Giustizia riparativa

Szerző(k): Bory Noémi

Approccio riparativo nell’esecuzione penale

La pena detentiva come ogni pena ha come elemento sostanziale il procurare del malum che deve essere sopportato dall’autore del reato come conseguenza del suo atto illegale. Questa è la risposta della società al comportamento criminale. Ma nello stesso tempo lo scopo e compito della pena di detenzione facendo valere il pregiudizio determinato dalla legge è anche l’aiutare il condannato a reinserirsi nella società che secondo me può essere eseguito con successo non solo con i mezzi dell’educazione correttiva ma anche sciogliendo il conflitto provocato dal compimento del delitto, facendo riconoscere al delinquente di prendere la responsabilità del proprio atto di pentirsi in modo attivo e di cercare di riparare il danno cagionato.

Pentimento e riparazione nelle carceri

Secondo Katalin Gönczöl nessuno può essere costretto a pentirsi, a provare senso di colpa ma se qualcuno se ne mostra disposto, il sistema della giurisdizione penitenziale deve retribuirlo. Nel 2009 sono state condotte delle ricerche nella regione di Szabolcs-Szatmár-Bereg in un istituto penitenziario per vedere quali effetti hanno i processi riparativi per l’attitudine dei condannati come si trasforma il loro atteggiarsi con la responsabilità, il pentimento, il perdono da parte della vittima, la scusa da parte loro, il rossore, i loro intenti di riparare il danno. Non è stato verificato l’ipotesi secondo il quale tra i condannati non è rilevante il numero di quelli che sentono rossore, pentimento, responsabilità, l’esigenza per riparare il danno e per il perdono da parte della vittima. Anzi tra gli intervistati tranne una persona tutti provavano qualche tipo di pentimento, rossore, senso di colpa e hanno espresso il loro desiderio di rimediare il danno. Si è presentato anche la negazione della responsabilità e del compiere un delitto, ma non di notevole dimensione. Anche la legittimità delle conseguenze è stata riconosciuta dalla maggior parte dei condannati. E più persone hanno anche concretato che se avessero l’occasione che cosa direbbero alla persona al quale avevano cagionato qualche danno. “Mi scusi, mi perdoni per favore, mi rincresce molto di averlo fatto.” – “Chiedo scusa allo stato ungherese, lo prego di perdonarmi.” – “Voglio dirgli, che mi rincresce molto quello che avevo fatto. Non compierò un delitto mai di nuovo uscirò da buona persona, osserverò le leggi farò tutto per mettere tutto a posto chiedo scusa a tutti che ho disonorato.” – “Mi sono pentito moltissimo.” – “Mi perdoni non era di intenzione premeditata gli avvenimenti prendevano un’altra piega.” – “Chiederei scusa per tutto quello che è successo.” – “Niente, non oserei a guardargli negli occhi perché mi vergogno.” – “Mi dispiace.” – “Mi dispiace molto di tutto quello che è successo se ci fosse il modo e la possibilità annullerei tutto quello che è successo.” La comparsa della buona volontà, del senso di colpa, del rossore, del rimediare il danno cagionato nella società dei condannati è in ogni caso da considerare una positività, specialmente se vediamo l’integrazione del condannato. Da un lato pone le condizioni del regolamento di un comportamento conforme alla società, dall’altro lato predispone all’interno degli istituti penitenziari la soluzione costruttiva dei conflitti, di mettere in pratica il metodo riparativo anche all’interno degli istituti.

L’importanza criminalpedagogica delle pratiche riparative

I processi psicologici avviatisi negli autori di reati che riconoscono la gravità del proprio atto e le sue conseguenze, il danno cagionato, la lesione, oppure le adeguate o inadeguate risposte date prendono una parte importante nel precisare le probabilità del reinserirsi nella società e anche nel futuro svolgimento criminale della persona. è particolarmente rilevante tutto questo nel caso degli abitanti all’interno degli istituti penitenziari dove il non esprimere dell’esigenza del pentimento, del rimediare il danno cagionato può rafforzare la devalutazione della propria identità causata dalla deprivazione e prigionizzazione è così si sviluppa il cosiddetto effetto pigmalione quando la persona diventa tale come lo vede il suo ambiente e questo può determinare in modo negativo la vita successiva della persona detenuta. Per di più può causare una dissonanza cognitiva quando il compiere un delitto non è compatibile con la propria identità. è indispensabile diminuire questo effetto per mantenere l’identità consistente della persona. Un mezzo può essere la sottovalutazione dell’atto del danno cagionato, la negazione della responsabilità, oppure la considerazione della legittimità del proprio atto. Se questi tendono all’ antisocialità risultano il cambiamento dei valori e delle attitudini il prigioniero si sentirà stigmatizzato, espulso, sempre più offeso e la sua integrazione nella società sarà ostacolata. l’altro modo possibile per sciogliere la dissonanza cognitiva e di esprimere il senso di colpa e il rossore in connessione con l’atto affrontare i propri atti, l’esigenza di sopportarne le conseguenze di rimediare i danni cagionati che in modo diretto e indiretto tramite il sistema degli effetti contribuisce al successo del reinserimento e può porre le condizioni di una svolta di vita costruttiva.

Il pentimento e il rossore espresso dall’autore di un reato in un ambiente comprensivo e sostenitore può rafforzare l’empatia cambiare la sua attitudine altruista e tramite la sua presa di responsabilità personale e sociale può risultare il realizzarsi dell’intento di rimediare il danno. Inoltre, l’identificazione delle conseguenze e degli effetti dell’atto per sé stesso e per altri può promuovere la mentalità morale della persona, può riconoscere le norme sociali, i principi morali etiche retrostanti che possono essere interiorizzati e possono risultare un comportamento più morale. Il rimediare del danno cagionato può contribuire al restauro dell’identità in pezzi del delinquente, si riduce la discrepanza tra l’identità e l’identità ideale, migliore l’autostima e così diminuiscono gli effetti negativi per l’identità che colpiscono la personalità dei prigionieri all’interno degli istituti.

Esercizi riparativi nelle carceri

Gli esercizi riparativi applicati nelle carceri ungheresi possono essere divisi in tre categorie. Operano nella relazione autore – parte lesa, autore – comunità offesa, e anche nell’ambito del reinserimento dell’autore del reato. I programmi offrono un vasto assortimento pratico.

Adesso vedrete quella parte dell’esecuzione penale, dove al posto di ritorsione c’è rimedio, al posto dell’isolamento c’è integrazione, al posto della stigmatizzazione sta nel centro della realizzazione della pena il rafforzamento dei comportamenti socialmente pregiati.

Mediazione

La mediazione è una forma volontaria ed alternativa di gestione conflitti, il cui scopo è di risolvere il conflitto tra le due parti, coinvolgendo una terza persona, il mediatore. Nel processo i due parti interessate partecipano al pari, il mediatore contribuisce da aiutante neutro e spassionato, aiutando le parti a cooperare per risolvere il conflitto, a trovare ed elaborare la soluzione adatta per ambedue le parti. In Ungheria questo processo di mediazione avviene sulla base della trasformativa scuola mediatrice che punta la trasformazione, il trasformarsi, con altre parole: rendere capace.

L’obiettivo della mediazione non è proprio formare un accordo, che può essere visto come un risultato tra molti del processo. L’obiettivo della mediazione è di rendere capace, di trasformare il modo di comunicare, di negoziare, di costruire della fiducia tra le parti per poter ridefinire il loro conflitto da problema da risolvere, con la cooperazione dei due. La mediazione applicata all’interno dell’istituto penitenziario può avvenire tra prigioniero e sua vittima e anche per risolvere conflitti all’interno del carcere. Nel caso ultimo non possiamo dimenticare quanto è importante l’uguaglianza tra le parti interessate nel conflitto che mette in dubbio la possibilità di coinvolgere persone soprastanti ai prigionieri nel processo di mediazione, specialmente, se si tratta di un confronto eventuale tra il personale e gli incarcerati che deve essere risolto in modo rassicurante. La mediazione può essere un mezzo efficace per risolvere conflitti tra i prigionieri. Tra i condannati provenienti da diverse sottoculture con diversi ordini dei valori, sistemi normativi sono frequenti i confronti, per i quali i provvedimenti disciplinari inflitti, oppure il trasloco in un’altra cella non significa la soluzione costruttiva del conflitto, contribuisce solo al peggioramento del conflitto. Proprio per questo le parti interessati devono diventare capaci di comprendere gli aspetti, i sentimenti, esigenze dell’altro, relativi al conflitto. Tramite la comprensione saranno capaci di maneggiare in modo adeguato i problemi sorti, di risolvere i loro conflitti senza violenza. La mediazione ne dà la possibilità, dato il suo carattere strutturato secondo le dimensioni aiutanti dei diversi tratti per risolvere il problema, si fonda l’uno sull’altro, con la reciproca collaborazione delle parti conduce all’elaborazione della soluzione accettabile per tutti.

Mediazione al Carcere e Reclusorio di Balassagyarmat

Il Carcere e Reclusorio di Balassagyarmat sta applicando già da tempo con successo la mediazione per maneggiare i conflitti formati all’interno delle celle.

La retroscena del risultato, che sia per i prigionieri, sia per il personale sono stati organizzati conversazioni sensibilizzanti ed informativi, che hanno contribuito in misura notevole allo sciogliere la sfiducia nei confronti del processo derivante dalla paura dello sconosciuto e hanno fatto vedere i vantaggi della mediazione. Il processo si è iniziato nell’istituto per segnale da parte di un prigioniero in ogni caso con la partecipazione volontaria delle parti interessate. Il dialogo tra le parti viene facilitata da un esperto indipendente o educatore preparato, che non appartiene al personale. Il suo compito è di “tenere in mano” la mediazione, di favorire l’accordo tra le parti e di mantenere la neutralità nei confronti del conflitto e le parti interessate. Per evitare ipotesi, conflitti di ruolo, un educatore non può svolgere quest’attività nel proprio gruppo.

Nel caso che il processo risulti fruttuoso, cioè tra le parti interessati si crea un accordo e avviene anche la realizzazione delle cose concretizzate nell’accordo, i prigionieri saranno esentati dalle conseguenze del conflitto. Fino a questo punto ogni caso è stato concluso con un accordo all’interno dell’istituto, i prigionieri hanno compiuto tutto quello che era concretizzato nell’accordo. Oltre a sviluppare le proprie strategie per risolvere dei conflitti e sono diventati capaci di risolvere i loro conflitti in modo costruttivo e senza violenza, i prigionieri hanno contribuito alla conferma della ragione all’esistenza della mediazione all’interno delle carceri.

Carcere rimediante

Il concetto del carcere rimediante o comunitario significa programmi che sono offerti ai prigionieri che stanno trascorrendo la loro sentenza a reclusione, e si sono pentiti di quello che hanno fatto. per rimediare il danno del proprio reato, ma non direttamente per la vittima, ma per la comunità offesa tramite l’infrazione delle norme. Questi prigionieri offrono un rimedio simbolico alla comunità realizzando qualche attività utile che servi l’interesse della comunità. Come risultato del processo in caso ottimo si forma un tipo di impegno per gli interessi e valori della comunità che nel futuro trattiene l’autore dal compiere un altro reato.

La base della realizzazione di successo del rimedio è la preparazione dei prigionieri per il lavoro per la comunità tramite l’imparare una professione, sviluppare le attitudini. La prima in caso ottimo significa l’impadronirsi di una professione negoziabile, cercata, che può essere utilizzata dal prigioniero non solo per rimediare i danni causati, ma che può far fruttare anche dopo la sua liberazione, la seconda contribuisce allo sviluppo delle sue competenze necessarie per l’integrazione di successo al mercato della manodopera. I prigionieri preparati come elemento centrale del programma assicurano il rimedio con un’attività indispensabile, fanno un tipo di lavoro, che sono necessari, migliorano la qualità della vita degli abitanti locali, contribuendo così a distruggere i pregiudizi che ostacolano il reinserimento dei prigionieri nella società. L’importanza del programma sta nell’integrazione nella vita della comunità, tramite il rimedio offerto alla comunità la personalità del prigioniero si sviluppa, si modificano le attitudini della società nei confronti dei prigionieri, così migliorano le possibilità di reinserimento delle persone liberate dagli istituti penitenziari.

Programmi di rimedio offerti alla comunità dal Carcere e Reclusorio di Balassagyarmat

Il Carcere e Reclusorio di Balassagyarmat ha realizzato due volte dei programmi di riparazione. Negli anni scolastici del 2007/2008 e 2008/2009 i progetti intesi a ridurre il numero della recidiva e la prevenzione criminale si sono realizzati nell’ambito di una vasta cooperazione, gli organizzatori hanno creato e realizzato dei programmi che sono risultati esemplari tra i programmi che offrivano rimedi alla comunità. L’obiettivo di tutti e due i programmi era il reinserimento nella società dei prigionieri e il loro successo al mercato della manodopera, il placamento della comunità, il rimedio offerto alla comunità, il rafforzamento del rapporto tra i condannati e la comunità locale. Tutti questi fattori insieme servono la prevenzione criminale e la riduzione della recidiva.

Dammi la possibilità di rimediare

Il programma del concorso “Dammi la possibilità di rimediare” accennava il lenimento dei danni cagionati alla comunità, la crescita del livello di formazione dei condannati, lo sviluppo delle loro competenze necessarie per l’integrazione. Basando sulla formazione professionale hanno compiuto il primo compito sistemando luoghi pubblici. Il secondo obiettivo è stato giunto ponendo le condizioni delle adeguate capacità sociali, ostacolando di staccarsi dal mondo del lavoro di lunga durata con l’imparare una professione, organizzando gruppi di gestione conflitti e di autocoscienza, insegnando conoscenze sul mercato del lavoro, tecniche per la ricerca del lavoro. Il progetto ha reso possibile per 15 condannati – per lo più condannati per la prima volta e privi di alcun diploma di imparare la professione ordinatore di giardini. Loro praticando la nuova professione svolgevano un’attività di valore in più punti della comunità. Hanno abbellito le vicinanze della stazione delle autocorriere, hanno sistemato il cimitero militare, hanno fatto la pulizia d’autunno nei parchi, hanno rifatto le panchine danneggiate in tutta la città. Così hanno contribuito direttamente ai lavori del miglioramento dell’immagine della città, hanno offerto rimedio alla comunità e indirettamente al cambiamento verso direzione positiva l’attitudine dei cittadini nei confronti dei prigionieri.

L’importanza del progetto è, che oltre gli esemplari lavori urbanistici, il rimedio sociale e l’aumento delle possibilità per reinserirsi dei prigionieri hanno promosso lo sviluppo della comunità, la protezione dell’ambiente, la lotta contro la criminalità giovanile. Hanno realizzato dei programmi complessi, che fondavano uno sull’altro, che servivano insieme il controllo della criminalità, la prevenzione dei crimini, la riduzione dei pregiudizi. Nei lavori partecipavano anche abitanti civili e giovani che prima avevano danneggiato il parco. Il coinvolgimento e formazione nel programma degli studenti accennava alla prevenzione della criminalità e nello stesso tempo alla protezione dell’ambiente. Impediva l’abbandono scolastico, il danneggiamento, il vandalismo, altri tipi di infranti delle norme, promuoveva il rispetto dei valori ambientali e naturali. Hanno realizzato anche dei programmi di sensibilizzazione (visita del carcere dello scopo di prevenzione criminale, studio, visita di musei per il rispetto dei valori, lezioni di prevenzione criminale e del consumo della droga). Hanno organizzato corsi di sviluppo della personalità (imparare tecniche per gestire conflitti, sviluppo dell’autocoscienza). Hanno formato un gruppo per aiutare i coetanei, il cui membri andavano di pattuglia per prevenire i vandalismi. Partecipavano al programma dei prigionieri volontari per il placamento della comunità lesa. Hanno pulito i parchi dall’erbaccia, hanno rifatto le panchine danneggiate, i sentieri, le scale, hanno reso tutto accessibile per i disabili. Nell’ambito del lavoro comune con gli studenti e cittadini hanno conosciuto la cultura del lavoro, hanno praticato la professione, le regole della convivenza sociale, e hanno contribuito a rendere più efficace la propria integrazione.

Esercizi rimedianti con riguardo speciale all’integrazione sociale del delinquente

L’integrazione di un prigioniero può essere di successo solo nel caso se la sua personalità cambia in direzione positiva durante la detenzione. Questo cambiamento può avvenire solo tra circostanze scientemente progettate, applicando metodi appropriati, sotto la direzione di esperti, formando una cooperazione effettiva e volontaria del prigioniero. L’obiettivo del processo è di formare comportamenti e forme d’attività valorosi per la società che nello stesso tempo sono fruttuosi anche per l’individuo. Le buone qualità e forme di atteggiamento vanno mantenute, approfondite. I seguenti esercizi ne possono essere mezzi efficaci sviluppando la personalità da più direzioni, rendono più fruttuosa l’integrazione della persona liberata dall’esecuzione penitenziaria.

Programma Zaccheo

Il programma di spiritualità cristiana è stato ispirato dalla storia sacra di Zaccheo che fu il capo dei pubblicani che incassava tasse e dogane, serviva gli invasori romani e tartassava la propria gente. Il suo mestiere e lui stesso fu odiatissimo dalla gente. Viveva la sua vita con l’orgoglio degli uomini ricchi e potenti, ma nello stesso tempo gli dava fastidio di essere deriso da tutti. Soffriva dal disprezzo, odio, derisione, minacce e maledizioni della gente. L’incontro con Gesù portò cambiamento nella sua vita e nel suo carattere. Gesù quando arrivò a Gerico, gli indirizzò la parola, a lui, Zaccheo disprezzato, l’uomo odiato da tutti, che cagionò del danno a molti. A questo punto Zacheo affronta i propri atti, riconosce di essere colpevole, si pente dei suoi atti, promette rimedio a tutti quelli che aveva frodato: “Ecco, Signore, io do la metà di ciò che possiedo ai poveri e, se ho rubato a qualcuno, restituisco quattro volte tanto”. Il programma ispirato dalla storia di Zaccheo serve il placamento tra delinquente e vittima, il suo scopo è di raffrontare il delinquente con le conseguenze del suo atto, offrirgli la possibilità di ristabilimento, del rimedio. L’importanza del programma deriva dall’incontro tra delinquente e persone presenti nel ruolo della vittima, che non necessariamente sono parti interessati nello stesso reato, attraverso di conoscere i sentimenti, le attitudini l’uno dell’altro, con l’aiuto e direzione di esperti, possono arrivare alla riconciliazione, che alla fine del corso di 12 parti, si manifesta solennemente. Il programma fa conoscere ai partecipanti il processo del rimedio, il raffrontare i propri atti e le conseguenze, il riconoscimento delle esigenze, la responsabilità, le possibilità del pentimento e rimedio, e le conseguenze di effetto enorme di tutti questi. Il programma che funzionava fruttuosamente in molti paesi del mondo si è realizzato nel carcere di Balassagyarmat grazie alla Fondazione Nazionale della Missione presso le carceri per la prevenzione criminale e la Fraternità delle Carceri Ungheresi. Il corso di 12 settimane coinvolgeva dei prigionieri volontari che desideravano reinserirsi nella società. Per primo hanno scritto una lettera alla propria vittima in cui esprimevano il loro pentimento, rossore, la loro intenzione di rimediare il danno cagionato. Alla fine del programma le lettere sono state lette ad una signora incinta, vittima anche lei di un precedente reato.

Si poteva misurare la fruttuosità ed efficacia del programma per il cambiamento dell’attitudine dei prigionieri: alcuni partecipanti si sono resi conto adesso la loro responsabilità individuale nei confronti delle loro vittime, sono diventati motivati a rimediare in qualche modo il danno cagionato e di ottenere placamento dalle parti lese. L’ultima lezione veniva tenuta con solennità e a base delle risposte concretate, il programma aveva fondato le iniziative provenienti dai prigionieri per aumentare le proprie possibilità per il reinserimento e per rimediare i danni cagionati.

Il programma AVP

Il programma Alternative contro la violenza (Alternatives to Violence Project – AVP) è stato iniziato nelle carceri di Nuova York nel 1975 (millenovecentosettantacinque) e funziona ancora oggi. Il primo corso si è effettuato nel carcere di Greenhaven per iniziativa dei prigionieri, un gruppo di condannati ha sentito il bisogno di un programma che si tratti di agire senza violenza. Dopo il successo del programma l’idea si è estesa per altre carceri, ha servito per anni gli intenti di ridurre la violenza negli istituti penitenziari ed è e diventato un metodo conosciuto ed accettato sia in America che nella continente europea, anche in Ungheria.

L’AVP è un processo di apprendimento puntato sulla pratica che serve la gestione dei conflitti, rappresenta delle tecniche di training, il cui scopo è di aiutare i partecipanti a risolvere i loro problemi in modo creativo e senza violenza. Vuole rendere consapevole per l’individuo quali effetti distruttivi ha il suo comportamento violente per l’ambiente. Vuole aiutare i prigionieri conoscendo le caratteristiche dell’atteggiamento privo di violenza, guardando la propria attività con autocritica, sviluppando le competenze per esprimere la propria opinione in modo più delicato a trovare una strategia che risolve i conflitti, con l’aiuto della quale la persona sarà capace di un comportamento assertiva, ma nello stesso tempo cooperativa nel risolvere il conflitto per uscire dal conflitto da “vincitore”.

Considerando i suddetti il training si basa su sette unità che si fondano l’una sull’altra (confermazione, costruire la comunità, comunicazione, cooperazione, decisione consensiva, gestione creativa di conflitti, chiarimento degli obiettivi e valori). Da metodo vengono usati giochi di situazione, esercizi interattivi, evocazione di esperienze, la condivisione delle esperienze di vita, dei sentimenti attuali dei partecipanti, contribuendo così allo sviluppo delle loro strategie di gestione dei conflitti, all’applicazione più efficace e fruttuosa.

Gruppo di consultazione familiare per prendere una decisione

Il gruppo di consultazione familiare per prendere una decisione – il modello- consultazione dell’approccio riparativo – usa gli effetti normativi del processo del gruppo per regolare l’atteggiamento. L’obiettivo del modello basante sul coinvolgimento della famiglia è di mettere a contatto la famiglia del prigioniero per scoprire le cause conducenti all’atto illegale, le conseguenze, le responsabilità, inoltre chiarendo le aspettazioni individuali evitare il reato continuato e la recidiva, aiutando le parti interessate a trarre profitto dalle proprie risorse, e usando i propri metodi diventino capaci a risolvere il problema e a sostenere in modo adeguato il reinserimento nella società del condannato. L’importanza della consultazione è che vengono analizzati dettagliatamente gli avvenimenti del passato, vengono riconosciute ed espresse le esigenze sentimentali delle parti interessati, vengono fatte vedere le aspettazioni e le intenzioni dei partecipanti. Può trasformare tutta la comunità, cambiare l’approccio, l’attitudine di tutti i partecipanti creando la possibilità della nascita intorno al prigioniero dei legami forti, ben funzionanti e sostenitori con l’aiuto dei quali il reinserimento diventa uno scopo reale. I partecipanti del metodo di consultazione per trovare la soluzione sono oltre la famiglia e il facilitatore che conduce il processo sono anche esperti dell’istituto penitenziario interessati nei confronti del prigioniero, per esempio: psicologo, educatore, sacerdote, direttore dell’istituto, caposezione, datore di lavoro, eccetera. Possono partecipare anche degli esperti aiutanti, assistenti sociali, sostenitori ufficiali, rappresentanti di organizzazioni non governative, e anche i rappresentanti della comunità più vasta (p.es: comune). La loro presenza ha importanza non solo per i suddetti obiettivi come le aspettazioni e assunzioni che puntano il sostenimento del reinserimento del prigioniero e a far vedere le conseguenze dei problemi non controllati, ma anche per creare un progetto reale, raggiungibile e realizzabile per la famiglia. Il principio del metodo è che il progetto di azione deve essere elaborato dal prigioniero e i suoi più vicini, si capisce, che un progetto irreale, pieno di fattori che rischiano la realizzazione, servirebbe piuttosto la recidiva che il reinserimento nella società. L’idea chiave del metodo è la riparazione. Non è un metodo di terapia, non è tollerante nei confronti dei reati, le trasgressioni, delitti, ma vuole sostenere e apprezzare i valori del prigioniero, vuole fare tutto possibile per renderlo di nuovo in membro utile e di valore della società.

Gruppo di consultazione familiare per prendere una decisione al Carcere e Reclusorio di Balassagyarmat tramite la storia di un caso.

Il gruppo di consultazione familiare per prendere una decisione al Carcere e Reclusorio di Balassagyarmat è diventato una storia di successo per la fede e la lotta. Fede nei partecipanti l’uno nell’altro, nell’efficacia del metodo, lotta per una persona, per una famiglia, l’uno per l’altro, per la fondazione di una nuova vita.

Il protagonista della storia è János, un giovanotto di 35 anni, è già deviato da giovanissimo. Si è scappato da casa, ha interrotto gli studi, ha commesso molti errori, viveva una vita ribelle, da giovane adulto continuava la vita senza responsabilità, piena di divertimenti. Questa vita l’ha condotto alla violenza, trascuratezza e infine al carcere. Ha dovuto affrontare un decennio di reclusorio per aver commesso un omicidio. La sua assimilazione nella comunità non era senza problemi. Era aggressivo, suo comportamento violava e rischiava l’ordine dell’istituto, all’inizio ha chiamato più volte l’attenzione su sé stesso. Ma con il passare del tempo sono avvenute delle svolte positive nel suo comportamento, grazie alle quali il giovanotto conformista presentatosi in un ruolo cooperante, ha cominciato a partecipare alle lezioni. è diventato membro del coro dell’istituto, risultando avere talento musicale, ha ricevuto possibilità a partecipare a più programmi musicali, concerti. Sua compagna in difficile situazione economica e sua famiglia hanno condannato l’atto di János, se ne vergognavano anche, ma persistevano nei suoi confronti, lo aspettavano di ritornare, quanto possibile lottavano contro il ridursi, rompersi della relazione. “Deploro il suo atto, è una colpa, ma János è una persona degno d’affetto, lo riprenderemo, fino ai suoi buoni intenti. I bambini hanno bisogno del loro padre, e anche Mari ha bisogno di lui, ama solo lui” – ha detto la suocera di János. La famiglia che si manteneva di lavori stagionali lottava anche quotidianamente perché i bambini non sentissero la mancanza del padre, perché non fossero stigmatizzati dal suo atto. Suo figlio già da piccolissimo ha acquistato l’esperienza di essere stigmatizzato per suo padre che gli causava disturbo al comportamento, doveva essere trattato da uno psicologo. La figlia voleva compensare lo svantaggio, sviluppava la sua personalità studiando una professione che può essere d’aiuto per capire il comportamento, l’atto di suo padre. Il gruppo di consultazione familiare ha avuto inizio per la liberazione di János, per fare i preparativi. Si doveva applicare il metodo per più motivi: János aveva dei dubbi di poter sistemare suo rapporto con la famiglia, voleva placare le persone offese, gli intenti dell’istituto per sostenere il reinserimento di János, di tracciare la disponibilità di accoglierlo in famiglia, di rafforzare i rapporti familiari, c’è stata la possibilità di uscire dal carcere a breve termine. Quest’ultima era preceduta da conversazioni che preparavano sia il prigioniero, sia la famiglia per l’incontro. La conversazione aveva lo scopo di definire i cambiamenti positivi del comportamento di János, di parlare degli avvenimenti svolti in famiglia negli ultimi anni, di vedere le difficoltà e i risultati, tracciare gli svantaggi, definire gli obiettivi di studio, le cose da fare per rafforzare i legami familiari e farli funzionare in modo adeguato non solo per l’uscita di breve termine, ma anche oltre.

Vedendo la funzione supportiva e controllante della famiglia, da risultato della consultazione, il direttore dell’istituto ha dato a János la licenza di uscire dopo 12 anni e di trascorrere le feste natalizie con la sua famiglia. Durante questo periodo è riuscita di compiere le attività e i compiti fissati durante la consultazione preparativa. Nonostante avesse conflitti con la sua compagna, riusciva risolverli, – a differenza della sua vita precedente – a maneggiarli senza violenza, in modo costruttivo. Accanto all’aiutare il reinserimento di János, da parte dell’istituto è stato necessario anche l’elaborazione di una strategia comune che con chiamare in causa la famiglia e tutte le parti interessati nell’integrazione della comunità favoriva il processo dell’ assimilazione, tracciare le risorse che creano le condizioni dell’integrazione di successo nella società, la realizzazione del comportamento secondo le norme, e la realizzazione del rimedio del danno causato con il reato. A tutti questi obiettivi risultava un buon mezzo il gruppo di consultazione che aveva posto nell’abitazione di János durante il periodo della nuova licenza di uscire. La consultazione era preceduta da una preparazione lunga ed accurata, erano prescelti i possibili partecipanti necessari, per loro si era tenuta una conversazione preparativa, si ha presentato a loro il metodo, erano scelti posto e data. Da parte della famiglia hanno partecipato otto persone, gli esperti erano in sei, i sostenitori da patre dell’assistenza sociale erano in tre. La consultazione è cominciata con i progetti di János sul reinserimento, della realizzabilità di questi progetti. Il giovanotto incarcerato da lungo inconscio degli avvenimenti, cambiamenti del mondo aveva dei progetti a volte irreali. Gli esperti si rivolgevano verso di lui con un’attitudine sostenitrice, gli offrivano aiuto, consigli per risolvere i problemi. Nel momento quando per i partecipanti si delineavano le attività da fare nel futuro, hanno preparato un progetto d’azione con compiti, termini, responsabili, con il consenso degli esperti presenti hanno fatto una prognosi per le attività di reinserimento di János e la sua famiglia organizzata intorno ai seguenti argomenti:

Abitazione

Dopo la liberazione vivranno dai genitori della compagna, dopo si trasferiranno in una casa propria.

Lavoro

Dopo la sua liberazione l’uomo si presenterà per il lavoro di utilità pubblica, consigliato dal notaio.

Debito

Il debito di somma rilevante deriva dai costi tribunali e dal danno causato. Per restituire la somma, l’uomo ha chiesto l’aiuto e il sostenuto degli esperti e sostenitori locali.

Vita cristiana

L’uomo voleva continuare insieme a tutta la famiglia la vita cristiana che aveva approfondito nel carcere. Progettava di frequentare l’oratorio e di contribuire al benessere della comunità suonando.

Rapporti

Con l’aiuto del cognato e altri parenti l’uomo fuggirà la compagnia dei vecchi conosciuti delinquenti, dimostrando in questo modo verso famiglia e figli le sue buone intenzioni.

Rimedio

L’uomo voleva rimediare il danno causato prima verso la sua famiglia e la comunità, dopo, se è possibile verso la famiglia della sua vittima.

Risultati

I risultati si presentavano subito. János è stato messo in libertà condizionale dal giudice penitenziario alla proposta dell’istituto e considerando il successo del gruppo di consultazione familiare, così ha potuto cominciare a realizzare i suoi progetti già dopo un mese della consultazione. Il notaio della città ha riferito del fatto che l’uomo lavorava presso il comune. Con sua famiglia si sono trasferiti in una casa in affitto, l’assistenza sociale ha provveduto dei mobili per la famiglia. Sono felici della cooperazione che si è realizzata durante la consultazione ne sentono ogni giorno le conseguenze positive. Secondo l’assistente sociale i figli stanno bene, sono allegri, sono contenti, i disturbi di comportamento del figlio sono passati. L’uomo e sua compagna si trovano bene, possono risolvere i conflitti in modo adeguato. Hanno trovato il proprio posto nella comunità, a volte vanno in chiesa, ma hanno quotidiani problemi economici che cercano di risolvere con l’aiuto della famiglia.

Per concludere

Se della politica penitenziaria del ventunesimo secolo fa parte la prevenzione, la diminuzione della recidiva, gli istituti penitenziari spesso funzionanti a duecento percento di saturazione non possono ignorare gli esercizi basati sull’aspetto riparativo. Volevo presentarvi l’attitudine, gli intenti e pratiche che funzionano della giustizia riparativa, volevo trovare seguaci, fedeli, alleati per la lotta che conduce al reinserimento di successo dei prigionieri nella società, alla diminuzione della recidiva. Naturalmente l’attitudine riparativa non è capace di giungere l’obiettivo da sola, ma se riconosciamo i suoi valori e le possibilità che offre, se conosciamo per esperienza i successi applicandola, possiamo vedere anche le direzioni del cambiamento. L’attitudine riparativa non è un’arma di fenomeno, impararla e utilizzarla non porterà con sé cambiamenti pronti e clamorosi, ma può iniziare un cambiamento che puntando la modificazione dell’esistenza umana, la diminuzione dei reati, la formazione della prospettiva della società, può essere un mezzo utile per ricondurre tra limiti la delinquenza, la recidiva. Insomma, il metodo esiste, ma non basta per determinare la nuova direzione. Ci vogliono esperti attivi che propaghino la ragione d’essere dell’attitudine, ci vogliono modelli positivi, risultati, storie di successo, insomma atti perché le aspettazioni e le esigenze per il reinserimento nella società, le idee scritte diventino realtà quotidiana. Come cominciare? I pensieri di Borbála Fellegi ne danno risposta:

“Il metodo riparativo si basa sulla personale responsabilità attiva. Un’assunzione, sia alquanto piccola, vale di più di una promessa altisonante e spettacolare che non si realizza mai. Possiamo ammettere che esite un passo piccolo che si può fare indipendentemente dalle decisioni altrui. Cioè non c’è un ostacolo che noi stessi, sia nella nostra vita professionale che nella vita privata facciamo dei piccoli passi verso la soluzione dei conflitti in modo pacifico. Non abbiamo niente da perdere, nel caso pessimo tutto resta così come prima.”

Noémi Bory LL.M, PhD, Professore associato, Università Cattolica Pázmány Péter, Diritto penale e applicazione della legge Budapest, Ungheria

A comparative study of the Juvenile Penitentiary System in Turkey and in Hungary

Szerző(k): Bory Noémi, Hüseyin Şik

Juvenile criminal justice systems

Juvenile pushed to crime

Since people, who are accepted as juvenile in the field of criminal law are actually considered “adolescent” or “young” in terms of developmental psychology, this concept is not seen as “juvenile delinquency” in western countries, but as “young delinquency”.

The concept of “juvenile delinquency” is used in Turkey and it means people who have not yet completed the age of eighteen at the time of committing the crime. The Convention on the Rights of the Child considers those who have not completed the age of eighteen as “children”. It should be noted that as a requirement of this convention, in the Child Protection Law dated 3 July 2005 and numbered 5395, the jurisdiction of juvenile courts is determined as eighteen years of age.

Juveniles pushed to crime may commit crimes due to individual reasons arising from biological and psychological basis as well as for social reasons, such as family, school, environment, mass media, economic and social factors. However, today it has been determined that among these reasons, social reasons are more prominent. Unemployment, poverty and economic difficulties are also very substantial in the tendency of juvenile people to commit crimes or to be pushed to crime. When we look at the statistical data, the fact that the crimes committed by juveniles are generally crimes against property – such as robbery – likely proves this situation.

Juvenile justice systems

International juvenile justice system standards have been developed by the United Nations at the international level and by the Council of Europe at the regional level for over twenty-five years. Juvenile-specific instruments such as the Convention on the Rights of the Child and general human rights conventions such as the European Convention on Human Rights have an important function in determining the obligations of States towards juveniles who are pushed to commit crime. These conventions, together with sanction and monitoring mechanisms (the Committee on the Rights of the Child and the European Court of Human Rights, respectively), set and develop international standards for the approach to juveniles pushed to crime.

There are four general principles within the United Nations Convention on the Rights of Child:

The right to life,
The right to survival and development,
The right not to be discriminated,
The right granting that the best interests of the child must be a primary consideration in all actions concerning children and the child’s views must be considered and taken into account in all matters affecting him or her.

These provisions should be part of States’ approach to how they should treat juveniles in conflict with the law. States should guarantee that laws, policies and practices related to the juvenile justice system are regulated to protect all juvenile’s rights and ensure their development. In particular, it should ensure that the best interests of the juvenile are a top priority in all decisions, and that the views of the juvenile are taken into account in the light of his/her age and maturity.

Provided that human rights and relevant legal guarantees are fully respected, United Nations Convention on the Rights of Child stipulates that measures should be taken to establish special laws, procedures and institutions for juveniles in conflict with the law; in other words, to determine an entirely private juvenile justice system and the lower limit for the age of criminal responsibility and to deal with the juvenile in question without resorting to a judicial remedy (Art 40). The approach of the State towards juvenile faced to crime should be aimed at preventing juvenile delinquency and it is important to direct juvenile to other options as a whole within the criminal justice system. Trial and judgment processes that take into account the age of the juvenile and whether he/she has reached sufficient maturity should be implemented.

United Nations Guidance Instruments on the Juvenile Justice System

Three basic international instruments approved as United Nations General Assembly Resolutions appear as a detailed guide to the juvenile justice system.

The Riyadh Guidelines (Prevention)

Its full name is the United Nations Guidelines for the Prevention of Juvenile Delinquency. It was adopted and announced with the decision of the General Assembly dated 14 December 1990 and numbered 45/112.

These rules stipulate that the prevention of juvenile delinquency is a core element of crime prevention; that young people can gain an understanding that is not intended to constitute a crime by devoting themselves to lawful and beneficial activities in society, by making an effort suitable to this attitude and to life within humanistic perspective; that the prevention of juvenile delinquency requires the cooperation of the family, educational institutions, the environment, the media and the State; that the juvenile should live his childhood and it is possible to support it; that special attention should be given to juvenile at risk; that an active role in society should be given to young people, and that policies and practices should be arranged in accordance with these purposes.

The Riyadh Rules consist of basic perspectives, scope of guiding principles, general measures, socialization processes, social policy, legal regulations and juvenile justice system management, research, policy development and coordination.

The Beijing Rules (Trial)

Its full name is the United Nations Standard Minimum Rules for the Administration of Juvenile Justice. It was adopted by the decision of the General Assembly dated 29 November 1985 and numbered 40/33.

Beijing rules aim to increase the welfare level of juveniles as much as possible through inclusive social policies in order to protect them from the harmful effects of crime. In this way, the requirements for the intervention of the juvenile criminal justice system will be minimized, and the harmful effects of such practices on juveniles will be reduced. The fact that juveniles benefit from such care and attention before the crime committed, constitutes the basic policies that will not necessitate the application of the rules.

These rules are regulated to be applied in different legal systems and contain minimum standards regarding the procedures to be applied to juvenile in conflict with the law under each system and definition. In this case, it has introduced a definition of juvenile/children within the limits of 7 years to 18 years (or more). Even if the difference is inevitable in different legal systems, this situation is not considered to eliminate the validity of the Minimum Standard Rules.

The first part of the rules regulates the general principles and fundamental perspectives in the juvenile justice system; the second part the principles to be followed in investigation and prosecution; the third part the principles of adjudication and disposition; the fourth part is stresses the non-institutional treatment; the fifth part is contains the principles of institutional treatment; the sixth and final part includes rules for research, planning, policy formulation and evaluation.

The Havana Rules (Enforcement)

Its full name is the United Nations Rules for the Protection of Juveniles Deprived of their Liberty. It was adopted by the decision of the General Assembly dated 14 December 1990 and numbered 45/113.

These rules determined that the deprivation of liberty of the juvenile is the last resort, the detention pending trial shall be used for the shortest possible period of time, and the rights of the juvenile deprived of his/her liberty and the minimum qualifications of the institution and the staff of the institution where the juvenile is held are guaranteed. Havana rules have given the States the responsibility to determine the minimum age limit at which juvenile will not be deprived of their freedom, to respect the human rights of the juvenile, to keep them separate from adults, to create activities and programs in institutions that will increase the juvenile’s physical, mental and social development and his potential as a member of society, and to establish independent control mechanisms.

The main point of view in the Havana Rules includes the rights of juvenile in custody or pre-trial trial detention, the management of institutions where juveniles are held, and the regulations regarding staff.

The United Nations also adopted Guidelines on justice in matters involving child victims and witnesses of crime in 2005. While these principles do not focus directly on the juvenile justice system, it applies to the proceedings of the accused children, particularly where the victim is also under the age of eighteen. These guidelines and rules, which clarify the provisions of the Convention on the Rights of the Child and similar instruments on many issues related to the juvenile justice system, should be considered together with the Convention.

Council of Europe Guiding Principles on the Prevention of Juvenile Delinquency

The Council of Europe has also adopted a series of recommendations on the prevention of juvenile delinquency and the juvenile justice system. Some of them are as follows:

Recommendation (87) 20 of the Committee of Ministers to Member States on social reactions to juvenile delinquency
Recommendation (88) 6 of the Committee of Ministers to Member States on social reactions to juvenile delinquency among young people coming from migrant families
Recommendation (2000) 20 of the Committee of Ministers to Member States on the role of early psychosocial intervention in the prevention of criminality
Recommendation (2003) 20 of the Committee of Ministers to Member States on concerning new ways of dealing with juvenile delinquency and the role of juvenile justice
Recommendation (2004) 10 of the Committee of Ministers to Member States on concerning the protection of the human rights and dignity of persons with mental disorder
Recommendation (2005) 5 of the Committee of Ministers to Member States on the Rights of Children Living in Residential Institutions
Recommendation (2006) 2 of the Committee of Ministers to Member States on the European Prison Rules

Giving priority to the best interests of the child

One of the most important general principles of the Convention on the Rights of the Child is to prioritize the best interests of the child. According to Article 3 of the Convention, which includes the principle of “best interests of the child”, the best interests of the child shall be taken into account in all activities carried out by the legislative bodies, administrative authorities, courts, social welfare institutions and parents. This commitment is a commitment that includes protecting the best interests of the child in all institutions where the child is held and in all proceedings concerning the child, and giving priority to the best interests of the child in cases where his/her interests conflict with other interests. With this aspect, it is also a guide in terms of the penal institutions where the juveniles are held.

The investigation in juvenile crimes

Investigation phase in juvenile crimes in Turkey

The matters regarding the investigation and prosecution of the juvenile pushed to crime are regulated in the Child Protection Law.

The investigation about the juvenile pushed to crime is personally carried out by the Public Prosecutor in charge of the juvenile bureau. When deemed necessary during the investigation, the Public Prosecutor may request the implementation of protective and supportive measures from the juvenile judge. Juveniles are kept in custody in the juvenile unit of the law enforcement. Where law enforcement is not available in the juvenile unit, juveniles are kept separately from adults in custody.

Investigation phase in juvenile crimes in Hungary (Criminal Procedure)

In Hungary the chapter XCV of the Act XC of 2017¹ is regulating the criminal procedure against the juveniles. In the criminal procedures special provisions are applied for the juveniles, but when there are no special rules for them, the general provisions shall apply. The objective of the juvenile criminal procedure is to ensure the reintegration to the society, not to commit any other criminal offence again after release and to foster his/her education and to promote his/her intellectual, moral, emotional development.

A juvenile criminal proceeding may be conducted against a person if he/she has completed the age of twelve years, but he/she has not completed the age of eighteen years when committing the criminal offence. If there is more than one defendant in the criminal procedure, the case of the adult defendant shall be adjudicated together with the case of the juvenile perpetrator, if there is a relation to the case of the juvenile defendant. Against a juvenile perpetrator only the public prosecution is mandatory, if there is a private prosecution, the prosecution service shall proceed the procedure.

The protection of the juveniles during the whole procedure is very important, the court, the prosecution service and the investigating authority shall monitor continuously whether any circumstance appeared in connection with the juvenile perpetrator what makes necessary the duty of indication or to initiate an authority proceeding as defined in the Act on the protection of children and guardianship administration.

Since 2011 there is no special court in Hungary for the juvenile perpetrators, but the composition of the court is different from the adults perpetrator’s court. In a juvenile criminal proceeding, a council of the first instance court shall proceed, if the criminal offence is punishable by imprisonment up to eight years or more, or the case was referred to a single judge. In a juvenile criminal proceeding at first instance the court shall be composed from one professional and two lay judges. The single judge and the chair of the council should be professional judges. The lay judge should be a pedagogue, a psychologist or a person who works, or used to work in a position, for which a university or college degree is required and who directly worked in the territory of healing, treatment, employment, development, assistance, care or social support of the care recipients within the framework of a family, child or youth protection service or the guardianship administration.

In the juvenile criminal procedure the prosecutor is designated by a superior prosecution service.

The participation of the defence counsel is mandatory in the following measures:

interrogation as a suspect,
confrontation,
presentation for identification,
on-site interrogation,
reconstruction of the criminal offence,
a court session in a procedure relating to a coercive measure affecting the personal freedom when the judicial permission is necessary² .

If the defence counsel has not been present and has not been notified, she/he shall be notified ex post of any procedural act.

In juvenile criminal proceedings there are special means of evidence, because it is relevant to learn about the special needs and the environment of the juvenile. These special means of evidence are:

social environment assessment,
opinion by a probation officer or summary opinion by a probation officer,
expert opinion,
witness testimony by a probation officer,
witness testimony by a legal representative or another person caring for him/her.

The legal representative or the other person caring for the juvenile should cooperate with the authorities on the individual assessment of the juvenile. The social environment assessment is prepared by a probation officer. a probation officer shall interview the juvenile, his/her legal representative or another person caring for him/her, and also obtain the opinion of the pedagogue from the school and establish the previous child protection history.

The examination of the soundness of a person’s mind is very important in the criminal procedure against the juveniles. After the disclosure of the reasonable suspicion, arrangement shall be made without delay for the appointment of an expert, to examine the capacity to be held liable for his/her acts, and the soundness of the mind is necessary for recognising the consequences of the criminal offence, of a juvenile, who has attained the age of twelve years but has not attained the age of fourteen years at the time of committing his/her criminal offence.³

The investigation shall be finished within one year after the juvenile interrogated as a suspect, if the criminal offence is punishable by imprisonment for not more than five years. If an investigation is in progress against a juvenile for a criminal offence is punishable by imprisonment for more than five years, the time limit for the investigation may not be extended beyond two years after the juvenile was interrogated as a suspect.

There are special rules for the pre-trial detention. The particular material gravity of the criminal offence is necessary beside the general reasons of the pre-trial detention for adult perpetrators.⁴

The pre-trial detention shall terminate if its period reaches one year, provided that the juvenile has not attained the age of fourteen years at the time of committing the criminal offence, or two years provided that the juvenile has attained the age of fourteen years at the time of committing the criminal offence.⁵

A court shall decide about the place of executing the pre-trial detention of a juvenile in light of his/her personality and the nature of the criminal offence held against him/her. During the period of pre-trial detention, the court can change the place of the execution of the pre-trial detention upon a motion of the prosecution service, the defendant or the defence counsel or, after the indictment, ex officio.

The sanction systems

Sanctions for juveniles in Turkish Criminal Law

There are two types of sanctions in Turkish Criminal Law (hereinafter: CPC): Imprisonment and fine.⁶

Minors under the age of twelve are exempt from criminal liability. However, security measures may be imposed.⁷

These measures are issued in the Child Protection Code (hereinafter: CPC) Art 5:

“Protective and Supportive Measures,

(1) Protective and supportive measures are measures to be taken in terms of consulting, education, care, health and shelter, for the purpose of protecting the juvenile within his/her own family environment before all else. These measures are as follows:

a) Consultancy measure is a measure oriented to providing guidance on child rearing to those who are responsible for the care of the juvenile, and guidance to juveniles on solving problems related to their education and development;

b) Education/training measure, is a measure oriented to ensure that the juvenile attends an education institution as a day-student or boarding student, attends a vocational training course or arts & crafts course, or is deployed with a master of profession or at a workplace belonging to the public or private sector for the purpose of acquiring a job or a profession,

c) Care measure is a measure to make governmental or private care centre services or foster family services available for the juvenile or place the juvenile under the care of such institutions, in the event that the person responsible for the care of the juvenile fails to fulfil his/her care duties due to any reason,

d) Health measure is a measure to ensure necessary temporary or continuous medical care and rehabilitation for treatment and protection of the juvenile’s physical and physiological health, and treatment and therapy for juveniles who use addictive substances,

e) Shelter measure is a measure to provide a suitable shelter for those who have children but do not have a place to live, or to pregnant women whose lives are in danger.”

In terms of juvenile who have reached the age of 12, a penalty mitigation is made. This penalty mitigation varies according to the age range of 12-15 and 15-18.

Art 31 of the TCC, which issues these penalty mitigation, is given below:

“(1)⁸ Minors under the age of twelve are exempt from criminal liability. While such minors cannot be prosecuted, security measures in respect of minors may be imposed.

(2)⁹ Where a minor is older than twelve, but younger than fifteen, at the time of an offence, and he is either incapable of appreciating the legal meaning and consequences of his act or his capability to control his behavior is underdeveloped then he is shall be exempt from criminal liability. However, such minors may be subject to security measures specific to children. Where the minor has the capability to comprehend the legal meaning and result of the act and to control his behaviors in respective of his act, for offences requiring a penalty of aggravated life imprisonment, a term of twelve to fifteen years of imprisonment shall be imposed and for offences that require a penalty of life imprisonment, a term of nine to eleven years imprisonment shall be imposed.

Otherwise the penalty to be imposed shall be reduced by half, save for the fact that for each act such penalty shall not exceed seven years.

(3)¹⁰ Where a minor is older than fifteen but younger than eighteen years at the time of the offence then for crimes that require a penalty of aggravated life imprisonment a term of eighteen to twenty-four years of imprisonment shall be imposed and for offences that require a penalty of life imprisonment twelve to fifteen years of imprisonment shall be imposed. Otherwise the penalty to be imposed shall be reduced by one-third, save for the fact that the penalty for each act shall not exceed twelve years.”

In the event that the resulting penalty for the acts committed by juvenile is one year or less, this penalty must be converted into alternative sanctions to the prison sentence in the first paragraph of the same article (Art 50/3 of TCC):

“(3) Where any offender has not previously received a penalty of imprisonment and the penalty of imprisonment imposed is thirty days or less; or where an offender was under eighteen or over sixty-five years of age at the time of the offence and the term of imprisonment imposed is one year or less, such term of imprisonment shall be substituted by one of the alternative sentences described in the paragraph one.”

While it is possible to postpone prison sentences up to two years, this period is three years for children. (Art 51 of the TCC;

“(1) A sentence of imprisonment for a term of two years or less may be suspended. The upper limit of this term is three years for those under eighteen of age or above sixty-five years old at the time of the commission of the offence.”

Sanctions for juveniles in Hungarian Criminal Law

In Hungary the Criminal Code¹¹ contains the special regulation for the juvenile delinquents. Usually the adult’s regulations apply for juvenile delinquents, with some exceptions. The sanctions are more lenient and give consideration to the juvenile’s age.

There is no individual legal codification for juveniles. Some other countries have individual criminal code for juveniles. These individual codes include the substantial and the procedural regulations as well (for example in Spain).

The definition of a juvenile in Hungary changed in 2012. From 1st July 2013 a juvenile is a person who is between twelve and eighteen years at the time of committing a criminal offense. In the previous regulation a juvenile was a person who was between fourteen and eighteen years old and it was a cause for total exemption of criminal responsibility.

Now a minor under twelve is not responsible for the criminal offenses in any case, because they are minors, but between twelve and fourteen years of age, if they commit homicide, voluntary manslaughter, battery, acts of terrorism, robbery and plundering, minors are punishable under the age of fourteen, if they have the capacity to understand the nature and consequences of their acts. This has to be proven by the children psychologist. The only sanctions that are applicable against them are probation or correctional facility. The maximum duration of the correctional facility is four years and the minimum duration is one year.

A “juvenile offender” is a person between the age of twelve and eighteen years at the time of committing a criminal offense.

The principle objective of any penalty or measure imposed upon a juvenile is to positively influence the juvenile’s development to become a useful member of society, and such penalty or measure should therefore have the juvenile’s guidance, education and protection as a primary consideration.

A penalty shall be imposed upon a juvenile when the application of a measure appears to be impractical. Only measures may be imposed upon a person who has not reached the age of fourteen years at the time the criminal offense was committed.

A measure or penalty involving the deprivation of liberty may only be imposed against a juvenile offender if the aim of the measure or penalty cannot be achieved otherwise.

In Hungary, has a dual sanction system, which means that both punishments and measures are applicable. The punishment againts juveniles only could apply, if the measure is inadequate.

The Hungarian Criminal Code defines that the aim of the general punishment is to prevent – in the interest of the protection of society – the perpetrator or any other person from committing an act of crime As opposed to the adult sanctions which are repressive, in relation to juveniles they should be reparative and educational sanctions.

Education sanctions are: probation, supervision of a probation officer, correctional facility or the suspended imprisonment. It is important that the educational aim predominates during the whole criminal procedure. The criminal procedure not only reveals the most important facts of the crime, but also feels the juvenile delinquents during the entire criminal procedure the educational aim.

There are two types of penalties with deprivation of liberty: the imprisonment and the custodial arrest.

The minimum term of imprisonment to be imposed upon juvenile offenders shall be one month for all types of criminal acts. The maximum term of imprisonment that may be imposed upon a juvenile offender over the age of sixteen years at the time the crime is committed shall be:

ten years for a crime that carries a maximum sentence of life imprisonment;
five years for a crime that carries a prison term of more than five years.

The maximum term of imprisonment that may be imposed against a juvenile offender over the age of sixteen years at the time the crime is committed shall be:

fifteen years for a crime that carries a maximum sentence of life imprisonment;
ten years for a crime that carries a prison term of more than ten years;
five years for a crime that carries a prison term of more than five years.¹²

A sentence of imprisonment imposed shall be carried out in a juvenile detention facility if:

the juvenile is sentenced to imprisonment of two years or more for a felony;
the juvenile is a recidivist and was sentenced to imprisonment of one year or more; or
the juvenile sentenced to imprisonment of one year or more and, within a period of three years prior to having committed a criminal offense intentionally, he was sentenced to confinement in a reformatory institution for an intentional criminal offense.

Apart from the above mentioned cases, a sentence of imprisonment imposed shall be executed in a juvenile jail.

The other sanction with deprivation of liberty is the custodial arrest, but the duration is more milder than the imprisonment, it is from three days to thirty days and executed in a penitentiary institution (for adults from five to ninety days).

One measure with deprivation of liberty is applicable only against the juveniles, it is the reformatory institution (correctional facility).

The court shall order placement in a reformatory institution if proper education of the juvenile can only be provided in an institution. Placement in a reformatory institution may not be ordered against a person over the age of twenty years at the time of sentencing.¹³

The duration of placement in a reformatory institution may be between one year to four years.

In ordering placement in a reformatory institution the court shall establish that the juvenile offender may be released from the reformatory institution temporarily after half of the duration of placement as ordered:

having spent at least one year in the institution, and
if there is reason to believe that the aim of the measure may also be achieved without further confinement in the reformatory institution.

The duration of temporary release shall be the remaining part of confinement, but at least one year. The court shall terminate the temporary release if the juvenile is sentenced to any term of imprisonment during the temporary release or to placement in a reformatory institution. If the court imposes another penalty or measure against the juvenile, temporary release may be terminated.

In case of the termination of temporary release the period spent on temporary release may not be included in the term of placement in the reformatory institution.

If the juvenile offender is sentenced to an executable term of imprisonment for a crime committed after being sentenced to placement in a reformatory institution during the period of placement in a reformatory institution or temporary release, the imprisonment shall be carried out. In that case the remainder of the duration of placement in a reformatory institution shall be substituted to imprisonment, with two days of placement in a reformatory institution substituted by one day of imprisonment.

If the court has sentenced a juvenile to several terms of placement in a reformatory institution that were still pending at the time when ordering a consolidated measure, or which are being served continuously, the court shall order the juvenile to confinement in a reformatory institution as a consolidated measure. The term of placement in reformatory institution ordered as a consolidated measure shall be imposed at least for the maximum term of placement, not to exceed the combined terms of placements ordered, or four years.

Juvenile penitentiary systems

Rules for the juvenile penal institutions

Juveniles pushed to crime need special care, assistance and legal protection in terms of physical, mental, social and psychological development, by the reason they are in the early stages of the development process and because of various factors arising from negative life experiences. For this reason, all kinds of efforts for juvenile detainees and convicts should be evaluated separately from adults, taking into account the psychological and social needs of juveniles.

Juvenile detainees and convicts, due to the characteristics of the developmental period they are in, can be immediately affected by the negative consequences that adult criminals may cause. For this reason, it is of great importance that also in Turkey and in Hungary they are kept in a separate unit or institution in order not to encounter the aforementioned negativities, to protect them from risks like abuse, pushing to crime etc. that may come from adults, to prevent them from shifting to more negative directions, and to ensure that they benefit more effectively from the appropriate intervention methods they need.

For these reasons in Turkey and in Hungary, in accordance with the relevant national and international legislation (Law No. 5275 on the Execution of Penalties and Security Measures, Article 11, Article 15, Article, Article 111 third paragraph; Convention on Child Rights, Article 37; Havana Rules, Article 17, Article 29; Beijing Rules, Article 13 and Article 26), the judgement is given that juvenile should be kept separately from adults and detainees should be kept separately from convicts.

Juvenile Penal Institutions in Turkey

The detained juveniles are kept in their own closed penal institutions, and in provinces where the number of juvenile is low and there are no closed juvenile penal institutions, they are kept in the units reserved for juveniles in adult penal institutions. If there is no separate unit for girls detained in closed juvenile penal institutions, they stay in the units reserved for them in female closed penal institutions. Juvenile convicts are kept in juvenile reformatory houses. Juvenile Reformatory Houses (Correctional Facility) are facilities where the imprisonment given to juvenile convicts are carried out with the aim of educating the convicts, acquiring a profession and reintegrating them into society. There are no barriers to escape from these institutions. Institutional security is ensured under the supervision and responsibility of internal security officers. Juveniles who continue their education can stay in reformatory houses until the age of twenty-one.

There are nine single rooms in each ward in separate juvenile closed penal institutions. There is also a common living area in the wards where nine persons spend time together (watching television, eating, table tennis, etc.). In the rooms where the juvenile prisoners are accommodated, they each have their own work desk, bed and wardrobe. In Juvenile Reformatory Houses, juveniles are in single rooms. In this direction, the construction of new institutions in accordance with international standards, where all juvenile prisoners can stay alone, is rapidly continuing. In this context, there are 8 separate closed penal institutions (İstanbul, Ankara, İzmir, Hatay, Tarsus, Kayseri, Diyarbakir, Kavak) and 4 juvenile reformatory houses (Ankara, İstanbul, Elazıg, Urla) where juvenile detainees are stayed. Girls are accommodated in Urla Juvenile Reformatory House.

Juvenile Penal Institutions in Hungary

Prison sentences imposed on juveniles shall be served in a separate law enforcement institution or in a separated part of a law enforcement institution.

In the law enforcement institution established for juveniles, convicted adults can only be placed in order to ensure the operation of the law enforcement institution. In order to facilitate the integration of juveniles into society, assistance shall be sought from the office of the public guardian and other state and civil organisations, probation officer and the relatives of the juvenile.

In the course of serving the prison sentence, special attention shall be paid to the education, personality and physical development of, the continuation of the compulsory education and the possibility of the first employment of the juvenile.

It shall be ensured that the juvenile should participate in training courses or in semi-skilled worker’s trainings, and can study secondary school level materials. The juvenile shall continue their compulsory studies until the age defined in a separate law.

The juvenile can be awarded with a certificate of praise.

Solitary confinement can last up to twenty days in a juvenile prison and up top ten days in a remand prison. The juvenile punished with solitary confinement shall not be banned from school classes and reintegration programmes.

In the case of a sentenced juvenile, the law enforcement institution shall request a pedagogical opinion from the competent school or child protection institution in order to familiarise itself with the sentenced juvenile, in particular their conduct, industry, the fields that need to be developed and the data of their family background.

The law enforcement institution shall prepare a personal educational plan for the juvenile in order to facilitate the reintegration of the sentenced juvenile into society, reduce their integration-related problems, set their psychological condition in order, improve their education and training, have them accept the basic ethical norms and prepare the juvenile for a healthy lifestyle.

Upon request from their legal representative, and with the approval of the law enforcement institution, the juvenile detainee can participate in family consultation in every three months, which is an informal form of contact at the law enforcement institution. The parent cannot participate at the family consultation if the parent’s right of custody is terminated or limited by the decision of the court.

Upon request from their legal representative and with the approval of the law enforcement institution, the juvenile – according to the possibilities of the law enforcement institution – can participate in family therapy, except in case of the parent’s right to custody is terminated or limited by the decision of the court. The number of the appointments of family therapy shall depend on the therapeutic requirements. The family consultation and the appointments of the family therapy shall not constitute parts of receiving visitors. It is allowed among detainees, and the sentenced juvenile can request it as well. The participation of the juvenile detainee at the family therapy is approved to be organised outside the law enforcement institution as well.

Upon request from the juvenile detainee, – according to the possibilities of the law enforcement institution – they can be put in common cell with their juvenile sibling, provided that they are from the same sex. In case of common placement, the criminal record and the committed offence of these detainees shall be taken into account as well as the possible effects of the common placement on the order and security of the custody, and the level of emotional and mental development of the detainees.

The juvenile detainee can keep contact with the teacher of their educational institution for the sake of their compulsory studies and exam requirements, as well as for their personal development.

In case of their studies has been started, to perform the exam obligations, the law enforcement institution can take care of making appearance of the detainee.

Upon request from the detainee, if the director of the school and the commander of the law enforcement institution both give their approval. With the approval of the commander of the law enforcement institution, the detainee can hold a student status or private student status as a student at an educational institution outside the law enforcement institution; in this case they pursue their obligation of attendance and exam at the educational institution.

During the approval, the offence, the security risks, the earlier conduct of the detainee, their educational background and diligence shall be taken into account. According to the possibilities of the law enforcement institution, the furnishing of the cells and living areas serving for the juvenile detainees shall be ranged by taking into account the conduct, the educational background and the diligence of the juveniles.

Educational achievement and conduct shall be regarded in view of personal skills of the detainee. Evaluation shall be made by the staff of the law enforcement institution, and the reintegration expert responsible for the education of the juvenile. In case of the law enforcement institution is not in a contracting relationship with primary school, the law enforcement institution ensures the primary education in the framework of private student status, by an agreement on cooperation with a school situated within the competence of the Institute.

Conditions of reintegration custody for juvenile detainees:

Participation at family therapy or family consultation,
The approval of the legal representative, a receiving statement in view of the housing, as well as a statement on the escort of the detainee.

The sentenced juvenile with limited capacity can file a complaint, or make a statement independently in matters of their detention without the agreement or post approval of their legal representative.

The juvenile shall contribute to the expenses in case of they is employed or has a scholarship.

Juveniles under eighteen are prohibited to carry tobacco products; smoking is strictly forbidden for juveniles even with the approval of the legal representative.

Rehability-conducted activities for juvenile prisoners in Turkey

Education and rehabilitation activities are carried out meticulously in all institutions to prevent juvenile prisoners from committing crimes again and to rehabilitate them. Accordingly, psychosocial assistance and education services in our penal institutions provide education and rehabilitation activities for juvenile prisoners and their families.

Psychosocial assistance services

Juveniles can consult with psychologists and social workers in the institution in order to provide solutions to their psychological and social problems. Experts in institution also carry out efforts to support juveniles to become healthier and more harmonious individuals through individual or group work. Increasing the juvenile’s awareness for the conditions they are in and developing alternative solutions for their conditions are supported by psychosocial assistance service experts by taking into account the individual characteristics of the juvenile through individual interviews or group work. In the meantime, necessary interventions are made to the juvenile by activating his family or other social support systems. Post-release protection and assistance efforts help juveniles to continue their education and to get a job. Thus, it contributes to their participation in society as harmonious individuals.

Education activities

Juveniles who have never been received education or who have left their education are evaluated by the education service so that they can continue their education, and all kinds of procedures for the juvenile’s education are carried out by the teachers in this service.

In this context, the following activities are conducted in our institutions:

First degree literacy and second degree education courses,
Preparation and support courses for formal and non-formal education,
Open elementary school and open high school exams,
University entrance exams,
Vocational training courses,
Social, cultural and sports activities,
Bookcase and library activities.

Juveniles in reformatory houses; according to their age and educational status, they can continue elementary, secondary and higher education institutions, social activities in their schools, sports activities, foreign language, computer, university preparation, vocational training, etc., where they can improve themselves in relation to their education. They can take exams related to distance education and university outside the institution, participate in social events such as theatre, concerts and sports events under the supervision of institution teachers and experts.

Juveniles in reformatory houses can continue their formal education. Juveniles over the age of fifteen who cannot continue their formal education are directed to a suitable vocational training. As a result of these trainings, by enabling them to have a profession, assistance is provided to them not to be turned to the crime again after their release.

Staff training programs

There is the ARDIÇ Program, which was developed in order to strengthen the psycho-social and management skills of the staff working for the reintegration of juveniles in penal institutions, based on the best interests of the juvenile, and it is prepared with a child-oriented and holistic perspective. It consists of ARDIÇ Manager and Staff Training Program together with the ARDIÇ Psychosocial and Intervention Program.

ARDIÇ Program is an in-service training program. It consists of two programs.

ARDIÇ Staff Training Program (Specialization Training)

Within the scope of efforts to strengthen the capacities of institution governors, prison officers and other staff working in the institution. It is a training given in staff training centers. This program consists of five modules. The modules in question are; Sociology of Juvenile Delinquency, Relevant Legislation and Institutional Life, Juvenile Psychology and Approaches, Emotional and Behavioural Problems of Juveniles and Problems Affecting Mental Health (case-based), In-house Interaction and Personal Development Skills, Working with Vulnerable Groups and Juveniles with Special Needs.

ARDIÇ Psychosocial and Intervention Program

It has been developed for the juvenile in the institution, the staff and the families of the juveniles, and is given by the psychosocial service through individual and group work.

The revised ARDIÇ Psychosocial and Intervention Program modules are:

Personality Development Module,
Family Education Module,
Anger Control Module,
Addiction Intervention Module,
Safe Behaviour Development (“I’m Here!”),
Module for Sexual Assault Crime,
Reproductive and Sexual Health Module and Seminars (Prevention of Addiction, Harms of Smoking, Lifestyle, Internet/Media, Abuse Protection, Anger/Stress, Communication).

Individualized Rehabilitation System (BİSİS)

In all practices carried out in penal institutions, the penitentiary regime appropriate to juvenile’s situation, rehabilitation and training plan are implemented by determining the personal characteristics, physical, mental and health conditions of the juveniles, their lives before committing a crime, their social environment and relations, their artistic and professional activities, their moral tendencies, their perspectives on crime, their prison sentence periods and types of crimes.

In this context, an Individualized Rehabilitation System (hereinafter: BİSİS) has been developed, which includes risk assessment, comprehensive assessment-evaluation and supervision considering the holistic and qualified conduct of all efforts for convicts/detainees. With the Examination and Evaluation Forms for Convicts/Detainees (ARDEF) which is a risk assessment tool, the system in question enables the assessment of individual risks and needs, the development of appropriate approaches that highlight the biological-psychological and social characteristics of each juvenile, and the implementation of an individualized rehabilitation program. With this system, the preparation process for the post-release of juveniles begins with their admission to the institution, and all their lives in the institution are planned accordingly.

One of the most remarkable aspects of the implementations within BİSİS is the concept of “Group Leadership”. The group leader refers to the prison officer who is responsible for the juveniles in a room, is responsible for guiding them, has high communication skills and problem-solving skills, and has received pedagogically-based group leadership training. Each group leader works in the common living spaces of the juveniles and is responsible for 10-15 juveniles. Thus, there is an opportunity to get to know the juvenile better, their needs and developments are monitored, their lives in the institution are planned, and the role of being an exemplary role model in preparing them for society is fulfilled.

Cooperation with Non-Governmental Organizations, Universities and Public Institutions and Organizations in Turkey

Within the scope of education and rehabilitation activities, cooperation is made with both public institutions and organizations and non-governmental organizations within all studies conducted in order to establish and develop relations with the outside world for juveniles staying in juvenile’s reformatory houses, closed penal institutions and juvenile’s units of adult penal institutions.

In this context, the protocol has been signed between the KIZILAY and our Ministry in order to provide travel allowance to those whose release date is approaching among the juveniles who are staying in closed penal institutions, juvenile reformatory houses and penal institutions where there are no separate juvenile institutions, and to provide roadside assistance to family members who cannot come to visit their children from outside the province due to financial insufficiency.

Play, sports and youth camp activities continue within the scope of education and rehabilitation activities in our penal institutions for the rehabilitation of juveniles and preventing them from committing crimes again. Within the scope of the protocol we signed with the Ministry of Youth and Sports, efforts are carried out in line with the provisions of the Ministry of Youth and Sports, the provisions in question as follows: “Juveniles staying in juvenile reformatory houses are provided to benefit from youth camps” and “By means of scanning, experts determine which sports branch is suitable for juvenile prisoners in penal institutions and reformatory houses and for probationer juveniles under the probation services”.

Within the scope of the e-visit Project on Integration of Smart Technologies into Penal Institutions carried out by our General Directorate, with KIOSK devices, it is planned to meet the needs of prisoners in all penal institutions across Turkey such as shopping in the canteen, sending letters, and video-conference with their families.

In this context, KIOSK devices were first installed and activated in female, juvenile penal institutions and juvenile reformatory houses in order to complete the psychosocial development of juveniles pushed to crime to support their social integration processes, to strengthen family relations.

Conclusion

Prevention of juvenile delinquency is a core element of crime prevention in both countries. The international regulations have been made recognizing that juveniles pushed to crime need special care and assistance in terms of physical, mental and social development by the reason of they are in the early stages of development and that they need legal protection in conditions of peace, freedom, value and security.

There are special regulations from the moment the juvenile pushed to crime are included in the system. Taking steps to support the reintegration of juveniles into the society after the execution of their sentences and helping to eliminate the factors that may cause them to turn to crime again constitute the basis of our penitentiary policy.

Collaboration studies on education and rehabilitation to prevent juveniles from re-offending and to rehabilitate them are carried out with the non-governmental organizations, universities, public institutions and organizations. In the penal institution, studies are carried out involving families in order to reorganize the relations of juveniles with their families and to strengthen the relations between them and the support is provided for juveniles to integrate them into society and to prepare them for the post-release period.

Bory, Noémi LL.M, PhD, Associate Professor, Pázmány Péter Catholic University, Criminal Law and Law Enforcement Budapest, Hungary; Hüseyin Şık, Judge, Head of the Rehabilitation and Reintegration Department, General Directorate of Prisons and Detention Houses Ministry of Justice, Ankara, Turkey

Az emberi jogok érvényesülése a fiatalkorúak büntetés-végrehajtásában

Szerző(k): Bory Noémi

A fiatalkorú fogalma és a velük szemben kiszabható szankciók típusai

Büntetőjogi értelemben fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét még nem.¹ A büntetőjogi értelemben vett fiatalkorú fogalmának felső határa büntetés-végrehajtási jogi értelemben kitolódik három évvel abban az esetben, ha az adott személyt fiatalkorúként ítélték el és a fogva tartása alatt töltötte be a tizennyolcadik életévét, de a huszonegyedik életévét még nem.²

Fiatalkorúval szemben szabadságelvonással járó szankciók az elzárás, a szabadságvesztés, valamint a javítóintézeti nevelés.

Szabadságelvonással nem járó büntetés a közérdekű munka, a pénzbüntetés, a foglalkozástól eltiltás, a járművezetéstől eltiltás, a kitiltás, a sportrendezvények látogatásától való eltiltás, valamint az intézkedések közül a megrovás, a próbára bocsátás, a jóvátételi munka, a pártfogó felügyelet, az elkobzás, a vagyonelkobzás és az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tétele.

Fiatalkorúak esetében az elzárás büntetés legrövidebb tartama három nap, leghosszabb tartama harminc nap. A tartamot fiatalkorúak esetében is napokban kell meghatározni, és büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani. Az elzárás kiszabása fiatalkorúakkal szemben nem felel meg a Btk.-ban a fiatalkorúak esetén meghatározott nevelési eszmének, mivel a rövid tartam alatt nincs lehetőség a fiatalkorú átnevelésére, nincs visszatartó hatása a bűnelkövetéstől, a fiatalkorú az elzárás végrehajtása alatt kimarad az iskolából, ugyanakkor a büntetés-végrehajtási intézetek túltelítettsége miatt sok esetben nincs lehetőség az elkülönítésükre, így az elzárásra ítélt fiatalkorú az intézetben tovább fertőződhet a bűnözéssel.

Fiatalkorúval szemben életfogytig tartó szabadságvesztést nem lehet kiszabni. A magyar szabályozás alapján a fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés legrövidebb tartama bármely bűncselekmény esetén egy hónap. Aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenhatodik életévét nem töltötte be, a vele szemben kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetése esetén tíz év, míg öt évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén öt év. A bűncselekmény elkövetésekor tizenhatodik életévét betöltött fiatalkorúra kiszabható szabadságvesztés leghosszabb tartama életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetése esetén tizenöt év, tíz évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén tíz év, öt évet meghaladó tartamú szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése esetén öt év.

A feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatban új rendelkezés, hogy a Btk. 38. § (4) bekezdés e) pontja³ és az (5) bekezdés alapján a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége akkor zárható ki, ha a bűncselekmény elkövetésekor a fiatalkorú a tizenhatodik életévét betöltötte és tízévi vagy azt meghaladó tartamú szabadságvesztésre ítélik.

A javítóintézeti nevelés

Magyarországon a fiatalkorúval szemben – a felnőttkorúakra vonatkozó általános szabályoktól eltérően – intézkedésként javítóintézeti nevelés is alkalmazható. Javítóintézeti elhelyezésre a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltött és a huszonegyedik életévét be nem töltött személyekkel szemben, büntetőügyben hozott jogerős bírói ítélet alapján kerülhet sor. Amennyiben a bíróság a fiatalkorú elkövetőnél javítóintézeti nevelés alkalmazását tartja célravezetőnek, úgy gondosan vizsgálnia kell az elkövető személyi körülményeit, melynek megismerése érdekében környezettanulmányt, pártfogói véleményt, valamint iskolai vagy a munkahelyi jellemzéseket szerez be. A javítóintézeti nevelést a bíróság akkor rendeli el, ha a fiatalkorú eredményes nevelése érdekében (korábban zárt) intézeti elhelyezés szükséges.

Magyarországon jelenleg öt javítóintézet működik: Aszódon, Debrecenben, Budapesten kettő (Rákospalotán, illetve a Szőlő utcában), valamint 2015 szeptemberétől Nagykanizsán.

Költségvetésüket és működési rendjüket 2012-től az Emberi Erőforrások Minisztériuma határozza meg. Minden intézmény valamilyen szempont szerint speciális funkciót tölt be a nevelésre utalt fiatalkorúak egyes csoportjai tekintetében. Aszódon csak jogerősen elítélt, Budapesten csak letartóztatásba helyezett fiúkat fogadnak, Rákospalotán és Debrecenben, valamint Nagykanizsán pedig mind a két típusú javítóintézeti nevelésre utalt fiatalokat is elhelyeznek, előbbiben csak lányokat.

A Btk. kizáró rendelkezésként leszögezi, hogy a javítóintézeti nevelés mellett nem szabható ki szabadságvesztés, elzárás vagy közérdekű munka,⁴ továbbá javítóintézeti nevelés nem rendelhető el azzal szemben sem, aki az ítélet meghozatalakor a huszadik életévét betöltötte.⁵ A javítóintézeti nevelés tartama egy évtől négy évig terjedhet.⁶ A javítóintézeti nevelés minimuma egy év, maximuma a korábbi szabályozástól eltérően nem három, hanem négy év. A felső korhatár felemelése összefügg a büntethetőségi korhatár leszállításával. A javítóintézeti nevelés tartamát a bíróság a szabadságvesztéshez hasonlóan években és hónapokban állapítja meg.

A szabadságvesztés végrehajtása során elrendelhető feltételes szabadsághoz hasonlóan a javítóintézeti nevelést sem kell teljes tartamában végrehajtani, hanem az alábbiakban részletezett feltételek fennállása esetén lehetőség van a fiatalkorú ideiglenes elbocsátására.

A javítóintézetből ideiglenes elbocsátásnak akkor lehet helye, ha alaposan feltehető, hogy a fiatalkorúval szembeni nevelő jellegű intézkedés célja az intézeten kívül, pártfogó felügyelet elrendelésével egyidejűleg is elérhető. Ebben az esetben az ideiglenes elbocsátásról a büntetés-végrehajtási (a továbbiakban: bv. bíró) dönt. Lehetőség van arra is, hogy az ítélet meghozatalakor a bíróság megállapítsa, hogy a fiatalkorú a javítóintézeti nevelés felének letöltése után ideiglenesen elbocsátható az intézetből, amennyiben az intézkedés végrehajtása alatt két feltétel egyidejűleg teljesül:

a) a fiatalkorú legalább egy évet eltölt az intézetben, és

b) alaposan feltehető, hogy az intézkedés célja további javítóintézeti nevelés nélkül is elérhető.

Az ideiglenes elbocsátás tartama azonos a javítóintézeti nevelés hátralévő részével, de legalább egy év. Az ideiglenes elbocsátás tartama alatt a fiatalkorú pártfogó felügyelet alatt áll. A bíróság az ideiglenes elbocsátást abban az esetben szünteti meg, ha a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás alatt – a Btk. 122. §-ában meghatározott esetet kivéve – szabadságvesztésre ítélik, vagy vele szemben javítóintézeti nevelést rendelnek el. Ha a bíróság a fiatalkorúval szemben más büntetést szab ki, vagy más intézkedést alkalmaz, a bíróság az ideiglenes elbocsátást megszüntetheti. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése esetén az ideiglenes elbocsátáson töltött idő a javítóintézeti nevelésbe nem számítható be.

Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése két esetben kötelezettsége a bíróságnak: ha a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás alatt szabadságvesztésre – kivéve azt az esetet, amikor a fiatalkorút a javítóintézeti nevelésre ítélés után elkövetett bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre⁷ – ítélik, vagy ha a bíróság a fiatalkorúval szemben javítóintézeti nevelést rendel el. Más büntetés kiszabása vagy más intézkedés alkalmazása esetén az ideiglenes elbocsátás megszüntetése lehetőség, a bíróság mérlegelésén múlik. Az ideiglenes elbocsátás abban az esetben is megszüntethető, ha a fiatalkorú megszegi a pártfogó felügyelet szabályait. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése kötelező, ha a fiatalkorú a pártfogó felügyelet magatartási szabályait súlyosan megszegi. Mindkét esetről a bv. bíró rendelkezik. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetése esetén értelemszerűen az ideiglenes elbocsátáson töltött idő nem számít bele a javítóintézeti nevelés tartamába.

A 2013. július 1. napjától hatályos rendelkezés alapján „ha a fiatalkorút a javítóintézeti nevelésre ítélés után elkövetett bűncselekmény miatt a javítóintézeti nevelés vagy az ideiglenes elbocsátás alatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélik, ebben az esetben a szabadságvesztés büntetést kell végrehajtani. A javítóintézeti nevelés hátralévő részét szabadságvesztésre kell átváltoztatni úgy, hogy kétnapi javítóintézeti nevelés helyébe egynapi szabadságvesztés lép.”⁸

A Btk. indoklása kifejti, hogy ebben az esetben indokoltnak tűnhet a fiatalkorú elkülönítése a javítóintézetben elhelyezett társaitól, vele szemben végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása, és átszállítása az ország területén működő, fiatalkorúak részére fenntartott hat büntetés-végrehajtási intézet egyik intézményébe.

Amennyiben a fiatalkorúval szemben javítóintézeti nevelést rendelt el a bíróság és szabadságvesztés-büntetést is kiszabott, akkor összbüntetésként a szabadságvesztést kell végrehajtani, figyelemmel arra, hogy a büntetések jellegükből adódóan megelőzik az intézkedéseket. Ennek tartamát a bíróság legfeljebb egy évvel meghosszabbíthatja, ha erre a 106. §-ban meghatározott cél elérése érdekében szükség van. A meghosszabbítás tartama azonban a javítóintézeti nevelés hátralévő részét nem érheti el. A meghosszabbított tartam a négy évet nem haladhatja meg. Abban az esetben, ha a bíróság a fiatalkorúval szemben több olyan javítóintézeti nevelést rendelt el, amelyeket az egységes intézkedés elrendelésekor még nem hajtottak végre, vagy amelyeket folyamatosan hajtanak végre, a bíróság a fiatalkorúval szemben egységes intézkedésként javítóintézeti nevelést rendel el.

Az egységes intézkedésként elrendelt javítóintézeti nevelés tartamát úgy kell megállapítani, hogy az ne legyen rövidebb a leghosszabb tartamú javítóintézeti nevelésnél, de ne haladja meg az elrendelt javítóintézeti nevelések együttes tartamát, illetve a négy évet.

A fiatalkorút, amennyiben a huszonegyedik életévét betöltötte, az intézetből véglegesen el kell bocsátani. A korábbi szabályozás az elbocsátás végleges időpontját a tizenkilencedik életévben határozta meg. Az intézetből való elbocsátás akkor végleges, ha az ideiglenes elbocsátás sikeresen telik le, ebben az esetben a fiatalkorúnak nem kell letöltenie a javítóintézeti nevelés hátralévő részét. Amennyiben a fiatalkorút az ideiglenes elbocsátás tartama alatt szabadságvesztésre ítélik, vagy vele szemben javítóintézeti nevelést rendelnek el, az ideiglenes elbocsátást meg kell szüntetni.

A fiatalkorúak letartóztatásának végrehajtása javítóintézetben

Hazánkban a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet rendelkezett elsőként arról, hogy a tizennyolcadik életévüket be nem töltött gyermekek fogva tartására csak a felnőttektől elkülönítetten kerülhet sor. Szintén ez a jogszabály mondta ki annak a lehetőségét, hogy a fiatalkorúak előzetes letartóztatása a büntetés-végrehajtási intézet mellett javítóintézetben is foganatosítható.

Javítóintézetben végzett pedagógiai és pszichológiai elemzések egyértelműen igazolták, hogy:

a javítóintézetben letartóztatott, majd ugyanabban az intézetben javítóintézeti nevelését töltő fiatalok reszocializációja eredményesebb, mint a büntetés-végrehajtási intézmény közegében végrehajtott letartóztatás, és az azt követő javítóintézeti nevelés során megvalósuló reszocializáció;
a letartóztatás javítóintézetben történő végrehajtása a gyermek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez és a védelemhez való alkotmányos jogának érvényesülését szolgálja, míg a büntetés-végrehajtási intézetben végrehajtott letartóztatás időtartama alatt folyamatosak a további kriminalizáló, valamint személyiségdeformáló hatások.

1995 óta lehetőség van arra, hogy a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben is végre lehessen hajtani. A büntető jogszabályok módosításáról szóló 1995. évi XLI. törvény 13. §-a a korábban hatályos büntetőeljárási törvény⁹ (a továbbiakban: Be.) 302. §-át kiegészítette a (6) bekezdéssel, amely akként rendelkezett, hogy a fiatalkorú előzetes letartóztatását javítóintézetben is végre lehet hajtani.

A törvény indoklása kifejti, hogy a gyermekek jogairól szóló egyezmény¹⁰ 37. §-ának b) pontja alapján a gyermek előzetes letartóztatatását csak a végső eszközként és a legrövidebb időtartamban lehet alkalmazni.

Az 1995. évi LXI. törvény 7. §-a a korábban hatályos büntető törvénykönyvet¹¹ kiegészítette a 120/B. §-sal, és kimondta, hogy az elrendelt javítóintézeti nevelésbe az előzetes fogva tartás teljes idejét be kell számítani, és a beszámításnál egy napi előzetes fogva tartás egy napi javítóintézeti nevelésnek felel meg. Erre figyelemmel a határozott idejű javítóintézeti nevelésbe be kell számítani az előzetes fogva tartás teljes idejét, tekintettel arra, hogy a javítóintézeti nevelés jellegéből adódóan súlyos szabadságkorlátozással jár.

A hatályos büntetőeljárási jogi rendelkezdések szerint a tizennégy és tizennyolc év közötti fiatalkorúval szemben elrendelt letartóztatás maximum két évig, tizenkettő és tizennégy év közötti fiatalkorúval szemben elrendelt letartóztatás maximum egy évig tarthat, kivéve az ügydöntő határozat kihirdetése után elrendelt vagy fenntartott letartóztatás esetét, továbbá, ha a másod- vagy a harmadfokú bíróság hatályon kívül helyező végzés elleni fellebbezés elbírálása iránti eljárás, vagy hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárás van folyamatban.¹²

A Bv. tv. a fiatalkorú letartóztatásának végrehajtási helyét is differenciálja a fiatalkorú életkora alapján. Négy életkornak van jelentősége a végrehajtási hely meghatározása szempontjából: a tizenkettedik, a tizennegyedik, a tizennyolcadik és a huszadik életévnek. A fiatalkorú letartóztatását javítóintézetben kell végrehajtani, ha a letartóztatás elrendelésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be. Ha a letartóztatás elrendelésekor a tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét még nem, akkor fő szabály szerint javítóintézetben, kivételesen büntetés-végrehajtási intézetben; ha a letartóztatás elrendelésekor a tizennyolcadik életévét betöltötte, de a huszadik életévét még nem, akkor fő szabály szerint büntetés-végrehajtási intézetben, kivételesen javítóintézetben; míg ha a letartóztatás elrendelésekor a huszadik életévét betöltötte, kizárólag büntetés-végrehajtási intézetben lehet végrehajtani a letartóztatásukat.¹³

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának speciális szabályai

A Bv. tv. is külön rendelkezéseket tartalmaz a fiatalkorú elítéltekre,¹⁴ valamint az általános rendelkezések között is találhatók fiatalkorúakra vonatkozó szabályok.

A fiatalkorúakra a felnőttkorúakra irányadó szabályokat a sajátos életkori eltérésekkel együtt kell alkalmazni, vagyis csak az eltérések jelennek meg a szabályozásban.

A büntetés végrehajtása alatt a fiatalkorúak elhelyezésére speciális szabályok vonatkoznak, mert a fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben vagy a büntetés-végrehajtási intézet elkülönített részében kell végrehajtani. A fiatalkorúakat el kell különíteni a felnőtt korú fogvatartottaktól, a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében felnőtt korú elítéltet csak az intézet működése érdekében lehet helyezni.

Fiatalkorúaknál két büntetés-végrehajtási fokozatot különböztet meg a Btk., ezért több határozott tartamú szabadságvesztés végrehajtásának a sorrendje: fiatalkorúak börtöne, fiatalkorúak fogháza. A fiatalkorúakkal szemben a hatályos szabályozás alapján a kiszabott büntetést nem lehet a legsúlyosabb végrehajtási fokozatban, fegyház fokozatban végrehajtani. Magyarországon a szabadságvesztés végrehajtási fokozata a fiatalkorúak börtöne, ha a fiatalkorút bűntett miatt kétévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélik, illetőleg az egyévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú visszaeső, vagy az egyévi vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt fiatalkorút a szándékos bűncselekmény elkövetését megelőző három éven belül szándékos bűncselekmény miatt javítóintézeti nevelésre ítélték. A fent részletezett eseteken kívül a szabadságvesztés végrehajtási fokozata fiatalkorúak fogháza.

A fiatalkorúval szemben kiszabott börtön- és fogházbüntetés végrehajtása megelőzi az egyéb szabadságvesztés végrehajtását.¹⁵ Az azonos végrehajtási fokozatban lévő és összbüntetésbe nem foglalható, vagy összbüntetésbe nem foglalt szabadságvesztések közül azt a szabadságvesztést kell előbb végrehajtani, amelyből kizárt az elítélt feltételes szabadságra bocsátása.

A szabadságvesztést a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézeteiben hajtják végre. Jelenleg Magyarországon három büntetés-végrehajtási intézet van kijelölve: az országos hatáskörű Tököli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete, valamint két regionális büntetés-végrehajtási intézet; a Bács-Kiskun Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet Kecskeméten és a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézete Szirmabesenyőn.

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézeteiben, a felnőtt korú fogvatartottakhoz hasonlóan, a fent részletezett eltérések figyelembevételével működik a rezsimrendszer: mindkét végrehajtási fokozatban általános, enyhébb és szigorúbb rezsim van. A progresszív rezsimszabályoknak megfelelően eltérő a látogatás és a telefonálás ideje; a látogató-fogadás gyakorisága; a személyes szükségletre fordítható összeg; a telekommunikációs eszköz útján történő kapcsolattartás gyakorisága; a kimaradás; az eltávozás időtartama és gyakorisága; valamint az elítéltek birtokában tartható tárgyak köre és mennyisége. Az egyes rezsimek szektorrácsokkal vannak elválasztva.

A büntetés-végrehajtás alatt érvényesülő alapvető emberi jogok

Az Alaptörvény Szabadság és felelősség című fejezete tartalmazza a polgárok alapvető jogait, kimondva, hogy az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait tiszteletben kell tartani, senkit nem lehet kínzásnak, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni [III. cikk (1) bekezdés]; mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz [IV. cikk (1) bekezdés], valamint mindenkinek joga van a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához (XII. cikk). Az alapvető jogok között természetesen vannak olyanok, amelyek a büntetés végrehajtása során nem érvényesülhetnek maradéktalanul.

A fiatalkorú fogvatartottakra irányadó nemzetközi dokumentumok

A gyermek szabadságtól való megfosztása és a szabadságától megfosztott gyermek jogai az ENSZ Gyermekjogi Egyezményében

A kínzás, a megalázó bánásmód és a szabadságtól való megfosztásról szóló 37. cikk alapján „Az Egyezményben részes államok gondoskodnak arról, hogy

a) gyermeket ne lehessen sem kínzásnak, sem kegyetlen, embertelen, megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak alávetni. Tizennyolc éven aluli személyek által elkövetett bűncselekményekért sem halálbüntetést, sem szabadlábra helyezés lehetőségét kizáró életfogytiglan tartó szabadságvesztést ne legyen szabad alkalmazni;

b) gyermeket törvénytelenül vagy önkényesen ne fosszanak meg szabadságától. A gyermek őrizetben tartása vagy letartóztatása, vagy vele szemben szabadságvesztés-büntetés kiszabása a törvény értelmében csak végső eszközként legyen alkalmazható a lehető legrövidebb időtartammal;

c) a szabadságától megfosztott gyermekkel emberségesen és az emberi méltóságnak kijáró tisztelettel, életkorának megfelelő szükségleteinek figyelembevételével bánjanak. Különösképpen el kell különíteni a szabadságától megfosztott gyermeket a felnőttektől, kivéve, ha a gyermek mindenek felett álló érdekében ennek ellenkezője tűnik ajánlatosabbnak; a gyermeknek, rendkívüli körülményektől eltekintve, joga van levelezés és látogatások útján kapcsolatban maradni családjával;

d) a szabadságától megfosztott gyermeknek joga legyen igen rövid idő alatt jogsegélyt vagy bármely más alkalmas segítséget igénybe venni, valamint joga legyen arra is, hogy szabadságelvonásának törvényességével kapcsolatban bírósághoz vagy más illetékes, független és pártatlan hatósághoz forduljon, és hogy az ügyben sürgősen döntsenek

A nemzetközi dokumentumban megfogalmazott alapvető követelmény az, hogy a végrehajtandó szabadságvesztést csak ultima ratioként, azaz végső megoldásként lehessen alkalmazni, és ezzel párhuzamosan az alternatív szankciókat, a diverziós (a büntetőeljárás lefolytatásától eltekintő) megoldásokat kell előtérbe helyezni. A szabadságtól megfosztáshoz kapcsolódó rendelkezések nemcsak azokra a gyerekekre vonatkoznak, akik bűncselekményt követtek el, hanem akiket a mentális egészségüket érintő okok vagy a menedékkéréshez, bevándorláshoz kapcsolódó okok miatt fosztottak meg a szabadságuktól.

A Pekingi szabályok (The Beijing Rules) és a fiatalkorúak bebörtönzésének
kivételes esetei

A 40/33. ENSZ Közgyűlési Határozat (a továbbiakban: a Pekingi Szabályok) koncepcióját 1980-ban, a caracasi 6. Bűnmegelőzési és az elkövetők kérelmével foglalkozó ENSZ konferencián dolgozták ki. Ezt követően a dokumentumot 1984-ben szövegezték meg és 1985. november 29. napján fogadta el az ENSZ közgyűlése, Az ENSZ minimumkövetelmény-szabályai a fiatalkorúak igazságszolgáltatási rendszerére címmel.

a) Már a preambulumban is megfogalmazódik az az elv, hogy a fiatalkorúak különös gondoskodást és segítséget igényelnek, valamint jogi védelemre szorulnak. Ezért rögzítik, hogy ha előmozdítják a fiatalkorúak jólétét, azzal csökken a jogi beavatkozás szükségessége, ezáltal csökken az az ártalom is, melyet az eljárás okozhat a fiatalkorúnak.

b) Középpontba kerül a „más elbánás” szükségessége, az arányos szankcionálás, amely során figyelembe kell venni a bűncselekmény súlyát és a fiatalkorú személyiségét, valamint felmerül a kifejezetten fiatalkorúak számára kialakított szabályok, intézmények, és eljárás kialakításának gondolata is.

c) Az arányosság elve jelenik meg abban a rendelkezésben, hogy a szankciónak igazodnia kell a bűncselekmény súlyához, ehhez pedig fiatalkorúak esetén egy pluszkövetelményt is megkíván: az elkövető egyéniségének, személyiségének figyelembevételét.

d) A 17. szabály részletesen kifejti, hogy a fiatalkorú bűntetteseket nem szabad bebörtönözni büntetőintézetben, hacsak nem olyan súlyos cselekmény miatt ítélik el őket, amely más személy elleni erőszakban nyilvánult meg, vagy az ítélet alapja más súlyos bűncselekmények „megrögzött” elkövetése.

A Pekingi Szabályok jelentősége abban áll, hogy először foglalkozott a fiatalkorúak büntetés-végrehajtásával, és rendelkezett arról, hogy fiatalkorúakkal szemben a zárt intézetbe utalást csak a legvégső esetben, azaz csak ultima ratioként lehet alkalmazni. A dokumentumban foglaltak ma is kihatással vannak a fiatalkorú bűnelkövetőkkel való bánásmódra.

Az Európai Börtönszabályok (European Prison Rules) és a fogva tartott kiskorúak

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2006. január 11. napján fogadta el az Európai Börtönszabályokról szóló R(2006) 62. számú ajánlást a tagállamok számára. Az ajánlásnak kiemelkedő jelentőségű a tekintetben, hogy elsőként fogalmazott meg a tagállamok számára a büntetés-végrehajtással és a fogvatartottak jogaival kapcsolatos rendelkezéseket.

Az Európai Börtönszabályok a fiatalkorúak szabadságvesztésére vonatkozóan három általános rendelkezést tartalmaz.

a) A 35. pont külön rendelkezik a fogvatartott kiskorúakról. Szabályozza azt a lehetőséget is, ha tizennyolcadik életévüket be nem töltött kiskorúakat kivételesen a felnőttek büntetés-végrehajtási intézetében helyeznek el: ekkor a hatóságoknak oda kell figyelniük arra, hogy ne csupán azokhoz a szolgáltatásokhoz jussanak hozzá a fiatalkorúak, amelyek valamennyi fogvatartott számára hozzáférhetők, hanem olyan szociális, pszichológiai és oktatási szolgáltatásokhoz, lelki gondozáshoz és szabadidős programokhoz, illetőleg ezeket kiváltó tevékenységekhez is, amelyek a szabadon lévő kiskorúak számára elérhetők, továbbá minden iskoláskorú fiatalkorú fogvatartott számára biztosítani kell az ilyen oktatáshoz való hozzáférést.

Foglalkozik az utógondozás kérdésével is. A büntetés-végrehajtási intézetből szabadult fiatalkorúnak további segítséget kell kapnia, valamint azokban az intézetekben, ahol kiskorúakat tartanak fogva, a büntetés-végrehajtási intézetnek a felnőtteket befogadó részeitől különválasztott részében kell tartózkodniuk, kivéve, ha ez a gyermekek legfőbb érdekével ellentétesnek tekinthető.

Külön rendelkezik a kicsiny gyermekekről. Kicsiny gyermek a büntetését töltő szülőjével kizárólag akkor maradhat együtt, ha ez az adott gyermek legfőbb érdekét szolgálja. Az ilyen gyermekek nem kezelhetők fogvatartottként. Külön előírásokat kell biztosítani az ilyen kicsiny gyermekek jóllétének védelme érdekében.

b) Az Európai Börtönszabályok II. részében, a 11.1. pontban rögzíti, hogy a tizennyolcadik életévüket még be nem töltött kiskorúak nem tarthatók fogva a felnőtt korúak büntetés-végrehajtási intézeteiben, hanem kifejezetten az erre a célra kialakított létesítményben kell őket fogva tartani. Amennyiben a kiskorúakat kivételesen ilyen büntetés-végrehajtási intézetekben tartanak fogva, külön szabályokkal kell rendezni a helyzetüket és a szükségleteiket.

c) A III. részben a 28.3. pont kihangsúlyozza, hogy külön figyelmet kell fordítani a fiatalkorú fogvatartottak oktatására.

Összegzésként megállapítható, hogy a fiatalkorúakra vonatkozó hazai hatályos szabályozás maradéktalanul megfelel a nemzetközi egyezményekben foglalt alapelveknek, illetőleg annak, hogy az állam az emberi szabadságjogokat csak annyiban korlátozhatja és szabályozhatja, amennyire azt a társadalom érdeke megkívánja. Jogállami kötelezettség a büntetés végrehajtása alatt is az alapvető emberi jogok és alapelvek biztosítása, valamint a nemzetközi emberi jogi elvárásoknak és követelményeknek való megfelelés.

„Sikerek” a zárt intézetekben

A Rákospalotai Javítóintézetben jelenleg két csoportban vannak elhelyezve a jogerős javítóintézeti nevelésüket töltő fiatalkorú lányok. A kevesebb mint tíz fő letartóztatott lányon kívül további három kiskorú gyermek és fiatalkorú édesanyja tartózkodik az anya-gyermek részlegen. Napjainkban a fiatalkorú lányok közül legtöbben Jász-Nagykun-Szolnok megyéből érkeznek a javítóintézetbe. Általában az általános iskola hat-hét osztályát végezték el tizennyolc-húsz éves korukra, de akad olyan is, aki csak az általános iskola első osztályát fejezte be. Elég vegyes a kép, mert középiskolát végzett növendék is van közöttük. A lányok különböző szakmákat is tanulnak. Jelenleg két szakmai képzés fut párhuzamosan a javítóintézetben: a vendéglátóipari (felszolgálónak tanulnak) és a boltieladó-képzés. Mindkét szakma elsajátítása jó út az elinduláshoz, mindemellett nagyon szeretik is ezeket a képzéseket. A fent részletezetteken kívül létezik még egy OKJ-s, ún. óvodai dajkaképző, amely hat éve folyik az intézetben. Ez nagyon előnyös, mert hat hónap alatt megszerezhető szakmát ad a lányoknak. Az intézetben tartózkodásuk idejébe az általános iskola nyolc osztályának a befejezése után még egy szakmai képzés elvégzése is belefér.

¨ Mi történik velük, ha kikerülnek a kinti életbe?

Sajnos sok esetben az csak illúzió, hogy ha a bűnelkövető fiatalkorút kiszakítjuk a korábbi káros környezetéből, és a javítóintézeti nevelés adja meg a változást. Az intézetben átlagosan eltöltött két év után – sajnálatos módon – legtöbb esetben ugyanabba a káros környezetbe kerülnek vissza. A megoldás tehát abban rejlik, ha a bent eltöltött idő alatt valamit megtanulnak, szakmát sajátítanak el, az emberi értékekből példát kapnak – nem ítélik el, hanem felemelik őket, rámutatnak az értékeikre –, és valami pluszt adnak nekik. A házirend, a napirend, a háziasszony- és a dajkaképzés által megtanulják, hogyan legyenek jó feleség, jó anya, egészen odáig, hogyan vessenek el terményeket a kertben.

A fiatalkorú lányok rendben tartják a környezetüket. A kertben zöldségágyást gondoznak, így ha vidékre mennek vissza, ez segítség nekik abban, hogyan teremtsenek rendezett környezetet maguk körül. Az önellátást és a pénz beosztását is megtanulják, maguknak főznek hétvégén (egy hónapra előre megtervezik, hogy ki mit fog főzni és a nevelők megveszik nekik a hozzávalókat), illetőleg a vacsorához az alapanyagokat megkapják, és egy főnek kell nyolc-tíz főre főznie. Háziasszonyképzés keretében megtanulnak főzni, takarítani és sütni is.

¨ Hogyan lehet esélyt adni, utat mutatni?

Főként úgy, ha visszaültetik a fiatalkorút az iskolapadba és befejezi a nyolc osztályt. Ugyanakkor ez viszonyítás kérdése, mert az is érdem, ha egy magasabb osztályt elvégez, állatasszisztált terápián vesz részt, megtanulja, hogy hogyan kell bánni az állatokkal, vagy élménypedagógiai foglalkozáson vesz részt. Legutóbb a Rákospalotai Javítóintézetben az UNICEF a Kilátó-program keretében elvitte a jogerős javítóintézeti nevelésüket töltő és jó magaviseletű lányokat koncertre, amely számukra egy életre szóló élményt jelentett. Drámapedagógiai foglalkozáson vesznek részt, színházterápián – amelynek záróprogramjaként a Katona József Színház kisszínházában (Sufni) előadáson szerepelnek –, továbbá sportfoglalkozások, karate, kosárlabda és zumba-oktatás is elérhető számukra. A lényeg a zártság enyhítése és a személyiségük építése.

¨ Mikor mondhatjuk, hogy eredményes a javítóintézeti reszocializáció?

-> a kulturáltsági szint emelkedik,

-> a szocializációs folyamat hiányosságait pótolják,

-> a munkavégzéshez szükséges képességeket fejlesztik,

-> az érintett viselkedése-magatartása formálódik,

-> érzelmi élete fejlődik,

-> erkölcsi struktúrái javulnak,

-> helyes szokások alakulnak ki,

-> példakép formálódik.

A nevelési közeg nem automatikusan alakul ki, hanem egy külső kényszer és a büntetés eredménye. A nevelési eszköznek közvetlen célja az apró siker. Meg kell tanulni, hogy a fogvatartottakban kizárólag a jót értékeljék, valamint meg kell látni az értékeiket, elő kell segíteni a pozitív változás megindulását a javítóintézetben eltöltött idő alatt.

Fontos szempont, hogy sem a büntetés-végrehajtási intézet, sem a javítóintézet nem kizárólag a büntetés vagy az intézkedés végrehajtására kijelölt hely legyen, hanem olyan támogató környezetté kell alakítani, ahol a fiatalkorú bűnelkövető megtanulja azt, hogy ő is képes sikereket elérni és értékeket felmutatni, majd egy új és tiszta úton elindulni. Az életükben meghatározó jelentősége van az intézetekben elsajátított értékeknek, hogy azokat ne csak a szabadulás pillanatáig, hanem minél hosszabb ideig vigyék magukkal.

Végül nekünk, egyenként is szerepünk van abban, hogy a kikerülő fiatalkorúak ezen az „úton” építeni vagy rombolni fognak.

***

Vókó György professzor úr élete során üzenetet adott át, és sokat tanultunk tőle, többek között azt is, hogy az elítélt alanya, és nem tárgya a büntetés-végrehajtásnak. Ez az alapelv kiemelten érvényesül a fiatalkorú fogvatartottak esetében, akikre csak akkor van jogunk lenézni, ha egyúttal segítő kezet nyújtunk nekik. Professzor urat a szakmai alázat és elhivatottság jellemezte, emberségében példát mutatott, képes volt arra, hogy mindenkiben meglássa az embert és a jót. Példamutató személyiségével rámutatott arra, hogy van miért küzdeni, és hogy a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben a megtorlás helyett a prevencióra és az átnevelésükre kell helyezni a hangsúlyt úgy, hogy a visszatérésüket követően apró lámpásként világítva utat mutassanak a környezetüknek, és hinnünk kell abban, hogy a kevés is rengeteg, és az is feltétlenül értéket képvisel.

Bory Noémi PhD, egyetemi adjunktus, PPKE Jog- és Államtudományi Kar. A tanulmány a PPKE JÁK Büntető Anyagi, Eljárási- és Végrehajtási Jogi Tanszéke és az ELTE ÁJK Büntetőjogi Tanszéke által 2022. május 2-án, Bűntett és büntetés című, Prof. Dr. Vókó György emlékére rendezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata.

Repercusión de la pandemia provocada por el virus SARS-CoV-2 sobre los servicios penitenciarios, además sobre los derechos y obligaciones de los menores ingresados en instituciones cerradas

Szerző(k): Bory Noémi

Introducción

A raíz de la situación epidemiológica producida por las infecciones de Covid-19, el mundo tuvo que afrontar en 2020 unos nuevos y extraordinarios desafíos, nunca vistos. Los responsables de la toma de decisiones – tanto a nivel nacional como internacional – tuvieron que elaborar estrategias de protección oportunas y actualizadas, teniendo en cuenta las características específicas de cada uno de los diferentes sectores. Los Gobiernos tuvieron que realizar esto en el contexto de un mundo global, caracterizado por una extrema velocidad en el flujo de informaciones e intercambio de opiniones, y por la libre circulación de las personas, que acelera la propagación de la epidemia. Al mismo tiempo, en el mundo como “aldea global” surgió la razón de ser de un nuevo tipo de soluciones, como por ejemplo es la educación realizada en línea con la ayuda de medios de telecomunicación, o bien, visitas vía SKYPE dentro del sistema penitenciario, abriendo así nuevos caminos hacia la innovación, modernización en ámbitos que anteriormente no gozaban de una atención especial.

El Gobierno gestionó la situación epidemiológica desde múltiples frentes, aun así, se ve que la protección se centró sobre todo en la reducción al mínimo del contacto entre las personas. Por consiguiente, la estrategia de seguridad se orientaba principalmente hacia la reducción del contacto humano. La filosofía del derecho se dedica desde hace mucho tiempo a buscar respuestas ante problemas fundamentales, tales como, si existen o no, y cuáles pueden ser los límites de la libertad humana, además de qué manera y hasta qué grado es justificable la restricción de la libertad, y a partir de qué punto podemos considerar que la restricción de esta libertad sea inadmisible, o sea, ¿cuáles son los límites de la restricción? Es evidente que – dentro de determinadas tendencias internacionales y dentro del marco constitucional – es posible restringir los derechos del “hombre libre” por el interés público y por la salud pública, sin embargo, la situación es especial en aquellos casos, donde esta restricción se refiera a aquellos que ya de por sí son “privados de ciertos derechos”, en base a una resolución final firme dictada por un tribunal, que establece la culpabilidad del imputado.

Los dilemas antes indicados reflejan que los tomadores de decisiones tuvieron que elaborar las medidas relacionadas con la pandemia de la manera que, más allá de la sanción impuesta por la pena o medida, y de la aplicación de las disposiciones encaminadas para la prevención epidemiológica, favorezcan la reinserción social y el cumplimiento de las normas en las personas condenadas.

En aquellos lugares donde se produce una convivencia “encerrada” entre numerosas personas, es decir, en los centros penitenciarios, tiene especial legitimidad la especialización de las normas de protección. Ya que, donde muchas personas estén encerradas, se pone mucho más rápido la propagación del virus, causando así desafíos a nivel diario en lo que respecta atender a los detenidos enfermos, proveer y guardar a los otros presos, separar los casos sospechosos, sustituir a los empleados enfermos en un sistema nacional de cárceles que, de por sí, sufre por la escasez de mano de obra.

Con el fin de proteger la vida y la salud de los presos y del personal, el órgano penitenciario respondió con rapidez, y evaluando su propia situación, elaboró su propio sistema de protección. Una de las lecciones más importantes de la protección contra la epidemia del coronavirus ha consistido en que hasta que no haya vacunas cuya eficacia hubiera sido demostrada, la mejor forma de protección es tener una responsable conducta, y por consiguiente, cumplir con las medidas recomendadas y encaminadas hacia la prevención. Para la entidad penitenciaria las tareas de salud pública y epidemiológicas, ejecutables en situaciones de emergencia, son dimanantes de la Ley Fundamental y de la ley sobre la ejecución de sanciones penales.

Según el Tamás Tóth, las obligaciones determinadas en el reglamento del régimen interno de la entidad penitenciaria imponen una mayor responsabilidad sobre el personal a la hora de ejecutar sus tareas epidemiológicas relacionadas con situaciones de emergencia, debido a que no solamente la protección de la salud del personal, sino también la de los presos constituyen una alta prioridad.

Las medidas epidemiológicas, además las actualizaciones normativas sirvieron para lograr una protección eficaz. El desencadenamiento de la pandemia requirió y sigue requiriendo una conducta responsable y un modo de vida disciplinado, tanto por parte de los presos como del personal.

El régimen de procedimiento elaborado por la entidad penitenciaria es coherente con los protocolos y con las normas de conducta expedidos por los órganos gubernamentales y por las entidades de gestión específica.

De esta manera, con el fin de frenar le epidemia, se dispuso entre otras cosas lo siguiente:

provisión de equipos de protección personal, exigencia de su uso adecuado,
exigencia e introducción de procedimientos de desinfección, en especial referentes a la higiene de las manos y de la mucosa nasal,
monitoreo diario de la temperatura corporal,
exigencia de facilitación y recogida de informaciones,
exigencia de asignar espacios, itinerarios y procedimientos de aislamiento,
exigencia de registrar a las personas que entran y salen de los centros,
introducción de pruebas inmediatas en casos sospechosos,
restricción y modificación de visitas (en Hungría se dispuso la prohibición total de las visitas)
establecimiento de distancias de seguridad de 1 metro (en Hungría se ordenó aplicar 1,5 metros),
regulación referente al aislamiento individual o excepcional de los contagiados confirmados,
establecimiento de la duración de la cuarentena, equivalente a 14 días
elaboración de planes de acción y de checklists para controlar la epidemia,
introducción de diferentes definiciones,
requerimiento de métodos en línea,

y fuera de lo mencionado, también otras medidas más.

Mientras tanto, la entidad penitenciaria, fuera de la gestión de su propia situación epidemiológica, también tuvo que contribuir al funcionamiento del país y a la gestión de la situación a nivel nacional. De esa manera, se encarga de la provisión continua de mascarillas y equipos de protección.

Disposiciones jurídicas de la epidemia provocada

por el coronavirus

En enero de 2020, el Gobierno revisó la situación que había surgido a raíz de la epidemia de coronavirus que había salido del territorio de la República Popular de China, y concluyó que era imprescindible realizar un mayor seguimiento de la evolución de la situación de salud y epidemiológica y gestionar con eficacia las medidas necesarias con el fin de proteger a los ciudadanos de Hungría, además coordinar las acciones de las entidades estatales para lograr tales fines. Por esta razón, el 31 de enero de 2020, ordenó mediante el decreto gubernamental núm. 1012/2020 (I. 31.) la constitución de un “Estado Mayor Operativo responsable por la Protección contra la Epidemia de Coronavirus” (en adelante: Estado Mayor Operativo), disponiendo los pilares básicos de sus tareas y de su funcionamiento.

Poco tiempo después de haber tomado las medidas mencionadas, el 4 de marzo de 2020 fue reportado el primer caso de enfermedad de Covid-19, comprobado en Hungría, por lo cual la protección contra la epidemia abrió paso a nuevos planes de acción. Como resultado, el 8 de marzo de 2020 se ordenó la prohibición de visitas en todos los centros hospitalarios con atención a pacientes internos, además se ordenó la prohibición de visitas y de salidas de las instituciones respecto a todos los centros sociales con prestación de servicios especializados, ubicados en el territorio de Hungría.

Mediante el decreto gubernamental núm. 40/2020 (III. 11.), el Gobierno declaró situación de emergencia en todo el territorio de Hungría, para combatir los efectos de la epidemia humana causante de enfermedades masivas que ponen en peligro la seguridad de la vida y de la propiedad, y para proteger la salud y preservar la vida de los ciudadanos húngaros el 11 de marzo de 2020, el mismo día en el que la OMS declaró la pandemia. El mes de marzo del 2020 trajo cambios extraordinarios, ya que poco tiempo después, el Gobierno decidió tomar unas medidas incluso más estrictas, de restricción de la libertad personal, de esta manera, el 12 de marzo, además los días 16 y 17 de marzo de 2020 entraron en vigor unas medidas gubernamentales extraordinarias, tales como controles fronterizos, prohibición de entrada en el país, cuarentena oficial en domicilio, prohibición de eventos masivos, restricción de agrupaciones y restricción del horario de tiendas. El 27 de marzo de 2020 tomaron una nueva medida gubernamental de protección, con la cual se introdujeron medidas de confinamiento. El 28 del mismo mes se asignó un comandante para cada hospital, con el fin de preservar los recursos de artículos sanitarios y apoyar el funcionamiento de las instituciones sanitarias.

En abril de 2020 siguieron multiplicándose las medidas tomadas para la protección contra la epidemia, de este modo el 11 de abril de 2020, el Primer Ministro visitó el hospital epidémico construido en dos semanas y media en Kiskunhalas, además, el 15 de abril de 2020 se presentó la hoja de ruta común europea referente a la eliminación gradual de las medidas epidemiológicas, que recomendó la apertura progresiva de las fronteras internas y externas. Finalmente, el oficial médico jefe anunció el 26 de abril de 2020 que la tasa de transmisión del virus en Hungría cayó por debajo del 1 por ciento.

En Hungría, el 30 de abril de 2020 empezó una apertura gradual, según una hoja de ruta estricta la vida pudo ser reactivada, sin embargo, en base a los datos de infección mantuvieron vigentes las restricciones en Budapest y en la comarca de Pest. A partir del 16 de mayo de 2020 también en Budapest terminó el confinamiento. Mediante la ley LVII de 2020, se puso fin a la situación de emergencia y al orden legal extraordinario el día 18 de junio del mismo año.

No obstante, la pandemia no terminó tampoco después, ya que tras un período corto de estado de alerta, a partir del otoño de 2020 se podía esperar el surgimiento de una siguiente oleada de la epidemia, por lo cual las medidas anteriores volvieron a ser introducidas, de la manera que la práctica anterior en ciertos puntos fue modificada y puntualizada. Así, por ejemplo, no fue reintroducida la franja temporal en las tiendas, al mismo tiempo, a finales del año 2020, ciertos proveedores de servicios tuvieron que cerrar su negocio por un intervalo de varios meses.

Al modo de mantener la práctica anterior, el día 7 de septiembre de 2020 la Dra. Cecília Müller dispuso mediante el decreto 42935-2/2020. EÜIG, la prohibición de visitas y salidas de las instituciones en todos los centros sociales de atención especializada explotados en el territorio de Hungría. Según las estipulaciones del mismo decreto, nuevos internos pueden ser aceptados en los centros sociales de atención especializada – tanto desde su propia casa o desde un centro sanitario – con la condición de tener resultados negativos en dos pruebas biológicas moleculares (pruebas PCR SARS-CoV-2) tomadas en dos ocasiones según las normas sanitarias, dentro de 5 días anteriores al ingreso, con una diferencia de al menos 48 horas entre las dos pruebas.

Las medidas específicas para combatir la epidemia de coronavirus,

referentes al ámbito de la ejecución de sanciones penales

Las entidades penitenciarias desempeñaron un papel importante en la protección contra la epidemia, ya que en base a lo establecido en el decreto gubernamental núm. 40/2020 (III.11.) sobre la declaración de la situación de emergencia, el 7 de marzo de 2020 se constituyó el Estado Mayo Operativo, con la inclusión de los jefes responsables por los ámbitos respectivos de la Comandancia Nacional de las Entidades Penitenciarias (BVOP – por su abreviación en húngaro). Su tarea era realizar una coordinación constante entre las entidades penitenciarias, evaluar-analizar los datos facilitados por estas entidades, dar directrices para la prevención de la propagación del virus, en caso de infecciones localizadas: minimizar su propagación, y eliminar las enfermedades dentro del tiempo más breve posible. El Estado Mayor Operativo se compuso de los jefes del Servicio de Seguridad, Servicio de Asuntos de Reclusión, Departamento General de Asuntos Técnicos y Suministros, Departamento General de Salud, Departamento Central de Transporte y Registro, Departamento General de Comunicaciones, Departamento General de Asuntos Legales y Tratamiento de Datos, además el Departamento General Informático. Con el fin de ejecutar las tareas con eficacia, desde el 7 de marzo de 2020 el Estado Mayor Operativo expidió en cinco ocasiones Planes de medidas de nivel local y central, además protocolos técnicos para apoyar las entidades penitenciarias en función de las actualidades, y directrices para prevenir infecciones, o sobre las actuaciones necesarias en caso de incidencias. Las actuaciones del Estado Mayor garantizaron un amplio régimen de recursos y medidas, además permitieron la colaboración entre las entidades penitenciarias y las entidades de Fuerzas de Orden y Seguridad asociadas. Se ejecutó la facilitación de información a la totalidad del personal sobre las medidas y obligaciones determinadas en el procedimiento elaborado por el Centro Nacional de Salud Pública. Se asignaron las personas de contacto encargadas de mantener el contacto – en lo que respecta los temas epidemiológicos – con los departamentos de salud pública de las Oficinas Gubernamentales a nivel de provincias y comarcas, además con el servicio médico urbano de guardia y con los órganos locales del Servicio Nacional de Ambulancia.

El 7 de marzo de 2020, en base a la decisión tomada por el Estado Mayor Operativo responsable por la Protección contra las Infecciones de Coronavirus, al igual que lo habían ordenado en los centros sanitarios y sociales, la entidad penitenciaria suspendió las salidas temporales de los centros para los detenidos (salidas cortas y de hasta 24 horas), incluso aquellas salidas que ya habían sido autorizadas con anterioridad, pero cuya ejecución todavía no había sido puesta en marcha. Hizo falta tomar esta medida de manera provisional, con el fin de prevenir la epidemia. La entidad penitenciaria eliminó con esta medida la posibilidad de que a través de las personas que regresarían de su salida corta o de hasta 24 horas, eventualmente se propagara el coronavirus hacia el interior de las cárceles, poniendo en riesgo de esta manera la salud de todo el personal y de la comunidad de presos.

Incluso un mayor número de detenidos se vio repercutido por la suspensión de las visitas. Como compensación de ello, se introdujo una forma de contacto realizado mediante llamadas de video (Skype) a través de internet entre los detenidos y las personas autorizadas para tener contacto con ellos, que los centros penitenciarios gestionaron con éxito.

La autoridad legislativa desea mantener esta institución a largo plazo, que se refleja por el hecho de que introdujera una adición al art. 2 del decreto IM (Ministerio de Justicia) que establece la definición del contacto realizado a través de dispositivos de telecomunicación. La forma de ejecución se rige por lo estipulado en el art. 102/A del decreto IM. Otra disposición progresiva fue que durante la situación de emergencia sanitaria se hizo aplicable esta forma de contacto independientemente de las normas de régimen (en casos normales, las reglas de régimen más estrictas excluyen la posibilidad de esta forma de contacto).

La idea del contacto electrónico ya había surgido a la hora de la elaboración de la ley sobre la ejecución de sanciones penales, ya que en el apto. (2) del art. 173 de la ley está incluida la forma electrónica de contacto, en un ámbito reducido. Es acertado determinar de manera diferenciada la duración y la frecuencia de las llamadas vía Skype en función del grado de disposición del detenido para colaborar en ello. Como regla principal se establece una llamada semanal de una duración mínima de 45 y máxima de 120 minutos (inciso 92 del Plan de medidas). Aun así, hubo denuncia interpuesta al respecto ante la Fiscalía General con el fin de recibir visitantes.

Mediante la introducción de la aplicación Skype, se realizó con éxito la transición a la educación digital dentro del sistema penitenciario.

Las entidades penitenciarias garantizaron a los presos que carecieran de dinero depositado usable – a su solicitud – 3 veces 5 minutos mensuales gratuitos de llamadas telefónicas, a los presos que tenían dinero 15 minutos extra para llamadas (inciso 93 del Plan de medidas).

La entidad penitenciaria modificó las reglas internas debido a la epidemia de coronavirus, en el sentido de especificar un mayor número de objetos personales que pueden ser poseídos por los reclusos, además el Plan de medidas dispuso la modificación provisional del horario diario (inciso 99 del Plan de medidas).

En situaciones de epidemia reviste de especial importancia garantizar a los reclusos que pasen tiempo al aire libre también teniendo en cuenta su encerramiento. Esto fue realizado distribuyendo a los presos en grupos menores, además aplicando una distancia de protección obligatoria de 1,5 metros en los patios de paseo.

El 1 de julio de 2018 se introdujo en los centros penitenciarios un sistema de envío de paquetes a través de internet que funcionaba bien y cuyo uso pudo ser extendido desde el inicio de la situación epidemiológica. Conforme con lo establecido en el inciso 17 del Plan de medidas y con el fin de evitar el desplazamiento de los reclusos en gran número, a la vez cumpliendo con la directiva respectiva de la OMS – las compras de artículos para cubrir necesidades personales se hacen exclusivamente en base a las listas elaboradas por los reclusos, sin que abandonaran sus celdas.

El número de posibilidades de uso de las instalaciones de baño quedó aumentado por el inciso 23 del Plan de medidas de las tres ocasiones semanales prescritas por ley, a cinco ocasiones, para presos masculinos que no trabajen.

Con el fin de pasar el tiempo libre de manera útil, el inciso 58 del Plan de medidas dispone de suministrar un aparato de televisión para cada una de las celdas.

Los foros entre reclusos y las reuniones del personal pueden ser celebrados exclusivamente en línea, a través de una red de telecomunicaciones de circuito cerrado (incisos 51 y 58 del Plan de medidas)

Para realizar los numerosos trabajos de desinfección y de combate contra la epidemia – establecidos también en la Directiva –, el inciso 21 del Plan de medidas dispone la organización y ejecución de trabajos no remunerados, regulados en el inciso e) del art. 133 de la ley sobre la ejecución de sanciones penales, y en los aptos. (1) y (3) del art. 135 de la misma ley.

Según el inciso 57 del Plan de medidas, el registro manual, control diario de seguridad e inspección de seguridad, regulados como medidas de seguridad, solamente son ejecutables usando mascarilla sanitaria y guantes de goma.

El inciso 124 del Plan de medidas determina que la duración de los programas de reintegración estipulados en el apto. (5) del art. 82 de la ley sobre la ejecución de sanciones penales, puede ser de 15 minutos como máximo, de conformidad con las recomendaciones relacionadas con la epidemia Covid-19. Este tiempo puede resultar suficiente para ciertas actividades y ciertos presos, sin embargo, no es así en todos los casos y tampoco en todas las personas.

Acerca de las reglas referentes al ingreso de los reclusos hay que destacar que la ley LVIII del año 2020, que entró en vigor el 18 de junio de 2020, completó la ley sobre la ejecución de sanciones penales mediante la inclusión del art. 91/A, según el cual, en base a la propuesta expresada por el ámbito sanitario, es posible aislar al condenado después de su ingreso en el centro en la sección de ingresos por 14 días alegando a motivos sanitarios, mediante orden escrita por el comandante del centro penitenciario. El inciso 65 del Plan de medidas contempla las reglas detalladas de tales aislamientos y dispone tomar una prueba PCR de todos los internos que estén ingresados en el centro por un período superior a 5 días.

El Plan de medidas requiere reducir al mínimo la conducción, extradición, transporte de los presos, pero también el mismo desplazamiento de ellos dentro del centro penitenciario.

Los Planes de medida que fueron emitidos se basan en la legislación aplicable, e hicieron que los oficiales de libertad condicional introdujeran nuevos métodos de trabajo, ya que están obligados a realizar – sin tener contacto personal – su tarea de redactar informes de vigilancia para la libertad condicional y estudios del hogar, y de revisar la aplicabilidad de los equipos de televigilancia dentro de inmuebles en el marco de las detenciones domiciliarias de reintegración. El art. 185 de la ley sobre la ejecución de sanciones penales establece la obligación de consulta personal en estos casos, sin embargo, la disposición legal aprobada para la situación de emergencia y el plan de medidas antes citada contempla la exención para estos requerimientos. Según mi modo de ver, la preparación para la puesta en libertad no puede ser ejecutada de manera adecuada por la vía recomendada consistente en llamadas telefónicas y por contacto electrónico, debido a que los presos carecen de los dispositivos necesarios para ello y tampoco se consideran equipos obligatorios de las celdas.

El Plan de medidas no contempla la celebración de matrimonio dentro de los centros penitenciarios de los reclusos establecida en el art. 88 del decreto IM, además tampoco contempla el derecho de los detenidos de recibir una visita de 15 minutos dentro de 72 horas estipuladas en el apto. (2) del art. 404 de la ley sobre la ejecución de sanciones penales, además en el apto (2) del art. 194 del decreto IM, cabe suponer que los centros penitenciarios ejecutan estas disposiciones.

El Plan de medidas tampoco contempla la terapia familiar y las consultas familiares, establecidas en el art. 200/A de la ley sobre la ejecución de las sanciones penales, requeridas de manera vinculante para la transmisión del preso menor en arresto domiciliario de reintegración, a pesar de que resulte dudoso su ejecución en medio de la situación epidémica.

Debido a la situación de emergencia provocada por el Covid-19 – de manera no imputable a las entidades penitenciarias – se redujo el número de posibilidades de pasar de manera útil el tiempo libre (actividades de cultura, deporte, religión, etc.) El inciso 89 del Plan de medidas suspendió la explotación de los gimnasios. Esto no supone una restricción adicional de los derechos, ya que durante la epidemia Covid-19 este tipo de servicios fueron suspendidos también en la vida civil.

El inciso 78 del Plan de medidas suspende por completo los programas de reparación y de recuperación, medida razonable desde el punto de vista de la prevención de infecciones, al mismo tiempo, a la hora de decidir sobre la puesta en libertad condicional, el fiscal y el juez de la ejecución penal deben tener en cuenta el cumplimiento de este requisito, independientemente de la situación epidémica, según el inciso c) del apto. (1a) del art. 188 de la ley sobre ejecución de sanciones penales.

Desde el 17 de marzo de 2020, siguiendo el protocolo emitido por el Centro Nacional de Salud Pública en relación con las infecciones de coronavirus, la entidad penitenciaria concede prioridad a la protección del estado sanitario del personal y de los reclusos, además a la prevención de infecciones en las cárceles del país. A raíz de la situación actual epidemiológica han entrado en vigor las siguientes medidas provisionales de prevención en las prisiones húngaras. Teniendo en cuenta la situación epidémica y hasta la imposición de otra medida, los reclusos pueden recibir visitantes una vez al mes, de una duración de treinta, o como máximo, sesenta minutos, de la manera que entre los presos y los visitantes no puede haber contacto físico. La recepción de visitas familiares ha quedado suspendida provisionalmente, para evitar la transmisión por aire del virus, los presos y sus familiares pueden encontrarse en salas provistas de un tabique de plexiglás. Los presos pueden recibir como máximo dos visitantes a la vez, además, con el fin de proteger su salud y la salud de sus parientes, se recomienda no solicitar la visita de personas en edad de infancia, o personas mayores de 60 años, o bien, la visita de aquellos familiares que padezcan de alguna enfermedad aguda o crónica. Los centros penitenciarios facilitan la oportunidad de tener contacto a través de llamadas telefónicas o de Skype, para sustituir de esta manera las visitas presenciales. Se restringe también el conjunto de personas que pueden entrar en los centros penitenciarios, de esa manera las personas eclesiásticas y civiles que realizan una atención sanitaria mental, cuidado pastoral y actividades misioneras en las cárceles, además los profesores que se dedican a la enseñanza, suspenden de manera provisional su trabajo realizado en los centros penitenciarios. Las prisiones están preparadas a introducir nuevas medidas en función de la evolución de la situación epidémica, al mismo tiempo ya ahora mismo son constantes las desinfecciones de las superficies y de los objetos, además el personal sanitario ya está provisto de equipos de protección y de termómetros digitales, que funcionan sin contacto. Además de esto, se hace de manera regular una llamada de atención al personal y a los presos sobre el cumplimiento de las reglas de higiene preventivas; se garantiza la posibilidad de lavar y desinfectar las manos varias veces al día. Tanto los reclusos, como sus familiares y las personas de contacto reciben información acerca de todas las medidas preventivas que son introducidas a raíz de la situación actual epidémica, además las informaciones actualizadas son accesibles en la página web oficial de la entidad penitenciaria (bv.gov.hu).

Desde el 24 de marzo de 2020, la entidad penitenciaria estableció centros de llamadas en todas las prisiones de Hungría para dar información a causa de la situación epidemiológica. La entidad penitenciaria viene facilitando información sobre las medidas provisionales de restricción y prevención, introducidas por la epidemia de coronavirus a los reclusos y a sus parientes. El objetivo de los centros de llamadas que han sido creados recientemente es favorecer una información rápida y fiable. La Comandancia Nacional de las Entidades Penitenciarias ha abierto un nuevo canal de comunicación para facilitar información por teléfono a los familiares de los reclusos que piden información sobre las medidas de restricción dimanantes de la situación epidémica.

El 30 de abril de 2020, la Comandancia Nacional de las Entidades Penitenciarias ordenó la desinfección de carácter preventivo de todos los centros húngaros. En las 30 prisiones de Hungría los empleados, además los reclusos llevaron a cabo la desinfección completa que se realizó con la participación de 3500 personas aproximadamente. Para la desinfección de unas 11 mil salas usaron 85 mil litros de desinfectantes y 12 mil equipos de protección (mascarillas, guantes, monos de protección). La desinfección abarcó las murallas de los bastiones, los espacios públicos ubicados en la cercanía de las vallas de seguridad, las vías de desplazamiento ubicadas dentro de las zonas vigiladas, las vías de desplazamiento de los presos, los patios de paseo, los patios de deporte, todas las salas de los edificios donde los presos viven, trabajan o participan en diferentes actividades, además las salas donde el personal presta sus servicios, todos los objetos de estas instalaciones, además todos los vehículos que son gestionados por las entidades penitenciarias. Los comunicados sobre cuarentena de color amarillo que se colocan en las escaleras, las etiquetas de cuarentena de color rojo que se pegan sobre las puertas, o bien, los denominados folletos de tránsito que sirven para facilitar información a los vehículos que realizan un tráfico de tránsito a través del país, además los letreros de información se producen en la imprenta de la prisión de Vác.

Desde el 11 de junio de 2020, si un pariente no puede enviar paquetes al preso a través de la plataforma web elaborada a este fin (bvcsomag.hu), entonces tiene la posibilidad de enviar dinero denominado fondo para uso específico (siempre cumpliendo con las reglas generales referentes al envío de dinero) que los presos pueden usar para hacer compras en la tienda de víveres explotada por el centro penitenciario.

Según las reglas aplicables, los presos pueden recibir remesas para fines específicos, o para ser abonados en su cuenta de depósito. La remesa facilitada por algún familiar al preso podrá ser utilizada para un fin determinado, si la persona remitente indica el fin concreto del envío de dinero (comprar artículos de primera necesidad, llamar por teléfono, saldar deudas hacia el centro penitenciario). En el supuesto de que no se especifique el objetivo concreto de la remesa, entonces el importe se contabilizará como fondo de uso libre, que no podrá ser objeto de modificaciones posteriores. El dinero que llega al centro penitenciario podrá ser contabilizado dentro de la hoja individual de cuentas del preso, si el remitente o la persona que ordenó la transferencia es una persona de contacto registrada del preso, es una persona de contacto en sus funciones oficiales, o bien, según declaración del preso, es una persona autorizada para enviar remesas. En casos distintos, el centro penitenciario está obligado a enviar el dinero de vuelta a la persona remitente. Las remesas enviadas en divisas serán abonadas en la moneda húngara (HUF), en base al tipo de cambio oficial de divisas diario del Banco Nacional de Hungría, publicado a través del Tesoro Público Húngaro).

Los presos fueron provistos de mascarillas de tejido lavables (3 uds.), además de desinfectantes. En casos de infecciones de Covid-19, según el inciso 40 del Plan de medidas, los presos asintomáticos o con síntomas leves pueden ser aislados también dentro de los centros penitenciarios, aun así, en la práctica fueron trasladados al Hospital Central Penitenciario de Tököl, que ya ha quedado cerrado. En el caso de los presos con síntomas moderados o graves surgió la atención sanitaria civil, territorialmente competente; afortunadamente el número de estos casos fue muy reducido.

Después de que saliera la primera vacuna, a partir del 28 de abril de 2021 empezó la vacunación de los presos en las cárceles. La administración de las vacunas Sinopharm se realiza por el personal sanitario de la entidad penitenciaria. Respecto las vacunaciones, el portavoz de prensa de la fiscalía general, Géza Fazekas afirmó: „la atención sanitaria de los presos se rige fundamentalmente por las disposiciones legales sobre salud y seguridad social, por lo tanto, tienen el mismo derecho a ser vacunados contra el coronavirus que cualquier otro ciudadano húngaro. […] Si no es viable facilitar una atención sanitaria adecuada a los presos dentro del marco de la entidad penitenciaria, entonces la entidad velará por que se les dé la atención adecuada y obligatoria en otros centros sanitarios.”

Derechos fundamentales

Para poder frenar y combatir la epidemia, hace falta también reducir temporalmente el número de los presos. Era previsible que el virus entraría en los centros, lamentablemente era imposible impedir esto, incluso mediante la prohibición total de las visitas. Es difícilmente cuestionable que actualmente el deber más importante de la entidad penitenciaria es proteger la salud del personal y la de los presos, además perseverar la seguridad de la reclusión.

El Gobierno dispone de varios medios encaminados para reducir el número de los presos. Por una parte, puede reducir el número de los condenados que sean ingresados en los centros, por otra parte puede aumentar el número de aquellos que pueden salir de allí.

Teniendo en cuenta también las prácticas internacionales, surgieron las siguientes recomendaciones al respecto ya en marzo:

aplazar el ingreso de aquellos condenados que no hubieran cometido actos violentos y que recibieron una pena de privación de libertad o de encierro de menos de tres años;
suspender la ejecución de los encierros penales o por infracciones, en especial en aquellos casos en los que el encierro se produciría por incumplimiento de pago de multas;
ampliar las formas del arresto domiciliario de reintegración, o sea, las formas de privación de libertad ejecutado en entorno domiciliario bajo un control estricto;
interrumpir la ejecución de la pena en presos con buena conducta que ya hayan cumplido la mayor parte de su condena y que no hubieran cometido delitos contra personas;
prestar especial atención a los reclusos mayores o que padezcan de enfermedades crónicas, sopesar en su caso la ejecución de la pena fuera de los centros penitenciarios
Fuera de lo mencionado, para hacer valer la seguridad jurídica, hace falta tener unas normas claras, además comprensibles y accesibles para todos, que determinen las restricciones en base a criterios técnicos. Al igual que en el mundo exterior, también la mayoría de los presos tiene miedo a la infección de coronavirus. Esto en sí mismo genera tensiones. Lo cual incluso se agrava por el hecho de que los presos no han podido tener contacto presencial con su familia desde primavera. Las tensiones pueden ser reducidas mediante una comunicación abierta y mediante las formas alternativas de contacto.

Se ha recomendado reducir el precio de las llamadas telefónicas durante este período (que actualmente es de 75 HUF / min.), además deberían ofrecer cierto intervalo de tiempo para hacer llamadas gratuitas por teléfono para aquellos que carezcan de dinero para hacer llamadas. Puede ser otra solución convertir el teléfono de los presos en aparatos que también puedan recibir llamadas, y aumentar el tiempo disponible para hacer llamadas de teléfono y de Skype. Los 20 minutos semanales no son suficientes para mantener contacto con la familia.

Estas medidas no solamente sirven los intereses de los presos, sino son justificables simplemente por consideraciones de derechos humanos. Reducir la tensión dentro de las cárceles es interés también de los parientes de los presos, de los empleados en los centros penitenciarios y de toda la sociedad en su conjunto.

Uso de Skype

Merece la pena observar la evolución del número de uso de skype para contactar, y la evolución de las relaciones de los presos durante la situación epidémica provocada por el coronavirus.

Básicamente se distinguen dos grupos en lo que se refiere a la forma de mantener contactos (desde luego hay diferencias individuales entre cárceles, regímenes, categorías y grados de seguridad, etc.)

Al primer grupo pertenecen aquellos que no han podido mantener contacto con su familia hasta el momento. Sobre todo, se trata de presos que proceden de unos estratos sociales bajos, de familias en situaciones gravemente desfavorecidas, eventualmente son también reincidentes. La mayoría carece de una base económica en la que la familia podría facilitarles ayuda, y no pueden viajar mensualmente para visitarle. En este grupo de condenados, por lo tanto, los contactos realizados vía skype para superar las dificultades generadas por la situación epidémica, conllevaron efectos positivos. Ellos fueron los que se beneficiaron más con la introducción del skype. Lo cual les facilitó la oportunidad de hablar con regularidad con su familia, en el supuesto de que las declaraciones de sus parientes lo permitieran, podían tener contacto incluso con aquellos miembros de familia, con los que no hubieran podido hacerlo personalmente, debido a la distancia, impedimentos, o cualquier otro motivo. En familias con niños pequeños es una enorme ventaja que los padres puedan ver a los hijos, o bien, si hay miembros de familia enfermos, que en caso normal no serían capaces de acudir a las visitas. Como consecuencia de las experiencias positivas, hay cada vez un mayor número de presos que usa esta forma de contacto en comparación con la situación anterior al virus. La mayoría de las familias logran conseguir acceso a internet, acuden a la vecindad para prestar un celular en caso de que no tengan uno propio.

Al segundo grupo pertenecen aquellos que habían tenido una relación fuerte con su familia también antes de la pandemia. En este caso se puede observar el extremo opuesto. Los reclusos con relaciones regulares y personales aguantan mucho más difícilmente las restricciones, a pesar de usar las mismas posibilidades, pero por no poder verse personal y directamente con sus miembros de familia. Los que habían tenido la oportunidad de encuentros personales viven las restricciones actuales de manera mucho más gravosa.

Según el empleado del centro siempre hubo mucha demanda por los contactos presenciales, ya que para los presos la „condena” más grave – después del encerramiento – es la ausencia de la familia y de los seres queridos. En la situación actual es una enorme ayuda por parte de los centros que aseguran el contacto vía skype y apoyan así la subsistencia y preservación de las relaciones. Para los presos es difícil experimentar la inseguridad del mundo exterior, están preocupados por sus familias. Aprovechan todas las posibilidades de seguir siendo una parte viva de su familia, en el que también los centros dan apoyo a los reclusos: pueden recibir libros para colorear, lápices de colores, papel de carta, ya que muchos envían dibujos a sus hijos, para que los niños se los devuelvan coloreados. Los presos usan todas las posibilidades para mantener sus contactos.

En los centros hay varios programas en marcha, encaminados a cuidar las relaciones con la familia. Estos programas pueden variard según centros, así son por ejemplo las fotos de Navidades, escritura de cuentos propios, o elaboración de CD con música para la familia y para los hijos.

En resumen, se puede constatar que independientemente de si la pena es larga o corta, el hecho de disponer de una familia que pueda facilitar apoyo emocional e incluso económica, en muchos casos es la clave de la reintegración, por lo tanto, los centros tienen que encontrar el equilibrio entre cumplir con las restricciones y asegurar el derecho del preso a tener contacto con personas.

Resumen

En base a las experiencias se puede afirmar que la entidad penitenciaria, a pesar de la situación epidémica, persiste en ejecutar al máximo y de manera permanente con sus tareas bien especificadas, establecidas por las disposiciones legales, y con este fin replanteó ciertas instituciones o constituyó nuevas prácticas (contacto vía Skype).

Es indudable que la situación epidémica generada como consecuencia de la infección de Covid-19 hizo que la entidad penitenciaria tuviera que afrontar nuevos desafíos extraordinarios, no comparables con anteriores. A pesar de ello, la entidad penitenciaria húngara no solamente participó en la protección contra la epidemia, sino ejecutó los estrictos cambios jurídicos surgidos a cortos intervalos, asegurando al mismo tiempo los derechos fundamentales de los reclusos, y ejerció sus funciones diarias con humildad, perseverancia y profesionalidad ejemplares.

El cumplimiento consecuente con las disposiciones legales impuso una carga extra sobre la totalidad del sistema penitenciario, reflejado en la gestión de las tareas, en el aislamiento de los presos contagiados, por lo tanto, en la reestructuración de ciertos centros. Al mismo tiempo tuvo que constituir múltiples protocolos profesionales, normas profesionales, medidas y requisitos, además tuvo que hacerlos conocer a sus empleados, a los presos y eventualmente a sus parientes.

Fuera de las normas y recomendaciones también procuraron aplicar las últimas tecnologías en el ámbito de las desinfecciones, aumentando así la eficacia de la prevención.

En resumen, se puede concluir que la entidad penitenciaria aprovechó las posibilidades tecnológicas, y considerando al máximo los derechos fundamentales y especiales (dentro de la ejecución de sanciones penales) de los presos, ejerció sus funciones a diario, además participó activamente en la protección contra la epidemia a través del trabajo realizado dentro del Estado Mayor Operativo.

Al ejecutar las medidas arriba citadas, los presos mostraron una adaptación ejemplar respecto a la restricción adicional de su libertad personal, a pesar de que les era difícil afrontar la inseguridad del mundo exterior, y la preocupación hacia sus parientes.

Bory Noémi PhD, egyetemi adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar

A szankciók rendszere és a büntetés végrehajtása Spanyolországban

Szerző(k): Bory Noémi

Magyarország és Spanyolország két teljesen eltérő állam, különbözik a történelmük, a földrajzi elhelyezkedésük, társadalmi összetételük és a gazdaságuk, mégis, ha a büntetések rendszerére és a büntetés-végrehajtásra irányadó szabályokat megvizsgáljuk, akkor a sok különbség mellett számos hasonlóságot is találunk.

Ahhoz, hogy megértsük a szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések végrehajtására irányadó rendelkezéseket, először a szankciók rendszerét kell áttekinteni.

A szankciók rendszere a Codigo Penal-ban

Spanyolországban a Büntető Törvénykönyvről szóló 1995. évi Codigo Penal (a továbbiakban: CP) a felnőttkorúakkal szemben kiszabható büntetéseket a 32. cikktől kezdődően a 36. cikkben foglalt rendelkezésekig, a következőképpen szabályozza:¹

Azok a büntetések, melyeket fő- vagy mellékbüntetésként a CP alapján ki lehet szabni, szabadságelvonással járó büntetések, más jogoktól megfosztó büntetések és pénzbüntetés lehet.
A büntetés jellege és időtartama alapján a büntetések feloszthatók súlyos, kevésbé súlyos és enyhe büntetésekre.

Súlyos büntetések:²

az életfogytig tartó szabadságvesztés, amely felülvizsgálható;
az öt évnél hosszabb tartamú szabadságvesztés;
a közügyektől való teljes eltiltás;
az öt évet meghaladó speciális jogoktól való eltiltás;
a foglalkozástól és a közfeladat gyakorlásától eltiltás öt évet meghaladó időre;
a járművezetéstől eltiltás nyolc évet meghaladó időre;
a fegyverviseléstől való eltiltás nyolc évet meghaladó időre;
a kitiltás öt évet meghaladó időre;
a távoltartás (a sértettől, annak családtagjaitól, vagy a bíró, bíróság által meghatározott személytől való távoltartás öt évet meghaladó időre), illetve
annak megtiltása öt évet meghaladó időtartamra, hogy a sértettel, családtagjaival vagy a bíró, bíróság által meghatározott személlyel a kapcsolatot felvegye;
a szülői felügyelettől való eltiltás.

Kevésbé súlyos büntetések:³

a három hónaptól öt évig tartó szabadságvesztés;
a speciális jogoktól való eltiltás legfeljebb öt évig terjedő időre;
a foglalkozástól eltiltás öt évig terjedő időre;
egy év egy naptól nyolc évig terjedő időre a járművezetéstől eltiltás;
egy év egy naptól nyolc évig terjedő időre a fegyverviseléstől eltiltás;
az állatokkal vagy az állatkereskedelemmel kapcsolatos foglalkozás gyakorlásától, illetve az állattartástól való részleges eltiltás egy év egy naptól öt évig terjedő időtartamra;
a kitiltás hat hónaptól öt évig terjedő időtartamra;
a távoltartás (a sértettől, annak családtagjaitól, vagy a bíró, bíróság által meghatározott személytől való távoltartás hat hónaptól öt évig terjedő időre), illetve
annak megtiltása hat hónaptól öt évig terjedő időre, hogy a sértettel, családtagjaival vagy a bíró, bíróság által meghatározott személlyel a kapcsolatot felvegye;
a három hónapot meghaladó időtartamra kiszabott pénzbüntetés;⁴
az arányos pénzbüntetés, annak összegétől függetlenül;
a közösség javára végzett munka harmincegy naptól egy évig terjedő időre.

Enyhe büntetések:⁵

a járművezetéstől eltiltás három hónaptól egy évig terjedő időre;
a fegyverviseléstől eltiltás három hónaptól egy évig terjedő időre;
az állatokkal vagy az állatkereskedelemmel kapcsolatos foglalkozás gyakorlásától, illetve az állattartástól való részleges eltiltás három hónaptól egy évig terjedő időre;
a kitiltás hat hónapnál kevesebb időre;
a távoltartás (a sértettől, annak családtagjaitól, vagy a bíró, bíróság által meghatározott személytől távoltartás egy hónaptól hat hónapig terjedő időre), illetőleg
annak megtiltása egy hónaptól hat hónapig terjedő időre, hogy a sértettel, a családtagjaival vagy a bíró, bíróság által meghatározott személlyel a kapcsolatot felvegye;
legfeljebb három hónapig tartó időtartamú pénzbüntetés;
a lakhelyelhagyási tilalom egy naptól három hónapig terjedő időre;
a közösség javára végzett munka egy naptól harminc napig terjedő időre.

Az 1995. évi CP alapján nem minősülnek büntetésnek:

az őrizetbe vétel, a letartóztatás és az egyéb büntetőjogi jellegű biztonsági megelőző intézkedések,
a kormányzati vagy a fegyelmi jogkör gyakorlása során pénzbüntetés kiszabása vagy egyéb reparációs jellegű intézkedés elrendelése,
a polgári jogi vagy a közigazgatási eljárás során alkalmazott jogfosztó intézkedések és egyéb helyreállító jellegű szankciók.

A törvény meghatározza, hogy a tizennégy és a tizennyolc év közötti fiatalkorúak esetében a fiatalkorúak felelősségéről szóló 5/2000. számú organikus törvény rendelkezéseit kell alkalmazni.

A CP külön fejezetben rendelkezik a szabadságelvonással járó büntetésekről.⁶

A spanyol szabályozás alapján szabadságelvonással járó büntetésnek minősül a felülvizsgálható életfogytig tartó börtönbüntetés, a börtönbüntetés, a lakhelyelhagyási tilalom, a pénzbüntetés meg nem fizetésével kapcsolatos büntetőjogi felelősség, ezeknek a végrehajtása, illetve a büntetés-végrehajtási kedvezmények, ami többek között a büntetés időtartamának elengedése.

A törvény alapján az életfogytig tartó szabadságvesztés a 92. cikkben foglaltaknak megfelelően vizsgálható felül. Az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálatát a bíróság engedélyezheti, miután az ügyészséget és a bv. intézetet előzetesen meghallgatta, továbbá egy egyénre szabott előrejelzés szerint a társadalmi visszailleszkedése várhatóan kedvező lesz és az elítélt a III. biztonsági fokozatban van.⁷

A CP is tartalmaz a magyar szabályozáshoz hasonlóan olyan bűncselekményeket, amelyek esetében az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálata kizárt.

Nem lehet felülvizsgálni:

a.) a CP II. könyvének 22. rész 7. fejezetében foglalt bűncselekmények elkövetése miatt elítéltek esetében a kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztést, legalább húsz év letöltött börtönbüntetés esetén,

b.) minden egyéb esetben legalább tizenöt év letöltött börtönbüntetés esetén.

Az a) esetben legalább tizenkét év letöltése után, a b) esetben legalább nyolc év letöltése után lehet a fogvatartottat eltávozásra engedni.

A CP alapján a felnőttkorúakkal szemben kiszabható börtönbüntetés minimum három hónaptól húsz évig terjedhet a törvényben meghatározott kivételektől eltekintve.

Amennyiben a kiszabott börtönbüntetés öt évnél hosszabb tartamú, akkor a bíró vagy a bíróság rendelkezhet úgy, hogy a III. fokozatban lévő elítéltnek a büntetését a kiszabott büntetés fele részének a letöltése előtt ne lehessen felülvizsgálni.

Minden olyan esetben, ha a kiszabott börtönbüntetés tartama az öt évet meghaladja, és a következőkben felsorolt büntetésekről van szó, akkor a kiszabott büntetés fele tartamának letöltése előtt nem lehet a III. fokozatban lévő elítélt büntetését felülvizsgálni:

a.) a CP II. könyv 22. részének 7. fejezete szerinti terrorista szervezetek és csoportok terrorizmussal összefüggő bűncselekményei,

b.) a bűnszervezetben elkövetett bűncselekmények,

c.) a 183. cikk szerinti bűncselekmények,⁸

d.) a CP II. könyv 8. részének 5. fejezete szerinti bűncselekmények, amennyiben a sértett nem töltötte be a tizenharmadik életévét.

A bv. bíró, ha az egyénre szabott előrejelzés kedvező és a társadalomba történő visszailleszkedésének kilátásai is kedvezőek, akkor a fogvatartott személyes körülményeinek, valamint a reedukációs folyamat alakulásának a figyelembevételével az ügyészség, a bv. intézet és az egyéb felek meghallgatása után indokolt határozatban elrendelheti az általános rezsimbe sorolást, kivéve az előző bekezdésben felsorolt eseteket.

Humánus vagy emberi méltóságot szem előtt tartó okokból a gyógyíthatatlan súlyos betegségben szenvedő vagy a hetvenedik életévüket betöltő elítéltek esetében a bv. bíró az ügyészséget, a bv. intézetet és az egyéb feleket előzetesen tájékoztatva rendelkezhet arról, hogy az elítéltet a III. fokozatba sorolják, különösen akkor, ha a társadalomra nem veszélyes a személyiségük.

A büntetés-végrehajtásról szóló 1/1979. évi Ley Organica⁹

Spanyolországban a büntetések és az intézkedések végrehajtására vonatkozó szabályokat, valamint a büntetés-végrehajtási intézetek feladatait az 1979. szeptember 26-án kihirdetett 1/1979. évi Ley Organica (a továbbiakban LP) tartalmazza.

A büntetés-végrehajtási intézetben hajtják végre a szabadságelvonással járó büntetéseket és intézkedéseket, valamint a bűnügyi őrizetet és a letartóztatást is.

A bv. intézet tevékenységének elsődleges célja a büntetésre és szabadságelvonással járó intézkedésre ítélt fogvatartottaknak, valamint az őrizetben lévő és a letartóztatott fogvatartottaknak a nevelése és visszavezetése a társadalomba.

A büntetés-végrehajtási intézet a törvényi garanciák betartásával, a törvény, más jogszabály és a bírói ítélet által megszabott keretek között gyakorolja a feladatát.

Bv. intézet alatt érteni kell a letartóztatást végrehajtó, a bírói ítélettel kiszabott büntetéseket végrehajtó, valamint a különleges büntetés-végrehajtási intézeteket is. A letartóztatás végrehajtására kijelölt intézetekben kell elhelyezni az őrizeteseket és a letartóztatásban lévőket. Itt helyezhetők el azok a fogvatartottak is, akinek a cselekménye hat hónapot meg nem haladó tartamú szabadságvesztés-büntetéssel sújtandó.

Minden autonóm közösségben legalább egy intézetet kell létesíteni. Abban az esetben, ha az adott autonóm közösségben nincs nők vagy fiatalkorú fogvatartottak számára kijelölt intézet, akkor a férfi fogvatartottak számára fenntartott intézetben kell kijelölni egy olyan teljesen elkülönített részleget, amely saját szervezettel és külön szabályzattal rendelkezik.¹⁰

A Büntetés-végrehajtási Központ jelöli ki a büntetés-végrehajtási intézetek elhelyezkedését és helyét az országban. Minden esetben törekedni kell arra, hogy az autonóm közösségekben szükséges számú bv. intézet legyen, amely kielégíti a büntetés-végrehajtási igényeket, és nem jár a társadalomból való kirekesztettség érzetével. Egy bv. intézet befogadóképessége nem haladhatja meg a háromszázötven főt.

A büntetés-végrehajtási intézetet fel kell szerelni: egyszemélyes elhelyezésű hálókkal, betegszobával, iskolával, könyvtárral, közösségi és rekreációs felszereléssel, műhellyel, udvarral, fodrászattal, konyhával és beszélővel, valamint külső kapcsolattartó részleggel, családi kapcsolatok ápolására szolgáló külön helyiséggel (vis a vis)¹¹ és lennie kell közösségi élet gyakorlására alkalmas helyiségnek, továbbá ki kell alakítani olyan helyiséget is, amelyet a fogvatartottak egyes csoportjai számára alakítanak ki, attól függően, hogy ki milyen célból tartózkodik a csoportban.¹²

Büntetés-végrehajtási rezsimek és a fogvatartottak elkülönítése

A bv. intézeten belül kétféle típusú rezsimbe sorolják a fogvatartottakat, az alap- és a nyitott rezsimbe.

Az intézeten belül el kell különíteni egymástól a férfi és a női fogvatartottakat, bizonyos tevékenységek gyakorlása során a férfi és a női fogvatartottak együtt is elhelyezhetők. A bv. intézeten belül külön részlegen helyezik el azokat a fiatal felnőtt fogvatartottakat is, akik a tizennyolcadik életévüket betöltötték, de a huszonegyedik életévüket még nem. Az iskolában, a művészeti és a rekreációs tevékenységek gyakorlása során ők is egy helyiségben tartózkodhatnak a többi fogvatartottal.

A magyar szabályozással egyezően a fiatalkorú elítélteket a felnőttektől el kell különíteni, és külön intézetben kell elhelyezni. A büntetés-végrehajtásról szóló törvény értelmében fiatal korú fogvatartott alatt érteni kell azokat a fogvatartottakat is, akik a tizennyolcadik életévüket már betöltötték, de a huszonegyedik életévüket még nem. Kivételes esetben, az elítélt személyiségére figyelemmel, a fiatalkorúak számára kijelölt bv. intézetben az a fiatal felnőtt is elhelyezhető, aki betöltötte a huszonegyedik életévét, de a huszonötödik életévét még nem.

Spanyolországban léteznek olyan zárt rezsimű intézetek vagy különleges részlegek is, ahová a különösen veszélyes vagy a korábban alap-, illetőleg nyitott rezsimben elhelyezett, de beilleszkedésre képtelen fogvatartottakat helyezik el. A bíróság által indokolt esetben, objektív okból az ilyen típusú intézetbe vagy részlegre helyezik el azokat a fogvatartottakat is, akik különösen veszélyesek a társadalomra, kivéve azt az esetet, ha a személyiségvizsgálat során azt állapítják meg, hogy a fogvatartott olyan rendellenességben vagy fogyatékosságban szenved, amely különleges büntetés-végrehajtási intézetben történő elhelyezését indokolja.

Előfordulhat olyan eset is, hogy zárt rezsimű intézetben vagy különleges részlegen is teljesen el kell különíteni bizonyos típusú fogvatartottakat, akik az intézeti körülményekhez képtelenek alkalmazkodni. Az ilyen típusú intézetben és rezsimben a fogvatartottak közösségi tevékenysége korlátozott, és a külön szabályozásnak megfelelően szigorúbb a fogvatartottak őrzése és felügyelete is. A zárt rezsimű intézetekbe vagy a különleges részlegbe elhelyezett fogvatartottak addig tartózkodnak itt, amíg a körülmények ezt indokolják.

A különleges bánásmódot igénylő fogvatartottak esetében fontos szerepe van az intézetben a segítő jellegnek.

Ilyen típusú intézetek a következők:

büntetés-végrehajtási kórház,
pszichiátriai központok,
olyan rehabilitációs intézetek, amelyek a szabadságelvonással járó intézkedéseket végrehajtják a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően.

A bv. intézet felelőséggel tartozik a fogvatartottakért, és segítséget nyújt a szabaduló fogvatartottaknak.

A fogvatartottak jogai és kötelezettségei

A büntetés-végrehajtási intézet tevékenységének gyakorlása során minden esetben tiszteletben tartja a fogvatartottak személyiségi jogait, és azokat a jogait és érdekeit is, amelyeket a büntetés nem érint, anélkül, hogy különbséget tenne a fogvatartottak között faj, politikai és vallási meggyőződés, társadalmi viszonyok vagy egyéb hasonló jellegű körülmények miatt. Erre figyelemmel a fogvatartottak gyakorolhatják a polgári, a politikai, a társadalmi, a gazdasági és a kulturális jogaikat, nincsenek eltiltva a választójoguk gyakorlásától, kivéve ha az a fogva tartásukkal vagy a büntetés céljával összeegyeztethetetlen.¹³

A fogvatartottak jogait védő törvényi rendelkezés szerint a bv. intézetnek biztosítania kell, hogy a fogvatartottak és családjaik azokhoz a társadalombiztosítási ellátásokhoz továbbra is hozzájussanak, amelyeket a fogvatartott megteremtett a börtönbe vonulása előtt. A bv. intézet nem akadályozhatja meg, hogy a fogvatartott eljárhasson azokban a függőben lévő jogi ügyeiben, amelyek a fogva tartása előtt keletkeztek, illetőleg a fogva tartása alatt újabb eljárást is indíthat.

A büntetés-végrehajtási szervezetnek óvnia kell a fogvatartott életét, testi épségét és egészségét. A fogvatartottat nem lehet megkülönböztető jelöléssel, számmal ellátni, joga van saját neve viseléséhez. Az LP tiltja a fogvatartottakkal szemben a megalázó bánásmódot; külön nevesíti, hogy egy fogvatartottat sem lehet sem szóval, sem tettel bántalmazni.

Spanyolországban a fogvatartott köteles a büntetés-végrehajtási intézet által kijelölt helyen tartózkodni és a szabadulásáig annak a hatóságnak a rendelkezésére kell állnia, amelyik a szabadság elvonásáról döntött. A magyar szabályozással egyezően a fogvatartott kötelessége, hogy betartsa az intézet házirendjét, valamint az intézet életrendjét szabályozó normákat, amennyiben megszegi ezeket a szabályokat, akkor fegyelmi büntetést kell vele szemben kiszabni. A fogvatartottnak tisztelettudóan kell viselkednie a bv. intézet személyi állományával és egyéb hatóságokkal szemben nemcsak az intézetben tartózkodása alatt, hanem az átszállítása és szállítása során is. Ezen túlmenően tiszteletteljes magatartást kell tanúsítania a fogvatartott-társakkal szemben is.¹⁴

A spanyol bv. törvény is kiemelkedő hangsúlyt fektet a fogvatartottak reszocializációjára, amelynek legfontosabb eszköze a büntetés-végrehajtási nevelés. A bv. intézetnek a fogvatartottak együttműködését személyre szabott technikákkal és módszerekkel kell támogatnia.

A fogvatartottak befogadása és nyilvántartása

A bűnügyi őrizetes, a letartóztatott és az elítélt befogadása a büntetés-végrehajtási intézetbe az arra illetékes hatóság felhívása alapján, illetve önkéntes megjelenés esetén történik. A fogvatartott befogadásnak tényét azonnal jelezni kell annak a hatóságnak, amely a fogvatartott őrizetéről, letartóztatásáról vagy az elítéléséről rendelkezett. Minden egyes fogvatartottat a befogadásakor nyilvántartásba kell venni, személyes aktát kell nyitni, a személyiségét meg kell vizsgálni, amelynek megismeréséhez minden egyes fogvatartottnak joga van. Minden fogva tartó intézetben, azonnal megvizsgálják és elkülönítik a fogvatartottat, figyelembe véve a nemét, érzékenységét, korát, előéletét, fizikai és elmebeli állapotát, a többi fogvatartott személyiségére figyelemmel, illetve tekintettel a vele kapcsolatos bánásmód elvárásaira.

A fent részletezett eseteken túl el kell egymástól különíteni:

az őrizetben lévőket, a letartóztatottakat a jogerősen elítéltektől,
minden esetben a büntetlen előéletűeket a visszaesőktől,
a betegeket, a testi fogyatékosokat és gyengeelméjűeket az egészségesektől,
a szándékos bűncselekményt elkövetőket a gondatlan bűncselekményt elkövetőktől.

A szabadságvesztés befejező időpontját az intézet nyilvántartása tartalmazza. A letartóztatásban és az őrizetben lévőt csak az illetékes hatóság szabadíthatja. Az őrizetben lévőt a bv. intézet parancsnoka szabadítja, ha letelt a hetvenkét óra a befogadása óta, és a letartóztatását nem rendelte el a bíróság. Az elítélt végső szabadításához szükség van az ítéletet hozó bíróság vagy a büntetés-végrehajtási bíró engedélyére.

Szabadulásakor a fogvatartott részére ki kell adni a bv. intézetben szerzett keresményét, letéti pénzét, értékeit és a nevére szóló tárgyakat, úgymint a szabadulásáról szóló igazolást és a végzettségét igazoló bizonyítványt vagy oklevelet, amely képesítést a büntetés végrehajtása alatt szerzett meg. Amennyiben a fogvatartott nem rendelkezik pénzzel, akkor az intézetnek a hazautazáshoz szükséges pénzzel el kell látnia, valamint zsebpénzzel kell támogatnia.¹⁵

A fogvatartottak szállítása során tiszteletben kell tartani az emberi méltóságukat és a jogaikat, valamint a személyes biztonságukra is ügyelni kell.

A fogvatartottak elhelyezése és anyagi ellátása

Minden fogvatartottat egyszemélyes zárkában kell elhelyezni. Ha átmenetileg akadálya van annak, hogy egyszemélyes zárkában helyezzék el a fogvatartottat, vagy orvosi szempontból a fogvatartott megfigyelése és kezelése indokolja, akkor több fogvatartott együttesen is elhelyezhető. Ebben az esetben is a megfelelő szempontok figyelembevételével kell a fogvatartottakat összeválogatni. Minden éjszakai elhelyezésre szolgáló lakóhelyiséget úgy kell felszerelni, hogy a fogvatartott a közösségi életben részt vehessen; a higiéniai szükségleteit kielégítse; megfelelő térrel, szellőzéssel, vizesblokkal, fénnyel és a helyiség klímaviszonyának megfelelő fűtéssel rendelkezzen.

A fogvatartottól meg kell követelni a tisztálkodást, számára térítésmentesen kell biztosítani az ehhez szükséges felszerelést. A fogvatartottnak joga van saját ruhája viseléséhez abban az esetben, ha van megfelelő ruházata, de dönthet úgy, hogy az intézet lássa el olyan ruházattal, amely az évszaknak megfelelő, és a ruházatnak olyannak kell lenni, amely a fogvatartott emberi méltóságát nem sérti. Eltávozása esetén olyan ruházattal kell ellátni, amelyből nem tűnik ki, hogy fogvatartott. Amennyiben nem rendelkezik ilyen ruhával, az intézetnek kell ellátnia.¹⁶

Minden fogvatartottat el kell látni ágyneművel, illetve olyan bútort kell biztosítani számára, amelyben a felszerelését őrizheti.

Az intézet vezetése rendelkezik arról, hogy a fogvatartottak olyan, az orvos által meghatározott ételt kaphassanak, amely megfelelően elkészített, és mennyiségében és minőségében megfelel a dietetikai és a higiéniai normáknak, figyelembe véve a fogvatartott egészségét és az általa végzett munka jellegét; továbbá amennyiben lehetséges, a világnézeti és vallási meggyőződését is. Az étkezés biztosításában, az élelem kiosztásában a fogvatartottaknak részt kell venniük. A fogvatartottakat ivóvízzel is el kell ellátni.

Amikor a házirend nem engedélyezi, hogy a fogvatartott a pénzét, a ruházatát, értéktárgyait és egyéb a tulajdonát képező tárgyakat magánál tartsa, akkor azokat biztonságos helyen kell őrizni, vagy az elítélt által megjelölt személynek el kell küldeni.

Az igazgató az orvos javaslatára megparancsolhatja, hogy a fogvatartottak higiéniai okokból a saját ruhájukat és a birtokukat képező fertőzött tárgyaikat ne használják.

Az igazgató – az orvos vagy a fogvatartott kérelmére és az orvos véleményét kikérve – dönthet azoknak a gyógyszereknek a további sorsáról, amelyeket a fogvatartott az intézetbe magával hozott vagy az intézeten kívülről kapott, meghatározva azt is, hogy melyeket tarthat magánál és melyeket kell leadnia az orvosi szobára, ennek során figyelembe kell venni a beteget és a biztonsági szempontokat is. Ha a fogvatartottnál kábító hatású gyógyszert találnak, akkor a törvény által meghatározottak szerint kell eljárni, és azokat a magyar szabályozással egyezően a bv. intézet székhelye szerint illetékes rendőrségnek kell leadni.

A fogvatartottak számbavételénél és a motozásuk során azokat a helyiségeket, ahol a fogvatartottak tartózkodnak és amiket használnak – ugyanígy az épület egyéb berendezéseit –, átvizsgálják. Ezt a törvény által meghatározott esetekben és az abban megjelölt megkötésekkel és időszakonként kell végrehajtani, tiszteletben tartva a fogvatartott emberi méltóságát.

A fogvatartottakat ösztönözni kell arra, hogy vegyenek részt a közösségi életben, a munkában, a vallási, a kulturális életben és a sportfoglalkozásokon, valamint együttműködjenek a nevelésükben. Lehetővé kell tenni számukra, hogy saját maguknak beszerezzék az élelmiszereket és egyéb fogyasztási cikkeket a törvényben szabályozott gyakorisággal. Ezeknek a termékeknek az árusítása a büntetés-végrehajtás parancsnokságának az e termékeket közvetítő külső cégekkel kötött megállapodása alapján lehetséges. Az árusított termékek árát az arra illetékes hatóság ellenőrzi, és semmilyen esetre sem haladhatja meg a termékek ára annak a településnek a szokásos árait, ahol a bv. szerv elhelyezkedik.

A fogvatartottak napirendje

A fogvatartottak minden bv. intézetben szigorúan meghatározott napirend szerint élnek. A napirendet úgy kell összeállítani, hogy biztosítsa a fogvatartottak számára a napi nyolc óra pihenőidőt, figyelembe véve a fogvatartottak testi és lelki igényeit, a különböző terápiás kezelések időpontját, valamint a szakmai képzés és a kulturális tevékenység időtartamát.

A fogvatartottak munkáltatása

A spanyol szabályozás alapján a munkavégzés a fogvatartottnak joga és kötelezettsége egyaránt, amelyet a terápiás kezelés alapvető elemének tekintenek. A Figueres-ben elhelyezkedő Puig de les Basses bv. intézetben a 700 fogvatartott közül 500 fő dolgozik.

A munkavégzés feltételei az alábbiak:¹⁷

a munkának semmilyen esetben sem lehet büntető jellege;
nem sértheti a fogvatartott emberi méltóságát;
szakképzőnek, nevelő jellegűnek, jövedelmezőnek, valamint terápiás célúnak kell lennie, és elő kell segítenie a fogvatartottban a munkához való jó hozzáállás előmozdítását, valamint fel kell készíteni a fogvatartottat a szabadulása utáni munkafeltételekre;
a munkát úgy kell megszervezni és megtervezni, hogy figyelembe vegye a fogvatartott szakképzettségét, a munkára való alkalmasságát és a munkaigényét, amennyiben az összeegyeztethető a büntetés-végrehajtás szervezetével és az intézmény biztonsági feltételeivel;
a munkát a bv. intézetnek kell biztosítania;
a fogvatartott a hatályos törvényeknek megfelelően társadalombiztosítási járulékra jogosult;
a munkavégzés a bv. szervezet anyagi érdekét nem szolgálhatja.

A fogvatartottak az intézeten belül és azon kívül a munkát az alábbi módon végezhetik:¹⁸

a munkának elsősorban szakképző jellegűnek kell lennie;
nem mehet a tanulmányok folytatásának és az iskolai képzésnek a rovására;
a törvényben meghatározottak szerint kell kialakítani a munkarendet; valamint
a munkának nevelő jellegűnek kell lennie.

A fogvatartottnak a munkájáért munkabér jár. Minden fogvatartott egészségi és pszichés állapotához kell igazodnia a munka jellegének. A munkavégzés minden fogvatartott számára kötelező, az alábbi kivételekkel:¹⁹

akik betegség vagy baleset miatt orvosi kezelés alatt állnak;
akik munkavégzésre alkalmatlanok;
akik betöltötték a 65. életévüket;
nyugdíjasok;
a nők terhességük 16. hetétől, szülés után 6 hétig;
kényszerítő körülmény miatt nem tudnak dolgozni.

A letartóztatott is köteles munkát végezni, valamint minden fogvatartottnak térítésmentesen részt kell vennie az intézet tisztántartásában. Minden fogvatartottnak egyenlő munkafeltétellel kell munkát végeznie.

A fogvatartottak egészségügyi ellátása

Minden bv. intézetben lennie kell legalább egy olyan általános orvosnak, aki rendelkezik pszichiáter szakképesítéssel. Az orvos felügyeli a fogvatartottak fizikai és mentális állapotát, a higiéniai és egészségügyi feltételek megfelelőségét az intézetben, bizonyos esetben együttműködve más, speciális szakképesítésű orvossal. A fogvatartottak azonos mértékben jogosultak az egészségügyi személyzet által nyújtott segítségére, valamint a fogvatartottak részére rendelkezésre áll fogorvos is.

Az intézményi egészségügyi szolgáltatáson kívül a fogvatartottak külső kórházba és börtönkórházba is kerülhetnek, ha intenzív ápolásra szorulnak.

A fogvatartottak saját költségükre igénybe vehetik a büntetés-végrehajtáson kívüli szakorvos segítségét is, kivéve azt az esetet, amikor a biztonsági okok miatt e jogát korlátozni kell.

Az egészségügyi ellátás biztosítása során minden intézetnek rendelkeznie kell:²⁰

megfelelő orvosi felszereléssel, és megfelelő számú betegággyal felszerelt betegszobával, sürgősségi eset kezelésére és fogászati beavatkozás esetére alapszükségletet kielégítő gyógyszerkészlettel,
kábítószerfüggők megfigyelésére szolgáló megfigyelő intézettel,
fertőző betegek elkülönítésére alkalmas helyiséggel.

A nők számára kialakított intézetekben és részlegeken terhesgondozással foglalkozó nőgyógyászatnak kell lennie, ahol a fogva tartott terhes nők szülhetnek és a szülést követően lábadozhatnak, valamint olyan sürgősségi esetek ellátására, amikor a fogvatartottat nem lehet civil kórházba szállítani. A fogva tartott nők a szülést követően a gyermekükkel a magyar szabályozástól eltérően nem a gyermek egyéves, hanem a gyermek hároméves koráig lehetnek együtt, ha megfelelően igazolták okiratokkal a gyermek származását. Az anya-gyermek együttes elhelyezésére szolgáló intézetekben bölcsödét is ki kell alakítani.

A bv. intézetnek a köz- és magánintézetekkel megállapodást kell kötni. A megállapodásnak elő kell segítenie a gyermek személyiségfejlődését és azt, hogy az anya és a gyermek közötti kapcsolat minél jobban fejlődjön olyan különleges körülmények között, amely az anya szabadságvesztés-büntetésének letöltéséből adódik.

A jogszabály rendelkezéseinek megfelelően speciális látogatási rendet kell kialakítani az olyan tíz év alatti gyermekek számára, akiknek édesanyja jogerős szabadságvesztés-büntetését tölti, de a gyermek nincs az anyával közösen elhelyezve. Ezeknél a látogatásoknál a látogatási gyakoriságot, a fizikai kontaktust, a látogatás idejét és időpontját nem lehet korlátozni, erről az intézet házirendje külön rendelkezik.

Az elmemegfigyelő intézetekben a pszichiátriai diagnózist a megfelelő orvos-csoportnak kell felállítania, amely a pszichiáterből, igazságügyi elmeorvos szakértőből és az intézeti orvosból áll.

A fogvatartottak részére a jogszabály által előírt orvosi és egészségügyi ellátást a befogadásuk során is biztosítani kell.

A fegyelmi eljárás és a fegyelmi büntetések

A fogvatartottak fegyelmezésének az a célja, hogy a fogvatartottak rendezett együttélését biztosítsa és garantálja a biztonságot.

A törvény kifejezetten tiltja, hogy a fogvatartottak egymást fegyelmezhessék. A fogvatartottaknak fegyelmezési joggal nem rendelkeznek.²¹

A fogvatartottakat csak abban az esetben lehet fegyelmi büntetéssel sújtani, amennyiben a házirend és a törvény kifejezetten lehetővé teszi.

A fegyelmi vétségeket a spanyol szabályozás alapján három csoportra lehet osztani: nagyon súlyos, súlyos és enyhe.

Az alábbi büntetéseket lehet kiszabni a fegyelmi vétséget elkövető fogvatartottakkal szemben:²²

legfeljebb tizennégy napig terjedő magánelzárás;
legfeljebb hét hétvégét érintő magánelzárás;
kimenő megvonása legfeljebb két hónapra;
szóbeli kapcsolattartás korlátozása a házirendben foglaltak szerint, de legfeljebb egy hónapig terjedő időre;
a sétában és a közösségi tevékenységben való részvétel korlátozása, legfeljebb egy hónapig terjedő időre;
szóbeli feddés.

Amennyiben a fogvatartott ismételten elköveti a szabálysértést, a fegyelmi büntetése legfeljebb a felével emelkedhet.

Magánelzárás-büntetést csak akkor lehet a fogvatartottal szemben kiszabni, ha a bv. intézetben erőszakos magatartást tanúsít, vagy az együttélési szabályokat ismételten és súlyosan megsérti. A magánzárka felszerelésének minden esetben meg kell egyeznie az intézet többi zárkájáéval.

Amennyiben a fogvatartott két vagy több fegyelmi vétséget követett el, akkor lehetőség van arra, hogy vele szemben párhuzamos fegyelmi büntetéseket szabjon ki az intézet. Ha ez nem lehetséges, akkor a fegyelmi büntetéseket a súlyosságuk szerint kell végrehajtani, de ennek a maximuma nem haladhatja meg annak a legsúlyosabb büntetésnek a háromszorosát, amit a törvény az egyes büntetésekre előír, sem a negyvenkét egymás utáni napot.

A kiszabott fegyelmi büntetések enyhítéséről, megváltoztatásáról és haladéktalan törléséről, valamint arról, hogy a fegyelmi büntetést hibásan hajtották végre, a fegyelmi tanács dönthet.

A magánelzárás-büntetés végrehajtása az orvos folyamatos tájékoztatása mellett történik, aki naponta ellenőrzi a fogvatartottat, annak fizikai és lelki állapotáról tájékoztatja az intézet igazgatóját. Abban az esetben, ha szükségesnek ítéli, a végrehajtást meg kell szakítani, vagy a kiszabott fegyelmi büntetést más fegyelmi büntetésre kell változtatni.

A fogvatartott megbetegedése esetén, vagy ha a körülmények indokolják, a magánelzárás végrehajtását fel lehet függeszteni, amíg a fogvatartott újból alkalmas nem lesz arra, hogy a magánelzárás-büntetés végrehajtását folytassák, vagy a fegyelmi tanács a végrehajtás folytathatóságáról nem dönt.

Kizáró rendelkezése a törvénynek a magyar szabályozáshoz hasonlóan, hogy a magánelzárás fegyelmi büntetést nem lehet terhes nőn (a szülést követő hat hónapig), szoptató nőn és azokon a fogva tartott nőkön végrehajtani, akikkel a gyermeküket közösen helyezték el.

A magánelzárást abban a büntetés-végrehajtási intézetben kell végrehajtani, ahol az elítélt egyébként a szabadságvesztés-büntetését tölti. Bizonyos esetekben, ha a fogvatartott saját személyes biztonsága vagy az intézeti fegyelem indokolja, akkor a magánelzárást közös zárkában is végre lehet hajtani, de ebben az esetben is ugyanazokkal a feltételekkel kell végrehajtani, mintha a fogvatartott egyénileg lenne elhelyezve.²³

A fegyelmi büntetéseket a fegyelmi tanács szabja ki, melynek összetételét és működését a házirend írja elő.

Egyetlen fogvatartottal szemben sem lehet fegyelmi büntetést kiszabni anélkül, hogy előzetesen ne tájékoztatták volna arról, hogy milyen fegyelmi vétséget követett el, és ezért vele szemben milyen fegyelmi büntetést fognak kiszabni. A fogvatartott a védekezését szóban és írásban egyaránt előterjesztheti. A magyar szabályozással egyezően a fogvatartott a magánelzárásról szóló határozattal szemben fellebbezéssel élhet. A fellebbezésnek halasztó hatálya van, kivéve ha olyan súlyos fegyelmi vétséget követett el, hogy a büntetés végrehajtása nem szenvedhet késedelmet. A magánelzárás elleni fellebbezés esetén soron kívül kell eljárni.

Kényszerítő eszközök

A fogvatartottal szemben kényszerítő eszközt alkalmazni kizárólag a parancsnok engedélyével lehet. A kényszerítő eszközök alkalmazásának feltételeit a törvény az alábbiak szerint szabályozza:²⁴

szökés és annak megakadályozása esetén;
annak elkerülése érdekében, hogy a fogvatartott saját magában, másokban vagy egyéb tárgyakban kárt tegyen;
annak érdekében, hogy legyőzzék a fogvatartott aktív vagy passzív szembeszegülését a büntetés-végrehajtási személyzettel szemben.

Sürgős esetben, ha ilyen intézkedésre kerül sor, a megtett intézkedéseket haladéktalanul jelenteni kell a parancsnoknak, aki ezzel egyidejűleg e tényről tájékoztatja a bv. bírót.

A kényszerítő eszközök alkalmazása csak az eredeti állapot visszaállítására irányulhat, és csak a feltétlenül szükséges ideig szabad alkalmazni. A feladata ellátása közben a büntetés-végrehajtás személyzete nem használhat fegyvert.

A fogvatartottak jutalmazása

A fogvatartott jó magaviselete, a munkához való helyes hozzáállása és felelősségteljes magatartás tanúsítása, valamint a közösségi tevékenységekben kiemelkedő helytállása esetén jutalomban részesül.

Eltávozás

A fogvatartott – szülei, házastársa, gyermekei, testvérei és más olyan személyek, akik szorosan kapcsolódnak hozzá – halála vagy súlyos betegsége esetén, illetőleg ha a fogvatartottnak gyermeke születik, vagy más fontos és indokolt esetben, megfelelő biztonsági intézkedések mellett engedélyezhető, hogy az intézetből eltávozhasson, kivéve, ha a fogvatartott különleges személyi körülményei ezt nem indokolják.

A fogvatartottak hét napig terjedő időre engedélyezhető eltávozás abból a célból is, hogy a a szabadulására felkészülhessen. Az intézeti tanács egyidejű tájékoztatása mellett 36 vagy 48 órára engedélyezhető eltávozás, azoknak, akik a II. vagy a III. biztonsági fokozatban vannak, amennyiben letöltötték a büntetésük egynegyedét.²⁵

A fent részletezett eltávozást az előzetes letartóztatásban lévő fogvatartottnak is biztosítani kell az illetékes bíró engedélye alapján.

Panasz és fellebbezés

A fogvatartottakat a befogadásuk során írásban tájékoztatni kell az intézet házirendjéről, a jogaikról és kötelezettségeikről, a rendszabályokról, valamint arról, hogy joga van kérvényt, panaszt és fellebbezést benyújtani. Azok számára, akik nem képesek megérteni a részükre adott tájékoztatást, a tájékoztatást más megfelelő módon kell biztosítani.²⁶

A fogvatartottaknak joguk van kérelmet, panaszt és fellebbezést előterjeszteni a velük való bánásmóddal és az intézet működésével kapcsolatban az intézet parancsnokához vagy az őt képviselő személyhez, akik megteszik a szükséges intézkedést, vagy a kérelmet, a panaszt és a fellebbezést eljuttatják az ebben illetékes hatósághoz vagy szervekhez. Ha a fogvatartott a kérelmét, a panaszát vagy a fellebbezését írásban terjesztette elő, akkor zárt küldeményben kell eljuttatnia a parancsnoknak, és a fogvatartott részére erről átvételi elismervényt kell adni. Amennyiben a fogvatartott jogorvoslatát szóban terjeszti elő a parancsnoknak, akkor a parancsnok gondoskodik arról, hogy eljusson a megfelelő bírói hatósághoz, és másolati példányt ad a panaszos részére.

A fogvatartottak kapcsolattartása

Azok a fogvatartottak, akiknek az intézet parancsnoka engedélyezte a rendszeres kapcsolattartást, e jogukat szóban és írásban is gyakorolhatják, a saját nyelvükön, a családtagjaikkal, a barátaikkal, a bv. intézettel együttműködő szervezetekkel és intézetek képviselőivel, kivéve ha a bíróság korlátozta a kapcsolattartást.

A kapcsolattartás során tiszteletben kell tartani a fogvatartott magánszféráját, kapcsolattartása csak akkor korlátozható bizonyos személyeket és a kapcsolattartás módját illetően, ha biztonsági szempontok, a nevelő munka eredményessége és az intézet rendje indokolja.

A fogvatartottnak a védőjével és az ügygondnokával a kapcsolattartása erre kialakított külön helyiségben történik, és nem korlátozható, abba beavatkozni sem lehet, kivéve ha a bíró erről határoz, vagy esetleges terrorizmus veszélye esetén.

Ugyanebben a külön, erre a célra kialakított helyiségben tarthatják a kapcsolatot a fogvatartottak szakemberekkel, szociális munkásokkal, papokkal és egyéb vallási képviselőkkel, akiknek a látogatását előzetesen kérelmezni kell. Ezekbe a kapcsolattartásokba is be lehet avatkozni a törvény által szabályozott fenti esetekben.

A fogvatartott a törvényi garanciák betartásával telefonon is tarthatja a kapcsolatot a házirendben foglalt rendelkezések megtartásával.

A szóbeli és írásbeli kapcsolattartást indokolt esetben a parancsnok felfüggesztheti, de erről a fogvatartotton kívül az illetékes bírói szervet tájékoztatni kell.²⁷

A fogvatartott halála, betegsége és súlyos balesete esetén az intézet parancsnoka tájékoztatja annak legközelebbi hozzátartozóit és az általa megjelölt más személyeket.²⁸ Hasonlóképpen tájékoztatni kell a fogvatartottat a közeli hozzátartozója vagy a vele szoros kapcsolatban álló haláláról vagy súlyos betegségéről.

Minden fogvatartottnak joga van ahhoz, hogy haladéktalanul értesítse a hozzátartozóját vagy a védőjét a letartóztatásáról, ugyanúgy, mint egy másik intézetbe történő átszállításáról.

Az intézeteknek az olyan fogvatartottak esetében, akik nem hagyhatják el az intézetet, rendelkeznie kell kifejezetten látogatási célra kialakított helyiségekkel, ahol a fogvatartott a családtagjaival vagy a közelálló hozzátartozójával találkozhat.

Vallásgyakorlás

A bv. intézetnek biztosítani kell, hogy a fogvatartott szabadon gyakorolhassa vallását.²⁹

Képzés és nevelés

Minden bv. intézetnek rendelkeznie kell lehetőség szerint olyan iskolával, ahol a fogvatartottakat oktatják, szem előtt tartva különösen az analfabéták és a fiatalkorúak oktatását. Az oktatásra irányadó törvényeknek megfelelően kell eljárni a fogvatartottak oktatása során.

A bv. állománynak a fogvatartottat ösztönözni kell az oktatásra, továbbá azoknak az érdeklődését is fenn kell tartani, akik a tanulmányaikat nem tudják folytatni, az ő oktatásuk levelező rendszerben, rádión vagy televízión keresztül történik.³⁰

A vezetőségnek kell gondoskodnia az oktatás és a szakképzés megszervezéséről, hogy a fogvatartottak a megfelelő képzettséget igazoló okiratokat megszerezzék az intézetben. Ahhoz, hogy a fogvatartottak a közoktatási rendszeren belül felsőoktatási intézménybe jelentkezzenek, ehhez az intézetnek külön megállapodást kell kötnie a felsőoktatási intézménnyel, és erről az oktatási szerveket tájékoztatni kell. A megállapodásnak biztosítania kell, hogy a fogvatartott a büntetés-végrehajtás körülményei között és a megfelelő szigor mellett vegyen részt az oktatásban, amely megfelel a büntetés-végrehajtás sajátos körülményeinek, az oktatásának és a nevelés rendjének is.

Minden intézetben olyan könyvtárnak kell működnie, amely igazodik a fogvatartottak kulturális és szakmai érdeklődéséhez. A fogvatartottaknak joguk van, hogy könyveket és egyéb folyóiratot kölcsönözzenek a könyvtárból.³¹

A büntetés-végrehajtási nevelés olyan tevékenységek együttese, amely a fogvatartottak megjavítására és a társadalomba való visszailleszkedésére szolgál.

A nevelésnek arra kell törekedni, hogy a fogvatartott olyan emberré váljon, aki a törvényeket tiszteli és a rendelkezések megtartásával él. Ebből a célból lehetőség szerint olyan fogvatartotti hozzáállást kell kialakítani, hogy tiszteljék magukat és vállaljanak felelősséget saját magukért, a családjukért és a társadalomért.³²

Az elítéltek nevelésével megbízott személyeknek mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy megismerjék és kezeljék a fogvatartottnak azokat az egyedi tulajdonságait, személyiségjegyeit és környezetét, amelyek akadályozhatják a fent részletezettek elérését.

A fogvatartottat ösztönözni kell arra, hogy a saját nevelésének megtervezésében és végrehajtásában részt vegyen, együtt kell működnie abban, hogy társadalmi felelősségvállalás mellett a jövőben képessé váljon a bűnelkövetés nélküli életre.

Lehetséges mértékben ösztönözni kell a fogvatartottakat, hogy érdekeltté váljanak a nevelésben való együttműködésben. Egyéni érdekeik kielégítését olyan mértékben lehet figyelembe venni, amely e cél eléréséhez vezet.

A nevelés az alábbi elveken nyugszik:³³

az elítélt alkatának, jellemének, temperamentumának, készségeinek és hozzáállásának vizsgálatán alapul;
közvetlen kapcsolat van a nevelés, a bűnelkövetői személyiség vizsgálata és a kezdeti megítélése között, amelynek megállapítása a fogvatartott bűnözői életútjának és a környezeti, egyéni, társadalmi, családi és munkakapcsolatának megítélésén alapul;
egyénre szabott és az elítélt orvosi, pszichiátriai, pszichológiai, pedagógiai és szociális szükségletéhez igazodó módszert alkalmazandó, figyelembe véve az elítélt személyiségét;
általában komplex és az említett különböző módszerek együttes alkalmazásával jár a megfelelő rezsimen belül;
meghatározott program szerint történik, tekintetbe véve az általános nevelési tervet;
jellegét tekintve folyamatosnak és dinamikusnak kell lennie, és tekintetbe véve az elítélt személyiségének a változását a büntetés végrehajtása során.

Ahhoz, hogy a fogvatartott nevelése egyénre szabott legyen, a megfigyelésük után csoportosítani kell őket és abba az intézetbe irányítani, amelynek a belső rezsimje leginkább megfelelő a számukra kitűzött nevelési módszernek. A csoportosítás során figyelembe kell venni a személyiségen és az egyéni, családi, szociális, bűnelkövetői előéleten kívül a büntetés időtartamát, a visszaesésre ösztönző közeget és azokat a lehetőségeket, könnyebbségeket és nehézségeket, amelyek hozzájárulnak a nevelés sikerességéhez.

Az előzetesen letartóztatott fogvatartottak megvizsgálásának arra kell irányulni, hogy a lehető legtöbb információt szerezzék róluk. Megfigyelésük a nyilvántartás adatain, a személyes beszélgetésen és a viselkedésük közvetlen megfigyelésén alapul. Ezek alapján lehetőség van a különválasztásukra és csoportosításukra is.³⁴

Az ítélet kihirdetését követően a fent részletezett adatok és vizsgálatok kiegészülnek a megfigyelt fogvatartott személyiségének vizsgálatával, amelynek alapja a személyiség felmérése, a bűnelkövetői hajlam, típus, és a társadalmi beilleszkedésre való alkalmasság megítélése.

Amennyiben a fogvatartott a nevelés során fejlődik, akkor az újabb csoportosítást vonhat maga után, amely együtt jár azzal, hogy másik rezsimbe szállítják át, vagy ugyanazon intézeten belül más részlegbe helyezik át. A nevelés fejlődése függ azoktól a személyiségjegyektől is, amelyek a bűnelkövetői személyiségével kapcsolatosak. A fogvatartott személyisége az általános intézeten belüli viselkedésében is megmutatkozik, illetve abban is, hogy ennek függvényében mennyire bíznak meg benne és mennyire mernek rábízni egyre több szabadsággal járó felelősséget. A nevelés során a felelősség csak abban az esetben csökken az intézet részéről, ha a fogvatartott viselkedése kedvezőtlen irányba változik.

Legfeljebb hathónaponként az elítélteket egyénileg meg kell vizsgálni azért, hogy felülvizsgálják a korábbi besorolásukat, és ennek megfelelően meghozzák a szükséges döntéseket. Erről a fogvatartottakat tájékoztatni kell. Amikor ugyanaz a szakértői csoport vizsgálja meg a fogvatartottat, és a vizsgálat alapján újból az I. biztonsági fokozatba helyezi a fogvatartottat, akkor a fogvatartott kérvényezheti, hogy a vizsgálatot az erre kijelölt megfigyelő központban végezzék el. Ugyanez a jog akkor is megilleti a fogvatartottat, ha a II. biztonsági fokozatban van, ismételten ide sorolnák be és már letöltötte a büntetésének a fele részét.³⁵

A fogvatartottak bizonyos csoportja esetében – akiknek a nevelése ezt megkívánja – lehetőség van arra, hogy a megfelelő intézetekben csoportterápián vegyenek részt.

A bv. intézeteknek – a nevelési programot figyelembe véve – a csoportos pszichopedagógiai ülések számának a meghatározásával, a szükséges nevelési módszerek kiválasztásával, továbbá viselkedésterápia alkalmazásával különös figyelmet kell szentelniük annak, hogy a kedvezőtlen és negatív hozzáállást tanúsító elítélteket változásra ösztönözzék.

A nevelési programnak része azoknak a fogvatartottaknak a szakképzése és szakmai továbbképzése is, akiknek a társadalomba való visszailleszkedése ezt megkívánja, és pályaválasztását megelőzően a teljes képzés ideje alatt ehhez folyamatos pszichológiai segítség is társul. A fogvatartott nevelésének befejezésekor vagy a szabadulásának közeledtével róla végső tájékoztató jelentés készül, amely tartalmazza a nevelés által elért eredményeket és a szabadulását követően várható viselkedését, aminek függvényében lehet feltételes szabadságának a lehetőségét is mérlegelni.³⁶

A speciális fogvatartottak elhelyezésére szolgáló intézetekben a nevelést különleges célkitűzésekhez kell igazítani. A huszonegy évesnél fiatalabbak számára fenntartott intézetekben a nevelés befejeztével a fogvatartottról egy végső jelentést kell készíteni, amelyben a nevelés által elért eredményeket a Büntetés-végrehajtási Központ által rendelkezésre bocsátott adatok alapján kell elvégezni.³⁷ A megfigyelési, nevelési és besorolási feladatokat egy erre kellő szakértelemmel rendelkező szakértői csoport végzi. A csoport munkáját a munkához szükséges számú nevelő segíti együttműködésével, figyelemmel arra, hogy az elítéltek bizonyos csoportjai különleges bánásmódot igényelnek. Ahhoz, hogy a nyitott vagy rendes rezsimbe besorolt elítéltek a társadalomba visszailleszkedjenek, lehetőség van arra, hogy az állampolgárok, közintézetek, magánintézetek és társaságok közreműködjenek a fogvatartottak reszocializációjában.

Az elítéltek megfigyelésére, besorolására és kezelésére egy ún. Központi Büntetés-végrehajtási Megfigyelő Intézetet kell létrehozni, ahol egy szakértőkből álló csoport tevékenykedik az alábbi céllal:³⁸

amennyiben különleges megfigyelői feladatot kell ellátni, segíti más szakértői csoportok munkáját;
amennyiben kérdés vagy probléma merül fel a Büntetés-végrehajtási Központ vezetőségének munkája során, akkor tanácsot ad és segít megoldani a technikai jellegű kérdéseket;
kriminológiai kutatási tevékenységet folytat;
a bv. intézetek iskoláiban oktatási tevékenységet lát el.

A fenti intézet vizsgálja meg azokat az elítélteket, akiknek a besorolása problémás vagy az intézeti szakértői csoportban kételyt ébreszt, továbbá megfigyeli azokat a fogvatartottakat is, akiknek az egyéni tulajdonságait kutatásra érdemesnek ítéli meg.

A büntetés letöltésére kijelölt rezsim fő célja, hogy ezeken a helyeken megfelelő légkör alakuljon ki a fogvatartottak sikeres neveléséhez, vagyis a rezsim által előírt szabályokat eszköznek és nem célnak kell tekinteni.

A nevelés során a rezsim integráló tevékenységét akkor is megfelelően össze kell hangolni, ha a fő vezérelv a specializáció. Az intézmény vezetőségének úgy kell megszervezni a különböző ellátásokat, hogy a személyzet tagjai megfelelő módon összehangolják a tevékenységüket.

A szabadságelvonással járó büntetések végrehajtása³⁹

A szabadságelvonással járó büntetéseket egyéni elbírálási rendszer alapján és különböző fokozatokra osztva kell végrehajtani, amelynek utolsó fokozata a feltételes szabadságra bocsátás.

A II. és III. fokozatba kerülő elítéltek az alap- és a nyitott rezsimbe, az I. fokozatba besorolt fogvatartottak pedig a zárt rezsimbe kerülnek, ahogy erről az LP 10. §-ának (1) bekezdése rendelkezett.

Az elítéltet, ha a megfigyelés alapján alkalmasnak találják, a legmagasabb fokozatba kell helyezni, fenntartva a feltételes szabadság lehetőségét anélkül, hogy az előző besorolási fokozatokon keresztül kellene mennie.

Soha nem lehet alacsonyabb fokozatban tartani az elítéltet, ha a fejlődése érdemessé teszi őt a magasabb fokozatba sorolásra.

A nevelés során a III. fokozatba, a nyitott rezsimbe besorolásra és előrelépésre akkor van lehetőség, ha az elítélt a büntetőeljárás során a polgári jogi felelősséget elismerte, helyreállította az eredeti állapotot, megtérítette az általa okozott anyagi és erkölcsi károkat, kártalanította a sértettet anyagi és erkölcsi szempontból is.

Különleges esetekben ezt a szabályt lehet alkalmazni, ha az elítélt az alábbiak közül követett el valamely bűncselekményt:

vagyon elleni és gazdasági rend elleni bűncselekmények, amelyek különösen súlyosak, vagy sok embernek kárt okozva követik el;
munkavállalók jogai ellen elkövetett bűncselekmények;
az adóhivatal és a társadalombiztosítás sérelmére elkövetett bűncselekmények;
közigazgatás ellen elkövetett bűncselekmények.

A terrorizmussal és bűnszervezettel összefüggő bűncselekményt elkövető elítéltek esetében kizárólag akkor van lehetőség a III. fokozatba – nyitott rezsimbe – sorolásra és előrelépésre, ha a polgári jogi felelősségüknek eleget tettek, és biztos jelét mutatták annak, hogy a jövőben nincs terrorista szándékuk, valamint aktívan együttműködnek a hatóságokkal azért, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésére irányuló fegyveres csoport, bűnszervezet és terrorista csoport működését, illetőleg segítséget nyújtanak azoknak az elkövetőknek az azonosításában, elfogásában és felelősségre vonásában, amely szervezetekhez korábban tartoztak, továbbá nyíltan elítélik a terrorista szervezeteknek a tevékenységét, elhatárolják tőlük magukat, és nyíltan bocsánatot kérnek a sértettektől.

Bory Noémi PhD, egyetemi adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudomá-nyi Kar

La pena dell’ergastolo e la sua disciplina attuale nell’ordinamento italiano

Szerző(k): Giulio De Simone, Bory Noémi

Olasz-magyar jogösszehasonlító konferencia, 2019. szeptember 25.

Introduzione

L’ergastolo è la massima pena prevista nel sistema penale vigente in Italia. La pena di morte è stata abolita con la caduta del fascismo: prima per i delitti previsti dal codice penale (art. 1 d.lg.lt. 10 agosto 1944, n. 224) e poi per quelli previsti dalle leggi speciali diverse da quelle militari di guerra (art. 1 d.l. 22 gennaio 1948, n. 21) ed infine anche per questi delitti (art. 1 l. 13 ottobre 1994, n. 589). L’art. 27, comma 4, della Costituzione repubblicana è stato modificato da una legge costituzionale del 2007 e attualmente dispone che «non è ammessa la pena di morte» sicché la sua reintroduzione con legge ordinaria sarebbe da ritenere costituzionalmente illegittima.

Lo stesso art. 27 Cost., al comma 3, pone un principio che assume un’indubbia rilevanza ai fini della valutazione della legittimità costituzionale dell’ergastolo: le pene non possono consistere in trattamenti contrari al senso di umanità e devono tendere alla rieducazione del condannato. Quella rieducativa – ha affermato di recente la Corte costituzionale (sentenza 21 giugno 2018, n. 149) – è una funzione non sacrificabile sull’altare di ogni altra, pur legittima, funzione della pena. La funzione rieducativa della pena – osserva ancora la Corte – deve intendersi «come fondamentale orientamento di essa all’obiettivo ultimo del reinserimento del condannato nella società» e deve «declinarsi nella fase esecutiva come necessità di costante valorizzazione, da parte del legislatore prima e del giudice poi, dei progressi compiuti dal singolo condannato durante l’intero arco dell’espiazione della pena».

Non v’è dubbio, d’altra parte, che la possibilità di accedere a un percorso rieducativo nella fase di esecuzione della pena, in vista di un possibile reinserimento sociale, debba essere riconosciuta a tutti i detenuti, ergastolani compresi¹ .

Il testo normativo di riferimento in materia è tuttora la legge 26 luglio 1975, n. 354, detta “legge sull’ordinamento penitenziario”, che è la prima legge di riforma ispirata al principio della rieducazione del condannato. L’art. 1 di detta legge stabilisce che il trattamento penitenziario dev’essere conforme a umanità e deve assicurare il rispetto della dignità della persona (comma 1); tale trattamento tende, anche attraverso i contatti con l’esterno, al reinserimento sociale del condannato ed è attuato secondo un criterio di individualizzazione in rapporto alle specifiche condizioni degli interessati.

L’ergastolo comune

«La pena dell’ergastolo è perpetua», afferma l’art. 22 del codice penale.

Sono puniti con l’ergastolo non pochi delitti contro la personalità dello Stato – quali, ad esempio, la rivelazione di segreti di Stato a scopo di spionaggio politico o militare (art. 261, comma 3, c.p.), l’attentato contro il Presidente della Repubblica (art. 276 c.p.) e l’insurrezione armata contro i poteri dello Stato (art. 284 c.p.) –, contro l’incolumità pubblica, quali la strage (art. 422 c.p.), l’epidemia (art. 438 c.p.) e l’avvelenamento di acque o di sostanze alimentari (se dal fatto derivi la morte di alcuno: art. 439, comma 2, c.p.), contro la vita (l’omicidio doloso aggravato ai sensi degli artt. 576 e 577 c.p.), contro la libertà personale (il sequestro di persona allorché il sequestratore cagioni la morte di un minore sequestrato: art. 605, comma 4, c.p.) e contro la libertà morale (il delitto di tortura, previsto e punito dall’art. 613-bis, ma solo nel caso in cui si cagioni volontariamente la morte della vittima). L’ergastolo è previsto anche per il sequestro di persona a scopo di estorsione – anche qui soltanto nel caso in cui si cagioni volontariamente la morte del sequestrato (art. 630, comma 3, c.p.) – che è annoverato tra i delitti contro il patrimonio, ma che, evidentemente costituisce un tipico reato plurioffensivo.

L’ergastolo si applica, inoltre, quando concorrono più delitti, per ciascuno dei quali dovrebbe infliggersi la pena della reclusione non inferiore a ventiquattro anni (art. art. 73, comma 2, c.p.). Senza contare tutti quei delitti per i quali in passato era prevista la pena di morte e che ora sono puniti con il carcere a vita.

La legge esclude che i reati per i quali è prevista la pena dell’ergastolo, anche come effetto dell’applicazione di circostanze aggravanti, possano estinguersi per effetto della prescrizione, vale a dire per effetto di quella particolare causa estintiva legata al decorso del tempo (art. 157, comma 8 c.p.). E ciò «in quanto la particolare gravità dei fatti protrae a lungo il ricordo sociale e, pertanto, non attenua l’interesse dello Stato alla punizione»² .

La condanna all’ergastolo importa sempre l’interdizione perpetua del condannato dai pubblici uffici (art. 29, comma 1, c.p.), l’interdizione legale, che priva il condannato della capacità di agire, ma solo per quanto concerne l’esercizio dei diritti patrimoniali (art. 32, comma 1, c.p.), e la decadenza dalla responsabilità genitoriale (art. 32, comma 2, c.p.).

Al 30 giugno 2019, i detenuti condannati all’ergastolo presenti nelle carceri italiane erano 1.776 (su un totale di 41.103 detenuti) di cui 110 stranieri. Mentre i detenuti condannati a una pena di oltre 20 anni di reclusione erano 2.414 e quelli condannati a una pena da 10 a 20 anni di reclusione erano 6.844. L’ergastolo, come è stato detto, «è una pena frequentemente irrogata, dunque tutt’altro che simbolica»³ .

Nell’originario disegno del codice penale, entrato in vigore il 1° luglio del 1931 (e, dunque, durante il ventennio fascista), l’ergastolo era concepito come pena inderogabilmente perpetua: la durata della privazione della libertà personale veniva a coincidere con quella della vita stessa del condannato. Col tempo, però, questo suo connotato essenziale ha subito un processo di progressiva erosione⁴ e ciò per effetto di due importanti riforme legislative, che risalgono alla seconda metà del secolo scorso (legge 25 novembre 1962, n. 1634 e legge 10 ottobre 1986, n. 663, che ha apportato, come si vedrà, significative e rilevanti modifiche alla legge 26 luglio 1975, n. 354).

Attualmente l’ergastolo non può più dirsi una pena perpetua nel vero senso della parola (per il cosiddetto ergastolo ostativo, però, il discorso è diverso. Ma di ciò si dirà in seguito).

Il condannato all’ergastolo può essere ammesso alla liberazione condizionale, quando abbia scontato almeno ventisei anni di pena (art. 176, comma 3, c.p.) e a condizione che, durante il tempo di esecuzione della pena, abbia tenuto un comportamento tale da far ritenere sicuro il suo ravvedimento (art. 173, comma 1, c.p.). La pena, inoltre, si estingue decorsi cinque anni dalla data del provvedimento di liberazione condizionale senza che sia intervenuta alcuna causa di revoca della stessa (art. 177, comma 2, c.p.).

Ma non solo. I condannati all’ergastolo, purché abbiano espiato almeno dieci anni di pena, possono essere assegnati al lavoro all’esterno (art. 21, comma 1, l. n. 354 del 1975); inoltre, quando abbiano tenuto una regolare condotta e non risultino socialmente pericolosi, e sempre a condizione che abbiano espiato almeno 10 anni di pena, possono beneficiare di permessi-premio, così da poter «coltivare interessi affettivi, culturali o di lavoro» (art. 30-ter, commi 1 e 4 l. n. 354 del 1975); possono essere ammessi, dopo vent’anni, al regime di semilibertà (art. 50, comma 5, l. n. 354 del 1975), che è una misura alternativa alla detenzione e che consiste nella concessione al condannato della possibilità di trascorrere parte del giorno fuori dall’istituto per partecipare ad attività lavorative, istruttive o comunque utili al reinserimento sociale (art. 48, comma 1, l. n. 354 del 1975). L’ammissione al regime di semilibertà è disposta in relazione ai progressi compiuti nel corso del trattamento, quando vi sono le condizioni per un graduale reinserimento del soggetto nella società (art. 50, comma 4, l. n. 354 del 1975).

Tra le misure alternative alla detenzione che possono trovare applicazione nei confronti dei condannati all’ergastolo figura anche la liberazione anticipata (art. 54, commi 1 e 4 l. n. 354 del 1975): al condannato a pena detentiva che abbia dato prova di partecipazione all’opera di rieducazione è concessa, quale riconoscimento di tale partecipazione, e ai fini del suo più efficace reinserimento nella società, una detrazione di quarantacinque giorni per ogni singolo semestre di pena scontata. Grazie a questo meccanismo premiale, i termini per l’ammissione alla liberazione condizionale, alla semilibertà e ai permessi-premio, per il condannato all’ergastolo, possono ridursi ulteriormente (rispettivamente a ventun anni, a sedici anni e venti giorni e a otto anni e dieci giorni di pena espiata).

Si può dire, dunque, con la migliore dottrina, che, per effetto delle riforme del 1962 e del 1986, l’ergastolo ha «perduto i connotati della segregazione perpetua (ineluttabilmente perpetua), quale concepita dal legislatore del 1930. Al condannato all’ergastolo si apre […] una porta che può dargli accesso alla società libera: modellato secondo lo schema dell’esecuzione progressiva, l’ergastolo lascia ora intravvedere al condannato il ritorno allo stato di libertà»⁵ .

Cionondimeno si è posto il problema – che forma oggetto, tuttora, di vivaci e appassionate discussioni⁶ – se l’ergastolo, nella sua attuale configurazione normativa, possa dirsi conforme ai principi affermati dalla nostra Costituzione repubblicana e, in particolare, se sia realmente compatibile con il finalismo rieducativo e col principio di umanità della pena (art. 27, comma 3, Cost.). Anche nel dibattito politico non sono mancate le voci critiche: si è affermato da più parti che l’ergastolo è una pena inumana, che toglie all’uomo la speranza e confligge in modo inconciliabile con il principio costituzionale della finalità rieducativa della pena⁷ .

Non si può dimenticare che Cesare Beccaria considerava la “pena di schiavitù perpetua” più dolorosa e crudele della stessa pena di morte – e quindi caratterizzata da una più elevata efficacia deterrente – proprio in quanto destinata a protrarsi per tutta la vita del condannato. E nella Francia rivoluzionaria il codice penale del 1791 prevedeva la pena di morte ma non l’ergastolo, considerato più intollerabile; la pena detentiva, in quel codice, non poteva superare i ventiquattro anni.

Purtuttavia la Corte costituzionale, già diversi anni addietro (sentenza 21 novembre 1974, n. 264), ebbe a dichiarare non fondata la questione di legittimità costituzionale dell’art. 22 c.p. – che prevede e disciplina, come si è visto, la pena dell’ergastolo – sollevata con riferimento all’art. 27, comma 3, Cost. (e dunque al principio della rieducazione del condannato), ponendo l’accento, da un lato, sul carattere polifunzionale della pena («funzione (e fine) della pena non è certo il solo riadattamento dei delinquenti, purtroppo non sempre conseguibile»)⁸ e, dall’altro, sulla possibilità, riconosciuta pure all’ergastolano (art. 176, commi 1 e 3, c.p.), di ottenere la liberazione condizionale, che gli avrebbe consentito un effettivo reinserimento nel consorzio civile⁹ .

Si finiva però, in questo modo, per disconoscere la rilevanza della finalità rieducativa della pena, che pure, come si è detto, è l’unica a trovare un esplicito riconoscimento nella Costituzione, ritenendola sempre “sacrificabile” in nome di pretese esigenze di deterrenza o di neutralizzazione del condannato¹⁰ .

Costituisce, d’altra parte, un evidente paradosso argomentativo sostenere che l’ergastolo non si pone in contrasto con la Costituzione in quanto, nella realtà dei fatti, non è più una pena perpetua¹¹ . Allora – ci si è chiesti polemicamente – se davvero non esiste, perché non toglierlo dall’ordinamento?¹²

Un’autorevole corrente di opinione continua a manifestare non pochi dubbi e perplessità sulla legittimità costituzionale dell’ergastolo e sulla sua compatibilità con il principio della rieducazione del condannato. Un principio – si è detto – che «non tollera una pena la cui idea di fondo risiede in una perpetua, definitiva espulsione del condannato dal consorzio civile: l’ergastolo tende non a reinserire il condannato nella società, bensì ad escluderlo per sempre; tende a produrre la morte civile del condannato». E c’è chi ritiene trattarsi, proprio per questo, di una pena contraria al senso di umanità (e anche sotto questo profilo incostituzionale), che finisce col negare la stessa dignità dell’individuo. E ciò tanto più ove si consideri il livello intollerabile di sovraffollamento delle carceri italiane¹³ , che è già costato all’Italia una condanna da parte della Corte di Strasburgo per violazione dell’art. 3 della Convenzione europea dei diritti umani (sentenza Torreggiani e altri c. Italia dell’8 gennaio 2013).

È anche vero, d’altra parte, che la stessa Corte europea dei diritti dell’uomo, nella decisione Garagin c. Italia [(dec.) n. 33290/07, 29 aprile 2008], ebbe ad affermare la compatibilità della pena dell’ergastolo con l’art. 3 della CEDU, ponendo l’accento sulla possibilità, riconosciuta anche all’ergastolano dall’art. 176 c.p., di fruire della liberazione condizionale, come, del resto, già aveva fatto, molti anni prima, la stessa Corte costituzionale: «Ai sensi [dell’art. 176 c.p.] – osservò la Corte EDU – il condannato all’ergastolo che abbia tenuto un comportamento tale da mostrare un sincero ravvedimento può essere liberato dopo aver scontato ventisei anni di carcere. Dopo aver scontato vent’anni di carcere può anche essere ammesso al regime di semi-libertà […]. In Italia le pene perpetue sono […] de jure e de facto riducibili. Dunque, non si può dire che il ricorrente non abbia alcuna prospettiva di liberazione né che il suo mantenimento in carcere, fosse anche per una lunga durata, sia in sé costitutivo di un trattamento inumano e degradante».

L’ergastolo c.d. ostativo

Con la c.d. legislazione dell’emergenza, emanata nei primi anni ’90 del secolo scorso per contrastare più efficacemente il preoccupante fenomeno della criminalità organizzata di stampo mafioso, ha fatto ingresso nel nostro sistema penale una nuova tipologia di ergastolo, il c.d. ergastolo ostativo, che trova la sua disciplina negli artt. 22 c.p., 4-bis e 58-ter o.p.

Vediamo di cosa si tratta. Nel caso di condanna all’ergastolo per uno dei gravissimi delitti indicati all’art. 4-bis, comma 1, o.p. (delitti commessi per finalità di terrorismo, anche internazionale, o di eversione dell’ordine democratico mediante il compimento di atti di violenza; associazione di tipo mafioso, ecc.), il condannato potrà essere ammesso alla liberazione condizionale e potrà avere accesso agli altri benefici penitenziari e alle misure alternative alla detenzione (il discorso non vale, però, per la liberazione anticipata¹⁴ ) solo a condizione che collaborino con la giustizia.

In che cosa consista una tale collaborazione, ce lo dice l’art. 58-ter o.p.: nell’adoperarsi, anche dopo la condanna, per evitare che l’attività delittuosa sia portata a conseguenze ulteriori ovvero nel fornire un concreto aiuto all’autorità di polizia o all’autorità giudiziaria nella raccolta di elementi decisivi per la ricostruzione dei fatti e per l’individuazione o la cattura degli autori dei reati.

Fanno eccezione a questa regola soltanto le ipotesi di collaborazione impossibile o irrilevante: in tali ipotesi, il condannato potrà accedere ai benefici penitenziari e alle misure alternative alla detenzione purché siano stati acquisiti elementi tali da escludere l’attualità di collegamenti con la criminalità organizzata, terroristica o eversiva (art. 4-bis, comma 1-bis, o.p., inserito dalla legge 23 aprile 2009, n. 38).

Si può dire che la mancata collaborazione con la giustizia equivalga a una sorta di «presunzione assoluta di permanenza dei legami con l’organizzazione criminale – in buona sostanza, una presunzione assoluta di pericolosità sociale»¹⁵ e che l’ergastolo ostativo presenti «tutti i connotati di una pena perpetua»¹⁶ .

È chiaro che, rispetto alla disciplina dell’ergastolo ostativo, i dubbi e le perplessità circa la sua legittimità costituzionale – in particolare, per contrasto con il principio rieducativo e con quello di umanità della pena (art. 27, comma 3, Cost.) – aumentano in misura esponenziale¹⁷ . Proprio per via di quella presunzione inconfutabile di cui si è detto, al condannato non è data alcuna possibilità di dimostrare di essersi ravveduto e di aver reciso i legami con l’associazione criminale di appartenenza; né il giudice potrà verificare, ai fini della concessione di eventuali benefici o misure alternative, i progressi ottenuti dallo stesso condannato nel percorso rieducativo intrapreso, che dovrebbe condurre al suo reinserimento nel contesto sociale.

Si arriva a questo paradosso: «la collaborazione (magari forzata ed enfatizzata perché interessata) fa uscire di galera. La revisione critica del proprio passato (autentica e attestata da comportamenti certi di dissociazione, ma non di dilazione) tiene, invece, dietro le sbarre per sempre il condannato, anche quando ormai è altro da sé»¹⁸ .

La pena dell’ergastolo viene a svolgere, in questa prospettiva, una funzione marcatamente generalpreventiva (in chiave di deterrenza) e di neutralizzazione del condannato.

Non senza considerare l’eventualità, tutt’altro che remota, di un errore giudiziario: in questo caso, colui che è condannato ingiustamente non si troverà, per ovvii motivi, nella condizione di offrire utilmente la propria collaborazione all’autorità giudiziaria e dovrebbe così rassegnarsi a rimanere in carcere tutta la vita¹⁹ .

L’ergastolo ostativo è una pena senza speranza; è, come qualcuno ha detto, “una pena di morte viva”.

Eppure, la Corte costituzionale, già nel lontano 2003, la pensava diversamente: essa non esitò a dichiarare infondata la questione di legittimità costituzionale della disposizione relativa all’ergastolo ostativo (art. 4-bis, comma 1, primo periodo o.p.) nella parte in cui, in assenza di una collaborazione con la giustizia, non consente al condannato alla pena dell’ergastolo, per uno dei delitti ivi indicati, di essere ammesso alla liberazione condizionale. «La disciplina censurata – rilevò la Corte in quell’occasione –, subordinando l’ammissione alla liberazione condizionale alla collaborazione con la giustizia, che è rimessa alla scelta del condannato, non preclude in modo assoluto e definitivo l’accesso al beneficio, e non si pone, quindi, in contrasto con il principio rieducativo enunciato dall’art. 27, terzo comma, Cost.». Insomma, la concessione della liberazione condizionale dipenderebbe pur sempre, in ultima analisi, da una libera scelta del condannato, che resterebbe, per così dire, arbitro del proprio destino.

Ma in realtà non è così.

Pochi mesi addietro, la Corte EDU (Corte Europea dei Diritti dell’Uomo, Sez. I, sent. 13 giugno 2019, Marcello Viola c. Italia) si è pronunciata, per la prima volta, sulla compatibilità dell’ergastolo ostativo con i principi convenzionali, ritenendo che la relativa disciplina (art. 4-bis o.p.) limiti eccessivamente la prospettiva di liberazione dell’interessato e la possibilità di un riesame della sua pena. Tale pena perpetua non può essere, pertanto, definita riducibile ai fini dell’art. 3 della Convenzione. Il filo conduttore dell’intero sistema di tutela messo a punto nella Convenzione – rammentano i Giudici di Strasburgo – è rappresentato dalla dignità umana, che «impedisce di privare una persona della sua libertà in maniera coercitiva senza operare, nel contempo, per il suo reinserimento e senza fornirgli una possibilità di recuperare un giorno tale libertà».

La Corte EDU, in particolare, concentra la propria attenzione sull’unica condizione richiesta dalla legge italiana per poter accedere ai benefici penitenziari e alle misure alternative alla detenzione: la collaborazione del condannato con la giustizia. Essa dubita della libertà della scelta del condannato di collaborare o meno, così come dell’opportunità di stabilire un’equivalenza tra la mancata collaborazione e la pericolosità sociale del condannato.

La decisione di non collaborare con la giustizia potrebbe, in effetti, anche essere dettata dal timore di mettere in pericolo la propria vita o quella dei propri familiari; mentre, d’altra parte, il fatto stesso di collaborare con la giustizia potrebbe non riflettere una reale dissociazione dall’ambiente criminale da parte del condannato, che potrebbe anche agire unicamente allo scopo di ottenere i vantaggi previsti dalla legge.

Da ciò la conclusione: «l’immediata equivalenza tra l’assenza di collaborazione e la presunzione inconfutabile di pericolosità sociale finisce per non corrispondere al percorso reale di rieducazione del ricorrente».

Per effetto di quella presunzione inconfutabile, d’altra parte, al giudice è preclusa qualsivoglia possibilità di valutare concretamente il percorso individuale del detenuto e la sua evoluzione sulla strada della socializzazione. Egli dovrà limitarsi a constatare la mancanza di collaborazione con la giustizia da parte dello stesso detenuto.

Affermazioni, queste, che non possono non essere sottoscritte senza riserve.

Anche la Corte di cassazione, d’altra parte, negli ultimi tempi sembra avere acquisito maggiore consapevolezza della dimensione costituzionale del problema. Essa ha dichiarato rilevante e non manifestamente infondata, con riferimento agli artt. 3 e 27 della costituzione (e quindi con riferimento sia al principio di eguaglianza-ragionevolezza sia al principio della rieducazione del condannato) l’art. 4-bis, comma 1, o.p., nella parte in cui esclude che il condannato all’ergastolo, per delitti commessi avvalendosi delle condizioni di cui all’art.416-bis c.p. (norma incriminatrice che prevede il delitto di associazione di tipo mafioso) ovvero al fine di agevolare l’attività delle associazioni in esso previste, che non abbia collaborato con la giustizia, possa essere ammesso alla fruizione di un permesso premio (Cass. pen., sez. I, ord. 20 dicembre 2018, n. 57913). Anche la Cassazione, peraltro, contesta la plausibilità di quella presunzione inconfutabile di pericolosità, prevista dalla legge, conseguente alla mancata collaborazione con la giustizia da parte del condannato all’ergastolo ostativo.

L’ergastolo ostativo trova attualmente larga applicazione nelle carceri italiane. Stando ai dati forniti dal Ministero della Giustizia, nel 2016 i condannati per uno dei delitti indicati nell’art. 4-bis, comma 1, o.p., erano il 72,5 % (pari a 1.216 individui) sul numero totale dei condannati all’ergastolo.

Il c.d. carcere duro (art. 41-bis o.p.)

Nei confronti di coloro che sono detenuti per taluno dei gravi delitti indicati nell’art. 4-bis, comma 1, o.p. (associazioni con finalità di terrorismo o di eversione, associazioni di tipo mafioso, sequestro di persona a scopo di estorsione, ecc.) o comunque per un delitto che sia stato commesso avvalendosi delle condizioni o al fine di agevolare un’associazione di tipo mafioso, se vi sono elementi tali da far ritenere la sussistenza di collegamenti con un’associazione criminale, terroristica o eversiva, è prevista dall’art. 41-bis, comma 2, o.p. la possibilità di applicare un regime detentivo speciale (c.d. carcere duro)²⁰ .

Questa disposizione fu introdotta nel sistema penitenziario (dal d.l. 8 giugno 1992, n. 306, convertito in l. 7 agosto 1992, n. 356) a seguito delle efferate stragi mafiose di Capaci e di via D’Amelio a Palermo del 1992, in cui persero la vita il giudice Giovanni Falcone, sua moglie Francesca Morvillo, il giudice Paolo Borsellino e gli uomini delle rispettive scorte e che hanno segnato – è inutile dirlo – una delle pagine più nere e più drammatiche della storia italiana recente.

Lo scopo, evidentemente, era quello di impedire i collegamenti tra i detenuti (sia quelli condannati in via definitiva sia quelli ancora in attesa di giudizio) e le associazioni criminali di appartenenza, in modo tale da neutralizzarne la pericolosità²¹ .

La facoltà di sospendere, in tutto o in parte, l’applicazione delle regole di trattamento e degli istituti previsti dalla legge sull’ordinamento penitenziario, che possano porsi in concreto contrasto con le esigenze di ordine e di sicurezza, è attribuita al Ministro della Giustizia, che vi provvede con decreto motivato, avverso il quale sia il detenuto che il suo difensore possono proporre reclamo (è competente a decidere il Tribunale di sorveglianza di Roma). Presupposto necessario per l’adozione del provvedimento è che ricorrano gravi motivi di ordine e di sicurezza pubblica.

Quanto alle restrizioni previste (art. 41-bis, comma 2-quater o.p.), esse sono numerose e riguardano sia le comunicazioni tra i detenuti e l’esterno sia i rapporti tra i detenuti all’interno del carcere: limitazioni nei colloqui, nelle telefonate e nella corrispondenza; limitazione delle somme, dei beni e degli oggetti che possono essere ricevuti dall’esterno; limitazione della permanenza all’aperto, che non può svolgersi in gruppi superiori a quattro persone e non può avere una durata superiore a due ore al giorno.

È prevista inoltre, più genericamente, l’adozione di misure di elevata sicurezza interna ed esterna, «con riguardo principalmente alla necessità di prevenire contatti con l’organizzazione criminale di appartenenza o di attuale riferimento, contrasti con elementi di organizzazioni contrapposte, interazione con altri detenuti o internati appartenenti alla medesima organizzazione ovvero ad altre ad essa alleate».

I detenuti sottoposti al regime speciale devono essere ristretti all’interno di istituti a loro esclusivamente dedicati, o comunque all’interno di sezioni speciali, logisticamente separate dal resto dell’istituto, e custoditi da reparti specializzati della polizia penitenziaria.

Dal Rapporto tematico del Garante nazionale dei diritti delle persone detenute (2016-2018), risulta che, alla data del 7 gennaio 2019, il numero dei detenuti sottoposti al regime detentivo speciale era pari a 748 (di cui 10 donne). La stragrande maggioranza di questi detenuti sono autori di reati riconducibili alla criminalità organizzata di stampo mafioso.

Anche con riferimento al regime detentivo speciale, peraltro, si sono posti numerosi interrogativi circa la sua compatibilità con i principi costituzionali²² e la stessa Corte costituzionale ha avuto modo d’interloquire più volte sulle varie questioni. Ricordo che nel 2013 la Corte ha dichiarato l’illegittimità costituzionale, per violazione dell’art. 24, comma 2, Cost. (che garantisce il diritto di difesa), della disposizione (art. 41-bis, comma 2-quater, lett. b) ultimo periodo l. 26 luglio 1975, n. 354) che limita il numero dei colloqui e delle telefonate dei detenuti con i propri difensori (Corte cost., sent. 20 giugno 2013, n. 143).

Più di recente, la Corte ha dichiarato l’illegittimità costituzionale della norma (art. 41-bis, comma 2-quater, lett. f l. 26 luglio 1975, n. 354) che pone il divieto di cottura dei cibi per i detenuti sottoposti al regime detentivo speciale, un divieto ritenuto privo di ragionevole giustificazione. Tale divieto, osserva ancora il Giudice delle leggi, in quanto incongruo e inutile, alla luce degli obiettivi a cui tendono le misure restrittive autorizzate dalla disposizione in questione – costituiti dall’esigenza di garantire le esigenze di ordine pubblico e sicurezza e di impedire i collegamenti del detenuto con l’associazione criminale di appartenenza – si pone in contrasto con gli artt. 3 e 27 Cost., configurandosi come un’ingiustificata deroga all’ordinario regime carcerario, dotato di valenza meramente afflittiva, contraria al senso di umanità (Corte cost., 12 ottobre 2018, n. 186).

Il regime differenziato di cui all’art. 58-quater e la sua

(già dichiarata) illegittimità costituzionale

Un ulteriore regime differenziato era previsto dall’art. 58-quater, comma 4, o.p. per le ipotesi aggravate di sequestro di persona a scopo di terrorismo o di eversione (art. 289-bis, comma 3, c.p.) e di sequestro di persona a scopo di estorsione (art. 630, comma 3, c.p.), che ricorrono allorché il colpevole cagioni volontariamente la morte del sequestrato. In queste ipotesi è comminata la pena dell’ergastolo. La disposizione prima citata stabilisce che i condannati per uno di tali delitti non sono ammessi ad alcuno dei benefici indicati nel comma 1 dell’art. 4-bis o.p. (vale a dire: il lavoro all’esterno, i permessi premio e la semilibertà) se non abbiano effettivamente espiato almeno ventisei anni di pena.

Una norma di estremo rigore e del tutto priva di una plausibile giustificazione, ispirata ad una logica marcatamente repressiva e per di più riservata soltanto ad una limitatissima cerchia di destinatari (gli autori di sequestri di persona sfociati nell’uccisione della vittima), a cui veniva preclusa la possibilità di intraprendere un percorso graduale di reinserimento nella società civile, destinato a concludersi con la liberazione condizionale, che pure, singolarmente, gli stessi condannati avrebbero potuto ottenere, trascorsi ventisei anni di espiazione di pena o anche prima, se avessero ottenuto le detrazioni di pena previste a titolo di liberazione anticipata (quarantacinque giorni per ogni singolo semestre di pena scontata), ai sensi dell’art. 54 o.p.

Anche sull’art. 58-quater, comma 4, o.p., si è abbattuta, di recente, la scure della Corte costituzionale (sent. 11 luglio 2018, n. 149), che ne ha dichiarato l’illegittimità, ritenendola in contrasto con il principio della “progressività trattamentale e flessibilità della pena”, ossia del graduale reinserimento del condannato nel contesto sociale durante l’intero arco dell’esecuzione della pena. Inoltre, il carattere automatico della preclusione temporale impedisce al giudice qualsiasi valutazione individuale sul concreto percorso di rieducazione compiuto dal condannato all’ergastolo durante l’esecuzione della pena stessa. Un automatismo – conclude la Corte – che contrasta con il ruolo da riconoscere, anche nella fase di esecuzione, alla finalità di rieducazione del condannato, che dev’essere sempre garantita, anche nei confronti di autori di delitti gravissimi, condannati alla pena dell’ergastolo.

Prospettive di riforma: quale futuro, in Italia, per il carcere a vita?

Quale futuro può avere in Italia la pena detentiva perpetua? Non è facile rispondere a questa domanda.

Nell’ultimo quarto di secolo, sono stati elaborati vari Progetti di riforma del codice penale, alcuni dei quali, effettivamente, ne prevedevano l’abolizione (Progetto Riz del 1995, Progetto Grosso del 2001, Progetto Pisapia del 2007).

E nel 1996, nel corso della XIII legislatura, fu presentato in Senato un disegno di legge (approvato il 30 aprile 1998), che però non ha avuto alcun seguito.

Ma il tema non è più all’ordine del giorno da diverso tempo. Ed anzi, nel dibattito pubblico, si reclama a gran voce “più diritto penale”; il che significa non solo previsione di nuovi reati ma anche maggiore severità e certezza delle pene minacciate e inflitte, laddove quando si parla di certezza della pena, si allude impropriamente ad una pena non modificabile in itinere²³ (vale a dire nella fase esecutiva), una pena che si dovrebbe scontare fino all’ultimo giorno; mentre, invece, come è stato osservato, la certezza della pena «è concetto flessibile, in ragione dell’incidenza del percorso trattamentale sulle modalità e sulla durata della pena stessa»²⁴ .

Dato il clima culturale che oggi si respira in Italia, l’abolizione dell’ergastolo potrebbe essere interpretata come una sorta di atteggiamento rinunciatario dello Stato che, invece di impegnarsi come dovrebbe, si ritrae dalla lotta ai più gravi fenomeni criminali²⁵ . Come ha detto qualcuno (Pulitanò), « abolire l’ergastolo è un messaggio di giustizia mite, che si presta a essere interpretato come lassismo»²⁶ .

A me sembra, tutto sommato, che l’ergastolo comune, proprio perché non riveste più il carattere della perpetuità ed è anzi, come ha avuto modo di verificare la stessa Corte EDU, una pena “riducibile”, possa avere ancora cittadinanza nel nostro sistema penale e che si possa, forse, sdrammatizzare la questione della sua legittimità costituzionale²⁷ .

La decisione se abolirlo o meno è una decisione essenzialmente politica, rimessa, come tale, alla discrezionalità del legislatore ordinario. Sostituirlo con una pena detentiva di lunga durata, con un limite minimo e un limite massimo – come proponevano, del resto, di fare alcuni progetti di nuovo codice penale (Progetto Grosso e Progetto Pisapia) – potrebbe essere comunque una soluzione ragionevole e percorribile. Anche perché la maggiore efficacia deterrente dell’ergastolo rispetto alle pene detentive di lunga durata è un fatto che resta ancora tutto da dimostrare²⁸ .

Non è così per la disciplina dell’ergastolo ostativo, che suscita, come si è visto, sotto vari profili, seri e fondati dubbi circa la sua legittimità costituzionale e alla cui riscrittura, anche e soprattutto alla luce della recentissima sentenza della Corte EDU, bisognerebbe porre mano quanto prima. In questa prospettiva, un utile punto di partenza potrà essere rappresentato dalle proposte formulate di recente da una Commissione istituita nel 2013 presso il Ministero della Giustizia, presieduta dal Prof. Francesco Palazzo, e, rispettivamente, dagli “Stati generali dell’esecuzione penale”, una iniziativa promossa dal Governo italiano nel 2015, che ha coinvolto la comunità istituzionale, il mondo accademico e gli addetti ai lavori, allo scopo di elaborare un progetto di riforma del sistema penitenziario.

La “Commissione Palazzo” ha suggerito di modificare il contenuto della disposizione relativa all’ergastolo ostativo (art. 4-bis o.p.) prevedendo (al comma 1-bis), come ulteriore ipotesi rilevante ai fini della concessione dei benefici penitenziari, quella «in cui risulti che la mancata collaborazione non escluda il sussistere dei presupposti, diversi dalla collaborazione medesima, che permettono la concessione dei benefici summenzionati», ferma restando la condizione che siano stati acquisiti elementi tali da escludere l’attualità di collegamenti con la criminalità organizzata, terroristica o eversiva. La proposta è volta, in pratica, a convertire l’attuale presunzione assoluta di non rieducabilità dell’ergastolano non collaborante in una presunzione relativa, consentendo al giudice di superarla con un’adeguata motivazione.

Gli “Stati generali” (Tavolo XVI) hanno invece proposto (v. pag. 72 del Documento finale), innanzi tutto, una modifica del novero dei delitti ostativi, così da limitare sostanzialmente l’ambito di applicazione dell’art. 4-bis o.p. ai soli reti di mafia e di eversione. Hanno proposto inoltre di aggiungere alle attuali ipotesi di collaborazione irrilevante o impossibile, la fattispecie della “mancata collaborazione motivata da apprezzabili ragioni”, qualora sia accompagnata da concrete condotte riparative.

La concessione dei benefici penitenziari resterebbe comunque subordinata, anche in tale ipotesi, alla condizione che siano stati acquisiti elementi tali da escludere l’attualità di collegamenti con la criminalità organizzata, terroristica o eversiva.

Conclusione

Vorrei concludere accennando a un’originale e meritoria iniziativa promossa dall’attuale presidente della Corte Costituzionale, Giorgio Lattanzi, in occasione del settantesimo anniversario dell’entrata in vigore della Costituzione repubblicana: un “viaggio” nelle carceri italiane. I giudici della Corte costituzionale hanno incontrato i detenuti di sette penitenziari italiani per “raccontare” loro Costituzione, un fatto assolutamente inedito, che non ha precedenti nella storia della nostra Repubblica e probabilmente neppure nel mondo.

«Il nostro discorso nelle carceri, il nostro “racconto” – ha spiegato il presidente Lattanzi – vuole rappresentare il riconoscimento costituzionale della dignità delle persone detenute, vuole indicare che tra il “dentro” e il “fuori” delle mura del carcere non esistono barriere ideali, ma solo barriere fisiche, e che nella Carta costituzionale il carcere non significa esclusione ma impegno per l’inclusione, attraverso un’opera di risocializzazione alla quale non deve mancare l’apporto delle stesse persone detenute».

Giulio De Simone, egyetemi tanár, Universita del Salento; Bory Noémi PhD, adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar

Az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés olaszországi szabályozásáról az olasz-magyar jogösszehasonlító konferencia kapcsán¹

Szerző(k): Bory Noémi

Bevezetés

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara 2019. szep-tember 25-én adott otthont annak a konferenciának, ahol a téma az életfogytig tartó szabadságvesztés volt. Az előadók között volt Giulio De Simone, az Universita del Salento oktatója, aki az olasz hatályos jogszabályok alapján bemutatta és elemezte az olasz jogelméletet és joggyakorlatot. A konferencia szervezőjeként, előadójaként és tolmácsaként Giulio De Simone előadása és más források alapján ismertetem az életfogytig tartó szabadságvesztésről szóló olasz szabályozást.

A hatályos szabályozás alapján a Codice Penale-ban² az életfogytig tartó szabadságvesztés a legsúlyosabb büntetés. Olaszországban a halálbüntetést a fasizmus bukásával törölték el, majd 2007-ben úgy rendelkezett az Alkotmány, hogy nem lehet halálbüntetést kiszabni és vissza sem lehet állítani, mert az alkalmazása alkotmányellenes.

Az olasz Alkotmány 27. cikkének 3. bekezdése alapján a büntetés nem tartalmazhat olyan elemet, amely az emberiséggel ellentétes, és az elítéltet úgy kell kezelni a büntetés végrehajtása alatt, hogy visszavezethető legyen a társadalomba. Ezt a reedukációs célt legutóbb, 2018-ban az Alkotmánybíróság³ is megerősítette. Ugyanakkor figyelemmel kell lenni arra is, amit az Alkotmánybíróság még vizsgál, hogy a büntetés célja az elkövető társadalomba visszavezetése és a jövőbeni jogkövető magatartásának elérése is. Ennek előfeltétele, hogy az elítélt alávesse magát a büntetés-végrehajtásnak. A reedukációs célt elsődlegesen a jogalkotó határozza meg, és később a bíró is értékeli az elítélt fejlődését a büntetés végrehajtása alatt. Másrészről el kell ismerni azt is, hogy lehetséges, hogy az elítélt átnevelődik a büntetés-végrehajtása alatt, és ezt a lehetőséget el kell ismerni minden elítéltre vonatkozóan célként, még ha életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltről is van szó.

Olaszországban 1975. július 26-tól hatályos a többször módosított büntetés-végrehajtási rendelet⁴ (a továbbiakban: bv. rendelet), amely elsődleges alapelvnek továbbra is az átnevelést tartja. A törvény 1. cikke kimondja, hogy az emberi jogokat tiszteletben kell tartani, és biztosítani kell a fogvatartott emberi méltóságát, és az átnevelésnek a cél, még a fogvatartott külvilági kapcsolatain keresztül is.

Az életfogytig tartó szabadságvesztésről általában

A CP 22. cikke alapján az életfogytig tartó szabadságvesztés az élet végéig tart. Életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények közé tartoznak többek között az állam elleni bűncselekmények, az államtitok megsértése, a kémkedés, a hazaárulás, a köztársasági elnök elleni merénylet, az államhatalom elleni fegyveres fellépés, a közegészség elleni bűncselekmények, a járványok okozása, a vizek és az ételek mérgezése, de csak abban az esetben, ha halált okoznak. A személy elleni bűncselekmények közül ide sorolhatóak az emberölés minősített esetei, valamint a személyi szabadság elleni bűncselekmények közül a tizennyolc év alatti sértett sérelmére elkövetett emberrablás, ha meghal a sértett, valamint a kínzás is, de csak abban az esetben, ha az elkövető szándékosan okozza a sértett halálát.

Az életfogytig tartó szabadságvesztést akkor is alkalmazzák, ha a terhelt több bűncselekményt követett el (halmazat), és a kiszabott büntetés minden egyes bűncselekmény esetén minimum huszonnégy év szabadságvesztés-büntetés lenne. Azokat a bűncselekményeket pedig figyelmen kívül hagyni, amelyekért korábban halálbüntetést szabtak ki, mert az ilyen típusú bűncselekményekért a bírónak automatikusan életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.

A törvény kizárja az életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények elévülését.

Mantovani⁵ szerint: „ha a terhelt minél kiemelkedőbb tárgyi súlyú bűncselekményt követett el, ami a társadalom közfelháborodását kiváltotta, akkor még erősebb az államnak a megbüntetéshez fűződő érdeke”.

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltet végleg eltiltják a közügyek gyakorlásától, továbbá korlátozzák a cselekvőképességét is, mert megfosztják a tulajdonhoz fűződő jogának a gyakorlásától és megszűnik a szülői felügyeleti joga is.

Olaszországban 2019. június 30. napján 1776 tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt volt a 41 013 fogvatartottból, és ebből 110 külföldi elítélt volt. Több mint húszéves szabadságvesztés-büntetést 2414 fő, míg tíz- és húszéves szabadságvesztés-büntetést 6844 fogvatartott töltött. Megállapítható, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést Olaszországban gyakran szabják ki és nem csak szimbolikus jelentősége van.

Az olasz büntető törvénykönyv eredeti tervezete 1931. július 1-jén, a fasizmus alatt lépett hatályba. Ebben az a koncepció volt az uralkodó, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés ténylegesen az elítélt élete végéig tartott, idővel azonban ez a lényegi elképzelés két fontos törvényhozási reform hatására fokozatosan elenyészett, amelyek a múlt század második felében mentek végbe (1962 és 1986).

A jelenlegi szabályozás alapján nem tart az elítélt élete végéig, mert lehetőség van a feltételes szabadságra bocsátásra, ha a büntetéséből legalább huszonhat évet letöltött és olyan magatartást tanúsított a büntetés-végrehajtása alatt, amelyből biztosan arra lehet következtetni, hogy jó útra tért. Amennyiben a feltételes szabadságra bocsátott elítélt öt évig megfelelő magatartást tanúsít, akkor a büntetése megszűnik.

Abban az esetben, ha az elítélt minimum tíz évet letöltött a börtönbüntetéséből, akkor engedélyezni lehet a büntetés-végrehajtási intézeten kívüli munkáltatását és, ha jó magatartást tanúsít és nem bizonyul társadalomra veszélyesnek, akkor jutalom-eltávozásban is lehet részesíteni, mert így tudja az érzelmi, a kulturális és a munkakapcsolatait ápolni.

Ha letelt a büntetésből húsz év, akkor húsz év után engedélyezhető, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt félig nyitott rezsimbe kerüljön, amely egy alternatív intézkedés és a lényege abban van, hogy a nap egy részét az elítélt az intézeten kívül töltheti, munkaügyben vagy tanulás miatt, de minden esetben olyan célból, amely hasznos a reszocializációja szempontjából. A félig nyitott rezsim engedélyezésének az a feltétele, hogy az elítélt teljesítse a nevelési tervben foglaltakat és teljesüljön az a feltétel, hogy az elítélt lépcsőzetesen illeszkedik vissza a társadalomba.

Egy másik alternatív intézkedés, amit szintén megtalálhatunk az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknél, az ún. előrehozott szabadság intézménye. Előrehozott szabadság annak az elítéltnek adható, aki teljesítette a reinteg-rációs programban foglaltakat. A részvétel félévente negyvenöt napos levonást eredményez a büntetéséből. Ennek a jutalmazási mechanizmusnak köszönhetően a feltételes szabadság és az előrehozott szabadság, valamint a jutalom-eltávozás tartama tovább csökken az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknél (konkrétan 21 évvel, 16 év 20 nappal és 8 év 10 nappal).

A fentiek alapján megállapítható, hogy a legjobb doktrína – amely az 1962-es és az 1986-os reformnak köszönhető – az, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés elvesztette az élet végéi tartó elzárás jellegét és a megváltoztathatatlanul végleges jellegét, ami 1930-ban még együtt járt vele.

Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt számára ily módon kinyílik egy ajtó, amely visszalépést adhat neki a társadalomba. Ezt a lehetőséget a progresszív végrehajtási modell írja elő.

Máig szenvedélyes viták tárgya, hogy a jelenlegi törvényi formájában az életfogytig tartó szabadságvesztés megfelel az Alkotmányban lefektetett alapelveknek, és hogy kompatibilis-e az átnevelési végcéllal és a büntetés humánusságának alapelvével. A politikai vitákban sem hiányzik a kritikai hang, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés embertelen büntetés, amely elveszi a reményt és így nem felel meg annak az alkotmányos alapelvnek, hogy a büntetésnek javító célzatúnak kell lennie.

Nem feledhetjük, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztést Beccaria is az örök rabszolgaság intézményének, örök büntetésnek tartotta, ami fájdalmasabb és kegyetlenebb, mint a halálbüntetés. Éppen ezért az életfogytig tartó szabadságvesztésnek hatásosabb visszatartó ereje van, mert az elítélt egész életében kitart.

A forradalmi Franciaországban már az 1791-es Büntető Törvénykönyv is a halálbüntetés kiszabását részesítette előnyben, és nem pedig az életfogytig tartó szabadságvesztést, mert az utóbbit embertelenebb büntetésnek tartotta. Az 1791-es büntetőkódex a börtönbüntetést legfeljebb huszonnégy évben határozta meg.

Olaszországban az Alkotmánybíróság már 1974-ben kinyilvánította, hogy nem megalapozott az alkotmányos legitimitási kérdése az életfogytig tartó szabadságvesztésről rendelkező 22. cikknek, és erre figyelemmel – az Alkotmány 27. cikkének (3) bekezdésére hivatkozva – enyhítették a szabályozást. E jogszabályhely az elítélt átneveléséhez fűződő alapelvről rendelkezik, ezt szem előtt tartva az Alkotmánybíróság azt hangsúlyozta, hogy a büntetésnek legyen több funkciója.

A büntetésnek ugyanis nem kizárólag az a feladata, hogy visszavezesse a bűnelkövetőt a társadalomba, mert sajnos ez nem minden esetben érhető el, ez csak egy lehetőség, amelynek elérése az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt esetében is elismert feladat. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítéltnél is ugyanúgy, mint a többi elítéltnél, a feltételes szabadságra bocsátás teszi lehetővé az eredményes visszailleszkedését a civil életbe.

Vannak, akik nem ismerik el az átnevelési célt az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében, és azt mondják, hogy ez a cél feláldozható abban az esetben, ha az elítélt elrettentése fontosabb, mint az, hogy az átnevelését követően visszailleszkedjen a társadalomba. Másfelől felmerül egy paradoxon, ugyanis az életfogytig tartó szabadságvesztés akkor nem áll szemben az Alkotmánnyal, ha már ténylegesen nem az élete végéig tart.

Az uralkodó véleményirányzat továbbra is kételyeket támaszt és bizonytalanságnak ad hangot abban a kérdésben, hogy alkotmányosan legitim-e az életfogytig tartó szabadságvesztés, mert nem fogadható el az, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítéltet végleg kizárják a társadalomból, mert ha örökre kizárnák, akkor az a polgári halálával lenne egyenlő. Mások úgy vélekednek, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés alkotmányellenes, mert szemben áll az emberi méltósággal. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) az olasz börtönök túlzsúfoltsága miatt az Emberi jogok és az alapvető szabadság védelméről szóló Egyezmény (EJEE) 3. cikkének⁶ megsértése miatt már többször elítélte Olaszországot.

2008-ban a Garagin kontra Olaszország ügyben⁷ az EJEB megállapította, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kompatibilis az EJEE 3. cikkével, és azt hangsúlyozta, hogy lehetőség van a feltételes szabadságra bocsátásra. A bíróság azt is megjegyezte, hogy a CP 176. cikke alapján az a jól viselkedő elítélt, aki megjavult, huszonhat év után szabadulhat, és húsz év után félig nyitott rezsimbe is helyezhető.

Olaszországban az örökre tartó büntetés tartama de iure és de facto is csökkenthető, ezért nem mondhatjuk, hogy az elítéltnek ne lenne reménye a szabadulásra és azt se, hogy a bebörtönzés, még ha hosszan is tart, embertelen vagy megalázó lenne.

Az olasz TÉSZ-ről⁸

Olaszországban az 1990-es évek első felében szükség volt az ún. sürgősségi törvényhozásra, azért, hogy még hatékonyabban léphessenek fel a maffiajellegű szervezett bűnözéssel szemben. Ekkor vezették be a büntetési rendszerbe a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, mint az életfogytig tartó szabadságvesztés egy új típusát.⁹

Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására súlyos bűncselekmények elkövetése esetén van lehetőség, többek között ilyen bűncselekmény a terrorizmus, a demokratikus rend ellen erőszakkal elkövetett bűncselekmények, valamint a maffiajellegű bűnszervezetben történő elkövetés. Ebben az esetben csak akkor kaphat az elítélt kedvezményt (pl. feltételes szabadságra bocsátást, jutalom-eltávozást, előrehozott szabadságot, alternatív, a bebörtönzést helyettesítő intézkedéseket), ha együttműködik az igazságszolgáltatással.

A bv. rendelet 58. cikke rendelkezik a fent említett együttműködés lényegéről: „az elítéltnek az ítélet után is azon kell fáradoznia, hogy elkerülhetőek legyenek a bűncselekmények további következményei, illetve konkrét segítséget kell nyújtania a bűnüldöző hatóságok és az igazságszolgáltatás felé perdöntő bizonyítékok összegyűjtésében, hogy azok rekonstruálhassák a tényeket, beazonosíthassák és elfoghassák a bűncselekmények elkövetőit”¹⁰ . E szabály alól csupán a teljesíthetetlen vagy irreleváns együttműködés feltételezésének esetei képeznek kivételt. Ezeknél az elítélt részesülhet a büntetési kedvezményekben és a bebörtönzéshez képest alternatív intézkedésekben, feltéve hogy felmerültek olyan kritériumai az ügynek, amelyek kizárják az esetleges kötődést a szervezett bűnözéshez, terrorizmushoz vagy megszüntető erejűek.¹¹

Megállapítható, hogy az igazságszolgáltatással való együttműködés hiánya egyenlő azzal a megdönthetetlen vélelemmel, hogy az alanynak továbbra is fennálló kapcsolatai vannak a szervezett bűnözéssel, vagyis kétségkívüli gyanú áll fenn arra vonatkozóan, hogy veszélyes a társadalomra, és ebben az esetben a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés magán viseli az élethosszig tartó büntetés minden ismertetőjegyét.

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatosan is felmerülnek és hatványozott mértékben növekednek az alkotmányos legitimitásával kapcsolatos kételyek, különösen annak a javító (átnevelő), illetve a büntetés humánus voltával kapcsolatos alapelveivel összevetésben.¹² Éppen annak a megdönthetetlen vélelemnek a megléte esetén, amiről már fent volt szó. Az el-ítéltnek nem adják meg a lehetőséget, hogy bebizonyítsa, megbánta tettét, elvágta a bűnszervezethez fűződő kötelékeit és ebben az esetben a bíró sem vizsgálhatja az esetleges kedvezmények elnyerése vagy az alternatív intézkedések alkalmazása érdekében a büntetés-végrehajtás alatt az elítélt megjavulását, amelynek a társadalomba való visszailleszkedéshez kellene vezetnie.

Ily módon paradoxonhoz érkeztünk: az együttműködés (még ha kierőszakolt és felnagyított is, mivel az elítéltnek érdekében áll) segít a börtönből való szabadulásban. Hiába az elítélt saját múltjával szembeni kritikus hozzáállása (amit hihető, a bűncselekménytől elhatárolódó, elkülönülő, nem alkudozó magatartásával bizonyít), akkor is, ha már más ember lett belőle, mégis fogva marad, hiszen egy korábbi tettéért kapta ezt a büntetést.

A végrehajtott életfogytiglan tehát ebből a szemszögből tekintve hangsúlyozottan társadalomvédelmi jellegű, és a kulcsszó az elrettentésen van, valamint célja az elítélt semlegesítése.

Nem lehet nem figyelembe venni, még ha az esélye minimális is, egy esetleges bírói hiba eshetőségét. Ebben az esetben az, akit jogtalanul ítélnek el, nem lehet nyilvánvaló okokból abban a helyzetben, hogy hasznos együttműködést ajánlhasson fel az igazságszolgáltatásnak és ily módon bele kellene törődnie abba, hogy egész életére bebörtönzik.

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés remény nélküli büntetés, amelyet úgy is jellemeznek, hogy „életfogytig tartó halálra ítéltetés”.

Az Alkotmánybíróság azonban egy 2003-ban kelt ítéletében másként vélekedett, és alaptalannak nyilvánította a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó rendelkezéssel szembeni alkotmányos legitimációs kételyeket. A bv. rendelet rendelkezése abban a részben¹³ , amely az elítélt igazságszolgáltatással való együttműködésének hiányát szabályozza, nem teszi lehetővé, hogy az említett cselekményekért tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt számára elérhető legyen a feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége.

„A kifogásolt szabályozás” – hangsúlyozta akkor az Alkotmánybíróság – „azzal, hogy a feltételes szabadlábra bocsátás feltételévé teszi az igazságszolgáltatással való együttműködést, amelyet az elítélt döntésére bíz, nem zárja ki teljesen és véglegesen a kedvezményhez való hozzáférést, ily módon nincs ellentétben az Alkotmány 27. cikkének (3) bekezdésben szabályozott átnevelésről szóló alapelvvel.”

Összefoglalva a fent részletezetteket, a feltételes szabadlábra bocsátás engedélyezése mindig és minden körülmények között az elítélt szabad választásától függ, aki ezen értelmezés szerint saját sorsának a döntőbírája.

De a valóságban ez nincs így.

Az EJEB 2019. június 13. napján kelt ítéletében, a Marcello Viola kontra Olaszország elleni ügyben¹⁴ kimondta, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés az EJEE-vel kompatibilis, mert a vonatkozó szabályozás „túlságosan nagymértékben korlátozza az elítélt szabadulásra vonatkozó kilátását és büntetésének felülvizsgálati lehetőségét. Ilyen élethosszig tartó börtönbüntetést nem lehet tehát csökkenthetőnek nevezni, amely az egyezmény 3. cikkének a célja lenne”.

Az egyezmény által fontosnak tartott védelmi rendszer vezérfonala éppen az emberi méltóság – emlékeztetnek a strasbourgi bírák – és ez lehetetlenné teszi, hogy büntetés révén megfosszanak egy embert a szabadságától anélkül, hogy az idő múlásával a visszailleszkedésén fáradoznánk, és anélkül, hogy megadnánk neki a lehetőséget arra, hogy egy napon elérje a szabadulást.

Az EJEB arra az egyetlen, az olasz törvénykezésben meglévő feltételre összpontosította a figyelmét, hogy a büntetéssel kapcsolatos kedvezmények eléréséhez és az elzárást helyettesítő alternatív intézkedéshez szükség van az elítélt igazságszolgáltatással való együttműködésére. Kételyeit fogalmazta meg azzal kapcsolatban, hogy az együttműködés ténylegesen „az elítélt szabad választásának” függvénye-e, ugyanígy azzal kapcsolatban is, hogy egyenlőséget tehetünk-e az együttműködés hiánya és az elítélt társadalmi veszélyessége közé.

Az igazságszolgáltatással való együtt nem működés döntését valójában diktálhatja az elítélt saját életének vagy családtagjai életének a féltése is, másfelől pedig maga a tény, hogy az elítélt együttműködik az igazságszolgáltatással, nem biztos, hogy tényleges elhatárolódással jár részéről a bűn világától, esetleg kizárólag abból a célból működik együtt az igazságszolgáltatással, hogy a törvényben foglalt kedvezményeket megkapja.

A végkövetkeztetés: „A közvetlen egyenlőségvonás az együttműködés hiánya és a társadalmi veszélyesség megdönthetetlen vélelme közé azt eredményezi, hogy az elítéltnek nincs meg a lehetősége a valódi átnevelési (megjavulási) folyamatra.”

Másfelől, éppen a megcáfolhatatlan gyanú miatt, a bírónak sincs meg a lehetősége arra, hogy a konkrét elítélt egyéni fejlődését, előmenetelét értékelje a társadalomba való visszailleszkedés útján. A bíró ily módon kizárólag arra szorítkozhat, hogy megállapítja, a fogvatartott nem működik együtt az igazságszolgáltatással. Azonban ezek mellett az állítások mellett nem lehet elmenni fenntartások nélkül.

Az olasz Legfelsőbb Bíróság¹⁵ is az utóbbi időben hozott ítéleteiben figyelembe veszi a fent részletezett probléma alkotmányos dimenzióit. Relevánsnak és nem bv. rendelet 4. cikke 2. pontjának (1) bekezdését. Ez kizárja, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, aki a fent említett bűncselekményeket elkövette, jogorvoslatot terjeszthessen elő a 416. cikk második pontja¹⁶ alapján. (Vagyis azzal a céllal, hogy előmozdítsa az ebben részletezett szervezetek tevékenységét, és aki nem működik együtt az igazságszolgáltatással, mégis részesülhessen jutalom-eltávozásban.)¹⁷

Egyébként a Legfelsőbb Bíróság is kétségbe vonja az elfogadhatóságát a veszélyesség megdönthetetlen vélelmének, amelyet a törvény részletesen szabályoz, és amely a következménye annak, ha a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt megtagadja a közreműködést az igazságszolgáltatással.

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést manapság széles körűen alkalmazzák az olasz börtönökben.¹⁸

Az ún. kemény börtön

A bv. rendelet 41. cikkének második pontja¹⁹ szabályozza az ún. kemény börtönre vonatkozó rendelkezéseket.

Azokkal szemben, akik a bv. rendelet 4. cikk második pontjának (1) bekezdésében foglalt súlyos bűncselekmények elkövetése (terrorista vagy tömegpusztító célú szervezetbe tömörülés, maffiaszervezetbe tömörülés, zsarolási célzatú emberrablás stb.), vagy olyan bűncselekmény miatt fogva vannak, amely felhasználva a feltételeket, maffia célzatú társulás segítésére szolgált, ha vannak olyan tényezők, amelyek révén visszatartható a kapcsolat fennmaradása egy bűnszervezettel, terroristacsoporttal, zsarolószervezettel, akkor ebben az esetben a törvény 41. cikke második pontjának (2) bekezdése rendelkezik a speciális fogva tartási rezsim alkalmazásának lehetőségéről (ún. kemény börtön).

Ezt a lehetőséget egy kegyetlen tömegmészárlás után²⁰ vezette be az 1992. június 8-án kelt 306-os számú törvényerejű rendelet, amely 1992. augusztus 7-én emelkedett jogerőre. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy megakadályozzák a kapcsolattartást mind a már elítéltek, mind a még ítéletre váró fogvatartottak és a bűnszervezetek között, amelyekhez tartoztak, oly módon, hogy semlegesítsék a veszélyességüket.

A felhatalmazás arra vonatkozott, hogy a bv. rendeletben kijelölt intézetekben egészben vagy részben felfüggessze a saját eljárási szabályaiknak az alkalmazását, amely ellentétes lehetett a rend és a biztonság követelményével, és helyettük az ilyen típusú intézetekben az Igazságügyi Minisztériumot jogosították fel az általánosnál szigorúbb eljárási szabályok kialakítására. Az intézkedés alkalmazásának szükséges előfeltétele az, hogy fennálljanak súlyos közbiztonsági és rendfenntartási indokok.

Az ily módon elrendelt korlátozások²¹ nagyszámúak voltak és érintették mind a fogvatartottak egymás közti, mind a külvilággal történő kapcsolattartását. Korlátozták a beszélgetéseket, a telefonhívásokat, a levelezést, valamint a kintről származó javak, tárgyak, pénzösszegek bejuttatását, továbbá korlátozták a szabadlevegőn tartózkodást is, mert ez nem történhetett négy főnél nagyobb csoportban, és nem lehetett hosszabb napi két óránál.

Elrendelték továbbá általánosabb formában az emelt szintű külső és belső biztonsági intézkedések alkalmazását, „különös tekintettel annak szükségességére, hogy megelőzzék a kapcsolatot a szervezett bűnözői csoporttal, amelyhez az alany tartozott, vagy esetleg szembenálló szervezet elemeivel, interakcióját más fogvatartottakkal vagy bentlakókkal, akik ugyanahhoz a szervezethez, vagy azzal szövetséges szervezethez tartoztak, mint az alany.”

A különleges/speciális rezsimbe sorolt fogvatartottakat külön nekik fenntartott intézményekben kellett elhelyezni, de legalábbis annak külön részlegében, amely logisztikailag elkülönített az intézmény többi részétől, továbbá a büntetés-végrehajtási személyi állomány speciális egysége őrizte őket.

Az alapvető jogok biztosának a 2016–2018. évi jelentéseiből megállapítható, hogy 2019. január 7. napjáig azoknak a fogvatartottaknak a száma, akikre a fenti speciális fogva tartási eljárásrendet alkalmazták, 748 fő volt, amelyből mindössze tíz fő női fogvatartott volt.

A fogvatartottak túlnyomó többsége maffiajellegű bűnszervezetben követte el a bűncselekményt.

A speciális rezsimmel kapcsolatosan is felmerült a kérdés, hogy kompatibilis-e az alkotmányos alapelvekkel. Az Alkotmánybíróság többször ülésezett ebben a kérdésben.

2013-ban az Alkotmánybíróság²² alkotmányellenesnek nyilvánította a bv. rendelet 41. cikk második pontjának (2) bekezdés b) pontját, amely korlátozta az elítéltnek a védőjével való élő- és telefonbeszélgetését. Az Alkotmánybíróság megállapította fenti ítéletében, hogy ez a rendelkezés sérti az Alkotmány 24. cikkének (2) bekezdését.

Legutóbb az Alkotmánybíróság a 41. cikk második pontjának (2) bekezdés 4. pontját nyilvánította alkotmányellenesnek, amely megtiltotta, hogy a speciális rezsimbe tartozó fogvatartottak főtt ételt kapjanak. Ez a tiltás mindenféle észszerűséget nélkülözött. Az alkotmánybíró véleménye az, hogy ez a tiltás aránytalan és felesleges, még abban az értelemben is, hogy a rendelkezés célja olyan korlátozó intézkedések bevezetése volt, amelyek garantálják a közrend és közbiztonság érdekeit, és megakadályozzák a bebörtönzöttek kapcsolatfelvételét a bűnszervezettel, amelyhez tartoztak. A fenti rendelkezés az Alkotmány 3. és 27. cikkeibe ütközött, és nem igazolható módon változtatta meg a büntetés-végrehajtási eljárásrendet, mert a célja kizárólag csak kellemetlenség okozása volt, és ez az emberiesség elvével teljes mértékben ellentétes.

A speciális rezsim alkotmányellenessége

A bv. törvény 58. cikk 4. pontjának (4) bekezdése még egy eltérő rezsimről rendelkezett: gyilkos vagy terrorista célzatú emberrablásban részvétel alapos gyanúja esetén²³ és zsarolási célzattal elkövetett emberrablás alapos gyanúja esetén,²⁴ továbbá ha az elkövető szándékosan okozza az elrabolt személy halálát.

Ezekben az esetekben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. Ez a rendelkezés meghatározza, hogy a fent részletezett bűncselekményekért elítélteknek nem járnak a bv. törvény 51. cikk (4) bekezdésének kedvezményei (külső munka, jutalomeltávozás, félszabadság), ha nem töltöttek még le a büntetésükből legalább huszonhat évet.

A törvény túlságosan szigorú és teljességgel nélkülözi az elfogadható indokot, hangsúlyosan elnyomó logika mentén született és nagyon szűk azoknak a köre, akikre alkalmazni lehet (csoportosan elkövetett, az áldozat megölésével végződő emberrablás). Alkalmazása révén megszűnik annak a lehetősége, hogy az elítélt fokozatos fejlődés révén visszailleszkedjen a polgári társadalomba, elérje a feltételes szabadságra bocsátást, amit önálló elkövetőként elérhetett volna, miután letöltött legalább huszonhat évet a büntetéséből, vagy hamarabb is, ha megkaphatná a neki járó büntetéslevonásokat a megelőlegezett szabadonbocsátás céljából (45 nap minden letöltött félév után)²⁵ .

A bv. törvény 58. cikk negyedik pont negyedik szakaszára is lesújtott az Alkotmánybíróság pallosa, mert a 2018. július 11-i 149. számú ítéletben kinyilvánította, hogy sérti az alkotmányosság azon elvét, hogy „a büntetésnek rugalmasnak kell lennie és a jutalmazásoknak fokozatosan emelkedniük kell”, valamint hogy „a büntetés végrehajtása alatt biztosítani kell az elítélt fokozatos visszailleszkedését a társadalomba”. Továbbá a kizárás automatikus jellege megakadályozza a bírót abban, hogy bármilyen egyéni előmenetelt és fejlődést figyelembe vegyen az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt átnevelésében a büntetés végrehajtása alatt. Ez az automatizmus – zárja a bíróság – ellentétes azzal, hogy elismerjük, még a végrehajtás szakaszában is, az elítélt átneveléséhez fűződő célt, amelyet „mindig garantálni kell, még a súlyos bűncselekmények elkövetőinek az esetében is”.

Reformkilátások

Milyen jövője lehet Olaszországban az élethosszig tartó bebörtönzésnek? Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. Olaszországban az utóbbi negyed évszázadban különböző tervezeteket dolgoztak ki a büntető törvénykönyv módosítására, amelyek közül több²⁶ az életfogytig tartó szabadságvesztés megszüntetését javasolta.

1996-ban, a XIII. törvényhozási ciklus folyamán benyújtottak a szenátushoz egy törvénytervezetet, amelyet 1998. április 30-án fogadtak el, ennek azonban nem lett folytatása.

Napjainkban az életfogytig tartó szabadságvesztéssel foglalkozó téma egy jó ideje már nincs napirenden, sőt ezzel szemben a közvélemény hangosan még „súlyosabb büntetőjogot” követel, amely nemcsak az új bűncselekmények bevezetésének az előrejelzését jelenti, hanem nagyobb szigorúságot és bizonyosságot a súlyosabb büntetések kiszabására.

Olaszországban a napjainkban megfigyelhető hozzáállás – az életfogytig tartó szabadságvesztés eltörlése – egyfajta lemondó hozzáállásként értelmezhető, amely ahelyett, hogy mindent elkövetne, amit kell, inkább kivonja magát a harcból a legsúlyosabb bűncselekmények terén. Ahogy Pugiotto mondta, „az életfogytig tartó szabadságvesztés eltörlése az engedékeny igazságszolgáltatás üzenetét hordozná, és azt elnéző magatartásként értelmeznék”²⁷ .

Mindent összegezve megállapítható, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés, éppen mivel nem viseli magán az élethosszig tartó büntetés jellegét – sőt ahogy maga az EJEB is megerősítette: csökkenthető büntetés –, van létjogosultsága az olasz büntetőjog rendszerében. Észszerű és végrehajtható megoldás lenne helyettesíteni egy hosszú időtartamú büntetéssel, melynek minimum és maximum határa is van, ezt az új CP egyes tervezetei is javasolták (Grosso-terv, Pisapia-terv). Már csak azért is, mert az életfogytig tartó szabadságvesztés nagyobb elrettentő hatása a hosszú időtartamú büntetésekkel szemben még nem teljesen bizonyított.

Nem így a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés szabályozása, amely, mint láthattuk, különböző nézőpontok szerint komoly és megalapozott alkotmányos aggályokat vet fel, és amelynek újragondolása és újraszabályozása a friss EJEB-döntések fényében is egyre sürgetőbb.

2013-ban az Igazságügyi Minisztérium Francesco Palazzo professzor elnökletével létrehozott egy bizottságot, amelynek javaslatai hasznos kiindulópontként szolgálhatnak, csakúgy, mint az olasz kormány által 2015-ben létrehozott „A büntetés-végrehajtás általános helyzete” elnevezésű kezdeményezés, amely bevonta az intézményi közösséget, az egyetemi oktatókat azért, hogy megreformálja a büntetés-végrehajtás rendszerét.

A Palazzo-bizottság javasolta a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó rendelkezés tartalmi módosítását²⁸ , és úgy tekinti, mint egy ún. végső megoldást, a büntetési engedmények megadását tartva szem előtt, „amennyiben az együttműködés hiánya nem zárja ki az előfeltételek meglétét, amelyek függetlenek magától az együttműködéstől, és amelyek lehetővé teszik az fent említett engedmények megadását. Változatlan marad a helyzet, ha olyan bizonyítékok vannak, amelyek kizárják a szervezett bűnözéssel, terrorista szervezettel való összeköttetés aktualitását. A javaslatnak az a célja, hogy megfordítsa a jelenleg élő előfeltevést az átnevelhetőség lehetetlenségéről annak az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt esetében, aki nem működik együtt, és akkor a bíró túlléphetne ezen a behatároló előfeltevésen és megfelelő motivációt nyújthatna.”

A büntetés-végrehajtás általános helyzetének grémiuma a XVI. ülésén azt javasolta, hogy változzon a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetett bűncselekmények listája, és a kiszabását korlátozzák csak a bv. törvény 4. cikk második pontjában leírt maffiahálózatokra és tömegpusztító cselekményekre. Azt is javasolták, hogy a jelenlegi irreleváns vagy lehetetlen együttműködés-elgondolást egészítsék ki azzal az esettel, „hogy az együttműködés megtagadása elfogadható okokból történik”, ebben az esetben védelmi intézkedések is kísérnék.

Ebben az elgondolásban is a büntetési könnyítések elérése alá lenne rendelve annak, hogy kizárják a kapcsolatbalépést a terrorista vagy maffiaszervezettel.

Zárógondolatok

Szeretném kiemelni az Alkotmánybíróság jelenlegi elnökének, Giorgio Lattanzinak a kezdeményezését, aki az olasz Alkotmány életbelépésének hetvenedik évfordulóján „egy utazást” javasolt az olasz börtönökben. A bíróság tagjai hét büntetés-végrehajtási intézet lakóival találkoztak, és beszéltek nekik az Alkotmányról. Ez az eset teljesen példa nélkül való Olaszország, de valószínűleg az egész világ történetében.

Lattanzi szerint az olasz börtön-beszélgetések azt jelképezik, hogy elismerjük a fogvatartottak emberi méltósághoz fűződő alkotmányos jogát, és ez az „utazás” arra hívta fel a figyelmet, hogy nincsenek elképzelt rácsok, csak valóságosak, és hogy az Alkotmány alapján a börtön nem teljes izolációt jelent, hanem elköteleződést a befogadás mellett, a reszocializáció folyamatán keresztül, amelyben magának az elítéltnek a részvétele is elengedhetetlen.

Bory Noémi PhD, adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának történeti kialakulása Magyarországon a XVII. századtól napjainkig

Szerző(k): Bory Noémi

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtása kialakulásának előzményei Magyarországon

„Országos jellegű fenyítőház létesítésének gondolata először 1763-ban, a Helytartó Tanácsban merült fel, érezhetően a jól bevált németalföldi intézmény hatására.”¹ Magyarországra is hatott John Howard álláspontja, aki úgy vélte, hogy az elítéltet nem megölni és megsemmisítni, hanem megjavítani kell. A magyar börtönügynek a polgári átalakulást megelőző történetében a kormányzat egy ízben kísérletezett központi fegyintézet felállításával: 1772-ben Szempcen megnyitottak egy javítóházat (Domus Correctoriát) gróf Esterházy Ferenc egykori kastélyában, amely a városi börtön mellett, nevelő célzattal működtetett „rabdolgoztató ház” volt. Ide főleg felnőtt korúakat helyeztek el, de kivételesen felvettek az intézetbe szülők által beutalt, rossz magaviseletű gyermekeket is. A gyermekeket nem különítették el a felnőttektől és megjavulásukig kellett a javítóházban tartózkodniuk. A Domus Correctoria szervezeti szabályait helytartó tanácsi rendelet állapította meg. A rabokat a törvényhatóság joga és ítélete alapján, félévi rabtartási költség előzetes lefizetése után a Helytartó Tanács utalta be egy évnél hosszabb tartamra. Újabb országos jellegű intézetet 1786-ban létesítettek Szamosújváron.²

A 19. század 30-as és 40-es éveiben a társadalmi haladásért vívott harc egyik kulcskérdése Magyarországon is az igazságszolgáltatás reformja volt. 1848-ig Magyarországon a törvényhatóságok mellett a földesurak is gyakoroltak büntető igazságszolgáltatást. Mind az igazságszolgáltatás, mind a büntetés-végrehajtás patriarchális volt.

Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Szalai László és sokan mások felkeltették az érdeklődést a magyar büntetési rendszer megreformálására. Ennek hatására az 1840. évi V. törvénycikkel kiküldött Országos Választmány elkészítette 1843-ban a „Börtönügyi codex-javaslatot”. A törvényjavaslat elsőként tesz említést a fiatalkorúakról. A választmány figyelembe vette a külföldi jelesebb büntető- és javítóbörtönök elrendezését, és javaslatot készített arra vonatkozóan, hogy Magyarországon melyik rendszert lehetne a legcélszerűbben alkalmazni. Ehhez felmérték, hány fogházat kellene létesíteni, és hogy azok felállítása, fenntartása milyen költséggel járna. Az előkészületek során felmerült ugyan a nyugat-európai javítóiskolák gondolata, ez azonban mégsem került be a javaslatba. A javaslat előirányozta a törvényhatósági (megyei, városi) fogházak és börtönök, valamint az országos börtönök építését. Ugyan a kódexjavaslat nem emelkedett törvényerőre, mégis kiemelkedő jelentősége volt a pozitív szándékot illetően, hogy a felállítandó börtönök székhelyén „javító-iskolát” akartak létesíteni, ahová a tizenhatodik életévüket be nem töltött fiatalkorúakat helyezték volna el. Ily módon Magyarországon is előtérbe került a fiatalkorúakkal szembeni megkülönböztetett bánásmód jelentősége, valamint az oktatás és a nevelés hangsúlyozott szerepe.

A szabadságharc leverését követően Magyarország kénytelen volt elfogadni az „osztrák polgárosítás” részeként az 1852-től hatályba léptetett osztrák birodalmi büntető törvénykönyvet. A Habsburg-kormányzat ezáltal azonban pótolni kényszerült a rendszer működtetéséhez szükséges feltételeket és létrehozni a magyar fegyintézetek hálózatát.³ Magyarországon a szabályozás azért is haladt lassan előre, mert 1852-ig az ítélkezés alapja a szokásjog volt.

1854 és 1858 között Magyarországon hat országos fegyház nyitotta meg kapuit (Illaván, Lipótváron, Vácott, Munkácson, Márianosztrán és Nagyenyeden). Az 1871. évi XXXIII. törvény alapján a törvényhatóságok átengedték a börtöneiket és azok felszerelését az újonnan szervezett bíróságok, majd a királyi ügyészek részére.

A fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetésének kialakulása

A Csemegi-kódex⁴ döntő változást hozott a szabadságvesztés-büntetés szerkezetében is, mert bevezette az Európában akkor már elfogadott fokozatos rendszert a magánrendszer helyett. A szabadságvesztés több nemét (fegyház, börtön, államfogház, fogház és elzárás) állapította meg, és létrehozott több új intézményt (magánzárkás intézet, börtön, közvetítő és javítóintézet). Csemegi Károly elméletének sajátossága, hogy megalapozza és magyarázza a büntetési rendszert, annak céljait, a büntetés kiszabásának elveit. Mindezek mellett a Csemegi-kódex mégis a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezései által érte el az igazán nagy áttörést.

A tizenhat év alatti elítéltek nagyobb részét a Csemegi-kódex 85. §-ának alkalmazására tekintettel, „ha az előbbi szakaszban meghatározott korú egyének a cselekmény elkövetésének idején képesek voltak annak bűnösségét felismerni, következő szabályok szerint büntetendők:

halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő bűntett miatt két évtől öt évig terjedő börtönnel,
öt évtől tizenöt évig tartó fegyházzal vagy államfogházzal büntetendő bűntett miatt: két évig terjedhető börtönnel,
más bűntett miatt két évig terjedhető fogházzal,
vétség miatt rendőri büntetéssel.”

Azon a fiatalkorún, aki a Csemegi-kódex 92. § enyhítő szakaszának alkalmazásával rövid tartamú fogházbüntetést kapott, az így kiszabott büntetést törvényszéki vagy járásbírósági fogházban hajtották végre.

A megnövekedett kriminalitás kezelésére létrehozták a Szegedi Kerületi Börtönt, a budapesti Királyi Gyűjtőfogházat, a Soproni Fegyházat és a Kassai Kerületi Fogházat, valamint öt javítóintézetet is felállítottak, Aszódon (1884), Kolozsváron (1886), Székesfehérváron (1895) Kassán (1905) és Rákospalotán (1890).

A Kassai Kerületi Fogház (1905) és a fiatalkorúak munkáltatása

A századeleji kriminálpedagógia álláspontja szerint „a nevelést azonban, mint a fiatalkorú elkövetőkkel szemben a legfőbb és voltaképpen egyetlen célt azért kell hangoztatnunk, mert a fiatalkorúak fiziológiai szempontból is még nemcsak rászorulnak a testi, értelmi és erkölcsi edzésre, de ezt a szükséges fejlesztést, a nevelést tőlük nincs jogunk és okunk megtagadni azért, mert bűntettet követtek el. A kultúrállam, amely a népnevelést kötelezőnek tekinti, köteles különlegesen gondoskodni a bűn útjára tévedt gyermekek és ifjak felneveléséről, nemcsak emberiességi, de elsősorban közbiztonsági, mondhatnák önvédelmi szempontból, mert ha az ily rosszerkölcsű, elhagyatott, vagy már a züllés útjára került fiatalokat engedjük neveletlenül felnőni, vagy éppen a felnőtt bűntettesekkel együvé zárjuk őket a rendes fogházakba, ez esetben a kétszerkettőnégy bizonyosságával a fiatal bűnösök legnagyobb részéből igazi bűntettesek fognak kifejlődni, akiket pedig okos, helyes neveléssel még szinte megközelítő biztonsággal meg lehetett volna mentenünk.”⁵

A fiatalkorú elítéltek száma 1904-ben 6071 volt (5284 fiú, 785 leány), közülük mindösszesen 124 fiút és 42 lányt ítéltek javítóintézeti nevelésre. A századfordulón 65 törvényszéki és 315 járásbírósági fogház működött Magyarországon.⁶

A Kassai Kerületi Fogház létrehozásának oka az volt, hogy a nagymértékben megnövekedett fiatalkorúak kriminalitása miatt szűkössé vált a javítóintézetek befogadóképessége. Különösen azoknak a tizenhat év alatti fiatalkorúaknak a kriminalitása nőtt jelentős mértékben, akik számára életkorukból adódóan a javítóintézeti nevelés lett volna a leghatékonyabb megoldás. A javítóintézetben való elhelyezés problémáját súlyosította az a tény is, hogy viszonylag hosszú időre, hozzávetőlegesen majdnem három évre kerültek be a fiatalkorúak, így az intézeti fluktuáció is csekély volt.⁷

Nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalkorú bűnelkövetők egy része javítóintézetben nem helyezhető el, de ezekről a fiatalkorúakról valamilyen módon gondoskodni kellett. Azonban hosszú ideig a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben ugyanazokat a büntetéseket alkalmazták, mint a felnőtt korúakkal szemben kiszabhatóakat, azzal a különbségtétellel, hogy a tizenhat évesnél fiatalabbakat el kellett különíteni a felnőttektől. A tizenhat év felettieket, akár ha büntetlen előéletűek is voltak, a felnőttekkel azonos zárkában helyezték el, mindössze annyi eltéréssel, hogy aki a huszonnegyedik életévét még nem töltötte be a büntetés-végrehajtás alatt és fegyházbüntetésre ítélték, azok részére külön csoportot alakítottak ki. A felnőttekkel közös elzárás veszélyét tovább fokozta, hogy a bírósági fogházakban nagy akadályokba ütközött a rendszeres munkáltatás. Ugyanis ezekben az intézetekben a legkülönbözőbb típusú, korú, foglalkozású, jellemű egyének kerültek össze, a legváltozatosabb tartamú büntetésekkel, ezért nem tudták a munkát úgy megválasztani, hogy a fogvatartottak ebből a szabadulásuk idejére profitáljanak.⁸

Mindezen okok miatt a fogházban lévő elítéltek nagy része rövid tartamú ítélete miatt vagy egyáltalán nem dolgozott, vagy legfeljebb házi munkát végzett, a hosszabb időre elítélteket pedig munkabérlőnek adták át. Ezt az állapotot – különösen a fiatalkorúakra nézve – nem lehetett tovább fenntartani. Egyrészt a felnőttekkel közös elzárás miatt állandóan ki voltak téve a bűnnel való megfertőzés veszélyének, valamint a könnyű fogházi munka miatt a büntetés súlyát nem érezték, sőt számukra a fogházat kívánatossá tette a munka hiánya vagy könnyűsége, valamint az élelmet és a lakhatást, amit a szabad életben csak nehézség árán lehetett megszerezni, a fogházban könnyűszerrel megszerezhették.⁹

Az új fogház létrehozásának célja az volt, hogy a fiatalkorúakat az ország összes fogházából összegyűjtsék, így elkerülve azt, hogy a felnőttek tovább fertőzzék a fiatalkorúakat, a csoportok kialakítása ne okozzon nehézséget, továbbá a fiatalkorúak oktatása és munkáltatása is megfelelő irányba tolódjon. Az ötlet kedvezett annak is, hogy a fiatalkorúak számára patrónusrendszert hozzanak létre. Kimutatták ugyanis, hogy a szabadulást követő hónapokban a legszámottevőbb a növendékek visszaesése, és ennek egyik oka többek között az, hogy szabadulásukat követően nehézségekbe ütközik visszailleszkedésük a társadalomba.

A fiatalkorúak létszámának összesítésénél az első korlátot maga a büntető törvénykönyv állította fel, mivel a Btk. értelmében a fegyházbüntetést fegyházban kellett végrehajtani, így azokat a fiatalkorúakat, akiket a bíróság fegyházbüntetésre ítélt, a bírósági fogházi összegyűjtésnél nem lehetett figyelembe venni, csak a börtönben, fogházban és elzárásukat töltőket. Ezen túlmenően az egy hónapnál rövidebb időtartamra ítélteket sem lett volna célszerű a létszámnál figyelembe venni. A járásbírósági fogházban lévőket is figyelmen kívül kellett hagyni, mert általában az itt eltöltött tartam egy hónapnál rövidebb volt.

Minden törvényszéki fogházban összeírták az előző két évben büntetésüket töltő tizenkettő és húsz év közötti fogvatartottakat, az életkor tekintetében a büntetés megkezdésének időpontját vették figyelembe. A fogházat ellenőrzők azt is megvizsgálták, hogy a meglévő fogházak közül melyik a legalkalmasabb a fiatalkorúak elhelyezésére. Az összpontosításnál irányadó szempontok voltak: a fogház népesebb városban legyen; a városnak jó vasúti összeköttetése legyen; külmunkához szükséges földterülettel rendelkezzen; maga a fogház zárkákkal, tanteremmel legyen felszerelve; a biztonsági és az egészségügyi szempontoknak megfeleljen.¹⁰

A lefolytatott fogházvizsgálat után a kiküldöttek a kassai királyi törvényszéki fogházat jelölték ki. Az 1900-as években a fiatalkorúak külön fogházának gondolatával megjelent a speciális és a generális prevenció eszméje. A Kassai Kerületi Fogház felállításának előnye az volt, hogy a fiatalkorúakat elkülönítették, és a fogvatartottakat kriminológiai szempontok alapján helyezték el. Korábban ilyen elhelyezésre nem volt kísérlet.

A Kassai Kerületi Fogházban a kormány a fiatalkorúak munkáltatását úgy akarta megszervezni, hogy minden fiatalkorút foglalkoztassanak, kemény munkát végezzenek és a végzett munkából okuljanak, annak hasznát vehessék. A kormány úgy vélte, hogy a fiatalkorúakra nézve a fogházbüntetést szigorítani kell, ezt a felfogást már önmagában a fiatalkorúak külmunkája is alátámasztotta. A nehéz fizikai munkát igénylő külmunka további előnye az volt, hogy a fiatalkorúak egészségügyi szempontból is hasznosan töltötték az időt, egész nap szabad levegőn tartózkodtak. A fiatalkorúak kosárfonást, szalmafonást, gyékényfonást és fafaragást tanultak. A betanítást részben szerződéses munkavezetők, részben fogházőrmesterré kinevezett hivatásosok látták el. Az intézet a háziipari termékek értékesítésére piacot is szerzett. Összekapcsolva a munkáltatás haszonelvűségét az utógondozás gondolatával, a fogházból szabadult fiatalkorúak által az otthon elkészített termékeket az intézet a saját piaci csatornáin keresztül értékesítette.

Előtérbe helyezték az iskolai oktatást, erre három csoportot alakítottak ki: az írni, olvasni, számolni már tudó elítéltek hetente egy órában ismétlő foglalkozáson vettek részt; az analfabéták közül a rövid tartamú szabadságvesztésre ítéltek csak olvasni és a nevüket aláírni; a hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt analfabéták olvasni és négy alapművelettel számolni tanultak.¹¹ Az analfabéták a munkaidejük terhére napi egy órát töltöttek tanulással.

A fogházban külön csoportba helyezték a lopás és rablás miatt elítélt első bűntényeseket, valamint a visszaesőket, az egyéb vagyon elleni, továbbá a nem vagyon elleni deliktum miatt elítélt első bűntényeseket és a visszaesőket, valamint a városi csavargókat. A Kassai Kerületi Fogház még magán viselte a korszak börtönügyi felfogásait, ily módon a szabadságvesztés végrehajtásával szükségképpen együttjáró represszív (megtorló) elemeket, mert a büntetés végrehajtását a kedvezmények és jutalmazási eszközök hiánya jellemezte.

Fegyelmi büntetés volt a külmunkától való elvonás, a böjt, a súlyosbított magánelzárás, a sötétzárka és a kurtavas. A külvilággal való kapcsolattartást csak kivételes esetben engedélyezték. A munkajutalomért adható 10 fillért már csekély vétség elkövetéséért is megvonhatták. A fiatalkorú egyéni gondjait az őrzésével is megbízott fogházőr oldotta meg.

A Kassai Kerületi Fogház hátránya az volt, hogy a büntetés végrehajtásánál a pedagógiai elemek még nem kerültek előtérbe, mivel a végrehajtás magán viselte a felnőttek büntetés-végrehajtásának sajátos elemeit és nem érintette a fiatalkorúak büntetési rendszerének büntetőjogi alapjait, azonban mindezek ellenére a jelentősége abban állt, hogy az igazságügyi kormányzat első alkalommal ismerte fel a fiatal- és felnőtt korúak elkülönítésének szükségességét.

A fiatalkorúak megjavítása és az államfogház-büntetés

A megnövekedett bűnözés elleni eredményes fellépés és a társadalomtudomány fejlődése a kriminálpolitika módosítását igényelte.¹² A reformirányzatok támadták a klasszikus büntetőjogi iskola tanain alapuló büntető törvénykönyvet és annak büntetési rendszerét. A vita csak egy kérdésben, a fiatalkorúak tekintetében nem éleződött ki. A kriminálpolitika, a szociálpolitika, a gyermek- és ifjúságvédelem a fiatalkorúak mentése és javítása érdekében összefogásra mozgósította a büntetőjogászokat, a pedagógusokat, a pszichológusokat, és összehangolta az érintett állami és társadalmi szervek működését.

A büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. évi XXXVI. tc. (a továbbiakban: I. Bn.) 26. §-a szerint, ha a javítóintézeti nevelésnél szigorúbb intézkedésre volt szükség, akkor a bíróság a fiatalkorút halállal, fegyházzal, börtönnel vagy fogházzal büntetendő cselekmény miatt fogházbüntetésre, államfogházzal büntetendő cselekmény miatt államfogház-büntetésre ítélte a fiatalkorút.

Kizáró rendelkezése volt a törvénynek, hogy azzal a fiatalkorúval szemben, aki a cselekmény elkövetésekor a tizenötödik életévét még nem töltötte be, fogházbüntetést csak a legsúlyosabb esetekben lehetett megállapítani. A fogházbüntetés legkisebb tartama tizenöt nap volt; leghosszabb tartamát pedig aszerint differenciálta a törvény, hogy a fiatalkorú a cselekmény elkövetésekor a tizenötödik életévét betöltötte-e, és a cselekményre a törvény halál- vagy fegyházbüntetést állapított meg: a tartam ebben az esetben tíz év, más esetekben pedig öt év volt. Az államfogház-büntetés legkisebb tartama egy nap, leghosszabb tartama pedig két év volt.

A törvény újdonsága volt az is, hogy a fiatalkorúakat el kellett különíteni a büntetés végrehajtása során a többi elítélttől: „[a] fogházbüntetés fiatalkorúak részére felállított külön fogházban hajtandó végre. Egy hónapot meg nem haladó fogházbüntetés más letartóztató intézet magánzárkájában is végrehajtható”¹³ .

A bíróság ítéletében elrendelhette, hogy a fiatalkorúak fogházában állja ki a kiszabott fogházbüntetést az olyan elítélt is, aki a tizennyolcadik életévét már betöltötte, de a huszonegyedik életévét még nem. A törvény kimondta, hogy a fiatalkorúakra megállapított egyéb szabályokat a tizennyolcadik életévét betöltött, de a huszonegyedik életévét még be nem töltött elítéltekre nem lehet alkalmazni. A fiatalkorúság végső korhatára a mai szabályozással egyezően a huszonegyedik életév volt: „aki életének huszonegyedik évét betöltötte, a fiatalkorúak fogházába fel nem vehető”.

A bíróság akár a fogházbüntetést megállapító ítéletében, akár utóbb a felügyelő hatóság javaslatára elrendelhette, hogy a fiatalkorú a fogházbüntetés kiállása után utólag még javító-nevelésben részesíttessék, ha attól gyökeres erkölcsi átalakítása remélhető.

Az I. Bn. hatálybalépésének évében hét magánintézet létesült, és ezek mindösszesen 320 fő befogadására voltak alkalmasak, az öt állami javítóintézet pedig 1630 fiatalkorú elhelyezését tette lehetővé, így mindösszesen a 12 intézet kétezer fiatalkorút tudott befogadni.¹⁴

A javító-nevelés céljának meghatározása

az 1909. évi 27200 számú IM. rendeletben

Az 1909. évi 27200 IM. számú rendelet (a továbbiakban: JnR.) rendelkezései közül említést érdemel, hogy lefektette a javító-nevelés célját az Általános nevelési elvek fejezetcím alatt: „…a növendékeket az intézeti rend, vallás-erkölcsi, iskolai és munkaoktatás és az egyéni nevelés minden célszerű eszközének felhasználásával hazafias, becsületes, rendszerető és munkás polgárokká nevelje”. Meghatározta a pedagógiai feladatokat is a javítónevelés során: „a javító nevelésnek arra kell irányulnia, hogy nemcsak a helyes családi nevelést pótolja, hanem a nevelés hiányával, vagy a helytelen neveléssel okozott erkölcsi fogyatkozásokat és jellembeli hibákat is megszüntesse”.¹⁵

Ily módon a javító-nevelés célja a nevelés hiányainak pótlása és a rossz nevelés korrekciója. A rendelet erre az intézet dolgozóinak a figyelmét is felhívta, ugyanis nem szabad szem elől téveszteni, hogy az intézet nem a büntetés végrehajtására rendelt hely, a növendékek nem a bűnhődés végett vannak a gondjaikra bízva.

A JnR. fontosabb rendelkezései alapján

az igazgató az újonnan befogadott növendékekkel négyszemközt elbeszélgetett, ezt követően a növendéket legfeljebb hat hónapra a megfigyelésre kísérleti családba helyezték. A megfigyelés tapasztalatai alapján a növendéket gyógypedagógiai nevelésben is részesítették, a feltűnően rossz magaviseletű növendéket a többi növendéktől elkülönítve látták el;
a növendéket ezt követően az igazgató nevelő családokba osztotta, a családba helyezés alapvető szempontja a foglalkozás volt, de figyelembe vették a növendék életkorát és előéletét is;
részletesen előírták az intézeti életrendet;
a javító-nevelés középpontjában a növendékek iskolai és munkaoktatása állt. A munkanemet úgy kellett megválasztani, hogy jellemképző és erkölcsnemesítő hatása mellett a növendéket rendszeres munkához szoktassa és az a jövőbeli megélhetéséhez szilárd alapot nyújtson;
a javítóintézetek profiljuk szerint különböző munkanemeket kínáltak, de egy-egy intézeten belül is többféle foglalkozási formát alakítottak ki. Kivételesen – az igazságügyi miniszter engedélyével – lehetőség volt arra, hogy a növendék az intézeten kívül is munkát vállalhasson, de a napi munkaidő leteltével köteles volt az intézetbe visszatérni;
új intézmény volt a növendékek szabadságolásának bevezetése, ez a munkában és tanulásban kitűntek számára lehetővé tette, hogy a karácsonyi és húsvéti ünnepekre nyolc-nyolc napra, a nyári iskolai szünidőben pedig legfeljebb két hét szabadságra a hozzátartozóikhoz utazzanak. A rendelkezés célja az volt, hogy a növendékeket közelítsék a szabad élethez;
lehetővé tették a növendékek eltávozását egy-két napra családi események alkalmából, illetve rendszeresítették a hozzátartozók havonkénti látogatását és hetenkénti levélváltását;
két új jutalmazási formát vezettek be: intézeti ügyekben kiküldetést az intézeten kívül és kiránduláson részvételt;
a fegyelmi fenyítések közül a testi büntetést megtiltották;
szabályozták a teljes elkülönítés tartamát, legrövidebb tartamát 6 órában, a leghosszabb tartamát pedig tizenöt napban határozták meg;
az intézetből megszökött növendék visszaszállítási költségeit és az általa okozott kárt a növendék munkadíjából le lehetett vonni, kivéve, ha a felügyelőt terhelte felelősség a szökésért, akkor a költségeket ő viselte;
a kísérleti kihelyezést is újraszabályozták. A javító-nevelés a növendék teljes megjavulásáig tartott, azonban a bíróság által elrendelt javító-nevelés legrövidebb tartama egy év volt¹⁶ . Az egy év letelte után a növendék előmenetele és magatartása alapján mérlegelni lehetett a kihelyezését, de biztosítva kellett lennie a növendék lakásának és munkahelyének. A kísérleti kihelyezést az igazgató javaslatára az igazságügyi miniszter rendelte el. A kihelyezett növendék köteles volt a részére előírt magatartási szabályokat betartani: „a növendék kötelessége volt a kijelölt helyre letelepedni, becsületes, rendes munkás életet élni, tartózkodni nemcsak büntetendő cselekményektől, hanem iszákos, csavargó, erkölcstelen életmód folytatásától és dologkerülésektől is”¹⁷ ;
a kihelyezett növendék felügyeletét az intézet igazgatósága, illetve a felügyelő hatóság által kirendelt pártfogók látták el;
a kísérleti kihelyezés véglegessé vált, ha a növendék a két év alatt kifogástalan magatartást tanúsított, ellenkező esetben visszaszállították az intézetbe, kivéve ha időközben betöltötte a 21. életévét¹⁸ ;
a kibocsátás véglegessé vált, ha a növendék betöltötte a huszonegyedik életévét.

Az intézet igazgatóságának akkor is gondoskodnia kellett a kibocsátott növendék elhelyezéséről, ha a növendék elbocsátása véglegessé vált.

A fiatalkorúak rezsimrendszere

A fiatalkorúak fogház-, államfogház és elzárásbüntetés végrehajtásáról szóló 27300/1909. számú IM rendelet (a továbbiakban: FhR.) a fogházbüntetés végrehajtását négy szakaszra osztotta: az első szakasz néhány napos elkülönítést jelentett, amelynek célja a fiatalkorú megismerése volt, a második szakaszban a magánelzárás annyiban enyhült, hogy a fiatalkorú iskolába, sétára, templomba és étkezésre kijárhatott. Az első és a második időszak együtt legfeljebb három hónapig tarthatott.

A harmadik szakaszban a magánelzárás teljesen megszűnt, helyébe a csoportos munkáltatás lépett, a negyedik szak ismét szigorú magánelzárást jelentett; a fiatalkorú a szabadulását megelőző két-három hétben ismét magánelzárásba került. A négy szakaszba osztásról a házi tanács döntött.

A rendelet a fiatalkorúak csoportba osztását is szabályozta. Az FhR. négy eltérő csoportosítást írt elő: az „A” csoportba az egyéni elbánást igénylő fiatalkorúak, a kétes elmeállapotúak, a javíthatatlan, a fékezhetetlen és az alkoholista fogvatartottakat helyezték el; a „B” csoportba a büntetlen előéletűeket; a „C” csoportba a visszaesőket; és a „D” csoportba pedig a „szokásos” bűntettesek kerültek. A szokásos bűntettesek alatt azokat a fiatalkorúakat értették, akik a bűncselekményeket életmódszerűen, megélhetés végett követték el.¹⁹ A fiatalkorúakat a rendelet egyéni érdemeik szerint is osztályozta, az adott rezsim keretei között a fogvatartottakat jutalmazták az iskolai és a munka szorgalmuk, valamint fegyelmezett magatartásuk miatt, és ennek megfelelően az egyéni bánásmódot velük szemben könnyítették.

A büntetés végrehajtása differenciálttá vált, kialakult a rezsimrendszer. Minden fogvatartott a befogadását követően a fenti csoportbeosztástól függetlenül először a legkevésbé kedvezményezett III. osztályba került, majd a házi tanács döntése alapján kerülhetett a II. és az I. osztályokba.²⁰

A fiatalkorúak feltételes szabadságra bocsátása

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtása 1920-tól a második világháború végéig stagnált, a veszteséget elszenvedő Magyarországban nem volt további késztetés arra, hogy összefogjanak a deviáns gyermek- és fiatalkorúak megmentésére.²¹ A második világháborút követően a hazai börtönügy felügyelete és irányítása a Belügyminisztériumhoz került.

A büntetés végrehajtására vonatkozó egyes kivételes rendelkezésekről szóló 1948. évi VII. törvénycikk 7. §-a a fiatalkorú elítéltekről akként rendelkezett, hogy „azt a fiatalkorút, akit a jelen törvény hatálybalépése előtt rögtönítélő eljárás során fogházbüntetésre ítéltek, az igazságügy miniszter az 1908:XXXVI. tc. 29. §-ának első bekezdésében²² megszabott egyéb előfeltételek fennállása esetében büntetése kétharmad részének kitöltése előtt is feltételes szabadságra bocsáthatja, ha a fiatalkorú megfelelő elhelyezése és egyéniségéhez mért munkával való foglalkoztatása biztosítva van”. Kivételes rendelkezés alapján az 1440/1945. ME. rendelet 15. §-ában foglaltak megvalósulása esetén a fiatalkorúval szemben életfogytig tartó börtönt és halálbüntetést is ki lehetett szabni. A 43.598/1947. számú IM. rendelet megtiltotta, hogy fiatalkorú fogollyal szemben a testi fenyítés bármely formáját alkalmazzák, de súlyosabb beszámítás alá eső cselekmény esetén a kurtavas alkalmazására még volt lehetőség.

A nevelő jellegű intézkedések

A fiatalkorúakkal kapcsolatos büntetőjogi és büntető eljárásjogi rendelkezéseket önálló jogszabály, az 1951. évi 34. számú törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ftvr.) tartalmazta.

Az Ftvr. bevezette a dualista jogkövetkezmények rendszerét, nevelő intézkedéseket és büntetéseket alkalmaztak a fiatalkorúakkal szemben.²³

Nevelő jellegű intézkedés volt a javítónevelés, a gyógypedagógiai intézetbe utalás, a próbára bocsátás és a bírói megrovás. Az Ftvr. a feltételes szabadságra bocsátásban is kedvezőbb szabályokat állapított meg, leszögezte, hogy az egy évet meghaladó börtönbüntetésnél a fiatalkorút a büntetés kétharmadának letöltése után feltételes szabadságra lehet bocsátani.

A 133/1952. számú büntetés-végrehajtási utasítás szigorította a rendelkezéseket, és a hetenkénti egy látogatás helyett a havi egyszeri látogatást tette lehetővé. A kapcsolattartás kedvezmény jellegű volt, ezért külön indokolás nélkül bármikor meg lehetett vonni. A 2033/10/1952. számú MT határozat alapján az Igazságügyi Minisztérium felügyeletéből a börtönök átkerültek a Belügyminisztérium hatáskörébe. A fiatalkorúakat Ceglédről és Kecskemétről Sátoraljaújhelyre helyezték át, ennek oka a megfelelőbb termelési szempont volt. 1952-ben megalakult a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága. Az elítéltek száma ebben az időszakban 35 000 fő volt, azonban az internáltak száma mintegy százezer fő körül mozgott. Megalakult az ÁVH is, amely a börtönök egy része felett irányítást gyakorolt.

A fiatalkorúak végrehajtásának differenciálása

az 1954. évi 23. törvényerejű rendeletben

Az 1954. évi 23. tvr. (a továbbiakban: Fn.) a fiatalkorúakat két csoportra osztotta: a tizenkettő és tizennégy, és a tizennégy és tizennyolc év közöttiekre. A tizenkettő és tizennégy év közötti fiatalkorúakkal szemben büntetést nem lehetett kiszabni, csak intézkedéseket lehetett alkalmazni, az alábbi megszorításokkal:

a tizenkettő és tizennégy év közöttiekkel szemben büntetést nem lehetett kiszabni;
a 14-15. év közötti fiatalkorúakkal szemben a kiszabható börtönbüntetés maximuma 5 év volt,
a 15. év betöltése esetén 10, illetve 15 év börtön is kiszabható volt;
a 16. életév betöltése után, háborús és népellenes bűntettek elkövetése esetén halálbüntetés is kiszabható volt;
a 17. év betöltése után nevelőintézkedések nem voltak alkalmazhatók, de bármely büntetés kiszabható volt velük szemben.²⁴

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának szabályai az 1950-es és 1960-as években

Az 1955. évi Bv. Szabályzat már mellőzte a testi és a fizikai fájdalmat okozó fegyelmi büntetéseket. A szabályzat a fiatalkorúak börtönbüntetésének végrehajtását önálló fejezetben helyezte el, ily módon létrehozta a fiatalkorúakra érvényes szocialista szabályozási modellt. A fiatalkorúak büntetés-végrehajtá-sában a represszív elem erősödött, a pedagógiai elem pedig tovább csökkent. A szabályzat mellőzte az egyéniesítést és a fiatalkorúak csoportosítását, egy elemet tartott meg a korábbi progresszív elemek közül: a fiatalkorúak feltételes szabadságra bocsátását, de annak feltételeként a munkateljesítményt határozta meg. A szabályzat előírta a fiatalkorúak tankötelezettségét, az általános iskola nyolc osztályát minden fiatalkorúnak el kellett végeznie. A valláserkölcsi oktatás helyét a politikai nevelés vette át. A szakmai oktatásra is nagy hangsúlyt helyeztek, a munkáltatás mellett az ipariskolai oktatás is általánossá vált. A fiatalkorúak napirendje, kötelezettségeik és magatartási szabályaik azonosak voltak a felnőttekével. A szabályzat jogosultságokat még nem ismert, csak kedvezményeket.²⁵

A fiatalkorúak kapcsolattartása is kedvezmény volt, levélváltásra kéthetente, látogatásra havonként volt lehetőségük, és csak a legközelebbi hozzátartozójukkal. A fegyelmi büntetések a kedvezmények megvonására irányultak, valamint bevezették a hét napig tartó magánelzárást. Kedvezmény volt a börtönparancsnoki és a nevelői dicséret.

A feltételes szabadságra bocsátás feltételei azonosak voltak a felnőttekével; száz százalékot meghaladó munkateljesítmény és kifogástalan magatartás, de a fiatalkorúaknál az iskolai teljesítményt is figyelembe vették. A feltételes szabadság iránti kérelmet a fiatalkorúnak vagy törvényes képviselőjének a börtönparancsnoknál kellett előterjeszteni, de hivatalból a börtönparancsnok is kezdeményezte. A kérelmet a börtöntanács véleményezte, és a belügyminiszter képviseletében a Büntetés-végrehajtási Parancsnokság vezetője engedélyezte.

A háborút követően a fiatalkorú fiúkat Cegléden egy huszárlaktanya lóistállójából átalakított épületben, a lányokat pedig Kecskeméten helyezték el. A fiúk mostoha körülmények között éltek Cegléden; egy terembe 30-40 fiatalkorút zsúfoltak be.

1954 végén a fiatalkorúakat a felnőtt korúakkal azonos intézetbe szállították át Sátoraljaújhelyre, ahol szigorú biztonsági és rezsimelőírások között 250 fiatalkorút tartottak fogva. Az intézetet a földrajzi fekvése miatt a hozzátartozók nehezen tudták megközelíteni, így a fiatalkorúak kapcsolattartása csak korlátozottan érvényesült. A fiatalkorút, amennyiben betöltötte a tizennyolcadik életévét, a felnőtt fogvatartottak közé helyezték át.

A 8/1959. BM számú utasítás pozitívuma volt, hogy kimondta, a fiatalkorúak nevelése az őrzésükkel egyenrangú feladat. Fontos rendelkezése volt az utasításnak, hogy a fiatalkorú középiskolai tanulmányokat folytathatott, a személyes szükségleteire történő bevásárlást és a feltételes szabadságot nem kötötték mereven a munkateljesítményéhez. A fiatalkorú tizenkilenc éves koráig a fiatalkorúak börtönében maradhatott, ha szakmai képzése még nem fejeződött be, továbbá a kapcsolattartása korlátlan levelezéssel egészült ki.

A 28/1958. számú büntetés-végrehajtási országos parancsnoki parancs elrendelte a fiatalkorú fogvatartottak átszállítását Sátoraljaújhelyről Budapestre. 1959 januárjában ennek megfelelően 130 fiút és 20 lányt szállítottak a Budapesti Országos Börtön egyik részlegébe. A fiatalkorúakat foglalkozásuk szerint csoportosították.

1963-ban a büntetőintézetek felügyelete és irányítása visszakerült az Igazságügyi Minisztériumhoz. 1963 elejére 420-450 főre emelkedett a fiatalkorú fogvatartottak száma, ami elhelyezési nehézségeket okozott, ugyanakkor nem tudták megoldani az elszigetelésüket a felnőttektől.

Mindennek következtében hatályba lépett az 1978. évi IV. tv., amely megváltoztatta és differenciálta a büntetés-végrehajtás fokozatait. Az új intézmény Tökölön létesült, neve Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Munkahely Parancsnoksága lett.

A szakmai álláspont az volt, hogy a fiatalkorúak részére egy nyitottabb intézetet kell kialakítani. Az 1963-as amnesztia is kedvezett az új elvárásoknak, amely a fiatalkorúak számát 71-re csökkentette.

A Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Munkahely Parancsnoksága eredetileg huszárlaktanya volt, majd az 1956-os forradalom leverése után a Belügyminisztérium internálótáborává vált. Megszüntetését követően 1963-ban költöztették ide a fiatalkorúakat. A tököli táborba 1963 júniusában három rabszállító gépkocsival 71 fiatalkorú elítélt – és velük két nevelő, három tanműhelyvezető és egy egészségügyi tiszthelyettes – érkezett, ezzel megkezdődött a „Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének” története.

Magyarországon először 1966-ban jelent meg a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról törvényi szintű szabályozás.

A büntetés-végrehajtásban újdonság volt, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról és az előzetes letartóztatás foganatosításáról szóló 1966. évi 21. tvr. törvényi szintre emelte a büntetés-végrehajtással kapcsolatos szabályokat, és többek között lefektette a fogvatartottak jogait és kötelezettségeit, ily módon az elítélt alannyá vált és nem tárgya volt a büntetés-végrehajtásnak.

A tvr. lefektette a büntetés-végrehajtás rendjét és módozatait, az előzetes letartóztatásra vonatkozó rendelkezéseket, erre figyelemmel a jogszabály céljában, elveiben és tartalmában is közelített a nemzetközi normákhoz.

Meghatározta a büntetés-végrehajtás célját: az ítéletben meghatározott joghátrány alkalmazása, valamint a szocialista nevelési elvek és módszerek gyakorlati érvényesítésével és felhasználásával az elítéltek átnevelése törvénytisztelő állampolgárrá. Leszögezte azt is, hogy a szabadságvesztést büntetés-végrehajtási intézetben csak a bíróság jogerős ítélete alapján lehet végrehajtani, valamint az elítélttel szemben csak a bíróság ítéletében vagy a jogszabályban meghatározott joghátrányt lehet alkalmazni.

A törvény a szabadságvesztés négy fokozatát különböztette meg (szigorított börtön, börtön, szigorított büntetés-végrehajtási munkahely és büntetés-végre-hajtási munkahely). A bíróság ítéletében rendelkezett arról, hogy a büntetést melyik fokozatban kell végrehajtani.

A tvr. VIII. fejezete külön szabályokat tartalmazott a fiatalkorúak büntetés-végrehajtására vonatkozóan. Úgy rendelkezett, hogy a fiatalkorúval szemben alkalmazott szabadságvesztés végrehajtása során különös gondot kell fordítani a fiatalkorú erkölcsi nevelésére, valamint oktatására. A fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben – a fiatalkorúak börtönében, illetőleg a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyén – kell végrehajtani. A fiatalkorúak börtönének, illetőleg büntetés-végrehajtási munkahelyének rendje enyhébb, mint a felnőtteké.²⁶

Célul tűzte ki az elítéltek átnevelését. Rögzítette azt is, hogy a fiatalkorúak börtönének rendje a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyénél szigorúbb, így

az intézeten belüli mozgás,
a levelezés,
a látogatás,
a csomagküldemény,
a birtokban tartható tárgyak köre, valamint
a keresmény saját célra való felhasználása tekintetében.

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyén az elítéltek:

az intézetnek a közösség rendelkezésére kijelölt részében kíséret nélkül mozoghatnak,
levelezésük nem korlátozott,
látogatás esetén nem állnak közvetlen ellenőrzés alatt,
keresményük nagyobb hányadát saját céljukra használhatják fel.

A fiatalkorúakat büntetésük tartamához képest szakmunkás-, illetőleg beta-nítottmunkás-képzésben kell részesíteni. Intézményes oktatással biztosítani kell az általános iskola elvégzését, és a lehetőséghez képest elő kell segíteni a középiskolai tanulmányok folytatását.

Taxatíve felsorolta a fiatalkorúval szemben alkalmazható fegyelmi fenyítéseket:

dorgálás szóban vagy parancsban,
szigorú megrovás parancsban,
a szórakoztató közös foglalkozástól három hónapig terjedhető eltiltás,
a csomagküldeménytől három hónapig terjedhető eltiltás,
a keresményből saját célra felhasználható összeg csökkentése,
a tisztségviselési megbízatás visszavonása,
húsz napig terjedhető magánelzárás.

A tizennyolcadik életévét betöltött elítélttel szemben előzetes orvosi véleménytől függően húsz napig terjedhető szigorított magánelzárás is alkalmazható volt.

Megállapítható, hogy a hatvanas évek szemléletmódja jelentős hatást gyakorolt a fiatalkorúak büntetéseinek végrehajtására is. A büntetés-végrehajtás nevelési jellegéhez ma is szorosan hozzátartozik a fiatalkorú fogvatartottak oktatása, nevelése, amelyben jelentős szerepet kap az is, hogy valamilyen szakma elsajátítása révén később munkához és megfelelő bevételhez jussanak. Sokkal kevésbé kézzelfogható a mindennapi gyakorlatban azonban a közösségi életre való nevelés, a megfelelő szocializáció. Szabó András rávilágított arra, hogy a fiatalkorú bűnelkövető életében a szocializációs folyamatba eleve valamilyen hiba csúszott, még azelőtt, hogy a büntetés-végrehajtási intézetbe került volna.²⁷

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának szabályai az 1970-es években

A jelenlegi büntetés-végrehajtás alapjait az 1971. évi 28. tvr. teremtette meg, amely a fiatalkorúakkal kapcsolatos rendelkezések között rögzítette, hogy a fiatalkorú szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben – a fiatalkorúak börtönében vagy a fiatalkorúak fogházában – kell végrehajtani.

Ha az elítélt a büntetés megkezdésekor huszadik életévét már betöltötte, vagy azt a büntetés végrehajtása alatt töltötte be, a bíróság határozta meg a szabadságvesztés végrehajtási fokozatát.

A fiatalkorú fogvatartottakra irányadó speciális rendelkezések a Bv. tvr.-ben

Az 1979. évi 11. törvényerejű rendeletet (a továbbiakban: Bv. tvr.) büntetés-végrehajtási szakemberek hozták létre, és megfelelt az Európa Tanács ajánlásaiban foglaltaknak. Bár időközben számos módosítás történt, de jelentőségét az is alátámasztja, hogy több mint harminc évig hatályban volt.

A Bv. tvr. úgy rendelkezett, hogy a fiatalkorú fogvatartottak a felnőttekre irányadó jogokon (egészségügyi ellátás, kapcsolattartás, szabad levegőn tartózkodás, munkavégzés, panasz előterjesztés, vallásgyakorlás, pihenés, önképzés, sportolás, tanulmányok folytatása) túlmenően sajátos védelemre jogosultak. A szabadságvesztés végrehajtása során különös gondot kellett fordítani a fiatalkorú nevelésére, oktatására, személyiségének fejlesztésére és testi fejlődésére.

A szabadságvesztés végrehajtása során a fiatalkorúakat el kellett különíteni a felnőtt korúaktól. A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében felnőtt korú elítéltek csak az intézet működése érdekében lehettek elhelyezhetők. Biztosítani kellett a fiatalkorú fogvatartottak részére, hogy szakmunkás- illetőleg betanítottmunkás-képzésben vegyenek részt, és lehetővé kellett tenni, hogy középfokú tanulmányokat folytassanak.

A fiatalkorú neveléséhez és a társadalomba beilleszkedésének segítéséhez igénybe kellett venni a gyámhatóság és az egyéb állami szervek, a társadalmi szervezetek, a pártfogó felügyelő, valamint a fiatalkorú hozzátartozóinak segítségét.

A fiatalkorú az általános jutalmakon (dicséret, soron kívüli csomag, látogató fogadása soron kívül, látogatási idő meghosszabbítása, tárgyjutalom, pénzjutalom, személyes szükségletre fordítható összeg növelése, rövid tartamú eltávozás, kimaradás) felül dicsérő oklevéllel is jutalmazható volt.

A rövid tartamú eltávozás tartama mind a fiatalkorúak börtönében, mind a fiatalkorúak fogházában évente legfeljebb tizenöt nap, míg a felnőtt korúaknál börtönben tíz nap, fogházban tizenöt nap volt. A magánelzárás a fiatalkorúak börtönében húsz, a fiatalkorúak fogházában tíz napig terjedhetett. A magánelzárással fenyített fiatalkorút az iskolai tanórákról nem lehetett eltiltani.

A tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorú dohányterméket nem tarthatott magánál. Ez változott a jelenleg hatályos törvényben, a nemdohányzók védelme érdekében a jogalkotó ezt az életkort tizennyolc életévre emelte fel.

Ha a fiatalkorúak börtönében vagy a fiatalkorúak fogházában levő elítélt a szabadságvesztés végrehajtása alatt betöltötte a huszonegyedik életévét, a szabadságvesztés fokozatának meghatározása, valamint a fiatalkorú végrehajtás során tanúsított magatartására figyelemmel a büntetés-végrehajtási intézet tett előterjesztést a büntetés-végrehajtási bíróhoz a szabadságvesztés fokozatának utólagos meghatározása végett.

A fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben kel-lett végrehajtani.

A jelenleg hatályos, a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 2015. január 1-jén lépett hatályba.

Bory N. PhD, ügyész, Legfőbb Ügyészség, egyetemi adjunktus, PPKE JÁK

A fiatalkorúak büntetőjoga és büntetés-végrehajtása Olaszországban

Szerző(k): Bory Noémi

Bevezetés

Ahhoz, hogy megértsük az olaszországi büntetés-végrehajtási intézetekben elhelyezett fiatalkorú bűnelkövetők speciális helyzetét, meg kell ismerni a hatályos olasz anyagi jogi és büntetés-végrehajtási jogi szabályozást, valamint a különbségeket a felnőtt korúakra irányadó szabályokhoz képest.

A cikkben bemutatom a fiatalkorúakra irányadó anyagi jogi és büntetés-végrehajtási jogi szabályozás történeti kialakulását, a fiatalkorú fogalmának változását a kezdetektől a napjainkig, a fiatalkorúak szabadságelvonással járó szankcióinak típusait és a szabadságelvonással járó szankciókat végrehajtó intézetek típusait Olaszországban.

A magyar és olasz büntető anyagi és büntetés-végrehajtási jog alapvetően hasonló szabályokat tartalmaz, de a részletszabályaiban eltér, a cikkben ezeket az alapvető eltéréseket is vázolom.

A fiatalkorúakra irányadó szabályok kialakulásának

történeti előzményei Olaszországban a Zanardelli-kódextől,

valamint Magyarországon a Csemegi-kódextől napjainkig

Olaszországban a fiatalok elkülönítésének gondolata először 1650-ben, a Firenzében alapított Monelli-házban jelent meg. A Monelli-ház egy olyan szociális-edukációs intézmény volt, ahol főleg csavargó és árva fiatalok kaptak helyet. Az intézmény célja az volt, hogy az innen eltávozók a későbbiek során a társadalom hasznos tagjaivá váljanak, és ne kövessenek el ismételten bűncselekményt.

Ezt követően 1703-ban Rómában is megalakult az első, kifejezetten fiatalkorúakra „szakosodott” büntetés-végrehajtási intézet. A XI. Kelemen pápa által alapított intézetben¹ a bűnelkövető fiatalok elméleti és szakmai oktatása folyt, amely mellett kötelező volt a vallási nevelés is. Az intézmény egészen 1964-ig működött fiatalkorúak börtöneként.

A történelem során a magyar szabályozáshoz hasonlóan, Olaszországban sem volt mindig a tizennegyedik életévben meghatározva a büntethetőség alsó korhatára. Az első büntető törvénykönyv, az ún. Codice Zanardelli (a továbbiakban: Zanardelli-kódex) 1890-ben lépett hatályba. A Zanardelli-kódex² volt az első törvény Olaszországban, amely már külön rendelkezéseket tartalmazott a fiatalkorú bűnelkövetőkre. Fiatalkorúnak tekintették azt a személyt, aki a bűncselekmény elkövetésekor a kilencedik életévét betöltötte, de a tizennegyedik életévet nem érte el. A pozitivista iskolai tanításait szem előtt tartva a fiatalkorúak esetében a belátási képesség meglétét az orvos állapította meg.

A kilencedik életévüket be nem töltött személyekkel szemben büntetést nem lehetett kiszabni, hanem az atyai ellenszegülés esetén velük szemben biztonsági intézkedéseket lehetett alkalmazni.

A Zanardelli-kódex szankciórendszere a felnőtt korúak esetében sem alkalmazta a halálbüntetést, a legsúlyosabb szabadságelvonással járó büntetés az életfogytig tartó szabadságvesztés volt. Megkülönböztette a kódex az egyszerű és a különös visszaesőket, mely szabályozást kisebb módosításokkal a jelenleg hatályos büntető törvénykönyv is átvett. A fiatalkorúakkal szemben alkalmazható intézkedéseket is elsőként vezetett be a kódex: nevéhez fűződik a javítóintézeti nevelés, a bírói megbocsátás és a felfüggesztett büntetés intézményének bevezetése.³ Az árva, a prostitúcióra kényszerített és a koldussorban élő gyerekeket javítóintézetbe utalták be vagy ún. „becsületes családoknál” helyezték el.⁴

A 20. század elején, főleg Észak-Itáliában, az állami intézmények mellett civil szervezeteket is létrehoztak a fiatalkorú bűnelkövetők megsegítése érdekében. Ezek a filantropikus mozgalmak kettőséget hordoztak magukban, a fiatalkorú bűnelkövetők megjavítása mellett a velük szemben alkalmazható intézkedéseknél a védelmükre, az átnevelésükre és a megjavításukra helyezték a hangsúlyt. A szabadságelvonással járó intézkedéseket a Janus-arcúság egyszerre jellemezte, ugyanis a büntetés célja mellett a javító jelleg is hangsúlyossá vált.

Az olaszországi Fiatalkorúak Bíróságának létrehozására hatott az Egyesült Királyságban 1908-ban hatályba lépett „Children Act” alapján bevezetett Fiatalkorúak Bírósága. A Fiatalkorúak Bírósága az Egyesült Királyságban a tizenhat év alatti bűnelkövetők ügyeiben járt el és a fiatalkorúakkal szemben kiszabható büntetések közül eltörölte a halálbüntetést.

A fasizmus alatt, 1934-ben királyi rendelettel létrehozott ún. Fiatalkorúak Bíróságának⁵ három részlege volt, polgári, büntetőjogi és közigazgatási jogi részleg. A fiatalkorúakkal szemben elsősorban biztonsági intézkedéseket alkalmaztak. Ilyen biztonsági jellegű intézkedés volt, a javítóintézetben történő elhelyezés, ahová megjavítási céllal a rossz magaviseletű tizennyolc év alatti fiatalkorú bűnelkövetőket utalták be határozatlan időre. A javítóintézetből a fiatalkorú véglegesen a Duce rendelkezése alapján távozhatott el. A mai szabályozástól eltérően, a javítóintézeti nevelés nem határozott, hanem határozatlan tartamú volt és a fiatalkorú bűnelkövető megjavulásáig tartott. A javítóintézeti nevelésnek inkább közigazgatási, mintsem büntetőjogi jellege volt.

Ennek ellenére ebben a korszakban a fiatalkorú bűnelkövetőre nem úgy tekintettek, mint a végrehajtás védendő alanyára, hanem sokkal inkább annak tárgyára, ily módon érdekes ellentmondás mutatkozott meg abban, hogy hiába jelenik meg a fiatalkorú védelme mint érték, annak ellenére a fiatalkorúaknak a nemzetközi dokumentumokban rögzített védelme és a gyermek mint legfőbb érték gondolata még nem szerepel a szabályozásban.

A fasizmus bukását követően a gyermeki jogok továbbfejlődtek Olaszországban is. Az olasz Alkotmány⁶ 1948-ban lépett hatályba és törvényi szinten deklarálta a gyermeki jogokat. Az olasz Alkotmány 30–32., 34. és 38. cikkei tartalmaznak rendelkezéseket a gyermekek és a család védelmére vonatkozóan.

Ezt követően a 60-as és a 70-es évek során a zárt intézetek létjogosultságát és hatékonyságát sokan megkérdőjelezték és központi vitakérdéssé vált, majd megindult a fiatalkorúak bűnözése témának a szociológiai és politikai vizsgálata is. Ezzel párhuzamosan vitatták a fiatalkorú bűnelkövetők átnevelhetőségét és megjavítását is, valamint megkérdőjelezték a szabadságelvonással járó intézkedés és a zárt intézetek eredményességét, mivel csak egyes fiatalkorúak beilleszkedésére összpontosít. Úgy gondolták, hogy a problémát szociológiai kérdésként kell kezelni, mert önmagában a fiatalkorú deviáns viselkedése nem értelmezhető, hanem csak társadalmi problémaként.

Ezt követően lépett hatályba a ma is hatályos büntetés-végrehajtásról szóló 1975. évi 354. számú rendelet, a továbbiakban (olasz Bv. tv.),⁷ melyet legutoljára a 663/1986-os, ún. Gozzini Törvény módosított.

Az 1975. évi 354. számú rendelet hiányossága, hogy a fiatalkorúakra nézve alig tartalmaz rendelkezéseket, illetőleg megállapítható az is, hogy a magyar szabályozással egyezően Olaszországban is hiányzik egy olyan külön kódex, amely egységesen tartalmazná a fiatalkorúakra irányadó speciális anyagi jogi, eljárásjogi és végrehajtási szabályokat.

Az olasz Bv. tv.-nek mindössze egy cikke tartalmaz külön rendelkezést a fiatalkorúakra nézve. A 79. cikk alapján fiatalkorúakkal szemben kizárólag biztonsági intézkedéseket lehet alkalmazni. Biztonsági intézkedést a fiatalkorúakkal szemben csak a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírája rendelhet el.⁸

A magyar szabályozástól eltérően, Olaszországban főszabály szerint a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárást külön a fiatalkorúak ügyeire szakosodott, Fiatalkorúak Bírósága folytatja le.⁹ A Fiatalkorúak Bírósága négy főből áll: két hivatásos bíróból és két laikus személyből, akik betöltötték a harmincadik életévüket. A két laikus személynek szociális szakértelemmel kell rendelkeznie, valamint jártasnak kell lenniük a pszichológia, pszichiátria, bűnügyi antropológia vagy pedagógia területén. A fellebbviteli bíróság három hivatásos bíróból. A „specializáció elvének” megfelelően minden ügyészség mellett külön Fiatalkorúak Bírósága működik, továbbá a rendőrségen és a csendőrségen belül is hasonlóan, erre a feladatra elkülönített külön egység foglalkozik a fiatalkorúak ügyeivel. Emellett vannak adminisztratív, illetve a fiatalkorúakat segítő szervezetek is.

A vádképviseletet egy külön erre a feladatra kijelölt ügyészség, a Fiatalkorúak Ügyészsége látja el.¹⁰

A Fiatalkorúak Bíróságához hasonlóan a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírósága is két laikus és két hivatásos bíró tagból áll, minden fellebbviteli bíróság mellett működik egy, a fiatalokat felügyelő bíróság is, amely a magyarországi bv. bíró jogintézményéhez hasonlít leginkább. Életkor tekintetében, a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírójának hatáskörébe a huszonötödik életévüket be nem töltött elítéltek tartoznak. Amennyiben az elítélt betölti a huszonötödik életévét, az általános felügyeleti bíróhoz kerülnek át a büntetés- végrehajtásával kapcsolatos feladatok. A felügyeleti bíró feladata többek között a végrehajtás ellenőrzése, beleértve a vádlott őrizetének az ellenőrzését is, továbbá felügyeli a személyi biztonságot érintő intézkedések végrehajtását, és végrehajtja a törvények által ráruházott egyéb feladatokat is.

Az olasz Bv. tv. 1. cikke ezen túlmenően a felnőtt korúakra és a fiatalkorúakra vonatkozóan a bevezetésben általános rendelkezésként deklarálja, hogy az elítéltekkel szemben fontos a re-edukációs cél a szabadságelvonással járó szankciók végrehajtása során, valamint a büntetés célja a fiatalkorú átnevelése és a társadalomba történő sikeres visszailleszkedése. A törvény az alapelvek között rögzíti a legalitás és a humanitás elvét, valamint az elítéltek elkülönítését, továbbá a fiatalkorú helyes irányú fejlődését.

A fiatalkorú bűnelkövetők életében Olaszországban a történelem során az utolsó jelentős dátum 1988, amikor hatályba lépett a fiatalkorúak Büntetőeljárásáról szóló 488/1988. törvény.¹¹ A törvény 41. cikke alapján a fiatalkorú fellebbezhet a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírája által meghozott rendelkezéssel szemben. A Fiatalkorúak Felügyeleti Bírája által meghozott biztonsági intézkedéssel szemben fellebbezést nyújthat be a fiatalkorú vádlott, a védője, a törvényes képviselője és az ügyész.

A fellebbezésnek halasztó hatálya nincs, kivéve abban az esetben, ha a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírósága másként rendelkezik.

Olaszországban a büntetőeljárás a felnőtt korúak esetében, alapvetően tényfeltáró jellegű és arra irányul, hogy megállapítsa a tényállást és a vádlott bűnösségét, míg a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárás célja ezen túlmenően, hogy a fiatalkorú személyiségének megfelelő büntetést szabjon ki a bíróság, ezért inkább a fiatalkorú személyiségére figyelemmel szabják ki a büntetést, és nem elsődlegesen az általa elkövetett bűncselekmény jellegére figyelemmel. A büntetés kiszabása során figyelembe kell venni az elkövetett bűncselekmény súlyán, az elkövetés módján kívül, a fiatalkorú családi környezetét és a személyi, valamint a lakhatási körülményeit is, mivel a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárás elsődleges célja az, hogy a fiatalkorú sikeres visszailleszkedjen a társadalomba, a személyisége pozitív irányba fejlődjön, és ne kövessen el ismételten bűncselekményt.

A törvény szakmai jelentősége abban állt, hogy a fiatalkorúak bűnelkövetésének témája újra a politikai és jogalkotói vita középpontjába került, és a fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárás során az inkvizitórius eljárás helyett az akkuzatórius eljárást kell alkalmazni, valamint a bizonyítási eljárás során vizsgálni kell a büntetés kiszabás körülményei között a fiatalkorú családi körülményeit is.

Magyarországon elsőként az 1878. évi V. törvénycikk a magyar büntetőtörvénykönyv a büntettekről és vétségekről (a továbbiakban: Csemegi-kódex) határozta meg a fiatalkorú fogalmát, kimondva hogy aki a bűntett vagy vétség elkövetésekor életkorának tizenkettedik évét meg nem haladta: bűnvád alá nem vonható. Aki akkor, midőn a bűntettet vagy vétséget elkövette, életkorának tizenkettedik évét már túlhaladta, de tizenhatodik évét még be nem töltötte, ha cselekménye bűnösségének felismerésére szükséges belátással nem bírt, azon cselekményekért büntetés alá nem vehető. Az ilyen kiskorú azonban javító-intézetbe való elhelyezésre ítéltethetik, de abban életkora huszadik évén túl nem tartathatók.¹²

A kódex újdonsága volt továbbá, hogy új rendelkezésként bevezette a fiatalkorúak javítóintézeti nevelését. Csemegi Károly azért vezette be a kódex szellemiségétől alapvetően idegen javítóintézeti nevelés jogintézményét, mert nem hagyhatta figyelmen kívül az amerikai és az európai kontinensen végbemenő pozitív változásokat. A Csemegi-kódex előnye volt kétségtelenül az, hogy a korszak legmodernebb elképzeléseit és intézményeit vezette be, ily módon, Magyarországon a fiatalkorú bűntettesek részére a javítóintézetek felállítását rendelte el. Hiányossága volt a kódexnek, hogy figyelmen kívül hagyta a végrehajtás részleteit.

Európában a jelenleg hatályos szabályozás alapján a legtöbb országban a fiatalkorú fogalma azonos, fiatalkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét még nem.

A jelenlegi olasz szabályozás is egyezik a legtöbb európai ország szabályozásával. A hatályos olasz Büntető Törvénykönyv¹³ 98. cikke alapján Olaszországban is a fiatalkorú az, aki a tizennegyedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét még nem. A 98. cikk alapján akkor büntethető a tizennégy és a tizennyolc év közötti fiatalkorú, ha értelmi és akarati képességgel rendelkezik, de az ő esetükben csökkentett büntetéseket kell alkalmazni. A fiatalkorúakkal szemben kiszabható csökkentett büntetéseket a későbbiek során, külön címszó alatt részletesen bemutatom. A tizennégy és a tizennyolc év közötti bűnelkövetők esetében a Fiatalkorúak Bírósága jár el, abban az esetben is, amikor a bűncselekményt fiatalkorúként követte el, de az elbírálásra csak a tizennyolcadik életév betöltése után kerül sor. A Fiatalkorúak bírájának a hatásköre, hasonlóan a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírájához, egészen a terhelt huszonötödik életévének betöltéséig tart.

A hatályos magyar szabályozás ettől eltér, ugyanis 2013. július 1-jét követően megváltozott a fiatalkorú fogalma, főszabály szerint a gyermekkorúság büntethetőséget kizáró ok, azonban a hatályos Btk. 16. §-a úgy rendelkezik, hogy a tizenkettő és a tizennégy év közötti gyermekkorú is büntethető a törvényben taxatíve felsorolt bűncselekmények esetén, amennyiben a bűncselekmény elkövetésekor belátási képességgel rendelkezik. A Btk. 105. §-a alapján fiatalkorú az, aki a tizenkettedik életévét betöltötte, de a tizennyolcadik életévét nem.

Az olasz szabályozás alapján is büntethetőséget kizáró ok a gyermekkor. A Btk. 97. cikke alapján gyermekkorú az, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be.

Megállapítható, hogy az olasz szabályozás a kezdetekben az angol jog álláspontját követte, és az 1890-ben hatályba lépett büntető törvénykönyv, a büntethetőség legalacsonyabb korhatárát a kilencedik életévben állapította meg, míg a fiatalkorúság felső korhatárát az angol szabályozással egyezően a tizennegyedik életévben határozta meg.

Magyarországon először a büntethetőségi életkorhoz fűződő szabályozás 1792-ben jelent meg. Az 1792-es büntető törvénytervezet akként rendelkezett, hogy a hetedik életévét be nem töltött gyermekek ellen ne indulhasson bűnvádi eljárás, illetve az életkort figyelembe véve differenciálták a büntetéseket. A hét és tizenkét év közötti gyermekeket házi fenyítésben kellett részesíteni, a tizenhárom és tizenhat év közöttiek esetében pedig redukált, azaz csökkentett közbüntetéseket, míg a huszonegyedik életévüket be nem töltött bűnelkövetőknél enyhítő körülmények fennállása esetén, enyhébb büntetési tételt kellett alkalmazni. Magyarországon a Csemegi-kódex a fiatalkorúság alsó korhatárát az angol és az olasz szabályozástól eltérően három évvel magasabb életkorban, a tizenkettedik életévben, míg a felső korhatárt a francia szabályozással egyezően a tizenhatodik életévben határozta meg, mely életkort az I. Büntetőnovella felemelt a tizenhatodik életévről a tizennyolcadik életévre. A magyar szabályozás alapján a tizenkettő és a tizenhat év közötti életkor volt a feltételes felelősség kora. Ezt követően a fiatalkorú teljes felelősséggel tartozott, azzal az eltéréssel, hogy a legsúlyosabb büntetési tételeket bizonyos korig nem lehetett alkalmazni.

Az olasz jog a kezdetekben megegyezett a francia szabályozással a tekintetben is, hogy az 1890. évi olasz Btk. alapján a bíró, ha a tizennegyedik életévét be nem töltött fiatalkorúnak nem volt belátási képessége, akkor a fiatalkorút „becsületes családoknak” adták át vagy javítóintézetbe utalták őket, azért hogy megjavuljanak.

Megállapítható az is, hogy a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló törvény mindkét országban a 70-es években lépett hatályba, és mindkét törvény leszögezte (többek között) azt, hogy a fiatalkorúakat el kell különíteni a felnőtt korú elkövetőktől. Míg az olasz büntetés-végrehajtási jogi törvény módosított változata (Esecuzione Penale) ma is hatályos, addig a magyar 1979. évi 11. tvr. 2014. december 31-ig, mintegy harmincöt évig volt hatályban. Jelenleg a 2013. évi CCXL. törvény rendelkezik a büntetések és az intézkedések, valamint az egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról.

Korábban a büntetés célja, a fiatalkorúak által elkövetett bűncselekmények esetén is a megfélemlítés, az elrettentés, a szigor és a megtorlás volt. A halálbüntetést a 19. század első felében jelentéktelen súlyú bűncselekmény elkövetése esetén Angliában tíz év alatti gyermekek esetében is alkalmazták, ugyanígy a testfenyítő büntetések is gyakoriak voltak. A jelenleg hatályos szabályozás a megjavításra, az átnevelésre és a társadalomba történő visszavezetésre helyezi a hangsúlyt.

A megtorló büntetések kiszabása mellett mindkét országban a 19. században jelent meg a fiatalok „megjavítására” hangsúlyt helyező javítóintézet, ahol lehetőség nyílt arra, hogy a fiatalkorúakat elkülönítsék a felnőtt korúaktól.

Annak ellenére, hogy mindkét országban eltérések figyelhetőek meg a tételes törvényekben az életkori korhatárok tekintetében, egységes nézőpontot képviselt viszont mindkét ország abban, hogy a fiatalkorú belátási képességét vizsgálat tárgyává kell tennie a bírónak.

A téma megértéséhez szükséges továbbá egy rövid áttekintés a fiatalkorúak jogairól szóló fontosabb nemzetközi jogszabályok vonatkozásában, amelyek a magyar és az olasz hatóságokat egyaránt kötelezik.

1946-ban megszületett az UNICEF, az ENSZ gyermekjogokra szakosított szerve.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (EJENY) 1948-ban deklarálta, hogy a gyermeknek joga van a különleges segítséghez és a támogatáshoz. A dokumentum a gyermek alapvető jogaként rögzíti, hogy joga van az egészséges és a jólétének biztosításához alkalmas életszínvonalhoz, a család védelméhez, a neveléshez és kimondta a diszkrimináció tilalmát, amelynek értelmében nem lehet megkülönböztetni a házasságból és az azon kívül született gyermekeket.

Az ENSZ 1966. december 16-án fogadta el a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmányát. Az Egységokmány a 14. cikkének 4. pontjában a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések között rögzíti, hogy: „a fiatalkorú személyek esetében az eljárásnak figyelemmel kell lennie az életkorukra és az átneveléshez szükséges érdekekre.”

A nemzetközi dokumentumok közül a legjelentősebb a Gyermek jogairól szóló egyezmény, amelyet az ENSZ Közgyűlése 1989. november 20-án fogadott el. Magyarország nemzetközi kötelezettségének tett eleget akkor, amikor az 1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdette, és a hazai jog részévé tette a Gyermek jogairól szóló, New York-i egyezményt (a továbbiakban: Egyezmény).

Az Egyezmény 1. cikke tartalmazza a gyermek fogalmának definícióját: „aki a tizennyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve, ha a reá alkalmazandó jogszabályok értelmében nagykorúságát már korábban eléri.”

Az Egyezmény 3. cikkének 1. pontja rögzíti a gyermekek mindenekfelett álló érdekét¹⁴ : „a szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenekfelett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban.”

A 6. cikk megtiltotta, hogy halálbüntetést szabjanak ki a tizennyolcadik életévüket be nem töltött személyek által elkövetett bűncselekmény miatt, és azt a terhes nőkön nem lehetett végrehajtani.¹⁵

A 7. cikke alapján senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni. Az Egységokmány 7. cikkéhez kapcsolódó átfogó kommentár rámutatott arra, hogy „a fogva tartott személy hosszan tartó magánzárka büntetése a 7. cikk által megtiltott tevékenységhez vezethet.”¹⁶ Erre figyelemmel a gyermek elkülönítése vagy magánzárkába helyezése problémákat vet fel, és a Bizottság ezzel kapcsolatban aggodalmát fejezte ki.

Az Egyezmény egyedülálló volt abban is, hogy a szabadságelvonás csak végső megoldás lehet és a fogva tartott gyermekkel az egyezmény alapján emberségesen, az emberi méltóságának kijáró tisztelettel, valamint az életkorának megfelelő szükségleteit szem előtt tartva kell eljárni.

Olaszország ratifikálta többek között a 182. számú ILO Egyezményt, a Gyermekek jogairól szóló nemzetközi egyezményt, illetve alkalmazható az EU Parlament 2001. májusi határozata a gyerekkereskedelem ellen.

Megállapítható, hogy a fiatalkorúakat megillető jogokat a nemzetközi dokumentumokkal összhangban szabályozza az olasz Btk. és a fiatalkorúak védelmét az olasz Alkotmány is hangsúlyozza.

A fiatalkorúak szabadságelvonással járó szankcióinak rendszere

és végrehajtása a nemzetközi dokumentumok tükrében

Európában a gyermek- és fiatalkorú bűnelkövetőkkel kapcsolatos szankciók között több olyan szankciót találunk, amely az elítélt szabadságelvonásával jár együtt. A szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések közül a legsúlyosabb szabadságelvonással járó büntetés a szabadságvesztés büntetés. Mind a nemzetközi, mind a hazai szakirodalomban folyamatos vita van azzal kapcsolatban, hogy a fiatalkorúak korosztályában mennyire van létjogosultsága egy ilyen típusú büntetésnek. Amennyiben a fiatalkorúval szemben a végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása elkerülhetetlen, akkor a velük szemben a végrehajtás során alkalmazott speciális rendelkezések képesek-e arra, hogy ellensúlyozzák a börtönártalmakat, a megbélyegzést és a fiatalkorúak közötti agressziót, amelyek súlyosan kihatnak a bv. intézetből szabaduló fiatalkorú további életére. A szakemberek között vita van arról is, hogy a rövidebb tartamú szabadságvesztés kiszabása helyett nem célszerűbb-e szabadságelvonással nem járó alternatív szankciók kiszabása.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2006. január 11. napján fogadta el a Miniszteri Bizottság Európai Börtönszabályokról szóló R(2006) 62. számú ajánlását a tagállamok számára.

Az Európai Börtönszabályoknak kiemelkedő jelentősége van abban, hogy elsőként fogalmazott meg a tagállamok számára a büntetés-végrehajtással és a fogvatartottak jogaival kapcsolatos rendelkezéseket. Az Európai Börtönszabályok elsősorban a felnőtt korúakat célozza meg és a fiatalkorúak életkori sajátosságait és szükségleteit tartalmazó rendelkezéseket csak szűk körben tartalmaz. A fiatalkorúak szabadságvesztésére vonatkozóan mindössze három általános rendelkezést tartalmaz.

Az Európai Börtönszabályok a 35. pontban külön rendelkezik a fogva tartott kiskorúakról. Szabályozza azt a lehetőséget is, ha kivételesen a tizennyolcadik életévüket be nem töltött kiskorúakat a felnőttek büntetés-végrehajtási intézetében helyeznek el, akkor a hatóságoknak oda kell figyelniük arra, hogy ne csupán azokhoz a szolgáltatásokhoz jussanak hozzá a fiatalkorúak, amelyek valamennyi fogvatartott számára hozzáférhetőek, hanem olyan szociális, pszichológiai és oktatási szolgáltatásokhoz, lelki gondozáshoz és szabadidős programokhoz, illetőleg ezeket kiváltó tevékenységekhez, amelyek a szabad környezetben élő kiskorúak számára elérhetők, továbbá minden iskoláskorú fiatalkorú fogvatartott számára biztosítani kell az ilyen oktatáshoz való hozzáférést. Foglalkozik az utógondozás kérdésével is: a büntetés-végrehajtási intézetből szabadult fiatalkorúnak további segítséget kell kapni, valamint azokban az intézetekben, ahol kiskorúakat tartanak fogva, a büntetés-végrehajtási intézetnek a felnőtteket befogadó részeitől különválasztott részében kell tartózkodniuk, kivéve ha ez a gyermekek legfőbb érdekével ellentétesnek tekinthető.

Az Európai Börtönszabályok külön pontban rendelkezik a kicsiny gyermekekről.¹⁷ Kicsiny gyermek büntetését töltő szülőjével kizárólag akkor maradhat együtt, ha ez az illető gyermek legfőbb érdekét szolgálja. Az ilyen gyermekek nem kezelhetők fogvatartottként. Külön rendelkezéseket kell biztosítani az ilyen kicsiny gyermekek jóllétének védelme érdekében.

A II. részében, a 11.1. pontban rögzíti, hogy a tizennyolcadik életévüket még be nem töltött kiskorúak nem tarthatók fogva a felnőtt korúak büntetés-végrehajtási intézeteiben, hanem kifejezetten az erre a célra kialakított létesítményben kell őket fogva tartani, amennyiben a kiskorúakat kivételesen ilyen büntetés-végrehajtási intézetekben tartanak fogva, külön szabályokkal kell rendezni a helyzetüket és a szükségleteiket.

A III. részben a 28.3. pont kihangsúlyozza, hogy külön figyelmet kell fordítani a fiatalkorú fogvatartottak oktatására.

A fiatalkorú fogalma az Európai Börtönszabályokban azonos a Gyermekjogi egyezményben meghatározott életkorral, vagyis a tizennyolcadik életévüket be nem töltött fogva tartott személyekkel kapcsolatosan fogalmaz meg rendelkezéseket.

Olaszországban a legsúlyosabb szabadságelvonással járó büntetés a magyar szabályozáshoz hasonlóan a szabadságvesztés büntetés, ugyanakkor a fiatalkorúakkal szemben elsődlegesen alternatív szankciókat kell kiszabni, illetőleg, ha a szabadságelvonással járó szankció kiszabása elkerülhetetlen a fiatalkorú bűnelkövetővel szemben, akkor a szabadságvesztés alternatív módjait kell alkalmazni és a szabadságvesztés a nemzetközi szabályozásnak megfelelően csak ultima ratio, azaz végső lehetőség lehet.

Felnőtt korúakkal szemben az olasz Btk. 17. cikke alapján kiszabható főbüntetés bűncselekmény elkövetése esetén:

az életfogytig tartó szabadságvesztés,
a szabadságvesztés,
a pénzbüntetés,

míg szabálysértés elkövetése esetén:

az elzárás és
a pénzbírság.

Ezen kívül a Btk. 19. cikke bűncselekmény elkövetése esetén többek között a következő mellékbüntetéseket határozza meg:

közügyektől eltiltás,
foglalkozástól eltiltás,
szülői felügyeleti jog megszüntetése,

eltiltás attól, hogy az elítélt közhivatalt viseljen.

A szabadságvesztés tartama felnőtt korúak esetén tizenöt naptól huszonnégy évig terjed, és az erre kijelölt büntetés-végrehajtási intézetekben kell végrehajtani, ahol az elítéltnek munkát kell végeznie és éjszaka elkülönítik őket egymástól. Az elítélt, ha a büntetéséből legalább egy évet letöltött, akkor a büntetés-végrehajtási intézeten kívül is végezhet munkát.

Fiatalkorúak esetében, ha a kiszabott szabadságvesztés tartama az öt évet nem haladja meg vagy pénzbüntetést szabtak ki vele szemben, akkor további mellékbüntetést ezek mellett nem kell kiszabni. Ha ennél súlyosabb a kiszabott szabadságvesztés tartama, akkor mellékbüntetésként közügyektől eltiltást is ki kell szabni, amely legfeljebb öt év lehet és, ha a törvény úgy rendelkezik, akkor a szülői felügyelet gyakorlásától is el kell tiltani az elítéltet.¹⁸

Az olasz Bv. tv. alapján a szabadságvesztés alternatív szankciói a következők:

a „házi fogva tartás”
a „próbára bocsátás”¹⁹ egy speciális fajtája, amely szociális szervekre bízza az elítéltet;
a „részleges szabadságra bocsátás”²⁰ , amely lehetővé teszi az elítélt számára, a fogva tartó intézeten kívül munkát végezzen és tanulmányokat folytasson, illetve
az „előrehozott szabadságra bocsátás”²¹ jogintézménye.

„Házi fogva tartásban” legfeljebb a négyéves szabadságvesztésre ítélt fiatalkorú helyezhető el. Az estükben speciális lehetőség, hogy a huszonegyedik életévet be nem töltött fiatalkorú családi, egészségügyi, illetve oktatási, képzési igények esetén is házi őrizetbe helyezhető. Az alternatív szankció előnye az, hogy a fiatalkorút nem szakítják ki a korábbi, megszokott családi környezetéből, hanem a büntetését otthon töltheti le.

„Próbára bocsátás” esetén a felnőtt korúakra irányadó szabályokat kell alkalmazni a fiatalkorúakra is, azzal az eltéréssel, hogy a fiatalkorúnak kötelező kapcsolatot tartani az oktatási és a különböző szociális intézményekkel.

Az olasz „előrehozott szabadságra bocsátás” intézménye ezzel szemben a családi-egészségügyi követelmények helyett munkaügyi vagy szociális kapcsolatok fenntartása céljából jött létre. Engedélyezéséről a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírája dönt, elsősorban az elítélt magaviselete alapján. Az ideje esetenként húsz nap (felnőtteknél tizenöt), míg évente maximum hatvan nap lehet (a felnőtteknél negyvenöt). Ez a jogintézmény hasonlít leginkább a magyar feltételes szabadságra bocsátáshoz és a reintegrációs őrizethez. Annak az elítéltnek engedélyezhető, aki részt vett a büntetés-végrehajtása alatt az intézetben foganatosított átnevelő tevékenységben. Célja az, hogy az elítélt sikeresen vissza tudjon illeszkedni a társadalomba és a szabadulását követően biztos megélhetése legyen, illetőleg, hogy ismételten ne kövessen el bűncselekményt.

A „részleges szabadságra bocsátás” intézménye az előzőhöz szorosan kapcsolódik. A büntetés-végrehajtási intézet falain kívüli munkavégzés és tanulmányok folytatása céljából vezette be a jogalkotó. Utóbbiakhoz kapcsolódik az „előrehozott szabadulás” intézménye. Erről a Felügyeleti Bíró dönt és félévenként negyvenöt nap levonást jelent a szabadságvesztés büntetéséből, amennyiben az elítélt részt vesz a visszailleszkedést szorgalmazó programokon, illetve az intézményen kívüli magatartása is megfelelő. Félszabadságra azt az elítéltet lehet engedni, aki legalább a börtönbüntetése felét letöltötte vagy bizonyos bűncselekmények esetén a büntetése kétharmadát. Célja az, hogy az elkövető ne egyszerre, hanem fokozatosan illeszkedjen vissza a társadalomba. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítélteket húsz év letöltése után lehet részleges szabadságra bocsátani.

Megállapítható, hogy az olasz szabályozás alapján a fiatalkorúakkal szemben a legsúlyosabb kényszerintézkedés és szabadságelvonással járó szankció az őrizetbe vétel, valamint a szabadságvesztés.

A fiatalkorúval szemben az őrizetbe vételre két esetben kerülhet sor: kizárólag súlyos gyanú vagy tettenérés esetén fosztható meg a személyi szabadságától. A nyomozás során az ügyész dönt arról, hogy fenntartja-e az őrizetet vagy szabadon engedi-e a fiatalkorút. A büntetőeljárás- és végrehajtás során a fiatalkorú védelmére vonatkozó rendelkezés, hogy az eljárásban pszichológus és gyermeket segítő szervek vesznek részt, a gyermeket folyamatosan tájékoztatni kell az eljárás állásáról és a jogairól, valamint a titoktartás követelménye.

A terheltet abban az esetben, ha elrendelik és fenntartják az őrizetét, egy ún. elsődleges fogadóintézetben²² helyezik el, amely ugyan nem minősül börtönnek (nincsenek rácsok például), de őrszemélyzet őrzi a fiatalkorút. Ebben az intézetben azért helyezik el a fiatalkorút, hogy a hatóság rendelkezésére álljon és az első kihallgatásáig, de legfeljebb négy napig lehet itt. Az őrizetbe vett fiatalkorút lehetőség szerint a lakóhelyéhez legközelebbi intézetben kell elhelyezni. A fiatalkorúakkal külön személyi állomány foglalkozik, akik kifejezetten a fiatalkorúakkal való bánásmódra szakosodtak. A fiatalkorút az intézetben tartózkodása alatt, egy speciális bizottság, az ún. Szakértői Bizottság²³ megvizsgálja és jelentést készít a Fiatalkorúak Felügyeleti Bírájának. Az intézet lehet magán és civil szervezet is, a formális követelmény az, hogy a Tartomány (pontosabban annak Tanácsa) elismerje.²⁴ Az elsődleges fogadóintézeteket állami vagy civil szervezetek működtetik a tartományok engedélyével, és az intézetben legfeljebb tíz fiatalkorút lehet elhelyezni. A négy nap letelte után a bíró dönt arról, hogy milyen intézkedést alkalmazzon a terhelttel szemben. A bíró a döntés meghozatala során figyelembe veszi: hogy a fiatalkorú az oktatásból ne maradjon ki, számára minél kisebb megterhelést jelentsen az eljárás és a lehető legrövidebb idő alatt befejeződjön. Ezek alapján a bíró dönthet a fiatalkorú „biztonsági őrzéséről”²⁵ , amely a kilenc évet elérő bűncselekmények esetén, komoly bizonyítékok és bűnismétlés esetén rendelhető el.

A bíró dönthet továbbá a fiatalkorú közösségben történő elhelyezésről²⁶ , ahol a fiatalkorúnak magatartási szabályokat ír elő. Ilyen magatartási szabály, hogy a fiatalkorú kötelezettsége, hogy tanuljon, illetve munkát végezzen. Továbbá rendelkezhet úgy is a bíró, hogy felfüggeszti a büntetést illetőleg van lehetőség az eljárás meg megszüntetésére is.

Speciális eset Olaszországban az ún. „bírói megbocsátás” jogintézménye²⁷ , amely-nek keretében az első és két évet meg nem haladó szabadságvesztéssel büntethető bűncselekményt elkövető fiatalkorúval szembeni eljárást a bíróság megszünteti, amennyiben a cselekmény jellege, súlya és az elítélt magatartása igazolja ennek indokoltságát és feltehető, hogy a fiatalkorú bűnelkövető nem fog újabb bűncselekményt elkövetni. Ezt a rendelkezést csak abban az esetben alkalmazhatja a bíró, ha a fiatalkorú még büntetlen előéletű. Ha az előbbi feltételek nem állnak fenn, akkor a bíró bűnösséget megállapító ítéletet hoz.²⁸

Fiatalkorúakkal szemben biztonsági intézkedésként a bíró javítóintézeti nevelést²⁹ is elrendelhet, amelyet kizárólag fiatalkorúakkal szemben lehet alkalmazni és a tartama nem lehet kevesebb egy évnél. A javítóintézeti nevelést a fiatalkorúnak az intézkedés alatt tanúsított magatartására figyelemmel, egészben vagy részben kell végrehajtani, erről a fiatalkorú magatartása alapján, a szakértői bizottság által készített értékelő vélemény alapján, a bíró dönt. A javítóintézeti nevelést a bíró akkor rendeli el, ha a fiatalkorú hátrányos szociális helyzete és a családi körülményei, valamint a személyiségére figyelemmel, szükséges, hogy kiemeljék a káros családi környezetéből, és zárt intézetben helyezzék el.

Amennyiben az intézkedés végrehajtása alatt a fiatalkorú betölti a huszonegyedik életévét, a magyar szabályozástól eltérően, a fiatalkorút nem kell végleg elbocsátani a javítóintézetből, hanem a javítóintézeti nevelést helyettesítik egy másik biztonsági intézkedéssel, az ún. felügyelet melletti szabadon bocsátással³⁰ , kivéve ha a bíró úgy rendelkezik, hogy a fiatalkorút ún. mezőgazdasági kolóniába³¹ vagy dologházba³² kell átszállítani a büntetése letöltése végett. Olaszországban a mezőgazdasági kolónia és a dologház, a magyar büntetés-végrehajtási intézetek közül azokhoz az intézetekhez hasonlít, amelyek mezőgazdasági jellegű bv. intézetek, pl. az Állampusztai Országos Büntetés-végrehajtási Intézet, ahol a fogvatartottak az intézet melletti mezőgazdasági egységekben munkát végeznek. Míg Magyarországon a javítóintézeti nevelés határozott tartamú, minimum egy év és legfeljebb négy év, addig az olasz szabályozás csak a legrövidebb időtartamát határozza meg a javítóintézeti nevelésnek (egy év) és az intézetből töltött időtartam a fiatalkorú magatartásának a függvénye, melyről az ítéletet hozó bíró rendelkezik.

Olaszországban a fiatalkorúak büntetés-végrehajtása sokáig nem vált el a felnőtt korúakétól, a jogalkotó ugyanis nem tartotta szükségesnek kettéválasztani a két csoportot és nem vette figyelembe azt sem, hogy a fiatalkorúakkal szemben a szankció célja az átnevelés és az, hogy a fiatalkorú személyisége pozitív irányba fejlődjön a szabadságelvonással járó szankciók végrehajtása alatt. Az Alkotmánybíróság³³ alkotmányellenesnek, valamint a nemzetközi szerződésekbe ütközőnek nyilvánította, hogy nem válik el egymástól a felnőtt és fiatalkorúak büntetés-végrehajtási rendszere, ennek hatására alakult ki a mai napig hatályos rendszer.³⁴

A hatályos szabályozás alapján kiszabott szabadságvesztés büntetést, a fiatalkorú a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében tölti³⁵ . Az itt elhelyezettek főszabály szerint tizennégy és tizennyolc év közötti személyek, és a huszonötödik életévük betöltéséig tartózkodhatnak legfeljebb az intézetben, ha a bűncselekményt fiatalkorúként követték el. A huszonötödik életévük betöltését követően szállítják át őket a felnőtt korúak büntetés-végrehajtási intézetébe. Különös esetben elhelyezhetők a tizennegyedik életévüket be nem töltött személyek is, amennyiben az általuk elkövetett bűncselekmény társadalomra veszélyessége ezt indokolttá teszi.

Látható, hogy az olasz szabályozásban alkalmazott szabadságelvonás is megfelel a New York-i Egyezményben foglalt alapelveknek. A gyermek szabadságát csak a legvégső esetben és a legrövidebb szükséges ideig vonják el, valamint a szabadságelvonás során elkülönítik a felnőttektől. A gyermeket mindig a szükségleteinek megfelelő körülmények között tartják fogva és velük szemben elsősorban szociális-nevelési célzatú beavatkozásokat alkalmaznak.

Megállapítható, hogy mindkét országban a fiatalkorúval szemben megválasztott humánus és méltányos szabadságelvonással járó szankciót tartalmazó ítélet kihirdetésével nem ér véget az igazságszolgáltatás folyamata, hanem a végrehajtás szerves része Olaszországban is a fiatalkorúak elleni eljárásnak és a megtorlás helyett a prevencióra, valamint a megjavításukra helyezik a hangsúlyt, mert csak így lehet eredményes a fiatalkorú átnevelése és a sikeres visszailleszkedése a társadalomba.