Szemelvények a távoltartás jogintézményéről

A büntetőeljárás eredményes lefolytatása számos esetben egyszerűen elképzelhetetlen kényszerintézkedések alkalmazása nélkül. Ezen kényszerintézkedések alapjaiban véve különféle állampolgári jogokat sértenek, mint például – meglehetősen gyakran – a személyi szabadsághoz való jogot. Utóbbi az egyik legalapvetőbb emberi jognak minősül, amelynek megsértése a büntetőeljárásban igen gyakori, de mindez természetesen soha sem lehet öncél, az csupán az eljárás eredményes lefolytatását szolgálhatja. A nemzetközi standardokhoz igazodva hazánk Alaptörvénye és a hatályos Be.¹  is biztosítja a személyi szabadság védelmét. Noha az arányosság elve alapján elméletileg csak akkor kerülhet sor letartóztatásra, ha az elkerülhetetlenül szükséges, megfelelő helyettesítő intézmények nélkül a bíróságok igen nehéz helyzetben lennének, ha a személyi szabadság tartós korlátozása ugyan nem bizonyulna indokoltnak, de adott esetben mégis bizonytalan lenne, hogy a terhelt egyáltalán megjelenik-e adott eljárási cselekménynél. Szintén ugyanez a helyzet tapasztalható abban az esetben is, ha a letartóztatás más célját kiváltó kényszerintézkedés bevetése lenne indokolt, például a bűnismétlés veszélyére való tekintettel.²

A fentiekben említett dilemmák feloldása érdekében alapvetően van lehetőség a letartóztatást helyettesítő intézményeknek az alkalmazására, amelyek úgyszintén a letartóztatás céljait szolgálják, de mindezt a személyi szabadság kisebb mértékű korlátozásával. Ilyen jogintézménynek tekinthető a távoltartás is mint kényszerintézkedés, amely a terhelt szabad mozgáshoz és tartózkodási helyének szabad megválasztásához való jogát korlátozó – a bíróság által – az eljárás jogerős befejezése előtt elrendelhető kényszerintézkedés.³

A távoltartás jogintézményéhez vezető út, valamint az ehhez kapcsolódó rendelkezések a hatályos büntetőeljárási jogi törvényünk tükrében

Ezen kényszerintézkedés szabályozásának a közvetlen előzménye a 45/2003. (IV. 16.) OGY határozat⁴  volt, amelynek alapján megalkotásra került a családon belüli erőszakkal szembeni hatékony védelmet és fellépést biztosítani kívánó nemzeti stratégia. Ennek egyik következménye lett a távoltartás jogintézményének bevezetése. Külön hangsúlyozandó, hogy ekkortájt a család védelmét szem előtt tartó különböző érdekvédelmi szervezetek meglehetősen csalódottak voltak, ugyanis azok sokkal többet reméltek a változásoktól. A jogalkotó ugyanis úgy gondolta, hogy a Büntető Törvénykönyvben⁵  lévő 26 tényállás már bőven elegendő a jövőre nézve is a családon belül elkövetett deliktumoknak a kezelésére. Bár külön Btk.-beli tényállás ekkor még nem született, ugyanakkor eljárásjogi aspektusból mégis változás következett be, ugyanis a sértett védelme érdekében korlátozó rendelkezést vezettek be abból a célból, hogy ne a bántalmazott családtagnak kelljen elhagynia a közös otthont, hanem az elkövetőnek. A terhelti jogokra való figyelemmel ezen intézkedésnek az elrendelését bírói kompetenciába sorolta a jogalkotó.⁶

Belovics Ervin is rámutatott arra, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (korábbi Be.) koncepciójában kiemelésre kerülő hét cél között is fellelhető volt a sértetti igényérvényesítés, valamint az eljárási jogok szélesítésre irányuló jogalkotói akarat.⁷  Ennek ellenére az 1998-as Be. megalkotásakor még nem képezte szabályozás tárgyát adott jogintézmény, hiszen azt csak a 2006. évi LI. törvény 59. §-a iktatta be. Az eredeti szabályok alapján annak időtartama 10-30 napig terjedhetett, amely elképzeléssel mára már szakított a jogalkotó, ugyanis a 2009. évi LXXII. törvénnyel a maximális időtartam 60 napra emelkedett.⁸

A szóban forgó kényszerintézkedés szakmai megítélése számos vita tárgyát képezte már annak bevezetésekor is, figyelemmel arra, hogy jó páran meglehetősen kritikusan fogadták annak kényszerintézkedésként történő szabályozását az akkor hatályban lévő Be.-ben. A büntetőeljárási jogi értelemben vett távoltartás ugyanis az eljárásnak egy viszonylag késői szakaszában rendelhető el, amikor már van megalapozott gyanú, s az közlésre is került. Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy ha azt letartóztatás-helyettesítő jogintézményként fogjuk fel, akkor annak elrendelésekor fenn kell hogy álljanak a letartóztatás feltételei is. Az elmúlt években felvetődött, hogy a szóban forgó jogintézmény voltaképpen nem is illeszkedik a büntetőeljárás garanciákkal telitűzdelt rendszerébe, így annak jelenlétét pusztán a társadalmi nyomásgyakorlással lehet magyarázni, s nem szakmai okokkal.⁹

A jelenleg hatályos Be., vagyis a 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) XLVI. fejezete foglalkozik a távoltartással, a bűnügyi felügyelet mellett. Utóbbi is a letartóztatás reális és valóságos alternatívájaként jelenik meg az új eljárási törvényben, amely „gyűjtőfogalomként” magában foglalja a régi Be. szerinti házi őrizetet, a lakhelyelhagyási tilalmat, valamint a bűnügyi eltiltást és jelentkezési kötelezettséget. A távoltartást illetően alapvetően az osztrák mintából szándékozott kiindulni a jogalkotó, ez utóbbi pedig az amerikai Duluth-modellt vette kiindulási pontnak. Elképzelhető ugyan, hogy az eredeti koncepció ezekből kívánt volna táplálkozni, ugyanakkor a gyakorlat nem ezt tükrözi. Az Amerikai Egyesült Államokban, illetve Ausztriában ugyanis először a rendőrség (nyomozó hatóság) feladata, hogy kitiltsa az elkövetőt a sértett közvetlen környezetéből. A nyomozó hatóság abban az esetben, amikor konkrét sérülés is bekövetkezik, az előzetes letartóztatás kondícióinak fennállta nélkül is őrizetbe veheti az elkövetőt ezen államokban. Ezt követően pedig a sértett bírósághoz is fordulhat, s kérheti, hogy az tiltsa el a terheltet a zaklatástól. A bíróság ebben az esetben megtilthatja a terheltnek, hogy közvetett vagy közvetlen módon a sértettel érintkezzen, ezáltal végső soron sem személyesen, sem telefonon nem zavarhatja őt. Ebben a szituációban nem lehet a hatóságnak a bántalmazót magára hagynia, hanem különféle terápiás programok segítségével kell szorgalmaznia a felek közötti konfliktus feloldását.¹⁰

A magyar szabályozás már a kezdetektől fogva bírói kompetenciát ír elő a távoltartás elrendelését illetően, amely elképzelésen a hatályos eljárásjogi törvényünk sem kívánt változtatni. Megjegyzendő, hogy a személyi szabadságot érintő, bírói engedélyes kényszerintézkedések közül a Be. a távoltartással összefüggő szabályokat elsőként definiálja. A távoltartás nem eredményezi a terhelt személyi szabadságának az elvonását, azonban korlátozza az érintett mozgásszabadságát, valamint a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogát. A törvény szövegéből egyértelműen következik, hogy adott jogintézmény egyszerre jelent területi és személyi korlátozást.¹¹  A távoltartást csak és kizárólag a bíróság rendelheti el, indokolt, nem ügydöntő végzése keretein belül. Alapjaiban véve akkor alkalmazható, ha fennáll a bizonyítás meghiúsításának, megnehezítésének, illetve a bűnismétlésnek a veszélye. Ezen tényezők bekövetkeztének a megakadályozása érdekében kerül sor tehát a távoltartás elrendelésére a büntetőeljárás során, de csak és kizárólag akkor, ha az eljárás alapját szabadságvesztéssel sújtandó deliktum képzi. A szóban forgó kényszerintézkedés alkalmazásakor szűkítésre kerül a terhelt kapcsolattartáshoz való joga, amelynek következtében a terhelt meghatározott személlyel közvetve vagy közvetlenül nem léphet kapcsolatba, illetve ettől a személytől távol kell tartania magát a továbbiakban. A „meghatározott személy” alatt elsődlegesen a sértettet kell érteni, kiváltképp akkor, ha a távoltartás elrendelésére a bűnismétlés veszélyének megakadályozása miatt került sor, hiszen ezen célból csak akkor alkalmazható, ha a bűnismétlés veszélye a sértett vonatkozásában állapítható meg. A sértetten kívül azonban más személlyel összefüggésben is elrendelhető az érintett kényszerintézkedés, mégpedig akkor, ha az rá való tekintettel a bizonyítás megnehezítésének vagy éppen meghiúsításának megakadályozása végett válik indokolttá. A közvetlen kapcsolattartás tilalma alatt a személyes találkozást kell érteni, míg a közvetett kapcsolatlétesítés megtiltása a különféle kommunikációs lehetőségekre terjed ki, úgymint például telefonálás, számítógépen keresztül történő kontaktusba lépés stb.¹²  A bíróság továbbá felszólíthatja a terheltet arra, hogy a meghatározott lakást hagyja el, onnan maradjon távol. Mindemellett a távoltartással érintett személy tényleges tartózkodási helyétől, munkahelyétől, az e személy által látogatott intézményektől, vagy egyéb helyektől, különösen a nevelés, oktatás, gyógykezelés céljából egészségügyi intézménytől, vallás gyakorlása során látogatott épülettől való távoltartásra is fel lehet szólítani a terheltet.¹³  Hangsúlyozni szükséges, hogy az adott kényszerintézkedés elrendelése nem jelentheti azon terhelti jogoknak a korlátozását, amelyeket a távoltartás elrendelésekor hozott magatartási szabályok érintenek.¹⁴  Ebből következik, hogy például a bántalmazott vagy zaklatott személy munkahelyétől való távoltartásra kötelezést csak úgy lehet előírni, hogy az ne fossza meg a terheltet a munkahelyétől, s ne váljon lehetetlenné a munkához való jogának a gyakorlása. Így, ha a terhelt és az a személy, akinek az érdekében a távoltartást elrendelték, egy helyen dolgozik, akkor úgy kell alkalmazni az adott kényszerintézkedést, hogy az ne járhasson a terhelt munkaviszonyának a megszűnésével, ugyanakkor a távoltartás céljai mégis érvényre tudjanak jutni. Ebben az esetben csak adott irodahelység vonatkozásában lehet a tiltást alkalmazni, s nem az egész munkahelyre, létesítményre nézve.¹⁵  Egyebekben pedig a távoltartás elrendelése esetén a határozatot kézbesíteni kell a terheltnek – ha az eljárásban védő vesz részt, a védőnek –, valamint az indítvány előterjesztőjének, a távoltartással érintett személynek, s amennyiben a távoltartás elrendelését a sértett indítványozta, az ügyészségnek. A távoltartás megszűnéséről vagy megszüntetéséről ugyancsak tájékoztatni kell a távoltartással érintett személyt is.¹⁶

Megjegyezném, hogy a hatályos büntetőeljárási törvény rendelkezik még a távoltartás magatartási szabályainak megtartását biztosító intézkedésekről és megszegésük következményeiről, a szóban forgó jogintézmény tartamáról, annak részleges feloldásáról, módosításáról. Természetesen e kényszerintézkedés végrehajtását illető részletszabályok taglalása sem maradhatott el, amelyek nemcsak a Be.-ben jelennek meg, hanem az ennek kapcsán létrejött IM rendeletben¹⁷  is részletezésre kerülnek. Mindezek ismertetése helyett a következőkben azonban egyrészt a megelőző távoltartásra és az ideiglenes megelőző távoltartásra kívánok fókuszálni, másrészt pedig ezen két intézményhez – kiegészítve azt a büntetőeljárási jogi értelemben vett távoltartással – kapcsolódó, elsősorban a polgári joggal, valamint a családi joggal összefüggő anomáliákat fogom feltárni.

Néhány gondolat a megelőző, illetve az ideiglenes megelőző távoltartásról

A családon belüli erőszak megelőzésének elősegítése céljából, valamint a távoltartás hatékonyabbá tétele érdekében hozta létre a jogalkotó a jelenleg is hatályban lévő 2009. évi LXXII. törvényt (a továbbiakban: Hketv.) a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról.¹⁸  Ezen törvény indokolása egyértelműen rögzítette, hogy a büntetőeljárás során elrendelhető távoltartás nem felelt meg a gyakorlatban a hozzá fűzött elvárásoknak. A szóban forgó törvény célja voltaképpen prevenciós jelleget ölt, tekintettel arra, hogy elsődlegesen a család intézményét kívánja védeni az erőszakos magatartásoktól a hozzátartozók közötti viszony vonatkozásában, még mielőtt mindez helyrehozhatatlan következményekkel – deliktum megvalósulásával – járna.¹⁹

Külön hangsúlyozandó, hogy a törvény nem taglalja azon magatartásokat, amelyek e körbe tartoznának, így azoknak a megítélése és minősítése végső soron az ügyben eljáró rendőr vagy bíró kezében van. Magáról a megelőző távoltartásról a bántalmazott életvitelszerű tartózkodási helye szerinti helyi bíróság dönt, mégpedig nemperes eljárás keretein beül. Az eljárás hivatalból indul a rendőrség kezdeményezésére, illetve a bántalmazott vagy közeli hozzátartozója kérelmére. A megelőző távoltartás maximum 60 napra rendelhető el, s hatálya alatt a bántalmazó köteles magát távol tartani a bántalmazott személytől, továbbá annak életvitelszerű tartózkodásra szolgáló ingatlanától vagy egyéb, a bíróság által előírt szokásos tartózkodási helyétől (pl. munkahely). Egyébként a határozatban megjelölt esetleges más személytől is köteles magát az elkövető távol tartani, továbbá arra is ügyelni kell, hogy lehetőleg közte, illetve a bántalmazott között semmilyen közvetlen vagy közvetett érintkezés ne menjen végbe a szóban forgó időtartam alatt. A megelőző távoltartás alapjaiban véve közigazgatási eljárásban zajlik, ugyanakkor a hozzátartozó fogalmának definiálásához a Ptk.-t kell segítségül hívni. Megjegyzendő, hogy a – korábbiakban taglalt – büntetőeljárási jogi értelemben vett távoltartás büntetőeljáráshoz kötött, amelynek során nem képezi vizsgálat tárgyát a sértett és az elkövető közötti viszony.²⁰

Figyelemmel kell lenni arra is, hogy a jogalkotó által elérni kívánt gyorsaság ez esetben nagy szerepet kap az eljáró valamennyi hatóság részéről, vagyis a fennálló helyzet végső soron azonnali intézkedést igényel, megóvva ezzel remélhetőleg a sértett jogait és érdekeit. A gyorsaság előtérbe helyezéséből adódóan a valószínűsíthető bekövetkezett esemény teljes bizonyítására rendkívül szűk lehetőség adódik, ugyanis az ügyek túlnyomó hányadában a bírónak a felek nyilatkozatai alapján kell meghoznia a döntését.²¹

A megelőző távoltartás során felmerülő ügyek két csoportba sorolandóak, amelyek közül az egyikbe azon esetek tartoznak, amikor mintegy előzményként az ügyben a rendőrség az ideiglenes megelőző távoltartás elrendeléséről határozott, míg a másik kategória alá azok, amikor maga a fél terjeszt elő kérelmet a bíróságon a megelőző távoltartás elrendelése céljából (kérelemre induló eljárás). Ugyanakkor megjegyzendő, hogy legnagyobb gyakorisággal a hivatalból történő kezdeményezés fordul elő, amelyek kapcsán a bíróságnak – figyelemmel a rendőrség által hozott határozat hatályának 72 órás időtartamára – ezen időintervallumon belül kell meghoznia döntését a megelőző távoltartás elrendelésének szükségszerűségét illetően. Ebből is látszik, hogy a gyors jogalkalmazói intézkedés előírása a jogalkotó számára sokkal relevánsabb szempont volt, mint a teljes körben történő bizonyítottság megteremtése. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy vannak szép számmal azért olyan ügyek is, amelyeknél a tényállás egyértelmű, így eleve gyorsan hozható döntés.²²

A 2009. évi LXXII. törvénnyel párhuzamosan elkészült a 37/2009. (OT 22.) ORFK utasítás is a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható ideiglenes megelőző távoltartás rendőrségi feladatainak a végrehajtásáról.²³  Ennek 1. §-a fényében „hozzátartozók közötti erőszaknak minősül a bántalmazó által a bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot, az életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot, továbbá a testi és lelki egészséget súlyosan és közvetlenül veszélyeztető tevékenység vagy mulasztás”.

A megelőző távoltartás mintegy „előszobájának” tekinthető tehát – a rendőrség kompetenciájába tartozó – ideiglenes megelőző távoltartás elrendelésének a lehetősége. Erre úgyszintén a közigazgatási hatósági eljárás szabályai vonatkoznak, lényege pedig, hogy a súlyosabb bántalmazás bekövetkezésének megelőzése érdekében a rendőr a helyszínen azonnal intézkedhet a bántalmazó eltávolítását illetően, valamint maximum 72 órára elrendelheti a távoltartását. Mindez hivatalból vagy bejelentés alapján rendelhető el. Ezen jogintézmény kapcsán a részletszabályokat az 52/2009. (IX. 30.) IRM rendelet tartalmazza, amely egyebekben segítségként is szolgál a helyszínre kiérkező rendőröknek, egészen pontosan az ott tapasztalható körülményekből való helyes konzekvenciák levonásában, s az ezekkel összhangban álló intézkedések alkalmazásában, a családon belüli erőszak kezelése, illetőleg annak megelőzése céljából.²⁴

A távoltartás alkalmazásának gyakorlati nehézségei

A szóban forgó kényszerintézkedés, valamint a megelőző, illetve az ideiglenes megelőző távoltartás kapcsán felmerülő nehézségek, orvosolandó problémák általánosságban véve a polgári joghoz, továbbá a családi joghoz kötődnek. Ebből adódóan a következőkben ezen aspektusokra kívánom elsődlegesen a fókuszt helyezni.

A távoltartást elrendelő határozat érintheti a tulajdoni viszonyokat, ugyanis az ingatlan tulajdonosára nézve is érvényben vannak a szóban forgó kényszerintézkedés szabályai, vagyis azok felülírják a tulajdonhoz való részjogosítványokat, így például a használat jogát. A tulajdonjog abszolút szerkezete ellenére tehát korlátozható jog. Nemcsak a közérdekből történő korlátozás, hanem egyenesen a tulajdontól való megfosztás is indokolttá válhat az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyve alapján, természetesen a törvényben lefektetett feltételek fennállása esetén. Minderre azonban csak bírósági döntés alapján kerülhet sor. A tulajdonjog az Alaptörvényben szereplő jog, de ennek tiszteletben tartása nem kizárólag az állam feladata, hanem azt mindenkinek be kell tartania. Bár ennek védelme s egyben biztosítása sem kizárólagos állami feladat, ez azonban nem zárja ki a magánjoghoz tartozó igényérvényesítési lehetőségeket, de egyes irodalmi álláspontok fényében ma már nem lehet beszélni olyan magas fokú védelmi szintről az állam részéről, mint az Alaptörvényt megelőző időszakban. Ezen lazításnak bár az ideiglenes megelőző, illetve a megelőző távoltartás ellenállt, ugyanakkor a távoltartás vonatkozásában már nincs lehetőség a tulajdoni viszonyoknak, valamint az ehhez köthető jogcímeknek a vizsgálatára, ugyanis azt a büntetőeljárásban ezekre való különösebb tekintet nélkül rendeli el a bíróság.²⁵

Az ideiglenes megelőző távoltartás és a megelőző távoltartás hatálya alatt álló személy vonatkozásában elmondható, hogy ezen személy köteles a bántalmazott életvitelszerű tartózkodására szolgáló ingatlanától magát távol tartani. Amennyiben viszont a bántalmazott az életvitelszerű tartózkodásra szolgáló ingatlant – a használat jogcímétől függetlenül – a bántalmazóval közösen használja, a bántalmazó csak akkor lesz köteles távol maradnia a szóban forgó ingatlantól, ha a bántalmazott az ingatlan használatára a szívességi lakáshasználaton kívül egyéb jogcím alapján is jogosult, vagy pedig a bántalmazóval közös gyermeket nevel.²⁶  Tehát azon tény, hogy ők élettársként élnek együtt, még nem tekinthető elegendőnek az ideiglenes megelőző vagy a megelőző távoltartás elrendeléséhez, ha az életvitelszerű tartózkodásra szolgáló lakás a bántalmazó tulajdona, és ott a bántalmazott mint szívességi lakáshasználó él.

Mindez kompenzációként fogható fel. Ez végső soron a tulajdonjog fokozottabb védelmét mozdítja elő azáltal, hogy a bíróság nem kényszerintézkedésként, hanem egy egyszerűbb nem peres eljárásban rendeli el azt, vagy adott esetben a rendőrség foganatosítja mindezt az intézkedés helyszínén.²⁷

A tulajdoni jogosultságok mellett a lakáshasználathoz való jog is korlátozás alá esik, mégpedig akkor, ha a terhelt a bíróság által közölt határozatban megjelölt lakásnak vagy az életvitelszerű tartózkodásra szolgáló ingatlannak a tulajdonosa. E jog korlátozását önmagában véve egyik törvény sem említi, ugyanakkor az könnyedén levezethető. A Csjt.²⁸  a lakáshasználathoz kapcsolódó jogosultságokat csak házastársak között rendezi, s az különös relevanciával bír pl. a házasság felbontása esetén. Amennyiben a felek nem jutottak megállapodásra e kérdésben, vagy megállapodásra jutottak ugyan, de az a kiskorú gyermek érdekével ellentétes döntésnek minősül, akkor végső soron a bíróság határoz a lakáshasználat kérdésköréről. Joggal merül fel a kérdés, hogy az élettársak vonatkozásában hogyan is alakul a szabályozás? A Csjt. ezzel összefüggésben nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely irányadó lehetne a kapcsolat fennállta alatt, vagy pedig annak megszűntét követően. A korábbi bírói gyakorlat alapján az élettárs szívességi lakáshasználónak minősült, így őt bármikor fel lehetett szólítani az adott lakás elhagyására. Napjainkban azonban az élettárs jogcíme már nem szívességi lakáshasználaton alapul, hanem magán az élettársi kapcsolat puszta tényén.²⁹  Ebből adódóan kérdésként merülhet fel, hogy az élettársi kapcsolat puszta ténye tekinthető-e – a már korábbiakban említett – „egyéb jogcímnek”? Tóth Andrea Noémi meglátása szerint nem lehet beszélni egyéb jogcímről ebben az esetben, tekintettel arra, hogy a törvény szövege nem tartalmaz konkrét, erre utaló rendelkezést. Ezzel a jogalkotó voltaképpen egy olyan személyi kört rekeszt ki az ideiglenes megelőző távoltartásnak, valamint a megelőző távoltartásnak az alkalmazási köréből, akikre a törvény személyi hatálya bár kiterjed, ugyanakkor egyéb jogcím hiányában mégsem alkalmazható adott jogintézmény.³⁰  Az új Ptk. kapcsán sem lehet egyébként jogcímrendezésről beszélni, azonban az feljogosítja az élettársat a másik élettárs kizárólag jogcíme alapján a lakott lakás használatára.³¹  Ebben az esetben azonban arról van szó, hogy a bíróság az élettársi viszony megszűnését követően feljogosíthatja a volt élettársat a másik élettárs kizárólagos jogcíme alapján közösen használt lakás jövőre nézve történő használatára, feltéve hogy az életközösség legalább egy évig fennállt, s a kapcsolatból gyermek született, aki az elrendelés időpontjában még kiskorú, és akinek az érdekében mindez indokoltnak tűnik. Megjegyzendő továbbá, hogy a büntető kényszerintézkedésként elrendelt távoltartásnál irreleváns a használat jogcíme, vagyis annak elrendelésére a használat jogcímétől függetlenül sor kerülhet.³²

A szülői felügyeleti jogról, valamint a kiskorú gyermekkel való kapcsolattartás jogának a szüneteléséről szóló rendelkezést sem mellőzheti az ideiglenes megelőző távoltartást elrendelő határozat. Az új Ptk. kiterjeszti valamennyi távoltartással összefüggésben lévő határozatra a szülői felügyeleti jognak a szünetelését.³³  Ugyanakkor ezen a ponton fontos hangsúlyozni, hogy mindez nem jelenti automatikusan a kapcsolattartás jogának a szünetelését. A Ptk. meglehetősen határozottan különíti el egymástól a kettőt azáltal, hogy kimondja, a különélő szülő jogosult, s egyben köteles is kapcsolatot tartani a kiskorú gyermekével, miközben lehetséges, hogy szülői felügyeleti jogát nem teljes körűen gyakorolhatja.³⁴  Azonban a Ptk. leszögezi, hogy amennyiben a szülő a gyermek, vagy azzal közös háztartásban élő hozzátartozója sérelmére elkövetett cselekmény miatt elrendelt távoltartó határozat hatálya alatt áll, úgy a kapcsolattartáshoz való jognak mindenképp szünetelnie kell.³⁵  Egyébként ez nem zárja ki a nem személyes úton történő érintkezést, értve ezalatt például a telefon útján történő kommunikációt. A büntetőeljárásban elrendelt távoltartás ugyanakkor a kapcsolattartás valamennyi formájára kiterjed, így ebben az esetben tilos közvetve vagy közvetlenül a határozatban megjelölt személyeket zaklatni vagy zavarni. A büntetőjogi kényszerintézkedésként elrendelt távoltartás vonatkozásában csak akkor szünetel a bántalmazó szülő kapcsolattartás joga, ha a szóban forgó bántalmazásnak a sértettje a kiskorú gyermek. Előfordulhat ugyanakkor olyan abszurd helyzet is, amikor a lakásban élő másik szülőtől köteles magát távol tartani a távoltartás hatálya alatt álló személy, míg a velük együtt lakó gyermekével kapcsolatba léphet. A Ptk. rendezi ezt az esetkört is, mégpedig úgy, hogy beemeli a „gyermek sérelmére történő elkövetés” mellé, a „a gyermeket gondozó, azzal együtt elő sérelmére” fordulatot.³⁶

Következő kérdés a tartási kötelezettség kapcsán kialakult problémaforrás. E tekintetben a törvény kimondja, hogy az ideiglenes megelőző, illetve a megelőző távoltartást elrendelő határozat a bántalmazónak más jogszabály vagy szerződés alapján meglévő tartási, továbbá a bántalmazottal közösen használt ingatlannak a fenntartására vonatkozó fizetési kötelezettségét nem befolyásolja.³⁷  Ugyanakkor a Be. nem tesz erre való utalást, de a kényszerintézkedés céljára való figyelemmel vélhetően a büntetőjogi kényszerintézkedésként elrendelt távoltartás sem szünetelteti a bántalmazó tartási és egyéb, szerződés alapján fennálló fizetési kötelezettségét.

A fentiekkel összefüggésben meglehetősen problematikus lehet, amikor tartási szerződés áll fenn a bántalmazó, valamint a bántalmazott között, figyelemmel a tartási szerződés bizalmi jellegére. Ugyanis utóbbi szempontból adódóan a szolgáltatás nyújtása, illetőleg igénylése személyhez kötött, vagyis az arra jogosult azt, ami neki jár, a szerződés értelmében csak maga igényelheti, s vele együtt a kötelezett is személyesen köteles teljesíteni. Mindebből következik, hogy a szerződő feleknek voltaképpen közvetlenül és személyesen kellene egymással érintkezniük, ami nyilvánvalóan ellentétes azzal a jogalkotói akarattal, amely a bántalmazással érintett helyzet kezelésére a távoltartás lehetőségét kívánja biztosítani. Ennek orvoslására, illetőleg arra az estre, amikor az eltartott a bántalmazó, nem lelhető fel semmilyen jogszabályi rendelkezés, megnehezítve ezzel a jogalkalmazók helyzetét.³⁸

A távoltartás mindhárom „pillére” vonatkozásában problémát jelent, amikor annak bármely formáját – alaptalan kezdeményezés hatására – rendeli el az illetékes hatóság, bíróság. Szabálysértést követ el ebből adódóan az a személy, aki valótlan tények állításával a hozzátartozók között erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvényben meghatározott – szabálysértésnek vagy deliktumnak nem minősülő – hozzátartozók közötti erőszak miatti megelőző távoltartás elrendelését kezdeményezi, ha mindennek következményeként azt értelemszerűen el is rendelik. Nem minősül ugyanakkor szabálysértésnek vagy bűncselekménynek, ha az ideiglenes megelőző távoltartás vagy a büntetőeljárási jogi értelemben vett távoltartás mint kényszerintézkedés vonatkozásában fordul elő az előbbiekben említett szituáció. Mindemellett az sem eredményez felelősségre vonást, amikor a kérelmező vagy éppenséggel a sértett rosszhiszeműen nyújtotta be a távoltartás elrendelésére irányuló indítványát, de ezzel összefüggésben végül a bíróság vagy a rendőrség nem látja szükségesnek annak foganatosítását. Természetesen igen szép számmal előfordulnak olyan helyzetek, amikor a bántalmazott alaptalanul nyújtja be távoltartásra irányuló kérelmét, mindezt azért, hogy valamilyen úton-módon meg tudja leckéztetni a bántalmazónak feltüntetett személyt. Elegendő csak a házassági bontóperekre gondolni, ahol az egyik fél helyzete előnyösebbé tétele érdekében folyamodik az iménti eszközhöz. A szankcionálás indokolt, kiváltképp ha mindez büntetőeljárás keretein belül történik. Nem elhanyagolandó az a tény sem, melynek alapján, ha minderre büntetőeljárás során kerül sor, vagyis amennyiben a bántalmazott vagy sértett a távoltartási kérelmének indokolásában a terheltet deliktum elkövetésével hamisan vádolja, vagy egyébként ellene bűncselekményre vonatkozó koholt bizonyítékot hoz a hatóság tudomására, mivel azzal értelemszerűen a hamis vád törvényi tényállását valósítja meg. Ha valamennyi távoltartás alaptalan kezdeményezése önálló szabálysértési, vagy büntetőjogi tényállássá válik, továbbá a jogerős bírói ítélet által bizonyosságot is nyer, úgy a jogszabálynak – Tóth Andrea Noémi meglátása szerint – módot kellene adnia a távoltartott személynek a kártalanítására is.³⁹  A visszaélésszerű esetek miatt a bíróságok egyébként nehéz helyzetben vannak, mert egy ilyen jelleget öltő kérelmet is iktatni kell, valamint a tényállás minél pontosabb feltárásához elengedhetetlen lesz a feleknek a meghallgatása is. Ez perökonómiai szempontból is aggályosnak mondható, hiszen ezzel megannyi többletköltség hárul a bíróságokra, gyakorlatilag feleslegesen. Egyebekben pedig egy ilyen helyzet időpazarlásnak is minősül, tovább tetézve ezzel a problémát. Egyébként sokan kifejezetten érdeklődnek a bíróságokon aziránt, hogy voltaképpen melyik is az az eljárás, ahol nem kell sokat várni a bíróság döntésére, adott személynek az eltávolítása vonatkozásában. Ez a helyzet egyben az eljárási jogokkal való visszaélésnek is minősül, amely már önmagában véve is aggályos.⁴⁰

Zárógondolatok

Ahogy látható volt, a távoltartás letartóztatást helyettesítő kényszerintézkedésnek minősül, amely a terheltnek a szabad mozgáshoz, illetve a tartózkodási helyének szabad megválasztásához való jogát korlátozza. A hatályos Be. a kényszerintézkedéseken belül külön fejezetben együtt szabályozza a távoltartást a bűnügyi felügyelettel. A részletszabályokat nemcsak a 2017. évi XC. törvény taglalja, hanem azokkal a 15/20187. (VI. 15.) IM rendelet is foglalkozik. Utóbbi a „büntetőjogi” távoltartás végrehajtásával összefüggő rendelkezéseket foglalja magába. A távoltartásnak – ahogy látható volt – büntetőeljárási jogon kívüli aspektusai is vannak, ugyanis megelőző távoltartásról, illetve ideiglenes megelőző távoltartásról is lehet még beszélni. Előbbiről a bíróság dönt nemperes eljárás keretein belül, míg utóbbi a rendőrség kompetenciájába tartozik. Két jogforrást kell itt mindenképp megemlíteni, nevezetesen a 2009. évi LXXII. törvényt, a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról (Hketv.), valamint a 37/2009. ORFK utasítást, a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható ideiglenes megelőző távoltartás rendőrségi feladatainak a végrehajtásáról. Az ideiglenes megelőző távoltartás vonatkozásában relevanciával bír még az 52/2009. (IX. 30.) IRM rendelet, amely a jogintézmény részletszabályait tartalmazza. A távoltartás polgári jogi és családi jogi aspektusainak fókuszba helyezésénél megállapítható volt, hogy az azt elrendelő határozat érintheti a tulajdoni viszonyokat, tekintettel arra, hogy a lakás tulajdonosára nézve is vonatkozik az adott kényszerintézkedés, tehát azok végső soron felülírják a tulajdonhoz való részjogosítványokat. A távoltartás másik két formáját illetően azonban a bántalmazott részéről a közösen használt ingatlan esetében – a szívességi lakáshasználaton kívül, közös gyermek hiányában – egyéb jogcím megléte is szükséges ahhoz, hogy a bántalmazó eltávolíthatóvá váljon. A lakáshasználati jog is korlátozás alá esik a távoltartás említett két alakzata vonatkozásában, ugyanakkor a Be.-beli távoltartásnál mindez nem érvényesül, hiszen az nem foglalkozik a különféle jogcímekkel. A szülői felügyeleti jog kapcsán elmondható, hogy az új Ptk. kiterjeszti a távoltartás mindhárom formájára nézve annak szünetelését, amelyre a távoltartást elrendelő határozatban utalni is szükséges. Megállapításra került továbbá, hogy mindez nem eredményezi automatikusan a kapcsolattartáshoz való jog szünetelését. A tartási kötelezettséget pedig – ahogy látható volt – a távoltartást elrendelő határozat nem befolyásolja. A Be. ezzel összefüggésben bár nem tesz konkrét utalást, ugyanakkor figyelemmel a kényszerintézkedés céljaira, vélhetően ezt a helyzetet is az előbbiekhez hasonlóan kell értelmezni. Végezetül pedig elmondható, hogy a távoltartás vala-mennyi alakzatát illetően problémaként tarthatóak számon azok az ügyek, amelyeknél utóbb bebizonyosodott, hogy a távoltartás kezdeményezése alaptalan volt. A visszaélésszerű esetek egyébként megannyi többletköltséget vonnak maguk után, továbbá az ilyen ügyekkel való foglalkozás egyben időpazarlásnak is minősül.