Az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés olaszországi szabályozásáról az olasz-magyar jogösszehasonlító konferencia kapcsán¹

Bevezetés

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara 2019. szep-tember 25-én adott otthont annak a konferenciának, ahol a téma az életfogytig tartó szabadságvesztés volt. Az előadók között volt Giulio De Simone, az Universita del Salento oktatója, aki az olasz hatályos jogszabályok alapján bemutatta és elemezte az olasz jogelméletet és joggyakorlatot. A konferencia szervezőjeként, előadójaként és tolmácsaként Giulio De Simone előadása és más források alapján ismertetem az életfogytig tartó szabadságvesztésről szóló olasz szabályozást.

A hatályos szabályozás alapján a Codice Penale-ban²  az életfogytig tartó szabadságvesztés a legsúlyosabb büntetés. Olaszországban a halálbüntetést a fasizmus bukásával törölték el, majd 2007-ben úgy rendelkezett az Alkotmány, hogy nem lehet halálbüntetést kiszabni és vissza sem lehet állítani, mert az alkalmazása alkotmányellenes.

Az olasz Alkotmány 27. cikkének 3. bekezdése alapján a büntetés nem tartalmazhat olyan elemet, amely az emberiséggel ellentétes, és az elítéltet úgy kell kezelni a büntetés végrehajtása alatt, hogy visszavezethető legyen a társadalomba. Ezt a reedukációs célt legutóbb, 2018-ban az Alkotmánybíróság³  is megerősítette. Ugyanakkor figyelemmel kell lenni arra is, amit az Alkotmánybíróság még vizsgál, hogy a büntetés célja az elkövető társadalomba visszavezetése és a jövőbeni jogkövető magatartásának elérése is. Ennek előfeltétele, hogy az elítélt alávesse magát a büntetés-végrehajtásnak. A reedukációs célt elsődlegesen a jogalkotó határozza meg, és később a bíró is értékeli az elítélt fejlődését a büntetés végrehajtása alatt. Másrészről el kell ismerni azt is, hogy lehetséges, hogy az elítélt átnevelődik a büntetés-végrehajtása alatt, és ezt a lehetőséget el kell ismerni minden elítéltre vonatkozóan célként, még ha életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltről is van szó.

Olaszországban 1975. július 26-tól hatályos a többször módosított büntetés-végrehajtási rendelet⁴  (a továbbiakban: bv. rendelet), amely elsődleges alapelvnek továbbra is az átnevelést tartja. A törvény 1. cikke kimondja, hogy az emberi jogokat tiszteletben kell tartani, és biztosítani kell a fogvatartott emberi méltóságát, és az átnevelésnek a cél, még a fogvatartott külvilági kapcsolatain keresztül is.

Az életfogytig tartó szabadságvesztésről általában

A CP 22. cikke alapján az életfogytig tartó szabadságvesztés az élet végéig tart. Életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények közé tartoznak többek között az állam elleni bűncselekmények, az államtitok megsértése, a kémkedés, a hazaárulás, a köztársasági elnök elleni merénylet, az államhatalom elleni fegyveres fellépés, a közegészség elleni bűncselekmények, a járványok okozása, a vizek és az ételek mérgezése, de csak abban az esetben, ha halált okoznak. A személy elleni bűncselekmények közül ide sorolhatóak az emberölés minősített esetei, valamint a személyi szabadság elleni bűncselekmények közül a tizennyolc év alatti sértett sérelmére elkövetett emberrablás, ha meghal a sértett, valamint a kínzás is, de csak abban az esetben, ha az elkövető szándékosan okozza a sértett halálát.

Az életfogytig tartó szabadságvesztést akkor is alkalmazzák, ha a terhelt több bűncselekményt követett el (halmazat), és a kiszabott büntetés minden egyes bűncselekmény esetén minimum huszonnégy év szabadságvesztés-büntetés lenne. Azokat a bűncselekményeket pedig figyelmen kívül hagyni, amelyekért korábban halálbüntetést szabtak ki, mert az ilyen típusú bűncselekményekért a bírónak automatikusan életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni.

A törvény kizárja az életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények elévülését.

Mantovani⁵  szerint: „ha a terhelt minél kiemelkedőbb tárgyi súlyú bűncselekményt követett el, ami a társadalom közfelháborodását kiváltotta, akkor még erősebb az államnak a megbüntetéshez fűződő érdeke”.

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltet végleg eltiltják a közügyek gyakorlásától, továbbá korlátozzák a cselekvőképességét is, mert megfosztják a tulajdonhoz fűződő jogának a gyakorlásától és megszűnik a szülői felügyeleti joga is.

Olaszországban 2019. június 30. napján 1776 tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt volt a 41 013 fogvatartottból, és ebből 110 külföldi elítélt volt. Több mint húszéves szabadságvesztés-büntetést 2414 fő, míg tíz- és húszéves szabadságvesztés-büntetést 6844 fogvatartott töltött. Megállapítható, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést Olaszországban gyakran szabják ki és nem csak szimbolikus jelentősége van.

Az olasz büntető törvénykönyv eredeti tervezete 1931. július 1-jén, a fasizmus alatt lépett hatályba. Ebben az a koncepció volt az uralkodó, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés ténylegesen az elítélt élete végéig tartott, idővel azonban ez a lényegi elképzelés két fontos törvényhozási reform hatására fokozatosan elenyészett, amelyek a múlt század második felében mentek végbe (1962 és 1986).

A jelenlegi szabályozás alapján nem tart az elítélt élete végéig, mert lehetőség van a feltételes szabadságra bocsátásra, ha a büntetéséből legalább huszonhat évet letöltött és olyan magatartást tanúsított a büntetés-végrehajtása alatt, amelyből biztosan arra lehet következtetni, hogy jó útra tért. Amennyiben a feltételes szabadságra bocsátott elítélt öt évig megfelelő magatartást tanúsít, akkor a büntetése megszűnik.

Abban az esetben, ha az elítélt minimum tíz évet letöltött a börtönbüntetéséből, akkor engedélyezni lehet a büntetés-végrehajtási intézeten kívüli munkáltatását és, ha jó magatartást tanúsít és nem bizonyul társadalomra veszélyesnek, akkor jutalom-eltávozásban is lehet részesíteni, mert így tudja az érzelmi, a kulturális és a munkakapcsolatait ápolni.

Ha letelt a büntetésből húsz év, akkor húsz év után engedélyezhető, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt félig nyitott rezsimbe kerüljön, amely egy alternatív intézkedés és a lényege abban van, hogy a nap egy részét az elítélt az intézeten kívül töltheti, munkaügyben vagy tanulás miatt, de minden esetben olyan célból, amely hasznos a reszocializációja szempontjából. A félig nyitott rezsim engedélyezésének az a feltétele, hogy az elítélt teljesítse a nevelési tervben foglaltakat és teljesüljön az a feltétel, hogy az elítélt lépcsőzetesen illeszkedik vissza a társadalomba.

Egy másik alternatív intézkedés, amit szintén megtalálhatunk az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknél, az ún. előrehozott szabadság intézménye. Előrehozott szabadság annak az elítéltnek adható, aki teljesítette a reinteg-rációs programban foglaltakat. A részvétel félévente negyvenöt napos levonást eredményez a büntetéséből. Ennek a jutalmazási mechanizmusnak köszönhetően a feltételes szabadság és az előrehozott szabadság, valamint a jutalom-eltávozás tartama tovább csökken az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélteknél (konkrétan 21 évvel, 16 év 20 nappal és 8 év 10 nappal).

A fentiek alapján megállapítható, hogy a legjobb doktrína – amely az 1962-es és az 1986-os reformnak köszönhető – az, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés elvesztette az élet végéi tartó elzárás jellegét és a megváltoztathatatlanul végleges jellegét, ami 1930-ban még együtt járt vele.

Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt számára ily módon kinyílik egy ajtó, amely visszalépést adhat neki a társadalomba. Ezt a lehetőséget a progresszív végrehajtási modell írja elő.

Máig szenvedélyes viták tárgya, hogy a jelenlegi törvényi formájában az életfogytig tartó szabadságvesztés megfelel az Alkotmányban lefektetett alapelveknek, és hogy kompatibilis-e az átnevelési végcéllal és a büntetés humánusságának alapelvével. A politikai vitákban sem hiányzik a kritikai hang, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés embertelen büntetés, amely elveszi a reményt és így nem felel meg annak az alkotmányos alapelvnek, hogy a büntetésnek javító célzatúnak kell lennie.

Nem feledhetjük, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztést Beccaria is az örök rabszolgaság intézményének, örök büntetésnek tartotta, ami fájdalmasabb és kegyetlenebb, mint a halálbüntetés. Éppen ezért az életfogytig tartó szabadságvesztésnek hatásosabb visszatartó ereje van, mert az elítélt egész életében kitart.

A forradalmi Franciaországban már az 1791-es Büntető Törvénykönyv is a halálbüntetés kiszabását részesítette előnyben, és nem pedig az életfogytig tartó szabadságvesztést, mert az utóbbit embertelenebb büntetésnek tartotta. Az 1791-es büntetőkódex a börtönbüntetést legfeljebb huszonnégy évben határozta meg.

Olaszországban az Alkotmánybíróság már 1974-ben kinyilvánította, hogy nem megalapozott az alkotmányos legitimitási kérdése az életfogytig tartó szabadságvesztésről rendelkező 22. cikknek, és erre figyelemmel – az Alkotmány 27. cikkének (3) bekezdésére hivatkozva – enyhítették a szabályozást. E jogszabályhely az elítélt átneveléséhez fűződő alapelvről rendelkezik, ezt szem előtt tartva az Alkotmánybíróság azt hangsúlyozta, hogy a büntetésnek legyen több funkciója.

A büntetésnek ugyanis nem kizárólag az a feladata, hogy visszavezesse a bűnelkövetőt a társadalomba, mert sajnos ez nem minden esetben érhető el, ez csak egy lehetőség, amelynek elérése az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt esetében is elismert feladat. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítéltnél is ugyanúgy, mint a többi elítéltnél, a feltételes szabadságra bocsátás teszi lehetővé az eredményes visszailleszkedését a civil életbe.

Vannak, akik nem ismerik el az átnevelési célt az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek esetében, és azt mondják, hogy ez a cél feláldozható abban az esetben, ha az elítélt elrettentése fontosabb, mint az, hogy az átnevelését követően visszailleszkedjen a társadalomba. Másfelől felmerül egy paradoxon, ugyanis az életfogytig tartó szabadságvesztés akkor nem áll szemben az Alkotmánnyal, ha már ténylegesen nem az élete végéig tart.

Az uralkodó véleményirányzat továbbra is kételyeket támaszt és bizonytalanságnak ad hangot abban a kérdésben, hogy alkotmányosan legitim-e az életfogytig tartó szabadságvesztés, mert nem fogadható el az, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elítéltet végleg kizárják a társadalomból, mert ha örökre kizárnák, akkor az a polgári halálával lenne egyenlő. Mások úgy vélekednek, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés alkotmányellenes, mert szemben áll az emberi méltósággal. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) az olasz börtönök túlzsúfoltsága miatt az Emberi jogok és az alapvető szabadság védelméről szóló Egyezmény (EJEE) 3. cikkének⁶  megsértése miatt már többször elítélte Olaszországot.

2008-ban a Garagin kontra Olaszország ügyben⁷  az EJEB megállapította, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kompatibilis az EJEE 3. cikkével, és azt hangsúlyozta, hogy lehetőség van a feltételes szabadságra bocsátásra. A bíróság azt is megjegyezte, hogy a CP 176. cikke alapján az a jól viselkedő elítélt, aki megjavult, huszonhat év után szabadulhat, és húsz év után félig nyitott rezsimbe is helyezhető.

Olaszországban az örökre tartó büntetés tartama de iure és de facto is csökkenthető, ezért nem mondhatjuk, hogy az elítéltnek ne lenne reménye a szabadulásra és azt se, hogy a bebörtönzés, még ha hosszan is tart, embertelen vagy megalázó lenne.

Az olasz TÉSZ-ről⁸

Olaszországban az 1990-es évek első felében szükség volt az ún. sürgősségi törvényhozásra, azért, hogy még hatékonyabban léphessenek fel a maffiajellegű szervezett bűnözéssel szemben. Ekkor vezették be a büntetési rendszerbe a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést, mint az életfogytig tartó szabadságvesztés egy új típusát.⁹

Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására súlyos bűncselekmények elkövetése esetén van lehetőség, többek között ilyen bűncselekmény a terrorizmus, a demokratikus rend ellen erőszakkal elkövetett bűncselekmények, valamint a maffiajellegű bűnszervezetben történő elkövetés. Ebben az esetben csak akkor kaphat az elítélt kedvezményt (pl. feltételes szabadságra bocsátást, jutalom-eltávozást, előrehozott szabadságot, alternatív, a bebörtönzést helyettesítő intézkedéseket), ha együttműködik az igazságszolgáltatással.

A bv. rendelet 58. cikke rendelkezik a fent említett együttműködés lényegéről: „az elítéltnek az ítélet után is azon kell fáradoznia, hogy elkerülhetőek legyenek a bűncselekmények további következményei, illetve konkrét segítséget kell nyújtania a bűnüldöző hatóságok és az igazságszolgáltatás felé perdöntő bizonyítékok összegyűjtésében, hogy azok rekonstruálhassák a tényeket, beazonosíthassák és elfoghassák a bűncselekmények elkövetőit”¹⁰ . E szabály alól csupán a teljesíthetetlen vagy irreleváns együttműködés feltételezésének esetei képeznek kivételt. Ezeknél az elítélt részesülhet a büntetési kedvezményekben és a bebörtönzéshez képest alternatív intézkedésekben, feltéve hogy felmerültek olyan kritériumai az ügynek, amelyek kizárják az esetleges kötődést a szervezett bűnözéshez, terrorizmushoz vagy megszüntető erejűek.¹¹

Megállapítható, hogy az igazságszolgáltatással való együttműködés hiánya egyenlő azzal a megdönthetetlen vélelemmel, hogy az alanynak továbbra is fennálló kapcsolatai vannak a szervezett bűnözéssel, vagyis kétségkívüli gyanú áll fenn arra vonatkozóan, hogy veszélyes a társadalomra, és ebben az esetben a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés magán viseli az élethosszig tartó büntetés minden ismertetőjegyét.

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel kapcsolatosan is felmerülnek és hatványozott mértékben növekednek az alkotmányos legitimitásával kapcsolatos kételyek, különösen annak a javító (átnevelő), illetve a büntetés humánus voltával kapcsolatos alapelveivel összevetésben.¹²  Éppen annak a megdönthetetlen vélelemnek a megléte esetén, amiről már fent volt szó. Az el-ítéltnek nem adják meg a lehetőséget, hogy bebizonyítsa, megbánta tettét, elvágta a bűnszervezethez fűződő kötelékeit és ebben az esetben a bíró sem vizsgálhatja az esetleges kedvezmények elnyerése vagy az alternatív intézkedések alkalmazása érdekében a büntetés-végrehajtás alatt az elítélt megjavulását, amelynek a társadalomba való visszailleszkedéshez kellene vezetnie.

Ily módon paradoxonhoz érkeztünk: az együttműködés (még ha kierőszakolt és felnagyított is, mivel az elítéltnek érdekében áll) segít a börtönből való szabadulásban. Hiába az elítélt saját múltjával szembeni kritikus hozzáállása (amit hihető, a bűncselekménytől elhatárolódó, elkülönülő, nem alkudozó magatartásával bizonyít), akkor is, ha már más ember lett belőle, mégis fogva marad, hiszen egy korábbi tettéért kapta ezt a büntetést.

A végrehajtott életfogytiglan tehát ebből a szemszögből tekintve hangsúlyozottan társadalomvédelmi jellegű, és a kulcsszó az elrettentésen van, valamint célja az elítélt semlegesítése.

Nem lehet nem figyelembe venni, még ha az esélye minimális is, egy esetleges bírói hiba eshetőségét. Ebben az esetben az, akit jogtalanul ítélnek el, nem lehet nyilvánvaló okokból abban a helyzetben, hogy hasznos együttműködést ajánlhasson fel az igazságszolgáltatásnak és ily módon bele kellene törődnie abba, hogy egész életére bebörtönzik.

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés remény nélküli büntetés, amelyet úgy is jellemeznek, hogy „életfogytig tartó halálra ítéltetés”.

Az Alkotmánybíróság azonban egy 2003-ban kelt ítéletében másként vélekedett, és alaptalannak nyilvánította a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó rendelkezéssel szembeni alkotmányos legitimációs kételyeket. A bv. rendelet rendelkezése abban a részben¹³ , amely az elítélt igazságszolgáltatással való együttműködésének hiányát szabályozza, nem teszi lehetővé, hogy az említett cselekményekért tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt számára elérhető legyen a feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége.

„A kifogásolt szabályozás” – hangsúlyozta akkor az Alkotmánybíróság – „azzal, hogy a feltételes szabadlábra bocsátás feltételévé teszi az igazságszolgáltatással való együttműködést, amelyet az elítélt döntésére bíz, nem zárja ki teljesen és véglegesen a kedvezményhez való hozzáférést, ily módon nincs ellentétben az Alkotmány 27. cikkének (3) bekezdésben szabályozott átnevelésről szóló alapelvvel.”

Összefoglalva a fent részletezetteket, a feltételes szabadlábra bocsátás engedélyezése mindig és minden körülmények között az elítélt szabad választásától függ, aki ezen értelmezés szerint saját sorsának a döntőbírája.

De a valóságban ez nincs így.

Az EJEB 2019. június 13. napján kelt ítéletében, a Marcello Viola kontra Olaszország elleni ügyben¹⁴  kimondta, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés az EJEE-vel kompatibilis, mert a vonatkozó szabályozás „túlságosan nagymértékben korlátozza az elítélt szabadulásra vonatkozó kilátását és büntetésének felülvizsgálati lehetőségét. Ilyen élethosszig tartó börtönbüntetést nem lehet tehát csökkenthetőnek nevezni, amely az egyezmény 3. cikkének a célja lenne”.

Az egyezmény által fontosnak tartott védelmi rendszer vezérfonala éppen az emberi méltóság – emlékeztetnek a strasbourgi bírák – és ez lehetetlenné teszi, hogy büntetés révén megfosszanak egy embert a szabadságától anélkül, hogy az idő múlásával a visszailleszkedésén fáradoznánk, és anélkül, hogy megadnánk neki a lehetőséget arra, hogy egy napon elérje a szabadulást.

Az EJEB arra az egyetlen, az olasz törvénykezésben meglévő feltételre összpontosította a figyelmét, hogy a büntetéssel kapcsolatos kedvezmények eléréséhez és az elzárást helyettesítő alternatív intézkedéshez szükség van az elítélt igazságszolgáltatással való együttműködésére. Kételyeit fogalmazta meg azzal kapcsolatban, hogy az együttműködés ténylegesen „az elítélt szabad választásának” függvénye-e, ugyanígy azzal kapcsolatban is, hogy egyenlőséget tehetünk-e az együttműködés hiánya és az elítélt társadalmi veszélyessége közé.

Az igazságszolgáltatással való együtt nem működés döntését valójában diktálhatja az elítélt saját életének vagy családtagjai életének a féltése is, másfelől pedig maga a tény, hogy az elítélt együttműködik az igazságszolgáltatással, nem biztos, hogy tényleges elhatárolódással jár részéről a bűn világától, esetleg kizárólag abból a célból működik együtt az igazságszolgáltatással, hogy a törvényben foglalt kedvezményeket megkapja.

A végkövetkeztetés: „A közvetlen egyenlőségvonás az együttműködés hiánya és a társadalmi veszélyesség megdönthetetlen vélelme közé azt eredményezi, hogy az elítéltnek nincs meg a lehetősége a valódi átnevelési (megjavulási) folyamatra.”

Másfelől, éppen a megcáfolhatatlan gyanú miatt, a bírónak sincs meg a lehetősége arra, hogy a konkrét elítélt egyéni fejlődését, előmenetelét értékelje a társadalomba való visszailleszkedés útján. A bíró ily módon kizárólag arra szorítkozhat, hogy megállapítja, a fogvatartott nem működik együtt az igazságszolgáltatással. Azonban ezek mellett az állítások mellett nem lehet elmenni fenntartások nélkül.

Az olasz Legfelsőbb Bíróság¹⁵  is az utóbbi időben hozott ítéleteiben figyelembe veszi a fent részletezett probléma alkotmányos dimenzióit. Relevánsnak és nem bv. rendelet 4. cikke 2. pontjának (1) bekezdését. Ez kizárja, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, aki a fent említett bűncselekményeket elkövette, jogorvoslatot terjeszthessen elő a 416. cikk második pontja¹⁶  alapján. (Vagyis azzal a céllal, hogy előmozdítsa az ebben részletezett szervezetek tevékenységét, és aki nem működik együtt az igazságszolgáltatással, mégis részesülhessen jutalom-eltávozásban.)¹⁷

Egyébként a Legfelsőbb Bíróság is kétségbe vonja az elfogadhatóságát a veszélyesség megdönthetetlen vélelmének, amelyet a törvény részletesen szabályoz, és amely a következménye annak, ha a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt megtagadja a közreműködést az igazságszolgáltatással.

A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést manapság széles körűen alkalmazzák az olasz börtönökben.¹⁸

Az ún. kemény börtön

A bv. rendelet 41. cikkének második pontja¹⁹  szabályozza az ún. kemény börtönre vonatkozó rendelkezéseket.

Azokkal szemben, akik a bv. rendelet 4. cikk második pontjának (1) bekezdésében foglalt súlyos bűncselekmények elkövetése (terrorista vagy tömegpusztító célú szervezetbe tömörülés, maffiaszervezetbe tömörülés, zsarolási célzatú emberrablás stb.), vagy olyan bűncselekmény miatt fogva vannak, amely felhasználva a feltételeket, maffia célzatú társulás segítésére szolgált, ha vannak olyan tényezők, amelyek révén visszatartható a kapcsolat fennmaradása egy bűnszervezettel, terroristacsoporttal, zsarolószervezettel, akkor ebben az esetben a törvény 41. cikke második pontjának (2) bekezdése rendelkezik a speciális fogva tartási rezsim alkalmazásának lehetőségéről (ún. kemény börtön).

Ezt a lehetőséget egy kegyetlen tömegmészárlás után²⁰  vezette be az 1992. június 8-án kelt 306-os számú törvényerejű rendelet, amely 1992. augusztus 7-én emelkedett jogerőre. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy megakadályozzák a kapcsolattartást mind a már elítéltek, mind a még ítéletre váró fogvatartottak és a bűnszervezetek között, amelyekhez tartoztak, oly módon, hogy semlegesítsék a veszélyességüket.

A felhatalmazás arra vonatkozott, hogy a bv. rendeletben kijelölt intézetekben egészben vagy részben felfüggessze a saját eljárási szabályaiknak az alkalmazását, amely ellentétes lehetett a rend és a biztonság követelményével, és helyettük az ilyen típusú intézetekben az Igazságügyi Minisztériumot jogosították fel az általánosnál szigorúbb eljárási szabályok kialakítására. Az intézkedés alkalmazásának szükséges előfeltétele az, hogy fennálljanak súlyos közbiztonsági és rendfenntartási indokok.

Az ily módon elrendelt korlátozások²¹  nagyszámúak voltak és érintették mind a fogvatartottak egymás közti, mind a külvilággal történő kapcsolattartását. Korlátozták a beszélgetéseket, a telefonhívásokat, a levelezést, valamint a kintről származó javak, tárgyak, pénzösszegek bejuttatását, továbbá korlátozták a szabadlevegőn tartózkodást is, mert ez nem történhetett négy főnél nagyobb csoportban, és nem lehetett hosszabb napi két óránál.

Elrendelték továbbá általánosabb formában az emelt szintű külső és belső biztonsági intézkedések alkalmazását, „különös tekintettel annak szükségességére, hogy megelőzzék a kapcsolatot a szervezett bűnözői csoporttal, amelyhez az alany tartozott, vagy esetleg szembenálló szervezet elemeivel, interakcióját más fogvatartottakkal vagy bentlakókkal, akik ugyanahhoz a szervezethez, vagy azzal szövetséges szervezethez tartoztak, mint az alany.”

A különleges/speciális rezsimbe sorolt fogvatartottakat külön nekik fenntartott intézményekben kellett elhelyezni, de legalábbis annak külön részlegében, amely logisztikailag elkülönített az intézmény többi részétől, továbbá a büntetés-végrehajtási személyi állomány speciális egysége őrizte őket.

Az alapvető jogok biztosának a 2016–2018. évi jelentéseiből megállapítható, hogy 2019. január 7. napjáig azoknak a fogvatartottaknak a száma, akikre a fenti speciális fogva tartási eljárásrendet alkalmazták, 748 fő volt, amelyből mindössze tíz fő női fogvatartott volt.

A fogvatartottak túlnyomó többsége maffiajellegű bűnszervezetben követte el a bűncselekményt.

A speciális rezsimmel kapcsolatosan is felmerült a kérdés, hogy kompatibilis-e az alkotmányos alapelvekkel. Az Alkotmánybíróság többször ülésezett ebben a kérdésben.

2013-ban az Alkotmánybíróság²²  alkotmányellenesnek nyilvánította a bv. rendelet 41. cikk második pontjának (2) bekezdés b) pontját, amely korlátozta az elítéltnek a védőjével való élő- és telefonbeszélgetését. Az Alkotmánybíróság megállapította fenti ítéletében, hogy ez a rendelkezés sérti az Alkotmány 24. cikkének (2) bekezdését.

Legutóbb az Alkotmánybíróság a 41. cikk második pontjának (2) bekezdés 4. pontját nyilvánította alkotmányellenesnek, amely megtiltotta, hogy a speciális rezsimbe tartozó fogvatartottak főtt ételt kapjanak. Ez a tiltás mindenféle észszerűséget nélkülözött. Az alkotmánybíró véleménye az, hogy ez a tiltás aránytalan és felesleges, még abban az értelemben is, hogy a rendelkezés célja olyan korlátozó intézkedések bevezetése volt, amelyek garantálják a közrend és közbiztonság érdekeit, és megakadályozzák a bebörtönzöttek kapcsolatfelvételét a bűnszervezettel, amelyhez tartoztak. A fenti rendelkezés az Alkotmány 3. és 27. cikkeibe ütközött, és nem igazolható módon változtatta meg a büntetés-végrehajtási eljárásrendet, mert a célja kizárólag csak kellemetlenség okozása volt, és ez az emberiesség elvével teljes mértékben ellentétes.

A speciális rezsim alkotmányellenessége

A bv. törvény 58. cikk 4. pontjának (4) bekezdése még egy eltérő rezsimről rendelkezett: gyilkos vagy terrorista célzatú emberrablásban részvétel alapos gyanúja esetén²³  és zsarolási célzattal elkövetett emberrablás alapos gyanúja esetén,²⁴  továbbá ha az elkövető szándékosan okozza az elrabolt személy halálát.

Ezekben az esetekben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. Ez a rendelkezés meghatározza, hogy a fent részletezett bűncselekményekért elítélteknek nem járnak a bv. törvény 51. cikk (4) bekezdésének kedvezményei (külső munka, jutalomeltávozás, félszabadság), ha nem töltöttek még le a büntetésükből legalább huszonhat évet.

A törvény túlságosan szigorú és teljességgel nélkülözi az elfogadható indokot, hangsúlyosan elnyomó logika mentén született és nagyon szűk azoknak a köre, akikre alkalmazni lehet (csoportosan elkövetett, az áldozat megölésével végződő emberrablás). Alkalmazása révén megszűnik annak a lehetősége, hogy az elítélt fokozatos fejlődés révén visszailleszkedjen a polgári társadalomba, elérje a feltételes szabadságra bocsátást, amit önálló elkövetőként elérhetett volna, miután letöltött legalább huszonhat évet a büntetéséből, vagy hamarabb is, ha megkaphatná a neki járó büntetéslevonásokat a megelőlegezett szabadonbocsátás céljából (45 nap minden letöltött félév után)²⁵ .

A bv. törvény 58. cikk negyedik pont negyedik szakaszára is lesújtott az Alkotmánybíróság pallosa, mert a 2018. július 11-i 149. számú ítéletben kinyilvánította, hogy sérti az alkotmányosság azon elvét, hogy „a büntetésnek rugalmasnak kell lennie és a jutalmazásoknak fokozatosan emelkedniük kell”, valamint hogy „a büntetés végrehajtása alatt biztosítani kell az elítélt fokozatos visszailleszkedését a társadalomba”. Továbbá a kizárás automatikus jellege megakadályozza a bírót abban, hogy bármilyen egyéni előmenetelt és fejlődést figyelembe vegyen az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt átnevelésében a büntetés végrehajtása alatt. Ez az automatizmus – zárja a bíróság – ellentétes azzal, hogy elismerjük, még a végrehajtás szakaszában is, az elítélt átneveléséhez fűződő célt, amelyet „mindig garantálni kell, még a súlyos bűncselekmények elkövetőinek az esetében is”.

Reformkilátások

Milyen jövője lehet Olaszországban az élethosszig tartó bebörtönzésnek? Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre. Olaszországban az utóbbi negyed évszázadban különböző tervezeteket dolgoztak ki a büntető törvénykönyv módosítására, amelyek közül több²⁶  az életfogytig tartó szabadságvesztés megszüntetését javasolta.

1996-ban, a XIII. törvényhozási ciklus folyamán benyújtottak a szenátushoz egy törvénytervezetet, amelyet 1998. április 30-án fogadtak el, ennek azonban nem lett folytatása.

Napjainkban az életfogytig tartó szabadságvesztéssel foglalkozó téma egy jó ideje már nincs napirenden, sőt ezzel szemben a közvélemény hangosan még „súlyosabb büntetőjogot” követel, amely nemcsak az új bűncselekmények bevezetésének az előrejelzését jelenti, hanem nagyobb szigorúságot és bizonyosságot a súlyosabb büntetések kiszabására.

Olaszországban a napjainkban megfigyelhető hozzáállás – az életfogytig tartó szabadságvesztés eltörlése – egyfajta lemondó hozzáállásként értelmezhető, amely ahelyett, hogy mindent elkövetne, amit kell, inkább kivonja magát a harcból a legsúlyosabb bűncselekmények terén. Ahogy Pugiotto mondta, „az életfogytig tartó szabadságvesztés eltörlése az engedékeny igazságszolgáltatás üzenetét hordozná, és azt elnéző magatartásként értelmeznék”²⁷ .

Mindent összegezve megállapítható, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés, éppen mivel nem viseli magán az élethosszig tartó büntetés jellegét – sőt ahogy maga az EJEB is megerősítette: csökkenthető büntetés –, van létjogosultsága az olasz büntetőjog rendszerében. Észszerű és végrehajtható megoldás lenne helyettesíteni egy hosszú időtartamú büntetéssel, melynek minimum és maximum határa is van, ezt az új CP egyes tervezetei is javasolták (Grosso-terv, Pisapia-terv). Már csak azért is, mert az életfogytig tartó szabadságvesztés nagyobb elrettentő hatása a hosszú időtartamú büntetésekkel szemben még nem teljesen bizonyított.

Nem így a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés szabályozása, amely, mint láthattuk, különböző nézőpontok szerint komoly és megalapozott alkotmányos aggályokat vet fel, és amelynek újragondolása és újraszabályozása a friss EJEB-döntések fényében is egyre sürgetőbb.

2013-ban az Igazságügyi Minisztérium Francesco Palazzo professzor elnökletével létrehozott egy bizottságot, amelynek javaslatai hasznos kiindulópontként szolgálhatnak, csakúgy, mint az olasz kormány által 2015-ben létrehozott „A büntetés-végrehajtás általános helyzete” elnevezésű kezdeményezés, amely bevonta az intézményi közösséget, az egyetemi oktatókat azért, hogy megreformálja a büntetés-végrehajtás rendszerét.

A Palazzo-bizottság javasolta a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre vonatkozó rendelkezés tartalmi módosítását²⁸ , és úgy tekinti, mint egy ún. végső megoldást, a büntetési engedmények megadását tartva szem előtt, „amennyiben az együttműködés hiánya nem zárja ki az előfeltételek meglétét, amelyek függetlenek magától az együttműködéstől, és amelyek lehetővé teszik az fent említett engedmények megadását. Változatlan marad a helyzet, ha olyan bizonyítékok vannak, amelyek kizárják a szervezett bűnözéssel, terrorista szervezettel való összeköttetés aktualitását. A javaslatnak az a célja, hogy megfordítsa a jelenleg élő előfeltevést az átnevelhetőség lehetetlenségéről annak az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt esetében, aki nem működik együtt, és akkor a bíró túlléphetne ezen a behatároló előfeltevésen és megfelelő motivációt nyújthatna.”

A büntetés-végrehajtás általános helyzetének grémiuma a XVI. ülésén azt javasolta, hogy változzon a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetett bűncselekmények listája, és a kiszabását korlátozzák csak a bv. törvény 4. cikk második pontjában leírt maffiahálózatokra és tömegpusztító cselekményekre. Azt is javasolták, hogy a jelenlegi irreleváns vagy lehetetlen együttműködés-elgondolást egészítsék ki azzal az esettel, „hogy az együttműködés megtagadása elfogadható okokból történik”, ebben az esetben védelmi intézkedések is kísérnék.

Ebben az elgondolásban is a büntetési könnyítések elérése alá lenne rendelve annak, hogy kizárják a kapcsolatbalépést a terrorista vagy maffiaszervezettel.

Zárógondolatok

Szeretném kiemelni az Alkotmánybíróság jelenlegi elnökének, Giorgio Lattanzinak a kezdeményezését, aki az olasz Alkotmány életbelépésének hetvenedik évfordulóján „egy utazást” javasolt az olasz börtönökben. A bíróság tagjai hét büntetés-végrehajtási intézet lakóival találkoztak, és beszéltek nekik az Alkotmányról. Ez az eset teljesen példa nélkül való Olaszország, de valószínűleg az egész világ történetében.

Lattanzi szerint az olasz börtön-beszélgetések azt jelképezik, hogy elismerjük a fogvatartottak emberi méltósághoz fűződő alkotmányos jogát, és ez az „utazás” arra hívta fel a figyelmet, hogy nincsenek elképzelt rácsok, csak valóságosak, és hogy az Alkotmány alapján a börtön nem teljes izolációt jelent, hanem elköteleződést a befogadás mellett, a reszocializáció folyamatán keresztül, amelyben magának az elítéltnek a részvétele is elengedhetetlen.

Bory Noémi PhD, adjunktus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Kar