A modern ügyészség kialakulása és típusai a kontinentális Európában

Bevezetés

A 19. század modern ügyészségei az európai jogfejlődés több évszázados folyamatainak nyomán jöttek létre. Kezdetben a sérelem megtorlása, mielőtt az állam feladatává vált volna, a sértett egyénekre, illetve az őket körülvevő mikroközösségekre (csoportra, nemzetségre, törzsre) hárult, akik képességeik szerint, saját erejükre támaszkodva, a magánharc eszközrendszerében érvényesíthették érdekeiket.¹

A fejlődés következő fokán a nagyobb közösség (törzsszövetség, kezdetleges állam) már beavatkozott a magánsérelem miatti megtorlás folyamatába, de még nem vádlóként érvényesített büntetőigényt, hanem a szembenálló felek között döntött alaki (eljárási), később pedig az anyagi kérdésekben is. Az igény érvényesítése és a megtorlás végrehajtása azonban még a sértettre, illetve családjára maradt, és a büntetés a felek megállapodása esetén széles körben megváltható volt jóvátétellel.

Még később következett be az a változás, amikor az állam – a deliktumok által a társadalmi rendre nézve hordozott veszélyt felismerve, egyben a sértettre háruló terheket csökkentve – a magánbosszú visszaszorításával átvette egyes sérelmek megtorlásának terhét.²  Ezzel egyes esetekben a büntetőjogi felelősség alapja az egyéni helyett már a közösségen esett sérelem lett, míg más sérelmek üldözése és megtorlása továbbra is a sértettre maradt.

E különbségtételre vezethető vissza a közbűncselekmények és magándeliktumok első, a jogkövetkezmény jellege alapján kialakult elhatárolása is, amelyben előbbiek a megváltás lehetősége nélkül tisztán büntetőszankciót vonnak maguk után, míg utóbbiak a felek megállapodására és a büntetés megváltására továbbra is lehetőséget kínálnak.³  A sértett után a bírótól, illetve a bíróságtól is önállósult hivatásos bűnüldöző szervezet kialakulása viszont, még sokáig váratott magára.

Előzmények

Bár már a nyugat-európai jogfejlődésben meghatározó Római Birodalom utolsó századaiban megjelent egyes bűncselekmények állam általi, hivatalból történő üldözésének gondolata, e feladat letéteményesei, mint a praeses provin-ciae, a civitatis defensor, a curiosi, a stationarii és más hasonló hivatalnokok mai szemmel inkább voltak bűnüldöző-nyomozó szervek, semmint a korai vádhatóság képviselői.⁴  Szűk körben ismerte továbbá a római jog – a görög antikvitásban is felbukkanó – bárki általi közérdekű perelhetőség, az actio popularis intézményét.⁵

Eredetileg nem hatósági funkciót töltöttek be a később megjelenő procuratorok sem, akik kezdetben ügyvivőként, tulajdonképpen ügyvédként vállalták magukra valamely peres fél képviseletét. Ilyen ügyvivőt azonban idővel nemcsak a király és a magános pereskedők alkalmaztak a bíróság színe előtt, hanem a felperesi pervitelre nézve azok az ítélkezési hatalommal felruházott tisztviselők vagy törvényhatóságok is, akik a köz érdekének valamilyen sérelme okán – az uralkodó mellett – elsőként vállalták magukra egyes bűncselekmények hivatalból történő üldözését. E folyamatban válhatott a procuratorok egy része – természetesen a magánosok perbeli képviselővel történő fellépésének, tulajdonképpen az ügyvédi működésnek fennmaradása mellett – a 14. századtól kezdődően fokozatosan a peres felek képviselőjéből közhivatalnokká, aki hatalmánál fogva az elkövetőt akár a sértett szándékával ellenkezőleg is bíróság elé állíthatta, különösen az állam pénzügyi érintettsége esetén.⁶

Hogy a modern ügyészségek kialakulása mégis további évszázadokat váratott magára, azt Fekete Ödön az ügyészség történetét vizsgálva az inkvizitórius eljárás jellegére vezette vissza. Elemzése szerint ugyanis főleg olasz és spanyol területen már a 12–13. században működtek olyan – egyébként az említett procuratorokhoz hasonló – hivatalnokok, akiknek működése a római és ógermán előképekkel szemben a magánérdekek felől a közérdek mentén már valóban a modern államügyészségek mai eszméjéhez közelített.⁷  Árulkodó lehet az is, hogy Velencében a közösség szószólóinak, Firenzében pedig éppen a törvényesség őreinek nevezték őket.⁸  Mivel azonban az e jogterületeken erősen ható kánonjog az inkvizitórius eljárásban a bűnüldözési és ítélkezési feladatokat is a bíró kezében összpontosította, ezért a (köz)vádlói funkció további erősödése és önállósulása elmaradt.⁹

Franciaország

A modern európai közvádlói intézmények közül elsőként említendő a francia államügyészség, amely nem csak időben előzte meg a többi ország megoldásait, de általában mintául is szolgált azok számára.¹⁰  Ebben alighanem szerepet játszott az említett olasz és spanyol, valamint a német területektől némiképp eltérő jogfejlődés. Ennek lényeges lépése volt, hogy a bíróságok szerepének növelése helyett a 13–14. századok fordulóján uralkodó IV. Fülöp a királyi hatalom érdekeivel mind gyakrabban szembehelyezkedő francia bíróságok – a parlamentek – túlhatalmának megzabolázására is törekedve a bűnüldözésben és a törvényesség általános biztosításában kiemelt szerepet szánt az államügyészeknek (avocats/procureurs généraux/de roi).¹¹

Éppen ez a kiemelt státusz, a jogi feladatok mellett betöltött jelentős politikai szerep, és a mindezekkel együtt járó meglehetős hatalom volt az, ami utóbb az államügyészséggel, annak szerepével és jogállásával kapcsolatban Franciaországon kívül, így hazánkban is kérdéseket vetett fel és néha ellenérzéseket váltott ki.¹²  Az abszolutista királyi uralom – és később a neoabszolutizmus is – ugyanis felismerte, hogy az ilyen rendkívüli hatalommal felruházott bűnüldöző, törvényességi felügyelő és politikai szervezet megfelelő személyzeti politika alkalmazásával kiválóan alkalmas az uralmon lévő rendszer érdekeinek – akár a valódi törvényesség kereteit túllépő eszközök alkalmazásától sem visszariadó – kiszolgálására.¹³

A forradalmi idők az államügyészséget sem hagyták érintetlenül. Az államügyész a politikai hatásköröktől mentesítve királyi hivatalnokból a nép bizalmi emberévé vált, a törvényességi felügyeleti feladatok és a vádfunkció elkülönítésével utóbbi körben a vádjogot a népfelség elvére alapították, a vádképviselő ügyészek választás útján nyerték el hivatalukat. Ugyanakkor a forradalom egyes – erőszakos – időszakaiban sajnálatos módon az ügyészség is kivette részét a hatalmi megtorlásokból és túlkapásokból, ezért ez az időszak az intézmény szervezeti és státuszbeli fejlődésében betöltött szerepe mellett annak „legszomorúbb és legborzalmasabb” korszakát is lefedi.¹⁴

Végül aztán a forradalmat követő hatalmi, társadalmi és jogi változások nyomán a napóleoni törvényhozás alakította ki a francia államügyészséget abban a formájában, amely az abszolutizmus törekvéseitől már elszakadva valóban az európai ügyészségek mintájává válhatott. Bár a büntetőügyekbeni hatáskörei mellett meglévő magánjogi és a felügyeleti jogköreivel ez az államügyészség is minden más intézménynél hatalmasabb erőként jelent meg, egyik fő célja a bírói hatalom gyakorlásának alkotmányos keretek közé szorítása volt, és már a polgári jogegyenlőség és a törvényesség alapjain álló jogi környezetben működött. A kormány feltétlen rendelkezése alatt álló, tőle függő, hierarchikusan szervezett hivatal a magánvád megszüntetésével a (köz)vád kizárólagos birtokában, de a kormány szándékai vagy utasításai szerint járt el a törvényesség őreként.¹⁵

Ausztria

Ausztriában éppen a magyar jogterületre történő legerőteljesebb behatolás idején, a birodalomnak az 1848-as forradalmakat követő modernizálása során, alapvetően francia mintára,¹⁶  az állami centralizáció jegyében épült ki az államügyészség.

Az 1849. március 4-i, úgynevezett olmützi alkotmány tükrében, a büntetőügyekben a vádeljárás elve érvényesült, ennek megfelelően minden ítélkezési szinten a bíróságok mellett működő ügyészek érvényesítették a vádat.¹⁷  Az államügyészség hierarchizált szervezet volt, amely a francia mintával egyezően a végrehajtó hatalomnak alárendelten működött, céljai közé tartozott a kormányzat és a bíróságok kapcsolatának az alkotmánnyal összhangban álló szabályozása, hatáskörük pedig messze túlmutatott a büntetőügyekben történő eljáráson. A semmítőszéki főállamügyész volt a jogegység biztosításának legfőbb őre, aki hivatalból vagy a miniszter megbízásából büntetőügyekben a jogerős döntés ellen semmisségi panasszal élhetett, polgári ügyekben pedig a birodalom legfelsőbb bírói fóruma teljes ülésének összehívását kezdeményezhette.¹⁸

Az 1850-es évek elejének új kormányzati elvei alapján aztán a vádelvű eljárást felváltotta a vádalakú nyomozó rendszer, a vádper helyébe az inkvizitórius eljárás lépett. Az ügyészség szerepe a bíróságon kívüli eljárásban visszaszorult, a bíróság eljárhatott ügyészi indítványok hiányában, és az ügyész csak képviselte a vádat, de nem volt annak ura, a továbbiakban csak a törvényszékek mellett jártak el ügyészek, megszűnt a semmítőszéki főállamügyészi tisztség is, de a büntetőügyeken kívül még inkább leapadt az államügyészség működési köre.¹⁹

Az osztrák-magyar kiegyezést követően aztán az 1873. évi büntető perrendtartás sokban visszahozta az olmützi alkotmány idején felállított államügyészség jellegzetességeit, az ügyészek ismét jelentős szerepet kaptak a perelőkészítésben és a bírósági eljárásban is, és újra a bíróságtól függetlenül rendelkeztek a váddal.²⁰

Németország

A Német Birodalom államaiban is a késő-középkortól kezdve működtek a király, illetve a kincstár érdekében a peres ügyekben eljáró képviselők, majd miután a napóleoni hódítás nyomán a Rajna-vidéken már megjelent a francia típusú államügyészség, a gyakorlatban az 1840-es évektől meghonosodó vádrendszer hozta el a német államokban az önálló vádhatóság felállítását.²¹  A német partikuláris törvényhozások is alapvetően a francia államügyészséget tekintették mintának, de a részletszabályok tekintetében voltak ahhoz közelebb és attól távolabb eső megoldásaik is.²²  Összességében mégis az mondható, hogy a német felfogás szerint az államügyészség a bíróság és a közigazgatás között elhelyezkedő, a kormány által kinevezett hatóság volt, amely az állam érdekeit képviselte a bíróságok előtt, és mint a bíróságtól független hatóság, a büntetőeljárás egész folyamán a törvény őreként látta el bűnügyi feladatait és a vádfunkciót.²³

Ehhez igen hasonló volt az egységes Németország létrejötte után, az 1877. évi igazságügyi törvények alapján a birodalom tagállamainak igazságügy-miniszterei által felügyelt államügyészségek ügyészeinek jogállása, majd – a Harmadik Birodalom korának a totális állam felfogása által áthatott közvádlói működése után – az 1950-es igazságügyi reform is ezekhez az alapokhoz tért vissza.²⁴

Egyéb területek

Ami az egyéb területeket illeti, Fekete Ödön elemzése szerint általában még a francia mintát erőteljesebben követő államok sem fogadták el az ügyészségnek a kormányzat és a bíróság közötti közvetítő szerepét, kisebb befolyást engedtek neki a polgári jogvitákba, és esetenként nagyobb önállóságot biztosítottak a konkrét ügyben eljáró ügyésznek. Ide sorolható például Olaszország, valamint Portugália és – az egyes kantonok jogának eltéréseit is megengedve – Svájc, azzal, hogy utóbbi két államban az ügyész büntetőeljárási szerepe is szűkebb a francia mintánál, mivel a vizsgálat során az ügyész helyett a vizsgálóbíró rendelkezik jogkörrel.²⁵

Megint más országok – így Spanyolország és Málta – ha nem is hagyták teljesen figyelmen kívül a francia államügyészség példáját, attól lényegesen eltérő megoldásokat választottak. Ezek közül kiemelhető, hogy a spanyol közvádló hatóság tagjai a kormánynak nem, csupán a törvénynek alárendeltek, a kormánytól teljesen függetlenek és általa el nem mozdíthatók.²⁶

Továbbá, amíg az angol jogban kialakult (köz)vád jellegében jelentősen eltér a kontinentális Európa megoldásaitól,²⁷  addig a skót közvádlói intézmény inkább hasonlít utóbbiakra, mint az angol megoldásra. Ennek ugyanis különös jellegzetessége, hogy az államügyészség feje, a Lord Advocate ugyan a kormányzattól függetlenül, önállóan intézkedik és minden ügyésznek egyedi esetekben is kötelező utasítást adhat, azonban mint hivatalára a parlament ügyvéd tagjai közül kinevezett személy, mégis olyan politikai hivatalnok, aki kormányváltás alkalmával köteles lemondani.²⁸

Magyarország

Ami végül a hazai jogfejlődést illeti, Magyarországon a 13. század közepéig a rabszolgák és a becstelenségben marasztaltak kivételével minden személy rendelkezett felperesi perképességgel, ezt követően terjedt el a meghatalmazott prókátorok általi képviselet, míg a királyt esetileg kiküldött kancelláriai jegyzők képviselték.²⁹  A deliktumok üldözése kezdetben alapvetően magánjogias jellegű volt, de a 14. századtól egyre erőteljesebben jelentkezett a büntetőjogi intézmények közjogiasodása,³⁰  ez vezethetett el a 16. századra annak igényéhez, hogy a köz érdekét súlyosan sértő cselekmények üldözése, a keresetindítás ne függjön a sértettek fellépésétől.³¹

A 16. század végétől, ha nem volt magánvádló felperes vagy az nem akart fellépni, a törvényhatóságoknál felperesként a közönséges jóért munkálkodó tisztként a bírói hatalommal felruházott magisztrátus járt el, előbb személyesen, majd prókátora útján, míg a 17. századtól a közbűncselekmények miatt általánosan is közönséges (tiszti) keresetnek volt helye.³²  A magisztrátus prókátorának helyét pedig a 17–18. századtól átvették a megyei ügyvédek sorából választott tiszti ügyészek, akik büntetőeljárási feladataik mellett ellátták a törvényhatóság képviseletét egyéb perekben, eljártak az önmagukról gondoskodni nem tudók (így az árvák) ügyeiben, és kötelező védői feladatokat is elláttak.³³

Egyes tiszti ügyészek a 18. századtól hivatallal is rendelkeztek, de még nem alkottak ügyészi szervezetet, továbbá nem álltak szervezeti kapcsolatban a hozzájuk hasonló feladatokat a földesúri magán-igazságszolgáltatásban, az úriszéken ellátó uradalmi ügyészekkel, és a 15. századtól a korona javait, a király vagyonát és a közhasznú alapítványokat érintő ügyekben, valamint a kincstár vagyoni jogait érintő bűncselekmények miatt eljáró királyi ügyek igazgatójával sem.

Bár az úriszékeket már az 1848. évi 11. törvénycikk megszüntette, és azokat az 1860-as évek restaurációja sem állította vissza, a vádképviselet teljes államosítására és a közvádlóknak a bíróságtól történő teljes függetlenítésére – az 1850-es években Magyarországra is oktrojált, erősen központosított és kiterjedt hatáskörrel bíró államügyészség átmeneti korszakától eltekintve – csak a kiegyezést követő igazságügyi reform keretében került sor.

A királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikkel létrehozott közvádló hatóság hierarchikusan szervezett, a bíróságtól független és közvetlenül az igazságügy-miniszternek alárendelt intézmény volt, amelynek ügyészei és alügyészei a miniszter és a felettes ügyész utasításai szerint jártak el. És jóllehet Finkey Ferenc azt hangsúlyozta, hogy utóbbi függőségi helyzetet „a törvény kifejezett rendelkezése folytán sem letagadni, sem elhomályosítani nem lehet”³⁴ , azonban az ügyészség és az igazságügyi kormányzat viszonyának meghatározása már a törvénycikk előkészítése során vitákat váltott ki az Országgyűlésben,³⁵  és még évtizedekkel később is foglalkoztatta – legalábbis az ügyészi állásuknál fogva személyesen is érintett – jogtudósokat. Vargha Ferenc például már a 20. század első éveiben azt írta az ügyészi függetlenség kérdéskörét tárgyalva, hogy az 1871. évi XXXIII. törvénycikk 5. §-ának az ügyészség miniszternek való alárendeltségét kimondó rendelkezése valójában csak felügyeleti jogkört kívánt biztosítani a miniszternek, és azt csak a nem kellően precíz törvényalkotás következtében, valójában tehát tévesen értelmezhették utóbb úgy, hogy magában foglalja az utasítás jogát is – azonban Vargha szerint harmincöt év ilyen helytelen gyakorlata ellen harcolni már „szélmalom küzdelem volna”.³⁶

A királyi ügyészség legmagasabb rangú ügyészi tisztsége a valójában a szervezeten kívül álló, utasítási és felügyeleti jogkörrel nem rendelkező koronaügyészé volt,³⁷  a tisztséget azonban csak 1900-tól töltötte be Hammersberg Jenő, aki addig – elődjéhez, az 1871-től 1896-ig hivatalban lévő Kozma Sándorhoz hasonlóan – budapesti királyi főügyészként vezette a királyi ügyészséget.

Az 1871-ben felállított ügyészi szervezet – a többszintű igazságszolgáltatási rendszer kiépülésén és az ország területi változásain túl – alapjaiban változatlan maradt a második világháborút követő időkig, a szocialista jog térhódításáig, amikor is az 1949. évi Alkotmányban megfogalmazottak alapján az 1953. évi 13. törvényerejű rendelet új alapokra helyezte az ügyészség működését, függetlenítve azt az igazságügy-minisztertől.

A modern ügyészség típusai

A kontinentális Európa modern ügyészségeinek kialakulása – és máig tartó változásai – alapján kimondható, hogy az ügyészség közjogi státuszának, az állami szervek rendszerében elfoglalt helyének, különösen pedig a kormányzathoz való viszonyának még a francia megoldás széles körben kifejtett hatása ellenére sincs egy egységes európai modellje.

Az egyik közkeletű, több jellemzőt vegyítő megközelítés szerint az elmúlt két évszázad folyamán Európa jogrendszereiben az ügyészségnek a jogkörök különbözősége szerint alapvetően két szervezeti típusa jött létre, és mindkét típushoz egy-egy jellegzetes, az ügyészség állami szervek rendszerében elfoglalt helyében megnyilvánuló szervezeti modellt kapcsolhatunk. A bűnüldözési és vádhatósági jogkörökkel bíró proszekutor típusú ügyészség jellemzően a végrehajtó hatalomnak alárendelten működik, míg a büntetőjogi területen kívül is szélesebb – közérdekvédelmi – jogkörrel rendelkező prokuratúra típusú ügyészség jellemzően a kormányzattól független, és legfeljebb a népszuverenitást megtestesítő parlamentnek vagy az uralkodónak van alárendelve.³⁸

A fentihez képest árnyalatnyi eltéréseket mutat az a több szempont mentén vizsgálódó felosztás, amely szerint egyrészt a kontinentális jog alapvetően inkvizitórius eljáráshoz igazodó ügyészségei különböznek a common law csataelméletre épülő adverzális eljáráshoz illő vádmegoldásaitól; másrészt a napóleoni modell ügyészsége a miniszternek alárendelt, erősen centralizált, az elsődleges vádhatósági feladata mellett a közérdek érvényre juttatása végett is fellépő szervezet, amitől különbözik a skandináv modell ügyészsége a büntető igazságszolgáltatással összefüggő feladatokra koncentrált, de nagyobb mértékben önálló, nem a miniszternek, hanem a teljes kormányzatnak alárendelt szervezetével; és harmadrészt megkülönböztethető a kizárólag bűnüldözési és vádhatósági funkciót betöltő proszekutor típusú ügyészségtől a más jogágak területén is hatáskörökkel rendelkező prokuratúra típusú ügyészség.³⁹

Ha az egyes államok megoldásai nem is teljesen tisztán jelenítik meg egyik vagy másik modellt, észszerűnek mutatkozhatna az a tendencia, hogy minél szélesebb körben kap az ügyészség a bűnüldözésen kívül eső, a magánjogi és egyéb nem bűnüldözési ügykörökben közérdekvédelmi hatásköröket, annál kevésbé lehet alárendelve az alapvetően politikai szempontok mentén működő kormányzatnak, illetve valamely miniszternek. Az egyes államok különféle megoldásai azonban a közjogi állás és a jogkörök terjedelmének olyan sokféle kombinációját mutatják, ráadásul olyan sajátos történelmi fejlődésutak és társadalmi közegek közepette, hogy még ilyen egyszerűnek tűnő következtetést is nehezen vonhatnánk le.

Érdemes például megjegyezni, hogy a fenti elgondolást formailag alátámasztani látszó oroszországi modell is csak látszólag illeszkedett ebbe a logikába. Ott ugyanis a rendkívül széles hatáskörrel felruházott cári ügyészség alapjain felépülő, a kormányzatnak formálisan alá nem rendelt szovjet típusú ügyészség valójában azért kapott a büntető igazságszolgáltatás területén kívül is kiterjedt általános felügyeleti jogkört, hogy a szocialista törvényesség biztosítása érdekében a társadalom egészét a lehető legnagyobb kontroll alatt tarthassa.⁴⁰

Proszekutor és prokuratúra típusú ügyészségek

A proszekutor típusú ügyészség példájaként a jogirodalom általában a kontinentális jogcsaládon kívül eső angol Crown Prosecution Service-t említi.⁴¹  Angliában (és Walesben) a magán, a rendőri és az ügyvédek alkalmazásával történő egyéb hivatali vádképviselet érvényesülése mellett az ügyek szűkebb körében jelenik meg a valódi államügyészi hivatalként működő szervezet, amelynek élén a Director of Public Prosecutions áll. Ennek felügyeletét pedig főállamügyészként a parlament ügyvéd tagjai közül választott főállamügyészként az Attorney General látja el, aki a kormányzatnak ugyan nem, de a parlamentnek felelős politikai tisztviselő.⁴²  A Crown Prosecution Service tehát a fenti szempontrendszerben a büntetőeljárásra koncentrált jogköre alapján tekinthető proszekutor típusúnak, és nem a kormányzathoz való viszonya alapján.

A büntetőeljárásokon túlmutató szélesebb jogköre alapján sorolják egyes szerzők a prokuratúra típusú ügyészségek közé a francia, az osztrák, a portugál, a belga és a holland közvádló szerveket, valamint általában a volt szocialista országok ügyészségeit,⁴³  más szerzők pedig egyebek között a horvát, a lett, a litván, a német és spanyol ügyészséget, valamint a Visegrádi Négyek ügyészi szervezeteit.⁴⁴  Természetesen a büntetőeljáráson kívüli ügyészi jogkörök tárgya és terjedelme is igen sokféle lehet, de a közvádló intézmények közjogi állása alapján ezen országok megoldásai még változatosabb képet mutatnak.

Példának okáért ugyanis a francia és a német (mind a szövetségi, mind a tartományi szintű) ügyészségek a miniszternek alárendelten működnek,⁴⁵  de hasonló a helyzet Svédországban, Dániában és Ausztriában is,⁴⁶  ezek tehát e szempontból inkább a proszekutor típusba tartoznának. Ezzel szemben például a szerb ügyészség a kormányzattól függetlenített szervezet, amelynek függetlensége felett a köztársasági főügyész, az igazságügy-miniszter, az illetékes parlamenti bizottsági elnök, valamint az országgyűlés által választott további nyolc tag által alkotott tanács őrködik, de hasonló megoldás működik Horvátországban is.⁴⁷

Ami végül a magyar ügyészséget illeti, az 1871. évi XXXIII. törvénycikk – amint arról az előbbiekben már szó volt – az igazságügy-miniszternek alárendelt és alapvetően a bűnügyekre koncentrált hatáskörű királyi ügyészséget, tehát mindkét szempont szerint proszekutor típusú közvádló intézményt állított fel. Ezt követően a királyi ügyészség hatáskörei már a 19. század végén mindinkább kiterjedtek egyes magánjogi és a büntetőeljáráson kívül eső egyéb ügykörökre.⁴⁸  Az 1953-ban újjászervezett ügyészség aztán az 1949. évi Alkotmányban foglaltak szerint az igazságügy-minisztertől és a kormánytól független állami szervként működött, amely közjogi állását a rendszerváltozást követően, majd az Alaptörvény és a jelenleg hatályos törvények alapján is megtartotta. Napjaink magyar ügyészsége tehát a feladat- és hatáskörei alapján már egyértelműen a proszekutor típusú ügyészségek közé sorolható, míg közjogi állását tekintve inkább prokuratúra típusúnak tekinthető vagy – a duális szemléleten túlra tekintve – Finnország, Portugália és Szlovákia hasonló megoldásaival egyetemben a független (illetve legfelsőbb vezetője útján legfeljebb a népképviseleti parlamentnek felelős⁴⁹ ) ügyészségek között említhető.⁵⁰

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; László Balázs, ügyész, Kaposvári Járási Ügyészség; abszolvált doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtu-dományi Kar