Bevezető gondolatok

A hatályos büntetőjogi szabályanyag kodifikálásakor a jogalkotó felismerte a család, és azon belül is a kiskorú személyek oltalma minél teljesebb körben való kiépítésének szükségességét. Mindezt mi sem mutatja jobban, minthogy a 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) – szakítva a korábbi szabályozási konstrukciókkal – önálló fejezetben (XX.) tárgyalja a gyermekek érdekét sértő és a család elleni deliktumokat, és amely törvényi fejezet alapvetően az elkövetési magatartások súlyosságát veszi alapul a bűncselekmények sorrendiségének kialakítása során.¹  Mindebből arra lehet következtetni, hogy az új Btk. a gyermekek oltalmának kiváltképp nagy jelentőséget tulajdonít, másrészt a gyermekek érdekeit sértő bűncselekmények közül elsőként kerül definiálásra a kiskorú veszélyeztetésének törvényi tényállása, amellyel könnyen alátámasztható a kiskorú testi, érzelmi, értelmi és erkölcsi fejlődéséhez kötődő büntetőjogi védelem prioritása. A hatályos Btk. egyik koncepcionális újítása, hogy teljesen átstrukturálta a kiskorú veszélyeztetése 78’-as Btk. szerinti törvényi tényállását, ugyanis azt három külön bűncselekményre bontja: kiskorú veszélyeztetésére, kényszermunkára, illetve a kiskorúval való kapcsolattartás akadályozására.²

Jelen tanulmány a Btk. 208. § (1) bekezdése szerinti kiskorú veszélyeztetése bűntettének elméleti oldalról történő megközelítésével foglalkozik, fő célja pedig az, hogy átfogó képet nyújtson a szóban forgó deliktum releváns büntető anyagi jogi aspektusairól, rávilágítva ezáltal a normaszöveg komplexitására. A következőkben a kiskorú veszélyeztetése első alaptényállásának passzív alanyi körével, a törvényi tényállás elkövetési magatartásával, négyirányú veszélyeztetési eredményével, valamint a bűncselekményt körülölelő halmazati kérdésekkel foglalkozom, és ezekkel párhuzamosan a főbb vonatkozó Bírósági Határozatokat is bemutatom.

A Btk. 208. § (1) bekezdése szerinti kiskorú veszélyeztetésének bűntette

A Btk. 208. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy azon kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy – ideértve a szülői felügyeletet gyakorló szülő, illetve gyám élettársát, továbbá a szülői felügyeleti jogától megfosztott szülőt is, ha a kiskorúval közös háztartásban vagy egy lakásban él –, aki e feladatából eredő kötelességét súlyosan megszegi, és ezzel a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését veszélyezteti, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A tényállás szemrevételezésekor látható, hogy a bűncselekmény alanya a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személy. A kötelesség alapulhat családjogi rendelkezésen, hatósági határozaton, szerződésen, munkaköri kötelezettségen, de egyéb megbízáson vagy megállapodáson is. A korábbi Btk. nyomán kialakult ítélkezési gyakorlat szerint nem lehetett a bűncselekmény tettese olyan személy, akinek szülői felügyeleti jogát a bíróság megszüntette (BH 1994. 172.), ami komoly problémákat okozott a jogalkalmazás során, hiszen a szülői felügyeleti jogától megfosztott szülő ezt követően büntetlenül, következmények nélkül folytathatta (és sok esetben folytatta is) veszélyeztető tevékenységét.

A jogalkotó immáron kifejezetten rögzíti, hogy a kiskorúval közös háztartásban vagy egy lakásban élő ilyen személy is alanya lehet a bűncselekménynek.

A bűncselekmény egyenes és eshetőleges szándékkal egyaránt elkövethető. A terhelt gondatlan cselekménye azonban nem lehet alapja e bűncselekmény megállapításának, tehát nem tényállásszerű az olyan magatartás, amelyben a veszélyeztetésre irányuló szándékosság nyomokban sem fedezhető fel. Így nem valósítja meg a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét az a nagymama, aki hipót felejt a cumisüvegben, és ebbe az egyéves unokája beleiszik, melynek következtében nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenved (BH 2020. 131.).

A bűncselekmény passzív alanya

A gyermekek érdekét sértő deliktumok törvényi tényállásai kifejezetten a kiskorúakat, a tizennyolc év alatti gyermekeket védik. A passzív alannyá válás aspektusából igen lényeges, hogy adott normaszöveg kifejezetten a kiskorúakat védelmezi, tehát amennyiben a Btk. passzív alanyként kiskorú személyt jelöl meg, ott jelentőséggel bír azon polgári anyagi jogi szabály, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a kiskorú személy házasságkötése révén nagykorúvá válhasson. Ilyenkor a kiskorú személy – a házasságkötéssel szerzett nagykorúság végett – már nem lehet azon bűncselekmény passzív alanya, amelynek normaszövege a kiskorúsághoz köti a passzív alanyi létet. Ezzel szemben, ha a törvényi tényállás a tizennyolcadik életév be nem töltésében jelöli meg a passzív alannyá válást, akkor az említett polgári jogi szabálynak nincsen létjogosultsága, vagyis az ilyen személy a házasságkötésétől függetlenül is lehet adott deliktum passzív alanya.³  Ha a házasságot a bíróság a cselekvőképesség vagy a kiskorúság miatt szükséges gyámhatósági engedély hiánya miatt érvénytelennek nyilvánítja, a házasságkötéssel szerzett nagykorúság megszűnik; a házasságkötéssel megszerzett nagykorúságot azonban a házasság megszűnése nem érinti. Mindezt a Btk. 208. § (1) bekezdése szerinti bűncselekményre vetítve elmondható, hogy annak passzív alanya a kiskorú személy, szemben a második (2) bekezdés szerinti passzív alanyi körrel, amely a tizennyolcadik életév be nem töltéséhez köti a passzív alannyá válást.

Az elkövetési magatartás sajátosságai

A Btk. 208. § (1) bekezdése szerinti bűncselekmény elkövetési magatartása a súlyos kötelességszegés. Az elkövető ezen belül is olyan kötelességét szegi meg, amely a kiskorú nevelésével, felügyeletével vagy gondozásával áll összefüggésben, legyen itt szó aktív tevőleges vagy passzív magatartásról. Érdemes megvizsgálni azt is, hogy mit kell érteni súlyos kötelességszegés alatt? A nevelés tulajdonképpen nem más, mint tervszerű magatartások sorozata, amelyeknek egy része kifejezetten ismeret, képzet- vagy érzelemgazdagító céllal kerül tanúsításra, más részük pedig funkcionálisan fejti ki hatását (tanítás, oktatás, viselkedési kultúra stb.) Felügyelet alatt értendő a kiskorú folyamatos, időről időre visszatérően vagy csak alkalmanként, de meghatározott időtartamban történő figyelemmel kísérése. Ennek alapvető célja a kiskorú személy testi épségének megóvása, a személyiségére egyébként káros hatások elhárítása. A gondozási kötelesség meglehetősen tág fogalomnak minősül, ugyanis az magában foglal minden olyan tevékenységet, ami a gyermek testi szükségleteinek kielégítésére irányul (kielégítő életkörülmények, élelem, ruházat stb.). Alapvetően tehát ez is a kiskorú testi fejlődésével áll összefüggésben, mint a felügyelet, azonban a gondozás jóval tágabb kategóriának tekinthető. A kötelességek tartalmát általánosságban véve az erkölcsi normák, társadalmi szokások konkretizálják, azok egymástól eltérő, eseti jellegű, de egyben nagyszámú teendőt foglalnak magukban.⁴

A kiskorú veszélyeztetése törvényi tényállás elkövetési magatartása jellemzően huzamosabb időn keresztül, ismétlődő jelleggel megy végbe, ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a büntethetőséget nem zárja ki az az eset sem, amikor csak egyetlen büntetőjog-ellenes magatartás kifejtéséről van szó. Az elkövetési magatartások továbbá akkor tekinthetőek tényállásszerűnek, ha az azok tartalmát jelentő kötelességszegések súlyosak. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi minősül már olyan súlyos magatartásnak, amelynek büntetőjogi következményeket kell maga után vonnia? Az olyan kirívó kötelességszegést kell súlyosnak titulálni, amely az általános társadalmi felfogás szerint a minimálisan elvárható követelményeknek, elvárásoknak sem felel meg. Mindebből adódik, hogy a kisebb horderejű mulasztások, hibák nem minősülhetnek tényállásszerűnek,⁵  ide tartozik például az az eset is, amikor a szülő kiskorú gyermekét alkalomszerűen megfenyíti, természetesen testi sérülés okozása nélkül (BH 1992. 623.). Súlyos kötelességszegésnek minősül azonban, ha a szülő a 2-3 éves gyermekét több napra gondozás és felügyelet nélkül egyedül hagyja, a kisgyermeke rendszeres tisztántartását elmulasztja, az orvosi segítségre szoruló gyermekének nem hív vagy nem időben hív orvost, vagy éppen a gyermek jelenlétében bántalmazza a családtagokat stb. (BH 1974. 363.). Ugyancsak súlyos kötelességszegést jelent, s ekként kiskorú veszélyeztetéseként értékelendő, ha a javítóintézeti nevelő a nevelésére bízott fiatalkorúakat fürdés közben – számukra is felismerhetően – szexuális célzattal megfigyeli, velük szexuális tartalmú beszélgetéseket kezdeményez, és hozzájuk szexuálisan közeledik (BH 2020. 319.). A kötelességszegés súlyos megszegésével összefüggésben mindannyian tudjuk, hogy annak megítélése, a bűncselekmény törvényi tényállásának megvalósulása szempontjából mért elégséges volta bírói mérlegelés függvénye. Bár a kisebb nevelési hibák nem számítanak ebbe a körbe, ugyanakkor azok összeadódhatnak, s így együttesen már súlyos kötelességszegésnek titulálhatók.⁶

A nevelési, gondozási, felügyeleti kötelességek tartalmát elsődlegesen családjogi normák deklarálják, főként általános jelleggel (például szülő–gyermek viszony). Az erkölcsi normák és társadalmi szokások is kihatással bírnak minderre, amelyek relevanciája abban áll, hogy azok tulajdonképpen a kiskorú életkorára, személyiségére, s annak fejlettségére való figyelemmel, szem előtt tartva az esetleges – például életkorból adódó – különbségeket, határozzák meg az elvárt magatartásokat. Ennek fényében más a kötelesség tartalma egy csecsemő esetében, és megint más, ha kisgyermek vagy éppenséggel már serdülő képezi a vizsgálódás tárgyát. Különbséget kell tenni értelemszerűen beteg és egészséges gyermek között, valamint szellemileg normálisan fejlett vagy fogyatékkal élő kiskorú között is. A kötelességszegés leggyakrabban mulasztással megy végbe, értve ezalatt adott kötelességnek a nem teljesítését.⁷  A kötelességszegések általában huzamosabb időn keresztül tartanak, ugyanakkor a felügyeleti kötelesség gyakran rövidebb ideig vagy időlegesen áll fenn. A felügyeleti joggal való visszaélés, jobban mondva annak elvállalt tartalmának túllépése nem szünteti meg a vele együtt járó kötelességeket (BH 1985. 92.).

A négyirányú veszélyeztetési eredmény értelmezése

A veszélyeztetés puszta tényének megállapításához büntetőjogi szempontból tehát elegendő a konkrét sérelem bekövetkezésének reális lehetősége. A gyakorlatban sokszor magából a már megvalósult sérelemből lehet visszakövetkeztetni a veszélyhelyzet korábbi fennállására,⁸  melynek során az ügy összes körülményére való tekintettel kell dönteni a bűncselekmény megvalósulásáról vagy annak hiányáról (ennek keretében figyelembe veendő a kiskorú életkora és személyisége, s annak fejlettségi foka egyaránt).⁹  A súlyos kötelességszegés többnyire már eleve magában foglalja a veszély lehetőségének a bekövetkezését. Az általános, vagyis az absztrakt értelemben vett veszély azonban nem elegendő, hiszen a büntetőjogi felelősségre vonásnak az a feltétele, hogy a súlyos kötelességszegés a kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődésére bírjon negatív hatással.¹⁰

A Btk. 208. § (1) bekezdés szerinti bűncselekmény ugyan materiális (veszélyeztetési) deliktumnak minősül,¹¹  de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a kiskorú veszélyeztetésének eredménye a kiskorú testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődésének a veszélyeztetése, nem pedig a tényleges károsodása. Erre tekintettel a bűncselekmény megvalósul, ha a terhelt cselekménye következtében a sérelem lehetősége létrejön (BH 2020. 319.), vagyis a bűncselekmény megállapításához elegendő a (konkrét) sérelem bekövetkezésének csupán a lehetősége, semmiképpen nem elvárt valamiféle tényleges károsodás vagy sérülés. A veszélyhelyzet és a súlyos kötelességszegés, vagyis a bűncselekmény eredménye és elkövetési magatartása között ok-okozati összefüggésnek kell lennie (BH 1992. 623.). A veszély konkrétsága azt jelenti, hogy az a kötelességszegés folytán a tényleges helyzetben külsőleg is felismerhető formában jelentkezik, a konkrét személyre vagy személyekre vonatkozó káros eredmény reális, és azonnali bekövetkezésének veszélye áll fenn. A jogalkalmazói gyakorlatban kevésbé veszik figyelembe azt a tényt, hogy a bűncselekmény a kiskorú testi, értelmi vagy érzelmi fejlődésének veszélyeztetése esetén befejezetté válik, és a kötelezettségszegéssel már kísérleti szakba kerül.¹²

1. A testi fejlődés veszélyeztetése

A testi fejlődés veszélyeztetése születéstől a nagykorúságig fennállhat, ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy az életkor előrehaladtával csökken az egyén sé­rülékenységi szintje, valamint kiszolgáltatottsága.¹³  Kiemelendő az is, hogy mielőtt a jogalkotó az érzelmi fejlődés veszélyeztetését is bevonta a szóban forgó törvényi tényállásba, a testi fejlődés keretein belül kerültek értékelésre azon tényezők, amelyek egyébként a lelki fejlődés veszélyeztetésével állnak/álltak összefüggésben, ugyanis ezen elgondolás szerint a testi fejlődés nem csupán fizikai, hanem lelki, pszichés fejlődést is magában foglalt.¹⁴

A kiskorú testi fejlődését egyértelműen veszélyezteti az éheztetés, a tisztán tartás vagy éppen a gyógykezelés (gyógyszerekhez, orvosi kezeléshez történő hozzájutás) megakadályozása, elmulasztása,¹⁵  és még sorolhatnánk, de biztosan nem tartozhat ide a gyermek tettleges bántalmazása. Gyermekvédelmi törvényünk 2005 óta zéró toleranciát hirdetett ebben a kérdésben, a magyar állam a gyermekekkel szemben semmilyen mértékű erőszakot nem akceptál. A zéró toleranciával a jogalkotó éppen azt akarta üzenni, hogy igenis lehet egy gyereket úgy nevelni és fegyelmezni, hogy nem ütjük meg, az pedig, hogy egy jogszabály nehezen betartható, nem annak szükségességét és megfelelőségét kérdőjelezi meg, hanem azt, hogy mennyire rendelik hozzá a végrehajtásához szükséges feltételeket.¹⁶

2. Az értelmi fejlődés veszélyeztetése

Az értelmi fejlődés veszélyeztetése a háromévesnél fiatalabb személyeknél nem mondható túl fajsúlyosnak, ugyanakkor mindez nem azt jelenti, hogy ezen korosztály sérelmére ne lenne megvalósítható a törvényi tényállás e fordulata. A már óvodáskorú gyermekek, vagyis a harmadik életévüket betöltöttek vonatkozásában elmondható, hogy önmagában véve az a tény, hogy a szülő nem biztosítja a gyermek óvodába járását, nem feltétlenül eredményezi az értelmi fejlődésének veszélyeztetését, ugyanakkor alkalmas lehet annak megállapítására. Itt elegendő csak arra gondolni, hogy amikor a gyermekvédelmi hatóságok például éppen azért írják elő külön – a törvényből eredendő kötelességen felül –, hogy rendszeresen vigyék óvodába a gyermeket, mert az otthoni, ingerszegény környezetben annak értelmi fejlődése veszélyeztetetté válik.¹⁷  Az értelmi fejlődés veszélyeztetése alatt tipikusan az egyébként iskolaköteles gyermek iskolából történő visszatartását kell érteni,¹⁸  amelynek megítélése tulajdonképpen tényekből levont következtetések eredménye. Mindez fennáll akkor is, ha a gyermek írástudatlan marad, vagy ha az iskolából való huzamosabb idejű kimaradása miatt nincsenek meg azon ismeretei, amelyekre a későbbiekben alapozni tudna abból a célból, hogy életvitele szempontjából újabb hasznos ismeretekhez juthasson (22/2007. BKv.).

Ennek kapcsán egy szabálysértési alakzatot is meg kell említeni, hiszen a kiskorú értelmi fejlődésének veszélyeztetése hiányában a kötelesség elmulasztása – legyen itt szó az óvodai nevelésben való részvételi kötelezettség vagy éppenséggel a tankötelezettség megszegéséről – szabálysértésnek minősül. Így az a szülő vagy törvényes képviselő

1. aki a szülői felügyelete vagy gyámsága alatt álló gyermekét kellő időben az óvodába vagy az iskolába nem íratja be;
2. aki nem biztosítja, hogy súlyos és halmozottan fogyatékos gyermeke a fejlődését biztosító nevelésben, nevelés-oktatásban vegyen részt;
3. akinek szülői felügyelete vagy gyámsága alatt álló gyermeke ugyanabban az óvodai nevelési évben az iskolai életmódra felkészítő foglalkozásokról, illetőleg ugyanabban a tanévben az iskolai kötelező tanórai foglalkozásokról igazolatlanul, a jogszabályban meghatározott mértéknél többet mulaszt, szabálysértést valósít meg.¹⁹

Az a tény, hogy a gyermek igazolatlanul mulasztott az iskolában, csupán szabálysértési felelősség megállapítására ad alapot, feltéve ha a gyermek értelmi szintjét nem érte veszély.²⁰  Megjegyzendő továbbá, hogy az egységes joggyakorlat alapján nem állapítható meg a kiskorú veszélyeztetése bűntet­tének ezen fordulata, ha a gyermek már nem tanköteles. Az értelmi fejlődés veszélyeztetésének (is) minősül ugyanakkor az az eset, amikor a gyermek lelki bántalmazása kihat az értelmi fejlődésre, mégpedig akként, hogy a bántalmazó környezet következtében a kiskorú gyermek nem tudja magát kipihenni, állandó rettegése miatt nem tud az óráira felkészülni, tanulmányi eredményeinek romlását eredményezve ezzel.²¹

3. Az erkölcsi fejlődés veszélyeztetése

Az erkölcsi fejlődés veszélyeztetése alatt értendő minden olyan magatartás, amelynek következtében a kiskorú gyermek erkölcsi normákhoz való igazodásában, társadalomba történő normális beilleszkedésében zavar keletkezik.²²  Ennek kiváltója lehet például az ilyen személy előtt történő trágár beszéd, vagy a jelenlétében elkövetett deliktum (BH 1994. 470.). Az erkölcsi fejlődés veszélyeztetése a gyermek nagykorúságáig megállapítható, hiszen magának az erkölcsi fejlődésnek a szakasza sem zárul le korábban.²³  Az erkölcsi fejlődés veszélyeztetése azonban tipikusan azt a korosztályt érinti, amely már maga is képes felismerni egy cselekmény tiltott jellegét, vagyis a kiskorú már olyan értelmi fejlettségi szinten van, hogy adott elkövetési magatartás képes káros hatást kifejteni erkölcsi fejlődésére (BH 1985. 459.). Ugyanakkor mindez nem azt jelenti, hogy ez alól ne lennének kivételek. A családot a gyermek jelenlétében rendszeresen bántalmazó szülő ugyanis kétségtelenül befolyással bír a gyermek erkölcsi fejlődésére, mégpedig a negatív szülői minta okán. Egyes kriminális cselekmények tiltott jellegét azonban csak iskolaérett kortól képesek felmérni a gyermekek, elegendő csak a koldulásra vagy a lopásra gondolni, hiszen ezek tekintetében a kiskorú veszélyeztetése bűntett megállapításának már van helye. Az iskolaérett korral összefüggésben azonban hangsúlyozandó, hogy az értelmileg sérült, lassabb fejlődésű gyermekeknél ez a kor kitolódhat, vagyis az végső soron csak iránymutatásként szolgálhat. Ugyanakkor – a példánál maradva – egy betöréses lopás egy olyan jellegű cselekményként fogható fel, amelynek tiltott jellegét egy általános iskolás gyermeknek minden körülmények között fel kell ismernie (BH 1987. 73.). Nem állapította meg a bíróság ugyanakkor például az erkölcsi fejlődésnek a veszélyeztetését akkor, amikor a közvetett tettes egy tízéves gyermekkel hamisította meg az orvosi igazolványt, mivel a gyermek ebben a korban még nyilvánvalóan nem ismerhette fel tettének súlyát.²⁴  Ellenben megállapíthatóvá vált az erkölcsi veszélyeztetés abban az esetben, amikor az elkövető tizenöt éves nevelt lányát – nemi vágyának felkeltése végett – magához szorította, szájon csókolta és mellét megfogta (BH 1993. 216.).

4. Az érzelmi fejlődés veszélyeztetése

Az érzelmi fejlődés magában foglalja a kiskorú gyermek azon jogát, hogy érzelmileg kiegyensúlyozott felnőtté válhasson.²⁵  Érzelmi fejlődés veszélyeztetésének minősül minden olyan súlyos kötelességszegés, amely olyan közvetlen ráhatást fejt ki a kiskorúra, vagy olyan körülményeket teremt részére, amelyek konkrétan akadályozzák a kiskorú testi adottságainak, értelmi képességének az erkölcsi normákhoz való (helyes) viszonyulását, továbbá minden olyan magatartás, amely az előbb elmondottakat elősegíti.²⁶  Az érzelmi fejlődés veszélyeztetéséről van szó, amikor a gyermeket szülei elhanyagolják, érzelmileg elutasítják, vele szemben kiszámíthatatlan viselkedést tanúsítanak, érzelmi zsarolásnak, szóbeli megalázásnak, megszégyenítésnek teszik ki. Szintén helytállónak bizonyul a törvényi tényállás ezen fordulatának megállapítása, ha a szülők a gyermeket azzal fenyegetik, hogy elhagyják, otthagyják, intézetbe adják, szeretett tárgyát, állatát elpusztítják. Az elhanyagolt gyermekek javarésze zavart, ambivalens módon kötődik, amelynek az az oka, hogy éppen az a személy elérhetetlen számukra, akitől a biztonságérzetet és a törődést várhatnák.²⁷

Az elkövetési magatartás ehelyütt is tipikusan különböző kötelességszegések sorozatával valósul meg, ebből kifolyólag az rendszerint veszélyt jelent a kiskorú testi, erkölcsi, értelmi és érzelmi fejlődésére egyaránt. A különböző irányú veszélyeztetés viszont a dolog természetéből is adódhat, így a kiskorú testi fejlődésének veszélyeztetése az érzelmi életben is zavarokat generálhat, valamint az értelmi fejlődésre is kihatással lehet, természetesen negatív irányban. A nagyobb gyermekeknél az értelmi fejlődés veszélyeztetésével rendszerint együtt jár az erkölcsi fejlődés veszélyeztetése is; ez utóbbi ugyanis feltételezi, hogy az érintett személy bizonyos életkorban már egy magasabb fejlettségi szintet mutat.²⁸  Önmagában véve a kiskorú tényleges veszélyeztetése vagy fejlődésének tényleges károsodása nem feltétlenül jelenti azt, hogy annak hátterében egyébként a kiskorú nevelésére stb. köteles személy súlyos kötelességszegése áll. Itt elegendő például csak arra gondolni, hogy egy kiskorú megfelelő felügyelet mellett is követhet el bűncselekményt.²⁹

A veszélyeztetési eredmények megállapítása

Mind a négy irányú – többször együttesen megvalósuló – veszélyeztetés megállapítása nem tény-, hanem jogkérdés. Ebből kifolyólag a tényállásban meg kell jelölni a veszélyeztető eredmény irányát, illetve azt is, ha maga a sértő eredmény is bekövetkezett. Kiváltképp nagy relevanciája van ennek akkor, ha az elkövető egyetlen cselekményével több bűncselekményt valósít meg (alaki halmazat). Sértő eredménnyel járó deliktum – tipikusan testi sértés – mellett akkor kell megállapítani kiskorú veszélyeztetését, ha más irányú, vagyis erkölcsi, értelmi, érzelmi fejlődés veszélyeztetése is megvalósult.³⁰

Abból eredendően, hogy a veszélyhelyzet megállapítása jogkérdés, erre szakértőt kirendelni nem lehet, hiszen az nem rendelkezhet kompetenciával annak eldöntésében. A jogalkalmazók azonban meglehetősen gyakran figyelmen kívül hagyják ezt, vagyis a veszélyhelyzet megállapítását szakkérdésnek tekintik, elegendő például arra az esetre gondolni, amikor a kirendelt igazságügyi pszichológus szakértő kompetenciáját túllépve szakvéleményt nyújt a kiskorú testi, érzelmi, értelmi vagy erkölcsi veszélyeztetésére nézve is.³¹

Halmazati kérdések

Ha a Btk. 208. § (1) bekezdését az elkövető több kiskorú sérelmére követi el, akkor a deliktum rendbelisége a sértettek számához igazodik.³²  Adott kiskorú személy sérelmére huzamosan és többször ismétlődően kifejtett tevékenység természetes egységnek tekintendő, folytatólagosság megállapításának nem lehet helye (BH 1997. 263.). Ebből adódóan ugyanazon gyermek sérelmére – különböző cselekményekkel – elkövetett kiskorú veszélyeztetése miatt indult eljárásokat egyesíteni szükséges, ennek elmaradása esetén, ha egyazon időszakban elkövetett cselekmény miatt már jogerősen elítélték az elkövetőt, a vele szemben folyamatban lévő másik eljárást ítélt dolog miatt meg kell szüntetni, ellenkező esetben pedig perújítás válik indokolttá.³³

Ha az elkövető több cselekménye hoz létre több bűncselekményt, vagyis az elkövetett cselekmények részben a gyermek sérelmét, részben pedig annak veszélyeztetését eredményezik, figyelemmel arra, hogy ezen cselekmények valójában időben elkülönülten jelentkeznek, heterogén anyagi bűnhalmazat jön létre.³⁴  Ezzel szemben az alaki bűnhalmazat esetén (tehát ha az elkövető egy cselekményével több deliktumot valósít meg) elmondható, hogy az azonos sértett sérelmére megvalósított veszélyeztető és sértő eredményű bűncselekmények valóságos alaki halmazatának a megállapítása kizárt, hiszen ott, ahol a sértő szándék fennáll, a veszélyeztetési deliktum már nem állapítható meg (BH 2012. 58.). Ebből eredendően helyesen járt el a bíróság, amikor a hathónapos kisbabát a földhöz – betonhoz – szándékosan odacsapó terheltet védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett súlyos testi sértés bűntette miatt mondta ki bűnösnek (PKKB.13.B.VIII.27.025/2012.).

Az alaki bűnhalmazat kérdésköre kapcsán egyetérthetünk azzal a megállapítással, hogy abban az esetben, amikor a gyermek életkorából fakadóan már érzelmileg és erkölcsileg egyaránt veszélyeztethető, a kiskorú veszélyeztetése bűntettének megállapítása nem mellőzhető a testi sértést okozó bűncselekmény mellett, még akkor sem, ha az elkövető egyetlen büntetőjog-ellenes cselekményt fejt ki, vagyis ilyenkor a valóságos alaki bűnhalmazat megállapítása helytállónak bizonyul.³⁵

A kiskorú veszélyeztetése bűntettének első alapesete nem állapítható meg valóságos alaki halmazatban olyan bűncselekménnyel, amelynek a jogi tárgya azonos vagy hasonló, de a büntetési tétele súlyosabb. Ebből eredően a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni deliktumok azon minősített esetei, amelyeket a hozzátartozója, gondozása, nevelése, felügyelete alatt álló személy sérelmére követnek el, konszumálják a kiskorú veszélyeztetését. Ezen a ponton azonban fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a valóságos anyagi bűnhalmazat megállapítása nem kizárt, vagyis a nemi bűncselekmények állhatnak halmazatban a kiskorú veszélyeztetésével, mégpedig akkor, ha az elkövető több cselekménye hoz létre több bűncselekményt úgy, hogy ezek térben és időben elválnak, vagy ha eleve egy teljesen más irányú veszélyeztető magatartás is megvalósul, értve ezalatt például a minősített nemi bűncselekmény mellett az iskoláztatás elhanyagolásával létrejött kiskorú veszélyeztetésének bűntettét.³⁶

Kérdésként vetődhet fel továbbá, hogy a Btk. 208. § (1) bekezdése szerinti kiskorú veszélyeztetése, valamint a kiskorúval való kapcsolattartást akadályozó, a Btk. 210. §-ában deklarált magatartások képezhetnek-e egymással bűnhalmazatot? Ezzel összefüggésben kiemelendő, hogy a kiskorúval való kapcsolattartás akadályozását büntető törvényi tényállás az új Btk. egyik hozadéka, mármint a tekintetben, hogy a korábbi Btk. még az effajta büntetőjog-ellenes magatartásokat nem kezelte önálló bűncselekményként, azok a kiskorú veszélyeztetése bűntettének keretén belül voltak értékelendők. Balogh Anna hangsúlyozza, hogy a kiskorúval való kapcsolattartás akadályozásának vétsége csak akkor állapítható meg, ha ezzel párhuzamosan súlyosabb deliktum nem jön létre. Ha a szülő a gyermeket a másik szülőtől tartósan izolálja, s ezzel a kapcsolattartást teljesen ellehetetleníti, akkor azzal párhuzamosan a szülői kötelességét is súlyosan megszegi, veszélyeztetve ezzel a kiskorú érzelmi és erkölcsi fejlődését egyaránt. Ebből eredően ilyenkor a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét kell megállapítani.³⁷  Egy konkrét büntetőügyben (ami alapvetően kiskorúval való kapcsolattartás akadályozásának vétségében indult) felmerült a kiskorú veszélyeztetése végett történő büntetőjogi felelősségre vonás indokoltsága is. Az ügyészség mindkét deliktummal összefüggésben vádat emelt, ugyanakkor a későbbi vádmódosításban már kizárólag kiskorú veszélyeztetése tárgyában kérték a vádlott büntetőjogi felelősségre vonását, arra hivatkozva, hogy a két bűncselekmény egymáshoz képest speciális viszonyban áll. Ennek hátterében az állt, hogy a kiskorúval való kapcsolattartás akadályozásának vétsége nem más, mint egy nevesített kötelességszegés, ebből adódóan a kapcsolattartás akadályozása megállapításának de lege lata nincs helye. Az elsőfokú bíróság – egyetértve az ügyészség álláspontjával – kiskorú veszélyeztetésében állapította meg a vádlott bűnösségét (BH 2007. 35.).

Végül, de nem utolsó sorban a kapcsolati erőszak, valamint a Btk. 208. § (1) bekezdése szerinti kiskorú veszélyeztetésének halmazati kérdéseit is górcső alá kell venni. Indokolt ez azért, mert a gyakorlatban a nevesített két deliktum együttes megállapításának lehetőségét a jogalkalmazók számos esetben figyelmen kívül hagyják, holott a történeti tényállás alapján a két bűncselekmény egyidejű megállapításának lenne helye.

A kiskorú veszélyeztetése, valamint a kapcsolati erőszak kontextusában a valóságos anyagi halmazat fennálltának lehetőségére többek között a Kúria Bfv.I.737/2020. számú döntése, valamint a Legfőbb Ügyészség Fiatalkorúak Büntetőügyeinek Önálló Osztályának Fk.Nf.3543/2020/1.I. számú körlevele is felhívta a figyelmet.

A kapcsolati erőszak törvényi tényállását a Btk. 212/A. §-a deklarálja, melynek kapcsán alapvetésként kell rögzíteni, hogy a bűncselekménynek kizárólag az (1) bekezdése magánindítványos és szubszidiárius, amennyiben a hozzátartozó sérelmére bármilyen jellegű tettlegességre sor kerül, az már a (2) bekezdés keretein belül értékelendő. A Btk. 212/A. § (2) bekezdésében foglalt kapcsolati erőszak vonatkozásában hangsúlyozni szükséges, hogy az hivatalból üldözendő, tehát a bántalmazás tudomásra jutása esetén a sértett akaratától függetlenül meg kell indítani a büntetőeljárást.³⁸  A bűncselekmény jogi tárgya a kiszolgáltatott hozzátartozók testi integritását védi, személyi körét pedig a Btk. az értelmező rendelkezései között tételesen felsorolja. A rendszeresség definícióját a Btk. ugyan nem határozza meg, de a törvényhelyhez fűzött indokolás, a többkötetes Btk. kommentár³⁹ , sőt már a Kúria is több ízben (17/2017. sz. büntető elvi határozat, BH 2020. 195.) leszögezte: a rendszeresség legalább két elkövetés esetében is megállapítható.

A kapcsolati erőszak és a kiskorú veszélyeztetése bűncselekmények bűnhalmazatban történő megállapításával összefüggésben nem téveszthető szem elől, hogy a kapcsolati erőszak elkövetőjének egyúttal a kiskorú veszélyeztetése tényállása szerinti speciális alanyiságnak is meg kell felelnie, másrészről a kapcsolati erőszak Btk. 212/A. §-ának (1) bekezdésében írt speciális sértetti felsorolása jóval tágabb a kiskorú veszélyeztetésének passzív alanyaként megjelölt kiskorú személynél.

A kapcsolati erőszak törvényi tényállása kétféleképpen is bűnhalmazatot képezhet a kiskorú veszélyeztetésével. Az első formáció, amikor a kapcsolati erőszak és a kiskorú veszélyeztetése eltérő sértettek esetén kerül egymással bűnhalmazatba. Ezalatt érteni kell azt az esetet, amikor a kapcsolati erőszakot a gyermekének szülője, házastársa, volt házastársa, élettársa, volt élettársa, vagy más hozzátartozója sérelmére a közös kiskorú, illetve nevel, örökbefogadott vagy mostoha gyermek jelenlétében valósítja meg az elkövető, s ezzel egyidejűleg a magatartás a kiskorú tekintetében fennálló nevelési kötelességének súlyos megszegéseként értékelhető, magában hordozva a kiskorú veszélyeztetésének törvényi tényállásában deklarált veszélyhelyzet bekövetkeztének a reális lehetőségét. Bűnhalmazat megállapításának van helye továbbá akkor is, amikor a kapcsolati erőszak, valamint a kiskorú veszélyeztetése meghatározott alakzatai azonos sértett sérelmére valósulnak meg. A kiskorúval szemben – a tettleges bántalmazás körén kívül – sértő gesztusok, ütéssel fenyegető mozdulatok, lökdösődések tanúsítása, amelyek célja a sértett megfélemlítése, megalázása, súlyos nevelési kötelességszegésként értékelendők.⁴⁰

Megemlítendő a halmazati kérdések kapcsán, hogy a veszélyeztető szándékkal folyamatos jelleggel, sorozatosan kimerített kötelességszegések időszakán belül külön büntetőjogi értékelést igényelnek azon esetek, amikor az elkövető a testi épség megsértésére irányuló szándékkal szegi meg kötelességét, vagy a gyermeket tettleg is bántalmazza. Ilyenkor – ha a bántalmazás egyetlen alkalommal történik – a kiskorú veszélyeztetése bűncselekményével valódi anyagi halmazatban a testi sértés megfelelő alakzatát is meg kell állapítani, ha pedig a gyermekbántalmazás (vagy a kapcsolati erőszak tényállásába ütköző más magatartás) már legalább két alkalommal előfordult, a kiskorú veszélyeztetése és a kapcsolati erőszak úgyszintén valódi anyagi halmazatban áll. Amikor tehát a súlyos kötelességszegés kizárólag a kiskorú rendszeres, a testi épségét, egészségét sértő bántalmazásban merül ki, az elkövető büntetőjogi felelőssége a súlyosabb jogtárgysértés nyomán kapcsolati erőszak bűntettében állapítandó meg.⁴¹

A kiskorú testi épségét sértő eredményű deliktum is – amelynek eredője ugyanaz a súlyos kötelességszegés, mint a veszélyeztető eredményű kiskorú veszélyeztetése esetén – éppen a rendszeresség folytán alkalmas lehet arra, hogy a kiskorú érzelmi, erkölcsi, értelmi fejlődését károsan befolyásolja. Mindez azt jelenti, hogy a rendszeres, testi sérüléssel járó bántalmazás egyúttal a kiskorú személyiségfejlődésének azon területeit is veszélyezteti, amelyeket a törvény – a kiskorú veszélyeztetésének eltérő jogi tárgyán keresztül – a büntetőjog eszközével védeni rendel. Amennyiben tehát az ügy összes körülménye arra enged következtetni, hogy a bűncselekmény valamennyi ismérve mind a kapcsolati erőszak, mind a kiskorú veszélyeztetése vonatkozásában egyidejűleg megvalósul, valódi anyagi bűnhalmazat megállapításának van helye.⁴²

Összegzés

Fentiekből egyértelműen megmutatkozik, hogy a szóban forgó veszélyeztetési bűncselekmény törvényi tényállásának értelmezése korántsem egyszerű, az a mindennapok során számos nehézséget és dilemmát hordoz magában. A bűncselekmény, illetve a felmerülő halmazati bűncselekmények kapcsán helyesen eljárni kizárólag komplex szemléletmód kialakításával, a kapcsolati erőszak bűncselekményi tényállásának maximális figyelembevételével lehetséges.

Büntető anyagi jogi aspektusból kiemelt jelentőséget kell tulajdonítani a normaszöveg elkövetési magatartásának, valamint a törvényi tényállás négyirányú veszélyeztetési eredményének. A bűncselekmény megítéléséhez, vagyis az egyes tényállási elemek értelmezéséhez számos felsőbírósági döntés, belső iránymutatás és új BH nyújt segítséget, azonban az országos teljes lefedettséggel elvégzett aktakutatás számtalan helyen a törvénysértő és hibás joggyakorlatra mutatott rá.⁴³  A kiskorú veszélyeztetése tárgyában – a bűncselekmény nevéből adódóan – nem elvárható konkrét sérelem bekövetkezése, ekként a veszélyeztetés semmiképpen nem egyenlő a kiskorú tényleges bántalmazásával, amely, a zéró toleranciából kiindulva, még nevelési célzattal sem fogadható el. Ha a gyermek rendszeres (legalább két alkalommal történő) bántalmazása megállapítást nyer, abban az esetben nem a kiskorú veszélyeztetése, hanem a kapcsolati erőszak a törvényes minősítés; ha pedig ezen túlmenően a testi, érzelmi, értelmi vagy erkölcsi fejlődése is veszélybe került, a két bűncselekmény egymással valóságos anyagi halmazatban áll.

Nyomatékosan kell felhívni a figyelmet a hozzátartozók gyermek jelenlétében történő bántalmazására is. Amint azt a Kúria kifejtette: a terhelt és a sértett élettársi kapcsolata megromlott, majd a terhelt a sértettet közös kiskorú gyermekeik jelenlétében rendszeresen szidalmazta, és többször bántalmazta is. Mivel a terhelti bántalmazás a kiskorú sértettek jelenlétében történt, a terhelt kiskorú sértettekkel szembeni magatartása érzelmi és erkölcsi tekintetben is veszélyeztette gyermekei fejlődését. Az ítéleti tényállás szerint a terhelt az élettársának a kiskorú sértettek jelenlétében történő bántalmazásával és szidalmazásával, tehát a kapcsolati erőszak bűntettének minősülő cselekménnyel követte el a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét, ezért a kapcsolati erőszak bűntette a kiskorú veszélyeztetésének bűntettével halmazatban áll. A halmazatban álló bűncselekményeket egy eljárásban kell elbírálni, a kiskorú veszélyeztetésének önálló elbírálása jelen esetben nem is lehetséges a kapcsolati erőszakot megvalósító cselekmények elbírálása nélkül (16/2017. számú büntető elvi döntés).

Látható tehát, hogy a kiskorú veszélyeztetése bűncselekmény anyagi jogi vetületei megannyi kérdést felvetnek, azonban a vonatkozó szakirodalom, és a mára már egységes iránymutatások nagymértékben elősegítik a helyes (és törvényes) jogi minősítés megtalálását.

Csapucha Bernadett, PhD hallgató, PPKE Jog-és Államtudományi Doktori Iskola; kirendelt tu-dományos segédmunkatárs, Budapesti V. és XIII. Kerületi Ügyészség. A tanulmány az Innovációs és Technológiai Minisztérium Kooperatív Doktori Program Doktori Hallgatói Ösztöndíj Program-jának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

¹

Introduction

My essay deals with the crime of child endangerment as a delinquency violating the interests of children.

I had the opportunity to analyse some case-files, i.e. the entire set of decisions concluding the legally binding procedures of 2019 in the jurisdiction of the Chief Prosecution Office of the Capital.

In the year under review, as many as 108 binding decisions were adopted, of which the acting courts found the accused persons guilty for having demonstrated a behaviour running counter to the provisions set out in Section 208 (1) of the Criminal Code of Hungary (hereinafter referred to as: “Btk”) in 87 cases, while to Section 208 (2) of the Btk in 21 cases. It is obvious from this figure that it is the turn of phrase in Paragraph (1) that is relevant for legal practice, thus I have only discussed this category of crime in my paper.

Without going into lengthy dogmatic analyses, I have explored the key theoretical aspects of child endangerment as specified in Section 208 (1) of the Btk, then I have described the evolution of the individual criminal sanctions in the cases that I reviewed.

The core of my essay is the exploration of the criminal substantive law and procedural law dilemmas concerning the crime, based on the conclusions drawn from the research project, as well as the comments received from the individual chief prosecution offices from all over the country.

My main goal is to provide a comprehensive view of the difficulties of legal practice regarding the crime of child endangerment as set out in Section 208 (1) of the Btk.

A few points on the theoretical aspect

The protected legal object of Section 208 (1) of the Btk is to be found in the provisions of the Fundamental Law of Hungary, more precisely, in Article XVI thereof. Pursuant to this, “every child shall have the right to the protection and care necessary for his or her proper physical, mental and moral development. Parents shall have the right to choose the upbringing to be given to their children. Parents shall be obliged to take care of their minor children. This obligation shall include the provision of schooling for their children.”²

The passive subject of the crime specified in Paragraph (1) is the child (as a main rule, 0–18 year-old person).³

The criminal conduct in this delinquency is a grave violation of obligations, which is related to the upbringing, supervision or care provided to the minor and which can be realised by both action and negligence. This crime is typically committed for a longer time. The violations of the obligations should be grave, i.e. such that do not even meet the minimum requirements and expectations of general social opinion. Minor parenting mistakes do not count towards these, however, they may add up and thus, they can be qualified as grave violations of obligations. In general, it can be stated that the contents of the individual obligations are specified by the moral norms and social habits.⁴

The crime specified in Paragraph (1) is a materially endangering delinquency, the result of which is jeopardising the physical, mental, emotional or moral development of the minor.⁵

Pursuant to Section 208 (1) of the Btk, the subject of a delinquency can only be a person with such special qualification, i.e. a person obliged to raise, supervise or care for a minor.⁶

The delinquency assumes an intentional form of fulfilment, both direct and incidental intentions are possible.⁷

Evolution of the criminal sanctions in the cases under review

In the 87 binding decisions that established culpability, the criminal liability of as many as 95 accused persons was established.

Frequency of the occurrence of the individual sentences [Section 208 (1) of the Btk]:

• executable detention, with disqualification from public affairs: 11 persons (12%)
• suspended sentence: 67 persons (70%)
• incarceration: 1 person (1%)
• fine: 9 persons (9%)
• community service: 7 persons (7%)
• prohibition on exercising profession: 1 person (1%) – with the sentence of deprivation of liberty

It was established that sentences had been imposed on all accused persons, no criminal measures had been applied by the courts. However, it can be concluded that the overwhelming majority of cases was concluded by a sentence suspended for a term.

Criminal substantive law and procedural law dilemmas

concerning the crime specified in Section 208 (1) of the Btk

In the following part of my paper, by arranging the individual groups of problems in a system, I will discuss the key difficulties of the legal practice related to the crime in question. This section of my dissertation relies on the findings of my case-file analysis, on the one hand, and on the comments from the prosecution offices gathered on a national level, on the other hand.

Assessment of the content of the grave violation of obligations

As regards the grave violation of obligations, it can be stated that it is rather difficult to define its content. The legal practice is not uniform in deciding whether the person who is obliged to raise, supervise or care for a minor who commits a crime in the minor’s presence, in a way that is also perceivable to the child but without involving the child, fulfils the criteria of a criminal conduct as defined by the law. Some prosecution offices and courts already deem such cases as the endangerment of moral development, while in other cases, one can only speak of the fulfilment of criminal conduct if the adult perpetrator, either as the person who commits the crime, or as one who is an accomplice, involves the child in committing the crime in some way. Furthermore, in the opinion of the individual prosecution offices, legal practice cannot be regarded as uniform even when a situation arises whereby the parent (typically the child’s father) demonstrably abuses the other parent (typically the mother) in front of the minor, at least on one occasion but on this occasion, in a process that consists of several elements and/or one that involves a grave consequence. In such cases, the question becomes whether or not such person demonstrates a behaviour that fulfils the criteria of the crime, i.e. from which point it already qualifies as a grave violation of obligations, furthermore, whether a single instance of abuse is sufficient for drawing this conclusion.

However, in this respect, attention should be called to uniformity decision No. 16/2017 of the Curia, which has already taken a stand on partner abuse. It is doubtless that in the specific case, regular abuse took place but after having examined the superior court decision, from its context, in my view, it can clearly be concluded that even a single instance of abuse in the presence of a minor fulfils the criteria of the crime of child endangerment, thus the occurrence of a one-time direct physical, emotional, mental or moral endangerment is sufficient for this.⁸

Interpretation of the outcome of endangerment

It should be pointed out, in relation to the outcome of endangerment, that its assessment is always the task of the acting court, since it qualifies as a legal issue rather than a factual issue, so no experts may express their opinions here. Unfortunately, the latter circumstance is often disregarded, which means that on many occasions, unlawful expert opinions are expressed as a result, which cannot be reckoned as means of proof. It was concluded from the cases under review that it is simpler to assess the endangerment of physical development, as the positions taken on emotional, mental or moral development typically rely on the contents of the forensic expert opinions.

The question of cumulative offence

In examining the delinquencies forming a part of cumulative offences specified in Section 208(1) of the Btk, I concluded that the delinquency in question and the crime/misdemeanour of bodily injury were incorrectly defined cumulatively in many cases. As long as the accused person commits bodily injury as specified in Sections 164 (2)-(4) of the Btk against a child on several occasions, then the crime of child endangerment should be established cumulatively with domestic violence, i.e. the cumulative offence should not be established based on one of the turns of phrase of bodily injury indicated above. Those cases should be counted as especially grave mistakes when in the case of committing bodily injury against a minor, the parent’s responsibility is only established as the crime of the endangerment of the child, simply disregarding the fact of abuse. I would like to emphasise that the statutory provision of domestic violence and the crime of the endangerment of minors cannot only constitute cumulative offences if all the disposition-like behaviours are demonstrated against the same injured party, i.e. the same child  but when there are different victims, i.e. e.g. that group of cases when the perpetrator batters the mother of his child under legal age in the presence of the child, at least twice, at short intervals, thus causing bodily injury that fits the operative part of the law on domestic violence.

The cumulative offence of the endangerment of minors and domestic violence were dealt with e.g. in decision No. Bfv. I. 737/2020 of the Curia, as well as circular letter No. Fk.Nf.3543/2020/1.I. of the Independent Unit of Juvenile Crime of the Office of the Prosecutor General dated on 20 October 2020, suggesting the complexity of the issue and the difficulties of its practical treatment.

Termination of the right to parental supervision

In general, it may be pointed out that in relation to the crime of the endangerment of minors, in almost all the cases, it would also be justified to terminate the right to parental supervision by the criminal court, as has also been highlighted in the prosecutors’ comments. However, experience shows that this usually does not happen and even if such a legal sanction is imposed, the child protection authorities usually do not become aware of this fact, so what it boils down to is that those rights that the parents are otherwise not entitled to will continue to be exercised. What frequently happens is that the court forwards the motion filed by the prosecutor on the subject of parental supervision to another legal route, in spite of which the related civil law cases are usually not filed.

Disqualification on exercising profession as a penalty

The rule set out in the Btk pursuant to which the obligatory sanction of prohibition on exercising profession should be mandatorily imposed against the person who commits the crime of child endangerment causes problems/uncertainties in sentencing practices.⁹

In order to settle this question, the Office of the Prosecutor General issued a policy statement under number BF.124/2019/12, then it issued national guidelines under serial number 28 in August 2020, the point of which is that the provisions set out in Section 52 (4) of the Btk should be treated independently from the group of cases regulated by Paragraph (1).

Furthermore, the Second-Instance Investigation Supervision Unit of the District Prosecution Offices of the Chief Prosecution Office of the Capital also examined the motion practices of the district prosecution offices, in relation to which the Deputy Prosecutor General of the Capital issued guidelines¹⁰  on 10 November 2021, which, in sync with the findings of the case- file analysis that I conducted, point out that legal practitioners quite often disregard the application of this criminal sanction.

According to the report, in the majority of cases, the district prosecution offices did not propose the application of the above-mentioned legal sanction because they established a circumstance that substantiates special consideration. Although the concept of a case requiring special consideration is not strictly defined by criminal law, in practice these can best be substantiated by extraordinarily mitigating circumstances, which can be assessed by the type, method, and circumstances of committing the crime, as well as the identity of the defendant. As a general rule, the joint assessment of the subjective and objective factors may lead to the establishment of a case requiring special consideration.¹¹

Basically, at the time of demonstrating certain behaviours of perpetration, the legal sanction mentioned above can only be disregarded in a very narrow circle. This has governing effect, for instance, when the object of the procedure is one of the following:

• abuse of a victim under legal age, including abuse by one parent of the other in the presence of the child;
• negligent treatment of a minor victim;
• not providing for the fundamental needs;
• long-term, continuous failure to supervise a minor.¹²

Furthermore, the Chief Prosecution Office of the Capital emphasised that in those cases that were launched because of the endangerment of a minor, in which the prosecution office did not propose a prohibition on exercising profession, this was usually not applied by the court either.¹³

Refusal to testify with reference to being a relative

In such types of cases, it causes difficulties in the evidentiary process that the witnesses who are related to the parties refuse to give testimonies, so in lack of an objective, impartial witness, the procedure will be terminated. Furthermore, even if such persons do give testimonies, special care should be applied, as such testimony may not be free of manipulation, or there may be some other interests in the background.

I would like to draw attention to the content of the effective Act on Criminal Procedures here, which, breaking with the earlier practice, allows the use of witness testimonies as means of proof even if the witness subsequently uses his or her right to immunity and refuses to give testimony.¹⁴

Criminal liability of the co-habiting partner

In such types of cases, the individual prosecution offices regard it as a problem to evaluate the behaviour of the person (which is usually demonstrated in negligence) who is the married or co-habiting partner, typically a woman, of the parent or foster parent demonstrating an unjustified aggressive behaviour towards the minors, who is typically a man. The co-habitation of a family is a highly complicated and complex web of emotions and power, whose mutual relations and correlations with the behaviours under review should be explored as accurately as possible, in order to be able to assess the items of personal evidence appropriately, as well as to define whether the behaviour fulfils the criteria of the crime specified in the law, and to be able to understand the consciousness of the parties. In general, it can be stated that as long as the mother clearly confronts any behaviour against her child that is against the provisions set out in the Criminal Code, e.g. the suspicion of a sexual act, she can be rightfully expected to launch an official measure to be taken against her partner.

Problems of hearing victims under legal age, related observations

It should be stressed that the injured party of this kind of crime is a person who requires special treatment, one of the most important consequences of which is that such a person cannot be heard as a witness at a hearing unless they have already turned fourteen.

In relation to this, the individual prosecution offices drew attention to that the new Criminal Procedures Act had broken with the earlier regulatory scheme according to which it was the investigative judge who conducted the hearing of a person who has not yet turned fourteen. In the later phase of the procedure, no concerns were raised with regard to the credibility or truthfulness of such testimonies, the rules of procedural law were not violated.

In spite of this, the effective procedural law provides that a victim under legal age shall be heard by a member of the investigative authority, video and audio recordings of a general nature are made of the hearing of the witness under legal age, simultaneously to which minutes are taken, which will be made part of the litigation documents by the court in every case. In relation to this, problems have recently arisen in several criminal cases launched for the crime of the endangerment of minors, with regard to the contents and formalities of the police records of witness testimonies given by children, so the courts in their capacity as “appointed judges”, ex officio or at a motion, were compelled to hear the injured parties who have not yet turned fourteen again, since the evidence gained from these testimonies cannot be otherwise obtained.

According to the positions taken by the prosecutors, the key issue in this respect is that the members of the investigative authority obviously have not got sufficient experience and knowledge in the hearing of such persons. The police case officers strictly meet their obligation to give the statutory warnings, however, they clearly cannot translate these into the children’s language.

Summary

On the basis of the case-files that I have analysed, I concluded that the overwhelming majority of this type of criminal cases was concluded by a sentence suspended for a term. Notwithstanding, in all the binding decisions, sentences were imposed, there was not a single case concluded with a measure.

As it has been emphasised, there is a high number of problems of legal practice that can be identified in relation to the crime in question, the most relevant ones of which I have organised in a system in my paper.

Finally, I think that it became obvious from my essay that in the course of such types of criminal procedures, special care should be applied by the legal practitioners when assessing both the criminal substantive law and criminal procedural law aspects, by taking into account that it is a minor that is in the centre of this delinquency, who is a vulnerable person requiring special treatment, as stipulated in the Criminal Procedures Act.

Bernadett Csapucha, PhD student, Pázmány Péter Catholic University, Faculty of Law and Politi-cal Sciences, Doctoral School of Law and Political Sciences; Appointed Assistant Research Fellow, Chief Prosecution Office of the Capital, Unit of Criminal Cases