Könyvismertetés Ambrus István: Digitalizáció és büntetőjog című monográfiájáról

A magyar anyagi büntetőjognak számos olyan területe van, amelynek hiányzik a tudományosan megalapozott, monografikus mélységű feldolgozása, vizsgálata. Emellett nem szabad elfelejtkeznünk arról a teljesen természetes tényről sem, hogy a világ változik, a technológia fejlődik, ezzel párhuzamosan pedig a klasszikus, hagyományos büntetőjogi dogmatika egyes tételei is fejlődhetnek, új megközelítésbe helyezhetőek. A technikai fejlődés legszembetűnőbb, egyszersmind legmegdöbbentőbb megnyilvánulása a valamennyiünk életében érezhető digitális transzformáció, az analóg világ átalakulása, háttérbe szorulása, amit a Covid19-pandémia csak tovább erősített.

A digitalizáció nyilvánvalóan nem csak a digitális eszközök használatának térhódítását jelenti, annál sokkal komplexebb jelenség. A rohamtempóban változó világhoz pedig a jogrendszernek, és nem utolsósorban a jogrendszer szankciós zárókövét képező büntetőjognak is alkalmazkodnia kell, az új eszközök, új eljárások, technológiák megjelenése a büntetőjog részéről is feltétlen reakciókat igényel. Ehhez az alkalmazkodási folyamathoz kíván segítségül szolgálni az ELTE-ÁJK egyetemi docensének, Ambrus Istvánnak legújabb, a Wolters Kluwer Kiadó gondozásában megjelent Digitalizáció és büntetőjog című monográfiája.¹

Ahogyan azt a szerző művének bevezető részében maga is hangsúlyozza, az életünknek ma már nincs olyan területe, melyet a digitalizáció ne érintene, amiből szükségképpen következik, hogy e jelenség büntetőjogilag releváns kérdéseiről sem lehet minden résztémára kiterjedő alapossággal írni. Ennek ellenére Ambrus a büntetőkódex vonatkozó rendelkezéseinek elemzésén túl véleményem szerint megfelelő arányérzékkel választja meg monográfiájának tárgyköreit, melyek nemcsak a jogtudomány, de a jogalkalmazás érdeklődésének középpontjában is állnak. A szerző korábbi, jelentős számú munkáit ismerők előtt persze nem titok, hogy művei – köztük a jelen monográfia is – nem feltétlenül könnyű olvasmányok, köszönhetően elsősorban a szerző büntetőjog fogalomrendszerét kíméletlen alapossággal elemző, a rendszerbírálattól sem visszariadó módszerének. Ezen, számomra rendkívül imponáló elméleti szemléletmód mellett azonban Ambrus megőrizte az ügyészi karban és a kúriai főtanácsadóként eltöltött évekből eredő kapcsolatát a mindennapok joggyakorlatával is, ami – a kiváló stílus mellett – mindvégig ébren tartja az értő olvasó figyelmét. Mindez legújabb monográfiáját is áthatja.

A kötet négy főbb fejezetből és két exkurzusból épül fel. A négy fő fejezet – a büntetőtörvény mintájára – lényegében általános és különös részre tagolja a művet. Az általános rész bűncselekménytani, majd büntetéstani kérdésekkel foglalkozik. A bűncselekménytani vizsgálódások talán legfontosabb eredménye a bűncselekmény tudományos fogalmának – a szerző és Gellér Balázs professzor által kidolgozott – újraértelmezése, a tudományos bűncselekmény-fogalom kiiktatása és ezzel egyidejűleg annak valamennyi ismérve az absztrakt tényállás tárgyi és alanyi oldalán történő elhelyezése. Emellett a szerző foglalkozik a digitalizációnak az egyes olyan dogmatikai kategóriákra gyakorolt hatásával, mint az elkövetési tárgy, a kvázi nyitott törvényi tényállás, az előkészület és az alkalmatlan kísérlet.

A büntetéstani kérdések fókuszában az automatizált (algoritmusokon alapuló) döntéshozatal prognosztizálható terjedésével összefüggésben a kógens és diszpozitív szankciós szabályok áttekintése áll, amelyet kiegészít egy tipikusan 21. századi büntetőjogi intézkedés, az elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételének elemzése.

A kötet „különös része” kiindulásképpen, s a hazai jogirodalomban elsőként dogmatikai (és terminológiai) rendszerbe helyezi a digitális bűncselekményeket, kimunkálva és megkülönböztetve a szoros értelmű és a tágabb értelmű digitális bűncselekmény kategóriáit. Szoros értelmű (vagy sajátképi) digitális bűncselekménynek a szerző azon deliktumokat tekinti, amelyeket kizárólag a virtuális térben vagy elektronikus formában, illetve eszmeileg létező tárgyak és eszközök kapcsán lehet elkövetni (az információs rendszerrel, a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel, továbbá egyes adatokkal kapcsolatos bűncselekmények), szemben a tágabb értelmű (vagy nem sajátképi) digitális bűncselekményekkel, amelyek nem-digitalizált környezetben is elkövethetőek, de megvalósulásuk napjainkra jellemzően áttevődött az online térbe (pl. gyermekpornográfia, zaklatás, pénzmosás, vagyon elleni kriminális cselekmények).

A rendszertani keretek kijelölését követően Ambrus részletesen is áttekinti az egyes digitális bűncselekményeket, a tényálláselemzés körébe vonva a bírói gyakorlatot, valamint a releváns nemzetközi/európai uniós instrumentumokat is. A gyakorló jogász számára talán a mű ezen elemzései a leginkább értékesek és a napi jogalkalmazás során is effektíve hasznosíthatóak. A magam részéről külön kiemelendőnek tartom a zaklatás bűncselekményének dogmatikai elemzését,²  amely Ambrus elméletileg messzemenően megalapozott, mégis gyakorlati szemléletű megközelítésmódjának kvintesszenciája.

A kötet külön fejezetében kapott helyet a digitalizáció új kihívásainak, a mesterséges intelligenciának, robotikának, az önvezető járműveknek, az e-rollernek és a segway-nek, az új típusú szexuális bűncselekményeknek (deepfake, revenge porn, upskirting, cyberflashing) a büntetőjogi értékelése.

A művet a szerző két exkurzussal zárja. Az elsőben a koronavírus-járványt vizsgálja a magyar büntetőjog szempontrendszere alapján, kitérve a szóba jöhető bűncselekményi tényállások elemzésére és a felmerülő elhatárolási problémákra is, míg a második exkurzust a büntetőjoggal kapcsolatos közbeszéd egy olyan népszerű témájának szenteli, amely kiemelt aktualitását a digitalizációnak is nagyban köszönheti: az állatkínzás bűncselekményének, amely komplex, de lege ferenda javaslattal is megerősített elemzést nyer a monográfiában.

A könyvajánló végére érve nemcsak kötelező penzumként, hanem valódi meggyőződéssel állítom: Ambrus István gondolatgazdag, imponálóan bőséges angolszász, német és hazai szakirodalmi forrásokból építkező művét nemcsak a jogtudomány művelői, hanem mi jogalkalmazók is haszonnal forgathatjuk digitális ismereteink bővítése, büntetőjogi gondolkodásmódunk formálása érdekében is, amire az elkövetkezendő időszakban, a digitalizáció további térnyerésével egészen biztosan szükségünk lesz.

Deák Zoltán PhD, mb. csoportvezető ügyész, Kecskeméti Járási Ügyészség