Kármán Gabriella: A kriminalisztikai szakértői bizonyítás. A hiteltérdemlőség építőkövei
Ha már karanténban olvasunk, hadd ajánljam Kármán Gabriella A kriminalisztikai szakértői bizonyítás. A hiteltérdemlőség építőkövei című könyvét, amely az OKRI karantén-fájáról éppen most hullott az ölünkbe.
A szerző nem divatos témát választott, hanem megmaradt annál, amelyről évek, sőt majdnem két évtized óta gondolkodik, és erről számos előadást tartott és publikált, mégsem érezzük vieux jeu-nek.
Kriminalisztikai könyvről van itt szó, amely a megismerés történeti és jelenlegi alapformáit járja körül az elmélet és a gyakorlat szempontjából. Többek között kitér a daktiloszkópia, az okmány-, a nyom- és a fegyverszakértői vizsgálatokra, valamint az írásszakértői véleményre, amelyek korábban az új bűnügyi tudomány kialakulásának első állomásai voltak, ahogy Finszter Géza a könyv előszavában is írja. Bár régi témái ezek a kriminalisztikai kutatásoknak, a következtetések, amelyeket a szerző levon, ma is aktuálisak.
A könyv szerkezetileg három nagyobb egységre oszlik. Az első részben a szerző az elméleti kérdéseket járja körül (Elméleti alapvetések), a második rész a klasszikus kriminalisztikai szakértői területeket mutatja be (A klasszikus kriminalisztikai szakértői területek jellemzői a tudományos megalapozottság szemszögéből), a harmadik pedig a szakvélemény hiteltérdemlőségéről szól (A szakvélemény hiteltérdemlősége fokozásának egyéb dimenziói és tényezői).
A monográfia egyik fő kérdése – többek között –, hogy az állandó kihívásokra milyen választ adnak az igazságügyi szakértői szakterületek, és hogyan kérhetők számon a hiteltérdemlőség megújuló feltételei.
A kötet megjelenését komoly kutatás előzte meg. Kármán Gabriella az OKRI kutatójaként évek óta ezzel a témával foglalkozik, PhD-értekezését is a kriminalisztikai szakértői bizonyítás címmel védte meg két évvel ezelőtt.
A most megjelent könyv első része a történeti megközelítés, mely a kötet több mint egyharmada, de nem csupán a múlt kriminalisztikai vonatkozásainak a bemutatása, hanem sokkal inkább a jelenben zajló tevékenységeket támasztja alá.
A könyv második részében több szakterületet ismerhetünk meg:
- kézírásszakértői terület
- nyomszakértői terület
- fegyverszakértői terület
- ujjnyomszakértői terület.
A szakvélemény hiteltérdemlőségéről szóló (a könyv alcíme is erre utal) harmadik rész a hiteltérdemlőség biztosítékairól szól, de ebben a fejezetben kapott helyet a kriminalisztikai nyilvántartás mellett a kriminalisztikai szakértői vélemények nemzetközi felhasználhatóságának problematikája is.
Ha néhány mondatban kellene összefoglalnunk a könyvben leírtakat, akkor a szerző által is kiemelt megállapítások az alábbiak:
- A megalapozottság első számú garanciája a szakterületek alaptételeinek és vizsgálati módszereinek lehetőség szerinti tudományos alátámasztása, verifikálása.
- A szakvélemény megalapozottságának alapvető feltétele a megfelelő szakértői kompetencia, úgymint tudás, jártasság, tapasztalat, jogosultság, eljárási gyakorlat és rátermettség.
- A rendszernek fontos része a jogalkalmazó: a kirendelő és a bizonyítékot értékelő hatóság.
A szerző szerint a felmerülő kérdések megoldása előtt fontos a felismerés, és csak ezt követheti a megoldás. Ehhez nagy segítséget jelenthet a szakértői és a jogalkalmazói réteg szakmai párbeszéde, az ilyen irányú fórumok alapján összeállított képzések, tréningek megszervezése.
Kármán Gabriella könyve nem hiányozhat sem az elmélettel, sem a gyakorlattal foglalkozók könyvespolcairól.
A könyv megszületése is annak a bizonyítéka, hogy ebben a nehéz időszakban, a home office idején is ilyen művek potyoghatnak az OKRI karantén-fájáról, bizonyítva ezzel azt is, hogy a munka a megváltozott körülmények ellenére sem állt le, keményen folytatódik tovább.
Kármán Gabriella könyvét ajánlom mindenkinek!
Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet
A kiberterrorizmus büntető anyagi jogi megítélése¹
Előszó
A technikai fejlődés révén az infokommunikációs technológiák használata a társadalmi életet és az állam működését alapvetően befolyásolja: az új technológiai vívmányok nélkül mindennapjaink – mind a magánszférában, mind a gazdasági, állami szférában – elképzelhetetlenné váltak. Mivel a bűnelkövetők felismerték ennek előnyeit, az ebben rejlő lehetőségeket, így a bűnözés is áthelyeződik, áthelyeződött a virtuális térbe1 és egy új típusú bűnözés jelent meg: az informatikai vagy más néven kiberbűnözés.2 A számítástechnikai fejlődés a terroristáknak is új elkövetési lehetőséget, célpontot teremtett,3 a terrorista bűnelkövetők szintén használják az infokommunikációs technológiákat.
Napjainkban, a globálisan terjedő koronavírus-járvány idején a digitális világ még nagyobb jelentőségre tett szert. A járvány terjedésének lassítása, az egyes megbetegedések megelőzése érdekében kerülnünk kell a szokásos társadalmi érintkezési formákat, nem élhetjük a megszokott társadalmi életet. A személyes kapcsolatok fenntartását, az oktatást, a banki, biztosítási ügyek intézését, a bevásárlást, továbbá – amennyiben annak jellege lehetővé teszi – a munkavégzést (és még sorolhatnánk) az infokommunikációs technológia használatával kell megvalósítanunk. A kormány veszélyhelyzetet hirdetett ki az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány következményeinek elhárítása, a magyar állampolgárok egészségének és életének megóvása érdekében4 , és a koronavírusról tájékoztató honlapot hozott létre, amelyen keresztül hiteles és naprakész információkat közöl a hatósági intézkedésekről, a megelőzéshez szükséges lépésekről, panaszok esetén a teendőkről.5 A tanulmány témájának aktualitását jelzi, hogy a veszélyhelyzet idején ezt a koronavírusról tájékoztató hivatalos honlapot 2020. március 16. napján terheléses támadás érte, amelytől egy rövid időre nem volt elérhető.6 A kibertámadás körülményei a kézirat lezárásakor még vizsgálat alatt állnak, azonban annak hátterében a körülményeitől függően akár kiberterrorista támadás is állhat.
A tanulmány célja a kiberterrorizmus, a kiberterrorista magatartások büntetőjogi megítélésének vizsgálata. Ennek során sor kerül a kiberterrorizmus körébe tartozó terrorista cselekmények behatárolására, a rokon jelenség, a kiberbűnözés során kialakított fogalmi meghatározások alapulvételével. Áttekintésre kerülnek a büntető anyagi jogi szabályozásra meghatározó jelentőséggel bíró európai uniós rendelkezések kiberterrorizmusra vonatkozó előírásai, majd sor kerül annak bemutatására, hogy egy kiberterrorista támadás esetén a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény7 mely tényállásainak alkalmazása válhat/válik szükségessé, illetve azok összhangban állnak-e az európai uniós elvárásokkal.
A kiberbűnözés és a kiberterrorizmus kriminológiai fogalma
A kiberbűnözés fogalma
Kiindulópontként leszögezhető, hogy a kiberbűnözésnek (informatikai bűnözésnek) jelenleg nincs egységes elnevezése és általánosan elfogadott definíciója.8 A nemzetközi közösség és a szakirodalom a jelenség meghatározását egyrészről az e körbe tartozó bűncselekmények nevesítésével, másrészről tipizálásával, harmadrészt általános és specifikus fogalom megalkotásával próbálja meg.
A magyar büntetőjogi szabályozás szempontjából legjelentősebb nemzetközi dokumentum az Európa Tanács Budapesten, 2001. november 23. napján kelt Számítástechnikai Bűnözésről szóló Egyezménye.9 A Budapesti Egyezmény a számítástechnikai rendszerek, hálózatok és adatok hozzáférhetősége, sértetlensége és titkossága elleni cselekmények, valamint az ilyen rendszerek, hálózatok és adatok visszaélésszerű használatának megelőzése érdekében meghatározta a kiberbűnözés elleni fellépéshez szükséges büntető anyagi jogi tényállásokat. Ezek a jogosulatlan belépés, a jogosulatlan kifürkészés, a számítástechnikai adat megsértése, a számítástechnikai rendszer megsértése, az eszközökkel való visszaélés, a számítógéppel kapcsolatos hamisítás, a számítógéppel kapcsolatos csalás, a gyermekpornográfiával kapcsolatos bűncselekmények és a szerzői vagy szomszédos jogok megsértésével kapcsolatos bűncselekmények.10 Azonban a számítástechnika térhódításával, a folyamatos technikai fejlődés miatt az informatikai környezetben elkövetett bűncselekmények kimerítő felsorolása nem lehetséges úgy, hogy az hosszabb ideig aktuális maradjon,11 időről időre felül kell vizsgálni a kiberbűnözés körébe tartozó bűncselekményeket. Ezért a hazai szakirodalom a kiberbűncselekmények csoportosításán keresztül ragadta meg a kiberbűnözés lényegét. A kiberbűncselekmények különböző csoportjai a kiberbűnözés aktuálisan megjelenő formáit veszik alapul.12 A tipizálás előnye, hogy az informatikai környezetben elkövetett bűncselekmények megértéséhez és a számítógép, számítógépes hálózat védelmének kialakításához segítségül szolgálhat.13
Polt Péter szerint a komputerbűnözés körébe tartozó cselekményeket két csoportba lehet osztani: a számítógép mint tárgy ellen irányuló cselekmények (amelyeket csak tágabb értelemben tekint a komputerbűnözés fogalmi körébe tartozónak), valamint a tisztán komputerjellegű cselekményeket (amelyek például a számítógépben tárolt adatok módosítása, feldolgozásának megakadályozása stb.).14 Pusztai László a komputerbűnözést az elkövetési tárgy alapján két fő típusra különítette el: a hardver és a szoftver elleni cselekményekre, amelyek (Polt Péter kategorizálásához hasonlóan) szintén abban különböznek, hogy az előbbi esetben az elkövetési tárgy a számítógép a maga gépi, tárgyi mivoltában, míg az utóbbinál az elkövetési tárgy a számítógépet vezérlő programok, az abban tárolt adatok összessége.15
Parti Katalin a számítógépes bűnözést két oldalról közelítette meg. Az első csoportosítást a védett jogi tárgy alapján végezte el (így megkülönböztetett tisztességes verseny, a gazdasági folyamatok átláthatósága elleni; egyéni tulajdon elleni; személyiségi jogot sértő; közerkölcsöt sértő; személyes adatok biztonságát, nemzetbiztonságot sértő; közegészség elleni; szerzői jogot sértő és emberi jogot sértő számítógépes bűnözési formákat), míg a második csoportosításra a jelenség morfológiája adott alapot. Eszerint elkülöníthetőek azon bűncselekmények, amikor a számítógép a deliktum tárgya, valamint amikor a számítógép az adott bűncselekmény kivitelezési eszköze csupán.16
Nagy Zoltán András a következő csoportosítást használja: 1) támadó jellegű, kibertérben elkövetett visszaélések (ilyenek a kárt okozó és szabotázsjellegű támadások, titoksértő támadások) vagy tartalom jellegű bűncselekmények (mint a vagyoni jogokat érintő vagy sértő tartalmak; közösséget, személyiségi jogot, becsületet sértő jogsértések; a cyberbullying; a pornográf, pedofil tartalmak megjelenítése; kábítószerekről szóló weboldalak); 2) számítógépes, illetve kiber (azaz hálózati) bűncselekmények; 3) vagyoni/haszonszerzési, gazdasági vagy politikai motívumból elkövetett cselekmények; 4) egyéni felhasználó elleni, vagy kritikus infrastruktúrák, más pénzügyi-, gazdasági-, igazgatási vállalkozások, politikai pártok elleni támadások; 5) a Btk.-ban a számítógépes technológia tömeges elterjedése előtt már szabályozott deliktumok, vagy a kibertérhez kötött (sine qua non) bűncselekmények.17
A kiberbűnözés alatt legáltalánosabb értelemben a kibertérben zajló bűnözést, a kibertérrel összefüggésben elkövetett bűncselekményeket értjük.18 A kiberbűnözés magában foglalja a kizárólag információs rendszerek ellen, azok kárára elkövethető bűncselekményeket, amelyek védett jogi tárgya maga az információs rendszer vagy a számítógépes adat; továbbá azon bűncselekményeket is, amelyek elkövetését segíti, megkönnyíti új eszközként, elkövetési módként az információs rendszer, amelyet valamely hagyományos büntetőjogi tényállás megvalósításához használnak.19
A kiberbűnözés tehát gyűjtőfogalom, amelynek napjainkban két fő kategóriája különböztethető meg. A kiberbűnözés tágabb értelemben az informatikai környezet által elősegített bűnözés, amelyet az olyan hagyományos deliktumok alkotnak, amelyek elkövetésében az infokommunikációs technológiák csupán valamilyen – jellemzően közvetítő közeg – szerepet játszanak. Az információs rendszer ekkor a bűncselekmény elkövetésének eszköze. A kiberbűnözés szűkebb értelemben az informatikai környezettől függő bűnözést takarja, amely esetében a deliktum közvetlenül az információs rendszerrel áll összefüggésben. Ezek az ún. tisztán kiberbűncselekmények20 a bűnözés olyan új formáit jelenítik meg, amelyek az infokommunikációs technológia nélkül nem létezhetnének, kizárólag információs rendszerek útján követhetők el. Az információs rendszer és a rendszerben tárolt adatok e bűncselekményeknek az elkövetési tárgya.21 Ezen két kategória tartalma általánosan elfogadottá vált a kiberbűnözéssel foglalkozó szakirodalomban, azonban a kategóriák megnevezése változó. Varga Árpád megkülönbözteti a kibertér által elősegített bűnözést (cyber-enabled crime) a kibertérfüggő bűnözéstől (cyber-dependent crime).22 Mezei Kitti a tisztán informatikai bűncselekmények megjelölést használja a cyberdependent crime kategóriájára, megkülönböztetve a cyberenabled crime-tól, továbbá kiemeli, hogy az Europol éves jelentéseiben ugyanezeket a fogalmakat részben eltérő elnevezéssel jelöli meg: az Europol ugyanis a cyber-dependent crime és a cyberfacilitated crime kifejezéseket használja.23 Nagy Zoltán András a számítógépes környezetben elkövetett bűncselekmények tipizálásakor szintén kitér erre a két kategóriára akként, hogy a tradicionális bűncselekményeket (amelyeket már a számítógépes technológia elterjedése előtt is szabályozta a büntető törvénykönyv) elkülöníti a kibertérhez kötött (sine qua non) bűncselekményektől.24 Ibolya Tibor és Losonczi-Molnár Melinda megfogalmazásában ezen cselekmények elkövethetők a számítógép mint célpont ellen (computer as target crimes), illetve a számítógép mint eszköz segítségével (computer as tool crimes).25
A kiberterrorizmus fogalma
Az információs társadalom függ az információs infrastruktúráktól, ezért egy információs támadás következtében rövid idő alatt elmaradott gazdasági és társadalmi állapotba hozható. Ezt felismerve megjelent az új korhoz alkalmazkodó terrorfenyegetettség,26 a kiberterrorizmus, amely a kibertámadások egy önálló válfaját jelenti a hálózat elleni támadás és a kiberhadviselés mellett.27
Az információtechnológia terrorista célú felhasználásának két csoportja különíthető el.28 Az információtechnológia „hard” típusú alkalmazásakor a terroristák kifejezetten kibertámadást hajtanak végre (például kritikus infrastruktúrákat irányító információs rendszert bénítanak meg, tesznek működésképtelenné azzal, hogy terheléses támadást indítanak, férgeket, vírusokat küldenek stb.).29
Másrészről az információtechnológia „soft” típusú alkalmazása esetén a terroristák az információs rendszer segítségével tartják a kapcsolatot (például az interneten keresztül kommunikálnak egymással), saját weboldalt működtetnek és azt médiaként használják (például a célpont ellen végrehajtott támadás felvételét megosztják, vagy közleményeikben üzennek a világ számára), új terroristacsoport-tagokat vagy támogatókat toboroznak, terjesztik propagandájukat, az internet segítségével szereznek adatokat a lehetséges célpontról (például épület alaprajzokat), a terroristák kiképzéséhez szükséges online kiadványokat tesznek közzé, vagy anyagi forrás szerzésére is igénybe veszik az internetet.30
A terrorizmus elleni büntetőjogi fellépés alapját az Európai Unióban a 2002. június 13-i terrorizmus elleni küzdelemről szóló tanácsi kerethatározat (2002/475/IB)31 jelentette. A 2002-es kerethatározat 1. cikk (1) bekezdés d) pontjára figyelemmel a tagállamoknak terrorista bűncselekménnyé kellett nyilvánítaniuk a terrorista célzattal elkövetett32 informatikai rendszer elleni eszköz jellegű bűncselekményt. Az informatikai rendszer elleni eszköz jellegű bűncselekményt a 2002-es kerethatározat 1. cikk (1) bekezdés d) pontja akként határozta meg, hogy az „az infrastrukturális létesítmény – beleértve az informatikai rendszert is – […] olyan súlyos megrongálása, amely alkalmas az emberi élet veszélyeztetésére vagy jelentős gazdasági veszteség előidézésére”. Azaz a terrorista célzatú informatikai rendszer elleni eszköz jellegű bűncselekmény elkövetési magatartása a megrongálás33 kellett hogy legyen. Ez az eszköz jellegű bűncselekmény a kiberbűnözés korai megjelenési formájának, a komputerbűnözés körébe tágabb értelemben tartozó, számítógép mint tárgy ellen irányuló cselekmények – terrorista célú géprombolás – közé tartozó deliktum volt.
Ezt követően – felismerve az információtechnológia terrorista céllal történő felhasználásának veszélyességét – az Európai Unió módosította a 2002-es kerethatározatot a Tanács 2008. november 28-i 2008/919/IB kerethatározatával34 . A 2008-as kerethatározat preambulumában hangsúlyozza, hogy a terrorista csoportok „egyre nagyobb mértékben alkalmaznak új technológiákat, különösen az internetet”35 , továbbá „az internetet Európában a helyi terrorista hálózatok és egyének ösztönzésére és mozgósítására használják, valamint az a terroristák eszközeire és módszereire vonatkozó információforrásul is szolgál, vagyis »virtuális kiképzőtáborként« működik”36 . Ezért a 2008-as kerethatározat 1. cikkével módosította a 2002-es kerethatározat 3. cikk (1) bekezdés a)–c) pontját, és előírta a tagállamok számára terrorista tevékenységgel összefüggő bűncselekményként a terrorista bűncselekmény elkövetésére való nyilvános izgatás, a terroristák toborzása és a terroristák kiképzése büntetni rendelését. Ez a rendelkezés az információtechnológia soft típusú terrorista célú felhasználásának büntetendővé nyilvánításának szükségességét jelentette Magyarország számára.
A 2008-as kerethatározattal módosított 2002-es kerethatározatot felváltotta a terrorizmus elleni küzdelemről, a 2002/475/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról, valamint a 2005/671/IB tanácsi határozat módosításáról szóló Európai Parlament és a Tanács 2017. március 15-i (EU) 2017/541 irányelve37 . Az irányelv a terrorista bűncselekmények között, a II. cím 3. cikk (1) bekezdés d) pontjával továbbra is szükségesnek tartotta a terrorista célú géprombolás büntetendővé nyilvánítását. Ezen kívül az irányelv a terrorista tevékenységhez kapcsolódó bűncselekmények között, a III. cím 5–7. cikkével fenntartotta az információtechnológia soft típusú terrorista célú felhasználása már korábban felismert formáinak – nyilvános uszítás, toborzás, kiképzésben részesítés – büntetendővé nyilvánításának szükségességét; emellett további soft típusú terrorista tevékenységgel összefüggő bűncselekményt is nevesített. Az irányelv preambulumában rámutatott ugyanis az elmúlt években növekvő és gyorsan átalakuló terrorista veszélyre, amely egyrészről a külföldi terrorista harcosok, míg másrészről az Európában maradó, de külföldön lévő terrorista csoportok által ösztönzött vagy utasított személyek cselekményeivel kapcsolatos.38 Az információtechnológia szerepe az utóbbi elkövetői kör magatartásformái esetén releváns, ezért az irányelv preambulumában kiemelte azt is, hogy „az ilyen magatartásoknak akkor is büntetendőnek kell lenniük, ha azokat az interneten követik el, a közösségi médiát is beleértve”39 . Az újabb, az információtechnológia soft típusú terrorista célú felhasználásának büntetendővé nyilvánítandó formája az irányelv III. cím 8. cikke szerint a terrorista kiképzésben való részvétel. Mindezeken kívül a terrorista bűncselekmény esetén az irányelv II. cím 3. cikk (1) bekezdés i) pontjával az eszköz jellegű bűncselekmények köre kiegészült az informatikai bűncselekménnyel. Az irányelv II. cím 3. cikk (1) bekezdés i) pontja az információs rendszert vagy adatot érintő jogellenes beavatkozás eszköz jellegű bűncselekménnyé nyilvánítását írja elő. Ez az eszköz jellegű bűncselekmény már tisztán kiberbűncselekmény, azaz terrorista célú megvalósítása az információtechnológia hard típusú terrorista célú felhasználásának felel meg.
Megállapítható tehát, hogy az Európai Unió szükségesnek tartja a terrorista cselekmények mind a hard, mind a soft típusú információtechnológia-felhasz-nálással megvalósuló formáinak büntetendővé nyilvánítását.
A kiberterrorizmusnak (informatikai terrorizmusnak) – hasonlóan a kiberbűnözéshez – nincs általánosan elfogadott definíciója.40 A szakirodalmi álláspontok abban egységesek, hogy a virtuális térben elkövetett terrorcselekmények céljaikban nem különböznek az ún. hagyományos terrorcselekményektől.41 A kiberterrorizmus a terrorizmus egyik új megjelenési formája,42 a felhasznált eszközöket tekintve jelenik meg külön kategóriaként: a számítógépes rendszereket, hálózatokat és azok adattartalmát támadja, illetőleg használja fel saját céljai eléréséhez,43 kiberterrorizmus esetén tehát a kiberbűncselekményhez terrorista célzat társul.44 Ezen álláspont szerint a kiberterrorizmust el kell határolni a terroristák egyéb internetes tevékenységétől, mint a propaganda, pénzgyűjtés, információterjesztés, biztonságos kommunikáció, hírszerzés.45 Más álláspont szerint a kiberterrorizmus azokat a terrorista cselekményeket is magában foglalja, amelyek az interneten vagy a számítógépes hálózatokon jelentkeznek és itt kívánják céljukat elérni.46
Álláspontom szerint a kiberterrorizmus fogalma – hasonlóan a kiberbűnözéshez – gyűjtőfogalom. A kiberterrorizmus szűkebb értelemben informatikai környezettől függő bűnözési forma, az ún. tisztán kiberbűncselekmény terrorista célú elkövetését jelenti, amely az információtechnológia hard típusú felhasználásával valósul meg. A kiberterrorizmus tágabb értelemben magában foglalja az informatikai környezet által elősegített terrorista cselekményeket, azaz az információtechnológia soft típusú terrorista célú felhasználásának büntetendő formáit. Ezek a terrorista cselekmények az információtechnológia felhasználása nélkül is bűncselekményt valósítanak meg, de elkövetésüket segítheti, megkönnyítheti az információs rendszer felhasználása.
A kiberterrorizmus körébe tartozó cselekményekre vonatkozó büntető anyagi jogi rendelkezések
A magyar büntetőjogi szabályozásnak az Európai Unió ismertetett rendelkezéseinek eleget kellett tennie, azaz a kiberterrorizmus elleni fellépést biztosító tényállásokat büntetőkódexünknek tartalmaznia kell.
A terrorizmus különböző megjelenési formái elleni büntetőjogi fellépést a Btk.-ban a közbiztonság elleni bűncselekmények között a 314–316/A. §-okkal szabályozott terrorcselekmény, a Btk. 317. §-a szerinti terrorcselekmény feljelentésének elmulasztása, a Btk. 318–318/A. §-ai szerinti terrorizmus finanszírozása, valamint a köznyugalom elleni bűncselekmények között a Btk. 331. § (2) bekezdése szerinti háborús uszítás tényállása biztosítja.
Az információtechnológia hard típusú terrorista célú felhasználása elleni büntetőjogi fellépés a Btk. 314. § (1) bekezdésével valósul meg. A terrorcselekmény ezen első alapesetének eszköz jellegű bűncselekménye a Btk. 314. § (4) bekezdés i) pontja alapján az információs rendszer vagy adat megsértése bűncselekménye. A Btk. ezzel megfelel az irányelv II. cím 3. cikk (1) bekezdés i) pontjával meghatározott eszköz jellegű bűncselekményi körnek. Az információs rendszer vagy adat megsértése bűncselekménye tisztán kiberbűncselekmény, az információs rendszer és a rendszerben kezelt adatok e bűncselekménynek elkövetési tárgyai. Ebben az esetben a kiberterrorizmus a kiberbűnözés e formájától kizárólag az eszköz jellegű bűncselekmény terrorista célzata [Btk. 314. § (1) bekezdés a)–c) pontjai] alapján határolható el. A Btk. 314. § (1) bekezdése szerinti, a Btk. 314. § (4) bekezdés i) pontjára figyelemmel megvalósuló kiberterrorista bűncselekmény a szűkebb értelemben vett kiberterrorizmus körébe tartozó cselekmény, informatikai környezettől függő bűnözési forma speciális terrorista céllal. Ez az ún. tisztán kiberterrorista bűncselekmény.
Az információtechnológia soft típusú terrorista célú felhasználása tipikusan a saját weboldal működtetésével és médiaként használatával, a propaganda terjesztésével, a terroristák kiképzéséhez szükséges online kiadványok közzétételével, az új terroristacsoport-tagok vagy támogatók toborozásával, a lehetséges célpontról adatszerzéssel, valamint az információs rendszer segítségével történő kapcsolattartással valósul meg. Ezen cselekmények közül az Európai Unió a terrorista weboldal működtetésének, annak médiakénti használatának, a terrorista propaganda terjesztésének, a terroristák kiképzéséhez szükséges online kiadványok közzétételének, valamint az új terroristacsoport-tagok vagy támogatók toborozásának büntetni rendelését tartja szükségesnek.
Az irányelv III. cím 5. cikke előírta a tagállamok számára a terrorista bűncselekmény elkövetésére való nyilvános uszítás büntetendővé nyilvánítását, ezzel reagálva az információtechnológia soft típusú terrorista célú felhasználását jelentő terrorista weboldal működtetésére, annak médiakénti használatára, a terrorista propaganda terjesztésére. A nyilvános uszítás valamely üzenetnek azzal a szándékkal történő terjesztésével vagy egyéb módon a nyilvánosság számára – bármilyen eszköz révén akár online, akár offline módon történő – hozzáférhetővé tételével valósul meg, hogy terrorista bűncselekmény elkövetésére felbujtson.47 Az irányelv IV. cím 13. cikkével előírta azt is, hogy a terrorista bűncselekmény tényleges elkövetése, illetve az irányelvben meghatározott más konkrét bűncselekmény vonatkozásában fennálló kapcsolat megállapítása nem szükséges feltétel a nyilvános uszítás bűncselekményének megállapíthatóságához. Ez a terrorista magatartás a Btk. 315. § (1) bekezdése szerinti terrorcselekmény sui generis előkészületi változatát valósítja meg, amennyiben konkrét terrorcselekményt megelőző cselekményről van szó. Amennyiben a terrorista magatartás nem kapcsolódik konkrét terrorcselekményhez, hanem a nagy nyilvánosság előtti – tipikusan ilyen az interneten történő – elkövetés alkalmas a terrorizmus támogatására, a Btk. 331. § (2) bekezdése szerinti háborús uszítás bűntette állapítható meg.48
A terroristák kiképzésre is használják az információtechnológia nyújtotta a lehetőségeket (ún. soft módszer). Az irányelv III. cím 7. és 8. cikke alapján a terrorista kiképzésben részesítést és terrorista kiképzésben részvételt is büntetendővé kellett nyilvánítaniuk a tagállamoknak. A kiképzés és a kiképzésben részvétel a robbanóanyagok, tűzfegyverek vagy más fegyverek, mérgező vagy veszélyes anyagok készítésére vagy használatára, vagy más különleges módszerek vagy technikák alkalmazására vonatkozó útmutatás adása, illetve útmutatás igénybevétele terrorista bűncselekmény elkövetése vagy abban való közreműködés céljából.49 A Btk. 315. § (1) bekezdése öt vagylagos elkövetési magatartást határoz meg. A szükséges vagy könnyítő feltételek biztosítása átfogó jellegű: amit ugyanis nem említ külön a büntetőtörvény mint előkészületi jellegű cselekményt (pl. robbanóanyag beszerzését, a robbanószerkezet összeszerelését, elkövetésre alkalmassá tételét), az a feltételek biztosítása körében nyer értékelést. Tehát a tipikus terrorista eszközök előállításához vagy kezeléséhez szükséges tudás – jellemzően online – átadását, megszerzését (azaz a kiképzést és a kiképzésben részvételt) a Btk. 315. § (1) bekezdése szerinti terrorcselekmény sui generis előkészületi változata az elkövetés elősegítése céljából az ehhez szükséges vagy könnyítő feltételek biztosítása révén – konkrét, tervbe vett terrorcselekmény esetén – átfogja.50 Ha a kiképző és a kiképzésben részt vevő terrorista elkövető cselekménye nem áll összefüggésben egy konkrét, tervbe vett terrorcselekménnyel, a magatartás büntetlen marad. Az irányelv IV. cím 13. cikke alapján ugyanis a kiképzést és a kiképzésben részvételt konkrét terrorista bűncselekménnyel fennálló kapcsolat hiányában is büntetendővé kell nyilvánítani, azonban a magyar büntetőjogi szabályozás e téren hiányos.51
Az információtechnológia soft típusú terrorista célú felhasználását jelentő új terroristacsoport-tagok vagy támogatók toborozásának büntetendővé nyilvánítását az irányelv III. cím 6. cikkével (terroristák toborzása) szintén előírta a tagállamok számára. A terroristák toborzása más személyeknek terrorista bűncselekmény vagy a terrorista csoporthoz kapcsolódó bűncselekmények (terrorista csoport irányítása, terrorista csoport tevékenységében részvétel, beleértve a finanszírozást is) egyikének elkövetésére vagy elkövetésében való közreműködésre való felhívása.52 Ez a terrorista magatartás – amennyiben konkrét terrorcselekményt megelőző cselekményről van szó – a Btk. 315. § (1) bekezdése szerinti terrorcselekmény sui generis előkészületi változatát valósítja meg; ha pedig a terrorcselekmény terrorista csoportban történő elkövetése érdekében kerül kifejtésre, a Btk. 315. § (2) bekezdésébe ütközik. Amennyiben a toborzás a terrorista csoportban részvételre felhívással vagy a terrorista csoport irányítására felhívással úgy valósul meg, hogy az elkövető szándéka nem a terrorcselekmény elkövetésére, hanem a terrorista csoport létrehozására irányul, a Btk. 314. § (2) bekezdés b) pontja szerinti terrorista csoport szervezésének bűntette állapítható meg.53 A terroristák toborzása esetén az irányelv IV. cím 13. cikk alapján szintén nem szükséges az irányelvben meghatározott más konkrét bűncselekmény vonatkozásában fennálló kapcsolat megállapítása. Amennyiben a terroristák toborzása nem konkrét terrorcselekmény vonatkozásában, hanem általánosságban, a terrorizmus támogatása érdekében történik, a Btk. 331. § (2) bekezdése szerinti háborús uszítás bűntette kerülhet megállapításra. Ennek a bűncselekménynek az elkövetési magatartása egyrészről a terrorizmus támogatására uszítás, amely a terrorizmus melletti személyes eszmei kiállásra, ideológiai támogatásra törekszik késztetni; míg másrészről a terrorizmust támogató hírverés folytatása, amely ismétlődő jelleggel pozitív színben tünteti fel, népszerűsíti a terrorizmust.54 Kétségtelen, hogy az irányelv a toborzás elkövetési magatartásaként a felhívást jelöli meg, amely a magyar büntetőjogban sikertelen rábírást takar. A rábírás módja azonban közömbös, bármilyen magatartás alkalmas lehet a megállapítására, így a sikertelen rábírás más érzelmeire ható nyílt felhívással is megvalósulhat. A terrorizmus támogatására uszítás bűntettének lényege, hogy nem konkrét bűncselekmény (konkrét terrorcselekmény) elkövetésére irányul a felhívás, hanem általánosságban a terrorizmust, annak térnyerését támogatja cselekményével az elkövető. Ezért álláspontom szerint a Btk. 331. § (2) bekezdése az elkövetési magatartások meghatározását illetően megfelel az irányelv rendelkezéseinek.55 A terrorizmus támogatására uszítás bűntettének elkövetési helye a nagy nyilvánosság.56 Ezt a tényállási elemet az irányelv nem tartalmazza (ezáltal tehát a magyar büntetőjogi szabályozás szűkíti a büntetőjogi felelősségre vonás körét), azonban az irányelv rendelkezésének nyelvtani értelmezése alapján a terroristák toborzása minden esetben – a fentieket is beleértve – más személyekre irányul, azaz a címzetti körnek legalább két főnek kell lennie. A magyar büntetőjogi szabályozás hiányosságaként jelentkezik más személyeknek a terrorista csoport finanszírozására felhívása büntetendővé nyilvánítása. Ugyanis az irányelv III. cím 6. cikke szerinti terroristák toborzása a 4. cikkben meghatározott bármely bűncselekményre vonatkozhat, így a 4. cikk b) pontja szerinti terrorista csoport tevékenységének bármilyen módon történő finanszírozására is. E cselekménynek az irányelv IV. cím 13. cikk alapján szintén a terrorista bűncselekmény tényleges elkövetése nélkül, valamint az irányelvben meghatározott más konkrét bűncselekmény vonatkozásában fennálló kapcsolat hiányában is büntetendőnek kellene lennie.
Következtetések
A társadalmi, gazdasági változás együtt jár a bűnözés struktúrájának megváltozásával is. A technikai fejlődés, valamint az infokommunikációs technológiák használatának térnyerése a terrorizmus jelenségére is hat. A terrorizmus új megjelenési formáját jelentő kiberterrorizmus esetén is elengedhetetlenül szükséges, hogy megfelelő büntető anyagi jogi szabályozás álljon rendelkezésre a kiberterrorista elkövető büntetőjogi felelősségre vonásához. A hatékony jogalkalmazáshoz első lépésként meg kell határozni, definiálni kell azt, hogy a kiberterrorizmus milyen magatartásformákat takar. Álláspontom szerint a kiberterrorizmus nemcsak a szűk értelemben vett, ún. tisztán kiberbűncselek-mény terrorista célú megvalósítását – azaz a tisztán kiberterrorista bűncselekményt mint informatikai környezettől függő bűncselekményt – takarja, hanem tágabb értelemben magában foglalja a terroristák internethasználatának büntetendő formáit is: a nyilvános uszítást, a toborzást, a kiképzésben részesítést és a kiképzésben részvételt. Az ezeket megvalósító terrorista cselekmények az informatikai környezet által elősegített bűnözés körébe tartoznak, azaz hagyományos deliktumot valósítanak meg úgy, hogy az elkövetésében az infokommunikációs technológiák jellemzően közvetítő közeg szerepet játszanak.
A kiberterrorizmus elleni fellépést biztosító büntető anyagi jogi szabályozás kapcsán megállapítható, hogy az a sorozatos tényállás módosítások ellenére sincs összhangban az európai uniós elvárásokkal. A Btk. a tisztán kiberterrorista bűncselekményt már jóval az Európai Unió erre vonatkozó elvárását megelőzően szabályozta. A terrorcselekmény első alapesetének ugyanis 2003. március 1. napjától eszköz jellegű bűncselekménye a tisztán kiberbűncselekmény.57 Bár a terrorcselekmény tényállásának ezen módosításakor a jogalkotó a 2002-es kerethatározat rendelkezéseire figyelemmel igyekezett meghatározni az eszköz jellegű bűncselekmények körét,58 az mégis – erre vonatkozó európai uniós előírás nélkül, mivel a 2002-es kerethatározat 1. cikk (1) bekezdés d) pontja a terrorista célú géprombolásnak megfelelő eszköz jellegű bűncselekményre utaló előírást tartalmazta – kibővült a számítástechnikai rendszer és adatok elleni bűncselekménnyel. Az Európai Unió évekkel később, az irányelv II. cím 3. cikk (1) bekezdés i) pontjával rendelkezett arról, hogy a tagállamok az információs rendszert vagy adatot érintő jogellenes beavatkozást is nyilvánítsák terrorista eszköz jellegű bűncselekménnyé.
A terroristák internethasználatának büntetendővé nyilvánítandó formái – az Európai Unió elvárásaira figyelemmel – a terrorista bűncselekmény elkövetésére való nyilvános uszítás, a terroristák toborzása, a terrorista kiképzésben részesítés és a terrorista kiképzésben részvétel. Ezeknek a terrorista tevékenységekhez kapcsolódó bűncselekményeknek a terrorista bűncselekmény tényleges elkövetése, illetve az irányelvben meghatározott más konkrét bűncselekmény vonatkozásában fennálló kapcsolat megállapítása nem szükséges feltétele. A nyilvános uszítás – amennyiben konkrét terrorcselekményt megelőző cselekményről van szó – a Btk. 315. § (1) bekezdése alapján, avagy – amennyiben a terrorista magatartás nem kapcsolódik konkrét terrorcselekményhez, de a nagy nyilvánosság előtti elkövetés alkalmas a terrorizmus támogatására – a Btk. 331. § (2) bekezdése alapján büntetendő.59 A tipikus terrorista eszközök előállításához vagy kezeléséhez szükséges tudás átadása, megszerzése – azaz a terrorista kiképzésben részesítés és a kiképzésben részvétel – konkrét, tervbe vett terrorcselekmény esetén a Btk. 315. § (1) bekezdésébe ütközik.60 Ha a kiképző és a kiképzésben részt vevő terrorista elkövető cselekménye nem áll összefüggésben egy konkrét, tervbe vett terrorcselekménnyel, a magatartás nem valósít meg bűncselekményt.61 A terroristák toborzása más személyeknek terrorista bűncselekmény vagy a terrorista csoporthoz kapcsolódó bűncselekmények – így a terrorista csoport irányítása, a terrorista csoport tevékenységében részvétel, beleértve a finanszírozást is – egyikének elkövetésére vagy elkövetésében való közreműködésre való felhívása. Ez a terrorista magatartás konkrét terrorcselekmény elkövetésére felhívás esetén a Btk. 315. § (1) bekezdése szerint; ha pedig a felhívás terrorcselekmény terrorista csoportban történő elkövetése érdekében kerül kifejtésre, a Btk. 315. § (2) bekezdése szerint minősül. Amennyiben a toborzás a terrorista csoportban részvételre felhívással vagy a terrorista csoport irányítására felhívással úgy valósul meg, hogy az elkövető szándéka nem a terrorcselekmény elkövetésére, hanem a terrorista csoport létrehozására irányul, a Btk. 314. § (2) bekezdés b) pontja szerinti terrorista csoport szervezésének bűntette állapítható meg.62 Amennyiben a terroristák toborzása nem konkrét terrorcselekmény vonatkozásában, hanem általánosságban, a terrorizmus támogatása érdekében, nagy nyilvánosság előtt történik, a Btk. 331. § (2) bekezdése szerinti háborús uszítás bűntette valósul meg. A toborzás körében a magyar büntetőjogi szabályozás hiányosságaként jelentkezik más személyeknek a terroristacsoport finanszírozására felhívása büntetendővé nyilvánítása.
Bőczné Neparáczki Anna Viktória PhD, ügyész, Budapesti XIV. és XVI. Kerületi Ügyészség
Fájó csendbe merülten búcsúzunk Kovács Tamástól
Mi lehet az a zárószó, amely méltó a búcsúra? Vajon összefoglalhatók-e egy rövid megemlékezésben Kovács Tamás életének főbb állomásai, higgadtan, zord kétségbeesés és könnyhullatás nélkül?
Bármit írni róla most nagyon nehéz. Megakad a toll, elszorul a torok. Próbálom összeszedni hivatali pályafutásának fontosabb szakaszait, még akkor is, ha azokat mindenki ismeri.
Közel hat évtizedet töltött el az ügyészségi szervezetben. 16 évig katonai főügyészként dolgozott, a legfőbb ügyész helyettesi pozíciót is betöltötte, és 2006-tól 2010-ig volt legfőbb ügyész. Jogászi életpályáját mindig áthatotta a hivatás szeretete, a szakmai kérdések megoldásában is kimagasló teljesítményt nyújtott. Közel tíz évig a Magyar Jogász Egylet alelnöke volt, emellett több szakmai társaságot alapított, és ezekben is betöltötte az elnöki pozíciót.
Hazai és külföldi elismerései közül mindenképpen meg kell említenünk az alábbiakat:
- Ügyészség Kiváló Dolgozója (1973);
- Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje (1998);
- Szolgálati Emlékjel „katonai tagozata kitüntetés” (1999);
- Finkey Ferenc-díj (2000);
- Kozma Sándor-díj (2001);
- Lengyel Köztársaság Nemzetvédelmi Minisztériumának Emlékérme (2002);
- Brazil Szövetségi Köztársaság Katonai Főállamügyészsége Érdemrendjének Nagykeresztje (2002);
- Hunyadi János-díj (2003);
- Egyesült Államok Elnöki Érdemrend („The Legion of Merit”);
- Deák Ferenc-díj (2006);
- Szalay László Emlékérem (2010);
- Pro Facultate Érdemérem (2010 – Pécsi Tudományegyetem);
- „A jog szolgálatában” kitüntető cím (Magyar Ügyvédi Kamara Elnöksége – 2014).
A fentieken túlmenően nagyon büszke volt Kovács Tamás arra a megbecsülésre, hogy szülőfaluja, Nagykónyi 2015. október 31-én díszpolgári címet adományozott neki. Az indokolásban azt állt, hogy kiemelkedően jelentős munkájával, egész életművével, példamutató emberi magatartásával országosan és nemzetközi viszonylatban olyan általános elismerést szerzett, amely mindenképpen hozzájárult Nagykónyi tekintélyének, jó hírnevének növeléséhez.
Katonai elismerései közül ki kell emelnünk, hogy 1990-ben az Amerikai Egyesült Államok szárazföldi haderő fellebbezési bíróságának tiszteletbeli tagja lett, továbbá megkapta az amerikai katonai fellebbviteli bíróság tiszteletbeli tagja címet is. 1995-től pedig az Ohio Állam Nemzeti Gárdája tiszteletbeli ezredese ranggal is büszkélkedhetett. 1997-ben, első külföldi személyként, az Egyesült Államok szárazföldi haderő katonai jogi szolgálatának – közismert nevén JAG – tiszteletbeli tagjává választották.
Nemzetközi kapcsolatai is számottevőek, nagy szaktekintélynek örvendett az egész világon, mint a katonai büntetőjog, ezen belül is a katonai ügyészi munka kiváló művelője.
Számos sikeres nemzetközi konferenciát, egyebek között a katonai büntetőjogi világkonferenciákat is Kovács Tamás szervezte. Beválasztották őt a Nemzetközi Hadijogi és Katonai Társaság igazgatóságába is. Évtizedekkel ezelőtt, nyolc hónapon át Dél-Vietnámban – mint a Nemzetközi Ellenőrzési és Felügyelőbizottság magyar tagja – aktívan közreműködött a térségben zajló háborút lezáró 1973. évi párizsi megállapodás helyszíni végrehajtásában.
Jó persze felsorolni mindezt, de ezek a rangok, címek, pozíciók, tevékenységek közismertek, valamennyien jól tudjuk, ki volt Kovács Tamás és mit tett. Erős ember volt, és nem csak a szó fizikai vonatkozásában. Ereje belülről fakadt, igazi, természetes, magától értetődő erő volt ez. Ebből fakadt bátorsága, nyíltsága és erkölcsi tisztasága.
***
Én most – és talán ez nem tiszteletlenség a részemről – Kovács Tamástól nem hivatalosan, hanem kollégájaként búcsúzom, ugyanis az utóbbi éveket aktív munkával az OKRI-ban töltötte, ahol szintén szerető kollégák vették körbe. A szakmai tanácsadásokon túl az intézeti kutatásokban is részt vett, de nemcsak a munkaidőt töltötte az OKRI dolgozóival, hanem azon kívül is találkozott velünk. Közös kirándulásokat szervezett, együtt ünnepeltük a kollégák születés- és névnapját, továbbá az ÜOE által szervezett főzőversenyeken az elmúlt években Tamás már az OKRI csapatát erősítette. Mindenki tudta róla, aki ismerte őt, hogy milyen kitűnően áll a kezében a fakanál, és mennyire otthonosan mozog a bogrács körül. Mindenről lehetett beszélgetni vele, okos volt, bölcs, és persze nagyon segítőkész. Sokat nevettünk a társaságában, na, nem vicceken, inkább anekdotákon, amelyek nyomán életszerű történeteket villantott fel. Mi nagyszerűen mulattunk, ő nem fáradt ki, ahogy a halat sem fárasztja ki az úszás, minden tette, minden szava, minden mozdulata olyan természetes volt.
Kovács Tamás szerencsés ember volt: szerette a családját, szerette a munkáját, szerette a barátait, szerette a kollégáit, és viszont. Szerette őt a családja, szerették a barátai, a kollégái, szerette mindenki. Ezért is olyan nehéz őt elengedni. De ha egyszer elmúlik majd a halála miatt érzett fájdalom, és békés szívvel tudunk már gondolni rá, akkor az emlékével az is visszatér, ami jó volt és szép, és amiről most olyan nehéz bármit is szólni.
Kovács Tamás nemcsak szavai szerint, de szemével is szépnek látta a világot. És nem csak szépnek látta, szépen is látta. A történetmesélés igazi nagymestere volt. Szavai vizualitásában az események szárazon kopogó szövege anekdotává finomult. Mi meg körbevettük őt, és úgy figyeltünk minden mondatára, mint gyermekek a felnőttek meséjére. Az „igazat” mondta, nem csak a „valódit”. És most, hogy szívünket a halála a gyászig emeli, nélküle, de mégis vele, mi is sötétben maradunk.
Kiss Anna, PhD: tudományos főmunkatárs, OKRI
Szemléletformáló tréning, avagy a rendőr, az ügyész, a bíró és öt emberkereskedelmes ügy
2019. november 20–21-én a Hotel Budapestben került megrendezésre a Belügyminisztérium szervezésében egy szemléletformáló tréning, amelyen három megye1 két-két kijelölt rendőre, ügyésze és bírája vett részt. Erről az egyáltalán nem szokványos eseményről adunk az alábbiakban egy rövid összegzést, mutatunk be néhány általunk fontosnak tartott gondolatot, az aktualitásokat is érintve.2
Előzmények
A Belügyminisztérium Európai Együttműködési Főosztály, Emberkereskedelem Elleni és horizontális Osztálya Jakubovich Nóra Tamara vezetésével regionális szintű közös képzések megtartását tűzte ki célul 2019 második felére, amelynek megvalósításában mind a Legfőbb Ügyészség, mind az Országos Kriminológiai Intézet kijelölt munkatársai is segítségére voltak.3
Az Országos Kriminológiai Intézetben 2019-ben Az emberkereskedelmi ügyek sajátosságai, a kizsákmányolás büntetőjogi, kriminológiai és szociológiai értékelése címmel kutatást végeztünk. Ennek során a 2013. július elseje óta hatályos emberkereskedelem tényállásban szereplő kizsákmányolás fogalmát és annak jogalkalmazói gyakorlatát vizsgáltuk. Többféle módszert alkalmaztunk: a nemzetközi és a hazai szakirodalom feldolgozása mellett, iratelemzés során a 2013–2018 között indult büntetőeljárások ügyészségi házi iratait tanulmányoztuk, mélyinterjúkat készítettünk, hazai és nemzetközi szakirodalmat dolgoztunk fel, elemeztük a rendelkezésre álló nemzetközi és hazai statisztikai adatokat; valamint kerekasztal-beszélgetést szerveztünk.4 A Btk. 192–193. §-ai szerint minősülő ügyek iratait kértük be, összesen 127 irat állt rendelkezésünkre.
Ezen ügyiratok alapján végzett empirikus vizsgálat eredményeiről tartottuk a szemléletformáló tréningen a bevezető előadásokat, és a feldolgozott esetek közül választottunk ki tíz ügyet, amelyből a Belügyminisztériummal közösen szűkítettük öt „tipikus” esetre a kört.
Az OKRI-ban zajló kutatás hátterét az adta, hogy 2018 októberében a Legfőbb Ügyészség kiadta a KSB 3771/2018/5-I. – NF. 3889/2014/11-es számú irány-mutatását, amelyben az emberkereskedelem esetében a kizsákmányolás és a kiszolgáltatott helyzet értelmezése, a kerítés bűncselekményétől való elhatárolása olvasható.
Ezt követően 2019 májusában egy kiegészítő iránymutatás (KSB 3771/2018/45-II. – NF. 3889/2014/17-II.) készült az emberkereskedelem bűntette sértettjeinek azonosításával, valamint annak kiemelésével kapcsolatban, hogy ezen sértettek különleges bánásmódot igénylő személyként kezelésének szükségessége, valamint törvényi kötelezettsége nagy valószínűséggel a legtöbb esetben fennáll.
A szemléletformáló tréning igyekezett a nemzetközi elvárásoknak, kívánalmaknak is eleget tenni: mind az Európai Bizottság, mind az Európa Tanács ún. GRETA szakértői csoportja javaslatait figyelembe véve alakította ki a Belügyminisztérium a tréning programját.
Az amerikaiak által készített, 2019. évi ún. TIP jelentés többek között azt ajánlotta Magyarországnak a 2019–2020-as időszakra, hogy „képezni szükséges a bűnüldöző hatóságok képviselőit, az ügyészeket és bírákat a bűncselekmény súlyosságáról és az áldozatok kezdeti beleegyezésének irrelevanciájáról a bűncselekmény bizonyításának vonatkozásában”.5 Éppen ezért a rendőrség, az ügyészség és a bíróság is képviseltette magát a kiválasztott megyékből.
A 2019 őszén megjelent GRETA-jelentés is hangsúlyozza a magyar döntéshozóknak, hogy „hozzanak intézkedéseket annak biztosítása érdekében, hogy az emberkereskedelem eseteit proaktív módon vizsgálják ki, üldözzék, és eredményes, arányos és visszatartó erejű ítéleteket hozzanak”. 6 A Belügyminisztérium fő célkitűzése éppen ezzel is összhangban az volt, hogy az emberkereskedelem jelensége elleni fellépés érdekében az érintett felek között szakmai párbeszéd kezdődjön.
A tréning napirendje
Azt már korábban említettük, hogy az OKRI-kutatás eredményeinek összegzésével kezdődött a belügyminisztériumi köszöntő után a tréning. Az emberkereskedelem és a kényszermunka szociológiai, kriminológiai jellemzői után a felmerült dogmatikai, elhatárolási, halmazati kérdésekről, a feldolgozott iratok jellemzőiről volt szó. Ez alapján az emberkereskedelem és a kényszermunka magyar elkövetők által, magyar sértettek sérelmére inkább Magyarországon valósul meg, ugyanakkor a határon átnyúló jelleg is előfordul.
Az OKRI után a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda Emberkereskedelem elleni alosztályának vezetője ismertette a nemzetközi, szervezett emberkereskedelmes ügyeik jellemzőit, kihívásait. Ezt követően a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Főügyészség csoportvezető ügyésze ismertette a bordélyházak működtetésével, vezetésével megvalósuló prostitúció elősegítésének bűntettével, illetve emberkereskedelem bűntettével kapcsolatos büntetőeljárások tapasztalatait, jogalkalmazóként a gyakorlat alapján megfogalmazott gondolatait, javaslatait. A nap utolsó előadását a Kúria Büntető Kollégiumának vezetője tartotta a Kúriai végzésekről, továbbá a bíróság álláspontjáról az emberkereskedelemmel kapcsolatban.
A Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem elleni program vezetője bemutatott egy esetet, amelyben segítőként vett részt, két sértett sorsát, sértetté válásuk előzményeit, történetét, az elszenvedett cselekményeket, az eljárás jellemzőit, valamint az utóéletüket ismerhettük meg.
Ezt követően tudhattak meg többet a résztvevők a bevezetőben említett két iránymutatás hátteréről. A Legfőbb Ügyészség által 2018 őszén és 2019 tavaszán az emberkereskedelemmel kapcsolatban elkészített iránymutatások a valósághű tényállás felderítésében és a tényállás helyes minősítésében nyújtanak segítséget az ügyészség emberkereskedelem bűntettével foglalkozó szervezeti egységeinek, és az ügyészeken keresztül, az ő közvetítésükkel a nyomozó hatóságoknak ezen bűncselekmény, valamint ezen bűncselekményhez kapcsolódó, és elhatárolási problémát okozó további bűncselekmények (kerítés, prostitúció elősegítése, gyermekprostitúció kihasználása, kényszermunka) felderítéséhez, vizsgálatához.
A feldolgozott esetekről
A frontális előadásokat követően került sor a kiválasztott esetek feldolgozására. Az ügyeket Balogh Krisztina r. alezredes javaslatára az általa egy CEPOL-kurzuson látottak alapján ismertettük: az eseteket szakaszokra bontottuk, a szereplők neveit átírtuk, csepegtetve adtuk az információt a résztvevőknek, lehetőséget biztosítva, hogy végiggondolják, az addig rendelkezésre álló adatok szerint mit tudnak, és hogyan folytatnák az ügyet.
Két esetet a teljes résztvevői kör együtt, hármat kisebb csoportokban dolgoztak fel a meghívottak, majd közösen átbeszéltük azokat. A csoportok kialakításakor is igyekeztünk figyelni a csoportdinamikára, illetve az együttműködés gördülékenyebbé tételére. Az első nap az előadásokat követően a bemelegítő, közös ügy feldolgozásakor még hivatásrendenként voltak a csoportok: külön rendőri, ügyészi és bírói csoport.
Ezt követően vegyes csoportokat alakítottunk ki, keverve a megyéket és a hivatásrendeket, rendőrök, ügyészek és bírók is voltak minden csoportban, hogy az adott információk alapján meg tudják osztani a véleményüket, gyakorlatukat egymással, segítve azt, hogy megértsék a másik oldalt. A távolság, a távolságtartás eleinte leginkább a büntetőeljárás kezdő pontját jelentő rendőrök és a végpontot jelentő bírók között volt felfedezhető. A két nézet, szemlélet közt az ügyész biztosította az összeköttetést, mint ahogy a való életben is az ügyész személye, az ügyész eljárása köti össze a két szakaszt. Az ügyész az, aki ismeri a nyomozás során felmerülő problémákat, és ő az, aki a bíróság előtti eljárás nehézségeivel is tisztában van, ezért személyének, szaktudásának kiemelt jelentősége van az eljárás eredményessége, az emberkereskedelem elleni fellépés szempontjából is. A szemléletformáló tréning lehetőséget biztosított arra, hogy a rendőrök bepillantást nyerjenek a bírói döntéshozatal során felmerülő szakmai, lelkiismereti kérdésekbe, és viszont. A bírói hivatásrend tagjai megismerhették a nyomozás ügyiratait lapról lapra összeállító személyek gyakorlatát, gondolkodásmódját.
A csoportok munkájában moderátori szerepet töltöttek be az OKRI kutatói, Balogh Krisztina r. alezredes és a Belügyminisztérium emberkereskedelem-szakértői.
Az esetek kiválasztásakor a fontosabb problémák, nehézségek bemutatása, átbeszélése volt a fő szempont; úgymint a kizsákmányolás, a kiszolgáltatott helyzet, a sértett önkéntessége, valamint az elhatárolás kérdése.
A jogalkalmazók körében bizonytalanság tapasztalható a törvény indokolásából kiolvasható, azonban a törvényi fogalomból nem egyértelműen és nem világosan kirajzolódó jogalkotói szándék értelmezését illetően, a kizsákmányolás fogalmához kapcsolódóan.
A kizsákmányolás céljából megvalósított emberkereskedelem bűntette megállapítása a törvényi tényállásban rögzített cél mellett az ott írt elkövetési magatartások (az eladás, megvásárlás, elcserélés, átadás, átvétel, toborzás, szállítás, elszállásolás, elrejtés, más részére történő megszerzés) tanúsítása kell.
A törvény kizsákmányolás fogalmának következő eleme a kihasználás, amely a saját hasznára fordítást jelenti. Azaz a jogalkotó, amikor a kiszolgáltatott helyzet kihasználásáról beszél, arra utal, hogy az elkövető a sértett kiszolgáltatott helyzetéből hasznot kíván húzni. Ehhez képest szinte már csak nyomatékosításként szolgál a fogalom következő eleme, az előny szerzésére törekvés. Ez utóbbi azt rögzíti, hogy az elkövető által kívánt haszonnak, az előnynek – amely lehet vagyoni, de attól különböző előny (pl. kedvezőbb helyzet, kedvezmény) is – nem kell realizálódnia.
A kizsákmányolási céllal elkövetett emberkereskedelem esetén az elkövetőtől függetlenül létrejött sértetti kiszolgáltatott helyzet lehet az, amely a sértettet arra „kényszeríti”, hogy alávesse magát a visszaélésnek, azaz az elkövető nem tanúsít kényszerítő magatartást, így a sértett magatartása a látszólagos önkéntesség jegyeit hordozza.
A kizsákmányolás törvényben meghatározott fogalma: a kiszolgáltatott helyzetbe hozott vagy helyzetben tartott sértett e helyzetének kihasználásával előnyszerzésre törekvés.
Az elkövetőtől függetlenül kialakult, akár a sértett magatartásának következtében fennálló kiszolgáltatott helyzet kihasználása, annak fenntartása, az abból való kilábalás megakadályozása is e fogalom alá vonandó, és nem csak az elkövető által létrehozott és fenntartott helyzet előnyszerzés végett történő kihasználása tartozik ebbe a körbe.
A sértett kiszolgáltatott helyzete fennálltának, illetve az ilyen helyzet kihasználására irányuló célzatnak az értékelése az egyes büntetőügyekben a bizonyítás eszközeinek vizsgálatával végezhető el.
Fontos, hogy az emberkereskedelem megállapításához nem szükséges, hogy például a prostitúciós tevékenység végzésére a sértettet akár az elkövető, akár más személy a büntető anyagi jogi kényszerítés révén vegye rá; a kiszolgáltatott helyzet már akkor megállapítható, ha a sértett elfogadható választási lehetőség hiányában saját elhatározásából végez prostitúciós tevékenységet, és az elkövető a sértett e helyzetének kihasználása révén kíván előnyt szerezni, az elkövetési magatartás bármelyikét e célból valósítja meg.
A munkáltatással összefüggő emberkereskedelmet illetően is megemlítendő, hogy a kizsákmányolás minden olyan esetben megállapítható, amikor a sértett tényleges vagy elfogadható választási lehetőség hiányában kénytelen alávetni magát a munkáltatás révén történő kizsákmányolásának. Ilyen körbe vonható az az eset is, amikor a sértett rossz körülmények között, aránytalanul kevés fizetés ellenében, vagy fizetés nélkül végzett munkáltatása következtében kénytelen alávetni magát a visszaélésnek. A kiszolgáltatott helyzet értelmezése tehát a munkáltatással összefüggésben elkövetett emberkereskedelem tekintetében sem térhet el a prostitúciós tevékenység kapcsán kifejtettektől.
A kiszolgáltatottság tág, törvényben meg nem határozott fogalom; nem lehet felmérni, meghatározni azt a számtalan egyedi körülményt, amely egy ilyen helyzetet előidéz, arra csak a szó általános jelentéséből lehet következtetni az adott ügyben, és amelynek megítélése nyilvánvalóan a jogalkalmazó személyiségétől, érzékenységétől is függ. Ezért különösen fontos a szemléletformálás.
Az elkövető által létrehozott kiszolgáltatott helyzet észlelése, értékelése nem jelent problémát a gyakorlat számára. Ugyanakkor az elkövetőtől függetlenül létrejött kiszolgáltatott helyzet megítélése korántsem ilyen egyértelmű.
Különösen a kiskorúság, azaz a 18. év alatti kor esetén, amellyel kapcsolatban két dologra szeretnénk felhívni a figyelmet. Egyrészt az alapvető jogok biztosának AJB-1485/2018. számú jelentése7 fontos az állami ellátórendszerre szoruló gyermekek helyzetének, körülményeinek elemzéséhez kapcsolódóan. Másrészt, ameddig a fiatalkorú elkövetők számára a jogalkotó intézményesítette az életkori sajátosságaikhoz igazodó törvényeket, addig a sértetti oldalon a jogalkalmazó feladata, hogy a kiskorú áldozatokat hasonló védelemben részesítse, megfelelő empátiával forduljon a kiskorú sértettek irányába, kellő körültekintéssel járjon el, belehelyezkedjen az ő egyedi helyzetébe, figyelembe vegye életkori és szociális adottságait, amikor kihallgatja, amikor a cselekedeteit értékeli, amikor a motivációit vizsgálja, amikor abban a kérdésben dönt, hogy volt-e tényleges vagy elfogadható választási lehetősége. Még hangsúlyosabban igaz ez egy olyan gyermek esetén, aki az állami ellátórendszerben kénytelen felnőni.
A sértett önkéntessége
Kiemelendő, hogy a sértett nem adhat érvényes beleegyezést az emberi méltóságát, személyi szabadságát sértő bűncselekmény elkövetéséhez (pl. ugyan beleegyezik a sértett prostitúciós tevékenység végzésébe, de amikor őt egy bezárt helyiségben eladják másnak, hogy ilyen munkát végezzen, ez már nyilvánvalóan nem áll fenn). Nem a prostitúciós tevékenység vagy egyéb, más jellegű munkavégzés az, ami sérti az adott személy emberi méltóságát, hanem az, hogy ezen törvényi tényállásban rögzített elkövetési magatartások tanúsításával és az ott meghatározott célból ki is használja, kizsákmányolja, emberi méltóságát ezáltal csorbítja.
Utalnunk kell e körben a 2011/36/ EU irányelvre, amelynek értelmében eseti alapon kell értékelni, hogy az érintett érvényes belegyezését adta-e az ilyen munka vagy szolgáltatás végzésébe azzal, hogy
- egyrészt gyermek esetén az esetleges belegyezést sosem lehet érvényesnek tekinteni,
- másrészt, hogy az emberkereskedelem áldozatának a tervezett vagy megvalósított kizsákmányoláshoz adott belegyezése nem vehető figyelembe, ha a cselekményt a kiszolgáltatott helyezettel való visszaélés révén valósítják meg. Ennek megfelelően az ilyen személy cselekményhez adott beleegyezése érvényesnek nem tekinthető, az elkövetőt a büntetőjogi felelősség alól nem mentesíti.
A prostitúcióhoz kapcsolódó egyéb bűncselekmények és az emberkereskedelem bűntettének elhatárolása körében az alábbiak bemutatását tartottuk fontosnak az esetek feldolgozása során.
Kerítés (Btk. 200. §), ha valaki haszonszerzés céljából valakit szexuális cselekmény végzésére másnak megszerez. Kerítés esetén az emberkereskedelemhez hasonlóan megszerzésről van szó, mégpedig haszonszerzés céljából történő megszerzésről. A különbség mégis a két magatartás között az, hogy a kerítés esetében nincs kizsákmányolási célzat, azaz a szexuális cselekményt végző személy nincs kiszolgáltatott helyzetben, van tényleges vagy megfelelő választási lehetősége, ennélfogva nincs olyan helyzetben, amely őt kényszerítené, amely kiszolgáltatottá tenné.
Abban az esetben azonban, ha a fentiek szerint részletezett kiszolgáltatott helyzete fennáll annak a személynek, akit az elkövető másnak megszerez, emberkereskedelem bűntette állapítandó meg. Akkor is, ha az elkövető hozzátartozója, nevelése, felügyelete vagy gondozása alatt álló sérelmére, vagy a sértettel kapcsolatban fennálló egyéb hatalmi vagy befolyási viszonyával visszaélve, illetve ha megtévesztéssel, erőszakkal vagy fenyegetéssel követi el a másnak történő megszerzést, mivel a befolyása alatt álló, a megtévesztett, az erőszak és fenyegetés hatása alatt álló személy ezen körülmények okán nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetben van.
A haszonszerzés céljából 18. életévét be nem töltött személy szexuális cselekmény végzésére másnak történő megszerzése esetén a kérdés nem ilyen egyszerűen eldönthető, ezért is választottunk egy ilyen esetet is. A kiskorú, 18. életévét be nem töltött személyeknél a kiszolgáltatott helyzet megállapításánál rendkívüli gondossággal kell eljárni. Bár a törvény nem állít fel olyan vélelmet, hogy a kiskorú sértett – életkora alapján – kiszolgáltatott helyzetben van, mégis a nyomozások során az a helyes és célszerű, hogy abból indulunk ki: a kiskorú sértett nagy valószínűség szerint ilyen helyzetben van.
Minden ügyben egyedileg kell bizonyítani, hogy a kiszolgáltatott helyzet fennáll-e, gondosan mérlegelve a körülményeket. Elképzelhető olyan helyzet is, amikor az emberkereskedelem bűntette megállapítása nem jöhet szóba annak ellenére, hogy a sértett kiskorú. Olyan esetben például, amikor a kiskorú sértett nem fél a gyanúsítottól, amikor nincs semmilyen függőségi viszony, amikor a sértett a gyanúsítottat bármikor, következmények nélkül visszautasíthatja, amikor nem ellenkezik a gyanúsított által kezdeményezett kapcsolatfelvétel ellen, sőt ő maga keresi a gyanúsítottat pénzszerzés reményében, az emberkereskedelem nem látszik megállapíthatónak.
A prostitúció elősegítésének (Btk. 201. §) tényállása értelmében, aki mást prostitúcióra rábír, épületet vagy egyéb helyet prostitúció céljára másnak a rendelkezésére bocsát, tizennyolcadik életévét be nem töltött személy prostitúciójához segítséget nyújt, tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt bír rá prostitúcióra, aki bordélyházat tart fenn, vezet, vagy annak működéséhez anyagi eszközöket szolgáltat, bűntettet követ el. Ezen törvényi tényállásból a rábírás kiemelendő, mert az az emberkereskedelem bűntette tényállásában szereplő toborzásnak feleltethető meg.
A toborzás definícióját nem adja meg a törvény, ezért ezen fogalom értelmezéséhez a tiltott toborzás törvényi tényálláshoz adott törvényi indokolást lehet és kell igénybe venni, ami nem más, mint önkéntes csatlakozásra történő felhívás.
A toborzás lehet eredményes, azaz az elkövetői magatartás hatására a sértett beleegyezik más(ok)nak nyújtandó szexuális cselekmény végzése érdekében történő megszerzésébe, és lehet eredménytelen, azaz ilyen beleegyezést a sértett nem ad. Ha az elkövető cselekménye nem mutat túl a felhíváson, vagy további elkövetői magatartás nem bizonyítható, és az elkövetői oldalon a kizsákmányolási cél megállapítható, toborzással megvalósított emberkereskedelemről beszélhetünk.
Ha sikeres toborzás – eredményes felhívás – nem kiszolgáltatott helyzetben lévő személyt érint, vagy nem előny szerzésére irányul, akkor a prostitúció elősegítésének bűntette, vagy kerítés bűntette jöhet szóba.
Ha a toborzás eredménytelen és nem kiszolgáltatott helyzetben lévő személyt érint, és nem előnyszerzésről beszélünk felnőtt korú személy esetén, bűncselekmény nem valósul meg, míg kiskorú személy esetén a Btk. 200. § (2) bekezdése szerinti kerítés megállapítása jöhet szóba, hiszen az a 18. életévét be nem töltött személy prostitúcióra történő eredménytelen felhívását rendeli büntetni.
A toborzással elkövetett emberkereskedelem bűntettének még nincs gyakorlata. Ennek vélhetően az az oka, hogy az elkövetők jellemzően a felhíváson túlmutató magatartása is tetten érhető volt ez elmúlt időkben, ezért ezzel a tulajdonképpeni előkészületi magatartással nem kellett foglalkozni, nem kellett használni. Az elkövetői attitűdök változnak, az elkövetők még jobban rejtőzködnek, leplezik a cselekményüket, számolnak a velük szemben alkalmazott leplezett eszközökkel. De a sértettekkel történő kapcsolatfelvételt elkerülni nem tudják, ezért a toborzás vizsgálatának egyre nagyobb hangsúlyt kell kapnia. Főleg azért, mert a törvény semmilyen speciális elvárást, feltételt nem határoz meg a toborzás megállapításához.
A gyermekprostitúció kihasználása tényállás (Btk. 203. §) büntetni rendeli azt, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személy prostitúciójából haszonszerzésre törekszik, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személlyel való szexuális cselekményért ellenszolgáltatást nyújt, aki részben vagy egészben tizennyolcadik életévét be nem töltött, prostitúciót folytató személlyel tartatja ki magát, valamint aki olyan bordélyházat tart fenn, vezet, vagy olyan bordélyház működéséhez szolgáltat anyagi eszközöket, amelyben tizennyolcadik életévét be nem töltött személy folytat prostitúciót. Látható, hogy a gyermekprostitúció kihasználása bűntettének törvényi tényállása konkrétan nem tartalmazza az emberkereskedelem törvényi tényállásában szabályozott elkövetési magatartásokat, de a bordélyház fenntartása alá a megszerzés, szállítás, toborzás beilleszthető. Az elkövetői magatartástól függetlenül már prostituálódott 18. év alatti személy kihasználását rendeli büntetni, azaz tulajdonképpen ez e törvényi tényállásban szabályozott magatartás akár a kerítést, akár az emberkereskedelmet követő, ezen bűncselekmények elkövetésének befejezése után megjelenő magatartás.
Ha az elkövető a kiszolgáltatott helyzetben lévő kiskorút másnak szexuális cselekmény végzésére megszerzi, és ezért előnyt kap attól, akinek a javára/érdekében eljárt, az emberkereskedelem bűntettét megvalósította, cselekménye befejeződött. Ha ezen magatartást követően a kiskorú személy ezen cselekményéből származó esetleges bevételéből még plusz haszonszerzésre is törekszik az elkövető, a gyermekprostitúció kihasználójává válik, azaz a bűncselekmények halmazatának megállapítása lehetséges.
Zárógondolatok
Magyarország emberkereskedelem elleni küzdelem nemzeti koordinátora, a Belügyminisztérium európai uniós és nemzetközi helyettes államtitkára, Hegyaljai Mátyás az ún. Nemzeti Koordinációs Mechanizmus üléseken elnökölve az egyes társszervek együttműködését koordinálja, amelyen sokszor volt szó az egyes szervek által szervezett képzésekről. A fentebb bemutatott, az igazságszolgáltatás szereplőinek közösen tartott tréningre a Belügyminisztérium kezdeményezése, szervezése, anyagi háttere nélkül nem kerülhetett volna sor.
A szemléletformáló tréningen résztvevők valamennyien jól tudták, hogy az elítélést eredményező büntetőeljárás az eredményes vádképviseleten nyugszik, amelynek alapja a pontos, megalapozott állításokat megjelenítő vádirat, ez viszont kizárólag alapos, a valósághű tényállást felderítő nyomozás során törvényesen beszerzett bizonyítékokra támaszkodva, azok megfelelő mérlegelésével készíthető el. A büntetőeljárás szakaszai egymásra épülnek, ezért ha a büntetőeljárás kezdeti szakaszában, a nyomozás felderítési szakában a rendőrség hibát vét, azt a későbbiekben nem vagy csak nehezen lehet korrigálni. Emiatt is fontos az emberkereskedelmes ügyek általános problémáinak eseteken keresztül történő közös átbeszélése, a hivatásrendek együttműködésének erősítése.
A tréning óta eltelt időben történt néhány, az annak apropójául szolgáló gyakorlat alakítását is befolyásoló esemény, amelyről érdemes néhány szót ejteni itt röviden. 2020 év elején hatályba lépett az 1046/2020. (II. 18.) Kormányhatározat az emberkereskedelem elleni küzdelemről szóló 2020–2023 közötti nemzeti stratégiáról, valamint annak végrehajtását szolgáló, 2020–2021 közötti időszakban végrehajtandó intézkedési tervről. A stratégia és az intézkedési terv átfogó, átgondolt, valamennyi emberkereskedelem ellen küzdő, hatáskörrel rendelkező szervezet és intézmény által feltárt problémára reagál, és azokra választ kíván adni, sőt további, a fentiekben bemutatott esetmegbeszélések, tréningek megtartását is meghatározza.
Továbbá az Országgyűlésbe benyújtották, és el is fogadták az emberkereskedelem áldozatainak kizsákmányolása elleni fellépés érdekében szükséges egyes törvények módosításáról című törvényjavaslatot (T/9280), amely 2020. július elsején lép hatályba. Az új szabályozás indokolása szerint a módosítás egyik oka, hogy a jelenleg hatályos törvényszöveg nem tükrözi megfelelően azt, hogy a haszonszerzésre való törekvés az emberkereskedelmet akként hatja át, hogy közben az elkövető a sértettel szemben valamiféle – köznyelvi értelemben vett – hatalmi viszonyt használ ki, ami lehetővé teszi a sértett dologként való kezelését az emberi méltóság alapjainak a megsértése mellett. Az új tényállás rendezi az abból eredő értelmezési nehézséget is, hogy a hatályos törvény kizsákmányolás definíciója nem tükrözi megfelelően a sértett ténylegesen kiszolgáltatott helyzetét (amiről mi is szót ejtettünk az előzőekben és a tréningen is). Az új tényállásban – a törvény indokolása szerint – az emberkereskedelem minősítési rendszere is koherensebbé, átláthatóbbá vált, és bevezette az emberkereskedelem passzív alanyának a tevékenységéből származó előny felhasználási tilalmát. Ezek mind jó alapot teremtenek a jövőben hasonló tréningek megtartásához.
Huszár Julianna, kirendelt legfőbb ügyészségi ügyész, Legfőbb Ügyészség Kiemelt, Korrupciós és Szervezett Bűnözés Elleni Ügyek Főosztálya; Windt Szandra PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet
Köszöntő
Kedves Kollégák!
Minden szervezetnek, minden hivatásrendnek szüksége van példaképekre.
Olyanokra, akiket nemcsak tisztségük, elismeréseik, de egyéniségük, jellemük miatt is tisztelünk. Akikre sikeres pályafutásukon, elméleti és gyakorlati tudásukon túl nemes modoruk, emberségük miatt is méltán lehetünk büszkék. Akik ugyanúgy szólnak a kezdő kollégákhoz, mint a meglett korú szaktekintélyekhez, reményt adva nekik, hogy előttük is nyitva a lehetőség, hogy a hivatás iránti elkötelezettségük, a szakma iránti alázatuk egyszer talán felemeli őket is a köztisztelet ezen fokára.
Az Ügyészek Lapja mostani számában egy ilyen példaképünk, a nemrégiben nyugállományba vonult Láng László legfőbb ügyészségi főosztályvezető ügyész úr előtt tisztelgünk. Ünnepeltünk előtt 43 éve, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karon szerzett diplomájának megszerzésekor nem volt kérdés, hogy munkásságát mely hivatásnak szenteli.
Ügyészségi pályafutását 1976-ban fogalmazóként a Budapesti XIII. Kerületi Ügyészségen kezdte meg. A szakvizsga után a IV. és XV. Kerületi Ügyészségen teljesített szolgálatot, ahol 1978-ban ügyészi kinevezést nyert, majd három év múltán vezetőhelyettes ügyész lett. Újabb három év elteltével, 1984-ben a Fővárosi Főügyészség Büntetőbírósági és Büntetés-végrehajtási Törvényességi Felügyeleti Osztályára került ügyészként, ahonnan alig egy évvel később a Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Ügyészség vezető ügyészévé nevezték ki.
Innen került 1992-ben egyenesen a Legfőbb Ügyészség Nyomozás Felügyeleti és Vádelőkészítési Főosztályának élére, ahonnan – 27 év után – az elmúlt év végén vonult nyugállományba.
E kivételes pályafutást nemcsak az ügyészségi szervezeten belül – ahol minden kitüntetést megkapott, amit megkaphatott (Legfőbb Ügyészi Dicséret, Ügyészségi Emlékgyűrű, Kiváló Munkáért kitüntető jelvény, Kozma Sándor-díj) –, de azon kívül is számtalan alkalommal méltatták (Belügyminiszteri Dicséret, Deák Ferenc-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje), ezzel elismerést szerezve hivatásrendünknek is.
Ezúton kívánunk minden jót a most kezdődött időszakhoz, melyben Láng úrnak több ideje lesz a gyakorlati munka után a tudományos élet felé fordulni, reményeink szerint az Ügyészek Lapja Szerkesztőbizottsági tagságán keresztül is!
Dr. Matécsa Artemon, ÜOE elnök
A jogerős felmentő ítélettel befejezett állatkínzásos ügyek
„Vannak olyan emberek, akik soha egyetlen virágot nem szagoltak meg, soha egyetlen élőlényt nem simogattak meg. Nem csinálnak mást, csak folyton számolnak, és azt hangoztatják, hogy »Én komoly ember vagyok«.”
(Antoine de Saint-Exupéry nyomán ismeretlen szerző)
Bevezetés
Az Országos Kriminológiai Intézet 2019-ben a fenti címen vizsgálatot folytatott, amelynek az volt a célja, hogy áttekintést adjon a jogerős felmentő ítélettel befejezett állatkínzásos ügyekről, jogesetek bemutatásán és elemzésén keresztül.
Az alábbi tanulmány ismerteti a felmentő ítélet szabályozásának lényegét, a témával kapcsolatos statisztikai adatokat, valamint az empirikus kutatás ered-ményeit.
Az állatkínzásról
A Büntető Törvénykönyv1 a környezet és a természet elleni bűncselekmények körében, külön fejezetben (XXIII. Fejezet) szabályozza az állatkínzást. A miniszteri indokolás szerint az állatkínzás és a tiltott állatviadal szervezése bűncselekmények közös fejezetben való elhelyezését az azonos jogi tárgy, nevezetesen az állatok kímélete és a velük való humanitárius bánásmód is indokolja.
Az állat helyzete specifikus a büntetőjogban, tekintettel arra, hogy a büntetőjogi dogmatika a személy és a dolog fogalmát különbözteti meg. Az állat büntetőjogi értelemben dolog. Ugyanakkor az állatvédelmi törvény preambuluma szerint az állat érezni, szenvedni, örülni képes élőlény. Ennek alapján viszont az állat közelebb áll az emberhez, mint a dologhoz. Tehát az állat a két kategória között helyezkedik el és más jogi minőséget képvisel.
A részletes szabályok ismertetését mellőzöm, figyelembe véve azt, hogy erre már egy előző értekezésemben sor került.2
A felmentés elméleti háttere röviden3
Eljárási kódexünk4 konkrétan meghatározza azokat az okokat, amikor a bíróságnak a vádlottat a vád alól fel kell mentenie. Ezek a következők:5
- a cselekmény nem bűncselekmény,
- a bűncselekményt nem a vádlott követte el,
- nem bizonyított a bűncselekmény elkövetése, vagy az, hogy a bűncselekményt a vádlott követte el, vagy
- a vádlott javára a büntethetőséget kizáró gyermekkor, kóros elmeállapot, kényszer, fenyegetés, tévedés, jogos védelem, illetve végszükség állapítható meg, vagy a büntethetőséget a jogszabály engedélye zárja ki.
A régi Be.6 kimondta, hogy büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, vagy felmentő ítéletet kell hozni abban az esetben, ha
- a cselekmény nem bűncselekmény, vagy azt nem a terhelt (feljelentett személy) követte el,
- nem állapítható meg bűncselekmény elkövetése, illetőleg az, hogy a bűncselekményt a terhelt (feljelentett személy) követte el,
- – az e törvényben meghatározott kivételekkel – büntethetőséget kizáró vagy megszüntető ok áll fenn,
- a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a Negyedik Részben, valamint a XXIX. Fejezet II. és III. Címében meghatározott eljárások7 esetét. [Be. 6. § (3) bekezdése],
- a terhelt azonos cselekményét az EU tagállamban jogerősen elbírálták, vagy egy tagállamban a cselekmény érdeméről olyan határozatot hoztak, amely azonos cselekmény vonatkozásában a határozatot hozó tagállam joga alapján – akadályát képezi újabb büntetőeljárás megindításának, vagy annak, hogy a büntetőeljárást hivatalból vagy rendes jogorvoslat alapján tovább folytassák.
Visszatérve a jelenlegi szabályozáshoz, ha a vádlott bűnössége nem állapítható meg, akkor a bíróságnak mindenekelőtt ennek az okát kell tisztáznia.
Abban az esetben viszont, ha a bíróság szerint a vád tárgyává tett cselekmény nem bűncselekmény, hanem szabálysértés, a vádlottat a vád alól felmenti, megállapítja a szabálysértés elkövetését és szabálysértési jogkövetkezményt alkalmaz.
Ha a felmentő ítélet meghozatalára azért kerül sor, mert a büntetőeljárási törvényben felsorolt büntethetőséget kizáró okok valamelyike fennáll, az ilyen döntésnek nélkülözhetetlen követelménye a tényállás teljes körű tisztázása és annak a kijelentésnek a rögzítése, hogy a vád tárgyává tett cselekményt a terhelt valósította meg, de felelősségre vonásának akadálya van.
A bíróságnak a felmentő ítéletben is minősítenie kell a vád tárgyává tett cselekményt és ez alól menti fel a vádlottat. Büntethetőségi akadály fennállása esetén a vádlottat azon bűncselekmény miatt emelt vád alól kell felmenteni, amelynek a magatartás – az említett akadály hiányában – büntetőjogilag helyesnek minősülne (BH 1996. 351.).
A kóros elmeállapotot a büntethetőséget kizáró okok között szabályozza a Btk. Ha a bíróság a vádlottat kóros elmeállapota miatt menti fel az ellene emelt vád alól, kényszergyógykezelését kell elrendelnie, ha ennek feltételei fennállnak. Ellenben abban az esetben,8 ha a vádlott kóros elmeállapotú és a bizonyítottság hiánya vezetett a felmentéséhez, azaz nem bizonyított a bűncselekmény elkövetése vagy az általa megvalósított cselekmény nem bűncselekmény, akkor nála kényszergyógykezelés nem rendelhető el.
A felmentő ítélet ügydöntő határozat, így az erre vonatkozó általános előírások itt is alkalmazásra kerülnek, kiegészítve speciális elemekkel. A felmentő ítélet rendelkező részében a vád alóli felmentő rendelkezésnek kell szerepelnie.
Az ítélet indokolásában a bíróság kifejti, hogy döntését milyen tényekre alapozva hozta meg. A tényállás a felmentő ítéletnek is részét képezi, amelyben a vád tárgyává tett bűncselekmény szempontjából lényeges tényeket kell rögzíteni.
A Be. 167. § (4) bekezdése értelmében a bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességében szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. Ennek a meggyőződésnek azonban a rendelkezésre álló bizonyítékokon kell alapulnia, oly módon, hogy a bizonyíték szabad értékelése összefüggő logikai rendszert alkosson. Egy tény akkor tekinthető kétséget kizárósan bizonyítottnak, ha annak létezésével kapcsolatban kétely objektív értelemben nem merül fel.
A felmentő ítélet indokolásában a bíróságnak ki kell térnie arra, hogy a felmentés milyen jogcímen alapul (4. BK vélemény). A régi Be.-vel szemben az indokolásban akkor is szerepelnie kell a tényállásnak, ha rövidített ítélet készül, azaz az elsőfokú bíróság ügydöntő határozata ellen az ügyész, a vádlott, illetve a védő nem jelentett be fellebbezést.
Ha a felmentés alapja gyermekkor vagy kóros elmeállapot, a bíróság elkobzást, vagyonelkobzást, illetve elektronikus adat végleges hozzáférhetetlenné tételét rendelhet el.
Statisztikai adatok
Az 1. számú táblázatból jól látható, hogy az ügyek nagy részében egyéb befejezésre került sor, azaz nyomozás felfüggesztésére (mert nem volt megállapítható az elkövető kiléte); vádemelés részbeni mellőzésére; büntetőeljárás átadására; nyomozás részbeni mellőzésére; nyomozás felfüggesztésére egyéb okból; közvetítői eljárásra utalást követően megszüntetésre; közvetítői eljárásra utalást követően vádemelés elhalasztására. Az ügyek kevesebb mint felében történt csak vádemelés.
- számú táblázat:
Regisztrált állatkínzás bűncselekmények megoszlása eljárási döntés szerint 2015–2018 között9
| 2015 | 2016 | 2017 | 2018. I. félév |
Összesen | |
| Feljelentés elutasítása | 1 | 1 | 1 | 4 | 7 |
| Nyomozás megszüntetése | 43 | 37 | 40 | 24 | 144 |
| Vádemelés | 367 | 193 | 216 | 122 | 898 |
| Egyéb befejezés | 337 | 310 | 277 | 137 | 1061 |
| Elterelés | 13 | 6 | 5 | 4 | 28 |
| Összesen | 761 | 547 | 539 | 291 | 2138 |
Forrás: ENYÜBS
A 2. számú táblázat szerint a jogerős határozattal befejezett büntetőeljárások terheltjeinek számához képest a felmentettek száma elenyésző (3,69%).
- számú táblázat:
A jogerős határozattal befejezett büntetőeljárások terheltjeinek száma
állatkínzás bűncselekmények esetében10 2015–2017 között
| 2015 | 2016 | 2017 | Összesen | |
| Összesen | 274 | 192 | 210 | 676 |
| ebből felmentettek11 | 8 | 5 | 12 | 25 |
Forrás: OBH
Olyan összevont adatbázis nem létezik, ami arról nyújtana tájékoztatást, hogy az adott évben a regisztrált bűncselekményekből hány feljelentést utasítottak el, hány esetben született jogerős ítélet, illetve ebből mennyi zárult felmentéssel.
A kutatás alapját olyan 2015–2018 közötti büntetőügyek képezték, amelyeket megadott szempontok szerint a megyei főügyészségek küldtek meg számunkra.
A kutatás alapjául szolgáló 14 ügyből 7 esetben bűncselekmény, ötben bizonyítottság hiánya miatt került sor a vádlottak felmentésére. A fennmaradó egy-egy esetben büntethetőséget kizáró ok (végszükség) állt fenn, illetve az állatkínzás bűncselekményt nem a terheltek követték el.
A másodfokú bíróság négy ügyben helyezte hatályon kívül a járásbíróság ítéletét és utasította az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására, egyszer pedig az ítélőtábla helyezte hatályon kívül a másodfokú bíróság ítéletét és utasította új eljárás lefolytatására.
A vizsgálat alapjául szolgáló ügyekben nemegyszer kérdőjeleződött meg a tanúk szavahihetősége. Az egyik esetben azt kifogásolta a másodfokon eljáró testület, hogy az elsőfokú bíróság nem megfelelő módon vizsgálta a tanúk szavahihetőségének kérdését, egy másik ügyben pedig arra mutatott rá, hogy a járásbíróság nem tisztázta a tanúvallomások belső ellentmondásait, az eljárás különböző szakaszaiban tett vallomásaikat nem vetette össze, valamint nem tért ki az egyes tanúk vallomásai közötti ellentétekre sem, végül az ügyben szereplő tanúkat szavahihetetlennek minősítette.
A Legfőbb Ügyészség egyik jelentésében hangsúlyozta, hogy „az egyes tanúk vonatkozásában konkrétan azt kell vizsgálni, hogy a szavahihetőségükkel kapcsolatban bármilyen kétely felmerül-e. Ennek megállapítása során támpontot nyújthat az a körülmény, hogy a tanúnak az eljárás egyes szakaszaiban tett vallomásai mennyire voltak következetesek, az esetleges eltérésekre adott magyarázatai elfogadhatóak-e, milyen a tanú és a terhelt viszonya, illetve a tanú vallomása miként illeszthető be az egyéb rendelkezésre álló bizonyítékok logikai rendszerébe. A Be. 7. § (4) bekezdés szerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. Ez azt jelenti, hogy elegendő már egy halvány kétely, amely a terhelő vallomás értékelhetetlenségéhez vezet.”12
Előfordult olyan ügy, amelyben a nyomozás kezdeti szakaszában elkövetett hibát később már nem lehetett helyrehozni. Ez történt abban az esetben, amelyben a rendőri jelentésből lehetett volna a terhelt bűnösségére következtetni. Erre vonatkozó adat viszont a dokumentumban nem szerepelt.
A vizsgálatban szerepeltek olyan ügyek is, amelyekben az derült ki, hogy a bíróság mérlegelése, okfejtése téves volt, nem volt figyelemmel a logika szabályaira.
Az egyik esetben a törvényszék rámutatott arra, hogy az elsőfokú határozat nem tartalmaz logikai okfejtést, érvelést, összehasonlító elemzést arra vonatkozóan, hogy az egyes bizonyítékok tartalmából miként voltak levezethetők a tényállásban feltüntetett tények, körülmények. Mindez arra az álláspontra vezette a testületet, hogy az elsőfokú ítélet a bizonyítékok önkényes és egyoldalú értékelésén nyugszik. A törvényszék részletesen kifejtette, hogy a megismételt eljárásban mely kérdések tisztázása szükséges.
Egy másik esetben a másodfokú testület megállapította, hogy a járásbíróság a bizonyítékokat nem egyenként, majd összességében, hanem egyes bizonyítékokat csak egy másik bizonyítékkal vetette össze, ami nagyon nehezen követhető, emiatt logikai hibákat is vétett. Mindezek alapján úgy ítélte meg, hogy sem az ítéletben megállapított tényállás, sem az indokolás nem helytálló, azok iratellenes megállapításokat tartalmaznak, a megállapított tényállás részben ellentétes a jogi magyarázattal is, ezért az ítéletet hatályon kívül kell helyezni és az elsőfokú bíróságot új eljárásra kell utasítani.
Voltak olyan ügyek is, amelyekben az indokolási kötelezettség megsértésére mint eljárási szabálysértésre került sor:
„A Kúria következetesen képviselt álláspontja szerint az indokolási kötelezettség megsértése akkor tekinthető abszolút eljárási szabálysértésnek, ha az érintett határozat indokolása valamely tény vagy jogkérdés kapcsán olyan mértékben hiányos, hogy abból nem állapítható meg, mire alapozta a bíróság a döntését.”13
A vizsgálat tapasztalatai azt mutatják, hogy a bíróságok nemegyszer egy-egy részlet tekintetében hiányosan teljesítették az indokolási kötelezettségüket. Így például abban az esetben, amikor a másodfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a járásbíróság a tanúvallomásokból bizonyos elemeket kiragadott, míg másokat teljesen figyelmen kívül hagyott, vagy azokra iratellenesen, nem a tényleges tartalmuknak megfelelően hivatkozott, illetve a tárgyaláson a bizonyítás körébe vont bizonyítékok egy részét meg sem említette a határozat indokolásában.
Felvetődött kérdések és válaszok
Az állatkínzás miatt indult ügyekben az alábbi kérdések merültek fel.
Milyen magatartás tekinthető indokolatlan bánásmódnak?
A bíróság egyik ítéletében hangsúlyozta, hogy annak eldöntése, hogy a vádlott által alkalmazott bánásmód megvalósította-e az állatkínzás vétségét, nem szakértői kérdés, hanem bírói mérlegelés kérdése, amelynek során a szakértői véleményben rögzített – az állatok egészségi állapotára vonatkozó – ténymegállapítások értékelendők a rendelkezésre álló egyéb bizonyítékokkal összevetve.
Milyen magatartás nem értékelhető szándékos magatartásnak
a bánásmód tekintetében?
Ez a kérdés abban az ügyben vetődött fel, amelyben a vádlott nem kezeltette kutyái betegségeit. A másodfokon eljáró testület leszögezte, hogy a terhelt nem követett el bűncselekményt azzal, hogy annak ellenére, hogy felismerte, felismerhette az állatok betegségeit, azt nem gyógyíttatta. A terhelt szándékos magatartását cáfoló bizonyítékok közé sorolta a méhelőesés tekintetében az ilyen jellegű megbetegedésre hajlamos mopsz kutyák vonatkozásában korábban elvégzett állatorvosi kezelést tanúsító becsatolt igazolásokat. Az a tény, hogy a vádlott nem észlelte a gennyes hallójárat-gyulladást, illetőleg a szárazszem-betegséget, amely betegségekre – az ilyen típusú kutyák genetikailag hajlamosak – mely utóbbi betegségét nem megfelelő módon, de kezeltette, összességében nem értékelhetők a terhelt részéről olyan szándékos magatartásnak a bánásmód tekintetében, amely a büntetőjogi felelősség megállapítására alkalmas lett volna.
Közigazgatási vagy büntetőjogi szankciórendszer hatálya alá esik-e a vádlott magatartása?
Ez annak az ügynek kapcsán merült fel, amelyben a vádlott nem biztosított a súlyt vesztő lovának speciális élelmet és az állat fogát nem kezeltette, továbbá az elhullott lovat nem szállíttatta el.
Az ügyészség felfogása szerint az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: Ávt.) által tilalmazott magatartások köre tágabb, mint a Btk. 244. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott elkövetési magatartások köre. A kettő közötti különbségtétel annak alapulvételével határozható meg, hogy a szóban forgó konkrét magatartás mulasztás vagy bánásmód alkalmas-e arra, hogy az állat maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza. Amennyiben igen, úgy a vizsgált cselekmény a társadalomra veszélyessége folytán kilép a közigazgatási eszközökkel szankcionálható magatartások köréből.
A bíróság aspektusából a vádlott, aki nem biztosított a lovának megfelelő állagú, minőségű élelmet, gondatlan volt, hiszen a tőle elvárható figyelmet, körültekintést elmulasztotta, amikor nem adott annak könnyebben feldolgozható élelmet. Az állat fogazatkezelésének elmaradása esetén az állapítható meg, hogy a terhelt nem a jó gazda gondosságával járt el, ezzel megszegte az Ávt. rendelkezéseit. Egy felelősségteljes állattartótól elvárható az állat fogainak kezeltetése, ám annak elmaradása esetén az állattartót büntetőjogi jogkövetkezmény nem sújthatja. A vádlott elhullott állatért való felelőssége közigazgatási jogi kategória.
Egy másik esetben a másodfokon eljáró bíróság kiemelte a jó gazda gondossága kapcsán, hogy az Ávt. általános előírásai és tilalmai jelentik az emberi bánásmód és a felelősség azon legalacsonyabb szintjét, amelyek megszegése állatvédelmi bírságot vonhat maga után. Ezzel szemben a büntetőjogi védelem lényegében szűkebb körű, csak a fenti jogszabályban tiltott magatartások legdurvább eseteire vonatkozik. Önmagában tehát az a tény, hogy a terhelt megszegi az említett törvény rendelkezéseit, nem alapozza meg a büntetőjogi felelősséget a további tényállási elemek vizsgálata nélkül.
Mit jelent pontosan a különös szenvedést okozó állatkínzás fogalma?
Az átlagosat lényegesen meghaladó, rendkívüli brutalitással véghezvitt, ezáltal az állatnak az átlagosnál lényegesen nagyobb szenvedést okozó cselekmények vonhatók ebbe a körbe. Ilyen például, ha a bántalmazás hosszantartó, elhúzódó, illetőleg, ha az elkövetéskor az állat szenvedése láthatóan rendkívüli mértékű. Az átlagosat meghaladó szenvedésokozás megtörténtének megítélése az állat fajtájára vetítve jogalkalmazói feladat.
Mi minősül különös szenvedés okozásának?
Az ügyészség szerint a terheltek az eltulajdonított szárnyas állatokat szükségtelenül különös szenvedésnek tették ki azzal, hogy a nagy melegben zsákba zsúfolták azokat és alig jutottak levegőhöz. Ezért emelt vádat állatkínzás bűntette miatt.
A bíróság viszont úgy ítélte meg, hogy az állatkínzás bűntettét azért nem lehetett megállapítani, mert a vádlottak nem bántalmazták az állatokat, a jószágok zsákba szuszakolása, szállítása egyszeri és eseti jellegű volt és nem tették ki az állatokat szükségtelenül különös szenvedésnek sem.
Mikor valósítja meg az állatkínzás vétségét a hanyag bánásmód?
Egy adott esetben azt kell megvizsgálni, hogy a hanyag bánásmód maradandó egészségkárosodást vagy pusztulást okoz-e az állatnak, vagy javul-e a tartási helyzet és ez esetben közepesen távoli vagy távoli annak a veszélye, hogy maradandó egészségkárosodást vagy pusztulást okozzon az állatnál.
Mikor alkalmas az állatokkal való bánásmód, valamint a szállítás arra, hogy az állatoknál maradandó egészségkárosodást vagy pusztulást okozzon?
Ha a szállítás nem a jogszabályoknak megfelelően történik, az nem minősül állatkínzásnak, ellenben ha az állatot egy csomagtartóba fektetve helyezik el, úgy hogy ott vergődik, szabadulni akar, ekkor ez alkalmas lehet maradandó egészségkárosodás vagy pusztulás okozására.
Összegzés
Ezekben az ügyekben különösen lényeges a korai felderítés és a megelőzés. Minél később derül fény az esetekre, annál súlyosabb a következmény. „Amint mód van rá, elengedhetetlen véget vetni bármilyen olyan helyzetnek, amely az állatok jólétét veszélyezteti, egyrészt hogy ez tovább ne fokozódhasson, másrészt pedig, hogy megkezdődhessen a mielőbbi rehabilitáció.”14
Az állatkínzás nyomozása során a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy objektív bizonyíték nehezen szerezhető be, ezért nehéz felderíteni a bűncselekményt.
Ebben az ügytípusban rendkívül fontos a helyszíni szemle, valamint a hatósági állatorvos jelenléte. Nélkülözhetetlen, hogy jó minőségű fényképek készüljenek a helyszínről és az állatok állapotáról, továbbá az, hogy a nyomozó hatóság tagja a helyszínen tapasztalt tényeket pontosan leírja.
Tilki Katalin, tudományos munkatárs, Országos Kriminológiai Intézet
Becsület csorbítására alkalmas tényállítások megítélése a hatósági eljárásokban¹
„Az 1878. évi V. tc. (Csemegi Kódex) hatályba lépésétől töretlen az a bírói gyakorlat, amely szerint a hatóságok előtt folyamatban lévő eljárásokban az ügyfél által, az őt megillető jogok keretei között, az ügy tisztázása érdekében szükséges gyalázkodástól, becsmérléstől mentes nyilatkozat, tényállítás nem büntethető még akkor sem, ha az tartalma alapján egyébként a becsület csorbítására alkalmas volna.”2
A Legfelsőbb Bíróság fent idézett indokolásával – a BH 2004. 267. számú határozatára hivatkozva – megerősítette gyakorlatát, amely szerint a hatóságok előtt folyamatban lévő eljárásokban, az ügyfél által, az őt megillető jogok keretei között, az ügy tisztázása érdekében szükséges gyalázkodástól, becsmérléstől mentes nyilatkozatok nem jogellenesek, ekként társadalomra veszélyesség hiányában a rágalmazás vagy a becsületsértés vétségét nem valósítják meg.3 A két határozat indokolását áttekintve azonban egyik sem ad dogmatikai magyarázatot arra a következtetésre, hogy más körülmények között megvalósított – egyébként becsületcsorbításra alkalmas és tényállásszerű – cselekmény miért nélkülözi a társadalomra veszélyességet. Ahogy arra a Legfelsőbb Bíróság Bfv.II.186/2007. számú határozatában is utal, első kodifikált büntető törvénykönyvünkként a Csemegi-kódex 266. §-a tételes szabályként rögzítette, hogy nincs helye büntetőeljárásnak, ha a becsület csorbítására alkalmas tényt vagy a gyalázkodó kifejezést a hatóság előtt folyamatban lévő ügyben állítják, illetve használják.4 Ezt a rendelkezést azonban az 1961. évi V. törvény5 már nem vette át, így annak hatálybalépésétől kezdődően büntetőkódexünk erre vonatkozó normaszöveget nem tartalmaz, azonban a bírói gyakorlat továbbra is következetesen alkalmazza azt. Figyelembe véve, hogy a döntés nem új következtetésen nyugszik, joggyakorlatunk pedig tételesen alkalmazza a tézisként megfogalmazottakat, vizsgálatom arra irányul, hogy hatályos szabályozásunkban történő alkalmazása dogmatikailag mivel igazolható.
A társadalomra veszélyesség és a védett jogi tárgy szerepe
A joggyakorlatban megjelenő döntések,6 illetve az e kérdéssel foglalkozó iskolák álláspontjai, a tézisként kiemelt határozatban megfogalmazott; „a hatóságok előtt folyamatban lévő eljárásokban az ügyfél által, az őt megillető jogok keretei között, ügy tisztázása érdekében szükséges gyalázkodástól, becsmérléstől mentes nyilatkozat, tényállítás” büntetendőségét társadalomra veszélyesség hiányában zárják ki. Ennek okán, a dogmatikai tisztázás érdekében, először a materiális jogellenességgel, illetve annak általam ekvivalens fogalmaként alkalmazott társadalomra veszélyességgel érdemes foglalkozni. Amint arra Belovics Ervin és Hollán Miklós is rámutatott, a jogellenesség fogalma hazai jogirodalmunkban először a nullum crimen sine lege elvet megtestesítő, pusztán formális, jogszabállyal ellentétes definícióként jelent meg.7 A szovjet fennhatóság azonban a magyar büntető törvénykönyvre is rányomta bélyegét. Az 1950. évi II. törvényünkben8 (Btá.) megjelent a szovjet jogban analógia alkalmazására lehetőséget biztosító társadalomra veszélyesség. Eredetével ellentétben azonban, a kiterjesztő értelmezés helyett, a definíció hazánkban a bűncselekmény-fogalom részévé vált, és a Btá. hatálybalépésétől kezdődően valamennyi kódexünk töretlenül alkalmazza azt.9
A jelenleg hatályos törvénykönyvünkben10 a bűncselekmény definíciójának önálló eleme a társadalomra veszélyesség. Ennek okán a cselekmény tényállásszerűsége ellenére, a deliktum megvalósítása szempontjából a társadalomra veszélyességnek minden esetben külön vizsgálat tárgyát kell képeznie. Ahogy azt Mészáros Ádám is kifejtette, a jogalkalmazó a konkrét cselekményt az absztrakt törvényi tényállás alá vonja, és meggyőződik a büntetőjogi felelősség fennállásáról.11 Ha ugyanis egy tevékenység vagy mulasztás ugyan tényállásszerű, ugyanakkor a jogellenesség mégis hiányzik, akkor bűncselekmény elkövetését nem lehet megállapítani. E körben a joggyakorlat egységes, és a társadalomra veszélyesség hiányát mondta ki a Legfelsőbb Bíróság többek között a Bf.V.1090/2001., a BH 1996.7.347., a BH 2001.7.307., a BH 2009.5.131. és az EBH 2018. B.1. számú döntéseiben. Ahogy arra Belovics Ervin is rámutatott, az ilyen jellegű, társadalomra veszélyesség hiányát megállapító döntések meghozatalára csak akkor kerülhet sor, ha nincs a törvényben kodifikált vagy a bírói gyakorlat által kialakított jogellenesség hiányán alapuló kizáró ok.12
A társadalomra veszélyességet kizáró okok rendszerét áttekintve, a törvényben nevesített és a bírói gyakorlat által kialakított kizáró okokat különböztetjük meg. A jogirodalom ma már egységes annak megítélésében, hogy a büntetőjogi felelősség a tettes javára szűkíthető. Filó Mihály konklúziója szerint, szemben azzal, hogy a felelősségre vonás pozitív feltételeit – a nullum crimen sine lege scripta elvének megfelelően – kizárólag a törvény tartalmazhatja, a negatív feltételek alakítására az ítélkezési gyakorlatnak is lehetősége van.13 Miután pedig a kizáró okok alkalmazása az elkövetők számára kedvező, ezért azok a legalitás elvével nem állnak ellentétben.14 Nagy Ferenc álláspontja szerint a tényállásszerű, jogellenes magatartást az érték vagy érdek sérelme, illetve veszélyeztetése alapozza meg. Ezért egy jogellenességet kizáró ok elfogadásához két oldal mérlegelését kell elvégezni. Így a pluralista nézet alapján az adott cselekmény által sértett jogi tárgy (a társadalmi megbecsülés) szembekerülhet egy másik, fontosabb érdekkel (a hatósági jogok gyakorlásával), ekkor pedig a fontosabb érdek kiszorítja a gyengébbet.15 Lényegét tekintve hasonló következtetést fogalmazott meg Békés Imre is, megállapítva, hogy a materiális jogellenességet kizáró okok „nem a társadalmi érdekek sérelmének a hiányára épülnek, hanem a jogrend kivételes engedélyére”16 .
A jogrend azonban nemcsak tilalmakat, hanem megengedő normákat is tartalmaz.17 Témánkat tekintve ilyen megengedő, illetve kötelezettséget teremtő előírás többek közt a hamis tanúzás tényállása18 – amely az ügy lényegére vonatkozó valótlan vallomás, vagy való elhallgatása révén a valós tények közlésére kötelezi a tanút –, vagy a terhelti vallomástétel, amely tilalmaként a hatályos büntetőeljárási törvény19 a hamis vádat és a kegyeleti jog hamis tényállítással történő megsértését rögzíti20 . Ezek a normák azonban nemcsak a büntetőjogban, hanem valamennyi jogágban gyökerezhetnek. Így például a Ptk. 5:6. §-ában nevesített önhatalom alapján a birtokos – a birtok megvédéséhez szükséges mértékben – önhatalommal is felléphet a tilos önhatalommal szemben. Ennek büntetőjogi elfogadása pedig a jogrendszer egységének elve miatt szükséges. A kifejtettekre tekintettel egyetértek Belovics Ervinnel21 és Nagy Ferenccel,22 hogy az összes kizáró ok felsorolása sem törvényben, sem tudományos munkában nem lehetséges.
Hivatásbeli jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése
A kérdéskört taglalva Nagy Ferenc23 , illetve hozzá hasonlóan a Gellér Balázs – Ambrus István szerzőpáros24 is a hivatásbeli jogok gyakorlásából és kötelezettségek teljesítéséből mint társadalomra veszélyességet kizáró okból vezetik le a bevezetőben megjelölt cselekmény büntetendőségének kizártságát. Nagy Ferenc meglátása szerint a hivatásbeli jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése a Btk.-ban, illetve más törvényben nem szabályozott, a gyakorlat által kimunkált és szokásjogilag rögzült jogellenességet kizáró okok.25 Ezzel szemben más szerzők nem különítik el önálló büntetendőséget kizáró okként a hivatásbeli jogok gyakorlását és kötelezettségek teljesítését, hanem azt a jogszabály engedélyének kategóriáján belül helyezik el.26 Belovics Ervin álláspontjában kifejti, hogy e jogok gyakorlását és kötelességek teljesítését külön kizáró okként tárgyalni szükségtelen. Ennek oka, hogy a jogok gyakorlása és a kötelességek teljesítése, akár absztrakt, akár konkrét engedélyen alapulnak – ha a jogrend egységének elvéből következnek –, akkor az annak megfelelő nem büntető anyagi jogi regula szerinti magatartás a deliktum megállapítását társadalomra veszélyesség hiányában nem eredményezheti.27
Mindkét nézetre alkalmazandó Nagy Ferenc azon összegzése, hogy „a jogellenességet kizáró okok […] olyan írott vagy íratlan megengedő jogi tételek […], amelyek a tényállásszerű cselekmény jogellenességének ellentmondanak […], vagy az elmulasztott cselekmény jogszerűségét […] megalapozzák és indokolják”28 . Hiszen a hivatásbeli jogok gyakorlása vagy a kötelezettségek teljesítése akár írott normán, akár íratlan jogi tételen alapulnak, bűncselekményt nem eredményezhetnek, mert a büntető törvénykönyv tényállását más jogszabályok leronthatják.
A dogmatika megosztottságát illető állásfoglalás tekintetében, a témánkat érintő vizsgálat körében több szempontból is hibásnak találom a hivatásbeli jogok és kötelezettségek gyakorlásaként meghatározott kizáró okot. E körben a Nagy Ferenc által felsorolt tevékenységek közé:
- a szakértői tevékenység keretében történő tényközlések, ténymegállapítások, valamint
- a peres felek jogi képviselőinek tényelőadásai
tartoznak.29 Nagy Ferenchez hasonlóan, a Gellér Balázs – Ambrus István szerzőpáros is a hivatásbeli jogok és kötelezettségekhez mint bíró alkotta kizáró okokhoz sorolja az ügyvédi vagy védői tevékenység során, a hatóságok előtti eljárásban, illetve az ügyfél képviseletében kifejtett becsületsértést, rágalmazást és kegyeletsértést.30
A fent megjelölt szerzők következtetésével azért nem értek egyet, mert az érintett jogok és kötelezettségek jogszabályon alapulnak. A peres felek jogi képviselőinek tényelőadása vonatkozásában – a teljesség igénye nélkül – a polgári és munkajogi ügyekben a polgári perrendtartás irányadó, amely a Pp. 65. §-a révén csupán azt határozza meg, hogy a perben meghatalmazottként ki jogosult eljárni. Ebből következően a képviselet terjedelmét illetően a Ptk. 6:17. §-a az irányadó. Az érintett normaszöveg kimondja, hogy a képviseleti jog kiterjed mindazon cselekmények elvégzésére és jognyilatkozatok megtételére, amelyek a képviselettel elérni kívánt cél érdekében szükségesek. Miután pedig az így tett nyilatkozat vagy benyújtott keresetlevél során a jogi képviselőt az általa képviselt személyek jogai illetik meg, tevékenysége a képviselt személyhez hasonlóan jogszabályi engedélyen alapul. A büntetőeljárási törvény ezt egyszerűbben oldotta meg. Akár a meghatalmazott képviselőt, akár a védőt nézzük, mindkét esetben – a csekély saját jogosultságaként nevesített jogkört leszámítva – a képviselt személy eljárási törvény szerinti jogosultságait gyakorolja. Ebből adódóan, akár a sértett meghatalmazott képviselőjének, akár a terhelt védőjének tényelőadásait vesszük alapul, ugyanúgy kell minősülniük, mint az általuk képviselt személyek tényelőállításainak. Következésképpen pedig feleslegesnek tartom e körben a hivatásbeli jogok és kötelezettségek gyakorlására vonatkozó külön kategória létrehozását, különös tekintettel arra, hogy e kizáró ok egyes személyekre, így például a peres felekre, a feljelentőre vagy a tanúra nem terjed ki.
Az előző bekezdéshez hasonlóan, a szakértő kötelezettségégének teljesítése szintén jogszabályon alapul, ezért a szakértői tevékenység külön kategóriába történő kiemelését ugyancsak szükségtelennek találom. Az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény 47. § (4) bekezdése előírja, hogy a szakvéleménynek tartalmaznia kell a szakmai ténymegállapításokat, valamint a szakértő véleményét is. Kizárólag a büntetőeljárást érintve, a Be. 200. § (1) bekezdés a) pontja előírja annak jogkövetkezményét is, ha a szakértő a közreműködést vagy a véleménynyilvánítást a megtagadás következményeire történt figyelmeztetés után jogosulatlanul megtagadja. Következésképpen a szakértői tevékenység keretében történő tényközlések, ténymegállapítások büntetendőségét jogszabály engedélye zárja ki.
Aggályok a társadalomra veszélyességet kizáró ok
alkalmazásával kapcsolatban
A hatóságok előtti eljárásban kifejtett, az ügy tisztázása érdekében, azzal összefüggő, szükségtelen gyalázkodástól és becsmérléstől mentes tényállításokkal kapcsolatos dogmatikai aggályomat elsődlegesen nem a fent kifejtett hivatásbeli jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése, illetve jogszabály engedélye közti vita képezi, hanem a joggyakorlatban következetesen hivatkozott jogellenességen alapuló kizáró ok.31 A Kúria (illetve korábban Legfelsőbb Bíróság) határozataiban jogellenesség hiánya miatt zárja ki az ilyen jellegű tényállítások büntetendőségét.32 Meglátásom szerint azonban ezek dogmatikailag tévesek. Egy cselekmény társadalomra veszélyességének vizsgálata ugyanis csak akkor válik szükségessé, ha az érintett tevékenység vagy mulasztás tényállásszerű lesz. Jelen esetben a rágalmazás elkövetési magatartása a becsület csorbítására alkalmas tény állítása, híresztelése vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata. Ennek okán, ahogy azt a Kúria is megállapította a BH 2013. 204. számú eseti döntésében, a tényállás-vélemény elhatárolását követően annak kérdésében kell állást foglalni, hogy a tény alkalmas-e a becsület csorbítására.
„Ha a megnyilatkozás tényállítás (híresztelés stb.), akkor kell azt vizsgálni, hogy a becsület csorbítására objektíve alkalmas-e. Ha a tényállítás becsületcsorbí-tásra objektíve nem alkalmas, akkor a cselekmény nem tényállásszerű, tehát nem bűncselekmény.
Ha a tényállítás becsület csorbítására objektíve alkalmas, akkor a cselekmény tényállásszerű. Ekkor kell vizsgálni a jogellenességét.
A becsületcsorbításra egyébként objektíve alkalmas tényállítás (híresztelés stb.) nélkülözi a jogellenességét
– ha hivatalos személy által a hivatali hatáskörben ügyintézés során és azzal összefüggésben történt (ami nem más, mint a hivatásbeli kötelesség teljesítése);
– ha ügyfél által peres, vagy más jogilag szabályozott (hatósági) eljárásban, jogosultság, illetve kötelezettség gyakorlása során, az adott eljárás tárgyát képező ügy érdemével összefüggésben történt; ideértve a hatósági ügyet megindító magatartást (beadványt) is;
– ha a véleménynyilvánítás (bírálat, jellemzés, nézet és kritika) szabadsága alá tartozik és hatóság vagy hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus vonatkozásában, annak e minőségére tekintettel történt.”33
A fenti határozat, és az erre a gondolatmenetre építkező, korábban hivatkozott döntések valójában azt mondják ki, hogy különbséget kell tenni becsület és becsület, azaz a védett jogi tárgy és az elkövetési magatartás által használt becsület között. Hiszen, ha a hatóság, hivatalos személy, valamint a közszereplő politikus vonatkozásában, e minőségére tekintettel ki lehet zárni a jogellenességet, akkor a védett jogi tárgynak eltérően kell védelmet biztosítania a közszereplő és az ilyen státusszal nem rendelkező személy közt. Nem beszélve továbbá azon személyekről, akik tűrési kötelezettsége az üzleti élet világában felmerülő közéleti kérdések kapcsán tér el.34 Amennyiben tehát a védett jogi tárgy által definiálható becsület eltérne az elkövetési magatartás által alkalmazott becsülettől, akkor a közügyeket érintő tényközlések és véleménynyilvánítások jelentős része tényállásszerű lenne. Figyelembe véve az érintett megnyilvánulások számát, illetve a közügyre vonatkozó véleménynyilvánítás kiemelt jelentőségét, a jelenleg fennálló gyakorlatot dogmatikailag tévesnek tartom. E helytelen joggyakorlat meglátásom szerint az Emberi Jogok Európai Egyezményének az 1993. évi XXXI. törvénnyel történt kihirdetésétől, és az EJEB gyakorlatának átvételétől kezdődően áll fenn. E törvény 1993. április 7. napján lett kihirdetve, mely az azt követő 8. napon lépett hatályba. Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI. 24.) AB határozatával megsemmisítette az 1978. évi IV. törvény 232. §-át (a hatóság vagy hivatalos személy megsértése tényállást), e deliktum passzív alanyi köre is a rágalmazás és becsületsértés passzív alanyai közé olvadt. Meglátásom szerint innentől kezdődően, az EJEB gyakorlatából eredően, a közügyekben kifejtett véleménynyilvánításokra tágabb tűrési kötelezettség vonatkozott, amelyhez a jogi tárgy igazodott, azonban a joggyakorlat figyelmen kívül hagyta ezt a változást. Az elkövetési magatartás értelmezéséhez azóta is az évtizedek óta fennálló becsület csorbításra alkalmas objektív határvonalat követjük. Amennyiben azonban a becsület csorbítására alkalmasságot nem egy objektív határvonal szerint, hanem az adott ügyben megjelenő védett jogtárgy szerinti becsületnek megfelelően alkalmaznánk, akkor a joggyakorlat változása révén nem lennének tényállásszerűek a közügyekben és a hatóságok előtti eljárásban tett azon megnyilvánulások, amelyek büntetendőségét jelenleg e téves dogmatikai következtetés miatt a társadalomra veszélyesség hiányában lehet kizárni.
Álláspontom szerint ugyanis azok a megnyilvánulások alkalmasak a becsület csorbítására, amelyek a két deliktum jogi tárgyát sértik. Ennek megfelelően a rágalmazás elkövetési magatartása – másképp megfogalmazva – a védett jogi tárgy sérelmére vagy veszélyeztetésére alkalmas tényállítás, híresztelés, illetve ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezés használata. Ez azt jelenti, hogy az elkövetési magatartás mindig visszautal a védett jogi tárgyra, amely az érintett megnyilvánulástól, passzív alanytól, közügy jellegétől (stb.) függően tartalmában eltérő lehet.
Védett jogi tárgy
A Btk. 4. § (2) bekezdésében definiált társadalomra veszélyesség az ott felsorolt általános jogi tárgyak révén rögzíti a büntetőjog által védelemben részesített értékeket és érdekeket. Materiális értelemben ugyanis csak olyan cselekvés eredményezheti a jogellenesség megállapítását, amely valamely tényállás jogi tárgyát sérti vagy veszélyezteti.35
Funkcióját tekintve a jogi tárgy egyrészt egy rendszerezési és tájékozódási pont, azonban elsődleges szerepét illetően egy olyan védett értéket definiál, amelynek sértését vagy veszélyeztetését a jogalkotó a büntetőjog eszközével szankcionálja. A rágalmazás deliktumának ez a védett értéke a társadalmi megbecsülés, amely tartalmát tekintve az érintett személyről – pontosítva a tulajdonságairól, magatartásáról, személyes értékeiről – kialakított, illetve a környezetében róla kialakult kedvező értékítéletét, elismertségét jelenti.36
A társadalmi megbecsülés mint jogi tárgy az emberi méltóság és jó hírnév védelmének büntetőjogi védőbástyája. A védett értéket a két alapjog véleménynyilvánítással szembeni, a szükségesség-arányosság tesztjének megfelelően korlátozott része képzi. Az alapjogkorlátozási klauzula funkcióját illetően Pozsár-Szentmiklósy Zoltán világít rá arra, hogy ez egyfajta zsinórmértékként értelmezhető, amely választ ad a korlátozás megengedhető módjára, terjedelmére, súlyára vonatkozóan.37 Vizsgálatunk szempontjából releváns, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikke a véleménynyilvánítás szabadságáról rendelkezik. E cikk első bekezdése definiálja a véleményszabadságot, azonban a korlátozások miatt számunkra a második bekezdés érdekesebb.
„E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott, olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban […] mások jó hírneve vagy jogai védelme […] céljából.”38
A korlátozhatóságból következően kérdésként merül fel, hogy az ügy tisztázása során elhangzó, azzal szoros összefüggésben álló, gyalázkodástól és szükségtelen becsmérléstől mentes tényállítások korlátozása szükséges-e egy demokratikus társadalomban, mások jó hírnevének védelme érdekében. Ennek vizsgálatát hazánk bírósága és az Emberi Jogok Európai Bírósága is a szükségesség-arányosság tesztje szerint végzi. Az elemzésre vonatkozóan Kiss Barnabás kifejti, hogy az eljárás első mozzanataként arról születik határozat, hogy a korlátozásnak létezik-e jogszerű célja, majd annak vizsgálata következik, hogy a korlátozás eszközei arányosak-e a jogszerűen követett céllal. A döntéshez e két kritérium együttes teljesülése sem elegendő, ha nem áll fenn olyan nyomós társadalmi érdek, amely feltétlenül megkövetelné a jogkorlátozást.39 Pozsár-Szentmiklósy Zoltán tanulmányában részletesebben fejti ki az arányosság típusú tesztet. Az arányosság vizsgálatakor először egy célkitűzés fogalmazódik meg az alapjog korlátozására. Ekkor kerül sor a korlátozást érintő célkitűzés elfogadhatóságának vizsgálatára, vagyis arra, hogy a jogkorlátozás eszköze alkalmas-e a kitűzött cél elérésére. Ezt követően a szükségesség körében azt kell vizsgálni, hogy célkitűzés elérhető-e más, kevésbé korlátozó módon, végül pedig az arányosság vizsgálatakor a célkitűzés fontosságának és a jogsérelem súlyának összevetése történik.40 E következtetés összhangban áll az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) AB határozatában kimunkált szükségesség-arányosság tesztjével:
„Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.”41
Ennek vizsgálata a hatóság előtti eljárásokban elkövetett becsületcsorbításra alkalmas tényállítások esetén következőképpen néz ki.
A rágalmazás jogi tárgya – a társadalmi megbecsülés révén – a passzív alany emberi méltóságát és jó hírnévhez való jogát védi. A jogi tárgy által megfogalmazott célkitűzés más személy e két alapjogának védelme a becsület csorbítására alkalmas tényeket megfogalmazó véleménynyilvánításokkal szemben. Tehát az a kérdés, hogy sor kerülhet-e a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozására az ügy tisztázása érdekében felmerülő, az azzal szoros összefüggésben álló, szükségtelen gyalázkodástól és becsmérléstől mentes tényállítások vonatkozásában.
- A véleményszabadság korlátozása a kitűzött cél elérésére alkalmas, mert az emberi méltóság és jó hírnév védelme a büntetőjog eszköze által oltalomban részesül.
- Miután a kitűzött cél az lenne, hogy még az ügy tisztázása érdekében se hangozzanak el olyan tények, amelyek a passzív alany társadalmi megbecsülését sértenék, ezért a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása szükséges.
- Meglátásom szerint a szükségesség-arányosság tesztje jelen vizsgálatnál az arányosság körében bukik meg, ugyanis az e körre kiterjedő véleményszabadság semmiképp sem tekinthető fontosabbnak a tényállások tisztázásánál, a bíróságok megalapozott döntéseinek meghozatalához szükséges működésénél, vagy akár a törvényben előírt kötelezettségek teljesítésénél. A tanúkat– akár a Pp.-t, akár a Be.-t vesszük alapul – igazmondási kötelezettség terheli, ha az ügy lényegére vonatkozóan hallgatnák el a valóságot, akkor a hamis tanúzás bűncselekményét is megvalósítanák.
Konklúzió
A tézisként felvetett bírósági határozatban megfogalmazottak szerint tett tényállítás valóban nem büntetendő. Annak dogmatikai alapja azonban álláspontom szerint eltér a jogirodalom és a joggyakorlat által alkalmazottaktól. A kérdéskörrel a jogirodalom a hatósági eljárásokban végzett szakértői tevékenység keretében történő tényközlések és ténymegállapítások, valamint a peres felek jogi képviselőinek tényelőadásai vonatkozásában foglalkozik. Az ezt képviselő szerzők azonban a feljelentő, sértett, tanú, terhelt ügy tisztázása érdekében szükségtelen gyalázkodástól, becsmérléstől mentes, de becsület csorbítására alkalmas nyilatkozatainak, tényállításainak dogmatikai alapjára nem térnek ki. Miután pedig a felek jogi képviselőit – lényegét tekintve – az általuk képviselt személyek jogai illetik meg, ezért álláspontom szerint indokolatlan e kérdéskört a jogszabály engedélyétől különválasztani. Hasonlóan aggályos a szakértő ténymegállapításait érintő tevékenység vonatkozásában a hivatásbeli jogok és kötelezettségek gyakorlásának megállapítása is. A szakértői tevékenységről szóló törvény ugyanis a szakvélemény kötelező tartalmi elemének tekinti a szakmai ténymegállapítások és vélemények rögzítését, a Be. pedig jogkövetkezmény alkalmazását helyezi kilátásba a közreműködés vagy véleménynyilvánítás jogosulatlan megtagadása esetén. Így pedig a szakértő kötelezettségei törvényen alapulnak, közreműködése pedig – természetesen a szakértő jogaira vonatkozó eltérésekkel – a tanúéhoz hasonlítható. A joggyakorlatot illetően a Kúria (korábbi döntéseiben Legfelsőbb Bíróság) következetesen ugyan becsület csorbítására alkalmasnak, azonban jogellenességet nélkülözőnek találta a hatóságok előtti eljárásban tett azon nyilatkozatokat és tényállításokat, amelyek az ügy tisztázása érdekében szükségtelen gyalázkodástól, becsmérléstől mentesek. Ennek oka vélhetően a rágalmazás jogi tárgyában és az elkövetési magatartásban definiált becsület eltérő értelmezésében keresendő. Másképp ugyanis nem lenne lehetséges, hogy egy megnyilvánulás tényállásszerű, mégis jogellenességet nélkülöző legyen.
Tekintettel azonban arra, hogy a Kúria, illetve a bírói gyakorlat is határozatainak jelentős számában a rágalmazás jogi tárgyának a becsületet jelöli meg,42 valójában azt mondja ki, hogy kétféle becsület létezik. Van egy elkövetési magatartás szerinti becsület, amely mindenkire ugyanúgy értelmezendő, illetve van egy jogi tárgy szerinti becsület, amely a passzív alanytól, az elkövetés helyétől, a közügy jellegétől és számos egyéb körülménytől függően eltérő. Azon túlmenően, hogy a joggyakorlat ezzel az elkülönítéssel irreálisan sok jogszerű megnyilvánulást minősít tényállásszerűnek, indokolatlanul zárja ki az alapjogok érvényesülését is a tényállásból. E gyakorlati megközelítés azt eredményezi, hogy a társadalomra veszélyesség hiányán alapuló kizárás kivételes jellege a rágalmazás-becsületsértés tényálláspárnál megszűnt, valamint egy elfogadhatatlan ellentmondás jött létre a jogi tárgy és tényállás azonos fogalma közt. Ennek kialakulása a 36/1994. (VI. 24.) AB határozathoz köthető, amely alkotmányellenesnek minősítette és megsemmisítette az 1961. évi V. törvény óta hatályban lévő, a határozat keltezésekor 1978. évi IV. törvény 232. §-ában rögzített „hatóság vagy hivatalos személy megsértése” tényállást. Magyarország ugyanis ebben az időben csatlakozott az 1993. évi XXXI. törvényben kihirdetett Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, és igyekezett megtalálni a hazai jogi szabályozás és az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata közötti összhangot. Ennek eredményeképpen azonban változott az 1978. évi IV. törvény 179. és 180. §-ában továbbra is hatályban lévő rágalmazás és becsületsértés, valamint ezek védett jogi tárgyának tartalma, amellyel egyezően az elkövetési magatartásban definiált becsületnek is át kellett volna alakulnia. Azáltal ugyanis, hogy a becsület közügytől, közéleti szereplői jellegtől, illetve ilyen státusszal nem rendelkező személytől függően eltér, a szükségesség-arányosság tesztje szerint mozgó jogi tárgynak a hatósági eljárásban elkövetett, üggyel szoros összefüggésben álló, szükségtelen becsmérléstől és gyalázkodástól mentes tényállásokat is asszimilálnia kellett volna. Hiszen a szükségesség-arányosság tesztjének determinálására is a rendszerváltást követően került sor, amit a 30/1992. (V. 26.) AB határozat fogalmazott meg. Ebből adódóan pedig, álláspontom szerint, tévesen alkalmazta (és alkalmazza jelenleg is) a bírói gyakorlat a jogellenesség hiánya szerinti kizárást azokban a hatósági eljárásokban, amelyekben a fent kifejtett kritériumok megvalósulnak. Helyesen alkalmazva ugyanis az elkövetési magatartásban rögzített becsületnek követnie kellene az adott megnyilvánulás szerinti védett jogi tárgyat.
A kifejtettekre tekintettel meglátásom szerint egy becsületfogalmat kellene alkalmazni. Így az elkövetési magatartás mindig a védett jogi tárgyhoz alkalmazkodna, amely a véleménynyilvánítás szabadsága, illetve az emberi méltóság és jó hírnévhez való jog konkurálásából adódóan, a megnyilvánulás közügy jellegétől, vallomástételi vagy hivatásbeli kötelezettségtől, illetve egyéb okoktól függően eltérne. Az ennek megfelelő, egységes becsületfogalom alkalmazása azt is eredményezné, hogy csak azok a tényállítások lehetnének becsület csorbításra alkalmasak, amelyek átlépik a szükségesség-arányosság tesztje szerinti határvonalat. Jelenleg ugyanis, ha valaki hatósági eljárásban az ügy tisztázása érdekében, szükségtelen gyalázkodástól és becsmérléstől mentesen tényt állít, a rágalmazás jogi tárgyát nem sérti, azonban cselekménye tényállásszerű lesz.
A kifejtett dogmatikai vitától függetlenül megállapítható, hogy ha a hatósági eljárásban az érintett személy – akár a sértett – gyakorolja feljelentési, bejelentési, észrevételezési, indítványtételi, vallomástételi jogát, tanúként tesz vallomást, szakértőként foglalja szakvéleménybe ténymegállapítását, feltéve hogy azt az ügy tisztázása érdekében, szükségtelen gyalázkodástól és becsmérléstől mentesen teszi, rágalmazást nem valósít meg. Amennyiben ugyanis a nyilatkozatot a fenti kritériumok szerint teszik, akkor eljárási pozíciótól függetlenül az ilyen jellegű megnyilvánulások nem esnek a véleményszabadság szükségesség-arányosság tesztje szerinti korlátozás alá, ugyanis annak megszorítása a célkitűzés fontosságának és a jogsérelem súlyának összevetése alapján nem arányos.
Gyulay Dániel, PhD hallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Doktori Iskola
A rendészeti modellek és rendőrhallgatók attitűdjeinek vizsgálata
Bevezetés
A 21. században a tudatos pályaválasztás nem szokatlan a fiatalok körében. Az oktatási expanzióval tömegesen áramlanak a hallgatók a felsőoktatási intézményekbe.1 A rendészeti oktatásra ez a jelenség sajátosan hat. Meghatározott felvételi eljárásban vesznek részt a rendőr hallgatók, hogy tisztjelöltként eljuthassanak a három-, illetve négyéves képzést követően a tisztavatásig, eskütételig. A felvételi eljárás összetett, hiszen a központi eljárást kiegészíti a pszichológiai és a fizikai felmérés, valamint a pályaorientációs beszélgetés is, majd ezt követően alakul ki a végleges felvételi folyamat. A pályakövetelményeknek megfelelő személyiség- és szakmai kompetenciafejlesztés a képzés ideje alatt folyamatosan zajlik. A jövő rendőrei szociális hátterének, pályaválasztási motivációinak megismerése kiemelten fontos a képzést biztosító intézmény számára. Mindez az ismeret hozzájárulhat ahhoz – a képzőintézmény számára –, hogy a felvételi eljárást követően a hallgatók ne csak az elméleti tudást sajátítsák el, de szemléletük is formálódjon.
Egy sikerorientált képzésnek ismernie a benne résztvevők motivációs bázisát, attitűdjeit, értékeit, hogy a képzési hatékonyságot növelni tudja a képző intézmény. Az információs társadalomban bekövetkező gyors változások még inkább szükségessé teszik, hogy a rendőrképzés olyan feltételekkel illeszkedjen a szakmai elvárásokhoz, amelyek egyúttal a jövő rendőreit hivatástudattal és professzionalizmussal felvértezve bocsátják a munkaerőpiacra: a rendvédelmi szervek állományába. A képzés ideje alatt kialakított értékek határozzák meg azt a hozzáállást, attitűdöt, amely szerint a rendőr a későbbiekben ellátja feladatait. Feltételezzük, hogy a rendőr hallgatók jelentős része – más felsőoktatási diákokhoz hasonlóan – motivációs hátterét tekintve elérő attitűdökkel viszonyul leendő szakmájához.
A tanulmányban bemutatott nemzetközi RECPOL-kutatás célja, hogy feltárja a képzésbe belépő hallgatók rendőrpályával kapcsolatos ismereteit, attitűdjeit és hiedelmeit, és longitudinális felméréssel kövesse nyomon, hogy a képzés milyen hatást gyakorol a hallgató személyiségére, értékeire és pályaorientációjára. Saját kutatásunk pillérei is erre a kutatásra alapozódnak, de felhasználják azokkal a rendészeti modellekkel kapcsolatos ismereteket, amelyek a rendészeti pálya eltérő értékeit és céljait hangsúlyozzák. Megvizsgáltuk, hogy a hazai rendőrhallgatók értékrendszere, motivációi hogyan különülnek el egymástól, és miként jön létre a rendőri attitűd, valamint hogy milyen elemekből tevődik össze. A kutatás kezdetén azt feltételeztük, hogy az eltérő családi háttérrel rendelkező fiatalok eltérő értékeket tartanak szem előtt a pályaválasztásnál, és ez abban is megmutatkozik, hogy mely rendészeti modell értékeihez kapcsolódnak szorosabban.
A RECPOL-kutatás
A RECPOL (Recruitment, Education and Careers in the Police): Toborzás, Oktatás és Életpálya a rendőrségen című kutatási projekt 2010-ben indult Norvégiában. A kutatás első adatfelvétele a StudData kérdőíven alapult, amelynek kidolgozásában az Oslói Egyetem vett részt. Norvégiában e vizsgálatot húsz szakma tekintetében is alkalmazzák – hasonlóan, mint a Diplomás Pályakövetési Rendszer (DPR) kutatást hazánkban2 . A RECPOL első vizsgálatban 2012-ben hét európai ország vett részt: Belgium, Dánia, Izland, Norvégia, Skócia, Svédország és Spanyolország. Mi a magyar mintával 2016-ban csatlakoztunk ehhez a kutatói hálózathoz. Az első adatfelvételünk 2017 augusztusában valósult meg, az egyetemi képzésbe belépő hallgatókkal. A tanulmány a KÖFOP-2.1.2-VEKOP-15-2016-00001 azonosítószámú, A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés nevű projekt keretében készült.
A kutatás főbb kérdései a rendőrhallgatók szociális, pályaválasztási háttere és szakmai jövőképük jobb megismerése köré csoportosulnak, de megvizsgálják a rendőrképzéssel kapcsolatos elvárásaikat is. Az adatfelvétel négy szakaszban történt:
- a képzés elején,
- a képzés végén,
- a képzés befejezését követő harmadik,
- és a képzés befejezését követő hatodik évben.
A rendészeti szervezet tagjai meghatározott szervezeti kultúra és hierarchia tagjai, amely alapját az oktatás, képzés adja. A felszín alatt működő attitűdök megismerése a RECPOL-kutatásban kidolgozott kérdőívvel kiválóan megragadható, mivel számos kérdés mentén vizsgálja az egyén hozzáállását a képzéssel és a jövőképpel kapcsolatban. A RECPOL-kutatás segítséget nyújt abban is, hogy nemzetközi szinten összehasonlíthassuk a rendészeti képzéseket, illetve ezek kimenetét is mérjük. Szem előtt tartva a társadalmi és gazdasági eltéréseket országonként, az összehasonlító elemzés esetén a hallgatók attitűdformálódása standardizáltan kirajzolódik. A jelen tanulmányban használt kérdőív a felsorolt attitűdmérő skálák közül az ún. összegző jellegű Likert-skálával3 méri a válaszokat. Ez a típusú mérőeszköz arra lett kifejlesztve, hogy a válaszadó személyek adott tételekkel, kijelentésekkel, érzésekkel kapcsolatos egyet-, vagy egyet nem értésüket különböző fokozatban tudják jelölni.
Jelen tanulmányban a magyar RECPOL-mintát, a felsőoktatásban tanuló, képzést elkezdő nappali tagozatos rendőrtiszthallgatók válaszait elemezzük. Megvizsgáljuk, hogy milyen szakmához rendelkeznek attitűdökkel. Az attitűdök4 , értékek megragadásához a rendészeti modellek jellemzése nyújt támpontot.
Rendészeti modellek és attitűdök
A rendészeti attitűdök5 megkülönböztetéséhez érdemes megvizsgálni, hogy milyen rendészeti modellek léteznek, és ehhez milyen személyi állomány és szakmai hozzáállás illeszkedik, illetve milyen pályaválasztási attitűddel párosul. A különböző rendészeti modellek megjelenését segítette, hogy az 1960-as évektől kezdtek megjelenni a súlyosabb közbiztonsági problémák, és ez lehetőséget nyitott olyan kutatások számára, amelyek a rendőri munka sajátosságait tárták fel és ezzel szervezeti és működési változásokat is indukáltak.6 Kozáry nyolc rendészeti modellt ismertet. Ezek sajátosságait röviden bemutatjuk, majd elemezzük, hogy a rendőrhallgatóknál mely attitűdök jelennek meg közülük. Gazdag szakirodalom áll rendelkezésünkre, ha rendőrségi modelleket szeretnénk vizsgálni,7 ám a jelen tanulmányban ezektől eltérő szempont alapján felállított kategorizációs rendszert választottunk. Szerettük volna elkerülni ugyanis az egyszerűsítést és a lehető legszélesebben feltárni a rendőrségi szervezettel kapcsolatos attitűdöket. Feltételezzük, hogy az eltérő korszakok eltérő társadalmi elvárásokat támasztottak a rendőrrel szemben és ezek akár egymásra épülve, akár átalakulva vezettek ahhoz a rendőrattitűdhöz, amely napjainkra kialakult.
Háború-modell
Az első rendőrségi modell a „bűnözés elleni háború” korszaka volt a 19. századtól a 20. század közepéig tartó időszakban. Ezt a korszakot a társadalmi csoportok konfliktusai jellemezték. A rendőrség feladata ekkor az elszigetelés megvalósítása volt és kiemelt szerepet kapott a patologikusnak címkézett magatartást és életmódot folytató személyek elkülönítése. A patologikus magatartások definiálása nem volt egyértelmű, mivel a rendfenntartó személyekre volt bízva, hogy mit tekintenek civilizálatlan, lázadó magtartásnak. A rendőr személyével kapcsolatban az volt az elvárás, hogy tisztességes polgár legyen. A rendőri beavatkozás, maga a szervezet is militáris jegyeket öltött magára. Fontos az is, hogy a rendőrség abban különbözött a katonaságtól, hogy ők állandóan jelen voltak az utcán, a lakosság láthatta a rendőröket. A feladatuk úgy foglalható össze, hogy a bűnözés ellen vívták a háborút. Azzal a céllal tették mindezt, hogy a társadalmi kontrollt bizonyos egyének, csoportok fölött gyakorolták, akik gyanúsak voltak. Ennek a gyanúnak az alapját a rendőri munkára jellemző és szükséges előítélet teremtette meg. A szubjektivitás ebben az esetben teljesen jelen volt a rendőri intézkedések közben. Az előítélet széles körben volt értelmezendő, és akár a lakosság nagyobb részére is ki lehetett terjeszteni. Az előítéletek a lakosság részéről szintén előítéleteket vetítettek. A civil lakosság úgy vélekedett a korszak rendőreiről, hogy „azok, akik a gonosz ellen küzdenek, maguk sem felelnek meg azoknak az ideáknak, melyeket feltehetően védenek” – foglalja össze Krémer8 .
A kölcsönös előítélet pedig egy kedvezőtlen hatást eredményezett, a rendőri foglalkozást nem övezte megbecsülés és tisztelet, sőt. Úgy tekintettek rájuk az állampolgárok, hogy ők nem a társadalmi békét és a közrendet védelmezik, hanem kizárólag a felső osztályok hatalmának védelmezőjeként vannak jelen.
Hatékonyságra épülő professzionális modell
A második modell a hatékonyságra épülő professzionális rendőrségi modell. Az ötvenes években az Amerikai Egyesült Államokban lezajlott reform időszakát öleli fel ez a korszak. A hatékonyság a szervezet modernizációjától elválaszthatatlan ebben a modellben. Vollmer9 szerint a rendőri munka hatékonysága és színvonala csak úgy növelhető, ha az oktatásban más szintekre emelhető a tudás és ehhez a technikai fejlődéssel való lépéstartás is párosul. Fontosnak tartotta a szakmai értékek megszilárdítását, szerinte ugyanis a professzionalitás hozzájárul a rendőri munka presztízsének növeléséhez, és ez magában hordozza azt a pozitív hatást, amely a közbiztonság megszilárdításában nyilvánulhat meg. Az empirikus kutatások is ebben az időszakban kerültek előtérbe és kínáltak lehetőséget a tudósoknak a rendőrség és más, hasonlóan zárt szervezet kutatására. A tárgyalt korszakot meghatározta a folyamatos és látható rendőri jelenlét, az azonnali reagálás a segélyhívásokra, valamint a megelőző járőrözés. A rendőrrel szemben elvárás volt az oktatásban szerzett tudás megszerzése és hasznosítása, valamint az erőfölény érvényesítése.
Rendfenntartó modell
A harmadik modell a hatvanas, hetvenes évek rendőrségeit az ún. rendfenntartó modellek körébe sorolja. Goldstein10 szerint e korszak rendőrségének fő célkitűzése, hogy a rendőr a körzetében rendet és békét tartson, ellenőrizzen, és azonnal reagáljon a segélyhívásokra. Elsősorban a béke és nem a törvény őreként tekintettek magukra a rendőrök. Ez a modell – amely szerint a rendőr elsődleges feladata a rend fenntartása11 – a kilencvenes évekig éreztette hatását, Minden egyéb feladatot, például a bűnüldözést, alárendeltek a rendfenntartási célnak. A rendfenntartó modell szerint működő rendőr attitűdjeit a demokratikus értékrend megőrzése határozta meg munkavégzése során. Érezhetően megváltoztak a rendőrrel szemben támasztott elvárások: a testi erőn felül, a korábbi korszakokhoz képest tovább növekedett a szakmai képzés fontossága, a társadalmi érzékenység megléte. A rendfenntartás szakképzett, professzionális munkaerőre tartott igényt. Wilson12 a járőrt egy kőműveshez hasonlította, aki a szakmai tudását nem az általánosan írott tudásanyagból, hanem a gyakorlatban szerzi meg, hiszen a rá bízott körzet ismerete és az ott élő állampolgárok közti életterekbe való involválódással válik rendőrré. Jellemző továbbá a korszak rendőrére, hogy önállóságra törekszik, diszkrecionális hatalmát, döntési képességét bátran használja. A rendőrség szervezete széles körben kontrollálja a társadalmat és azok eseményeit, szemben az elsőként bemutatott háború modellel. A rendőrkép is változáson ment keresztül, egyre jobban látható a paramilitáris jegyek lassú háttérbe szorulása. A kor rendőri attitűdjeit az interperszonális kapcsolatok fontossága jellemzi.
Szolgáltató modell
A negyedik modell a közösségi rendőrség, amelyet szolgáltató modellként is interpretálhatunk. A nyolcvanas évekre jellemző, hogy a közösség és a rendőrség viszonya jelentős változásokon ment keresztül. Egyfajta visszatalálásként tekinthetünk erre a jelenségre, hiszen a rendőrség a közösség igényei mentén kezdett szerveződni. Friedmann13 megalkotta a közösségi rendészet modelljét. Az e modell szerint működő rendőrségek a közösségekkel kialakuló kapcsolatra építik szakmai alapelveiket és szolgáltatásként tekintenek a rendőr munkájára. Az amerikai rendvédelmi szervek már a húszas évektől kezdték beépíteni működésükbe a tárgyalt modell elemeit. Az igazi átütés a nyolcvanas években következett be, amikor a rendőrség és a lakosság szoros együttműködése volt a meghatározó. Ez több pozitív társadalmi változást is magával hozott, hiszen az állampolgárok között is jelentősen javult a kooperáció. A rendőrség hatékonyságának mérése során azt tapasztalták, hogy ebben az időszakban növekedett a bejelentett bűncselekmények száma. Ez a jelenség társadalmi bizalomként értékelhető, hiszen a bejelentést tevő állampolgár bízik a rendőrségben és abban, hogy az eljárás feltárja a bűncselekmény körülményeit, elkövetőit. Ez a működési forma a hatalom decentralizálását és a döntési felelősség megosztását követeli meg. Annak a belátását feltételezi a rendőrség részéről, hogy nem lehet egyedül, a lakosság bevonása nélkül a társadalmi békét fenntartani. A rendőri munka során felmerülő intézkedések a közösség problémáiként értelmezhetőek a szolgáltató szerep keretein belül. Ez a modell csak akkor tud megvalósulni, ha az állampolgárok a közösség tagjaként tekintenek a rendőrre, aki szolgáltatóként a problémák kezelésében segítségükre van.
A rendfenntartó és a szolgáltató modellek a szervezeti működés szempontjából nem sokban különböznek. Az eltérés lényege abban rejlik, hogy a szolgáltató modell érzékenyebb, és jobban figyel a sérülékenyebb csoportok védelmére (pl. fiatalok, öregek, szegények, hajléktalanok). Ez a modell a rendőri attitűdök vonatkozásában egy szociális képességeiben fejlett és érzékeny rendőrt feltételez, aki a közösség életébe integrálódik és képes személyes és mindennapi kapcsolatokat fenntartani a településen élő civil lakossággal. A közösségi rendészet modellje a 20. század meghatározó újítása volt, amely utat tört a kortárs rendészeti munkába is.
Problémaorientált modell
Az ötödik modellbe tartozik a problémaorientált rendőrség. Ez a modell voltaképpen a közösségi rendőrség továbbfejlesztett modellje, ugyanis a harmadik modell, a rendfenntartó rendőrséget is kutató Goldstein14 munkája alapján értelmezi az elméleti és gyakorlati alkalmazását. A korábbi közösségi modellhez képest az jelenti a különbséget, hogy a problémaorientált modell az egész rendőri munkát, működést szeretné megreformálni és új alapokra helyezni. Szemléletére jellemző, hogy a közbiztonság fenntartását meghatározónak tartja, valamint a szakértői munkát és a tudományos elemzést munkamódszernek tekinti. A problémaorientált rendőri attitűdök között jelen van a problémák multidiszciplináris értelmezése és a megoldási eszköztár tudatos ismerete, az igazságosságra való törekvés a közbiztonság védelme érdekében. Az e modellt alkalmazó rendvédelmi szervek úgy jellemezhetők, hogy a célok eléréséhez a rendőri jelenlétet és a kényszer alkalmazásán kívül számos törvényes eszköz igénybevételét szorgalmazzák és használják.15
Zéró tolerancia modell
A hatodik modell a zéró tolerancia néven ismert16 , valójában a háború-modell modern változata, amely nagy népszerűségnek örvend a 21. században. Létrejötte a korábban bemutatott közösségi rendőrségből eredeztethető. A modellhez kapcsolható rendőri attitűdök között megtalálhatjuk azokat az értékeket, amelyek a büntetésre fókuszálnak, a bűnelkövető szankcionálására irányulnak, és nem tűrnek semmilyen normaszegést. A stratégiai fókusz a rendőri intézkedésen van, és nem a bűnmegelőzésen. Szigor és következetes szabályszegőkkel szembeni harc jellemzi ezen modell képviselőit. A fő eszköz az intézkedések során a büntetés, amelynek visszatartó erőt tulajdonítanak. Az irányzat rendészeti vonatkozása Bratton rendőrfőnökhöz köthető, aki New Yorkban a kilencvenes években a közösségi rendőrség értékeit képviselte, hiszen úgy vélte, hogy a rendőrség látható jelenléte a köztereken csökkenteni fogja az erőszakos bűncselekmények számát.
Adatgyűjtő és adatfeldolgozó modell
A hetedik modell az adatfeldolgozás által vezérelt rendőrséget írja le. Ez az adatgyűjtő és -feldolgozó modell. Ebben a keretrendszerben a rendőrség működését a kooperáción alapuló feladatellátás jellemzi, ahol az adatok szisztematikus gyűjtése és értékelése összekapcsolja a korábban megismert közösségi rendészetet a problémaorientált modell jól bevált gyakorlatával.17 A bizonyítékokon alapuló, tudományos módszertani elveket használó új rendőri modellként fogható fel. E modell fő célja az adatgyűjtéssel és -feldolgozással a közösségi problémák kezelésének elősegítése. Az adatok cseréjének a különböző szervek között gördülékenynek kell lennie annak érdekében, hogy az elemzés minősége kielégítő legyen. Ezt az elemzési pontosságot pedig finomítani lehet a szakemberek, elemzők továbbképzésével, oktatásával. A jellemző rendőri attitűd ebben a rendszerben a rendszerező, összefüggéseket felfedező személyekkel jellemezhető.
Közigazgatási modell
A nyolcadik modell, amit megkülönböztetünk a rendészeti működésen belül, a közigazgatási modell. A szervezéstudomány és a közigazgatástan dekoncentrált modellt és önkormányzati rendőrségi modellt különböztet meg. Amennyiben feladatok és hatáskörök, felelősségi szintek szerint kívánjuk elhatárolni a szervezetet, akkor különbséget teszünk centralizált és decentralizált rendőrség között. Azonosnak ható, ám különböző fogalmi apparátust foglal magába a két definíció. Az amerikai FBI megalakulása egy önkormányzati szisztéma szerint meghatározott centralizált tevékenységet ellátó rendőrségi intézményrendszer. Ez a modell nem határozza meg a hatékonyságot mérceként. Úgy véli, hogy vannak olyan feladatok, amelyek a centrumban jobban végrehajthatók és vannak olyan szolgálati teendők, amelyeknél a helyi szintű beavatkozás jár nagyobb sikerrel. Ha a hatáskörmegosztást vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy a különböző szintek között a törvényesség, az átláthatóság és az ellenőrzöttség a meghatározó. Abban az esetben, ha a decentralizáció nem jár együtt a demokratikus értékek megerősödésével, a jogállamiság garanciális elemei gyengülhetnek. A centralizált rendszer kontinentális, míg a decentralizált modell az angolszász modellként lelhető fel a szakirodalomban.
A magyar rendőrség jellemzője
A magyar rendőrség dekoncentrált rendvédelmi szerv és a hatáskörök erős centralizációjával jellemezhető. Vezetése önálló, és országos hatáskörű rendőrfőkapitány irányításával látja el a tevékenységét. Stratégiai célként a működését tekintve reaktív rendőrségként írható le. Munkamegosztás szempontjából a közbiztonság és a bűnügyi ágazatok elválnak egymástól. A közigazgatáson belül izolált, militarista vonásokat ölt magára. Hierarchikus berendezkedésű és a feltétlen engedelmesség elvén alapul a működése. Represszív típusú szervezet, vagyis hatósági jogosítványokkal van felruházva, amely a modernizációs folyamat közepén van.18 A rendőrképe olyan attitűdökkel rendelkező személyt követel meg, aki a professzionalizmus magas fokán elméleti és gyakorlati tudással hivatásként tekint az előtte álló életpályára.
A rendőri attitűd kialakulása
A felsorolt nyolc modell négy jelentős és eltéréseket mutató olyan klaszterre vonható össze, amelyben a rendőröknek különböző attitűdjei vannak. A rendőrattitűd ezeknek a csoportoknak az értelmezései mentén rajzolja ki, hogy vajon milyen is a mai rendőr, milyen értékeket és viszonyulási pontokat hordoz magában, amikor a pályát választ. Azok a személyek, akik a háború- és a zéró tolerancia modell szerinti értékeket érzik magukénak, egy alacsony szinten szerveződő, empátiával rendelkező, represszív, azonnali reagálást igénylő, hierarchiát és parancsuralmi rendszert igénylő rendőrképet festenek elénk. A hatékonyságra épülő professzionális modell és az adatfeldolgozó modell közel áll egymáshoz és a paramilitáris értékeket magába foglaló, elméleti tudásra és tudományos módszerekre nyitott rendőrt kíván, aki a jogi szabályozást fontosnak tartja és a hatékony megoldások megtalálásában jártas. A közösségi és a problémaorientált rendőrségi modell értékeiben bízó rendőr pedig legyen olyan racionális ember, aki szociálisan érzékeny, a közösségi értékeket előtérbe helyezi és tiszteletben tartja a törvényességet. A rendfenntartó modell klasszikus rendőri attitűdöket láttat: többre értékeli a gyakorlati szaktudást az elméletinél, önálló döntéshozatalra kész, interperszonális kapcsolatokat előtérbe helyező rendőrt feltételez.
Leíró statisztikák
A rendőri modellek és attitűdök ismertetését követően a magyar RECPOL-adatfelvétel során összegyűjtött 176 fős minta eredményeinek az elemzése olvasható a továbbiakban. A mintában szereplő egyének valamennyien felvételt nyertek, és az alapkiképzést is vállalták a nappali tagozaton folyó rendőrtiszti képzésben. A válaszadók 68 százaléka férfi, 32 százaléka pedig nő. Életkoruk megoszlása tekintetében 5 százalék 21 év feletti, 12 százalékuk 21 éves, a válaszadók egyharmada 20 éves, közel fele 19 éves, 8 százalékuk pedig 18 éves. 93 százalékuk nem rendelkezik munkatapasztalattal, csupán 6 százalékuk dolgozott több mint egy évig. Szakgimnáziumból a felvett rendőr hallgatók 17 százaléka érkezett, 78 százalékuk pedig gimnáziumból nyert felvételt valamely rendvédelmi szakra. Felsőfokú végzettséggel 2 százalékuk rendelkezett. A válaszadók 7 százaléka elkezdett valamilyen felsőfokú képzést, amit abbahagyott a rendőrtisztképzés miatt. Fontos adat, hogy a hallgatók közel 90 százaléka nem rendelkezik rendőri szakmában dolgozó közvetlen családtaggal, szülővel. A pályaszocializációs oktatási, képzési tevékenység során kulcsfontosságú elem, hogy milyen pályaképpel kerül később a hallgató a rendőri pályára.
A válaszadók édesapáinak 25 százaléka felsőfokú, 70 százaléka pedig középfokú végzettséggel rendelkezik. Az édesanyák iskolai végzettsége eltérően alakul; fele-fele arányban rendelkeznek közép-, illetve felsőfokú végzettséggel. A szocializációs színterek tekintetében megkérdeztük, hogy milyen környéken nőttek fel a hallgatók: közel 40 százalékuk külső vidéki környéken vagy kis méretű községben vagy faluban, 25 százalékuk kisvárosban, a központtól távolabbi részen, 22 százalékuk pedig nagyvárosban jelölte meg a helyszínt.
Rendőri attitűd és a modellek elemzése
Az elemzés során a különböző modellek értékeit külön soroltuk, mint azt korábban összegeztük. Különbséget tettünk 1) a professzionalizmust előtérbe helyező, a hatékonysági és adatgyűjtő modelleket magába foglaló „mindent látó”; 2) a közösségi és alapjogi értékeket előtérbe helyező, a közösségi rendészet és problémaorientált modell konglomerátumából megalkotott „szolgáltató”; 3) a keménységet és határozottságot előtérbe helyező háborús- és zéró tolerancia modell értékeire „reagáló” modell; és a 4) rendfenntartó „klasszikus” keretrendszer, attitűd között.
| Attitűd | Rendészeti modell | Fő érték |
| Mindent látó | Hatékonyság és adatgyűjtő | Professzionalizmus |
| Szolgáltató | Közösségi és problémaorientált | Partnerség |
| Reagáló | Háborús és zéró tolerancia | Határozottság |
| Klasszikus | Rendfenntartó | Paternalizmus |
A „mindent látó” attitűd magában foglalja professzionalizmust megkövetelő értékeket: a szakmai lapok olvasását, azt, hogy az egyén kizárólag ebben a szakmában tudja elképzelni a jövőjét, érzelmileg kötődik a rendőri pályához, a rendvédelmi szervezethez szeretne tartozni és ez büszkeséggel tölti el. Az elemzés során a mindent látó attitűdben a meghatározó elem az erős szakmai elhivatottság (20%), és a szervezethez való tartozás és a büszkeség (40–40%-ban). Ebbe a klaszterbe a válaszadók egyötöde sorolható.
A „szolgáltató” attitűdöt több változó ötvözetével hoztuk létre, amely a kölcsönös partnerségen alapuló és közösségi érékek előtérbe helyezését jelenti. A rendőri munka megítélése és a szakszervezeti igény fontossága jelenik meg benne, valamint az, hogy a bűnelkövetőkkel szemben nem megtorló, hanem esélyt adó. Kollegialitás és szakmai nyitottság, társadalmi problémákra való érzékenység jellemzik a szolgáltató attitűddel rendelkező rendőrhallgatókat. Ebbe a kategóriába a válaszadó hallgatók negyven százaléka sorolható.
A „reagáló” attitűd egy nagyon határozott értékeket képviselő személyi állományt feltételez. Ezek a személyek nem elnézőek és megengedőek a bűnelkövetőkkel, büntetéspártiak, és előítélettel élnek az intézkedések során. A válaszadók hatvan százaléka rendelkezik ilyen nézetekkel és értékekkel.
A „klasszikus” rendészeti attitűd mérése során ide soroltuk: a rendőrség mint az állam védelmezője hozzáállást, a tisztelet fontosságát, a józan észt előtérbe helyezőket a jogértelmezés során, azokat, akik azt vallják, hogy a rendőri munka a tapasztalaton alapul. A rendőrtiszt hallgatók fele gondolja úgy, hogy természetes és elfogadott, ha valakire a kinézete alapján figyelnek fel. A megkérdezettek döntő többsége nem nézi jó szemmel a szabályszegőket, és egyetértenek a megbüntetésükkel. A válaszadók közel háromnegyede rendelkezik ilyen attitűdökkel.
Összegzés
Kutatásunk annak feltárását célozta, hogy a rendőrtiszt hallgatók egyetemi képzésük elején milyen attitűdökkel lépnek be az egyetem kapuján. Fontosnak tartottuk annak kiderítését, hogy a képzést elkezdő hallgatók milyen mintázatokban tudnak azonosulni a különböző rendészeti modellek által sugallt értékekkel és nézetekkel. Ehhez hívtuk segítségül a nyolcféle rendészeti modellt, amelyet négy klaszterbe soroltunk. A vizsgált keretrendszerek eltérő célokkal és attitűdökkel jellemezhetők, és azt találtuk, hogy nem beszélhetünk kikristályosodott attitűdökről. Az attitűdök pluralitása szolgálati áganként eltérő lehet, ez okozhatja a válaszadók keveredett attitűdjét. A hallgatók jelentős része nem látott mintát a rendőri életpálya tekintetében és attitűdjeik, nézeteik a tágabb ismeretségi körből szerzett információk alapján sztereotipizált ideákkal tűzdeltek, így kezdik el a rendészeti képzésüket. Előfeltételezett rendőri attitűdről tudunk beszélni, mert amikor a tisztjelöltek bekerülnek a rendőrség szervezetébe és elkezdik a gyakorlati munkát, a szervezeti kultúra átörökíti az elfogadott rendőri attitűdöt és „szakmai vakságuk” itt válik igazán meghatározóvá. A további kutatásaink erre is keresik a választ. Továbbá érdemes vizsgálni még azt is, hogy ezek a kezdeti attitűdök mivé transzformálódnak és standardizálódnak a gyakorlati munka során. Ez konfliktusos vagy konszenzusos folyamat lesz, esetleg széttartó irányúak lesznek? Kutatásunk elemzései kimutatták, hogy pluralizált rendőr attitűddel kezdik meg a képzésüket a nappali tagozatos rendőrtiszt hallgatók.
Baráth Noémi Emőke, PhD hallgató, Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola
A kuruzslás miatt indult büntetőeljárások tapasztalatai: egy aktakutatás eredményei
Bevezetés
Bár a kuruzslás jelensége szorosan összefonódik az orvoslás fejlődéstörténetével, és az ellene folyó harc kezdetei is igen régre nyúlnak vissza,1 jogszabályi szintű szabályozása a 19. század végéig váratott magára. A kuruzslást az 1879. évi XL. törvénycikk2 még a közegészség és testi épség elleni kihágások körében szabályozta, az 1936. évi I. törvénycikk bevezetése óta pedig már bűncselekmény3 .
Hatályos büntető törvénykönyvünkben, a 2012. évi C. törvényben a kuruzslás tényállása az egészséget veszélyeztető bűncselekmények körében kapott helyet. A bűncselekmény jogi tárgya az emberi egészség, illetve az a társadalmi érdek, hogy az orvosi tevékenység4 megfelelő színvonalon történjen.5 Az emberi egészség védelméhez hozzátartozik, hogy utóbbi tevékenységet csak olyan személyek végezzenek, akik erre megfelelő végzettséggel, képzettséggel, illetve jogosultsággal rendelkeznek.6 Az egyes törvényeknek az egészségügyi szolgáltatások fejlesztésével, valamint a bizonytalan minőségű, tisztázatlan hátterű egészségügyi szolgáltatók tevékenységének visszaszorításával összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXI. törvény 2020. február 15-től módosította a kuruzslás tényállását, az egészségügyi szakképesítéshez kötött pszichoterápiás gyakorlat, illetve a nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások körébe tartozó tevékenységek jogosulatlan kifejtésével bővítve az elkövetési magatartások körét.7 A pszichoterápiás gyakorlatra vonatkozó módosítás nem kevés aggodalmat váltott ki a klinikai szakirányú végzettséggel nem rendelkező pszichológusok és más hasonló segítő szakmák képviselői – például családterapeuták, művészetterapeuták – körében, élénk és vélhetően hosszúra nyúló diskurzust generálva különböző fórumokon. Az egyik álláspont szerint – mivel a Btk. nem határozza meg a pszichoterápia fogalmát, az egészségügyi törvény definíciója pedig túl általános – az új szabályozás jogbizonytalanságot teremt, és fenyegeti a pszichoterápia végzésére nem jogosult, ám attól nehezen elhatárolható tevékenységeket végző szakembereket.8 A törvénymódosítás indokolása9 és az EMMI tájékoztatója10 ugyanakkor éppen a pszichológusok és más mentális segítők védelmének célját hangsúlyozzák, és nem minden szakember látja megalapozottnak a segítő szakmák képviselőinek félelmét a „kuruzslótörvénnyel” kapcsolatban.11 Tanulmányommal nem célom e kérdésben állást foglalni, de a törvénymódosítás és az annak nyomán kialakult vita időszerűvé teszi 2018-ban végzett empirikus kutatásom eredményeinek bemutatását. Utóbbiak ugyan nem adnak választ a kuruzslás tényállásának módosítása okán felmerült valamennyi kérdésre, de támpontul szolgálhatnak azok értékeléséhez.
A kutatás tárgya és célja
A kuruzslás tárgyában indult büntetőeljárások elemzése című kutatás a Legfőbb Ügyészség jóváhagyásával indult 2018-ban az Országos Kriminológiai Intézetben. Lefolytatását a téma alulkutatott volta és hazánk népegészségügyi mutatói mellett az indokolta, hogy bár a kuruzslás miatt indult büntetőeljárások száma csekély – 1990 óta évente 1 és 12 között mozog12 –, és a látencia mértékéről nem rendelkezünk adatokkal, a tárgyalt bűncselekmény természetéből ítélve arra lehet következtetni, hogy a hatóság tudomására jutott ügyek a kuruzslást megvalósító cselekményeknek csak egy kis részét jelentik. A kutatás időszerűségét indokolták a nem-konvencionális gyógyító eljárások szakmai hátterével és jogi szabályozásával kapcsolatos aggályok is.13
A kutatás célja mindezek fényében a kuruzslás miatt indult büntetőeljárások és az azok alapjául szolgáló bűncselekmények jellemzőinek feltárása volt. A vizsgált bűncselekmény kriminológiai sajátosságai körében az elkövetők és sértettek alapvető jellemzői, továbbá az elkövetés módja és körülményei, a büntetőeljárási jellemzők körében pedig elsősorban a bíróság által felhasznált bizonyítási eszközök és a kiszabott büntetőjogi szankciók álltak a vizsgálat fókuszában.
A kutatás célkitűzéseinek megfelelően aktaelemzésre mint empirikus adatgyűjtési módszerre támaszkodtam. A kutatás az eredeti terv szerint az 1990 óta kuruzslás vétsége és/vagy bűntette miatt indult és jogerős ítélettel zárult valamennyi büntetőeljárás vizsgálatára kiterjedt volna, azonban a Vádképviseleti Informatikai Rendszer alapján csak az aktavizsgálatot megelőző tizenöt év büntető ügyiratai álltak rendelkezésre. A tizenhét14 megyéből bekért 49 ilyen büntetőügyből 45 érkezett be és került feldolgozásra.15 Mivel a mintaelemszám kicsi, az alábbiakban csak a leíró statisztikai adatok és a vizsgált büntetőügyek főbb jellemzőinek, illetve típusainak ismertetésére vállalkozom.
A kuruzslás tényállását megvalósító cselekmények jellemzői
A kutatás alapjául szolgáló büntetőügyek 60 százaléka kuruzslás vétsége, közel 40 százaléka kuruzslás bűntette miatt indult, egy eljárásban pedig mind az alap, mind a minősített esetet megállapították. A bűncselekmények több mint 84 százalékát egyetlen elkövető valósította meg, az ügyek 11 százalékának kettő, egy-egy ügynek pedig négy, illetve öt elkövetője volt. Az elemzett büntetőügyek 42 százaléka esetében egy, további 9 százalék esetében két sértett sérelmére követték el a bűncselekményt. A sértettek száma az ügyek másik felében igen nagy variabilitást mutatott, illetve a bűncselekmények közel 38 százaléka esetében a rendszeres, üzletszerű elkövetés miatt nem lehetett azt pontosan megállapítani. A sértettek általában hirdetés vagy ajánlás útján kerültek kapcsolatba az elkövetőkkel, de voltak, akik az interneten vagy vendéglátóhelyen ismerkedtek meg, és olyan is előfordult, hogy gyanútlan páciensként rendelőben vagy kórházban találkoztak a magát fogorvosnak vagy orvosnak kiadó tettessel. A cselekmények 61 százalékát követték el a fővárosban vagy megyeszékhelyen, további közel 7 százalékát megyei jogú városban, 18 százalékát egyéb városban, és alig több mint 13 százalékát faluban vagy községben.
Az alacsony mintaelemszám nem teszi lehetővé a szofisztikált statisztikai elem-zést, ezért az alábbiakban a kutatás során vizsgált ügyek típusait mutatom be röviden, példákkal illusztrálva.
Az ügyek egy csoportja (n=16) a fogorvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységekkel kapcsolatos. Tipikus forgatókönyv, hogy a fogorvosi végzettséggel nem rendelkező fogtechnikus vagy fogműves elkövető a fogorvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységet végez, amely a csekélyebb súlyú magatartásoktól – például szájból történő mintavétel – az invazív beavatkozásokig terjedhet. Volt olyan fogtechnikus, akivel szemben azért indult büntetőeljárás, mert egy megrendelő fogsoráról úgy vett lenyomatot, hogy a mintavevő anyagot tartalmazó fém kanalat a megrendelő szájába helyezte.16 A másik végletet jelenti ebben a körben az a fogtechnikus, akit az egyik ügyben17 azért ítéltek el, mert a sértett három fogát érzéstelenítés, szájmaszk, köpeny és gumikesztyű használata nélkül kihúzta, majd a gyógyulást követően egy a sértett számára egyébként használhatatlan fogsort készített. A fogtechnikus elkövetők egy része kifejezetten az orvosi gyakorlat végzésére való jogosultság színlelésével fejtette ki tevékenységét, vagy bűnsegédként támogatta a magát fogorvosnak kiadó tettes tevékenységét. Ez történt például abban a büntetőügyben,18 amelyben három főt ítélt el a bíróság bűnsegédként elkövetett kuruzslás bűntette miatt. A vádlottak – köztük egy fogorvos – egy családi vállalkozás fogorvosi rendelőjében a rendszeresen és jogosulatlanul fogorvosi tevékenységet végző fogtechnikus családfő mellett dolgozva segítséget nyújtottak neki a bűncselekmény elkövetésében. Szintén fogorvosnak adta ki magát az a vádlott, aki egy egészségügyi vállalkozás keretein belül tevékenykedett fogtechnikusként,19 és ellenszolgáltatás fejében, a jogosultság színlelésével a fogorvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységet végzett, a számlákon az apja orvosi pecsétjét használva.
Az ügyek egy másik csoportjában az elkövetők orvosnak adták ki magukat, és különböző „diagnosztikai” és „kezelési” módszereket alkalmaztak a gyanútlan pácienseken. Az egyik, középfokú egészségügyi végzettséggel rendelkező elkövető belgyógyász-gasztroenterológusnak adta ki magát és magánrendelőt nyitott, először egyedül, majd egy általa megtévesztett aneszteziológussal társulva.20 A „rendelésein” többek között vért vett, beutalókat írt, injekciókat és védőoltásokat adott be, és több rendbeli magánokirat-hamisítást is elkövetett. Egy másik ügy vádlottja21 takarítóként dolgozott egy orvosi rendelőben, ahol hozzáfért a vényekhez, bélyegzőkhöz, gyógyszerekhez. Orvosnak adta ki magát, és a rendelőben, illetve a betegek lakásán vagy munkahelyén az orvosi tevékenység körébe tartozó tevékenységet fejtett ki, de olyan is előfordult, hogy egy sörözőben vett vért. Egy másik büntetőügy22 mentőtiszt végzettségű vádlottja mentőorvosnak adta ki magát, és egy berendezéssel rendszeresen, ellenszolgáltatás fejében az orvosi gyakorlat körébe tartozó diagnosztikai tevékenységet és tanácsadást folytatott. Szintén műszerrel „kezelte” betegeit az a szakképzettség nélküli elkövető, aki orvos-természetgyógyászként és pszichiáterként hirdette magát, azt állítva, hogy Amerikában szerezte diplomáját.23
A mintában volt néhány nagy port felvert büntetőügy is, amelyek vádlottjai szintén orvosnak adták ki magukat, megtévesztve ezzel a sértetteket. Az egyik ügy24 elkövetője éveken keresztül hamis orvosi diplomával praktizált; egy vidéki szakrendelésen, illetve helyettes háziorvosként dolgozott, és orvosi ügyeleteket is vállalt. A diploma hamis volta ellenére az illetékes hivatal a magyarországi általános orvosi oklevéllel egyenértékűnek ismerte azt el, a vádlott pedig felvételt nyert az orvosok alapnyilvántartásába, sőt, a Magyar Orvosi Kamarába is, és csak egy kamarai vizsgálat alkalmával derült fény a bűncselekmény elkövetésére. A közelmúltban zárult le jogerősen annak az állatorvosnak a pere, aki magát rákkutató orvosnak kiadva daganatos betegeket látott el életmódbeli tanácsokkal, továbbá megadózisú C-vitamint adatott be nekik intravénásan a vele együttműködő ápolónőkkel. Ellenértéket ugyan nem kért a vádlott, de irodájában egy gyűjtőláda volt kihelyezve erre a célra. Szintén a saját vagy közeli hozzátartozójuk súlyos daganatos megbetegedése okán kétségbeesett és kiszolgáltatott emberek helyzetének kihasználásával fejtette ki tevékenységét annak a büntetőügynek a két vádlottja, akik az egyikük által kifejlesztett és szabadalmi oltalomban nem részesült készülékkel vállalták hirdetésekben a daganatos megbetegedések gyógyítását, illetve megelőzését. Ezekben a hirdetésekben azt a látszatot keltették, hogy a készülék bejelentett és hatékonyan működik. Az ítélet 25 olyan sértett – vagy hozzátartozóik – vallomásán alapult, akik közül többen már nem éltek az első- vagy másodfokú ítéletek megszületése idején. A kuruzslás bűntettével, illetve vétségével halmazatban több rendbeli, folytatólagosan elkövetett csalás vétsége és bűntette miatt is feleltek az elkövetők. Az „álorvosok” kapcsán érdemes még megemlíteni azt a közelmúltban lezárult büntetőügyet, amely egy már-már komikus tényálláson alapszik. A szakképzetlen, fogyatékkal élő férfi vádlott orvosnőnek adta ki magát, és 2016 nyarán több „orvosi ügyeletet” is tartott egy községben, ahol a hozzá fordulókat diagnosztizálta és kezelte; például telefonjával vérnyomást „mért”, UH és EKG „vizsgálatot végzett”. A sértettek az élettársa rokonai voltak, akiket a vádlott mind a nemét, mind a foglalkozását tekintve megtévesztett.
A kutatás alapjául szolgáló büntetőügyek harmadik csoportjába azokat a cselekményeket soroltam, amelyek elkövetői ugyan nem keltették azt a látszatot, hogy orvosi diplomával rendelkeznek, de tevékenységükkel jogosulatlanul az orvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységet végeztek. Az ügyek egy részében az elkövető rendelkezett valamilyen egészségügyi vagy természetgyógyász végzettséggel, de tevékenysége során messze túllépte a kompetenciahatárait. Ilyen volt az a büntetőügy, amelynek elkövetője egy plasztikai sebész rendelőjében szakápolói munkakörben dolgozott,25 és egy műtéthez asszisztálva ő altatta a sértettet, amely aneszteziológus szakorvosi kompetencia. Egy másik ügyben a természetgyógyászattal és csontkovácsolással foglalkozó vádlott egyik páciensén a szokásos kezelést követően olyan nőgyógyászati jellegű beavatkozásokat végzett, amelyek az orvosszakértői vélemény szerint orvosi diplomához kötött tevékenységek, és egyébként sem lettek volna alkalmasak a sértett betegségeinek kezelésére.26 Ugyancsak ide kapcsolható annak a – különböző természetgyógyászati tevékenységek gyakorlására jogosító oklevelekkel igen, ám tisztiorvosi engedéllyel nem rendelkező – vádlottnak az ügye, aki a lakásán fogadott pácienseinél betegségeket diagnosztizált, majd különböző módszerekkel testi és lelki „gyógykezelést” alkalmazott náluk. Egy külföldön természetgyógyász tanúsítványt szerzett, ám honosított bizonyítvánnyal nem rendelkező vádlottal szemben három jogerősen lezárult büntetőeljárás is indult, amelyek közül kettő elmarasztaló ítélettel zárult,27 az utolsó büntetőeljárást pedig az elkövető halála miatt megszüntették.28 Az elkövető rendelőjében ellenszolgáltatás fejében alkalmanként 16-20 ampulla szert juttatott be páciensei szervezetébe testszerte 60-80 szúrással. Az egyik sértettnek a kezelés során átszúrta a tüdejét, súlyos állapotot idézve elő nála, amely miatt a bíróság 2 évre próbára bocsátotta. A vádlott folytatta a praxist, és mivel egyik betegénél életveszélyes állapotot idézett elő, újra eljárás indult ellene. Egy további sértett azért jelentette fel, mert állapota nemhogy nem javult, hanem inkább romlott a „kezelések” eredményeként.
Két olyan büntetőügy volt a mintában, amelyek eltérnek a korábban ismertetett ügyek csoportjaitól, mivel ezek esetében valamilyen szépészeti beavatkozás kapcsán követték el a kuruzslást. Az egyik ügyben a kozmetikus által végzett arckezelés után jelentkezett a feljelentést tett személynél súlyos allergiás bőrreakció, amelynek kezelése azután több műtétet is igényelt.29 Mivel azonban az eljárás során nem sikerült kétséget kizáróan megállapítani, hogy a beavatkozást a terhelt követte el, illetve hogy pontosan mivel összefüggésben keletkezett az egészségkárosodás, felmentő ítélet született. A másik ügy30 sértettjei invazív zsírbontó kezelésen vettek részt, amelyet az elkövető orvosi végzettség nélkül, mezoterápiás pisztollyal végzett különböző városok szépség-szalonjaiban.
A kuruzslást megvalósító cselekmények jellemzőinek bemutatása kapcsán röviden ki kell térni a passzív alanyok kérdésére. A passzív alanyok, illetve sértettek száma a kuruzslás miatt indult büntetőeljárásokban nem mindig állapítható meg, hiszen gyakran a nyomozás során sem derül ki, hány embert érintett az elkövető tevékenysége. Az akták egyébként is kevés információt tartalmaznak a sértettekről, ezért demográfiai és egyéb adataik elemzésére nem volt mód. A passzív alanyok gyakran nincsenek is tudatában annak, hogy bűncselekmény áldozataivá váltak, vagy mert nem érte őket sérelem, vagy mert nem is szereztek tudomást arról, hogy az elkövető nem volt jogosult az adott tevékenység végzésére. Nem annyira büntetőjogi, mint inkább kriminológiai szempontból volna releváns kérdés, hogy a sértettek milyen, az áldozattá válásukat esetleg megkönnyítő tulajdonságokkal rendelkeznek, különösen azon ügyek vonatkozásában, amelyekben az elkövető nem színleli az orvosi gyakorlatra jogosultságot. Valószínűsíthető, hogy a hagyományos medicina alternatíváinak tekintett módszerek, eljárások iránti nyitottság rizikófaktor lehet ebben a tekintetben, amennyiben nem párosul kellő tájékozottsággal.
Az ügyek feldolgozása során az elkövetői mintába eredetileg 53 fő adatai kerültek, ám ezt a mintát szűkíteni kellett, kihagyva belőle a felmentéssel és megszüntetéssel végződött büntetőügyek vádlottjait, valamint a mintában többször szereplő vádlottakat,31 így az alábbiakban 45 elkövető adatait ismertetem.
22 elkövetőt (48%) kuruzslás vétsége, 23 elkövetőt (51%) pedig kuruzslás bűntette miatt marasztaltak el. 13 elkövető esetében szerepelt a vádban a kuruzslással halmazatban egyéb bűncselekmény, általában csalás vagy közokirat-, illetve magánokirat-hamisítás, de előfordult hamis magánokirat felhasználása, sikkasztás és testi sértés is. Az elkövetők 67 százaléka egyedül követte el a bűncselekményt, míg a többiek másod-, harmad-, vagy negyedmagukkal. Utóbbi esetre példa az az ügy,32 amelynek fogtechnikus, illetve fogorvosi asszisztens vádlottjai alapítottak egy fogorvosi rendelőt, ahol fogorvos helyett ők maguk, orvosi jogosultság színlelésével fejtettek ki az orvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységet.
Az elkövetők kétharmada (n=30) férfi, egyharmaduk (n=15) nő. Életkoruk átlaga az elkövetés idején 44,6 év volt (SD=12,1), a legfiatalabb elkövető 20, a legidősebb 69 éves volt. Túlnyomó többségük magyar, mindössze 2 külföldi volt a vádlottak között. Iskolai végzettség tekintetében a vizsgálati minta eltér a bűnelkövetői populációtól.33 A 2017-es adatok szerint a jogerősen elítélt felnőtt korú bűnelkövetők több mint 67 százaléka legfeljebb általános iskolai, 15,2 százalékuk szakiskolai végzettséggel rendelkezett, és csupán 8,76 százalék volt közöttük az érettségizettek és 2,4 százalék a diplomások aránya. A vizsgálati mintának ugyanakkor közel 58 százaléka érettségizett, 22 százaléka végzett főiskolát vagy egyetemet, 3 fő (6,6%) szakmunkásképző vagy szakiskolát, és csupán 8,9 százalék volt a csak általános iskolai végzettséggel rendelkezők aránya. Foglalkozás tekintetében viszonylag homogén volt a minta; 16 fő (35,5%) volt a fogtechnikus vagy fogműves szakmát művelők száma, 10 fő (22,2%) rendelkezett valamilyen középfokú egészségügyi végzettséggel, 3 elkövető pedig (6,6%) felsőfokú egészségügyi végzettséggel34 , további 6 fő (13,3%) természetgyógyász, gyógymasszőr, kiropraktőr vagy egyéb hasonló tanfolyamot végzett. Volt a mintában gépészmérnök, tanár, szakács, cukrász, takarító és vállalkozó is, és a fogtechnikusok között voltak, akik valamilyen diplomával is rendelkeztek.
Az elkövetők 77,8 százaléka tettesként felelt, 20 százalékuk bűnsegédi minőségben követte el a bűncselekményt, egy fő esetében pedig felbujtás volt az elkövetői alakzat. 77,8 százalékuk büntetlen előéletű, 22,2 (n=10) százalékuk volt már korábban büntetve, közülük 8 fő kuruzslás miatt. A büntetőeljárás során a terheltek 28,9 százaléka tett teljes körű beismerő vallomást, 11 százalék ténybeli beismerő vallomást tett, de bűnösségét nem ismerte el, ugyanennyien tettek részleges beismerő vallomást, 35,5% tagadta a bűncselekmény elkövetését, egy fő pedig visszavonta a nyomozás során tett beismerő vallomását. Valamilyen mentális zavart 7 elkövető esetében állapítottak meg. Egyiküknél a gyengeelméjűség és az ehhez társuló kóros fantáziavilág enyhe fokban korlátozta a beszámítási képességet. Két főnél állapított meg a szakértő pszichopátiás személyiséget, illetve antiszociális személyiségzavart, egy elkövetőnél affektív zavart, két további elkövetőnél paranoid túlértékeléseket, illetve szenzitív-paranoid attitűdöt, egy fő esetében pedig az aktából kiderült, hogy schizoaffektív zavar miatt korábban leszázalékolták.
A kuruzslás miatt indult büntetőeljárások jellemzői
A kutatás során nemcsak az elemzett bűncselekmények kriminológiai jellemzőivel foglalkoztam, hanem a büntetőeljárás fontosabb ismérveit – a büntetőeljárás hosszát, az eljárás során beszerzett bizonyítékokat, a büntetőeljárás kimenetelét és a büntetéskiszabás szempontjából releváns körülményeket – is vizsgáltam.
17 ügyben (38,6 %) a sértett tett feljelentést, 14 ügyben (31%) az ÁNTSZ, további 7 ügyben (15,5%) pedig más hivatalos vagy közfeladatot ellátó szerv, például kórház. Néhány büntetőeljárás a sértett hozzátartozójának feljelentése vagy névtelen bejelentés nyomán indult. A feljelentéstől a vádemelésig 3 és 96 hónap közötti időtartam telt el, az átlag 18 hónap volt (SD=15,9). A vádemeléstől a jogerős ítélet megszületéséig átlagosan 21,7 hónap tel el, a legrövidebb bírósági szakasz 1, a leghosszabb 107 hónap volt (SD=22,4).
A kutatás alapjául szolgáló büntetőügyek közel 62 százaléka esetében elsőfokú, 38 százalékánál pedig másodfokú bíróság hozta meg a jogerős ítéletet. Felülvizsgálati kérelmet egy ügyben nyújtottak be.
A vizsgált büntetőeljárások többsége nem tartozott a nehezen megítélhető ügyek közé. Tanúvallomás és okirati bizonyíték minden eljárásban rendelkezésre állt, és tárgyi bizonyítási eszközökre is gyakran támaszkodott a bíróság. Utóbbiak elsősorban a vádlottak által használt orvosi, fogorvosi műszerek, berendezések, illetve gyógyszerek és más készítmények voltak. A tanúvallomások annak megállapítása szempontjából igen fontosak voltak, hogy az elkövető tevékenysége mire irányult, mit vállalt a sértettek irányában, illetve mit ígért az általa végzett tevékenység eredményeként. Szintén elsősorban – bár nem kizárólag – a tanúvallomásokból derült ki, hogy a vádlott az orvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenység végzésére való jogosultság színlelésével követte el a bűncselekményt. Tekintettel a tárgyalt bűncselekmény speciális jellegére, az igazságügyi szakértői véleményeknek szintén fontos szerep jutott a bizonyítás körében. 27 ügyben (60%) találtam a vizsgált aktákban igazságügyi orvos- vagy fogorvos szakértői, 6 (13%) ügyben igazságügyi elmeorvos szakértői, 3 ügyben igazságügyi pszichológus szakértői (6,5%), 2 ügyben (4%) igazságügyi informatikai szakértői, és egy-egy ügyben grafológus, könyvszakértői, írásszakértői, illetve műszaki szakértői véleményeket. Igazságügyi orvos szakértőket elsősorban azokban az eljárásokban rendelt ki a hatóság, amelyekben a vádlott cselekménye és a sértett sérülése, egészségi állapota, illetve annak romlása közötti esetleges kauzális összefüggés vizsgálata vált szükségessé, de előfordult, hogy a vádlotti magatartás jellegének megítéléséhez is szükség volt rájuk. Annak megállapítása, hogy a vádlott által végzett tevékenység az orvosi gyakorlat körébe tartozik-e, bizonyos ügyekben egyszerű, más cselekmények kapcsán azonban ez is igényelhet különleges szakértelmet. Általában az egyszerű megítélésű ügyek közé tartoztak például azok, amelyekben a fogtechnikus elkövetők maguk vettek lenyomatot a páciens szájából, utóbbi ugyanis a fogorvosi gyakorlat körébe tartozó egyszerű tevékenység.35 Voltak azonban olyan ügyek is, amelyekben igazságügyi orvos szakértő kellett annak megállapításához, hogy a vádlott tevékenysége az orvosi gyakorlat körébe tartozik-e. Ilyen volt az az ügy36 , amelynek semmilyen szakirányú végzettséggel nem rendelkező vádlottja injekciós tű és pisztoly segítségével zsírbontó kezelést végzett a hirdetésére jelentkező sértetteken. Az igazságügyi orvos szakértői vélemény szerint a vádlott által végzett kezelések az egészségügyi törvény értelmében invazív beavatkozásnak tekintendők, és azt csak a megfelelő képzettséggel rendelkező orvos, illetve szoros orvosi felügyelet mellett egészségügyi képesítéssel rendelkező személy végezheti. Szintén igazságügyi orvos szakértői vélemény állapította meg, hogy az idült veseelégtelenségben szenvedő sértettnek a nefrológiai szakrendelésen beállított kezelésének módosítása, az alkalmazott gyógyszerek esetleges felfüggesztése kizárólag szakorvosi tevékenység körébe esik. Utóbbi ügyben37 a nem orvos végzettségű vádlott különböző tablettákkal, masszázzsal és jógagyakorlatokkal „kezelte” a sértett vesebetegségét, és a gyógyszerei abbahagyására utasította őt.
Az orvosi gyakorlat körébe eső tevékenység és a jogosultság hiányának megállapításán túl az igazságügyi orvos szakértők szakértelmére az elkövető tevékenysége és a sértett állapotromlása, illetve halála közötti esetleges ok-okozati kapcsolat feltárása kapcsán is szükség lehet. Az alábbi büntetőügy jól szemlélteti, hogy az ilyen kauzális kapcsolat megállapítása a jogi minősítés szempontjából kulcsfontosságú, ugyanakkor a rendelkezésre álló orvosszakértői vélemények ellenére korántsem egyszerű. Az ügy vádlottja az emlődaganatban szenvedő, kemoterápián átesett és épp műtét előtt álló sértett „kezelését” vállalta el és végezte anyagi ellenszolgáltatás fejében a dianetika módszerével, ún. auditálással. Kenőcsöt és egy gyógyító hatásúnak beállított egyszerű elemlámpát is adott neki. A vádlott a „kezeléshez” azt szabta feltételül, hogy a sértett ne vesse alá magát az egyébként szükséges műtétnek, és hagyjon fel az orvosi kezelésekkel. A sértett a vádlott befolyása alá kerülve mindezt megtette, betegsége gyorsan progrediált, sok szenvedést okozva neki, míg végül otthonában meghalt. Az elsőfokú eljárásban a bíróság a rendelkezésére álló bizonyítékok értékelése során arra a következtetésre jutott, hogy a sértett halála és a vádlott magatartása között okozati összefüggés állt fenn, „ugyanis a vádlott rábírására az orvosi kezelés teljes feladása, teljes elutasítása vezetett oda, hogy a sértett fél évvel azt követően, hogy a műtétet, majd a patológiai vizsgálat eredményeként a további orvosi kezelést elutasította, az adott időpontban elhalálozott”38 . Első fokon emberölés és csalás halmazata miatt ítéleték el a vádlottat, azonban a másodfokú bíróság39 megváltoztatta az ítéletet, és kuruzslás vétségének minősítette a vádlott cselekményeit. A bíróság érvelése szerint a vádlotti magatartás és a sértett halála közötti kauzális összefüggés vonatkozásában az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás nem volt megalapozott, mert a bíróság iratellenes ténybeli következtetést vont le az igazságügyi szakértői véleményből. Utóbbiból ugyanis korántsem következett az, hogy a sértett a vádlotti „kezelés” következtében, illetve az orvosi kezelés elmaradása miatt halt meg. Mivel a sértett teljes beszámítási képességgel rendelkezett, önrendelkezési joga sem volt korlátozott, így szabadon döntött kezelésével kapcsolatban. A vádlotti magatartás és a sértett elhalálozása közötti okozati összefüggés hiányát állapította meg az orvosszakértői vélemény abban az ügyben is,40 amelynek vádlottja természetgyógyászként működve az orvosi felelősség körébe tartozó gyógyszerekkel kezelte a később alapbetegségében elhunyt sértettet. Egy további ügyben szintén az orvosszakértői vélemények voltak mérvadók a tényállás megállapítása során. A feljelentő a vádlott szépségszalonjában arckezelésben részesült, amelyet követően allergiás reakció jelentkezett nála, és rendszeres orvosi kezelésre, illetve beavatkozásokra szorult.41 A perben az igazságügyi orvos szakértők egyértelműen megállapították, hogy a felperes arcbőre alá a panaszait kiváltó idegen anyag injektálás következtében juthatott, azonban azt nem találták kétséget kizáróan megállapíthatónak, hogy az alperes a felperesen injekciós tűs kezelést végzett volna, ezért a bíróság felmentette a vádlottat.
A kuruzslás miatt indult büntetőeljárások kimenetele
Az általam feldolgozott büntetőeljárások (n=53) közül négy végződött megszüntetéssel, egy esetben pedig vádelhalasztásra került sor. 43 vádlottal szemben összesen 46 elmarasztaló ítélet született,42 míg 2 további vádlottat felmentett a bíróság. 6 vádlottal szemben szabtak ki végrehajtandó szabadság-vesztés-büntetést, egyikükkel szemben két különböző ügyben is. Ezekben az ügyekben egy kivételével vagy valamilyen egyéb bűncselekmény – csalás, sikkasztás, illetve testi sértés – állt a kuruzslással halmazatban, vagy a vádlott bűnismétlő volt. 5 elkövető esetében társult a végrehajtandó szabadságvesztéshez közügyektől eltiltás mellékbüntetés. A végrehajtandó szabadságvesztés-büntetés a vizsgált ügyekben 10 és 30 hónap között változott, átlagos tartama 17, 4 hónap volt (SD=7,6). 17 elkövetővel szemben szabott ki a bíróság 8 és 18 hónap közötti tartamú felfüggesztett szabadságvesztést (átlag=14; SD=3,6). Pénzbüntetésre 13 elkövetőt ítélt a bíróság, 75 000 és 1 000 000 forint közötti összeg erejéig. 7 esetben fordult elő a mintában foglalkozástól eltiltás, 2 elkövetőt ítéltek közérdekű munka büntetésre, és egy fővel szemben került sor pénzmellékbüntetés kiszabására. A bíróság 6 főt részesített megrovásban, 5 vádlottat bocsátott próbára, és egy főt helyezett – felfüggesztett szabadságvesztés mellett – pártfogó felügyelet alá. 3 elítélt esetében rendeltek el elkobzást, egy esetben pedig vagyonelkobzást.
Súlyosító körülményt csak 12 elítélt esetében állapított meg a bíróság, közülük 2 elkövető esetében két-két ügyben is. A súlyosító körülmények közül a legtöbb esetben (n=5) a bűnhalmazat fordult elő, ezt követte a huzamos ideig tartó vagy elhúzódó elkövetés (n=4) és az azonos cselekmény miatti korábbi büntetés (n=3). A sértettek sérülékeny helyzetét is a súlyosító körülmények körében értékelte a bíróság; két vádlottnak rótta fel a súlyos betegek és részben gyerekek, további két elkövetőnek az idős sértettek, és további egy főnek a kiszolgáltatott helyzetben lévő sértettek sérelmére történő elkövetést. További súlyosító körülmény volt egy-egy ügyben például a próbaidő vagy a büntetőeljárás hatálya alatti elkövetés, a hatósági elvárások és jogszabályi követelmények tudatos figyelmen kívül hagyásának tendenciája, annak kihasználása, hogy az emberek bármit képesek megtenni a gyógyulás reményében, a számtalan sértett sérelmére történő elkövetés, a természetgyógyász és páciense közötti bizalmi viszony kihasználása, a nagyfokú gátlástalanság. Enyhítő körülményt a bíróság 20 elkövető esetében vett figyelembe, közülük 2 elkövető esetében két-két ügyben is. A leggyakrabban előforduló enyhítő körülmény az időmúlás (n=13), a büntetlen előélet (n=9), a gyerekek eltartásáról való gondoskodás (n=8), a beismerő vallomás (n=5) és a bűnsegédi magatartás (n=3) voltak. Két-két vádlott esetében vette figyelembe a bíróság az elmebeli állapotot, az idős kort, a rossz egészségi állapotot, illetve azt, hogy az elkövető tevékenysége több beteg esetén eredményre vezetett. Egy-egy további ügyben az enyhítő körülmények körében olyan tényezők kerültek értékelésre, mint a sértetti közrehatás, a kártérítési hajlandóság, az okozott kár részbeni megtérítése, valamint az elkövetést megkönnyítő személyiségjegyek.
Összefoglalás és következtetések
A kutatás a kuruzslás tényállását megvalósító cselekmények és az ezek miatt indult büntetőeljárások főbb jellemzőinek vizsgálatára vállalkozott. A feldolgozott ügyek száma jól tükrözi, hogy a tényállás meglehetősen ritka az ítélkezési gyakorlatban, annak ellenére, hogy vélhetően sok ilyen bűncselekmény történik. A mintaelemszám alacsony volta az eredmények általánosíthatóságának jelentős korlátját jelenti, különös tekintettel a statisztikai adatokra. A kutatás mindazonáltal hézagpótló jellegű, és a tényállás közelmúltbeli módosítása okán a későbbiekben végzett empirikus kutatások kiindulópontjaként szolgálhat.
A kutatás során megállapítást nyert, hogy az elkövetői minta néhány alapvető demográfiai változó – így a nemi megoszlás és az iskolai végzettség – mentén eltér a bűnelkövetők összpopulációjától. Az általuk megvalósított bűncselekmények nagyjából egyharmada a fogorvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységgel kapcsolatos, a többi ügy az általános orvoslás területét érinti, illetve két esetben kozmetikai vonatkozású volt. A tárgyalt bűncselekmények többnyire viszonylag kis tárgyi súlyát tükrözik az elmarasztaló ítéletekben kiszabott büntetések, illetve alkalmazott intézkedések. Végrehajtandó szabadságvesztés kiszabására a mintában – egy ügy kivételével – csak bűnhalmazat vagy ugyanezen bűncselekmény miatti korábbi elítélés esetén került sor. A vizsgált mintában ugyanakkor akadt néhány olyan bűncselekmény is, amelyek mind társadalomra veszélyességük okán, mind az alapvető erkölcsi normák szempontjából igen súlyosak.
Az elemzett büntetőügyek 60 százaléka vétség volt, tehát csak mintegy 40 százalékukat követték el az orvosi tevékenység végzésére való jogosultság színlelésével, azaz a sértettek nagy része vélhetően tisztában volt azzal, hogy az elkövető nem orvos vagy fogorvos. Ez felhívja a figyelmet arra a problémára, amelyre például az Egészségügyi Tudományos Tanács 30 éve kiadott állásfoglalása is rámutatott. A dokumentum szerint gátat kell szabni „a lakosság és a beteg ember bizalmával, hiszékenységével visszaélő, a nem megfelelő informáltságot kihasználó kuruzslásnak, s valamennyi tisztességtelen, nyerészkedő, demagóg törekvésnek.”43 E cél eléréséhez azonban a büntetőjog önmagában kevés, mert a hagyományos orvoslás iránti bizalom megrendülése miatt vagy egyéb okból alternatív megoldásokat kereső emberek gyakran maguk is hozzájárulnak, hogy visszaélés áldozataivá váljanak. Az orvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenység jogosulatlan – a jogosultság színlelésével vagy anélkül történő – végzéséért elmarasztalható az elkövető, a passzív alany önrendelkezési joga körébe tartozó döntésekért azonban nem tehető felelőssé. A kuruzslás lélektani és társadalomlélektani gyökerei44 határozottan aláhúzzák a büntetőjog ultima ratio jellegét és a prevenció egyéb eszközeinek – különösen az oktató, felvilágosító tevékenységek – szükségességét a jelenség elleni harcban.
Az utóbbi évtizedekben az akadémikus orvosláshoz képest az alternatív medicina népszerűségének növekedésével párhuzamosan érzékelhető volt a területet érintő jogszabályi háttér újragondolásának, egységesítésének nyomatékos igénye is az orvostudomány képviselői részéről.45 Ennek fényében üdvözlendő, hogy 2020. február 15-től már nemcsak az orvosi, hanem egészségügyi szakképesítéshez kötött pszichoterápiás gyakorlat és a nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások körébe tartozó tevékenységek jogosulatlan végzését is nevesíti a Btk. 187. szakasza.
A pszichoterápiás gyakorlat fogalma körüli bizonytalanság és az ilyen tevékenység végzésére nem jogosult mentális segítők aggodalma azonban vélhetően sokáig napirenden tartja majd a tényállás körüli vitát, ahogy a joggal felmerülő, itt nem részletezett eljárásjogi kérdések is.46 A fent ismertetett kutatási eredmények fényében nem tűnik valószínűnek sem a kuruzslás miatt indult büntetőeljárások számának számottevő emelkedése, sem a jogszabályok keretei között tevékenykedő pszichológusokkal és más segítő foglalkozásúakkal szembeni büntetőjogi fellépés igénye, azonban nem volna szerencsés pusztán ezek alapján jóslásokba bocsátkozni. Az új tényállás nyomán kialakuló jogalkalmazási gyakorlat tükrében remélhetőleg hamar megválaszolásra kerülnek majd az eddig megfogalmazott és az esetlegesen újonnan felmerülő problémák, és eloszlanak a jogkövető szakemberek aggodalmai.
Szabó Judit PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet