Az időszerűség biztosításának eszközei, különös tekintettel az egyezségre

A büntetőeljárásban korántsem új keletű problémaként merül fel a büntetőperek – olykor indokolatlan – elhúzódása, annak ellenére, hogy nem csupán társadalmi igény, hanem alapelvi követelmény a büntetőügyek észszerű időn belül történő elbírálása.

Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 6. cikkének 1. pontja a tisztességes eljárás fogalmi elemei között rögzíti az észszerű időn belüli elbírálást a független és pártatlan bíróság, a tisztességes és nyilvános tárgyalás, valamint a nyilvánosan kihirdetett ítéletet követelménye mellett.¹

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága több ajánlásában is foglalkozik az eljárások hatékonyságának növelésével és az eljárások gyorsításának lehetséges módozataival. Az R(81) 7. számú ajánlás² az igazságszolgáltatás igénybevételét megkönnyítő eszközökre vonatkozó iránymutatásokat tartalmazza, mely szerint a tagállamoknak minden szükséges intézkedést meg kell hozniuk annak érdekében, hogy az eljárásokat egyszerűbbé, gyorsabbá és kevésbé költségessé tegyék, hiszen minden tagállamban ezek képezik az igazságszolgáltatás hatékonyságának alapvető akadályait. Az R (86) 12. számú ajánlás³ indokolása szerint az ügyek növekvő száma és a bírák túlzott munkaterhe olyan mértékű késedelemhez vezethet, melynél veszélyben forog a fél azon joga, hogy ügyét észszerű időn belül tárgyalják. Az R(87) 18. számú ajánlás⁴ – a garanciális elemek megtartása mellett – foglalkozik az büntetőeljárások egyszerűsítésével és gyorsításával, melynek keretében egyik lehetséges alternatívaként kitér a bíróságon kívüli megegyezésekre is és kiemeli, hogy: „[…] a büntető igazságszolgáltatás késedelmét nem csupán különleges források biztosításával, és ezek megfelelő felhasználásával lehet orvosolni, hanem a büntetőpolitika megvalósításában a forma és a tartalom tekintetében a hangsúlyok világosabb meghatározásával, a következőkön keresztül:

• a diszkrecionális vádelvhez folyamodva;
• a kisebb és tömeges bűncselekmények intézésénél az alábbiak igénybevételével:
• az úgynevezett sommás eljárás,
• a büntetőeljárás lehetséges alternatívájaként a büntetőügyekben illetékes hatóságok és más eljáró hatóságok által létrehozott bíróságon kívüli megegyezés (kiegyezés),
• az úgynevezett egyszerűsített eljárások,
• a hagyományos bírósági eljárás egyszerűsítése”.

Jól látható tehát, hogy az eljárások elhúzódásának problémája, az eljárások gyorsítása iránti igény egy régóta foglalkoztatott kérdés, tekintettel arra, hogy folyamatos kihívást jelent a büntető igazságszolgáltatások számára.

Hazai igény a büntetőeljárások gyorsítására

A Legfőbb Ügyészség által 2018 júliusában közzétett – a megvádolt személyekkel szemben lefolytatott büntetőeljárások fő szakaszainak átlagos időtartamáról készült – statisztikai adatok⁵ megfelelően szemléltetik a magyar büntető igazságszolgáltatásban jelentkező igényt az eljárások gyorsítására. (Ábra)

Ábra

A megvádolt személyekkel szemben lefolytatott büntetőeljárások fő szakaszainak átlagos időtartama (naptári napokban)

Forrás: Legfőbb Ügyészség

A nyomozások átlagos időtartama 2008-ban 176,1 napról folyamatos emelkedés mellett 2017-re 248,3 napra nőtt; az elsőfokú ügyészségi ügyintézés átlagos időtartama 2008-ban 28,3 napról 2017-re 34,1 napra emelkedett; a bírósági szak átlagos időtartama pedig 2008-ban 385,4 napról 2013-ig 410,6 napra nőtt, majd 2017-re 347,2 napra csökkent.

A korábbi büntetőeljárási törvényt számos kritika érte az eljárások – szemmel láthatóan valós – elhúzódása miatt, ezért a 2018. július 1-jén hatályba lépett büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) megalkotásánál jelentős szerepet játszott az eljárások gyorsítását biztosító új megoldások bevezetése a jogalkotó által.

A Be. kiemelt hangsúlyt fektet a terhelti együttműködésre. Az időszerűség és a pergazdaságosság elveinek megfelelve különválasztja az ügyeket aszerint, hogy a terhelt beismer-e, ugyanis a beismerés lehetőséget teremt a terhelttel való együttműködésre, melyben valamennyi fél és a társadalom egésze érdekelt, mivel ennek következtében a tisztességes eljárás követelményeinek is megfelelő konszenzuális eljárás a hatóságok oldalán idő- és költségmegtakarítást, a terhelt oldalán enyhébb szankcionálást, a sértett oldalán biztos jóvátételt, míg a társadalom szempontjából azt eredményezi, hogy a bűncselekmény elkövetőjét biztosan felelősségre vonják.⁶

Vádalku – az amerikai és az angol jogrendszerben

A vádalku az angolszász büntetőeljárás jellegzetes jogintézménye, az Egyesült Államokban az igazságszolgáltatás kiemelkedően fontos tényezője és az egyes országok jogalkalmazására inspiráló hatású jogintézmény.⁷

A vádalku lényege, hogy a vádlott lemond a tárgyaláshoz fűződő jogáról, valamint megfosztja magát attól, hogy teljes körűen élhessen jogorvoslati jogával.⁸ Az ügyész cserébe a büntetéskiszabás általános elvei helyett elfogadja, hogy a „bíróság jelentősen csökkentett büntetési tételkeret alapulvételével szabjon ki büntetést a terhelttel szemben”⁹.

Tény tehát, hogy az eljárás meglehetősen rövid, mivel a bíróság előtti vádlotti kijelentést már megelőzte az ügyész, valamint a vádlott és védője közötti egyezkedés.

A vádalkut az Egyesült Államokban a büntetőügyek túlnyomó részében alkalmazzák, ideértve a legsúlyosabb bűncselekmények miatt indult büntetőeljárásokat is. Lényege röviden, hogy a vádemelést követően az ügyész, valamint a vádlott és védője egyeztetnek, „alkudoznak” egymással arról, hogy a vádhoz képest a vádlott milyen bűncselekményben hajlandó a bűnösségét elismerni. A felek megállapodásuk eredményét nyilvános előkészítő ülésen terjesztik az egyesbíróként eljáró bíróság elé. Ezt követően a bíró a bizonyítási eljárás mellőzésével, az elé tárt bizonyítékok alapján a vádlott által elismert bűncselekményben állapítja meg a bűnösséget. A büntetés kiszabására a vádlott, a védő és az ügyész megállapodásának figyelembevételével kerül sor. A bírónak az alkufolyamatban betöltött szerepére az Egyesült Államokban nem alakult ki egységes gyakorlat. A tagállamok egy részében a bíró inaktív, tehát nem vesz részt az egyeztetésen. Sőt, a szövetségi szintű bíróságok előtti eljárásban kifejezetten tilos a bírói részvétel az egyeztetés során. Más tagállamok esetében viszont a bíró is alanya az alkufolyamatnak.¹⁰

Az ezredfordulóig Angliában is általánosan elfogadottá vált, hogy a vád és a védelem megegyezik egymással a büntetőeljárás során. A megállapodás keretében a vád vagy elfogadja, hogy a vádlott enyhébb bűncselekmény elkövetését ismeri el és ezt teszi a vád tárgyává, vagy a vádlott által elkövetett több bűncselekmény közül csupán a beismert bűncselekmények vonatkozásában képviseli a vádat, a többi vonatkozásában nem mutat fel bizonyítékot.

A vádalkunak Angliában kisebb szerep jut, mint az Egyesült Államokban, mert a vádhatóságnak sem a büntetés nemére, sem a mértékére nincs befolyása, arra vonatkozóan nem tehet indítványt. A vádirat felolvasása után a vádlott nyilatkozik, hogy elismeri-e a bűnösségét vagy sem. Beismerés esetén a bizonyítási eljárás lényegesen lerövidül, s az gyakorlatilag kimerül a bizonyítékok felsorolásában.¹¹

Lemondás a tárgyalásról

A garanciákkal (túl)biztosított magyar büntetőeljárás a 20. század végéig mellőzte az egyezségen alapuló eljárást gyorsító szabályozás meghonosítását. A büntetőeljárás koncepciójáról szóló 2002/1994. (I. 17.) számú Kormányhatározat célkitűzésként fogalmazta meg, hogy ki kell alakítani az egyszerűsített eljárásokat az ügyek differenciált elbírálása érdekében.¹² A koncepció elvi tételeinek eleget téve került megalkotásra az 1999. évi CX törvény¹³, amely bevezette büntetőeljárásunkba a tárgyalásról lemondás jogintézményét.

E jogintézmény alkalmazásának feltétele volt, hogy a terhelt – bűnösségre is kiterjedően – beismerje a bűncselekmény elkövetését és lemondjon a tárgyaláshoz fűződő jogáról, valamint megfosztja magát attól, hogy teljes körűen élhessen jogorvoslati jogával. Az ügyész cserébe a büntetéskiszabás általános elvei helyett elfogadja, hogy a bíróság a Btk. rendelkezésein alapuló jelentősen csökkentett büntetési tételkeret alapul vételével szabjon ki büntetést a terhelttel szemben. A tárgyalás helyett a bíróság nyilvános ülést tartott, melynek végén megállapíthatta a vádlott bűnösségét és a vádiratban indítványozott büntetést szabhatott ki, illetve intézkedést alkalmazhatott.

A lemondás a tárgyalásról külön eljárás nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, amelyet megfelelően alátámaszt a Legfőbb Ügyészség által 2018-ban közzétett statisztika is.¹⁴ E szerint a tárgyalásról lemondott vádlottak száma, akikkel szemben elsőfokú határozat született, 2013-ban 0,26, 2014-ben 0,20, 2015-ben 0,19 és 2016-ban 0,15 százalék volt. Sőt a Be.-hez fűzött indoklás sem vitatja a lemondás a tárgyalásról jogintézmény kudarcát: „Az egyezség előzményének az 1998-as Be. XXVI. fejezetében szereplő lemondás a tárgyalásról külön eljárás tekinthető, amely azonban a szabályozás többszöri módosítása ellenére nem működött, ezért a törvény a terhelttel való megegyezés szabályait a bűnösség beismerésére irányuló egyezségként szabályozza újra.”¹⁵

Az Alkotmánybíróság 422/B/1999. AB határozatában már a jogintézmény bevezetésekor alátámasztotta alkotmányos alapjait, mely szerint „a beismerő terheltek – a Btk. szerinti kedvezménnyel történő – ösztönzése alkotmányos célt szolgál és semmilyen értelemben nem minősíthető arra irányuló állami kényszernek, hogy feladják alkotmányos jogaikat”¹⁶, így az intézmény csekély alkalmazása alkotmányossági aggályokkal nem indokolható.¹⁷

A sikertelenség legfőbb indoka, hogy a jogintézmény bizonytalan volt a terhelt és védője számára, a bíróság döntése nem volt garantált. A bizonytalanság abban volt leginkább tetten érhető, hogy a terhelti beismerés időben megelőzte a vád és a védelem azon egyeztetését, hogy mit fogadnak el kölcsönösen, sőt, ha a beismerést el is fogadta az ügyész, csak ezt követően nyilatkozott az általa alkalmasnak tartott szankcióról, ami azonban lehet, hogy egyáltalán nem várt mértékű volt, azonban a terhelt a vallomást már megtette.¹⁸

Egyezség a bűnösség beismeréséről¹⁹

A Be. alapkoncepciója, hogy lehetőséget teremtsen az eljárások egyszerűsítésére és gyorsítására a tisztességes eljárás elemeit képező garanciák biztosítása mellett. Ennek érdekében a Be. a terhelttel való együttműködés komplex rendszerét teremtette meg, melynek egyik formája a nyomozás kereteibe illeszkedő „Egyezség a bűnösség beismeréséről” elnevezésű (LXV. fejezet) jogintézmény.²⁰

Egyezségkötés esetén lehetőség nyílik a Be.-ben szabályozott külön eljárás le-folytatására. Az egyezségkötési eljárás esetén alkalmazandó rendelkezéseket a Be. XCIX. fejezete tartalmazza.

A jogalkotó tehát a konszenzuális megoldások egyik fajtájaként az egyezség jogintézménye által kívánta lehetővé tenni – a vád és a védelem szabályozott keretek közötti együttműködése által –, hogy a vádemelés előtt egyezség megkötése révén sor kerülhessen a terhelt által elkövetett bűncselekmény vonatkozásában a bűnösség beismerésére és annak következményeiben való megállapodásra. Az egyezség lényege röviden, hogy az ügyész, a terhelt és a védő formális megállapodást köt, amelyet a bíróság a feltételek fennállása esetén jóváhagy. A Be. nem állít fel korlátokat – a jogintézmény elődjéhez képest – sem a bűncselekmények száma, sem súlya tekintetében. A terhelt az egyezségben a büntetőeljárás alapjául szolgáló valamennyi vagy akár csak egyes bűncselekmények vonatkozásában is beismerheti a bűnösségét.

Az egyezség megkötésének folyamata három szakaszra bontható: 1) az egyezség kezdeményezése; 2) az egyeztetési folyamat; és 3) maga az egyezség megkötése. Az egyezségkötés kezdeményezésére legkorábban – a nyomozás-felderítési szakban – az első gyanúsítotti kihallgatáson, de legkésőbb a vádemelés előtt kerülhet sor, tehát a vádemelést követően egyezségkötés kezdeményezésére, így egyezség megkötésére már nincs lehetőség. Kezdeményezésére az ügyész, a terhelt és a védő jogosult, azonban a védő önálló kezdeményezési joga csupán látszólagos, hiszen a terhelt tagadása esetén nem tehet lépéseket az egyezség létrehozása iránt. Ha az egyezségre a terhelt vagy védője tett javaslatot és ezzel az ügyész nem ért egyet, akkor erről tájékoztatja a terheltet és a védőt. A kezdeményezés formai és/vagy tartalmi alakszerűséghez nincs kötve, sőt annak elfogadására határidőt sem állít a törvény.

Az egyezség megkötésének második szakasza – amennyiben az egyezség lehetőségét egyik fél sem zárja ki – az érdemi egyeztetés, melynek jogszabályi kereteit a Be. nem határozza meg, csupán a Be. 408. § (2) bekezdésében annyit rögzít, hogy az ügyésznek az egyeztetés megkezdésekor tájékoztatást kell adnia a védő, illetve a terhelt számára az egyezség lehetséges tartalmi elemeiről és következményeiről. Fontos garanciális eleme az eljárásnak, hogy mindvégig kötelező a védői részvétel. Amennyiben a terhelt nem kíván védőt meghatalmazni, az ügyészség haladéktalanul védőt rendel ki és gondoskodik arról, hogy a védő a nyomozás iratait megismerhesse. Egyezség létrejöttének hiányában a védő kirendelése az egyeztetés befejezéséig tart.

Az egyeztetés az egyezség tartalmáról szól, azaz a bűnösség beismerésére és az egyezség – az ügy körülményétől függő – tartalmi elemeire irányulhat. Hangsúlyozni szükséges, hogy az egyezség egyetlen korlátja, hogy a tényállásban és a minősítésben nem lehet megállapodni, azt kizárólag az ügyész állapítja meg. Az, hogy az ügyészség kizárólagos döntésére tartozik az egyezség e két fontos tárgya, biztosítékot jelent a társadalom számára, hogy az anyagi igazságon alapuló büntetőjogi felelősségre vonás ne enyészhessen el az időszerűség követelményének érdekében.²¹

A harmadik szakasz – sikeres egyeztetés függvényében – az egyezség megkötése, mely az általános szabályok szerint, a gyanúsított kihallgatásakor történik. A felek által elfogadott egyezséget a gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyvbe kell foglalni, tehát írásbeli alakhoz kötött. A jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell az ügyész figyelmeztetését, hogy az írásba foglalt egyezség milyen konkrét következményeket von maga után, valamint a terhelt erre adott nyilatkozatát is. A jegyzőkönyvet az ügyész, a terhelt és a védő együttesen írják alá.

Ha az egyezség megkötésére nem került sor, a kezdeményezés, valamint az ezzel összefüggésben keletkezett ügyiratok bizonyítékként, illetve bizonyítási eszközként nem használhatók fel, valamint az ügyészség a bíróságot a kezdeményezésről sem tájékoztathatja.

Az egyezség tartalma²²

A Be. kötelező és eshetőleges tartalmi elemeket különböztet meg. Az egyezség kötelező tartalmi kellékei:

• a bűncselekménynek a vádirattal egyező leírása, valamint annak (az ügyészség által meghatározottan) a Btk. szerinti minősítése;
• a terhelt nyilatkozata arról, hogy a bűnösségét beismeri, és ennek érdekében vallomást tesz;
• a büntetés (vagy önállóan alkalmazható intézkedés) konkrét meghatározása: neme, mértéke és tartalma (a Btk. által figyelembe vehető enyhítési szabályokra tekintettel).

Az egyezség fakultatív elemei:

• a mellékbüntetés,
• a büntetés vagy intézkedés mellett is alkalmazható intézkedés;
• bűnügyi költség viselését vagy bűnügyi költség alóli teljes vagy részleges mentesülést;
• az eljárás megszüntetését (mellőzését) olyan bűncselekmény miatt, amelynek az elkövetett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a terhelt felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége;
• terhelt által vállalt egyéb kötelezettségek.

Az egyezségben a terhelt vállalhatja továbbá, hogy – az ügy vagy más büntetőügy bizonyításához hozzájárulva – jelentős mértékben együttműködik az ügyészséggel, illetve a nyomozó hatósággal; a polgári jogi igényt az előkészítő ülésig kielégíti; közvetítői eljáráson vesz részt; vagy feltételes ügyészi felfüggesztés keretében előírható egyéb kötelezettséget teljesíti.

A Be. az egyezség köréből a Btk. értelmében kötelezően elrendelendő kényszergyógykezelést, az elkobzást, a vagyonelkobzást és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét kizárja.

Vádemelés²³ és eljárás egyezség esetén²⁴

Egyezség esetén az ügyészség a vádirattal együtt nyújtja be az egyezséget tartalmazó jegyzőkönyvet a bírósághoz. A vádiratban indítványt tesz továbbá arra, hogy a bíróság hagyja jóvá az egyezséget, az egyezség tartalmával megegyező büntetés szabjon ki, illetve intézkedést alkalmazzon, valamint, hogy az egyezség tartalmával egyező milyen egyéb rendelkezést tegyen.

A bíróság az egyezség tartalmát a Be. 733. §-ában meghatározott feltételek alapján vizsgálja, melyek szerint:

• az egyezség megkötése során az eljárási szabályokat megtartották-e;
• az egyezség tartalmát tekintve törvényes-e;
• a terhelt a beismerő vallomását önkéntesen és befolyásmentesen tette-e meg;
• a terhelt az egyezség természetét és jóváhagyásának következményeit megértette-e;
• a vallomást az ügyiratok alátámasztják-e.

A bíróság köteles jóváhagyni a megkötött egyezséget, amennyiben jóváhagyásának feltételei fennállnak. Fontosnak tartom kiemelni, hogy egyezség esetén a bíróságnak a büntetéskiszabással kapcsolatban megszűnik a mérlegelési lehetősége, és az egyezség törvényessége esetén az abban meghatározott szankciót kell alkalmaznia. A bíróság egyezséget jóváhagyó végzése ellen fellebbezésnek nincs helye.

Zárógondolatok

Az egyezség elsősorban azon ügyek esetén alkalmazható, amelyekben hosszas bizonyítási eljárást követően már első fokon jogerős ügydöntő határozat hozható, hiszen ezekben az ügyekben – az ügyek egyszerűbb megítélése és a bizonyítékok elégséges volta miatt – indokolatlannak tűnik a tárgyaláson történő teljes körű bizonyítás felvétele, ugyanis egy mindenki számára előnyös egyezségkötéssel lezárható az ügy.

Egyet kell értenem Békés Ádám metaforikus megfogalmazásával, miszerint „az egyezség olyan, mint a jó házasság: egyszerre ketten kellenek hozzá és tekintettel kell lenniük a másikra, tudniuk kell, hogy mit szeret a másik, ellenkező esetben válás lesz a vége”²⁵. Úgy gondolom, hogy hazánkban a legnagyobb kihívás – a vádalku-rendszerek egyik alappillérének – a bizalmi elvnek a helyreállításában van.

Az egyezség mint a Be.-ben szabályozott külön eljárás véleményem szerint megfelelő alkalmazás mellett elősegítheti büntetőeljárási rendszerünk hatékonyságának növelését és – megfelelő alkalmazásával – az időszerűség biztosításának egyik lehetséges eszközévé válhat.

Jung N., PhD hallgató, PPKE-JÁK