigazgatási bírsággal sújtandó közlekedési szabályszegések köréről, az e tevékenységekre vonatkozó rendelkezések megsértése esetén kiszabható bírságok összegéről, felhasználásának rendjéről és az ellenőrzésben történő közreműködés feltételeiről szóló a 410/2007. (XII. 29.) Kormányrendelet, továbbá a közúti közlekedési igazgatási feladatokról, a közúti közlekedési okmányok kiadásáról és visszavonásáról szóló 326/2011. (XII. 28.) Kormányrendelet. Szorosan idekapcsolódik a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény (a továbbiakban: Szabs. tv.). Utóbbiból kiemelhető annak XXVII. Fejezete, amely a kiemelt közlekedési szabálysértésekről (pl. ittas vezetés, a közúti közlekedés rendjének megzavarása, stb.), valamint XXVIII. Fejezete, amely a közlekedéssel kapcsolatos egyéb szabálysértésekről (pl. közúti közlekedési szabályok kisebb fokú megsértése, vasúti szabálysértés, stb.) rendelkezik. A Szabs. tv. 2. § (4) bekezdése alapján ugyanakkor utalni szükséges a közlekedési szabálysértések szubszidiaritására: ugyanis nem állapítható meg szabálysértés, ha a tevékenység vagy a mulasztás bűncselekményt valósít meg, úgyszintén, ha a tevékenységre vagy mulasztásra törvény vagy kormányrendelet – az eljárási bírság kivételével – közigazgatási eljárásban kiszabható bírság alkalmazását rendeli el. Végül a témánk szempontjából legfrissebb fejleményként a közúti járművek műszaki megvizsgálásáról szóló 5/1990. (IV. 12.) KöHÉM rendelet 2017. április 27. napjától hatályos 2. § (4) k) pontját emeljük ki. Eszerint a tesztvezető: olyan járművezető, aki úgy felügyeli valamely fejlesztési célú autonóm jármű tesztelését, hogy a tesztelt autonóm járműben tartózkodik, és képes arra, hogy bármikor haladéktalanul átvegye az irányítást a fejlesztési célú autonóm jármű felett. E fogalom-meghatározás az önvezető járművek „vezetőinek” definiálásánál is felhasználható lehet.
Az önvezető járművek és a közlekedési bűncselekmények miatti
büntetőjogi felelősség
A büntetőjogi értékelés – szemben például a már említett magánjoggal – nem él a jogellenesség vélelmével, amely megoldás valamennyi egyedi esetben a bűnösség bizonyításának kötelezettségét keletkezteti az eljáró hatóságok számára. Ebben a körben tehát mindenekelőtt azt kell vizsgálat tárgyává tenni, hogy a bűncselekménynek a Btk. 4. § (1) bekezdésében foglalt törvényi elemei maradéktalanul megvalósultak-e. Az önvezető jármű által kifejtett tevékenység (vagy nem kifejtett mulasztás) a büntetőjogi értelemben vett cselekmény fogalma körében nyerhet várhatóan a korábbiakhoz képest eltérő megközelítésű körüljárást. Szintén új megoldásokat igényelhet a büntethetőségi akadályok rendszerének áttekintése, valamint az esetleges mögöttes büntetőjogi felelősség esetköreinek a megteremtése. Nem hagyhatóak figyelmen kívül a tettesi kvalifikáció problémái ugyanúgy, mint a keretdiszpozíciót kitöltő más jogágbeli normák büntetőjogban történő érvényesülésének kérdései sem. A szándékosság és gondatlanság tradicionális fogalmai is újragondolást igényelhetnek.
A hagyományos büntetőjogi felelősségre vonás vonalvezetése régtől fogva úgy írható le, hogy a természetes személy (ember) által elkövetett (ideális esetben: törvény által) bűncselekménnyé nyilvánított cselekmény esetén a bíróság (kivételesen, egyes büntetőjogi intézkedések körében: az ügyészség) megállapította az illető büntetőjogi felelősségét és vele szemben szankciót (büntetést vagy intézkedést) alkalmazott. Amennyiben e bevettnek mondható konstrukciót visszavetítjük a SLAM technológia nevesített esetköreire, azt állapíthatjuk meg, hogy ez a klasszikus büntetőjogi megoldás csupán a harmadik szintig tartható. A negyedik szinttől ugyanis vagy egyáltalán nincs, vagy csak esetlegesen van a járműnek természetes személy „vezetője”. Így a leginkább kardinális kérdések egyike, hogy ilyen esetekben kit terheljen, illetve terhelhet a büntetőjogi felelősség.
Jóllehet kontinentális jogi gondolkodásunk számára szokatlan kérdés, egy rövid felvetés erejéig mégis érdemes utalni arra, hogy az önvezető jármű maga lehet-e a büntetőjogi felelősség alanya (tettese). Mai viszonyaink között a válasz erre a kérdésre bizonyosan nemleges, tekintettel arra, hogy büntetőjogunk csak a bűnös (az elkövetőnek felróható) és emberi magatartást tekinti bűncselekménynek. Ennek ellenére is érdekes lehet felvetni a „robot” büntetőjogi felelősségének elméleti kérdését. E vonatkozásban John Locke úgy foglalt állást, hogy embernek az tekinthető, akinek akarata van. Továbbá „akarattal az rendelkezik, aki képes megérteni a szabályok jelentőségét, képes örömre és szomorúságra”.8 Hozzá közel álló Immanuel Kant állásfoglalása, aki „A gyakorlati ész kritikája” című művében azt fejtette ki, hogy „[a]z ember tudatában van önmagának, saját szabadságának, és tudja, hogy cselekedeteinek oka saját akarata. Ezért tisztában van azzal, hogy tartózkodhat bizonyos cselekedetektől, és ha ezt nem teszi, azért felelősséggel tartozik”.9 Végül a legújabb jogirodalomban Sabine Gless, Emily Silverman és Thomas Weigend professzor „If Robots Cause Harm, Who is to Blame?” című kiváló tanulmányukban azon véleményüknek adtak hangot, hogy „[e]gy robot nincs tudatában szabadságának, nem képes saját magára egy múlttal és jövővel rendelkező entitásként gondolni, továbbá képtelen megérteni a jogok és kötelezettségek jelentőségét”.10 Összefoglalva tehát az mondható el, hogy jelenlegi viszonyaink és tudásunk szerint az önvezető járművek önálló büntetőjogi felelőssége kizárható, jóllehet elképzelhető, hogy akár a nem is olyan távoli jövőben eme álláspontunkat a technikai fejlődésre figyelemmel felül lesz majd szükséges vizsgálnunk.
A jármű tehát önmaga nem felelhet, így adja magát a kérdés, hogy az esetleges károkozás esetén kit terheljen büntetőjogi felelősség. A közlekedési bűncselekmények (pl. közúti baleset okozása, járművezetés ittas állapotban stb.) kapcsán a hagyományos büntetőjogi felelősség addig tart, amíg a terhelt kifejti az elkövetési magatartást, tipikusan tehát amíg járművet vezet. Így kézenfekvő megoldás lehetne a KRESZ olyan kiegészítése, amelynek értelmében „vezető az is, aki a járművet önvezető üzemmódba helyezi” vagy „vezető a jármű tulajdonosa is” („man behind the machine”). Elképzelhető lenne továbbá a vezető-fogalom kiterjesztése az utasra, illetve a fentebb már idézett KöHÉM rendelet definíciójának a KRESZ-be történő átültetése is.
Felvethető lenne továbbá az actio libera is causa közismert büntetőjog-dogmatikai konstrukciójának alkalmazása is Eszerint nem azon időpont kapcsán állapítjuk meg a büntetőjogi felelősséget, amikor a káros eredmény bekövetkezik, hanem az ún. felróható előmagatartás alapján. Így például, ha valaki abba belenyugodva fogyaszt kábítószert, vagy kábító hatású gyógyszert, hogy annak hatása alatt bűncselekményt követhet el, büntetőjogi felelősségét akkor is meg kell állapítani, ha a bűncselekmény elkövetésekor beszámíthatatlan tudatzavarban van.11 Ez az önvezető jármű viszonylatában jelentheti például a jármű megvásárlásának, vagy legutolsó szervizelésének időpontjára történő visszavetítést, így tehát büntetőjogilag is cselekményről beszélhetnénk.
Az önvezető járművek kapcsán felvethető felelősség a jogi személy felelősségre vonhatósága mellett az objektivizálódó (ha úgy tetszik: magánjogi színezetet magára öltő) büntetőjogi felelősség képét is előre vetíti, amelynek esetleges megvalósulása esetén konkrét személy bűnösségét (szándékosságát vagy gondatlanságát) nem is kellene bizonyítani a büntetőeljárásban, csupán azt, hogy ki volt a balesetet okozó jármű üzembentartója/tulajdonosa.
Szintén felmerül az ún. „mögöttes” büntetőjogi felelősség lehetősége, amely már hatályos büntetőjogunkban sem példátlan. A Btk. 397. §-a a költségvetési csaláshoz kapcsolódó felügyeleti vagy ellenőrzési kötelezettség elmulasztása tényállása kapcsán önállóan, míg a Btk. 293. § (4) bekezdése a hivatali vesztegetéshez kapcsolódóan rendel büntetni olyan cselekményt, ahol a felügyeletre, stb. köteles személy terhére megállapítható a sui generis bűncselekmény, amennyiben nem tett meg mindent az alapdeliktum elhárítása érdekében.
Noha számos közlekedési bűncselekmény megvalósulása vizsgálható lehet az önvezető jármű által is érintett baleset kapcsán, elképzelhető, hogy utóbbi viszonylatában a leghelyesebb megoldás egy sui generis közlekedési bűncselekményi tényállás kimunkálása lenne. Végül nem szabad figyelmen kívül hagyni a büntetőjogi felelősség kérdésben történő döntéskor a büntethetőségi akadályok körét, amelyek közül témánk kapcsán elsősorban a tévedés, illetve a jogos védelem juthat fokozott jelentőséghez.
Összegzés
Jelenlegi viszonyaink között nem kétséges, hogy akár az egészen közeli jövőben is az önvezető járművek robbanásszerű elterjedésével kell számolni. Ez a helyzet kétségkívül üdvözölhető lehet, ugyanis a biztonságos közlekedés közérdek. A jognak – mint minden társadalmi változást – ezt is követnie szükséges, pl. a KRESZ és a közlekedési bűncselekmények modernizációja útján. Azt azonban szükséges kiemelni, hogy az esetlegesen felmerülő társadalmi problémák megoldására elsősorban nem a jog (és különösen nem a büntetőjog) eszközeivel kell reagálni.
Az egyes jogterületek egymáshoz közeledése a jövőben tovább tarthat, amit jól fémjelez a büntetőjogi felelősség objektivizálódásának jelensége is. E körben sem szabad azonban szem elől téveszteni az egyes területek szabályozási célját és értelmét. Prognosztizálható, hogy a hagyományos büntetőjog koordináta-rendszerében nem, illetve nehezen lehet majd csak elhelyezni a jövőben felmerülő társadalomra veszélyes cselekményeket. Ezen előrejelzés pedig feltétlenül új utak kitaposását tehetik szükségessé. Felvethető végül, hogy a büntetőjog ultima ratio jellege egyes közlekedési bűncselekmények büntetési tételeinek mérséklése, majd a későbbiekben esetlegesen akár dekriminalizációjuk megfontolása mellett szólhat, hiszen nagyobb társadalmi előny várható az önvezető járművek elterjedéséből fakadó csökkenő számú balesettől, mint attól, hogy a felmerülő, várhatóan egyre csekélyebb számú elkövetőket a jelenlegi tényállások és büntetési tételek alapján, feltétlenül felelősségre vonjuk.