A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának történeti kialakulása Magyarországon a XVII. századtól napjainkig

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtása kialakulásának előzményei Magyarországon

„Országos jellegű fenyítőház létesítésének gondolata először 1763-ban, a Helytartó Tanácsban merült fel, érezhetően a jól bevált németalföldi intézmény hatására.”¹  Magyarországra is hatott John Howard álláspontja, aki úgy vélte, hogy az elítéltet nem megölni és megsemmisítni, hanem megjavítani kell. A magyar börtönügynek a polgári átalakulást megelőző történetében a kormányzat egy ízben kísérletezett központi fegyintézet felállításával: 1772-ben Szempcen megnyitottak egy javítóházat (Domus Correctoriát) gróf Esterházy Ferenc egykori kastélyában, amely a városi börtön mellett, nevelő célzattal működtetett „rabdolgoztató ház” volt. Ide főleg felnőtt korúakat helyeztek el, de kivételesen felvettek az intézetbe szülők által beutalt, rossz magaviseletű gyermekeket is. A gyermekeket nem különítették el a felnőttektől és megjavulásukig kellett a javítóházban tartózkodniuk. A Domus Correctoria szervezeti szabályait helytartó tanácsi rendelet állapította meg. A rabokat a törvényhatóság joga és ítélete alapján, félévi rabtartási költség előzetes lefizetése után a Helytartó Tanács utalta be egy évnél hosszabb tartamra. Újabb országos jellegű intézetet 1786-ban létesítettek Szamosújváron.²

A 19. század 30-as és 40-es éveiben a társadalmi haladásért vívott harc egyik kulcskérdése Magyarországon is az igazságszolgáltatás reformja volt. 1848-ig Magyarországon a törvényhatóságok mellett a földesurak is gyakoroltak büntető igazságszolgáltatást. Mind az igazságszolgáltatás, mind a büntetés-végrehajtás patriarchális volt.

Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Szalai László és sokan mások felkeltették az érdeklődést a magyar büntetési rendszer megreformálására. Ennek hatására az 1840. évi V. törvénycikkel kiküldött Országos Választmány elkészítette 1843-ban a „Börtönügyi codex-javaslatot”. A törvényjavaslat elsőként tesz említést a fiatalkorúakról. A választmány figyelembe vette a külföldi jelesebb büntető- és javítóbörtönök elrendezését, és javaslatot készített arra vonatkozóan, hogy Magyarországon melyik rendszert lehetne a legcélszerűbben alkalmazni. Ehhez felmérték, hány fogházat kellene létesíteni, és hogy azok felállítása, fenntartása milyen költséggel járna. Az előkészületek során felmerült ugyan a nyugat-európai javítóiskolák gondolata, ez azonban mégsem került be a javaslatba. A javaslat előirányozta a törvényhatósági (megyei, városi) fogházak és börtönök, valamint az országos börtönök építését. Ugyan a kódexjavaslat nem emelkedett törvényerőre, mégis kiemelkedő jelentősége volt a pozitív szándékot illetően, hogy a felállítandó börtönök székhelyén „javító-iskolát” akartak létesíteni, ahová a tizenhatodik életévüket be nem töltött fiatalkorúakat helyezték volna el. Ily módon Magyarországon is előtérbe került a fiatalkorúakkal szembeni megkülönböztetett bánásmód jelentősége, valamint az oktatás és a nevelés hangsúlyozott szerepe.

A szabadságharc leverését követően Magyarország kénytelen volt elfogadni az „osztrák polgárosítás” részeként az 1852-től hatályba léptetett osztrák birodalmi büntető törvénykönyvet. A Habsburg-kormányzat ezáltal azonban pótolni kényszerült a rendszer működtetéséhez szükséges feltételeket és létrehozni a magyar fegyintézetek hálózatát.³  Magyarországon a szabályozás azért is haladt lassan előre, mert 1852-ig az ítélkezés alapja a szokásjog volt.

1854 és 1858 között Magyarországon hat országos fegyház nyitotta meg kapuit (Illaván, Lipótváron, Vácott, Munkácson, Márianosztrán és Nagyenyeden). Az 1871. évi XXXIII. törvény alapján a törvényhatóságok átengedték a börtöneiket és azok felszerelését az újonnan szervezett bíróságok, majd a királyi ügyészek részére.

A fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetésének kialakulása

A Csemegi-kódex⁴  döntő változást hozott a szabadságvesztés-büntetés szerkezetében is, mert bevezette az Európában akkor már elfogadott fokozatos rendszert a magánrendszer helyett. A szabadságvesztés több nemét (fegyház, börtön, államfogház, fogház és elzárás) állapította meg, és létrehozott több új intézményt (magánzárkás intézet, börtön, közvetítő és javítóintézet). Csemegi Károly elméletének sajátossága, hogy megalapozza és magyarázza a büntetési rendszert, annak céljait, a büntetés kiszabásának elveit. Mindezek mellett a Csemegi-kódex mégis a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezései által érte el az igazán nagy áttörést.

A tizenhat év alatti elítéltek nagyobb részét a Csemegi-kódex 85. §-ának alkalmazására tekintettel, „ha az előbbi szakaszban meghatározott korú egyének a cselekmény elkövetésének idején képesek voltak annak bűnösségét felismerni, következő szabályok szerint büntetendők:

• halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő bűntett miatt két évtől öt évig terjedő börtönnel,
• öt évtől tizenöt évig tartó fegyházzal vagy államfogházzal büntetendő bűntett miatt: két évig terjedhető börtönnel,
• más bűntett miatt két évig terjedhető fogházzal,
• vétség miatt rendőri büntetéssel.”

Azon a fiatalkorún, aki a Csemegi-kódex 92. § enyhítő szakaszának alkalmazásával rövid tartamú fogházbüntetést kapott, az így kiszabott büntetést törvényszéki vagy járásbírósági fogházban hajtották végre.

A megnövekedett kriminalitás kezelésére létrehozták a Szegedi Kerületi Börtönt, a budapesti Királyi Gyűjtőfogházat, a Soproni Fegyházat és a Kassai Kerületi Fogházat, valamint öt javítóintézetet is felállítottak, Aszódon (1884), Kolozsváron (1886), Székesfehérváron (1895) Kassán (1905) és Rákospalotán (1890).

A Kassai Kerületi Fogház (1905) és a fiatalkorúak munkáltatása

A századeleji kriminálpedagógia álláspontja szerint „a nevelést azonban, mint a fiatalkorú elkövetőkkel szemben a legfőbb és voltaképpen egyetlen célt azért kell hangoztatnunk, mert a fiatalkorúak fiziológiai szempontból is még nemcsak rászorulnak a testi, értelmi és erkölcsi edzésre, de ezt a szükséges fejlesztést, a nevelést tőlük nincs jogunk és okunk megtagadni azért, mert bűntettet követtek el. A kultúrállam, amely a népnevelést kötelezőnek tekinti, köteles különlegesen gondoskodni a bűn útjára tévedt gyermekek és ifjak felneveléséről, nemcsak emberiességi, de elsősorban közbiztonsági, mondhatnák önvédelmi szempontból, mert ha az ily rosszerkölcsű, elhagyatott, vagy már a züllés útjára került fiatalokat engedjük neveletlenül felnőni, vagy éppen a felnőtt bűntettesekkel együvé zárjuk őket a rendes fogházakba, ez esetben a kétszerkettőnégy bizonyosságával a fiatal bűnösök legnagyobb részéből igazi bűntettesek fognak kifejlődni, akiket pedig okos, helyes neveléssel még szinte megközelítő biztonsággal meg lehetett volna mentenünk.”⁵

A fiatalkorú elítéltek száma 1904-ben 6071 volt (5284 fiú, 785 leány), közülük mindösszesen 124 fiút és 42 lányt ítéltek javítóintézeti nevelésre. A századfordulón 65 törvényszéki és 315 járásbírósági fogház működött Magyarországon.⁶

A Kassai Kerületi Fogház létrehozásának oka az volt, hogy a nagymértékben megnövekedett fiatalkorúak kriminalitása miatt szűkössé vált a javítóintézetek befogadóképessége. Különösen azoknak a tizenhat év alatti fiatalkorúaknak a kriminalitása nőtt jelentős mértékben, akik számára életkorukból adódóan a javítóintézeti nevelés lett volna a leghatékonyabb megoldás. A javítóintézetben való elhelyezés problémáját súlyosította az a tény is, hogy viszonylag hosszú időre, hozzávetőlegesen majdnem három évre kerültek be a fiatalkorúak, így az intézeti fluktuáció is csekély volt.⁷

Nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalkorú bűnelkövetők egy része javítóintézetben nem helyezhető el, de ezekről a fiatalkorúakról valamilyen módon gondoskodni kellett. Azonban hosszú ideig a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben ugyanazokat a büntetéseket alkalmazták, mint a felnőtt korúakkal szemben kiszabhatóakat, azzal a különbségtétellel, hogy a tizenhat évesnél fiatalabbakat el kellett különíteni a felnőttektől. A tizenhat év felettieket, akár ha büntetlen előéletűek is voltak, a felnőttekkel azonos zárkában helyezték el, mindössze annyi eltéréssel, hogy aki a huszonnegyedik életévét még nem töltötte be a büntetés-végrehajtás alatt és fegyházbüntetésre ítélték, azok részére külön csoportot alakítottak ki. A felnőttekkel közös elzárás veszélyét tovább fokozta, hogy a bírósági fogházakban nagy akadályokba ütközött a rendszeres munkáltatás. Ugyanis ezekben az intézetekben a legkülönbözőbb típusú, korú, foglalkozású, jellemű egyének kerültek össze, a legváltozatosabb tartamú büntetésekkel, ezért nem tudták a munkát úgy megválasztani, hogy a fogvatartottak ebből a szabadulásuk idejére profitáljanak.⁸

Mindezen okok miatt a fogházban lévő elítéltek nagy része rövid tartamú ítélete miatt vagy egyáltalán nem dolgozott, vagy legfeljebb házi munkát végzett, a hosszabb időre elítélteket pedig munkabérlőnek adták át. Ezt az állapotot – különösen a fiatalkorúakra nézve – nem lehetett tovább fenntartani. Egyrészt a felnőttekkel közös elzárás miatt állandóan ki voltak téve a bűnnel való megfertőzés veszélyének, valamint a könnyű fogházi munka miatt a büntetés súlyát nem érezték, sőt számukra a fogházat kívánatossá tette a munka hiánya vagy könnyűsége, valamint az élelmet és a lakhatást, amit a szabad életben csak nehézség árán lehetett megszerezni, a fogházban könnyűszerrel megszerezhették.⁹

Az új fogház létrehozásának célja az volt, hogy a fiatalkorúakat az ország összes fogházából összegyűjtsék, így elkerülve azt, hogy a felnőttek tovább fertőzzék a fiatalkorúakat, a csoportok kialakítása ne okozzon nehézséget, továbbá a fiatalkorúak oktatása és munkáltatása is megfelelő irányba tolódjon. Az ötlet kedvezett annak is, hogy a fiatalkorúak számára patrónusrendszert hozzanak létre. Kimutatták ugyanis, hogy a szabadulást követő hónapokban a legszámottevőbb a növendékek visszaesése, és ennek egyik oka többek között az, hogy szabadulásukat követően nehézségekbe ütközik visszailleszkedésük a társadalomba.

A fiatalkorúak létszámának összesítésénél az első korlátot maga a büntető törvénykönyv állította fel, mivel a Btk. értelmében a fegyházbüntetést fegyházban kellett végrehajtani, így azokat a fiatalkorúakat, akiket a bíróság fegyházbüntetésre ítélt, a bírósági fogházi összegyűjtésnél nem lehetett figyelembe venni, csak a börtönben, fogházban és elzárásukat töltőket. Ezen túlmenően az egy hónapnál rövidebb időtartamra ítélteket sem lett volna célszerű a létszámnál figyelembe venni. A járásbírósági fogházban lévőket is figyelmen kívül kellett hagyni, mert általában az itt eltöltött tartam egy hónapnál rövidebb volt.

Minden törvényszéki fogházban összeírták az előző két évben büntetésüket töltő tizenkettő és húsz év közötti fogvatartottakat, az életkor tekintetében a büntetés megkezdésének időpontját vették figyelembe. A fogházat ellenőrzők azt is megvizsgálták, hogy a meglévő fogházak közül melyik a legalkalmasabb a fiatalkorúak elhelyezésére. Az összpontosításnál irányadó szempontok voltak: a fogház népesebb városban legyen; a városnak jó vasúti összeköttetése legyen; külmunkához szükséges földterülettel rendelkezzen; maga a fogház zárkákkal, tanteremmel legyen felszerelve; a biztonsági és az egészségügyi szempontoknak megfeleljen.¹⁰

A lefolytatott fogházvizsgálat után a kiküldöttek a kassai királyi törvényszéki fogházat jelölték ki. Az 1900-as években a fiatalkorúak külön fogházának gondolatával megjelent a speciális és a generális prevenció eszméje. A Kassai Kerületi Fogház felállításának előnye az volt, hogy a fiatalkorúakat elkülönítették, és a fogvatartottakat kriminológiai szempontok alapján helyezték el. Korábban ilyen elhelyezésre nem volt kísérlet.

A Kassai Kerületi Fogházban a kormány a fiatalkorúak munkáltatását úgy akarta megszervezni, hogy minden fiatalkorút foglalkoztassanak, kemény munkát végezzenek és a végzett munkából okuljanak, annak hasznát vehessék. A kormány úgy vélte, hogy a fiatalkorúakra nézve a fogházbüntetést szigorítani kell, ezt a felfogást már önmagában a fiatalkorúak külmunkája is alátámasztotta. A nehéz fizikai munkát igénylő külmunka további előnye az volt, hogy a fiatalkorúak egészségügyi szempontból is hasznosan töltötték az időt, egész nap szabad levegőn tartózkodtak. A fiatalkorúak kosárfonást, szalmafonást, gyékényfonást és fafaragást tanultak. A betanítást részben szerződéses munkavezetők, részben fogházőrmesterré kinevezett hivatásosok látták el. Az intézet a háziipari termékek értékesítésére piacot is szerzett. Összekapcsolva a munkáltatás haszonelvűségét az utógondozás gondolatával, a fogházból szabadult fiatalkorúak által az otthon elkészített termékeket az intézet a saját piaci csatornáin keresztül értékesítette.

Előtérbe helyezték az iskolai oktatást, erre három csoportot alakítottak ki: az írni, olvasni, számolni már tudó elítéltek hetente egy órában ismétlő foglalkozáson vettek részt; az analfabéták közül a rövid tartamú szabadságvesztésre ítéltek csak olvasni és a nevüket aláírni; a hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt analfabéták olvasni és négy alapművelettel számolni tanultak.¹¹  Az analfabéták a munkaidejük terhére napi egy órát töltöttek tanulással.

A fogházban külön csoportba helyezték a lopás és rablás miatt elítélt első bűntényeseket, valamint a visszaesőket, az egyéb vagyon elleni, továbbá a nem vagyon elleni deliktum miatt elítélt első bűntényeseket és a visszaesőket, valamint a városi csavargókat. A Kassai Kerületi Fogház még magán viselte a korszak börtönügyi felfogásait, ily módon a szabadságvesztés végrehajtásával szükségképpen együttjáró represszív (megtorló) elemeket, mert a büntetés végrehajtását a kedvezmények és jutalmazási eszközök hiánya jellemezte.

Fegyelmi büntetés volt a külmunkától való elvonás, a böjt, a súlyosbított magánelzárás, a sötétzárka és a kurtavas. A külvilággal való kapcsolattartást csak kivételes esetben engedélyezték. A munkajutalomért adható 10 fillért már csekély vétség elkövetéséért is megvonhatták. A fiatalkorú egyéni gondjait az őrzésével is megbízott fogházőr oldotta meg.

A Kassai Kerületi Fogház hátránya az volt, hogy a büntetés végrehajtásánál a pedagógiai elemek még nem kerültek előtérbe, mivel a végrehajtás magán viselte a felnőttek büntetés-végrehajtásának sajátos elemeit és nem érintette a fiatalkorúak büntetési rendszerének büntetőjogi alapjait, azonban mindezek ellenére a jelentősége abban állt, hogy az igazságügyi kormányzat első alkalommal ismerte fel a fiatal- és felnőtt korúak elkülönítésének szükségességét.

A fiatalkorúak megjavítása és az államfogház-büntetés

A megnövekedett bűnözés elleni eredményes fellépés és a társadalomtudomány fejlődése a kriminálpolitika módosítását igényelte.¹²  A reformirányzatok támadták a klasszikus büntetőjogi iskola tanain alapuló büntető törvénykönyvet és annak büntetési rendszerét. A vita csak egy kérdésben, a fiatalkorúak tekintetében nem éleződött ki. A kriminálpolitika, a szociálpolitika, a gyermek- és ifjúságvédelem a fiatalkorúak mentése és javítása érdekében összefogásra mozgósította a büntetőjogászokat, a pedagógusokat, a pszichológusokat, és összehangolta az érintett állami és társadalmi szervek működését.

A büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. évi XXXVI. tc. (a továbbiakban: I. Bn.) 26. §-a szerint, ha a javítóintézeti nevelésnél szigorúbb intézkedésre volt szükség, akkor a bíróság a fiatalkorút halállal, fegyházzal, börtönnel vagy fogházzal büntetendő cselekmény miatt fogházbüntetésre, államfogházzal büntetendő cselekmény miatt államfogház-büntetésre ítélte a fiatalkorút.

Kizáró rendelkezése volt a törvénynek, hogy azzal a fiatalkorúval szemben, aki a cselekmény elkövetésekor a tizenötödik életévét még nem töltötte be, fogházbüntetést csak a legsúlyosabb esetekben lehetett megállapítani. A fogházbüntetés legkisebb tartama tizenöt nap volt; leghosszabb tartamát pedig aszerint differenciálta a törvény, hogy a fiatalkorú a cselekmény elkövetésekor a tizenötödik életévét betöltötte-e, és a cselekményre a törvény halál- vagy fegyházbüntetést állapított meg: a tartam ebben az esetben tíz év, más esetekben pedig öt év volt. Az államfogház-büntetés legkisebb tartama egy nap, leghosszabb tartama pedig két év volt.

A törvény újdonsága volt az is, hogy a fiatalkorúakat el kellett különíteni a büntetés végrehajtása során a többi elítélttől: „[a] fogházbüntetés fiatalkorúak részére felállított külön fogházban hajtandó végre. Egy hónapot meg nem haladó fogházbüntetés más letartóztató intézet magánzárkájában is végrehajtható”¹³ .

A bíróság ítéletében elrendelhette, hogy a fiatalkorúak fogházában állja ki a kiszabott fogházbüntetést az olyan elítélt is, aki a tizennyolcadik életévét már betöltötte, de a huszonegyedik életévét még nem. A törvény kimondta, hogy a fiatalkorúakra megállapított egyéb szabályokat a tizennyolcadik életévét betöltött, de a huszonegyedik életévét még be nem töltött elítéltekre nem lehet alkalmazni. A fiatalkorúság végső korhatára a mai szabályozással egyezően a huszonegyedik életév volt: „aki életének huszonegyedik évét betöltötte, a fiatalkorúak fogházába fel nem vehető”.

A bíróság akár a fogházbüntetést megállapító ítéletében, akár utóbb a felügyelő hatóság javaslatára elrendelhette, hogy a fiatalkorú a fogházbüntetés kiállása után utólag még javító-nevelésben részesíttessék, ha attól gyökeres erkölcsi átalakítása remélhető.

Az I. Bn. hatálybalépésének évében hét magánintézet létesült, és ezek mindösszesen 320 fő befogadására voltak alkalmasak, az öt állami javítóintézet pedig 1630 fiatalkorú elhelyezését tette lehetővé, így mindösszesen a 12 intézet kétezer fiatalkorút tudott befogadni.¹⁴

A javító-nevelés céljának meghatározása

az 1909. évi 27200 számú IM. rendeletben

Az 1909. évi 27200 IM. számú rendelet (a továbbiakban: JnR.) rendelkezései közül említést érdemel, hogy lefektette a javító-nevelés célját az Általános nevelési elvek fejezetcím alatt: „…a növendékeket az intézeti rend, vallás-erkölcsi, iskolai és munkaoktatás és az egyéni nevelés minden célszerű eszközének felhasználásával hazafias, becsületes, rendszerető és munkás polgárokká nevelje”. Meghatározta a pedagógiai feladatokat is a javítónevelés során: „a javító nevelésnek arra kell irányulnia, hogy nemcsak a helyes családi nevelést pótolja, hanem a nevelés hiányával, vagy a helytelen neveléssel okozott erkölcsi fogyatkozásokat és jellembeli hibákat is megszüntesse”.¹⁵

Ily módon a javító-nevelés célja a nevelés hiányainak pótlása és a rossz nevelés korrekciója. A rendelet erre az intézet dolgozóinak a figyelmét is felhívta, ugyanis nem szabad szem elől téveszteni, hogy az intézet nem a büntetés végrehajtására rendelt hely, a növendékek nem a bűnhődés végett vannak a gondjaikra bízva.

A JnR. fontosabb rendelkezései alapján

1. az igazgató az újonnan befogadott növendékekkel négyszemközt elbeszélgetett, ezt követően a növendéket legfeljebb hat hónapra a megfigyelésre kísérleti családba helyezték. A megfigyelés tapasztalatai alapján a növendéket gyógypedagógiai nevelésben is részesítették, a feltűnően rossz magaviseletű növendéket a többi növendéktől elkülönítve látták el;
2. a növendéket ezt követően az igazgató nevelő családokba osztotta, a családba helyezés alapvető szempontja a foglalkozás volt, de figyelembe vették a növendék életkorát és előéletét is;
3. részletesen előírták az intézeti életrendet;
4. a javító-nevelés középpontjában a növendékek iskolai és munkaoktatása állt. A munkanemet úgy kellett megválasztani, hogy jellemképző és erkölcsnemesítő hatása mellett a növendéket rendszeres munkához szoktassa és az a jövőbeli megélhetéséhez szilárd alapot nyújtson;
5. a javítóintézetek profiljuk szerint különböző munkanemeket kínáltak, de egy-egy intézeten belül is többféle foglalkozási formát alakítottak ki. Kivételesen – az igazságügyi miniszter engedélyével – lehetőség volt arra, hogy a növendék az intézeten kívül is munkát vállalhasson, de a napi munkaidő leteltével köteles volt az intézetbe visszatérni;
6. új intézmény volt a növendékek szabadságolásának bevezetése, ez a munkában és tanulásban kitűntek számára lehetővé tette, hogy a karácsonyi és húsvéti ünnepekre nyolc-nyolc napra, a nyári iskolai szünidőben pedig legfeljebb két hét szabadságra a hozzátartozóikhoz utazzanak. A rendelkezés célja az volt, hogy a növendékeket közelítsék a szabad élethez;
7. lehetővé tették a növendékek eltávozását egy-két napra családi események alkalmából, illetve rendszeresítették a hozzátartozók havonkénti látogatását és hetenkénti levélváltását;
8. két új jutalmazási formát vezettek be: intézeti ügyekben kiküldetést az intézeten kívül és kiránduláson részvételt;
9. a fegyelmi fenyítések közül a testi büntetést megtiltották;
10. szabályozták a teljes elkülönítés tartamát, legrövidebb tartamát 6 órában, a leghosszabb tartamát pedig tizenöt napban határozták meg;
11. az intézetből megszökött növendék visszaszállítási költségeit és az általa okozott kárt a növendék munkadíjából le lehetett vonni, kivéve, ha a felügyelőt terhelte felelősség a szökésért, akkor a költségeket ő viselte;
12. a kísérleti kihelyezést is újraszabályozták. A javító-nevelés a növendék teljes megjavulásáig tartott, azonban a bíróság által elrendelt javító-nevelés legrövidebb tartama egy év volt¹⁶ . Az egy év letelte után a növendék előmenetele és magatartása alapján mérlegelni lehetett a kihelyezését, de biztosítva kellett lennie a növendék lakásának és munkahelyének. A kísérleti kihelyezést az igazgató javaslatára az igazságügyi miniszter rendelte el. A kihelyezett növendék köteles volt a részére előírt magatartási szabályokat betartani: „a növendék kötelessége volt a kijelölt helyre letelepedni, becsületes, rendes munkás életet élni, tartózkodni nemcsak büntetendő cselekményektől, hanem iszákos, csavargó, erkölcstelen életmód folytatásától és dologkerülésektől is”¹⁷ ;
13. a kihelyezett növendék felügyeletét az intézet igazgatósága, illetve a felügyelő hatóság által kirendelt pártfogók látták el;
14. a kísérleti kihelyezés véglegessé vált, ha a növendék a két év alatt kifogástalan magatartást tanúsított, ellenkező esetben visszaszállították az intézetbe, kivéve ha időközben betöltötte a 21. életévét¹⁸ ;
15. a kibocsátás véglegessé vált, ha a növendék betöltötte a huszonegyedik életévét.

Az intézet igazgatóságának akkor is gondoskodnia kellett a kibocsátott növendék elhelyezéséről, ha a növendék elbocsátása véglegessé vált.

A fiatalkorúak rezsimrendszere

A fiatalkorúak fogház-, államfogház és elzárásbüntetés végrehajtásáról szóló 27300/1909. számú IM rendelet (a továbbiakban: FhR.) a fogházbüntetés végrehajtását négy szakaszra osztotta: az első szakasz néhány napos elkülönítést jelentett, amelynek célja a fiatalkorú megismerése volt, a második szakaszban a magánelzárás annyiban enyhült, hogy a fiatalkorú iskolába, sétára, templomba és étkezésre kijárhatott. Az első és a második időszak együtt legfeljebb három hónapig tarthatott.

A harmadik szakaszban a magánelzárás teljesen megszűnt, helyébe a csoportos munkáltatás lépett, a negyedik szak ismét szigorú magánelzárást jelentett; a fiatalkorú a szabadulását megelőző két-három hétben ismét magánelzárásba került. A négy szakaszba osztásról a házi tanács döntött.

A rendelet a fiatalkorúak csoportba osztását is szabályozta. Az FhR. négy eltérő csoportosítást írt elő: az „A” csoportba az egyéni elbánást igénylő fiatalkorúak, a kétes elmeállapotúak, a javíthatatlan, a fékezhetetlen és az alkoholista fogvatartottakat helyezték el; a „B” csoportba a büntetlen előéletűeket; a „C” csoportba a visszaesőket; és a „D” csoportba pedig a „szokásos” bűntettesek kerültek. A szokásos bűntettesek alatt azokat a fiatalkorúakat értették, akik a bűncselekményeket életmódszerűen, megélhetés végett követték el.¹⁹  A fiatalkorúakat a rendelet egyéni érdemeik szerint is osztályozta, az adott rezsim keretei között a fogvatartottakat jutalmazták az iskolai és a munka szorgalmuk, valamint fegyelmezett magatartásuk miatt, és ennek megfelelően az egyéni bánásmódot velük szemben könnyítették.

A büntetés végrehajtása differenciálttá vált, kialakult a rezsimrendszer. Minden fogvatartott a befogadását követően a fenti csoportbeosztástól függetlenül először a legkevésbé kedvezményezett III. osztályba került, majd a házi tanács döntése alapján kerülhetett a II. és az I. osztályokba.²⁰

A fiatalkorúak feltételes szabadságra bocsátása

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtása 1920-tól a második világháború végéig stagnált, a veszteséget elszenvedő Magyarországban nem volt további késztetés arra, hogy összefogjanak a deviáns gyermek- és fiatalkorúak megmentésére.²¹  A második világháborút követően a hazai börtönügy felügyelete és irányítása a Belügyminisztériumhoz került.

A büntetés végrehajtására vonatkozó egyes kivételes rendelkezésekről szóló 1948. évi VII. törvénycikk 7. §-a a fiatalkorú elítéltekről akként rendelkezett, hogy „azt a fiatalkorút, akit a jelen törvény hatálybalépése előtt rögtönítélő eljárás során fogházbüntetésre ítéltek, az igazságügy miniszter az 1908:XXXVI. tc. 29. §-ának első bekezdésében²²  megszabott egyéb előfeltételek fennállása esetében büntetése kétharmad részének kitöltése előtt is feltételes szabadságra bocsáthatja, ha a fiatalkorú megfelelő elhelyezése és egyéniségéhez mért munkával való foglalkoztatása biztosítva van”. Kivételes rendelkezés alapján az 1440/1945. ME. rendelet 15. §-ában foglaltak megvalósulása esetén a fiatalkorúval szemben életfogytig tartó börtönt és halálbüntetést is ki lehetett szabni. A 43.598/1947. számú IM. rendelet megtiltotta, hogy fiatalkorú fogollyal szemben a testi fenyítés bármely formáját alkalmazzák, de súlyosabb beszámítás alá eső cselekmény esetén a kurtavas alkalmazására még volt lehetőség.

A nevelő jellegű intézkedések

A fiatalkorúakkal kapcsolatos büntetőjogi és büntető eljárásjogi rendelkezéseket önálló jogszabály, az 1951. évi 34. számú törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ftvr.) tartalmazta.

Az Ftvr. bevezette a dualista jogkövetkezmények rendszerét, nevelő intézkedéseket és büntetéseket alkalmaztak a fiatalkorúakkal szemben.²³

Nevelő jellegű intézkedés volt a javítónevelés, a gyógypedagógiai intézetbe utalás, a próbára bocsátás és a bírói megrovás. Az Ftvr. a feltételes szabadságra bocsátásban is kedvezőbb szabályokat állapított meg, leszögezte, hogy az egy évet meghaladó börtönbüntetésnél a fiatalkorút a büntetés kétharmadának letöltése után feltételes szabadságra lehet bocsátani.

A 133/1952. számú büntetés-végrehajtási utasítás szigorította a rendelkezéseket, és a hetenkénti egy látogatás helyett a havi egyszeri látogatást tette lehetővé. A kapcsolattartás kedvezmény jellegű volt, ezért külön indokolás nélkül bármikor meg lehetett vonni. A 2033/10/1952. számú MT határozat alapján az Igazságügyi Minisztérium felügyeletéből a börtönök átkerültek a Belügyminisztérium hatáskörébe. A fiatalkorúakat Ceglédről és Kecskemétről Sátoraljaújhelyre helyezték át, ennek oka a megfelelőbb termelési szempont volt. 1952-ben megalakult a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága. Az elítéltek száma ebben az időszakban 35 000 fő volt, azonban az internáltak száma mintegy százezer fő körül mozgott. Megalakult az ÁVH is, amely a börtönök egy része felett irányítást gyakorolt.

A fiatalkorúak végrehajtásának differenciálása

az 1954. évi 23. törvényerejű rendeletben

Az 1954. évi 23. tvr. (a továbbiakban: Fn.) a fiatalkorúakat két csoportra osztotta: a tizenkettő és tizennégy, és a tizennégy és tizennyolc év közöttiekre. A tizenkettő és tizennégy év közötti fiatalkorúakkal szemben büntetést nem lehetett kiszabni, csak intézkedéseket lehetett alkalmazni, az alábbi megszorításokkal:

1. a tizenkettő és tizennégy év közöttiekkel szemben büntetést nem lehetett kiszabni;
2. a 14-15. év közötti fiatalkorúakkal szemben a kiszabható börtönbüntetés maximuma 5 év volt,
3. a 15. év betöltése esetén 10, illetve 15 év börtön is kiszabható volt;
4. a 16. életév betöltése után, háborús és népellenes bűntettek elkövetése esetén halálbüntetés is kiszabható volt;
5. a 17. év betöltése után nevelőintézkedések nem voltak alkalmazhatók, de bármely büntetés kiszabható volt velük szemben.²⁴

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának szabályai az 1950-es és 1960-as években

Az 1955. évi Bv. Szabályzat már mellőzte a testi és a fizikai fájdalmat okozó fegyelmi büntetéseket. A szabályzat a fiatalkorúak börtönbüntetésének végrehajtását önálló fejezetben helyezte el, ily módon létrehozta a fiatalkorúakra érvényes szocialista szabályozási modellt. A fiatalkorúak büntetés-végrehajtá-sában a represszív elem erősödött, a pedagógiai elem pedig tovább csökkent. A szabályzat mellőzte az egyéniesítést és a fiatalkorúak csoportosítását, egy elemet tartott meg a korábbi progresszív elemek közül: a fiatalkorúak feltételes szabadságra bocsátását, de annak feltételeként a munkateljesítményt határozta meg. A szabályzat előírta a fiatalkorúak tankötelezettségét, az általános iskola nyolc osztályát minden fiatalkorúnak el kellett végeznie. A valláserkölcsi oktatás helyét a politikai nevelés vette át. A szakmai oktatásra is nagy hangsúlyt helyeztek, a munkáltatás mellett az ipariskolai oktatás is általánossá vált. A fiatalkorúak napirendje, kötelezettségeik és magatartási szabályaik azonosak voltak a felnőttekével. A szabályzat jogosultságokat még nem ismert, csak kedvezményeket.²⁵

A fiatalkorúak kapcsolattartása is kedvezmény volt, levélváltásra kéthetente, látogatásra havonként volt lehetőségük, és csak a legközelebbi hozzátartozójukkal. A fegyelmi büntetések a kedvezmények megvonására irányultak, valamint bevezették a hét napig tartó magánelzárást. Kedvezmény volt a börtönparancsnoki és a nevelői dicséret.

A feltételes szabadságra bocsátás feltételei azonosak voltak a felnőttekével; száz százalékot meghaladó munkateljesítmény és kifogástalan magatartás, de a fiatalkorúaknál az iskolai teljesítményt is figyelembe vették. A feltételes szabadság iránti kérelmet a fiatalkorúnak vagy törvényes képviselőjének a börtönparancsnoknál kellett előterjeszteni, de hivatalból a börtönparancsnok is kezdeményezte. A kérelmet a börtöntanács véleményezte, és a belügyminiszter képviseletében a Büntetés-végrehajtási Parancsnokság vezetője engedélyezte.

A háborút követően a fiatalkorú fiúkat Cegléden egy huszárlaktanya lóistállójából átalakított épületben, a lányokat pedig Kecskeméten helyezték el. A fiúk mostoha körülmények között éltek Cegléden; egy terembe 30-40 fiatalkorút zsúfoltak be.

1954 végén a fiatalkorúakat a felnőtt korúakkal azonos intézetbe szállították át Sátoraljaújhelyre, ahol szigorú biztonsági és rezsimelőírások között 250 fiatalkorút tartottak fogva. Az intézetet a földrajzi fekvése miatt a hozzátartozók nehezen tudták megközelíteni, így a fiatalkorúak kapcsolattartása csak korlátozottan érvényesült. A fiatalkorút, amennyiben betöltötte a tizennyolcadik életévét, a felnőtt fogvatartottak közé helyezték át.

A 8/1959. BM számú utasítás pozitívuma volt, hogy kimondta, a fiatalkorúak nevelése az őrzésükkel egyenrangú feladat. Fontos rendelkezése volt az utasításnak, hogy a fiatalkorú középiskolai tanulmányokat folytathatott, a személyes szükségleteire történő bevásárlást és a feltételes szabadságot nem kötötték mereven a munkateljesítményéhez. A fiatalkorú tizenkilenc éves koráig a fiatalkorúak börtönében maradhatott, ha szakmai képzése még nem fejeződött be, továbbá a kapcsolattartása korlátlan levelezéssel egészült ki.

A 28/1958. számú büntetés-végrehajtási országos parancsnoki parancs elrendelte a fiatalkorú fogvatartottak átszállítását Sátoraljaújhelyről Budapestre. 1959 januárjában ennek megfelelően 130 fiút és 20 lányt szállítottak a Budapesti Országos Börtön egyik részlegébe. A fiatalkorúakat foglalkozásuk szerint csoportosították.

1963-ban a büntetőintézetek felügyelete és irányítása visszakerült az Igazságügyi Minisztériumhoz. 1963 elejére 420-450 főre emelkedett a fiatalkorú fogvatartottak száma, ami elhelyezési nehézségeket okozott, ugyanakkor nem tudták megoldani az elszigetelésüket a felnőttektől.

Mindennek következtében hatályba lépett az 1978. évi IV. tv., amely megváltoztatta és differenciálta a büntetés-végrehajtás fokozatait. Az új intézmény Tökölön létesült, neve Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Munkahely Parancsnoksága lett.

A szakmai álláspont az volt, hogy a fiatalkorúak részére egy nyitottabb intézetet kell kialakítani. Az 1963-as amnesztia is kedvezett az új elvárásoknak, amely a fiatalkorúak számát 71-re csökkentette.

A Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Munkahely Parancsnoksága eredetileg huszárlaktanya volt, majd az 1956-os forradalom leverése után a Belügyminisztérium internálótáborává vált. Megszüntetését követően 1963-ban költöztették ide a fiatalkorúakat. A tököli táborba 1963 júniusában három rabszállító gépkocsival 71 fiatalkorú elítélt – és velük két nevelő, három tanműhelyvezető és egy egészségügyi tiszthelyettes – érkezett, ezzel megkezdődött a „Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének” története.

Magyarországon először 1966-ban jelent meg a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról törvényi szintű szabályozás.

A büntetés-végrehajtásban újdonság volt, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról és az előzetes letartóztatás foganatosításáról szóló 1966. évi 21. tvr. törvényi szintre emelte a büntetés-végrehajtással kapcsolatos szabályokat, és többek között lefektette a fogvatartottak jogait és kötelezettségeit, ily módon az elítélt alannyá vált és nem tárgya volt a büntetés-végrehajtásnak.

A tvr. lefektette a büntetés-végrehajtás rendjét és módozatait, az előzetes letartóztatásra vonatkozó rendelkezéseket, erre figyelemmel a jogszabály céljában, elveiben és tartalmában is közelített a nemzetközi normákhoz.

Meghatározta a büntetés-végrehajtás célját: az ítéletben meghatározott joghátrány alkalmazása, valamint a szocialista nevelési elvek és módszerek gyakorlati érvényesítésével és felhasználásával az elítéltek átnevelése törvénytisztelő állampolgárrá. Leszögezte azt is, hogy a szabadságvesztést büntetés-végrehajtási intézetben csak a bíróság jogerős ítélete alapján lehet végrehajtani, valamint az elítélttel szemben csak a bíróság ítéletében vagy a jogszabályban meghatározott joghátrányt lehet alkalmazni.

A törvény a szabadságvesztés négy fokozatát különböztette meg (szigorított börtön, börtön, szigorított büntetés-végrehajtási munkahely és büntetés-végre-hajtási munkahely). A bíróság ítéletében rendelkezett arról, hogy a büntetést melyik fokozatban kell végrehajtani.

A tvr. VIII. fejezete külön szabályokat tartalmazott a fiatalkorúak büntetés-végrehajtására vonatkozóan. Úgy rendelkezett, hogy a fiatalkorúval szemben alkalmazott szabadságvesztés végrehajtása során különös gondot kell fordítani a fiatalkorú erkölcsi nevelésére, valamint oktatására. A fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben – a fiatalkorúak börtönében, illetőleg a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyén – kell végrehajtani. A fiatalkorúak börtönének, illetőleg büntetés-végrehajtási munkahelyének rendje enyhébb, mint a felnőtteké.²⁶

Célul tűzte ki az elítéltek átnevelését. Rögzítette azt is, hogy a fiatalkorúak börtönének rendje a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyénél szigorúbb, így

• az intézeten belüli mozgás,
• a levelezés,
• a látogatás,
• a csomagküldemény,
• a birtokban tartható tárgyak köre, valamint
• a keresmény saját célra való felhasználása tekintetében.

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyén az elítéltek:

• az intézetnek a közösség rendelkezésére kijelölt részében kíséret nélkül mozoghatnak,
• levelezésük nem korlátozott,
• látogatás esetén nem állnak közvetlen ellenőrzés alatt,
• keresményük nagyobb hányadát saját céljukra használhatják fel.

A fiatalkorúakat büntetésük tartamához képest szakmunkás-, illetőleg beta-nítottmunkás-képzésben kell részesíteni. Intézményes oktatással biztosítani kell az általános iskola elvégzését, és a lehetőséghez képest elő kell segíteni a középiskolai tanulmányok folytatását.

Taxatíve felsorolta a fiatalkorúval szemben alkalmazható fegyelmi fenyítéseket:

1. dorgálás szóban vagy parancsban,
2. szigorú megrovás parancsban,
3. a szórakoztató közös foglalkozástól három hónapig terjedhető eltiltás,
4. a csomagküldeménytől három hónapig terjedhető eltiltás,
5. a keresményből saját célra felhasználható összeg csökkentése,
6. a tisztségviselési megbízatás visszavonása,
7. húsz napig terjedhető magánelzárás.

A tizennyolcadik életévét betöltött elítélttel szemben előzetes orvosi véleménytől függően húsz napig terjedhető szigorított magánelzárás is alkalmazható volt.

Megállapítható, hogy a hatvanas évek szemléletmódja jelentős hatást gyakorolt a fiatalkorúak büntetéseinek végrehajtására is. A büntetés-végrehajtás nevelési jellegéhez ma is szorosan hozzátartozik a fiatalkorú fogvatartottak oktatása, nevelése, amelyben jelentős szerepet kap az is, hogy valamilyen szakma elsajátítása révén később munkához és megfelelő bevételhez jussanak. Sokkal kevésbé kézzelfogható a mindennapi gyakorlatban azonban a közösségi életre való nevelés, a megfelelő szocializáció. Szabó András rávilágított arra, hogy a fiatalkorú bűnelkövető életében a szocializációs folyamatba eleve valamilyen hiba csúszott, még azelőtt, hogy a büntetés-végrehajtási intézetbe került volna.²⁷

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának szabályai az 1970-es években

A jelenlegi büntetés-végrehajtás alapjait az 1971. évi 28. tvr. teremtette meg, amely a fiatalkorúakkal kapcsolatos rendelkezések között rögzítette, hogy a fiatalkorú szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben – a fiatalkorúak börtönében vagy a fiatalkorúak fogházában – kell végrehajtani.

Ha az elítélt a büntetés megkezdésekor huszadik életévét már betöltötte, vagy azt a büntetés végrehajtása alatt töltötte be, a bíróság határozta meg a szabadságvesztés végrehajtási fokozatát.

A fiatalkorú fogvatartottakra irányadó speciális rendelkezések a Bv. tvr.-ben

Az 1979. évi 11. törvényerejű rendeletet (a továbbiakban: Bv. tvr.) büntetés-végrehajtási szakemberek hozták létre, és megfelelt az Európa Tanács ajánlásaiban foglaltaknak. Bár időközben számos módosítás történt, de jelentőségét az is alátámasztja, hogy több mint harminc évig hatályban volt.

A Bv. tvr. úgy rendelkezett, hogy a fiatalkorú fogvatartottak a felnőttekre irányadó jogokon (egészségügyi ellátás, kapcsolattartás, szabad levegőn tartózkodás, munkavégzés, panasz előterjesztés, vallásgyakorlás, pihenés, önképzés, sportolás, tanulmányok folytatása) túlmenően sajátos védelemre jogosultak. A szabadságvesztés végrehajtása során különös gondot kellett fordítani a fiatalkorú nevelésére, oktatására, személyiségének fejlesztésére és testi fejlődésére.

A szabadságvesztés végrehajtása során a fiatalkorúakat el kellett különíteni a felnőtt korúaktól. A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében felnőtt korú elítéltek csak az intézet működése érdekében lehettek elhelyezhetők. Biztosítani kellett a fiatalkorú fogvatartottak részére, hogy szakmunkás- illetőleg betanítottmunkás-képzésben vegyenek részt, és lehetővé kellett tenni, hogy középfokú tanulmányokat folytassanak.

A fiatalkorú neveléséhez és a társadalomba beilleszkedésének segítéséhez igénybe kellett venni a gyámhatóság és az egyéb állami szervek, a társadalmi szervezetek, a pártfogó felügyelő, valamint a fiatalkorú hozzátartozóinak segítségét.

A fiatalkorú az általános jutalmakon (dicséret, soron kívüli csomag, látogató fogadása soron kívül, látogatási idő meghosszabbítása, tárgyjutalom, pénzjutalom, személyes szükségletre fordítható összeg növelése, rövid tartamú eltávozás, kimaradás) felül dicsérő oklevéllel is jutalmazható volt.

A rövid tartamú eltávozás tartama mind a fiatalkorúak börtönében, mind a fiatalkorúak fogházában évente legfeljebb tizenöt nap, míg a felnőtt korúaknál börtönben tíz nap, fogházban tizenöt nap volt. A magánelzárás a fiatalkorúak börtönében húsz, a fiatalkorúak fogházában tíz napig terjedhetett. A magánelzárással fenyített fiatalkorút az iskolai tanórákról nem lehetett eltiltani.

A tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorú dohányterméket nem tarthatott magánál. Ez változott a jelenleg hatályos törvényben, a nemdohányzók védelme érdekében a jogalkotó ezt az életkort tizennyolc életévre emelte fel.

Ha a fiatalkorúak börtönében vagy a fiatalkorúak fogházában levő elítélt a szabadságvesztés végrehajtása alatt betöltötte a huszonegyedik életévét, a szabadságvesztés fokozatának meghatározása, valamint a fiatalkorú végrehajtás során tanúsított magatartására figyelemmel a büntetés-végrehajtási intézet tett előterjesztést a büntetés-végrehajtási bíróhoz a szabadságvesztés fokozatának utólagos meghatározása végett.

A fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben kel-lett végrehajtani.

A jelenleg hatályos, a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 2015. január 1-jén lépett hatályba.

Bory N. PhD, ügyész, Legfőbb Ügyészség, egyetemi adjunktus, PPKE JÁK