Alanyi büntetéskiszabási tényezők: különös tekintettel az elkövető bűncselekmény után tanúsított magatartására
Bevezetés
A bíróságok kötelezettsége, hogy az ítélkezés során valamennyi alanyi és tárgyi büntetéskiszabási tényezőt alaposan feltárjanak és értékeljenek. Sem a bíró, sem a bíróval szembeni társadalmi elvárások nem elégedhetnek meg a súlyosító és enyhítő körülmények sablonos felsorolásával, hiszen ez csökkenti az ítélet meggyőző erejét és a szankció nevelő hatását is. Az elmúlt néhány évben a büntetéskiszabás átfogó vizsgálatát célzó kutatás egyik szűkebb szegmenseként1 kiemelten vizsgáltam a büntetéskiszabás lehetséges alanyi tényezőit, tekintettel arra, hogy talán a tárgyi tényezők kézzelfoghatóbb módon állnak a hatóságok rendelkezésére, és feltárásuk külön bizonyítási nehézséget és munkatöbbletet nem jelent. Ezzel szemben a szubjektív tények felderítése mindig időigényesebb, bonyolultabb és nem kívánatos munkaterhet ró a hatóságokra.
Az elkövető személye és személyi társadalomra veszélyessége csupán egy a megfontolást igénylő büntetéskiszabási alapelvek között,2 de hangsúlyoznunk kell azt is, hogy soha nem elhanyagolható tényező, még csekélyebb tárgyi súlyú bűncselekmények esetén sem. Az elkövető szubjektív sajátosságainak a feltárása segít abban, hogy a kiszabott büntetés neme és mértéke ténylegesen alkalmas legyen az elkövető gondolkodásmódjának, jövőbeli magtartásának a befolyásolására. A büntetést ugyanis mindig konkrét személlyel szemben szabja ki a bíróság, és ennek a személynek szinte minden tulajdonsága komoly szempont lehet a büntetés meghatározásakor.3
A kutatás során igyekeztem részletesebben utánajárni annak, hogy az 56. BKv-ban nem taxatív módon felsorolt alanyi büntetéskiszabási tényezők4 gyakorlata ténylegesen hogyan alakul. Egységes-e ezeknek a figyelembevétele a bírói gyakorlatban, vagy szignifikáns eltérések tapasztalhatók velük kapcsolatban? Kíváncsi voltam arra, hogy valóban a bírák rendelkezésére állnak-e a terhelt személyével, személyiségével kapcsolatos többletinformációk, amelyek az individualizált büntetéskiszabáshoz elengedhetetlenül szükségesek. Amennyiben az előző kérdésre pozitív válasz adható, és a többletinformáció valóban a bíró rendelkezésére áll, akkor sikerül-e ezeket az egyéniesített büntetéskiszabás szolgálatába állítani?
A kutatási célok elérése érdekében a rendelkezésre álló szakirodalom feldolgozásán kívül, anonim bírósági határozatokat vizsgáltam és aktakutatást is végeztem. Ez az anonim bírósági határozatok kiválasztása címszavakra való rákereséssel történt a Jogkódex adatbázisában. Az aktakutatással igyekeztem kifejezetten csekély tárgyi súlyú, tömegesen előforduló bűncselekmények büntetéskiszabási gyakorlatát megvizsgálni a Debreceni Törvényszék illetékességi területéhez tartozó járásbíróságokon. Az aktakutatás két bűncselekményi csoportra koncentrált. A vagyon elleni bűncselekmények legnagyobb részét évről évre a lopások képezik. Ezt a tényt alátámasztják a rendelkezésünkre álló statisztikai adatok is, hiszen az elmúlt öt évben az összes vagyon elleni bűncselekmény 60–65%-át a lopások alkották.5 Érdemesnek tűnt tehát a Magyarországon leggyakrabban elkövetett bűncselekmény helyi büntetéskiszabási tapasztalataival megismerkedni. A kutatás során összesen 226 vádlott lopás miatt kiszabott büntetőszankcióját vizsgáltam meg. A megvizsgált esetek kizárólag lopás, folytatólagosan elkövetett lopás, illetve lopások alaki halmazata miatt kiszabott szankciókat tartalmazott. A lopások legnagyobb része szabálysértési értékhatárra elkövetett lopást valamelyik vétséggé felminősítő esete, illetve értékhatár szerint minősülő lopás vétsége volt.
A másik bűncselekményi csoportot az ittas vezetések elsősorban immateriális alakzata képezte, amely a közlekedési bűncselekményeken belül „örökös bajnokként” az első helyet foglalja el.6 Összességében 209 ittas vezetés miatt kiszabott büntetést vizsgáltam meg.7
Jelen tanulmányban természetesen terjedelmi korlátok miatt sem vállalkozhattam valamennyi alanyi büntetéskiszabási körülmény teljes körű bemutatására, így kiragadva ezek közül néhányat, kizárólag az elkövetőnek a bűncselekmény elkövetése után tanúsított magatartását mint lehetséges büntetéskiszabási szempontot tekintem át.
A bűntettesnek a bűncselekmény elkövetése utáni magatartásából jól lehet veszélyességére következtetni.8 Az elkövető személyiségéről a bűncselekményt követő magatartásából ugyanis egyértelmű következtetések vonhatók le. Ezeknek a körülményeknek az értékelése meghatározhatja a büntetési nemet és mértéket, ezért alapos vizsgálatuk az ítélkezési folyamatban nagyon is hangsúlyos feladat. Idetartozik minden olyan tényező feltárása, amelyből az elkövető személyének csekélyebb vagy éppen ellenkezőleg, nagyobb társadalomra veszélyességére, vagy éppen a bűncselekmény őszinte megbánására lehet következtetni. Sok esetben az elkövető a bűncselekmény elkövetése után maga is rádöbben cselekménye helytelenségére, amit megfelelő nyomatékkal a büntetéskiszabáskor a bírónak értékelni kell. Ahogy arra azonban már Földvári József is rámutatott, az őszinte megbánást gyakran nem egyszerű megkülönböztetni a színleléstől.9 Ezért az elkövető megbánásra utaló magatartásának értékelése sem tűri meg az automatikus hivatkozást. Ugyanakkor a bűnösségre is kiterjedő beismerés, az őszinte megbánás, az önfeljelentés és az eredmény elhárítására irányuló igyekezet enyhítő nyomatékát e körülmények együttes megléte fokozza, hiszen ezek mind arra utalnak, hogy a vádlott bűnelkövetéstől való visszatartása az átlagosnál lényegesen enyhébb büntetést igényel.10
Önfeljelentés
Az önfeljelentés már annak idején az ókori Rómában is enyhítő körülménynek számított, csakúgy, mint napjainkban.11 Több bírósági döntés is rámutat arra, hogy az önfeljelentés egyáltalán nem elvárható magatartás a vádlott részéről,12 ezért is tulajdonít meglétének a gyakorlat kiemelt hangsúlyt a büntetéskiszabás körében.13 Ennek napjainkban akkor van különösen jelentősége, ha a bűncselekmény felderítése éppen ennek köszönhetően vált lehetővé, de legalábbis azt nagymértékben elősegítette. A nyomatékát fokozza, ha ezzel lehetővé vált az elkövető cselekményének vagy kilétének a megállapítása is.14 Enyhítő hatása van annak is, ha az elkövető a bűncselekmény felderítésében közreműködik.
Az önfeljelentésnek nincs azonban nagy jelentősége, ha az elkövetésnél szemtanúk voltak, viszont nagyobb a nyomatéka, ha a leleplezéstől az elkövetőnek már egyáltalán nem kellett tartania.15 Ittas vezetések esetén, a cselekmény jellegéből fakadóan, egyetlen esetet sem találunk, amikor az eljárás önfeljelentés alapján indult volna, ellenben valamennyi esetet a tettenérés jellemez. A bagatell lopások esetén sem tekinthető tipikusnak az önfeljelentés, ezzel az elkövetés után tanúsított magatartással a megvizsgált aktákban szintén nem találkoztunk.
Beismerő vallomás
A bűncselekmény elkövetése után tett beismerő vallomás általában enyhítő körülmény, amely kétségtelenül gyakran, de nem szükségképpen jár együtt az önfeljelentéssel. Ennek a bizonyítási eszköznek a büntetéskiszabás során történő figyelembevétele számos problémát generál, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a beismerés mire terjed ki, felderítő jellegű-e vagy éppen tettenérés után került-e sor a megtételére. Ezzel az enyhítő körülménnyel kapcsolatos bírói gyakorlat napjainkban sem tekinthető kiegyensúlyozottnak.16 Ugyanabban a kérdésben akár ugyanazon bíróságok különböző tanácsai is képviselhetnek egymással ellentétes álláspontot, ami láthatóan egyáltalán nem segíti elő az egységes ítélkezést. Ezért a beismerő vallomások köré rajzolódó problémákkal indokoltnak tűnik részletesebben is foglalkozni.
A beismerésről általánosságban
Szemben az önfeljelentéssel, amely a bűncselekmény felderítését kifejezetten lehetővé tette, a beismerő vallomáshoz a római jog még nem fűzött enyhítő hatást.17 Bár a középkorban hazánkban is ismerős volt a tortúra, de a jogalkotás igyekezett azt a lehetőségekhez képest korlátozni, majd a felvilágosodás szellemiségének köszönhetően eltörlésre is került.18 Nagy hagyománya volt ugyanakkor a beismerő vallomásnak mint enyhítő körülménynek a későbbi magyar büntetőjog-történetben.
A Csemegi-kódex idején még a töredelmes megbánás képezett enyhítő körülményt,19 de lényegében már ebben az időszakban kialakultak azok a főbb szempontok, melyek mentén a beismerő vallomások köre ma is megítélendő. Ekkorra ugyanis kialakult az a gyakorlat, hogy a nem töredelmes, nem őszinte megbánást tanúsító beismerés nem lehetett enyhítő körülmény. Abban az esetben, ha a vádlott tettenérés miatt nem tagadhatta a bűncselekmény elkövetését, ezt sem lehetett a javára értékelni.20
A beismerő vallomások értékelése körüli gyakorlati bizonytalanságokat az elméleti szakemberek igyekeztek mindig is szilárd alapokra helyezni. Földvári szerint a teljes, a cselekmény egészére és a bűnösségre is kiterjedő beismerés fogadható el enyhítő körülményként.21 Rendeki Sándor a beismerő vallomásokhoz három követelményt fűz, melyeknek együttes megléte esetén a beismerés enyhítőként értékelhető. Szerinte akkor vehető figyelembe a beismerés, ha az minden lényeges tényre és a bűnösségre is kiterjed, és ebből az elkövető őszinte megbánására lehet következtetni.22 A feltáró jelleg és az egész eljárás során tanúsított őszinte beismerés pedig a körülmény nyomatékára ható tényezők.
A beismerő vallomások enyhítő körülményként történő figyelembevételének szabályai az idők során változtak, a bírói gyakorlat pedig sok tekintetben enyhülést hozott. Habár a szakirodalom következetesen hangsúlyozza, és a tételes jog is azt mutatja, hogy jelen felfogásunk szerint a beismerő vallomás csupán egyike a bizonyítékoknak, és nem azok „királynője”, jelentőségét mégsem ez az álláspont fejezi ki a leghűségesebben.23
Elég, ha ennek alátámasztására az eljárás gyorsítása érdekében létrejött jogintézményeket hozzuk fel példaként, amelyeknél gyakran alkalmazási előfeltétel a beismerő vallomás.24 Manapság is jellemző az a tendencia a hatóságok részéről, hogy a beismerés megszerzését elsődleges feladatuknak tekintik.25 Ez pedig arra utaló jel, hogy a beismerő vallomások feltétlen megszerzésére való törekvéssel az igazságszolgáltatás gyengeségét és bizonytalanságait fejezzük ki, hiszen ez egyértelműen azt a látszatot kelti, hogy a bíró saját ítéletében is csak akkor fog megbízni, ha azt a vádlott is ellátja az igazság bélyegével.26
Ráadásul úgy tűnik, hogy a beismerő vallomások jelentősége az új büntetőeljárási törvény hatálybalépésével még inkább felértékelődött.27
Beismerő vallomás és annak nyomatéka a gyakorlatban
Napjainkban a bírói gyakorlat alapján a beismerő vallomásoknak nagy jelentősége van büntetéskiszabási szempontból. Számos döntést találunk, melyben a bíróságok helyesen vagy akár helytelenül, de a beismerő vallomásoknak enyhítő hatást tulajdonítanak. Olyan bírói érveléssel is találkozunk, miszerint a beismerő vallomás büntetést enyhítő szerepe kiemelkedik az enyhítő körülmények köréből, és ebből fakadóan kiemelkedő a nyomatéka.28
A jelenlegi helyes és követendő gyakorlat szerint a bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás enyhítő körülmény, és a részbeni beismerés is az lehet. Nagyobb a beismerő vallomás nyomatéka, ha az felderítő jellegű. Ilyen esetben a cselekmény egészére kiterjedő beismerésnek a bűnösség részbeni tagadása mellett is enyhítő hatása van.29 Önmagában tehát a ténybeli beismerő vallomás a bűnösség beismerése nélkül nem enyhítő körülmény.30 Abban az esetben, ha tetten érik az elkövetőt, kizárólag a bűnösség elismerésének és a megbánásnak van jelentősége.
Sajnos az aktakutatás során és az anonim határozatokat vizsgálva azt tapasztaltam, hogy a gyakorlatban a beismerő vallomásra az esetek nagy részében automatikusan hivatkozik a bíróság anélkül, hogy utalna a tettenérés esetére vagy egyáltalán a beismerés nyomatékára, a beismerésnek a konkrét ügyben értékelt súlyára, vagy arra, hogy az a bűnösségre is kiterjedt-e, feltáró jellegű volt-e.
A helyes bírói gyakorlat ezzel ellentétben az lenne, ha ezekre a kérdésekre a bíróság az indokolás körében már első fokon is kitérne, mint ahogy azt sok esetben másodfokon ténylegesen megteszi.31 Kifejezetten figyelemre méltóak tehát azok az ítéletek, amelyek az enyhítő körülmény nyomatékára utalnak, és a beismerő vallomásra nemcsak sablonosan hivatkoznak.32
A megvizsgált ittas vezetések nagy részénél a védők kifejezetten hangsúlyozzák, de az ügyészek is szinte sablonszerűen utalnak rá, hogy a beismerés enyhítő körülmény.33 A helyes gyakorlatnak azonban egyértelműen az tűnik, hogy ez tettenérés esetén csupán kisebb mértékben vehető figyelembe.34 Mivel a tettenérés valamennyi ittas vezetés esetén fennáll, ezért ennek az enyhítő körülménynek a figyelembevétele ezekben az ügyekben tulajdonképpen elhagyható és csupán a bűnösség beismerésére lehetne hivatkozni.
A lopás bűncselekményi csoportjában is nagy a jelentősége a beismerő vallomásoknak,35 melyet az aktakutatás is egyértelműen alátámasztott. Kétségtelen, hogy sok esetben, amikor ez feltáró jellegű, esetleg a tetten ért bűncselekménnyel együtt bevallásra kerül korábbi lopások elkövetése is, akkor ennek a nyomatéka is nagyobb. Összességében azonban a tettenérés esetén itt is legfeljebb a bűnösség elismerésének és a megbánásnak lenne jelentősége. A beismerés és megbánás tekintetében szintén elmondható, hogy ebben az ügycsoportban is érzékeljük azt a fajta rutint a hatóságok részéről, amelyet már más büntetéskiszabási körülményeknél is tapasztaltunk. A lopások esetén szinte valamennyi ügyben szerepel az enyhítő körülmények listáján a beismerés és megbánás. A beismerés – helytelenül – abban az esetben is az enyhítő körülmények körét gyarapítja, ha az elkövetőt tetten érték, és a tettenérésre csak nagyon kevés esetben történik utalás.36
Az anonim bírósági határozatok alapján elmondható az is, hogy az automatikus jogalkalmazás következményeként a felsőbb szintű bíróságok sok esetben az enyhítő körülmények köréből kénytelenek mellőzni a beismerő vallomás figyelembevételét. Ennek oka lehet, hogy az a bűnösségre egyáltalán nem terjedt ki, vagy az elsőfokú bíróság túlzott jelentőséget tulajdonított a beismerésnek,37 vagy még rosszabb esetben a vádlott végig tagadta a bűncselekmény elkövetését és az elsőfokú bíróság ennek ellenére enyhítő körülményként értékelte a vádlott beismerését.38
Az ítélkezési gyakorlatban megnyugtatóan vannak már első fokon is teljesen helytálló indokolások,39 de feltehetően magas azoknak az elsőfokú bírósági határozatoknak a száma, amikor csupán a ténybeli, akár részbeni beismerő vallomásnak felderítő jelleg hiányában is enyhítő hatást tulajdonít a bíróság, és ez másodfokú eljárás hiányában vagy éppen a felülbírálat terjedelme miatt soha nem kerül korrigálásra. Ritkábban előfordul ellentétes irányú tévedés is, amikor a másodfokú bíróságnak kell a beismerő vallomást az enyhítő körülmények közé emelni, mert annak az elsőfokú bíróság helytelenül egyáltalán nem tulajdonított jelentőséget, pedig az a bűnösségre is egyértelműen kiterjedt.40
Arra is van példa, amikor a bíróság a beismerés enyhítő hatását igyekszik messzemenőkig figyelembe venni, és ennek megfelelő indokolását is adja. Egyik ügyben még abban az esetben is megállapította a bíróság a beismerés enyhítő hatását, amikor a vádlott a nyomozás során tett beismerő vallomását később visszavonta. A nyomozati szakban tett vallomás azonban olyan tényeket tárt fel az ítélőtábla szerint, melyek korábban a hatóságok előtt ismeretlenek voltak, így még a visszavont vallomásnak is enyhítő hatást tulajdonított a bíróság.41 Másik ügyben a nyomozati szakaszban tett beismerésnek enyhítő hatást a bíróság nem tulajdonított, amikor a bírósági eljárásban a vádlott tagadta a bűncselekmény elkövetését.42
Érdekes gyakorlati kérdést vet fel a beismerések kapcsán, hogy a bűnösség elismerésének mire kell vonatkozni. Egy ügyben a törvényszék azért nem tulajdonított enyhítő hatást a beismerésnek, mivel az szerinte a bűnösségre nem terjedt ki. Ehhez képest az ítélőtábla azt állapította meg, hogy a beismerés a bűnösségre is kiterjedt, de valóban nem a vád szerinti minősítésre. Az ítélőtábla határozott álláspontja ezzel kapcsolatosan az volt, hogy a beismerő vallomás bűnösségre – és nem minősítésre – kiterjedő volta az enyhítő körülményként való értékelés feltétele.43 Valóban egyetérthetünk azzal, hogy a minősítés kifejezetten szakkérdés, előfordul, hogy még az oly sok gyakorlattal rendelkező különböző jogászi hivatásrendek sem feltétlenül értenek egyet, így nem támasztható az a feltétel, hogy a vádlott kifejezetten a vádirati minősítéssel egyetértve vallja magát bűnösnek.
Nemcsak kizárólag a nyomozati szakban tett beismerő vallomásnak lehet enyhítő hatása, hiszen a viszonylag későn, a tárgyaláson megtett beismerést is értékelni kell a bíróságoknak.44 Vannak olyan bírói érvelések, melyek azt az álláspontot képviselik, hogy az eljárás későbbi szakaszában tett beismerő vallomás nem veszít annak enyhítő nyomatékából, hiszen a beismerő vallomások tekintetében időbeli megkülönböztetést maga az 56. BKv sem tartalmaz.45 Ezzel ellentétes állásponttal is találkozunk, amikor a bíróság úgy találja, hogy a bizonyítási eljárás szinte teljes lefolytatását röviddel megelőzően tett beismerésnek nem lehet nagy a nyomatéka.46 Ez utóbbi tény ugyanis arra enged következtetni, hogy a vádlott sokkal inkább az enyhítő körülményként történő figyelembevétel reményében és nem őszinte megbánásból fakadóan tett beismerő vallomást.
Az előkészítő ülésen tett beismerés nyomatékának kérdése
Az eljárás későbbi szakaszában, különösen az előkészítő ülésen tett beismeréseknek az új Be. szabályai alapján szintén óriási jelentősége lehet. Ennek nyomatékát különösen az adja, hogy a Be. 524. § (1) bekezdése értelmében első fokon az ügy elbírálását meggyorsító, egyszerűsítő következményként jelentkezik a beismerő vallomás.47 Kérdés, hogy ez a jogszabályi változás a beismerő vallomás súlyát vagy nyomatékát mennyiben lesz képes befolyásolni. Az előkészítő ülésen tett, bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást a bíróság elfogadhatja, amennyiben a vádlott lemond a tárgyalás tartásához fűződő jogáról. Ebben az esetben az ügyész a büntetés nemére és mértékére indítványt tehet. Az 1/2018 (VI. 30.) LÜ h. körlevél alapján, az ügyésznek határozott és konkrét elképzelést kell kialakítani arról, hogy az adott terhelt esetében milyen nemű, mértékű joghátrány kiszabása a legcélravezetőbb.
Ehhez természetesen nem árt, ha ekkorra az ügyésznek már rendelkezésére áll a büntetéskiszabás során figyelembe veendő valamennyi fontos tény és információ. Az ügyésznek ismernie kell a lehető legteljesebb mértékben a terhelt személyi körülményeit, fel kell tárnia a tényleges vagyoni, jövedelmi helyzetét, illetve az ítélkezési gyakorlat által kimunkált enyhítő és súlyosító körülményekkel is tisztában kell lennie.48 A körlevél alapján az előkészítő ülésen tett indítvány az általános joghátrány kiszabási indítványhoz képest annyiban térhet el, amennyiben az ügyész enyhítő körülményként értékel(het)i a terhelt beismerő vallomását. Így a beismerő vallomásnak nagyobb a nyomatéka, ha például felderítő jellegű, és ezáltal hosszadalmas bizonyítási eljárás kerülhető el.
Tettenérés esetén a beismerésnek azonban csekélyebb a súlya, és ugyanígy a kiemelkedően társadalomra veszélyes vagy éppen csekély fokban társadalomra veszélyes cselekményeknél a beismerő vallomás enyhítő körülményként történő értékelése csak csekély fokban vagy egyáltalán nem is mérsékelheti a joghátrányt. A körlevél alapján úgy tűnik, hogy az ügyészség inkább a korábbi gyakorlat fenntartása mellett tette le a voksát anélkül, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítana az előkészítő ülésen tett vallomásnak.
A bírói gyakorlatban ugyanakkor alappal merült fel az a kérdés, hogy vajon az új Be. hatálybalépésével a büntetés kiszabása körében is megváltozott szabályok nem igényelnek-e új szemléletet. A bűnösségnek a váddal egyező beismerésével a vádlott lemond a tárgyalástartás jogáról, ezzel lényegesen megkönnyítve a bíróságok dolgát. Ezáltal sokkal olcsóbb, gyorsabb és hatékonyabb lesz a büntetőeljárás. Ez a jogintézmény ugyanakkor céljának megfelelően csak akkor működik a gyakorlatban, ha a beismerő vallomásért cserébe a vádlott valódi kedvezményt kap.49
A vádlott számára igazán kecsegtető az eddigi büntetéskiszabási gyakorlaton túlmenő kedvezmény biztosítása lehet.50 Az új jogintézmény gyakorlatban való hatékony működése tehát felerősítheti azt az egyértelmű kívánalmat, hogy a beismerésnek különösen nagy nyomatékot tulajdonítson ilyen esetekben a bíróság. Az ítélkezési gyakorlatban már vannak arra utaló jelek, hogy a bíróság kifejezetten az új jogintézmény pozitívumaira hivatkozva, a meglévő számos enyhítő körülmény mellett is nyomatékosabban értékelte a vádlottak beismerő vallomását, amennyiben az az előkészítő ülésen az ügy befejezését eredményezte.51
Ebben a tekintetben azonban egységes gyakorlatról még nemigen beszélhetünk, hiszen ezzel ellentétes döntéseket is találunk. Konkrét ügyben a bíróság kifejtette, hogy a terhelt az előkészítő ülésen bűnösséget beismerő nyilatkozatot tett, amely az eljárás egyszerűsítését szolgálta, de ez nem tekinthető terhelti vallomásnak (Be. 183. §), mert a bizonyítás tárgyára vonatkozó tényállítást nem tartalmaz, csupán a bűnösséget ismerte el. Az ügyész erre tekintettel mértékes indítványt terjesztett elő. A bíróság ehhez kötve volt, és nem szabhatott ki annál hátrányosabb büntetést. Mindezek alapján a másodfokú bíróság álláspontja szerint már értékelésre került a mértékes indítvány során a beismerés. Ezért az ítélőtábla álláspontja szerint, amennyiben a büntetés kiszabása során enyhítő körülményként kerülne értékelésre a beismerő vallomás, az már a kétszeres értékelés tilalmába ütközne.52
Amint láttuk, az őszinte, töredelmes megbánáshoz képest a bírói gyakorlat eddig is jelentős engedményeket adott a beismerő vallomásért cserébe, és a jogalkotó szándéka jelenleg is inkább afelé tendál, hogy az előkészítő ülésen tett beismeréshez további kedvezményeket fűzzön. Azonban még az egyértelműnek tűnő iránymutatás ellenére is vannak bizonytalanságok az ítélkezési gyakorlatban a beismerő vallomások elfogadhatóságát illetően. Megállapítható az is, hogy az új jogintézmény, az előkészítő ülésen tett beismerés kapcsán még formálódik a joggyakorlat, ezért kifejezetten hasznosnak tűnne ebben a kérdésben a bíróságok számára egy felsőbb iránymutatás. Összességében, ha az 56. BKv iránymutatásait vesszük alapul, akkor a beismerő vallomásnak és a részbeni beismerő vallomásnak helyesen csak abban az esetben lehet enyhítő hatása, ha az a bűnösségre is kiterjed.53 Ez alól kivétel a felderítő jellegű beismerés, mely a bűnösség részbeni tagadása esetén is lehet enyhítő. A magam részéről azzal a jogalkotó célkitűzéséhez is közelebb álló bírói érveléssel értek egyet, miszerint az előkészítő ülésen tett bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomás nyomatékának, a rövidebb eljárásért cserében, hangsúlyosabbnak kell lennie.
Megbánás, jóvátétel
Az elkövető őszinte megbánása, amely szintén szoros összefüggésben van az önfeljelentéssel és a beismerő vallomással, enyhítő körülmény. Önmagában a megbánás hiánya azonban nem értékelhető súlyosítóként, hacsak elvetemült magatartással nem párosul.54 A bűncselekmény beismerése és megbánása nem szükségképpen jár együtt.55 A bűnösségre kiterjedő beismerő vallomás, megbánás nélkül is enyhítő körülményként fogadható el, azonban, ha ehhez őszinte megbánás is párosul, akkor ez utóbbit külön enyhítő körülményként is értékeli a bíróság. Az elkövetőnek kifejezetten a bűncselekmény elkövetése utáni magatartásából többek között az őszinte megbánására is lehet következtetni.
Igen gyakori, hogy a vádlott az enyhébb büntetés reményében kifejezetten úgy nyilatkozik, hogy megbánta a bűncselekmény elkövetését, azonban ennek semmi kézzelfogható bizonyítéka nincs az ügyiratban, és rosszabb esetben a magatartása ezzel teljesen ellentétes következtetésre adhat alapot. Éppen ezért a bíróságoknak erre a büntetéskiszabási körülményre is csupán megalapozott okfejtéssel lehetne utalni, és a bizonyításnak arra is ki kellene terjedni, hogy vannak-e olyan tények, melyek alátámasztják a vádlott őszinte megbánását. Nem fogadta el a másodfokú bíróság a megbánást enyhítő körülményként, mivel az előkészítő ülésen a vádlott úgy nyilatkozott, hogy a cselekmény elkövetését megbánta, annak komolysága azonban megkérdőjelezhető, hiszen a nyomozati szakban még azt adta elő, hogy a sértett megérdemelte, amit kapott, a szúrásokat nem bánta meg.56 Ugyancsak nem értékelhető megbánásként a vádlott jogos védelemre alapított – elfogadhatatlan – védekezése, lévén, hogy ez beismerésnek sem minősül. Az a körülmény pedig, hogy a helyszínen ugyan bánta, de a bíróság előtt voltaképpen tagadta a bűnösségét, arra enged következtetni, hogy megbánása nem őszinte.57 A megbánás szintén nem tekinthető őszintének, ha a vádlott kizárólag a sértettet hibáztatja a kialakult helyzetért, kapcsolatuk megromlásáért.58
Amennyiben a vádlott a sértettnek nem nyújtott segítséget, állapota iránt közömbös maradt, az szintén azt sugallja, hogy nem bánta meg a bűncselekmény elkövetését.59 Az elkövető megbánó magatartása, az eredmény elhárítására irányuló tevékenysége enyhítő.60 A megbánásra utaló jel lehet a bűncselekménnyel okozott kár teljes vagy részbeni megtérítése,61 az elkövető bocsánatkérése is, különös nyomatékkal, ha maga a sértett meg is bocsátott.62
A bocsánatkérés sem minden esetben őszinte. Konkrét ügyben a bíróság nem tekintette őszinte megbánáson alapulónak a terhelt bocsánatkérését, hiszen az minden alkalommal hangsúlyozta, hogy a sértettek szavahihetőségét kétségbe vonja, azok kifejezetten rajta akarnak nyerészkedni. Ehhez képest súlytalannak tekinthető a velük szemben kinyilvánított bocsánatkérés és megbánás, ezek céljaként valószínűsíthető a büntetőjogi következmények enyhítésének elérése, valamint családjának féltése.63
Az ittas vezetések aktáit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a vádlottak nagy része már a gyanúsítotti vallomásban is kifejezi sajnálatát és megbánását a bűncselekmény elkövetése miatt, s az aktáknak is nélkülözhetetlen enyhítő körülménye a megbánásra történő hivatkozás.64 Ezek őszinteségének vizsgálatára azonban utalás sem történik és azokban az esetekben egyértelműen megkérdőjelezhető az őszinte megbánás, amikor az elkövető már nem először követte el az ittas vezetés vétségét. A vizsgált akták esetén a lopások elkövetői a gyanúsítotti vallomásban vagy a bíróság előtt szinte kivétel nélkül kifejtik, hogy mennyire megbánták tettüket. Valóban vannak olyan esetek, amikor ezek őszinteségéhez nem fér kétség, hiszen a terhelt elmegy a sértetthez, bocsánatot kér vagy visszaadja neki az ellopott dolgot,65 vagy sírva ígéri meg a bíróságnak, hogy többet ilyet nem tesz. De vajon lehet-e a megbánásnak minden egyes esetben hitelt adni, különösen akkor, amikor notórius elkövetőről van szó, aki bocsánatot nem kér, a kárt nem téríti meg, egyszerűen csak szóban fejezi ki sajnálkozását. A bíróságok a megbánás őszinte voltát ebben az ügycsoportban is csak nagyon ritkán vizsgálják, és persze erre többnyire az akta alapján nem is feltétlenül van lehetőségük. A megvizsgált ügyek között csupán két esetben utalt rá a bíróság, hogy a megbánás nem őszinte.66 Ráadásul ebből egy esetben a másodfokú bíróság nem értett egyet az első fokon eljárt járásbírósággal, hiszen mellőzte a büntetéskiszabási körülmények közül azt a tényt, hogy a megbánás ne lett volna őszinte.67
A bűncselekmény káros következményei a konkrét esetek tárgyi súlyát befolyásolják. Ezért a bűncselekménnyel okozott kár megtérülése elsősorban a tárgyi büntetéskiszabási szempontok közé sorolható. A kár elkövető általi megtérítése azonban bizonyítéka lehet őszinte megbánásának is, ezért pár gondolat erejéig érdemes erről is beszélni. A lopás bűncselekményénél gyakori a bűncselekménnyel járó károkozás. Éppen ezért enyhítő körülmény a gyakorlatban, amennyiben a kár részben vagy egészben megtérült, illetve ritkább esetben már az is, ha a terhelt még nem fizette meg ugyan a kárt, de nyilatkozata alapján hajlandó annak megtérítésére.68 A kár megtérülésének azonban számos módja van. Az 56. BKv kifejezetten leszögezi, hogy a kár megtérülése csak kisebb nyomatékkal vehető figyelembe enyhítő körülményként, amennyiben a kár az elkövetőtől függetlenül térült meg. Ennek az enyhítő körülménynek a nyomatéka akkor a legnagyobb, ha a kártérítésre az elkövető jóvátételi szándékával és tevékeny magatartása következtében került sor.69 Amennyiben a kár lefoglalás útján térült meg, akkor erre kifejezetten érdemes lenne utalni, mint ahogy számos esetben a gyakorlatban ez helyesen meg is történik.70 Sajnos azonban az akták között arra is szép számmal találunk példát, amikor a jogalkalmazó egyáltalán nem foglalkozik a kár megtérülésének a módjával.71 A lopások nagy részét pedig kifejezetten az előbbi esetkör jellemzi, vagyis amikor a kár az elkövetőtől függetlenül, lefoglalással és a dolognak a sértett részére történő visszaadásával térül meg. Az erre történő hivatkozás tehát minden esetben elengedhetetlen lenne az indokolásban, hiszen ez az enyhítő körülmény nyomatékát jelentős mértékben csökkenti.
Megbánásra utaló jel és ezért a beismerő vallomáson és a vádlotti megbánáson túl is enyhítő körülmény a terhelt komoly öngyilkossági kísérlete, melyet egyes esetekben csak a másodfokú bíróság vesz figyelembe.72 Olyan is előfordul, hogy éppen a másodfokú bíróság mellőzi a vádlott öngyilkossági kísérletének figyelembevételét, hiszen a beismerés bűnösségre nem terjedt ki, és az öngyilkossági kísérlet sem az őszinte megbánásból fakadt, hanem pusztán a büntetőjogi felelősség elkerülését célozta.73 Szintén meggyőző a bíróság érvelése, amennyiben a tényállásban kétséget kizáró tényként nem lehet rögzíteni azt, hogy a vádlott nagy mennyiségű gyógyszer bevételével, illetve önakasztással öngyilkosságot kísérelt volna meg, akkor az enyhítő körülmény nem lehet. Az említett kétségek mellett ezen ellenőrizhetetlen öngyilkossági kísérletek, még ha ténylegesen meg is történtek volna, büntetőjogi relevanciával bagatell voltuk miatt nem bírtak.74
A bizonyításnak ki kell terjednie a vádlott komoly öngyilkossági kísérletére és okainak feltárására. Csak akkor értékelhető ez a tény enyhítő körülményként, amennyiben az öngyilkosságra kifejezetten azért kerül sor, mert a bűncselekmény elkövetését a vádlott megbánta. Nem lehet enyhítő körülmény a vádlott olyan kijelentése, miszerint öngyilkossági kísérlete volt, ha az orvosi iratokkal nem támasztható alá. Az orvosi iratokból, a pszichiátriai véleményből pedig egyértelműen ki kell derülnie, hogy a szuicid cselekményre kifejezetten a bűncselekmény elkövetésének megbánása és nem más ok miatt került sor. Ennek hiányában a nem alátámasztott és nem komoly öngyilkossági kísérlet enyhítő körülményként nem vehető figyelembe.75
Elvetemült magatartás
A vádlott bűncselekmény elkövetését követően tanúsított elvetemült magatartása, amely azt mutatja, hogy a terhelt nem bánta meg a bűncselekmény elkövetését, súlyosító körülmény.76 Az elvetemült magatartás kategóriájára egyértelmű, egzakt definíció nem adható, így a fogalom tartalommal való megtöltése a gyakorlat feladata. Az eltérő jogértelmezés pedig szükségképpen ebben a körben is ellentétes ítélkezési gyakorlatot eredményezhet. A bírói gyakorlatban elvetemült magatartásnak minősül emberölés esetén a sértett testének halála utáni megbecstelenítése,77 egyes esetekben feldarabolása,78 a sértett megölése utáni durván kegyeletsértő, brutális, embertelen magatartása.79 Ebben a bűncselekményi típusban azonban gyakran előfordul, hogy az alsóbb szintű bíróságok az elvetemült elkövetési módot mint az elkövető elvetemült magatartását súlyosítóként értékelik, holott ennek a különös kegyetlenség mellett a kétszeres értékelés tilalma miatt gyakran már nem lehet relevanciája.
Az elvetemült magatartás mint súlyosító körülmény kifejezetten a bűncselekmény elkövetése utáni magatartásként értelmezhető.80 Az elkövetés utáni magatartás, a sértettel szembeni közömbösség, az ölési szándék megállapításához szolgál alapul, így önmagában ez sem lehet súlyosító.81 Az elkövető sértett iránti közömbösségét konkrét ügyben azzal egészítette ki a bíróság, hogy az elkövető a sértett jajgatásán, szenvedésén nevetgélt, és ugyanezt tette a bírósági tárgyaláson is a bizonyítási kísérletről készült videófelvétel lejátszása során.82
Az elvetemültség is bizonyításra szoruló tény, mint ahogy arra a bíróság konkrét ügyben is rámutatott, nem volt súlyosító körülményként értékelhető a vádlottnak a cselekmény elkövetése után tanúsított, az ügyészi értékelés szerint „elvetemült magatartása”, ugyanis a bíróság e körben nem állapított meg tényállást.83
Zárógondolatok
Az alanyi büntetéskiszabási tényezők egy igen szűk szegmensét vizsgálva is az a következtetés vonható le, hogy a gyakorlatban nagy eltérések mutatkoznak az egyes enyhítő és súlyosító körülmények figyelembevétele tekintetében. Az alanyi büntetéskiszabási tényezők nagy része külön bizonyítást igényel, és nem tűri az automatikus hivatkozást, mely utóbbi jelenséggel sajnos mind az akták vizsgálata során, mind az anonim bírósági határozatok kapcsán szembesültem. A büntetéskiszabásban tapasztalható automatizmusok pedig egyáltalán nem egyeztethetők össze a rég megfogalmazott vezérelvvel, miszerint „a súlyosító és az enyhítő körülmények értékelése nem lehet formális, hanem szervesen kell kapcsolódnia a konkrét ügy tényeihez”84 . Véleményem szerint a jogalkalmazónak nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a büntetéskiszabási körülmények alapos feltárására, a bizonyításra és az enyhítő és súlyosító körülmények valódi nyomatékának ügyenként való feltárására és ennek a szankció kiszabás indokolásában is markánsabban kellene megjelenni.
Pápai-Tarr Ágnes PhD, egyetemi adjunktus, Debreceni Egyetem, Állam-és Jogtudományi Kar, Büntetőjogi és Kriminológiai Tanszék
Néhány gondolat a büntetőjogi egyezségről
Bevezetés
A büntetőeljárás gyorsítása évtizedek óta témája a külföldi és – utóbbi időben mind gyakrabban – a hazai szakirodalomnak is. A büntetőeljárás gyorsítása mindenki érdeke, kivéve bizonyos esetekben a terheltet, hiszen az időmúlást a bíróságok enyhítő körülményként értékelik, erre tekintettel nem egyszer tetten érhető a vádlott és védőjének a per elhúzására való törekvése az enyhébb szankciók reményében.1 Egyet kell értenünk azonban azzal a nagyon is találó mondattal, hogy „a múló idővel az igazság az, ami elenyészhet”2. A büntetőeljárás elsődleges célja pedig az anyagi igazság kiderítése. A hosszasan elhúzódó eljárás a büntetőper résztvevői számára bizonyítottan számos negatív következménnyel jár. Éppen ezért a tudomány művelői és a jogalkotó évtizedek óta keresik az eljárás gyorsításának azon lehetőségeit, amelyek még a büntetőeljárás klasszikus alapelveinek bizonyos mértékű csorbítása mellett is beilleszthetők a nemzeti büntetőeljárásokba, és amelyek jó szolgálatot tehetnek az ügyek észszerű időben történő befejezésében.
A 2018. július 1-jén hatályba lépett új büntetőeljárásról szóló törvényünk (a továbbiakban: új Be.) indokolása szintén kiemelt célkitűzésként jelölte meg a büntetőeljárások időszerűségének javítását, amit elsősorban a külön eljárások, nevezetesen a bíróság elé állítás, egyezségi és büntetővégzéses eljárások hatékonyabbá tételével és megreformálásával kívánt megvalósítani.3 Ezek közül a legjelentősebb reformot az egyezség tekintetében hajtotta végre a jogalkotó.
A szakirodalom és a gyakorlat egyelőre nem egységes abban a kérdésben, hogy mit is nevezhetünk a büntetőeljárásban egyezségnek. Az új Be. ugyanis az egyezségnek két lehetséges formáját ismeri és szabályozza, amely az eljárás két különböző szakaszához kapcsolódik. Az általános eljárási szabályok között megjelenő egyezség a bűnösség beismeréséről4 bármely bűncselekmény esetén lehetővé teszi az ügyész, a terhelt és a védő közötti megállapodás létrejöttét. Erre kifejezetten a vádemelés előtt kerülhet sor, amikor is az ügyész, a terhelt és a védő a bíróságtól függetlenül egy formális megállapodást köthet. A másik eset a vádemelést követő előkészítő üléshez kötődik, amely valójában nem eredményez formális megállapodást, inkább a terhelt jóváhagyását igényli. A szakirodalomban több szerző – valószínűleg az új Be. általános indokolásából is kiindulva – mindkét jogintézményt büntetőjogi egyezségként említi.5 A gyakorlati szakemberek – főleg az ügyészség részéről – elzárkóznak az elől, hogy az előkészítő ülésen befejezett büntetőügyben egyezségről beszéljünk.
A vádemelés előtti jogintézmény tekintetében senkinek nincs kételye, hiszen mind elnevezésében, mind céljában és lényegi ismérveiben az egyezség jegyeit hordozza magán. Jelen tanulmány ennek a jogintézménynek a bemutatására vállalkozik. Célunk a szabályozás ismertetésén és kritikai elemzésén túl annak a feltárása, hogy vajon a jogalkotónak sikerült-e szilárd alapokra helyezni az egyezséget. Adott-e megfelelő kedvezményt a terhelt számára, érdekeltté téve őt az egyezség megkötésében. Valódi szükségletet elégít-e ki a jogintézmény és a büntetőeljárás különböző résztvevőinek fűződik-e az egyezségkötéshez megfelelő érdeke?
Előzmények
Az egyezség nem előzmény nélküli a magyar büntetőjogban, hiszen már korábbi büntetőeljárási törvényünkben, tárgyalásról lemondás elnevezés alatt, 2000. március 1-je óta alkalmazható jogintézmény volt.6 Az eltelt mintegy 18 év azonban nem hozta meg a hozzá fűzött reményeket, ugyanis az eljárás nehézkessége, az adminisztratív terhek, illetve a terhelt részére biztosított kedvezmény igen csekély volta miatt alig került alkalmazásra.7 2017. évben összesen 84 vádlottat, tehát a terheltek 0,14 százalékát érintette a tárgyalásról lemondás,8 illetve előfordult olyan év is, mikor egyes megyékben egy ügyben sem alkalmazták9. A lemondás a tárgyalásról a magyar büntetőeljárás egyik fantom jogintézményeként írta be magát immár a jogtörténetbe, holott a jogalkotó – az újabb és újabb szabályozással – folyamatosan próbálta hatékonyabbá tenni az eljárást, illetve az ügyészség is kiemelt céljának tekintette az alkalmazás gyakoriságának emelését.10
A jogalkotó a tárgyalásról lemondás csődjéből kiindulva, nem csupán nevében igyekezett megváltoztatni ezt a jogintézményt, hanem szabályozását is megpróbálta új alapokra helyezni.11 Hazánkban az egyezség bevezetése külföldi minták alapján történt. Mára az európai országok közül aligha tudnánk olyat említeni, ahol a büntetőeljárás gyorsításának égisze alatt létrejött valamelyik jogintézményt a jogtudomány, a sajtó vagy akár az egyszerű hétköznapi emberek is ne vádalkuként emlegetnék.12
A kontinentális vádalkuk jelentős szerepet szánnak az ügyésznek, a terhelt beismerő vallomásának, de az eljárás egyszerűsítésében a bíróságok is megjelennek, jóllehet nem a klasszikus szerepükben. Itt ugyanis feladatuk nem az igazság kiderítése, hanem a felek megállapodásának jóváhagyása, törvényességi felügyelete. A kontinentális vádalkuban kevesebb az alku, kevésbé „üzletszerű”, és sokkal inkább jogszabályi garanciákhoz kötött. Mára kétséget kizáróan elmondható, hogy az európai vádalkuk is alkalmasak a büntetőperek gyorsítására azáltal, hogy jelentősen lerövidítik a bírósági eljárást, hiszen egy nap alatt az ügy lezárható. A konszenzuális elemeknek köszönhetően a jogorvoslat gyakorlására sincs az esetek többségében szükség, így nem kerül sor másod- vagy harmadfokú eljárásra sem. Összességében tehát a külföldi tapasztalatok jó példaként szolgáltak a magyar jogalkotónak is. Az új Be.-ben szereplő egyezség számos ponton emlékeztet bennünket a francia megoldásokra,13 míg sokan a szlovén mintát tekintik kiindulópontnak, ugyanis Szlovéniában e jogintézménynek köszönhetően 40 százalékkal csökkent a büntetőperek száma, és nálunk is legalább 20 százalékos visszaesésre számítottak a jogalkotók.14
A hatályos szabályozás szerint az ügyészség és a terhelt nem vádalkut kötnek, hanem sokkal inkább „büntetésalkut”. Nem angolszász a minta, nevezetesen hogy az ügyész az emberölés vádját – a beismerő vallomásért cserébe – halált okozó testi sértésre módosítja. Nagyon lényeges különbség, hogy nálunk a minősítésben és a tényállásban nem lehet egyezkedni, de a büntetésben (illetve intézkedésben) igen. Az új szabályok szerint az egyezség lényege, hogy az ügyészség és a terhelt vádemelés előtt egyezséget köthet a terhelt által elkövetett bűncselekmény vonatkozásában a bűnösség beismeréséről és ennek következményeiről, amelyet majd a bíróság „szentesít”.
Hatályos szabályozás
Az egyezségre kifejezetten a vádemelés előtt kerülhet sor. A jogalkotó igyekezett a hatóságokat is érdekeltebbé tenni az együttműködésben, hiszen az egyezség kezdeményezésére már a nyomozati szakban, akár a terhelt első gyanúsítotti kihallgatása alkalmával is lehetőség van. Az eljárásra tehát bármely ügyben, bármely bűncselekmény esetén, még fiatalkorúak eljárásában is,15 de csakis felderített tényállás mellett van lehetőség.
Az egyezség megkötése három szakaszra osztható: az egyezség kezdeményezésére, az egyeztetések lefolytatására és az egyezség megkötésének szakaszára. Az egyezségkötést az ügyész, a terhelt és a védő is kezdeményezheti, teljesen informálisan, írásbeliséghez kötött jegyzőkönyvek és határozatok hozatala nélkül. A kezdeményezés történhet szóban, írásban, telefonon, telefaxon, vagy más technikai eszköz útján. Ezzel a lépéssel a jogalkotó mindent megtett annak érdekében, hogy a formák és adminisztrációs terhek bonyolításával az új eljárás ne okozzon többletfeladatokat a hatóságoknak.16 Az ügyészség vezetője tájékoztatja a terheltet és a védőt, ha nem ért egyet az egyezség kezdeményezésével. Amennyiben a tényállás az ügyészség álláspontja szerint még nincs kellőképpen felderítve, akkor az ügyészség vezetője arról is tájékoztatja a védőt és a terheltet, hogy a kezdeményezést még idő előttinek tartja. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy a nyomozás előrehaladtával, a tényállás feltárása után, ne lehetne újabb kezdeményezéssel élni. Életszerű ez a helyzet például egy bonyolult gazdasági bűncselekmény kapcsán, ahol a nyomozás kezdetén, felderítetlen tényállás mellett még nincs miről alkudozni. Bár az ügyészség egy másodszor kezdeményezett alkut is elfogadhat, de kérdés, hogy a védő az egyszer már visszautasított egyezség esetén lesz-e olyan bátor, hogy újra kezdeményezzen. Így sok esetben a feleknek bölcsen kell megválasztani azt az időpontot, amikor az alku kezdeményezésére sor kerül.
Annak eldöntése, hogy van-e lehetőség az egyezségkötésre, az ügyészséget vezető ügyész hatáskörébe tartozik. Amennyiben az ügyész lehetőséget lát az egyezségre, védő bevonása kötelező, akár meghatalmazás, akár kirendelés útján. Az egyezség kezdeményezésének az elfogadása is mentes minden formaságtól, nem kell sem jegyzőkönyvet készíteni, sem határozatot hozni róla. Fontos utalni rá, hogy amennyiben a gyanúsított vagy védője egyezség megkötését kezdeményezi, a kezdeményezés a kihallgatásról szóló jegyzőkönyvbe nem foglalható, arról külön jegyzőkönyvet vagy feljegyzést kell készíteni.17
Amennyiben a kezdeményezéssel mindenki egyetért, kezdetét veszi az eljárás második szakasza, az új Be. szerint szintén informális egyeztetés.18 A 9/2018. (VI. 29.) számú LÜ utasítás 50. §-a szerint a nyomozó hatóság által biztosított, folyamatos kép- és hangfelvétel készítésére alkalmas helyiségben a szükséges részletességgel jegyzőkönyvbe kell foglalni az egyeztetést, valamint az annak során elhangzott tájékoztatást és figyelmeztetést. A rögzítés említett módjának akadálya esetén pedig fel kell hívni a terheltet és védőjét arra, hogy kezdeményezésüket foglalják írásba, és a nyomozó hatóság útján küldjék meg az ügyészségnek. Erre garanciális okok miatt van szükség, hogy utólag ne képezhesse vita tárgyát, pontosan mi hangzott el, ki mit kért, vagy ígért.
Amennyiben a terhelt bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást tesz és a felek között egyezség jön létre, ezt gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyvbe foglalják. A jogintézmény elengedhetetlen előfeltétele tehát a beismerő vallomás. A beismerő vallomás megtételének ígérete a terhelt részéről még nem jár büntetőeljárási jogi következményekkel, hiszen az egyeztetés során elhangzott beismerésre irányuló „ígéret” – ha nem követi egyezség – nem lesz felhasználható.
Az ügyészség a védővel a terhelt hozzájárulásával külön is egyeztethet. Az új szabályok szerint a tényállás és a bűncselekmény jogi minősítése nem képezheti alku tárgyát. A mindenki megnyugvására született szabályozással törvényi szinten nyert megfogalmazást az, hogy a tényállás tekintetében történő alkudozásnak19 – amely egyértelműen az angolszász típusú vádalkuk sajátossága – a magyar büntetőjogban nincs helye. A törvény szerint a minősítés szakmai kérdés, ami az ügyész feladata, és a tényleges bűncselekmény alapján kell hogy megtörténjen. Védői oldalról azonban már erősen vitatható az, hogy miért ne lehetne alku tárgya a minősítés, hiszen a védő is a jogi szakma képviselője és sok esetben éppen a minősítéssel nem értenek egyet a felek. Különösen érdekes kérdés ez, ha az eltérő minősítés eltérő büntetési tételt is jelent. Ezekben az esetekben a jelenlegi szabályozás szerint a védő vagy elfogadja az ügyész minősítéssel kapcsolatos megállapítását, vagy lemond az egyezség lehetőségéről.
Az egyezség tárgya elsősorban a büntetéskiszabás és más járulékos kérdésekben való megállapodás lehet. A Btk. irányadó büntetéskiszabási szempontjait figyelembe véve, a felek megállapodnak a büntetés vagy büntetés helyett alkalmazott önálló intézkedés neméről és pontos mértékéről, valamint a büntetés mellett alkalmazható intézkedésekről, mellékbüntetésről és egyéb járulékos kérdésekről. Az indokolás szerint nagy bizonytalansági tényezőt küszöböl ki ezzel a jogalkotó és az eljárás sikeressége érdekében abba a helyzetbe hozza az ügyészséget, hogy az ügyész immár garantálni tudja az egyezség bírói jóváhagyása esetére a büntetés konkrét mértékét.20
Amennyiben a terhelt tehát bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást tesz és a felek között egyezség jön létre, ezt a gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyvbe foglalják. Az egyezségnek tartalmaznia kell a bűncselekmény leírását és a Btk. szerinti minősítését ugyanolyan részletességgel, mint a vádiratban. Tartalmaznia kell továbbá a terhelt nyilatkozatát, hogy a bűncselekmény vonatkozásában a bűnösségét beismeri és ennek érdekében beismerő vallomást tesz. Végül kötelező tartalmi elem a büntetés vagy önállóan alkalmazható intézkedés meghatározása, amelynek összhangban kell állnia a büntetéskiszabás anyagi jogi szabályaival. Ez azt jelenti, hogy a büntetés céljára tekintettel és a büntetéskiszabási elveknek megfelelően történjen a szankciómeghatározás, a Btk. enyhítésre vonatkozó szakaszainak a figyelembevételével. Emellett számos járulékos kérdés képezheti még az alku tárgyát. Rögzíthetik a felek a mellékbüntetést és annak mértékét. Megállapodhatnak az eljárás megszüntetéséről olyan bűncselekmény miatt, amelynek az elkövetett jelentősebb tárgyi súlyú bűncselekmény mellett a terhelt felelősségre vonása szempontjából nincs jelentősége. Az ügyészség a feljelentés elutasításának kedvezményét is felajánlhatja a terheltnek egyes bűncselekmények vonatkozásában, együttműködése esetén, amennyiben ezzel segíti a hatóság munkáját. Dönthetnek a felek a bűnügyi költség viseléséről, amelynek terhét egészben vagy részben az állam átvállalhatja. Ezen kívül a terhelt által vállalt egyéb kötelezettségeket is rögzíthetnek. Ilyen lehet például, hogy a terhelt az ügy, illetve más büntetőügy bizonyításához hozzájárulva az ügyészséggel, illetve a nyomozó hatósággal jelentős mértékben együttműködik. A terhelt vállalhatja, hogy a magánfél polgári jogi igényét, illetve a sértett előzetes bejelentése szerint érvényesíteni kívánt polgári jogi igényt az egyezség jóváhagyásáról a döntő előkészítő ülésig kielégíti. A terhelt vállalhatja, hogy közvetítői eljárásban vesz részt, illetve az ügyészség által megállapított határidőn belül olyan egyéb kötelezettséget teljesít, amely a feltételes ügyészi felfüggesztés keretében előírható. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy mindenféle magatartási szabály és kötelezettség teljesítése is előírható a terhelt számára, illetve vállalható a terhelt által, ami egyénre szabva leginkább szolgálja a speciális prevenciót, igazodva az ügy tárgyi súlyához és a konkrét elkövető társadalomra veszélyességéhez. Az ügyész számára éppen ezért nagyon fontos, hogy a vádlott személyi körülményeit illető minden információ birtokában legyen, hiszen csak ebben az esetben tud ténylegesen az individualizáció követelményeinek eleget tenni. Hangsúlyoznunk kell, hogy az ügyészhez delegált büntetéskiszabási feladat során a büntetéskiszabás alapvető elveit és szabályait az ügyésznek is tiszteletben kell tartani.
Vannak olyan kérdések, amelyekről a felek az egyezség keretein belül nem állapodhatnak meg. Ahogy azt fentebb említettük, idetartozik a tényállás és a bűncselekmény jogi minősítése, valamint a kényszergyógykezelés, az elkobzás, a vagyonelkobzás és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele. Ezeket az új Be. maga zárja ki az egyezség köréből.21 A tényállás és a bűncselekmény jogi minősítésének az alkuból való kizárása azzal magyarázható, hogy a jogalkotó nem kívánt az angolszász típusú jogrendszerekre emlékeztető vádalku típusú jogintézményt bevezetni. A kényszergyógykezelés elrendelésének a törvényben meghatározott igen szigorú feltételei vannak és ráadásul ez egy szakkérdés is, hiszen az szükséges hozzá, hogy az elkövető beszámítási képessége kizárt legyen. Amennyiben a kényszergyógykezelés feltételei fennállnak, a társadalom védelme érdekében valóban nem lenne célszerű ennek a kérdésnek az alku tárgyává tétele. Védői részről vitatott az elkobzás és vagyonelkobzás intézkedések kizárása az egyezség köréből, hiszen sok esetben mind az elkobzás, mind a vagyonelkobzás is igen jelentős anyagi terheket róhat a terheltre. E kérdésben való megállapodás is adhatna valódi, kézzel fogható kedvezményt a terhelt számára, így érdekeltté tehetné a megegyezés elfogadásában bizonyos esetekben, például bűnüldözési érdekből. A jogi személlyel szembeni intézkedés szintén nem lehet tárgya az egyezségnek, hiszen a jogi személy a bűncselekmény elkövetőjétől független érintettje a büntetőjogi intézkedésnek.22
Egyezség esetén az ügyész külön szabályok alapján emel vádat.23 Az ügyész a vádiratban három indítványt tesz. Egyrészről indítványozza, hogy a bíróság az egyezséget hagyja jóvá, másrészről az egyezség tartalmával megegyezően milyen büntetést szabjon ki vagy intézkedést alkalmazzon, harmadrészről az egyezség tartalmával megegyezően milyen egyéb intézkedést tegyen.24 Az egyezségről készült jegyzőkönyvet is be kell nyújtania a bíróságnak, hogy a bíróság ellenőrizhesse, miben állapodott meg az ügyészség a terhelttel. Garanciális elem továbbá, hogy az egyezkedésről, egyezségkötésről készített kép- és hangfelvételt az ügyésznek a médiatárba feltöltés útján a bíróság rendelkezésére kell bocsátani.
Ezt követően az eljárás jól elkülöníthető harmadik szakasza következik, és itt kapcsolódik be a bíróság. A bíróság az ügyet külön eljárásban meghatározott szabályok alapján, előkészítő ülésen bírálja el, ahol fő szabály szerint az ügydöntő határozatot is meghozhatja. Az ügyész az ülésen ismerteti a vádat és az egyezség jóváhagyására irányuló indítványát. A bíróság ezt követően figyelmezteti a vádlottat az egyezség jóváhagyásának következményeiről. Ha a vádlott az egyezséggel megegyezően beismeri a bűnösségét és lemond a tárgyalás tartásának a jogáról, a bíróságnak döntenie kell az egyezség jóváhagyásáról. A bíróság ebben a körben azonban csupán törvényességi kontrollt gyakorol. Feladata arra szorítkozik, hogy ellenőrzi, az egyezség megkötése és tartalma megfelel-e a törvény előírásainak. Ellenőrzi továbbá, hogy a vádlott az egyezség természetét és jóváhagyásának következményeit megértette-e. Vizsgálat tárgyát képezi, hogy a vádlott beszámítási képessége és beismerésének önkéntessége iránt észszerű kétely nem mutatkozik-e. Az egyezséget a bíró semmilyen tekintetben nem módosíthatja. Amennyiben a fenti kérdésekről a bíró meggyőződött, akkor dönthet az egyezség elfogadásáról. Az egyezség elfogadása előtt az ügyész és a védő felszólalhat. A bíró jóváhagyó szerepbe kényszerítése némileg felborítja a hagyományos eljárási feladatok megosztásának az elvét is, hiszen a minősítés és a büntetéskiszabás feladata ebben az esetben a vád és a védelem megegyezése szerint alakul.
Amennyiben a bíró jóváhagyja a felek egyezségét, akkor akár ítéletet is hozhat az egyezség alapján. Kivételes esetben történhet még bizonyítás olyan járulékos kérdésekről, amelyekről a felek nem állapodtak25 vagy nem állapodhattak meg.26 A bíróság egyezséget jóváhagyó végzése ellen nincs helye fellebbezésnek. A felek közötti egyezség jóváhagyásával tehát a bíróság ténylegesen gyorsan pontot tehet bármely büntetőügy végére. A büntetőper résztvevőit meglepetés nem érheti, hiszen valamennyiük konszenzusa alapján született meg a jogerős döntés.
A bíróság az egyezség jóváhagyását megtagadja, ha a vád és a jegyzőkönyvben foglalt egyezség tartalmilag nem egyezik, a vádlott az előkészítő ülésen az egyezségben foglaltaknak megfelelően nem ismeri be bűnösségét, avagy az egyezség jóváhagyásának feltételei nem álltak fenn. Logikusan akkor is meg kell tagadni a jóváhagyást, amennyiben a terhelt az előkészítő ülésig vállalt kötelezettségeinek nem tett eleget, például nem térítette meg a sértettnek okozott kárt. Ebben az esetben tulajdonképpen a vádlott részéről történő egyezségszegés történt és többé nem érdemes az egyezség adta kedvezményre. Az egyezség jóváhagyását a bíróság szintén megtagadja, ha a vádtól eltérő minősítés látszik megállapíthatónak. Ez utóbbi szabály garancia azokra az esetekre, amennyiben a bíróság az ügyész minősítésével nem ért egyet. Kérdéses azonban ezekben az esetekben – és mindenképpen érdekesnek tűnik majd a gyakorlat alakulása –, hogy a bíróság hogyan értelmezi majd ezt a megtagadási okot. Kötelező lesz-e eltérő minősítés esetén minden esetben az egyezség jóváhagyásának megtagadása? A jogszabály nyelvtani értelmezéséből ugyanis ez következne. Felvetődik azonban, hogy érdemes-e pusztán az eltérő minősítés miatt a terhelt és az ügyész közötti konszenzuson alapuló egyezség megtagadása, ha a jogi minősítés a büntetési tételen nem változtat. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, a minősítés jogi kérdés és a vádlottat feltehetően nem nagyon érdekli, hogy az általa elkövetett bűncselekményt éppen lopásnak vagy sikkasztásnak nevezi-e a büntetőjog, a vádlott azonban soha nem közömbös a bűncselekmény miatt kiszabott szankció neme és tartama vonatkozásában.
A megegyezés előnyei
Az egyezség kapcsán érdemes végül megvizsgálni azt a kérdést, hogy az eljárás különböző szereplőinek milyen érdeke is fűződik az egyezség megkötéséhez.
Az állam érdeke a büntetőügyek gyors, költséghatékony lezárása. Amennyiben nagyobb számú ügyet sikerül gyorsan lezárni, akkor átcsoportosíthatók az energiák a bonyolult és a hagyományos tárgyalást igénylő ügyekre. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) sorozatos Magyarországot elmarasztaló ítéleteire figyelemmel27 kodifikáció alatt áll azon törvény, amely szerint az elítélt majd pénzbeli igényt érvényesíthet vagyoni elégtételként a három éven túl húzódó bírósági büntetőeljárásokban, mely esetben a három évet a vádemeléstől kell majd számítani.28 A törvénytervezet elfogadása az állam igen komoly anyagi helytállását eredményezheti, tekintettel arra, hogy nemcsak büntető-, hanem polgári és közigazgatási pereket is érint.
A büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenység 2017-es adatai alapján az elsőfokú ügyészséghez érkezéstől a jogerős döntés meghozataláig a 3 és 5 év között húzódó büntetőügyek száma 3906 volt, ami a büntetőügyek 5,37 százalékát jelenti.29 Az öt évnél hosszabb ideig húzódó ügyek száma 1534 volt, ez az ügyek 2,11 százalékát képezi. Összességében tehát a büntetőügyek hozzávetőlegesen 7,5 százaléka három évnél hosszabb időre húzódott el az ügyészi szaktól a jogerős döntés meghozataláig, és ez tendenciózus a büntetőeljárásban.30 Ezek csak azok a potenciális büntetőügyek, amelyek megfelelhetnek majd a vagyoni elégtétel előterjesztési követelményeinek. Igaz, a statisztikai adatok az ügyészséghez érkezéstől és nem a vádemeléstől számítják az eljárások elhúzódását, de az öt éven túl húzódó ügyek már feltehetően maradéktalanul bele fognak esni a vádemeléstől számított objektív hároméves időintervallumba, és vélelmezhetően sok esetben a három és öt év közötti ügyek is, tekintettel arra, hogy a büntetőügyek feltorlódása nem az ügyészi szakban jellemző.31 Amennyiben csak az 1500 ügyet vesszük kiindulási alapnak, amikor is az állam jó eséllyel vagyoni elégtételt fog fizetni az elítélteknek, akkor érthető, hogy az államnak igen nyomatékos anyagi érdeke is fűződik a büntetőeljárások gyorsításához.32 Így természetesen érthető elvárás az állam részéről, hogy a büntetőigény érvényesítésével megbízott hatóságok kezeljék a jövőben prioritásként a büntetőügyek gyorsítását, és preferálják az eljárás gyorsítását célzó jogintézmények – ideértve az egyezség – minél gyakoribb alkalmazását.
A jogalkotó az egyezségkötésre kifejezetten olyan ügyekben lát lehetőséget, ahol a tényállás kellőképpen felderített és az ügy feltehetően első fokon egyébként is jogerőre emelkedne.33 Kérdés azonban, hogy a gyakorlatban vajon tényleg ezekben az eljárásokban van-e a legnagyobb szükség az eljárás gyorsítására és egyezségkötésre. Amikor a bizonyítékok egyébként is rendelkezésre állnak, nem egyszerűbb-e az ügyésznek a már-már rutinszerű tevékenységet jelentő, hagyományos formában történő eljárás és vádemelés? Miért adjon kedvezményt az ügyész egy olyan ügyben, amely nem bonyolult, könnyen bizonyítható és még az eljárás elhúzódásának a veszélye sem forog fenn? Ezzel szemben valódi érdek fűződhet az együttműködéshez, amikor nincs bizonyítékbőség, és igen nagy szükség lenne a terhelt beismerő vallomására. Ezekben az esetekben azonban felderített tényállásról nemigen beszélhetünk, vagyis nem javasolt a megegyezés. Ilyenkor a terheltnek sem fűződik egyáltalán érdeke az egyezséghez és beismeréshez. Miért is ismerne be a terhelt, ha reális esélye van annak, hogy bizonyítottság hiánya miatt végül úgysem ítélik majd el?
Ami a terheltet illeti, nagyon érdekes kérdés annak a vizsgálata, hogy sikerül-e megfelelő kedvezményt adni neki az új eljárásban. Az egyezség fő mozgási terepe kétségtelenül a büntetéskiszabási kérdésekben való megállapodás. A büntetéskiszabás tekintetében, ami az anyagi jogi szabályokat illeti, a tárgyalásról lemondás korábbi szabályaihoz képest érdemi változás alig történt.
A Be. 410. § (4) bekezdése arra az esetre, ha az egyezség tárgya a büntetéskiszabás34, a Btk. 83. §-ának alkalmazását írja elő, tehát az enyhítés és a végrehajtás felfüggesztésére vonatkozó rendelkezések figyelembe vehetők. A hivatkozott anyagi jogi szabályok az egyezség esetén az egyfokú enyhítést, illetve kísérlet és bűnsegély esetén a kétfokú enyhítést, együttműködő terhelt esetén pedig a kétfokú enyhítés alkalmazását teszik lehetővé.35
A tárgyalásról lemondás jogintézményének egyik legnagyobb kritikájaként mindig is a büntetéskiszabásban rejlő anomáliákat és a terheltnek biztosított látszatkedvezményeket rótták fel36, amelyek láthatóan az új eljárás szabályaiban sem kerültek orvoslásra. Egyértelműen az ügyészségen fog múlni, hogy törvényi lehetőségeihez képest az enyhítő szakasz alkalmazásával milyen mértékű kedvezményt fog biztosítani a terheltnek. Az ügyész továbbra is jobb alkupozícióba került, hiszen a törvény nem a lehetséges kiszabandó maximumot, hanem a minimumbüntetést rögzíti. Az ügyésznek a rendelkezésére álló összes büntetéskiszabási szempont gondos mérlegelésével kell meghoznia lehetőség szerint egy olyan döntést, ami a büntetési céloknak még megfelel, amellyel az állami büntetőigény megfelelően érvényesítésre kerül, és figyelembe veszi az eljárás gyorsításához fűződő állami és társadalmi érdeket is. Ugyanakkor a jogalkotó egy tollvonással elvette az ügyész jobb alkupozícióját a tekintetben, hogy az esetleges komolyabb vagyoni hátrányt érintő elkobzás vagy vagyonelkobzás egészben vagy részben történő mellőzését mint kedvezményt a terheltnek felajánlhatná. Ugyancsak nem képezheti megegyezés tárgyát a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli előzetes mentesítésben való megállapodás sem, amelynek sok esetben az ügyészi garantálása – a tényleges büntetési nem és mérték mellett – valódi kedvezményként jelentkezhetne. Az ügyészi gyakorlat ezt úgy hidalja át, hogy az egyezség megkötésekor vállalja: a vádiratban az előzetes bírósági mentesítést indítványozni fogja.
Természetesen a terhelt érdeke az ügy gyors elintézése, vagyis az, hogy nem kell elhúzódó tárgyalásokra járnia, esetlegesen a média kiemelt figyelmével kísérve. A bíróság előtt már meglepetésre egyáltalán nem számíthat, hiszen az egyezségben rögzített büntetési nemet vagy mértéket a bíróság csupán jóváhagyhatja, de azon változtatni nem fog. Kétségtelenül már ezek is sok esetben nyomós érvek lehetnek a jogintézmény mind gyakoribb alkalmazása mellett.
S vajon fűződik-e a védőnek megfelelő érdeke az egyezségkötéshez? Kirendelt és meghatalmazott védőként egyaránt, a két-három évig elhúzódó büntetőperben a kifizetett munkaórák száma természetesen magasabb lesz. Amennyiben néhány órás egyezségkötésre és alig egyórás előkészítő ülésre kerül sor, a védők egészen komoly munkadíjaktól eshetnek el. Abban az esetben, ha az ügyész nem ad valódi kedvezményt a terhelt számára, és a végeredmény büntetéskiszabási szempontból közel azonos az egyezség és a 2-3 évig elhúzódó büntetőper esetén, akkor azt kell mondanunk, hogy a védőnek semmilyen érdeke nem fűződik az egyezség megkötéséhez, sőt. Ebből is úgy tűnik, hogy a jogintézmény sikerének letéteményese az ügyész, akinek a kezében van a döntés, hogy törvényi lehetőségeihez mérten, a büntetéskiszabási szempontok alapos vizsgálatát követően valódi kedvezményes büntetési nemet és mértéket ad-e a terheltnek.
Végül ne feledkezzünk meg a büntetőeljárás sokáig elhanyagolt – már-már mellőzött és egyszerű tanúvá degradálódott, de az utóbbi időben egyre inkább újra felfedezett és újabb jogokat magának vindikáló – résztvevőjéről, a sértettről sem. Természetesen az egyezség csak akkor töltheti be célját és válhat hatékony jogintézménnyé, amennyiben a sértettnek is fűződik hozzá érdeke, és az ő jogait is szem előtt tartja az ügyész és a terhelt. A sértett megegyezéshez fűződő érdeke lehet az ügy gyorsabb befejezése, ráadásul a bíróságon való megjelenés nélkül, valamint a biztos jóvátétel. Az egyezség keretein belül ugyanis a sértettnek fizetendő kár megtérítésén túl, a polgári jogi igény érvényesítésén keresztül, akár a közvetítői eljárásban való részvétel is alku tárgya lehet. A sértettek nagy többsége traumaként éli meg a sérelmére elkövetett bűncselekményt és annak eljárásjogi kötelezettségeit, különösen a hatóságok előtti vallomástételeket, szembesítéseket. Az eljárás számukra érthetetlen és indokolatlan elhúzódásának megtapasztalása az igazságszolgáltatásba vetett bizalom megingásához vezet, amelyet a sértetti traumatizáció is tovább tetézhet (például élet és testi épség, vagy szexuális deliktumok sértettjei esetén). Így a biztos kompenzáción túl a sértett kímélete is indoka lehet az egyezség ügyészi támogatásának. Míg a költségvetési csalások esetén a több tíz- vagy százmillió forint vagyoni hátrány állami költségvetés részére történő megfizetése szintén nyomós érv lehet egy esetleges egyezségkötés ügyészi kezdeményezésére, illetve annak elfogadására.
Gulyásné Birinyi I., főügyészhelyettes, Hajdú-Bihar Megyei Főügyészség; Pápai-Tarr Á., egyetemi adjunktus, Debreceni Egyetem ÁJK Büntetőjogi és Kriminológiai Tanszék