A modern ügyészség kialakulása és típusai a kontinentális Európában
Bevezetés
A 19. század modern ügyészségei az európai jogfejlődés több évszázados folyamatainak nyomán jöttek létre. Kezdetben a sérelem megtorlása, mielőtt az állam feladatává vált volna, a sértett egyénekre, illetve az őket körülvevő mikroközösségekre (csoportra, nemzetségre, törzsre) hárult, akik képességeik szerint, saját erejükre támaszkodva, a magánharc eszközrendszerében érvényesíthették érdekeiket.1
A fejlődés következő fokán a nagyobb közösség (törzsszövetség, kezdetleges állam) már beavatkozott a magánsérelem miatti megtorlás folyamatába, de még nem vádlóként érvényesített büntetőigényt, hanem a szembenálló felek között döntött alaki (eljárási), később pedig az anyagi kérdésekben is. Az igény érvényesítése és a megtorlás végrehajtása azonban még a sértettre, illetve családjára maradt, és a büntetés a felek megállapodása esetén széles körben megváltható volt jóvátétellel.
Még később következett be az a változás, amikor az állam – a deliktumok által a társadalmi rendre nézve hordozott veszélyt felismerve, egyben a sértettre háruló terheket csökkentve – a magánbosszú visszaszorításával átvette egyes sérelmek megtorlásának terhét.2 Ezzel egyes esetekben a büntetőjogi felelősség alapja az egyéni helyett már a közösségen esett sérelem lett, míg más sérelmek üldözése és megtorlása továbbra is a sértettre maradt.
E különbségtételre vezethető vissza a közbűncselekmények és magándeliktumok első, a jogkövetkezmény jellege alapján kialakult elhatárolása is, amelyben előbbiek a megváltás lehetősége nélkül tisztán büntetőszankciót vonnak maguk után, míg utóbbiak a felek megállapodására és a büntetés megváltására továbbra is lehetőséget kínálnak.3 A sértett után a bírótól, illetve a bíróságtól is önállósult hivatásos bűnüldöző szervezet kialakulása viszont, még sokáig váratott magára.
Előzmények
Bár már a nyugat-európai jogfejlődésben meghatározó Római Birodalom utolsó századaiban megjelent egyes bűncselekmények állam általi, hivatalból történő üldözésének gondolata, e feladat letéteményesei, mint a praeses provin-ciae, a civitatis defensor, a curiosi, a stationarii és más hasonló hivatalnokok mai szemmel inkább voltak bűnüldöző-nyomozó szervek, semmint a korai vádhatóság képviselői.4 Szűk körben ismerte továbbá a római jog – a görög antikvitásban is felbukkanó – bárki általi közérdekű perelhetőség, az actio popularis intézményét.5
Eredetileg nem hatósági funkciót töltöttek be a később megjelenő procuratorok sem, akik kezdetben ügyvivőként, tulajdonképpen ügyvédként vállalták magukra valamely peres fél képviseletét. Ilyen ügyvivőt azonban idővel nemcsak a király és a magános pereskedők alkalmaztak a bíróság színe előtt, hanem a felperesi pervitelre nézve azok az ítélkezési hatalommal felruházott tisztviselők vagy törvényhatóságok is, akik a köz érdekének valamilyen sérelme okán – az uralkodó mellett – elsőként vállalták magukra egyes bűncselekmények hivatalból történő üldözését. E folyamatban válhatott a procuratorok egy része – természetesen a magánosok perbeli képviselővel történő fellépésének, tulajdonképpen az ügyvédi működésnek fennmaradása mellett – a 14. századtól kezdődően fokozatosan a peres felek képviselőjéből közhivatalnokká, aki hatalmánál fogva az elkövetőt akár a sértett szándékával ellenkezőleg is bíróság elé állíthatta, különösen az állam pénzügyi érintettsége esetén.6
Hogy a modern ügyészségek kialakulása mégis további évszázadokat váratott magára, azt Fekete Ödön az ügyészség történetét vizsgálva az inkvizitórius eljárás jellegére vezette vissza. Elemzése szerint ugyanis főleg olasz és spanyol területen már a 12–13. században működtek olyan – egyébként az említett procuratorokhoz hasonló – hivatalnokok, akiknek működése a római és ógermán előképekkel szemben a magánérdekek felől a közérdek mentén már valóban a modern államügyészségek mai eszméjéhez közelített.7 Árulkodó lehet az is, hogy Velencében a közösség szószólóinak, Firenzében pedig éppen a törvényesség őreinek nevezték őket.8 Mivel azonban az e jogterületeken erősen ható kánonjog az inkvizitórius eljárásban a bűnüldözési és ítélkezési feladatokat is a bíró kezében összpontosította, ezért a (köz)vádlói funkció további erősödése és önállósulása elmaradt.9
Franciaország
A modern európai közvádlói intézmények közül elsőként említendő a francia államügyészség, amely nem csak időben előzte meg a többi ország megoldásait, de általában mintául is szolgált azok számára.10 Ebben alighanem szerepet játszott az említett olasz és spanyol, valamint a német területektől némiképp eltérő jogfejlődés. Ennek lényeges lépése volt, hogy a bíróságok szerepének növelése helyett a 13–14. századok fordulóján uralkodó IV. Fülöp a királyi hatalom érdekeivel mind gyakrabban szembehelyezkedő francia bíróságok – a parlamentek – túlhatalmának megzabolázására is törekedve a bűnüldözésben és a törvényesség általános biztosításában kiemelt szerepet szánt az államügyészeknek (avocats/procureurs généraux/de roi).11
Éppen ez a kiemelt státusz, a jogi feladatok mellett betöltött jelentős politikai szerep, és a mindezekkel együtt járó meglehetős hatalom volt az, ami utóbb az államügyészséggel, annak szerepével és jogállásával kapcsolatban Franciaországon kívül, így hazánkban is kérdéseket vetett fel és néha ellenérzéseket váltott ki.12 Az abszolutista királyi uralom – és később a neoabszolutizmus is – ugyanis felismerte, hogy az ilyen rendkívüli hatalommal felruházott bűnüldöző, törvényességi felügyelő és politikai szervezet megfelelő személyzeti politika alkalmazásával kiválóan alkalmas az uralmon lévő rendszer érdekeinek – akár a valódi törvényesség kereteit túllépő eszközök alkalmazásától sem visszariadó – kiszolgálására.13
A forradalmi idők az államügyészséget sem hagyták érintetlenül. Az államügyész a politikai hatásköröktől mentesítve királyi hivatalnokból a nép bizalmi emberévé vált, a törvényességi felügyeleti feladatok és a vádfunkció elkülönítésével utóbbi körben a vádjogot a népfelség elvére alapították, a vádképviselő ügyészek választás útján nyerték el hivatalukat. Ugyanakkor a forradalom egyes – erőszakos – időszakaiban sajnálatos módon az ügyészség is kivette részét a hatalmi megtorlásokból és túlkapásokból, ezért ez az időszak az intézmény szervezeti és státuszbeli fejlődésében betöltött szerepe mellett annak „legszomorúbb és legborzalmasabb” korszakát is lefedi.14
Végül aztán a forradalmat követő hatalmi, társadalmi és jogi változások nyomán a napóleoni törvényhozás alakította ki a francia államügyészséget abban a formájában, amely az abszolutizmus törekvéseitől már elszakadva valóban az európai ügyészségek mintájává válhatott. Bár a büntetőügyekbeni hatáskörei mellett meglévő magánjogi és a felügyeleti jogköreivel ez az államügyészség is minden más intézménynél hatalmasabb erőként jelent meg, egyik fő célja a bírói hatalom gyakorlásának alkotmányos keretek közé szorítása volt, és már a polgári jogegyenlőség és a törvényesség alapjain álló jogi környezetben működött. A kormány feltétlen rendelkezése alatt álló, tőle függő, hierarchikusan szervezett hivatal a magánvád megszüntetésével a (köz)vád kizárólagos birtokában, de a kormány szándékai vagy utasításai szerint járt el a törvényesség őreként.15
Ausztria
Ausztriában éppen a magyar jogterületre történő legerőteljesebb behatolás idején, a birodalomnak az 1848-as forradalmakat követő modernizálása során, alapvetően francia mintára,16 az állami centralizáció jegyében épült ki az államügyészség.
Az 1849. március 4-i, úgynevezett olmützi alkotmány tükrében, a büntetőügyekben a vádeljárás elve érvényesült, ennek megfelelően minden ítélkezési szinten a bíróságok mellett működő ügyészek érvényesítették a vádat.17 Az államügyészség hierarchizált szervezet volt, amely a francia mintával egyezően a végrehajtó hatalomnak alárendelten működött, céljai közé tartozott a kormányzat és a bíróságok kapcsolatának az alkotmánnyal összhangban álló szabályozása, hatáskörük pedig messze túlmutatott a büntetőügyekben történő eljáráson. A semmítőszéki főállamügyész volt a jogegység biztosításának legfőbb őre, aki hivatalból vagy a miniszter megbízásából büntetőügyekben a jogerős döntés ellen semmisségi panasszal élhetett, polgári ügyekben pedig a birodalom legfelsőbb bírói fóruma teljes ülésének összehívását kezdeményezhette.18
Az 1850-es évek elejének új kormányzati elvei alapján aztán a vádelvű eljárást felváltotta a vádalakú nyomozó rendszer, a vádper helyébe az inkvizitórius eljárás lépett. Az ügyészség szerepe a bíróságon kívüli eljárásban visszaszorult, a bíróság eljárhatott ügyészi indítványok hiányában, és az ügyész csak képviselte a vádat, de nem volt annak ura, a továbbiakban csak a törvényszékek mellett jártak el ügyészek, megszűnt a semmítőszéki főállamügyészi tisztség is, de a büntetőügyeken kívül még inkább leapadt az államügyészség működési köre.19
Az osztrák-magyar kiegyezést követően aztán az 1873. évi büntető perrendtartás sokban visszahozta az olmützi alkotmány idején felállított államügyészség jellegzetességeit, az ügyészek ismét jelentős szerepet kaptak a perelőkészítésben és a bírósági eljárásban is, és újra a bíróságtól függetlenül rendelkeztek a váddal.20
Németország
A Német Birodalom államaiban is a késő-középkortól kezdve működtek a király, illetve a kincstár érdekében a peres ügyekben eljáró képviselők, majd miután a napóleoni hódítás nyomán a Rajna-vidéken már megjelent a francia típusú államügyészség, a gyakorlatban az 1840-es évektől meghonosodó vádrendszer hozta el a német államokban az önálló vádhatóság felállítását.21 A német partikuláris törvényhozások is alapvetően a francia államügyészséget tekintették mintának, de a részletszabályok tekintetében voltak ahhoz közelebb és attól távolabb eső megoldásaik is.22 Összességében mégis az mondható, hogy a német felfogás szerint az államügyészség a bíróság és a közigazgatás között elhelyezkedő, a kormány által kinevezett hatóság volt, amely az állam érdekeit képviselte a bíróságok előtt, és mint a bíróságtól független hatóság, a büntetőeljárás egész folyamán a törvény őreként látta el bűnügyi feladatait és a vádfunkciót.23
Ehhez igen hasonló volt az egységes Németország létrejötte után, az 1877. évi igazságügyi törvények alapján a birodalom tagállamainak igazságügy-miniszterei által felügyelt államügyészségek ügyészeinek jogállása, majd – a Harmadik Birodalom korának a totális állam felfogása által áthatott közvádlói működése után – az 1950-es igazságügyi reform is ezekhez az alapokhoz tért vissza.24
Egyéb területek
Ami az egyéb területeket illeti, Fekete Ödön elemzése szerint általában még a francia mintát erőteljesebben követő államok sem fogadták el az ügyészségnek a kormányzat és a bíróság közötti közvetítő szerepét, kisebb befolyást engedtek neki a polgári jogvitákba, és esetenként nagyobb önállóságot biztosítottak a konkrét ügyben eljáró ügyésznek. Ide sorolható például Olaszország, valamint Portugália és – az egyes kantonok jogának eltéréseit is megengedve – Svájc, azzal, hogy utóbbi két államban az ügyész büntetőeljárási szerepe is szűkebb a francia mintánál, mivel a vizsgálat során az ügyész helyett a vizsgálóbíró rendelkezik jogkörrel.25
Megint más országok – így Spanyolország és Málta – ha nem is hagyták teljesen figyelmen kívül a francia államügyészség példáját, attól lényegesen eltérő megoldásokat választottak. Ezek közül kiemelhető, hogy a spanyol közvádló hatóság tagjai a kormánynak nem, csupán a törvénynek alárendeltek, a kormánytól teljesen függetlenek és általa el nem mozdíthatók.26
Továbbá, amíg az angol jogban kialakult (köz)vád jellegében jelentősen eltér a kontinentális Európa megoldásaitól,27 addig a skót közvádlói intézmény inkább hasonlít utóbbiakra, mint az angol megoldásra. Ennek ugyanis különös jellegzetessége, hogy az államügyészség feje, a Lord Advocate ugyan a kormányzattól függetlenül, önállóan intézkedik és minden ügyésznek egyedi esetekben is kötelező utasítást adhat, azonban mint hivatalára a parlament ügyvéd tagjai közül kinevezett személy, mégis olyan politikai hivatalnok, aki kormányváltás alkalmával köteles lemondani.28
Magyarország
Ami végül a hazai jogfejlődést illeti, Magyarországon a 13. század közepéig a rabszolgák és a becstelenségben marasztaltak kivételével minden személy rendelkezett felperesi perképességgel, ezt követően terjedt el a meghatalmazott prókátorok általi képviselet, míg a királyt esetileg kiküldött kancelláriai jegyzők képviselték.29 A deliktumok üldözése kezdetben alapvetően magánjogias jellegű volt, de a 14. századtól egyre erőteljesebben jelentkezett a büntetőjogi intézmények közjogiasodása,30 ez vezethetett el a 16. századra annak igényéhez, hogy a köz érdekét súlyosan sértő cselekmények üldözése, a keresetindítás ne függjön a sértettek fellépésétől.31
A 16. század végétől, ha nem volt magánvádló felperes vagy az nem akart fellépni, a törvényhatóságoknál felperesként a közönséges jóért munkálkodó tisztként a bírói hatalommal felruházott magisztrátus járt el, előbb személyesen, majd prókátora útján, míg a 17. századtól a közbűncselekmények miatt általánosan is közönséges (tiszti) keresetnek volt helye.32 A magisztrátus prókátorának helyét pedig a 17–18. századtól átvették a megyei ügyvédek sorából választott tiszti ügyészek, akik büntetőeljárási feladataik mellett ellátták a törvényhatóság képviseletét egyéb perekben, eljártak az önmagukról gondoskodni nem tudók (így az árvák) ügyeiben, és kötelező védői feladatokat is elláttak.33
Egyes tiszti ügyészek a 18. századtól hivatallal is rendelkeztek, de még nem alkottak ügyészi szervezetet, továbbá nem álltak szervezeti kapcsolatban a hozzájuk hasonló feladatokat a földesúri magán-igazságszolgáltatásban, az úriszéken ellátó uradalmi ügyészekkel, és a 15. századtól a korona javait, a király vagyonát és a közhasznú alapítványokat érintő ügyekben, valamint a kincstár vagyoni jogait érintő bűncselekmények miatt eljáró királyi ügyek igazgatójával sem.
Bár az úriszékeket már az 1848. évi 11. törvénycikk megszüntette, és azokat az 1860-as évek restaurációja sem állította vissza, a vádképviselet teljes államosítására és a közvádlóknak a bíróságtól történő teljes függetlenítésére – az 1850-es években Magyarországra is oktrojált, erősen központosított és kiterjedt hatáskörrel bíró államügyészség átmeneti korszakától eltekintve – csak a kiegyezést követő igazságügyi reform keretében került sor.
A királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikkel létrehozott közvádló hatóság hierarchikusan szervezett, a bíróságtól független és közvetlenül az igazságügy-miniszternek alárendelt intézmény volt, amelynek ügyészei és alügyészei a miniszter és a felettes ügyész utasításai szerint jártak el. És jóllehet Finkey Ferenc azt hangsúlyozta, hogy utóbbi függőségi helyzetet „a törvény kifejezett rendelkezése folytán sem letagadni, sem elhomályosítani nem lehet”34 , azonban az ügyészség és az igazságügyi kormányzat viszonyának meghatározása már a törvénycikk előkészítése során vitákat váltott ki az Országgyűlésben,35 és még évtizedekkel később is foglalkoztatta – legalábbis az ügyészi állásuknál fogva személyesen is érintett – jogtudósokat. Vargha Ferenc például már a 20. század első éveiben azt írta az ügyészi függetlenség kérdéskörét tárgyalva, hogy az 1871. évi XXXIII. törvénycikk 5. §-ának az ügyészség miniszternek való alárendeltségét kimondó rendelkezése valójában csak felügyeleti jogkört kívánt biztosítani a miniszternek, és azt csak a nem kellően precíz törvényalkotás következtében, valójában tehát tévesen értelmezhették utóbb úgy, hogy magában foglalja az utasítás jogát is – azonban Vargha szerint harmincöt év ilyen helytelen gyakorlata ellen harcolni már „szélmalom küzdelem volna”.36
A királyi ügyészség legmagasabb rangú ügyészi tisztsége a valójában a szervezeten kívül álló, utasítási és felügyeleti jogkörrel nem rendelkező koronaügyészé volt,37 a tisztséget azonban csak 1900-tól töltötte be Hammersberg Jenő, aki addig – elődjéhez, az 1871-től 1896-ig hivatalban lévő Kozma Sándorhoz hasonlóan – budapesti királyi főügyészként vezette a királyi ügyészséget.
Az 1871-ben felállított ügyészi szervezet – a többszintű igazságszolgáltatási rendszer kiépülésén és az ország területi változásain túl – alapjaiban változatlan maradt a második világháborút követő időkig, a szocialista jog térhódításáig, amikor is az 1949. évi Alkotmányban megfogalmazottak alapján az 1953. évi 13. törvényerejű rendelet új alapokra helyezte az ügyészség működését, függetlenítve azt az igazságügy-minisztertől.
A modern ügyészség típusai
A kontinentális Európa modern ügyészségeinek kialakulása – és máig tartó változásai – alapján kimondható, hogy az ügyészség közjogi státuszának, az állami szervek rendszerében elfoglalt helyének, különösen pedig a kormányzathoz való viszonyának még a francia megoldás széles körben kifejtett hatása ellenére sincs egy egységes európai modellje.
Az egyik közkeletű, több jellemzőt vegyítő megközelítés szerint az elmúlt két évszázad folyamán Európa jogrendszereiben az ügyészségnek a jogkörök különbözősége szerint alapvetően két szervezeti típusa jött létre, és mindkét típushoz egy-egy jellegzetes, az ügyészség állami szervek rendszerében elfoglalt helyében megnyilvánuló szervezeti modellt kapcsolhatunk. A bűnüldözési és vádhatósági jogkörökkel bíró proszekutor típusú ügyészség jellemzően a végrehajtó hatalomnak alárendelten működik, míg a büntetőjogi területen kívül is szélesebb – közérdekvédelmi – jogkörrel rendelkező prokuratúra típusú ügyészség jellemzően a kormányzattól független, és legfeljebb a népszuverenitást megtestesítő parlamentnek vagy az uralkodónak van alárendelve.38
A fentihez képest árnyalatnyi eltéréseket mutat az a több szempont mentén vizsgálódó felosztás, amely szerint egyrészt a kontinentális jog alapvetően inkvizitórius eljáráshoz igazodó ügyészségei különböznek a common law csataelméletre épülő adverzális eljáráshoz illő vádmegoldásaitól; másrészt a napóleoni modell ügyészsége a miniszternek alárendelt, erősen centralizált, az elsődleges vádhatósági feladata mellett a közérdek érvényre juttatása végett is fellépő szervezet, amitől különbözik a skandináv modell ügyészsége a büntető igazságszolgáltatással összefüggő feladatokra koncentrált, de nagyobb mértékben önálló, nem a miniszternek, hanem a teljes kormányzatnak alárendelt szervezetével; és harmadrészt megkülönböztethető a kizárólag bűnüldözési és vádhatósági funkciót betöltő proszekutor típusú ügyészségtől a más jogágak területén is hatáskörökkel rendelkező prokuratúra típusú ügyészség.39
Ha az egyes államok megoldásai nem is teljesen tisztán jelenítik meg egyik vagy másik modellt, észszerűnek mutatkozhatna az a tendencia, hogy minél szélesebb körben kap az ügyészség a bűnüldözésen kívül eső, a magánjogi és egyéb nem bűnüldözési ügykörökben közérdekvédelmi hatásköröket, annál kevésbé lehet alárendelve az alapvetően politikai szempontok mentén működő kormányzatnak, illetve valamely miniszternek. Az egyes államok különféle megoldásai azonban a közjogi állás és a jogkörök terjedelmének olyan sokféle kombinációját mutatják, ráadásul olyan sajátos történelmi fejlődésutak és társadalmi közegek közepette, hogy még ilyen egyszerűnek tűnő következtetést is nehezen vonhatnánk le.
Érdemes például megjegyezni, hogy a fenti elgondolást formailag alátámasztani látszó oroszországi modell is csak látszólag illeszkedett ebbe a logikába. Ott ugyanis a rendkívül széles hatáskörrel felruházott cári ügyészség alapjain felépülő, a kormányzatnak formálisan alá nem rendelt szovjet típusú ügyészség valójában azért kapott a büntető igazságszolgáltatás területén kívül is kiterjedt általános felügyeleti jogkört, hogy a szocialista törvényesség biztosítása érdekében a társadalom egészét a lehető legnagyobb kontroll alatt tarthassa.40
Proszekutor és prokuratúra típusú ügyészségek
A proszekutor típusú ügyészség példájaként a jogirodalom általában a kontinentális jogcsaládon kívül eső angol Crown Prosecution Service-t említi.41 Angliában (és Walesben) a magán, a rendőri és az ügyvédek alkalmazásával történő egyéb hivatali vádképviselet érvényesülése mellett az ügyek szűkebb körében jelenik meg a valódi államügyészi hivatalként működő szervezet, amelynek élén a Director of Public Prosecutions áll. Ennek felügyeletét pedig főállamügyészként a parlament ügyvéd tagjai közül választott főállamügyészként az Attorney General látja el, aki a kormányzatnak ugyan nem, de a parlamentnek felelős politikai tisztviselő.42 A Crown Prosecution Service tehát a fenti szempontrendszerben a büntetőeljárásra koncentrált jogköre alapján tekinthető proszekutor típusúnak, és nem a kormányzathoz való viszonya alapján.
A büntetőeljárásokon túlmutató szélesebb jogköre alapján sorolják egyes szerzők a prokuratúra típusú ügyészségek közé a francia, az osztrák, a portugál, a belga és a holland közvádló szerveket, valamint általában a volt szocialista országok ügyészségeit,43 más szerzők pedig egyebek között a horvát, a lett, a litván, a német és spanyol ügyészséget, valamint a Visegrádi Négyek ügyészi szervezeteit.44 Természetesen a büntetőeljáráson kívüli ügyészi jogkörök tárgya és terjedelme is igen sokféle lehet, de a közvádló intézmények közjogi állása alapján ezen országok megoldásai még változatosabb képet mutatnak.
Példának okáért ugyanis a francia és a német (mind a szövetségi, mind a tartományi szintű) ügyészségek a miniszternek alárendelten működnek,45 de hasonló a helyzet Svédországban, Dániában és Ausztriában is,46 ezek tehát e szempontból inkább a proszekutor típusba tartoznának. Ezzel szemben például a szerb ügyészség a kormányzattól függetlenített szervezet, amelynek függetlensége felett a köztársasági főügyész, az igazságügy-miniszter, az illetékes parlamenti bizottsági elnök, valamint az országgyűlés által választott további nyolc tag által alkotott tanács őrködik, de hasonló megoldás működik Horvátországban is.47
Ami végül a magyar ügyészséget illeti, az 1871. évi XXXIII. törvénycikk – amint arról az előbbiekben már szó volt – az igazságügy-miniszternek alárendelt és alapvetően a bűnügyekre koncentrált hatáskörű királyi ügyészséget, tehát mindkét szempont szerint proszekutor típusú közvádló intézményt állított fel. Ezt követően a királyi ügyészség hatáskörei már a 19. század végén mindinkább kiterjedtek egyes magánjogi és a büntetőeljáráson kívül eső egyéb ügykörökre.48 Az 1953-ban újjászervezett ügyészség aztán az 1949. évi Alkotmányban foglaltak szerint az igazságügy-minisztertől és a kormánytól független állami szervként működött, amely közjogi állását a rendszerváltozást követően, majd az Alaptörvény és a jelenleg hatályos törvények alapján is megtartotta. Napjaink magyar ügyészsége tehát a feladat- és hatáskörei alapján már egyértelműen a proszekutor típusú ügyészségek közé sorolható, míg közjogi állását tekintve inkább prokuratúra típusúnak tekinthető vagy – a duális szemléleten túlra tekintve – Finnország, Portugália és Szlovákia hasonló megoldásaival egyetemben a független (illetve legfelsőbb vezetője útján legfeljebb a népképviseleti parlamentnek felelős49 ) ügyészségek között említhető.50
Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; László Balázs, ügyész, Kaposvári Járási Ügyészség; abszolvált doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtu-dományi Kar
A közvádló a magyar jogtudományban a 19. századig
Bevezetés
A magyar jogterületen a magánszemélyek prókátorok általi, illetve a király kancelláriai jegyzők általi képviseletének 13. századi megjelenése1 ellenére is a deliktumok bíróság előtti üldözése kezdetben alapvetően magánjogias jellegű volt. A 14. századtól aztán már erőteljesebben megmutatkozott a büntetőjogi intézmények közjogiasodása.2 Ez vezethetett el a 16. századra annak igényéhez, hogy a köz érdekét súlyosan sértő cselekmények üldözése, a keresetindítás ne függjön a sérelmet szenvedő (vagy rokonai) rendelkezésétől, fellépésétől,3 ami a törvényhatóságoknál életre hívta a magisztrátusi, majd a tiszti ügyészi kereset és vádképviselet intézményét.4
A közvád és a közvádlók megjelenését követően, működésük alakulásával párhuzamosan e jogintézmények a 16–19. századok jogtudományi (vagy kezdetben inkább csak ilyen vonásokat is mutató) írásműveiben is felbukkannak. Ezek felidézésével kívánok jelen tanulmányban a királyi ügyészség felállításának 150. évfordulója alkalmából megemlékezni az önálló magyar közvádló hatóság gondolati előzményeiről.
16–17. századi jogtudósok
Werbőczy István
Werbőczy István 1514–ben megjelent Hármaskönyvét ugyan a szakirodalom „sem céljánál, sem tartalmánál fogva nem tekinti a büntetőjog tudományos művelése kísérletének”5 , benne mégis a magyar jog korai gyakorlati és tudományos érdemű munkáját tiszteljük. Bár a szerző kodifikációs tervezetet kívánt alkotni, abba számos helyen beleszőtte saját gondolatait, ami a jogkönyvek irányába vitte az opust, és azt a gyakorlat is leginkább ekként hasznosította. Különös jelentőségét az adja, hogy egyfelől döntően szokásjogi alapjain az általa vizsgált kérdéskörökben összefoglalta a korábbi magyar jog 16. század elején is érvényes szabályait, másfelől mint a gyakorlatban hézagpótló és kisegítő jelleggel alkalmazott forrás, a 19. század közepéig ténylegesen hatással volt a jogalkalmazásra és a jogi gondolkodásra.
Werbőczy túlnyomó részben a nemesi magánjog szokásjogi szabályait foglalja össze, de számos helyen definiál és magyaráz egyes, a mai jogági felosztás szerint közjogi, illetve büntető anyagi- és eljárásjogi intézményeket is, igaz, általában valamilyen magánjogi-vagyonjogi összefüggésben. A Hármaskönyv bevezető része 2. címének 3. §-a például a magánjog és a közjog megkülönböztetése során utóbbi szemléltetésére éppen büntetőjogi példát hoz: „főkiváltképpen a főhatalmat, az országok kormányzatát és a nyilvános érdeket tartja szem előtt, s a vallási ügyekre, az egyházi és világi hatóságokra vonatkozik, minélfogva, aki a papokat és vallásos dolgokat, avagy a világi hatóságokat, azaz a nép kormányzóit megsérti: mindenkitől közbűntett vádjával támadható meg”6 .
A bevezető rész 13. címének 4. és 5. §-ai szerint pedig minden bírói tárgyalásra bocsátott ügyben három perbeli személy szükséges: a bíró, a felperes és az alperes; a „felperes pedig, mintegy vádló” az, aki mást perbe idéz.7 A Hármaskönyv szerint tehát a közbűncselekmény üldözése felperesként bárkinek megengedett, az még nem kötött közvádló hatósági fellépéséhez. Továbbá ugyan a hűtlenségi és a főbenjáró ítéletek elhatárolásából kiolvasható, hogy a legsúlyosabb közbűncselekménynek tekinthető hűtlenségi esetekben a vádlott és a sértett jóvátételben történő megállapodása hatálytalan,8 de összességében az egész mű perjogi szemlélete magánjogias, a vádló a bíróság előtt a polgári ügy felpereséhez hasonló állású.
A második rész 22. címe büntetéssel fenyegeti azt a királyi vagy nádori embert, aki miután a bíróság nevében eljárási cselekményt (perbehívást vagy egyéb végrehajtást) teljesített, ugyanazon ügyben meghatalmazott ügyvédként lépne fel. Ezzel összefüggésben mondja ki Werbőczy általános tételként, hogy egyazon ügyben senki bíró és felperes egyidejűleg nem – és mint a felhozott példából kiderül, időben elkülönülten sem – lehet.9
Érdemes még megjegyezni, hogy a Hármaskönyv második részének 39. címe említést tesz a király, illetve a korona érdekeinek védelmében eljáró királyi ügyek igazgatójáról, de csak mint a király alperesi perbeli képviselőjéről és mint a királyt a perbeli eskütétel során helyettesítő képviselőről.10 Az ügyigazgató nyilvánvalóan ekkor is meglévő11 felperesi (képviselői) eljárásáról azonban a mű nem tesz említést, az kívül esik annak tárgyalt témakörein.
Kithonich János
Nagyrészt a Hármaskönyv magyarázatán alapul, de a két mű születése között eltelt évszázad dekrétumait is figyelembe veszi Kithonich János királyi ügyigazgatónak a bírósági gyakorlatot anyagi jogi utalásokkal kiegészítve tárgyaló tankönyvjellegű munkája, az 1619-ben megjelent Directio Methodica.12 Kithonich sem törekszik a büntető igazságszolgáltatás kimerítő elemzésére, de érinti annak kérdéseit, és műve – hasonlóan a Hármaskönyvhöz – az erdélyi jogterületen is hatott.
A Directio Methodica perbeli főszemélyeket tárgyaló tizedik részének 23. kérdése magánjogias szemléletben közli a felperesre vonatkozó megállapításokat. Eszerint felperes az, aki „más ellen törvény úttya szerént kereskedik, vagy maga vagy Prokátora által”, a felperes pedig latinul actor, ami „a többi közt néha vádlást is jelent”, amikor „az Al perest vádollyák […] hogy az Al peres el-maradgyon”.13
A perek és keresetek típusainál Kithonich megmagyarázza a fiscus (kincstár, koronajavak, ezek gondviselői) és a fiscalis (Őfelsége vagy Őfelsége pereinek gondviselői) jelentéseit, majd röviden leírja a fiscus pereinek különös szabályait, miszerint ezek az ügyek a nádor előtt, a legrövidebb határidőkben, kihallgatások nélkül folynak, a fiscus képviselője iratok bemutatására nem kötelezhető, a király pedig az eljárási cselekményeken mindig képviselője útján jelenik meg.14 A felek minden egyenlőtlensége ellenére még e perek is magánjogias természetűek.
A cégéres bűntettet elkövető gonosztevők elleni eljárás szabályainál azonban Kithonich már említ bizonyos tisztet (magistratus), aki a perben esküvésre vagy egyéb bizonyításra nem kötelezhető, mivel a vádlottnak kell kimentenie magát, továbbá e tiszt a vádlott ártatlanságának bizonyítása esetén sem marasztalható semmiben, mert ő „közönseges nével, a közönseges joért munkálkodik”15 . A szövegkörnyezet alapján e tiszt felperesként (vádlóként) van jelen az ügyben, állásáról azonban a szöveg nem árul el többet. Meznerics Iván szerint ez már a magisztrátusi kereset előképe, de Kithonichnál a cégéres gonosztevők ügyeiben a tiszt még csak az elsődleges magánvádlói fellépés hiányában járhat el.16
A 18. századi jogtudósok
A Directio Methodica jogelméleti jelentőségét mutatja, hogy annak megjelenését követően „a magyar büntetőperjogi irodalom több mint százhúsz éven át parlagon maradt”17 . Jelentős tudományos munkák megjelenésére a 18. század közepéig kellett várni, ekkor azonban 1742 és 1751 között négy fontos, részben vagy kizárólag büntető anyagi és eljárási kérdéseket tárgyaló mű jelent meg.
Huszty István
Elsőként említendő az Egri Érseki Jogakadémia tanárának, Huszty Istvánnak a Jurisprudentia Practica című, Budán kiadott műve. Ennek jogi alapfogalmakat és a peres eljárás általános szabályait taglaló első könyve a felperes, a királyi fiscus és a kereset intézményét is még erőteljes magánjogi éllel mutatja be.
A harmadik könyv azonban a bűncselekményeket és az azokra kirovandó büntetéseket tárgyalja, és ennek 1. címében Huszty úgy definiálja és határolja el a magándeliktumtól a közbűncselekményt, hogy utóbbi törvényben közjellegűnek meghatározott, az illetékes tiszt által közkeresettel üldözendő bűncselekmény.18 Ekkorra tehát összekapcsolódnak az anyagi és eljárásjogi fogalmak: a közbűncselekmény közkeresettel üldözendő és közkeresetnek közbűncselekmény miatt van helye.
A vádolásról szóló 3. cím elhatárolja a feljelentést a vádolástól, amely utóbbi már a tett igazolását és a bizonyíték benyújtását is jelenti. A vádló kapcsán kifejti, hogy a közbűncselekmények üldözésére a tiszti ügyészeket azért állították, hogy ne a magisztrátus legyen a vádló abban az ügyben, amelyben bíróként jár el; hozzáteszi ugyanakkor, hogy nemcsak a tiszti ügyészek vádolhatnak, hanem mindenki, aki megfelelő értelemmel rendelkezik. Huszty szerint ugyan a magándeliktumok esetében a legritkábban lép fel váddal olyasvalaki, akinek az elkövető megbüntetéséhez valamilyen érdeke nem fűződik, valójában sem ezek, sem a közbűncselekmények esetében nem zárható el senki elől a vádolás lehetősége, mert az igazság megkívánja minden bűntett megbüntetését. Hozzáteszi azt is, hogy a köz érdekében vádolóval szemben az utóbb felmentett vádlott nem élhet keresettel a vádolás miatt, kivéve, ha az nyilvánvaló rosszindulatból történt.19
Tarnói Gochetz Gábor
Szintén Budán jelent meg 1746-ban az ügyvédként, illetve bíróként tevékenykedő Tarnói Gochetz Gábor kevésbé részletgazdag, inkább kivonatnak, „büntetőeljárási compendiumnak” nevezhető20 munkája, a Systema Praxis Criminalis. A mű zömében eljárásjogi első részének a büntetőperek folyásáról szóló 5. cikke rögzíti, hogy mivel minden perben lennie kell bírónak, felperesnek és alperesnek, ezért a nem magános vádló által, hanem hivatalból, a magisztrátus által indított perekben a magisztrátus a bírót testesíti meg, míg a felperes a magisztrátusi (vagyis a tiszti) ügyész.21 A bizonyítás szabályai szerint pedig a tagadó vádlottal szemben mindig a vádlónak kell előmozdítania a bizonyítást, ezért a bizonyítás kötelessége alól a tiszti vádlót sem illetheti meg kivétel.22
A 13. cikkben a szerző kifejti, hogy a bűncselekmények többsége kettős terheltséget foglal magában: az elkövető szembekerül a személyében sértett károsulttal, valamint „az isteni és emberi törvények megtartására, a társadalmi őrködésre és a köznyugalom megóvására rendelt” magisztrátussal. Mégis, bűnvádi perekben – uralkodói kegyelem kivételével – a vádlott és a sértett megállapodása és jóvátétel nyújtása a magisztrátus általi – a tiszti ügyész keresetére történő – megbüntetésnek nem akadálya; igaz, a szerző megjelöl néhány kivételes esetet is, amikor a jóvátétel következtében a tiszti keresetnek a rendesen kiszabandó halálbüntetés helyett enyhébb büntetésre kell irányulnia.23
Bodó Mátyás
E korszak legkésőbbi, de ismertségében és jelentőségében társait felülmúló darabja a Nagyszombati Egyetem tanárának, Bodó Mátyásnak a Jurisprudentia Criminalis című könyve. A mű első része tárgyalja a büntetőjog és a büntetőeljárás, a közbűncselekmények és a gonosztevők, valamint az ezekkel szembeni eljárásrend általános szabályait, és ennek 1. cikkében Bodó a büntetőeljárást a bűncselekmények üldözésére rendelt közönséges törvényhatósági tiszti eljárásként definiálja,24 és Huszty Istvánhoz hasonlóan határolja el a közbűncselekményeket és a magándeliktumokat. Ugyancsak a Huszty által kifejtettek köszönnek vissza a büntetőügyekbeni felperesség kérdését taglaló 6. cikkben, ahol Bodó kifejti, hogy mivel a bíró és a felperes személyének el kell különülnie, ezért a megyei törvényszéken a vármegyei tiszti ügyész látja el a vádlói feladatokat, továbbá hogy a felmentett vádlott nem élhet viszontkeresettel a vádlóval szemben.25
Huszti András
Az előbbi, (királyi) magyarországi törvényeket és praxist leíró műveknél korábban, 1742-ben jelent meg azok erdélyi „testvére”, a Kolozsvári Református Kollégium tanárának, Huszti Andrásnak a Jurisprudentia Hungarico Transilva-nica című könyve, amely Finkey Ferenc szerint tudományos szempontból magasan felette áll az előbb tárgyalt három könyvnek.26 Kolosváry Bálint szerint pedig ez a mű maga „az akkori kor tudományos perjoga”, mégis „nem mondhatjuk, hogy csakis kizárólag a 18. század magyar – erdélyi perjogának volna feldolgozása […] a gyakorlat és jogtudomány éppen a perjognál az ő korában két egymástól felette távoli jogéleti jelenség”27 . Ő mutat rá arra, hogy Huszti könyve „kiveszett a köztudatból, s nem érvényesíthette azt a termékenyítő hatást, melyet valóban mélyen szántó és sokoldalu tudományos ismeretről tanuskodó fejtegetései fölmutathattak volna”28 . Valójában azonban nem a későbbi szerzők hibája Huszti művének mellőzése, hiszen az 1742. évi dévai református zsinat elkoboztatta és – néhány példány kivételével – megsemmisíttette azt.29
Huszti könyve az erdélyi jog intézményeit alapvetően magánjogi nézőpontból szemléli, de a szövegben számos helyen – jellemzően azok eltérései kapcsán – találunk a büntetőügyekre vonatkozó megállapításokat is. E szerkesztési módból következik, hogy azok a megállapításai, amelyek jellegüknél fogva nem kifejezetten és kizárólag a magánjogra és annak eljárásjogára vonatkoznak, a büntető anyagi és eljárásjog tekintetében is irányadók. Az erdélyi jog három írásos forrásaként önálló szakaszokat szentel a Hármaskönyvnek, valamint az Approbatae Constitutiones és a Compilatae Constitutiones gyűjteményeinek, mondván, ezek alkalmazandók minden polgári és bűnvádi ügyben, minden más írásos gyűjtemény – az erdélyi joganyag magángyűjteményei, valamint Kithonich és más jogtudósok írásai – csak a jog magyarázására használhatók, a bizonyításban nem.30
Az ítéletekről szóló 52. cím szerint ahányfélék a keresetek, annyifélék lehetnek az ítéletek is, ezek egyik osztályozása szerint pedig megkülönböztethetők polgári, büntető és vegyes ítéletek (és keresetek), míg a büntetőítélet (és kereset) lehet főbenjáró, főváltsági, hűtlenségi, patvarkodási, nyelvváltsági, széksértési, tisztvesztési, becsületvesztési, kisebb hatalmaskodási vagy makacssági – ezeket azonban Huszti nem tárgyalja részletesebben.31 Általánosabb szinten a 27. címben megkülönbözteti az egyházi, a világi és a vegyes törvénykezést, a világi bíráskodáson belül pedig a bűnvádi és a polgári törvénykezést, de ami lényegesebb, itt fejti ki a perbeli főszemélyekre vonatkozó nézetét. Eszerint amíg a perekben általában három főszemély, a bíró, a felperes és az alperes vesz részt, addig a büntetőügyekben (a közbűncselekmények miatt közönséges keresettel indult perekben) csak két főszemély szerepel, a vádlott és a bíró, aki a felperes feladatait is ellátja.32 A felperességről szólva pedig Huszti kifejti, hogy felperes az, aki személyesen vagy képviselője útján mással szemben valamilyen jogi úton fellép, és lehet perelő vagy vádoló, az általános felperesi bizonyítási kötelezettséget pedig a büntetőügyekre átvezetve ő is rögzíti, hogy a nem teljes bizonyítás ezen ügyekben nem fogadható el, ha pedig a vádló nem bizonyít, az alperest fel kell menteni.33
A 19. századi jogtudósok
A 18. század közepéről kiemelhető négy jeles alkotáshoz képest a 19. századi büntetőjogi irodalomból – a büntető anyagi és eljárásjog szinte egész Európában megfigyelhető változásainak hatására is – már szélesebb körben lehetne meríteni, ehelyütt azonban három jelentős szerző kiemelésére szorítkozom.
Vuchetich Mátyás
A korai 19. századi magyar büntetőjogi irodalom jelentős alkotása Vuchetich Mátyás pesti egyetemi tanár, Békés és Torontál megyei táblabíró 1819-ben megjelent könyve, az Institutiones iuris criminalis Hungarici. Szemben az ismertetett korábbi munkák többségével, ez az opus kifejezetten csak a büntető anyagi és eljárásjogot mutatja be.
Vuchetich felosztása szerint a per alanyai a jogot kimondó (szolgáltató) személyek, illetve azok, akiknek a jogot mondják (szolgáltatják). Előbbiek a bírók, akik között megkülönböztethetők a bíróság elnöke és a bírótársak, akiket ülnököknek és más neveken is szokás nevezni.34 Az első fokon eljáró bíróságokat a korábbi századok gyakorlatának megfelelően sorolja fel, elsőként említve a megyei büntető törvényszékeket, majd a szabad királyi városok és a kiváltságos mezővárosok magisztrátusait, valamint a pallosjognak örvendő nemesek úriszékeit; kiegészíti azonban ezek sorát a Magyar Királyi Tudományegyetem ítélőszékével.35
Akiknek a jogot mondják, lehetnek perbeli fő- vagy mellékszemélyek, előbbiek pedig a vádló (accusator), aki a más által elkövetett bűncselekményt megfelelően kimunkált keresettel a bíróságon előterjeszti és bizonyítja, valamint a vádlott, akivel szemben valamely bűncselekmény gyanúja miatt fellépnek.36 Említésre érdemes, hogy Bérces Viktor a vádló személyének ilyetén leírásában – még a „megfelelően kimunkált kereset” kritériumát nem említve is – a törvényes vád elvének kezdeti meghatározását véli felfedezni.37 E megállapítását csak erősíteni látszik a definíciónak a kereset megfelelőségére vonatkozó kritériummal történő kiegészítése.
Alább azt fejtegeti Vuchetich, hogy a büntetőeljárás formája szerint kétféle lehet: akkuzatórius vagy inkvizitórius. Az akkuzatórius eljárásban – mint írja – valamely kérelmező (a sértett vagy más polgár) a bűncselekmény terheltjének közönséges büntetéssel történő megbüntetését kéri, e vádló mintegy pereskedő fél, a közönséges büntetéssel a közérdek jogát érvényesíti, egyben a bizonyítékokat és az ügy előbbrevitelét biztosítja. Ezzel szemben az inkvizitórius eljárásban maga a bíró keres hivatalból, vádló nélkül büntetést a terheltre és a bíró hivatalból a vádló helyetteseként is szolgál oly módon, hogy egyformán tekintettel van a vádlott igazságos védelmére is.38 Később ezt azzal egészíti ki, hogy a tisztán inkvizitórius eljárásban a bíró vádló nélkül, hivatalból keresi a terhelt büntetését, míg a vegyes inkvizitórius eljárásban az akkuzatórius eljárás egyes elemei is megjelennek, így az általános kivizsgálást követően a közvádló mintegy peres fél keresi közönséges büntetéssel a közérdek jogát.39
Végül arra is rámutat Vuchetich, hogy a magyar bűnvádi per vegyes inkvizitórius jellegű, mert abban előbb a bíró folytatja le hivatalból az általános és különös kivizsgálást, majd ezután – nehogy a bíró pereskedő félként tűnjön fellépni – felhívják az illetékes bíróság tiszti ügyészét, hogy mintegy közvádló, aki a közérdek jogát keresi peres félként, a terhelttel szemben büntetés kiszabását kérje, és ehhez a bizonyítékokat és az ügy előbbrevitelét biztosítsa. Ennek eszköze pedig a tiszti büntetőkereset, vagyis a bűncselekménynek az illetékes bírónál megfelelően kimunkált keresettel történő feljelentése és bizonyítása.40 E gondolatokkal kiegészülve a büntetőeljárás részben inkvizitórius jellege ellenére is még inkább helyesnek mutatkozik Bérces Viktor megállapítása.
Szlemenics Pál
A 19. századi magyar büntetőjogi irodalom egy másik neves képviselője, Szle-menics Pál a fenyítő törvényszéki eljárásról szóló híres könyvében „a fenyítő törvénytételben előforduló” személyek között megkülönböztet fő- és segédszemélyeket, előbbiek pedig a felperes, az alperes és a bíró.41 Szlemenics szerint a fenyítő perben felperes az, aki „a fenyítő törvényszéki ügyet biró elejébe terjeszti, és a bünös ellen érdemlett büntetést kér”, ilyen felperesként pedig három személyi kört jelöl meg. Eszerint a fenyítő per rendszerinti felperese „a perben itélő törvényszéknek hivatalbeli ügyvédje”, törvényben meghatározott súlyos ügyekben pedig a királyi fiscus, továbbá egyetlen esetben, a felesége paráználkodása miatt főveszteség-kérésre nézve a magános hazapolgár.42 Szlemenics fejtegetése alapján tehát a közvádlói fellépéssel folyó bűnvádi eljárás felperese, közvádlója a 19. század közepéhez közeledve is alapvetően a megelőző századokban kialakultak szerint a tiszti ügyész, illetve a királyi ügyek igazgatója. Érdekesség azonban, hogy maga a szerző nem a tiszt, az ügyész vagy a fiskális kifejezést használja, hanem a közvádlói fellépés kezdetlegesebb történelmi formájára emlékeztető megnevezést, amikor még a magisztrátus meghatalmazott prókátora látta el a vádképviseleti feladatokat.
Dósa Elek
A 19. századi erdélyi perjog jelentős tudományos feldolgozását találjuk Dósa Elek Erdélyhoni jogtudomány című háromkötetes művének harmadik, perjogi kötetében. Dósa általában véve az eljárásjogot tárgyalja, művében nincs élesen elhatárolt polgári és büntető perjogi rész, ezek különbségeire, illetve a mindkét területen általánosnak tekinthető megoldásoktól való eltérésekre az egyes intézmények elemzése során tér ki.
Amíg a 18. századi erdélyi jogtudomány képviselője, Huszti András – ahogy arról szó volt – a perben általában a bírót, a felperest és az alperest, bűnvádi perben pedig a bírót és az alperest tekintette főszemélynek,43 bő egy évszázaddal később Dósa megközelítése már különbözik ettől, de különbözik a Vuchetich és Szlemenics által leírt felosztástól is. Ő ugyanis előbb megkülönbözteti a perben részt vevő lényeges, mellék- és segédszemélyeket, majd ezektől külön fejezetben, tehát nem a perben részt vevő személyként tárgyalja a per bírójára vonatkozó kérdéseket. Perbeli lényeges személyek azok „kik elannyira nélkülözhetlenek, hogy náluk nélkül pert még képzelni sem lehet”, ezek pedig a fel-peres és az alperes (bűntényi perekben: „reus”).44 Felperes az, aki a bíró előtt mást vádol vagy valamit követel, és lehet saját ügyében pereskedő magánszemély vagy hivatalnok, aki hivatali kötelességénél fogva folytatja a rábízott közügyeket – ez utóbbi a közfelperes.45 A felperességnek, vagyis a „felperesi perelhetési képességnek” személyi és tárgyi oldala van, előbbi életkori, szellemi képességbeli és egyéb – főleg magánjogi perekben releváns jogi természetű – feltételeket, utóbbi pedig a per tárgyának követelésére jogosítottságot jelenti; míg a felperesi kötelezettségek köréből a büntetőeljárás tekintetében a bizonyítási kötelezettség emelhető ki.46
A közfelpereseket Dósa négy csoportban sorolja. Első a fiscalis director, vagyis a közügyigazgató, aki a fiscust közvetlenül érintő és minden más, törvényben rábízott ügyekben eljár az ország egész területén. A vármegyék, illetve a székely székek törvényszékeinek közvádlói az alispánok, illetve az alkirálybírók. A szabad királyi és más kiváltságos városokban közfelperes a kinevezett tanácsnok (senator), aki jellemzően rendőri főbiztos (politiae director) is. Végül a helvét (református) vallásúak közönséges és kerületi zsinatain egyházi közfelperesek a generalis director és a tractualis director.47 E felsorolás első három eleméből is jól látható, hogy a 19. századi gyakorlatban a közvádlók továbbra is a korábbi századokban megjelent főügyigazgató (vagy közügyigazgató) és a törvényhatósági tiszti ügyészek maradtak.
Zárszó
Áttekintve a Hármaskönyvtől a 19. századig a jogirodalom jeles szerzőinek közvádra és közvádlóra vonatkozó megállapításait, elmondható, hogy azokban egyfelől a gyakorlat alakulásához hasonló fejlődési ív mutatkozik: az eljárás felperesi oldala a kezdetben a deliktumok esetében is erőteljes magánjogi jellege felől mindinkább a köz érdekéből történő hivatalbóli fellépés irányába tolódik el. Másfelől azonban, a közvádlónak a bíróként eljáró magisztrátus személyétől való elválasztását szorgalmazva, a jogelmélet e téren valamelyest meg is előzi a gyakorlatot. E törekvésekben pedig, ha még csak távolról is, már felsejlenek a 19. század utolsó harmadában – igaz, nem a hazai előzményekből szervesen kifejlődve – megvalósuló önálló magyar közvádlói intézmény, a királyi ügyészség ügyészeinek halvány előképei.
László Balázs, ügyész, Kaposvári Járási Ügyészség; abszolvált doktorandusz, Pécsi Tudomány-egyetem Állam- és Jogtudományi Kar
Az önálló ügyészség gondolata egy elfeledett javaslatban
Az önálló és független ügyészség
A királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikkel felállított önálló és független ügyészség 2021-ben ünnepli 150 éves jubileumát. Az ügyészség önállósága ma alkotmányos önállóság, az ügyészség a legfőbb ügyész vezetése alatt álló, bármely más állami szerv irányító hatalmától mentes, független intézmény. Léte, státusza, lényeges feladat- és hatásköre közvetlenül az Alaptörvényből adódik, a legfőbb államirányításban vesz részt, és a hasonló alkotmányos státusszal rendelkező állami szervekkel együtt kifejezi és alakítja az állam lényegét, vagyis az ügyészség az állami szervek körén belül ügynevezett alkotmányos állami szerv.1
Ezzel szemben az 1871-ben kialakított intézmény még nem érte el az alkotmányos önállóság szintjét – és ennek oka nem az írott alkotmány hiánya volt. A korabeli ügyészség ugyanis az igazságügyi kormányzattól alkotmányjogi értelemben nem volt teljesen független, önállóságának lényegi elemét a bíróságtól való függetlenség jelentette.2 Ennek jelentősége azonban korántsem elhanyagolható, mivel a bíróságtól független ügyész a régebbi magyar jog közvádlóival, tiszti ügyészeivel szemben éppen ez által nyeri el valóban elkülönült vádfunkcióját a büntetőeljárásban.
Az önálló és független ügyészség gondolati előzményei
Az ügyészség 1871-ben kialakított függetlenségének fenti lényege azt is jelenti, hogy ha annak a hazánkban esetleg korábban fellobbant gondolati előzményeit szeretnénk felkutatni és vizsgálni, akkor nem az alkotmányos önállóság magasabb mércéjét kell elővennünk, hanem a vádló és a bíró viszonyára vonatkozó eljárásjogi nézetek között is keresgélhetünk.
Az önálló ügyészség intézményesítése előtti időkben a bíró és a közvádló viszonyának leírására jó kiindulási pontként szolgál a Kolozsvári Református Kollégium tanárának, Huszti Andrásnak 1742-ben megjelent Jurisprudentia Hungarico Transilvanica (magyar-erdélyi jogtudomány) című könyve.3 Az opus kevéssé ismert, mivel az 1742. évi dévai református zsinat elkoboztatta és – néhány fennmaradt példány kivételével – megsemmisíttette azt.4 Tudományos jelentőségét azonban Finkey Ferenc nem kevesebbre értékelte, mint hogy az tudományos szempontból magasan felette áll három neves kortársa, Huszty István, Tarnói Gochetz Gábor és Bodó Mátyás szélesebb körben ismertté vált jogtudományi műveinek.5
Huszti a művének a perekről szóló 27. címében rögzíti, hogy a pert három főszemély, a bíró, a felperes és az alperes alkotja, majd e tételhez két kiegészítést – vagy ahogy ő nevezi, ellenvetést – fűz. Egyrészt megjegyzi, hogy a perben további, kevésbé fontos személyek vehetnek részt, akik nem tartoznak elsődlegesen a per lényegéhez, így például az ülnökök, jegyzők, ügyvédek, tanúk és mások. Másrészt – és témánk szempontjából ez a lényegi megállapítás – kiemeli, hogy a bűnvádi perekben csak két főszemély szerepel, a vádlott és a bíró, aki egyben a felperes helyett is eljár.6
A sértetti vádképviseletet egyre szélesebb körben felváltó magisztrátusi keresetek elterjedésével a 17. század elejétől a büntetőügyek jelentős részét felölelő megyei gyakorlatban például ez azt jelentette, hogy előbb a bíróként eljáró alispán (vagy kivételesen a főispán) helyett és nevében saját ügyvédje emelte és képviselte a vádat.7 Majd a 17. század végén, a 18. század elején a magisztrátus által meghatalmazott prókátort mindinkább felváltotta a vármegye közgyűlése által a megyei ügyvédek közül választott tiszti ügyész. A tiszti ügyész azonban továbbra is a főispán vagy az alispán nevében emelt vádat, vagyis formálisan a keresetet maga a bíró nyújtotta be.8 A 18. század közepétől kezdődően aztán a vádformulából egyre inkább kimaradt a főispánra vagy alispánra hivatkozás, de ténylegesen továbbra sem valósult meg a vádhatóságnak a bírótól (a magisztrátustól) való függetlenedése.9 Mondhatjuk tehát, hogy minden olyan elgondolás, ami az előbbieknél közelebb visz a közvádlónak a bírótól való függetlenedéséhez, az önálló ügyészség felállításának gondolati előzménye lehet.
Az 1795. évi büntetőkódex-tervezet
Hazánkban II. József halálát követően, az 1790-es évek legelején kezdődött meg az első olyan büntetőkódex kimunkálása, amely a szokásjog és a gyakorlat összegyűjtése (és legfeljebb néminemű továbbgondolása) helyett már valódi kodifikációs terméknek tekinthető, és amely a büntető anyagi és eljárásjog többé-kevésbé átfogó és kizárólagos szabályozására irányult.10 A kodifikációban a kor legkiválóbb jogtudósai és egyben legjelesebb gyakorlati szakemberei közül részt vett Szirmay Antal és Reviczky József is.
Munkájuk eredménye az 1795. évi büntetőkódex-tervezet lett, amelyben ugyan tettenérhetők a felvilágosodás büntetőjogának egyes vívmányai, mégsem szakadt el teljesen a szokásjogi hagyománytól, egyfajta átmenet a régi magyar jog és valamiféle új – közkeletű megnevezéssel felvilágosult – magyar büntetőjog között. Ahogy Korsósné Delacasse Krisztina megállapítja, a tervezet nem teljesíti maradéktalanul „a modern törvénykönyvekkel szemben támasztott ama elvárásokat, hogy jussanak el az absztrakció magas fokára, bírjanak konzekvens fogalomkészlettel, és tökéletesen érvényesüljenek bennük a korszerű büntetőjogi elvek”11. E kettős jelleg a sajátos társadalmi közegből (is) adódott: a nemesség saját előjogait védve nem kívánt lényegbevágó büntetőjogi reformot végrehajtani, míg a kodifikációs bizottság nyitottabb volt a haladó megoldásokra.12
Még a tervezetet kiemelkedő fontosságúnak nevező Hajdu Lajos is túlzónak nevezi azokat a megállapításokat, amelyek szerint a tervezet alkotóit a francia szellemi befolyás, illetve az emberi jogok és a jogegyenlőség elmélete hatotta át, végső soron egyazon szintre emelve a tervezetet az 1791-es francia Code Pénal-lal.13 A tervezetet ugyancsak méltató Finkey Ferenc azt is megjegyzi, hogy nagyon kérdéses az, hogy a szerkesztők egyáltalán ismerték-e az 1791-es francia büntetőtörvényt, annyi mégis bizonyos, hogy annak szellemi alapján dolgoztak ők is.14
Minden előremutató jellemzője ellenére az 1795. évi tervezetben a vádhatóság tekintetében nem találunk a korábbiaktól közjogi értelemben jelentősen eltérő megoldást. A tervezet eljárásjogot tárgyaló első részének vádemelésről szóló VIII. szakasza igen sommásan csak annyit rögzít, hogy a Királyi Ítélőtáblára tartozó ügyekben a királyi fiscust (ehelyütt értsd: ügyészi hivatalt), egyébként pedig az adott ügyre ítélkezési hatalommal felruházott joghatóság (bíróság) fiscusát illeti a vádemelés joga.15 E megfogalmazás – bár nem szervezeti törvényről, hanem büntetőjogi kódexről van szó – rendkívül keveset mond a vádlói intézményről, de egyértelműen azt tükrözi, hogy a vádlóként eljáró fiscus (illetve a személyében eljáró fiscalis) intézményesen továbbra is a bírósághoz tartozik, nem független attól.
A fentiek alapján az 1795. évi büntetőkódex-tervezet, amely végül soha nem került az országgyűlés elé, még törvénnyé válása esetén sem – legalábbis eredeti szövegezésében és megoldásaival nem – hozott volna jelentős változást az ügyészség közjogi állása tekintetében.
Az elfeledett 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat
Kevéssé ismert az a tény, hogy a magyarországi 1795. évi büntetőkódex-tervezet munkálatainak kezdetével lényegében egy időben az 1791. évi erdélyi országgyűlés is felállított egy a büntetőjogi kodifikációt előkészítő bizottságot Erdély és a Partium büntető anyagi és eljárásjogának kodifikálása végett. Az előkészítő bizottság már 1793-ra elkészítette a tervezetet, azt azonban csak az 1810/11. évi erdélyi országgyűlés tárgyalta meg 1810. december 5. és 1811. január 15. közötti ülésein, majd a módosított és kiegészített szöveget16 az 1811. július 17. napján a 42. törvénycikkel fogadta el.17 Ez az opus tehát, szemben a magyarországi tervezettel, már kódex-javaslatnak nevezhető, mivel annak országgyűlés általi elfogadására és uralkodói szentesítés végett történő felterjesztésére is sor került.
Az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslatban az 1795. évi magyarországi tervezethez hasonlóan a korábbi századok „feudális” büntetőjogának elemei keverednek a felvilágosodás egyes büntetőjogi megoldásaival. Ugyanakkor az erdélyi javaslat olyan előremutató megoldásokat is tartalmaz, amelyek még az 1795. évi tervezetben sem szerepeltek, például a processzuális szemlélettel szakítva az anyagi jogot az eljárásjog szabályai előtt tárgyalja, az anyagi jogot valódi általános részre és az egyes bűncselekményeket tárgyaló, eljárásjogias elemeket már csak elenyésző mértékben tartalmazó különös részre osztja, alapvetően szakít a tortúra intézményével, visszaszorítja a halálbüntetés, különösen a súlyosított halálbüntetések alkalmazását, illetőleg egyes rendelkezéseiben már visszaköszönnek a mai büntetőjogunkban is alapvetőnek tekintett elvek, mint a nullum crimen, a nemo tenetur vagy az onus probandi elvei. Az 1811-ben elfogadott erdélyi javaslat végső változatának kidolgozásánál már valóban mintául szolgálhatott – és Nánási László szerint egyes teljesen megegyező szövegű rendelkezéseik tanúsága szerint szolgált is – az 1810-ben elfogadott francia Code Pénal.18
Törvényerőre azonban az erdélyi büntetőkódex-javaslat sem emelkedett, mert annak szentesítése az országgyűlés munkájának befejezése után elmaradt, majd több mint két évtized múltán I. Ferenc az 1834-ben kelt leiratával üzente meg az akkor összehívott országgyűlésnek, hogy a javaslatot – mivel részben a megalkotása óta eltelt hosszabb idő miatt sem felel meg a kor legújabb kívánalmainak – nem fogadja el, és inkább egy újabb kódex kidolgozását javasolja.19
I. Ferenc kritikája a kódex-javaslat több megoldása tekintetében bizonyosan helytálló volt, a javaslat továbbra is számolt a földesúri bíráskodással, megtartott egyes testfenyítő- és megszégyenítő büntetéseket, meghatározta az egyes bizonyítékfajták értékét, valamint számos tekintetben fenntartotta a nemesek és nem nemesek közötti rendi különbségtételt. Amely része azonban – legalábbis mai szemmel – aligha volt meghaladott, sőt kifejezetten előremutatónak nevezhető, az éppen a közvádlóra vonatkozó rendelkezéseinek köre.
Az erdélyi büntetőkódex-javaslat és a magyar jog
Mielőtt megvizsgálnánk az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-tervezet közvádlóra vonatkozó rendelkezéseit, feltétlenül ki kell térni arra, hogy mennyiben kapcsolható össze ez a javaslat a magyar joggal.
Bár a 16. századtól (a királyi) Magyarország és Erdély különféle formációkban alapvetően külön igazgatás alatt álltak, részben, de nyilvánvalóan a közös szokásjogi előzményekből is eredően, az erdélyi jog és jogtudomány nem szakadt el teljesen a magyar jogtól és jogtudománytól. A mohácsi vészt követő kor magyarországi és az erdélyi jogának közös előzményeit egészen Szent István koráig visszamenően kereshetjük, későbbi hatása miatt azonban leginkább Werbőczy István jogkönyvnek tekinthető és a gyakorlatban ekként is hasznosított, az 1811. évi javaslat által is többször hivatkozott Hármas-könyve (1514) emelendő ki. Ahogy a Szent Korona többi országában, úgy Erdélyben sem lépett hatályba törvényként a Hármaskönyv, de a gyakorlatban a kezdetektől fogva használták jogforrásként.20 Bár túlnyomó részben a nemesi magánjog szokásjogi szabályait foglalja össze, a szerző számos helyen definiál vagy magyaráz egyes nem magánjogi jogintézményeket, sőt Werbőczy művében erőteljesen közjogias és kifejezetten büntetőjogi kérdések is bemutatásra kerülnek, bár ezeknél is gyakran felfedezhető valamilyen magánjogi-vagyonjogi összefüggés. Balogh Elemér szerint pedig Werbőczy a büntető anyagi jogi kérdéseket is zömében perjogi megfogalmazásban közli.21
A Hármaskönyv nem csak egy az erdélyi jog forrásai között. Dósa Elek az általa részletesen feldolgozott „erdélyhoni” jogtudomány forrásainak (az országos törvények és a szokásjog) egész rendszerét Werbőczy művének jogforrás-tanára építi fel: a 16. századig terjedő időszak törvényi és szokásjogi forrásait tulajdonképpen azzal egyezően határolja be, magát a Hármaskönyvet pedig a régi magyar királyok végzeményei után, az országos törvények között sorolja fel.22
Említést érdemel még Kithonich János királyi jogügyigazgatónak a bíróságok polgári és büntetőügyekben alkalmazott gyakorlatát néhány anyagi jogi utalással kiegészítve tárgyaló, nagyrészt a Hármaskönyv magyarázatán alapuló, de a két mű születése között eltelt évszázad újabb dekrétumaikat is figyelembe vevő tankönyv-jellegű munkája, a Directio Methodica (1619).23 Kithonich sem a büntető anyagi- és eljárásjog kimerítő elemzésére törekszik, de érint ilyen kérdéseket is, műve pedig a joggyakorlatra és a későbbi tudományos munkákra is hatott, kimondottan sokszor hivatkozza például a fentebb említett kolozsvári jogtudós, Huszti András az erdélyi magyar jogtudományról szóló könyvében.
A 17. században aztán Erdélyben a Hármaskönyv mellett olyan, a büntetőjogot a magánjoggal vegyesen tárgyaló sajátos erdélyi jogforrások és szokásjogi gyűjtemények jelentek meg, mint Bethlen Gábor perrendtartása, a Specimen Juridici-processus (1619), illetve az Approbatae Constitutiones24 (1653) és a Compilatae Constitutiones25 (1669) gyűjteményei. Ezzel szemben, amíg a magyarországi gyakorlatra például a III. Ferdinánd által Alsó-Ausztria számára kiadott büntető rendtartásból (Ferdinandea, 1656) Kollonics Lipót esztergomi érsek által 1687-ben latinra fordíttatott, törvényként hatályba nem lépett, de a Corpus Juris Hungarici gyűjteményébe felvett Praxis Criminalis is jelentősen hatott, Erdélyben ennek közvetlen alkalmazását a jogtörténet-tudomány eleddig nem mutatta ki.26
Mindezek alapján kijelenthető, hogy az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat a speciális erdélyi jogi gyökerei – és a már említett francia minta – mellett erőteljes magyar jogi gyökerekkel is rendelkezik.
Az erdélyi büntetőkódex-javaslat közvádlói koncepciója
Az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat első, anyagi jogi része egy rövid utalást tartalmaz a közvádra vonatkozóan. A büntetőjog általános fogalmait tárgyaló első cím büntetőjog tárgyáról szóló első cikkének 1. és 2. §-ai szerint a büntetőjog a közbűncselekmények ismérveit, megítélésük és büntetésük módját és mértékét meghatározó törvényeket jelenti, a közbűncselekmények pedig olyan tiltott cselekmények, amelyek a közálladalmat, annak belső rendjét és békéjét közvetlenül vagy közvetve sértik, és amelyeket közönséges tiszti keresettel üldöznek.
A büntetőügyek közvádlóira és a közönséges keresetekre vonatkozó további szabályokat már az eljárásjogi rész büntető igazságszolgáltatásról szóló első címének negyedik cikke tartalmazza négy szakaszban. Ezek közül az 1. § szerint az erdélyi felsőbb bíróságok – így az Országgyűlés, a Királyi Kormányzóság felülvizsgálati bírósága és a Királyi Ítélő Tábla – előtt a főügyigazgató (Director Ordinarius, Fiscalis Director) jár el mint az ország közvádlója. A fő-ügyigazgató továbbá felülvizsgálja az alsóbb bíróságok elé vont elkövetőkkel szembeni vádakat, illetőleg meginti és a törvény erejével üldözi a törvényhatóságok közvádlóit, ha kötelességüket elhanyagolják.
Témánk szempontjából legnagyobb jelentőséggel kétségtelenül a 2. § bír, amely kimondja, hogy az alsóbb bíróságok előtt a korábban eljáró valamennyi közvádló helyett a büntetőügyek gondosabb és gyorsabb intézése végett minden más kötelezettségüket elvéve, csakis a büntetőügyek intézésére, megfelelő fizetséggel ügyészeket (Fiscales) kell állítani. Ezt követően a normaszöveg meghatározza az ügyészek legfontosabb feladatait. Először: ama bíróság területén, amely mellett működnek, a bűncselekményekről felvilágosítást szerezni, a főügyigazgatóra tartozó ügyeket annak jelenteni, rendelkezéseinek engedelmeskedni és vele szemben a fegyelmet megtartani. Másodszor: a bűncselekmény miatti kivallatásokat késlekedés nélkül lefolytattatni. Harmadszor: a súlyosabb körülmények által terhelt bűnösöket befogatni és őrizet alá vonatni. Negyedszer: ugyan mindig a hivatali elöljáró, a tiszti kar és a helyi tisztviselő tudomásával, de saját neve alatt, hivatalból törvényes keresetet emelni az eljárás alá vont bűnösökkel szemben, e keresetek gyorsítását és megvitatását szorgalmazni. Ötödször: közreműködni az alsóbb bíróságokról fellebbezés vagy folyamodvány mellett feljebb vitt ügyek mielőbbi átadásában, az ügyek befejezése után pedig a törvényes végrehajtásba vonásban. Hatodszor: a rabok és más közönséges keresetnek alávetettek jegyzékeit negyedévenként a törvényszékeknek és a tisztviselőknek bemutatni a Királyi Kormányzóságnak megküldés végett, azokat a főügyigazgatónak is megküldeni, és szükség esetén a Királyi Kormányzóság által kért további felvilágosítást megadni.
A 3. § rögzíti, hogy a közönséges keresetek közvádat foglalnak magukban, törvényes és alapos indokok nélkül nem indíthatók, a főügyigazgató pedig különösen a köztisztségeket viselő, nemes vagy más tiszteletreméltó személyekkel, a kivételes esetekben vádolható városokkal, mezővárosokkal vagy más közösségekkel, illetve ezek tisztviselőivel szemben a kormányzó és a Királyi Kormányzóság tudomása és engedelme nélkül közönséges keresetet nem emelhet. Az ügyész eljárásában továbbá ügyelni kell arra, hogy alapos gyanújelek nélkül még a földműveseket se gyötörjék közönséges keresettel vagy fogsággal; ugyanakkor akik közönséges keresetre érdemesek, semmiféle elnézés vagy hanyagság miatt meg ne meneküljenek.
Végül a 4. § a 3. §-ban megkezdett törvényességi gondolatot általánosabb szintre emelve és a közbűncselekmény anyagi jogi definíciójára is reflektálva lényegében a vád és a vádképviselő törvény általi kötöttségét rögzíti, amikor kimondja, hogy büntetőügy közönséges keresetének tárgya az e törvény első részébe felvett bűncselekmény lehet, a bűncselekmények felismerése, felderítése, valamint bírói üldözése és büntetése pedig a következő cikkek – vagyis a kódex eljárásjogi része – szerint történik.
Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a kódex-javaslat az előbb hivatkozott 2. cikk ellenére sem biztosít az ügyészeknek teljes vádmonopóliumot. Az eljárásjogi rész első címe erdélyi büntetőbíróságokat és azok ügyköreit tárgyaló első cikkének 3. §-a ugyanis egyes ügykörökben fenntartja a földesúri bíráskodás lehetőségét, amely fórumokon a vádképviseletet továbbra is a földesúr vagy embere (uradalmi ügyésze) látja el.
Az erdélyi büntetőkódex-javaslat közvádlói koncepciójának értékelése
Az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat szerint tehát a – földesúri törvényszék eljárása kivételével – a korábban az egyes bíróságok mellett eljáró és ténylegesen a bírósághoz tartozó közvádlókat felváltanák a rendes fizetésért eljáró ügyészek. E kitétel arra enged következtetni, hogy fizetésüket nem a bíróságtól kapják, immár nem annak szervei. Továbbá míg a 17–18. századok fordulóján felállított tiszti ügyészi hivatalok a büntetőeljárási szerep mellett egyéb feladatokat (árvák jogvédelme, közalapítványok felügyelete stb.) is elláttak,27 az uradalmi ügyészek pedig a földesúr mindennemű ügyeit általában is intézték, addig ezek az ügyészek kizárólag közvádlói feladatot látnának el és e jogkört – a földesúri törvényszéki eljárás kivételével – kizárólagosan gyakorolnák. A közvádlói fellépés egyszerre joguk és kötelezettségük is.
Feladataik kisebb-nagyobb intenzitással a vád előkészítésétől egészen a végrehajtásban való közreműködésig kiterjednek, fő feladatuk pedig nyilvánvalóan a hivatalból, saját névvel történő vádemelés, majd a bíróság előtti vádképviselet. Tevékenységük kifejezetten a törvényhez kötött, továbbá a hivatali elöljáró, a tisztikar és a helyi tisztviselő számára átlátható, azért a főügyigazgató és végső soron a Királyi Kormányzóság irányában felelősek, felettük a fő-ügyigazgató egyedi ügyek szintjén is felügyeleti jogkört gyakorolhat.
Míg manapság az ügyész közvádlói funkciójának szabályrendszere többszintű, az alkotmányos szabályoktól (Alaptörvény) a szervezeti és személyzeti törvényeken (Ütv., Üjt.) át a konkrét eljárási törvényig (Be.) terjed, addig az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat mindezeket, tehát az ügyészi tevékenység közjogi alapjának egyes elemeit is egy helyen, a büntetőeljárás szabályai között írja le. Teheti ezt egyfelől azért, mert az írott alkotmány és az írott szervezeti törvények még nem jelentek meg az erdélyi (sem a magyar) jogban, így az újszerű intézményt a büntetőeljárási kodifikáció útján lehetett (volna) becsempészni a jogrendszerbe, másfelől és leginkább azért, mert ahogy a javaslat egyértelműen ki is mondja, az ügyész kizárólag büntetőeljárásbeli feladatokat lát el.
Látni kell, hogy a kódex-javaslat az ügyészek közjogi státuszával kapcsolatban nem rendez minden kérdést (például a kinevezésük, hivataluk, egymáshoz való viszonyuk kérdéseit), így ezek további – és nem feltétlenül a büntetőjogi kodifikációért felelős előkészítő bizottságra tartozó – jogalkotást kívántak volna. Ugyanakkor az ismertetett szabályokból egyértelműen a korábbitól közjogi tekintetben különböző, az 1871-ben megvalósulthoz közelebb álló ügyészi, közvádlói intézmény rajzolódik ki.
Az erdélyi büntetőkódex-javaslat utóélete
Minthogy az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat uralkodói szentesítésére – ahogy erről már szó volt – nem került sor, az erdélyi gyakorlatban nem is valósult meg a közvádlói koncepciója, ekként pedig a (királyi) magyarországi gyakorlatra sem volt esélye hatni.
A kódexjavaslat mellett a büntetőkodifikációért felelős bizottság kidolgozta az 1811. évi (erdélyi) XLII. törvénycikk tervezetét is, amely a kódex hatálybalépésével kapcsolatos rendelkezéseket határozta meg. Ennek 2) bekezdése szerint: „…hogy pedig eme büntető törvény mindenkinek, akiket érint, minél pontosabban tudomására és értésére jusson, az eljárási rendet illetően az előző törvénycikkben meghatározott időben és módon ez a büntető törvény is lefordítandó magyar nyelvre is, és úgy latin, mint magyar nyelven kinyomtatandó”.
Uralkodói szentesítés hiányában azonban e törvénycikk javaslata sem emelkedett törvényerőre, és hivatalos magyar nyelvű fordításának kiadása is elmaradt.
Azt is már csak a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek az erdélyi jog történetét feldolgozó újabb keletű könyvében közreműködött, a büntetőjog kutatásában és feldolgozásában részt vett Nánási László szóbeli elmondásából idézhetem fel, hogy Jakab Elek történész a 19. század utolsó éviben állítólag talált arra vonatkozó utalást, hogy az 1820-as években készült egy magyar nyelvű szövegváltozat a kódex-javaslatból, azonban az nyomtatásban nem jelent meg, a magyar nyelvű kéziratot pedig már a 19. század végén sem sikerült felkutatni. Nem meglepő ezért, hogy a kódex-javaslat a magyar jogtudományi irodalomban gyakorlatilag ismeretlen maradt.
Meglepőbb talán, hogy a kódex-javaslat az erdélyi jogtudományra sem tudott jelentős hatást gyakorolni. Annak országgyűlési elfogadása után éppen fél évszázaddal Dósa Elek például az erdélyi perjogot tárgyaló művében a perbeli személyekről szólva a felperesség körében a magánszemély felperestől megkülönbözteti a „közfelperest”, aki olyan „hivatalnok, aki hivatali kötelességénél fogva folytatja a reá bízott ügyeket”.28 Közfelperesek pedig – ahogy írja – a közügyigazgató, az alispán, az alkirálybíró, a szabad királyi városokban egy tanácsnok, illetve az egyházi közfelperesek.29 Dósánál tehát még a 19. század második felének elején is jól kirajzolódik a bíróságtól függetlenné nem vált közfelperesi funkció, lényegében a tiszti ügyészi rendszer fennmaradása, és az ennél jóval előremutatóbb kódex-javaslat megoldásáról említést sem tesz.
Zárszó
Zárszóként – az önálló, független magyar ügyészség felállításának 150. évfordulójára is gondolva, és semmit el nem véve annak jelentőségéből – érdemes elgondolkodni azon, vajon milyen pályát futhatott volna be akár Erdélyben, akár Magyarországon az 1811. évi erdélyi büntetőkódex-javaslat közvádlóra vonatkozó megoldása, amely szemléletében nem csupán a gyakorlati és tudományos előzményeken, Huszti és Meznerics gondolatain, de az időben jóval későbbi, Dósa által leírt valóságon is jócskán túlmutatott.
Ahogy ugyanis a magyar és az erdélyi jog közös gyökereiről szó esett, azt is érdemes felidézni, hogy az 1867-es kiegyezéssel Erdély – igaz, az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül – ismét Magyarország részévé vált. Ezért nem csupán annak gondolatával játszhatunk el, hogy vajon az erdélyi büntetőkódex-javaslat törvénnyé emelése esetén a magyar gyakorlat és jogalkotás figyelembe vett volna-e és esetleg részben vagy egészben átvett volna-e 1811 után az erdélyi gyakorlatban működő közvádlói intézményt. Gondolhatunk arra is, hogy a magyarországi és erdélyi országrészek újraegyesítését követő jogalkotás és államszervezet-alakítás során esetleg mintául és szervezeti előzményként tekintettek volna a kolozsvári országgyűlés által kimunkált, már működő megoldásra. Az 1871-ben újra Magyarország részét képező erdélyi országrész érintettsége alapján ez még akkor sem zárható ki, ha az újraegyesítés feltétlenül megkívánta volna a korábbi igazságszolgáltatási rendszer(ek) összehangolását és egységbe forrasztó átalakítását. E meg nem valósult közös örökség pedig a 20. század államtörténelmi eseményei ellenére az utódállamokban – így Magyarországon is – továbbvihető lehetett volna.
Végső soron tehát az sem tűnik ördögtől valónak, hogy a 19. századi események másféle alakulása – döntően a két országrész 19. századeleji közös uralkodójának ilyetén akarata – esetén idén az önálló és független magyar ügyészség felállításának vagy legalább gondolatának magasabb – akár 210. – jubileumáról emlékezhetnénk.
László Balázs, ügyész, Kaposvári Járási Ügyészség; abszolvált doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar