Válogatás a szakirodalomból

Szerző(k): Könyvajánló

BÜNTETŐJOG / Büntetőeljárási jog / KRIMINOLÓGIA

Ambrus István:

Digitalizáció és büntetőjog

Wolters Kluwer, Budapest, 2021

Bárd Károly:

Az áldozatok méltósága és a vádlottak jogai.

Összehasonlító jogi tanulmány

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2021

Holé Katalin – Király Eszter (szerk.):

Haladás és ellenállás. Erdei Tanár Úr és más szerzők dolgozatai

ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2021

Irk Ferenc:

Megbüntethetetlen bűnök II. Az ember és környezete kizsákmányolásának metamorfózisa

Bíbor Kiadó, Miskolc, 2021

Polt Péter:

Törvény és igazság: Válogatott beszédek, tanulmányok dokumentumok a modern ügyészségről

Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2021

Polt Péter (főszerk.):

150 éves az ügyészség: Fejezetek az ügyészi szervezet történetéből

1871–2021.

Legfőbb Ügyészség, Budapest, 2021

NEMZETKÖZI JOG

Szőcs Tibor:

A nemzetközi öröklési jog szabályainak kommentárja

HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2021

polgári JOG / POLGÁRI ELJÁRÁSJOG

Anka Márton Tibor:

A földforgalmi szabályozás a tulajdonjog és a haszonélvezeti jog oldaláról

HVG-ORAC, Budapest, 2021

Baranyi Bertold – Bánáti János – Fekete Tamás – Havasi Dezső –

Kovács Kázmér – Martonovics Bernadett – Minkó Renáta – Réti László – Szabados János – Szecskay András – Tordai Csaba – Vég Tibor:

Nagykommentár az ügyvédi törvényhez

Wolters Kluwer, Budapest, 2021

Nagy Csongor István:

Versenyjogi kézikönyv

HVG-ORAC, Budapest, 2021

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna: Érzelemszabályozás a gyakorlatban – újrakapcsolódás a belső biztonsághoz

Szerző(k): Bulányi Petra

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna Érzelemszabályozás a gyakorlatban – újrakapcsolódás a belső biztonsághoz¹ című kötete 2021 tavaszán jelent meg – abban az időszakban, amikor rengeteg ember léthelyzete vált szorongatóvá a koronavírus-járvány következtében. Bizonyára eltérő mértékben, de valamennyiünk lelki egyensúlyát próbára tette a szociális érintkezés hosszas nélkülözése, a bizonytalanság, illetve a kontrollvesztettség állapota. A bevezetésben a szerző erre a helyzetre is reflektálva fogalmazza meg célkitűzéseit a lelki stabilitás témakörére vonatkozólag.

A könyv első fejezete – megalapozva a további részeket – arra a kérdésre ad alapos választ, hogy tulajdonképpen mit is értünk biztonságérzet alatt. A hétköznapi és a szakszerű definiáláson túl a szerző egy rendkívül találó természeti kép által is érzékelteti a fogalom lényegét: „[o]lyan, mint amikor a folyó akadály nélkül áramlik a medrében, függetlenül attól, hogy mit visz a víz”² . Kitér emellett arra is, hogy a lelki stabilitás alakulását – amelynek alapja a béke, az elégedettség és a szeretet minél mélyebb átélése – mely agyi területek és miként biztosítják.

A kötet további három fejezete a belső biztonságérzet két fontos aspektusát, az önszabályozást, illetve annak lényegi elemét, az érzelemszabályozást járja körül, vagyis azt a képességet, amely a gondolkodásunk, az érzelmeink és a viselkedésünk kontrollálására vonatkozik. Mindezek általános és részletes meghatározása során hangsúlyt kap az érzelmek „jelzőlámpa” funkciója, a stabil szelfélmény kialakulása, vagy annak hiánya, valamint az érzelmi kompetencia több ismérve. A világra való nyitottság és a lelki stabilitás összefüggéseit vizsgálva megtudhatjuk azt is, hogy mit értünk „pszichés bőr”, toleranciablak és reziliencia alatt. Ezt követően a szerző Bruce Perry neuroszekvenciális elméletéből³ kiindulva vázolja, hogy miként megy végbe az önszabályozás fejlődése – magzati kortól a felnőtté válásig –, és tárgyalja azokat a tényezőket is, amelyek annak elakadására utalnak (megszégyenítés, kisebbrendűség, teljesítményhajsza, disszociáció).

A könyv ötödik része a lelki egyensúly megtalálását nehezítő történéseket és állapotokat ismerteti, mégpedig a krízis⁴ és a trauma⁵ fogalomköre által. Kitér egyrészt arra, hogy mi köztük a különbség, és mikor válhat egy krízisállapot traumatizálóvá, másrészt arra is, hogy mely tünetek megjelenése kapcsán vehetjük észre, hogy valaki súlyos lelki megrázkódtatáson ment keresztül (poszttraumás tünetek). Mindezek mellett a szerző vázolja a trauma terápiás lehetőségeit – EMDR-terápia, Szenziromotor-terápia, „Somatic Experiencing” módszer, Neurofeedback-en alapuló eljárások, kognitív viselkedésterápia (CBT), „Ego-state” (Énállapot) terápiák, verbalitást középpontba helyező módszerek –, illetve a szakember közreműködésével végbemenő gyógyulás fázisait, amelynek végcélja a megrázkódtató élmények élettörténetbe való integrációja. A szerző hangsúlyozza, hogy a pszichoterápia hossza nem határozható meg előre, hanem több tényező figyelembevételétől függ, például a traumatizáció időtartamától és annak okozójától.

A kötet utolsó két fejezete önvizsgálatra és önfejlesztésre invitálja az olvasót. Szó esik arról, hogy az öngondoskodásnak és az önelfogadásnak nélkülözhetetlen szerepe van abban, hogy önmagunkat „felkaroljuk” a stabil lelki egyensúly felé vezető úton. Ezt követően olyan szempontokat kapunk, amelyek mentén megvizsgálhatjuk, hogy milyen mértékű biztonságérzettel rendelkezünk A fizikai, pszichológiai, szociális és morális tényezők számbavételén túl elgondolkodhatunk azon is, hogy miként hat ránk a biztonságérzet hiánya, és hogyan reagálunk feszültséget keltő helyzetekre.

A könyv címe – Érzelemszabályozás a gyakorlatban – garantáltan nem kelt csalódást, hiszen a kötet egyharmadát a belső biztonságérzetet elősegítő gyakorlatok rendkívül gazdag kínálata teszi ki. Amennyiben az olvasó az előző rész során kellő önreflexiót gyakorolt a stresszreakcióit tekintve, könnyedén ki tudja választani közülük a számára leghatékonyabbakat. A stabilizációs alapgyakorlatoknak nevezett különféle légzőgyakorlatok, és az „itt és most”-hoz való kapcsolódást segítő „földelő” gyakorlatok mellett számos módszert találunk a feszültség csökkentésére (pl. progresszív izomrelaxációs gyakorlat, konténergyakorlat, „úszó falevelek”-gyakorlat, gondolatválogatás, expresszív művészetterápiás technikák, imaginációs gyakorlatok).

Mindezek mellett a gyakorlat-gyűjtemény olyan lelki értelemben vett „mankókat” is tartalmaz, amelyek azok számára nyújthatnak segítséget, akiket a veszélyhelyzetekben inkább a lefagyási reakció, és később az abból adódó energiátlanság, ürességérzet jellemez (pl. S. O. S.-kártya, énállapot „játék”, inspirációs napló készítése, hálagyakorlat, vízgyakorlat). Ezt követően a könyv végén olyan módszerek rövid ismertetését olvashatjuk – mindfulness, meditáció, jóga, természethez való kapcsolódás –, amelyek hosszabb távon segítik az idegrendszer minél kiegyensúlyozottabb működését.

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna alapos szakmai felkészültséggel, ugyanakkor közérthető stílusban megírt első kötete rendkívül hasznos lehet mindazok számára, akiknek nehézséget jelent a tartós lelki biztonságérzet átélése, illetve azoknak is, akik ebben szeretnének segítséget nyújtani másoknak.

Bulányi Petra, viselkedéselemző, irodalomterapeuta.

Bárd Károly: Az áldozatok méltósága és a vádlottak jogai. Összehasonlító jogi tanulmány

Szerző(k): Kiss Anna

A HVG-ORAC kiadásában 2021 tavaszán jelent meg Bárd Károly akadémiai nagydoktori értekezésére épülő könyve, amelynek témája az áldozatok méltósága és a vádlottak jogai.¹ Már a mű címében is benne van, hogy összehasonlító jogi tanulmányt tart a kezében az olvasó.

A könyv szerkezetileg három nagy részből áll:

Az igazságszolgáltatási rendszerek összehasonlító vizsgálata – jogközelítés és annak korlátai
A jogállami büntetőeljárás elvei az esküdtszéki rendszer példáján
A sértetti jogok kiterjesztése és a tisztességes eljárás

A három rész három önálló tanulmánynak tűnik, és ezeket látszólag csak az tartja össze, hogy közös kötetben jelentek meg. A figyelmes olvasó viszont a könyv végére érve megtalálja azt a rendező elvet, amelyre már a cím is utal; valóban egy összehasonlító jogi dolgozatról van itt szó, ahol minden fejezet egy teljes egész felé mutat. Bárd Károly korábbi könyveinél is ezt figyelhettük meg. Ennek a módszernek az az előnye, hogy fejezetenként is olvashatjuk, nem szükséges a teljes könyv ismerete egy-egy rész megértéséhez. Ez a fajta lazaszerkezetes megoldás többnyire idegen a jogi értekezésektől (értekezéseknél), de a szépirodalomban számos példát találunk erre (Kosztolányi Esti Kornélja, Grecsó Jelmezbálja stb.).

A kötet több teóriát és jogintézményt mutat be, és a puszta ismertetésen túl elemzésnek is aláveti ezeket, de mégsem ez itt a lényeg, az ismertetés, a bemutatás, az elemzés, hanem sokkal inkább azoknak a kérdéseknek a megfogalmazása, amelyek napjainkban más jogtudósokat is foglalkoztatnak.

Néhányat kiemelve ezek közül:

Az EJEB szerepe a jogközelítésben (Taxquet-ítélet)
Peremptory challenge
Kit illet a tisztességes eljáráshoz való jog?
Az áldozatokkal való szolidaritás és a vádlotti jogok
Az érzelmek szerepe a büntetőeljárásban
A sértetti jogok kiterjesztése és a hazai Be.

A Taxquet-ítélet és a peremptory challenge

Az esküdtszéki döntést sok kritika éri, mivel a bűnösség kimondása esetében elmarad az indokolás. Az igazságszolgáltatási rendszerek közelítésekor ez gondot jelent. Bárd Károly szerint „kérdéses, hogy az esküdtszéki rendszer átalakítható-e úgy, hogy garantálja a vádlott jogát az indokolt ítélethez. E jog ugyanis csak akkor biztosított, ha a vádlott tudomást szerez arról, hogy melyek voltak a zsűri döntésének tényleges motívumai”² .

A szerző részletesen elemzi az EJEB egyik döntését, a Taxquet-ítéletet, és rávezeti az olvasót az ebben rejlő ellentmondásra, amelynek magyarázatára és feloldására is kitér. A döntés azért ellentmondásos, mert az ítélet előtt az EJEB már kitért arra, hogy a tisztességes eljárás implicit jogosítványa az indokolt döntéshez való jog, de azt is kimondta, hogy ezt a jogot az esküdtszéki eljárásban nem kell garantálni. Ez azért elgondolkodtató, mert az indokoláshoz való jog – mint a tisztességes eljárás implicit jogosítványa – abszolút érvényű jog, vagyis ennek hiánya semmilyen helyzetben sem igazolható. Mivel az esküdtszék a verdiktjét nem indokolja, ezért „ezzel a vádlottat a fair eljárás e komponensétől totálisan megfosztják”³ .

A szerző a „Taxquet-ítélet előidézte ellentmondás feloldására” azt a hipotézist állítja fel, hogy az EEJB „az ítéleti indokolást instrumentálisnak tekinti, amely egyéb célokat, értékeket, érdekeket szolgál. Ezek a bizalom megteremtése és fenntartása az igazságszolgáltatás iránt, a jogorvoslati jog elősegítése és a döntéshozó pártatlanságának biztosítása”⁴ . Az indokolásra pedig akkor nincs szükség, ha az esküdtszéki rendszerben vannak olyan „instrumentumok”, amelyek ezeket a funkciókat betöltik és kompenzálják. Bárd Károly azt igazolja, hogy ez a feltételezés nem helytálló. A jogorvoslati jog csak csökevényesen érvényesül, „mai viszonyok között az esküdtszék reprezentatív összetétele – ez lenne, egyebek között, a bizalom forrása – nem garantálható. A pártatlanság biztosítására a zsűrirendszerben – utólagos kontroll nem lévén – az esküdtek kiválasztására, az elfogult egyének kizárására irányuló eljárás áll rendelkezésre. A felek a kontinentális eljárásban is indítványozhatják az elfogultnak vélt döntéshozók kizárását, de ennek kötelesek indokát adni. Az angolszász esküdtszéki rendszer azonban – […] az utólagos kontroll hiányában – ennél hatékonyabb eszközt igényel. Ez az indoka a zsűrirendszer hagyományos intézményének, a peremptory challenge-nek”⁵ .

Bárd Károly elemzése végén arra jut, miszerint „a potenciális esküdtek indokolás nélküli eltávolítása sokkal inkább ahhoz vezet, hogy az így »talpon maradt« esküdtek az egyik vagy a másik fél irányában lesznek elfogultak. Ezért (is) a common law országok egy részében ma már nem létezik az intézmény. Az Egyesült Államokban azonban ragaszkodnak hozzá, elsősorban azért, mert hagyományosan a vádlottakat védelmező humanitárius intézménynek, a vádlottakat illető due process jogosítványnak tekintik. Ha a peremptory challenge valóban feltétele a vádlottal való tisztességes bánásmódnak, úgy felvethető – miképp azt többen javasolják is –, hogy a peremptory challenge maradjon meg, de kizárólag a vádlott által igénybe vehető jogként. Egy ilyen javaslat szószólói felhívhatják a favor defensionis elvét, amely egyebek között a büntetőper »vezérelvében«, az ártatlanság vélelmében ölt testet. A vélelem olyan pert implikál, amelynek szabályai jó eséllyel elkerülhetővé teszik, hogy bárkit is ártatlanul ítéljenek el. A peremptory challenge, ha azt kizárólag a védelem számára tartjuk fenn, e célt hatékonyan szolgálhatja: a vádlott számára kedvező összetételű zsűri verdiktje feltehetően nem sújtja majd azt, aki ártatlan”⁶ .

Kit illet a tisztességes eljáráshoz való jog?

Míg az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) a tisztességes eljáráshoz való jogot a vádlotthoz rendeli, addig „az angol jogszabályok, bírói döntések és a jogirodalom szerint az eljárásnak mindkét fél szemszögéből fairnek kell lennie. Az angol megközelítés nyilván a büntetőeljárás szigorúan magánjogias felfogására vezethető vissza, amely szerint a per a két szembenálló egyenlő fél küzdelme, és arra, hogy hosszú időn át valóban a sértett képviselte a vádat”⁷ . Tehát „a vádlott mellett fairness-igénye a vádlónak van, nem pedig a sértettnek. Az EJEE 6. cikke nincs tehát ellentétben a common law felfogással, amikor hallgat a sértett fairness jogáról. Az pedig, hogy a 6. cikk csak az egyik fél jogaként említi a fairness-t, egyértelműen következik az EJEE »műfajából«. A tisztességes eljáráshoz való jog egyike az emberi jogoknak, ezért ennek nyilván nem lehet kedvezményezettje az állam nevében fellépő vádló”⁸ . Bárd Károly szerint ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy „az EJEE érzéketlen lenne a sértettek igényei iránt. Érdekeik védelme ugyanis biztosított azzal, hogy az állam igenis köteles a szubsztantív jogaikat – az élethez, a fizikai integritáshoz vagy a magánélethez való jogukat – sértő magatartásokat kriminalizálni és gondoskodni a büntető jogszabályok hatékony alkalmazásáról”⁹ .

Az EJEB álláspontja abban a kérdésben, hogy kit illet a tisztességes eljáráshoz való jog, Bárd Károly szerint egyértelmű: „a magánjogi igényt előterjesztő sértett hivatkozhat a 6. cikk (1) bekezdésére, amely garantálja mindenki számára a tisztességes eljáráshoz való jogot az olyan jogvitákban, amelyeknek tárgya polgári jog, illetve kötelezettség. A büntetővádra indult eljárásokban a tisztességes eljáráshoz való jog kedvezményezettje kizárólag az, akit »vádolnak«, vagyis a terhelt. […] Az EJEB sem érzéketlen a bűncselekmények áldozatainak igényei iránt, ám azt a legitim érdeküket, hogy a bűntetteseket hatékonyan üldözzék, azzal elégíti ki, hogy az államtól a szubsztantív jogok védelme érdekében pozitív intézkedéseket kíván. Ha az állam elmulasztja kriminalizálni az élethez, a fizikai integritáshoz vagy a magánélethez való jogot sértő magatartásokat, vagy nem gondoskodik a büntető jogszabályok hatékony alkalmazásáról, az említett szubsztantív jogok (és nem a tisztességes eljáráshoz való jog) megsértéséért felel a pozitív kötelezettség doktrínája alapján”¹⁰ .

Az EJEB álláspontjától eltér az AEJB¹¹ , és a bűncselekmény áldozatának, valamint az áldozat hozzátartozóinak is biztosítja a tisztességes eljáráshoz való jogot. A magyarázat, továbbá az is, hogy van-e ennek gyakorlati jelentősége, kiderül Bárd Károly könyvéből.

Az áldozatokkal való szolidaritás és a vádlotti jogok; az érzelmek szerepe a büntetőeljárásban

A szerző könyvének erre vonatkozó részében azt vizsgálja, vajon a sértetti jogok bővítése kihat-e a terhelt jogosítványaira, és ha igen, akkor hogyan.

A szerző egyik példaként megemlíti az Al-Khawaja-ügyet, ahol ismertették az esküdtszéki eljárásban a tárgyalás előtt öngyilkosságot elkövető sértett korábbi vallomását, és az EJEB nem állapította meg az EJEE 6. cikkének a megsértését. Bárd Károly feltételezése szerint ebben az ügyben „az áldozat iránti részvét vezette” mind a két bíróságot. „A kérdés az volt, hogy sérült-e a vádlott 6. cikk (3) d) pontban biztosított konfrontációhoz való joga azzal, hogy praktikusan az egyetlen bizonyíték, amelynek alapján az esküdtszék bűnösnek mondta ki, egy olyan tanú vallomása volt, akit a védelem nem kérdezhetett ki. A Negyedik Szekció tanácsa megállapította a 6. cikk megsértését, de a Nagykamara ellentétes következtetésre jutott. Nem látott egyezménysértést, és ezzel valójában eltörölte azokat az elveket, amelyeket korábbi ítéleteiben következetesen alkalmazott”¹² . Bárd Károly szerint „nem kizárt, hogy a strasbourgi bírák többsége nem tudta függetleníteni magát érzelmeitől (empátiától), a szolidaritás érzésétől […]”¹³.

Sajó Andrásra utalva, Bárd Károly is feltételezhetően azon a véleményen van, hogy az érzelmek szerepet kapnak az igazságszolgáltatásban. „Illúziónak bizonyult az az ígéret, hogy az igazságszolgáltatás hatékonyságát majd az érzelmek távoltartása fogja garantálni. A ráció és az azt megtestesítő intézmények képesek az érzelmeket megfelelő mederbe terelni, de a tényleges történések megértéséhez azokat figyelembe kell venni”¹⁴ . Éppen ezért szükségesek azok a vizsgálatok, amelyek az érzelmek szerepét kutatják, mert Bárd Károly szerint „önmagában az áldozatokkal való együttérzés, a sértetti jogok kiterjesztése nélkül is hatással lehet a vádlott pozíciójára”¹⁵ .

A sértetti jogok kiterjesztése és a hazai Be.

Vajon a sértett nyilatkozati joga segíti-e őt abban, hogy az átélt traumát feldolgozza? Nyújt-e neki ez megnyugvást? Erősödik-e az igazságszolgáltatásba vetett bizalma, ha lehetősége van arra, hogy az őt ért sérelméről beszámoljon, és nyilatkozzon arról, hogy akarja-e a terhelt megbüntetését?

Bár voltak erre már külföldi kutatások, de a kérdésekre egyértelmű válasz még nem adható.¹⁶

A fő dilemma, vajon „a büntetés mértékére hatással lehet-e az, hogy az áldozat megbocsátó vagy bosszúálló, hogy könnyedén túlteszi magát a kudarcokon, buktatókon, pofonokon, sérelmeken, vagy éppen olyan alkat, aki hetekig, évekig emészti, gyötri magát. A válasz attól függ, hogy milyen büntetési elméletet fogadunk el. A megtorló büntetéssel aligha egyeztethető össze, hogy a szankció megállapításánál figyelembe vegyék azt: miképp élte át az áldozat a jogsértést. Ha viszont a helyreállító igazságszolgáltatást részesítjük előnyben, úgy csak természetes, hogy a sértett jelezze: milyen az a szankció, amellyel a dolgok a helyükre kerülnek. Ezért nem elhibázott az új Be. rendelkezése, amely már az eljárás kezdetén módot ad a sértett számára, hogy beszámoljon az őt ért hatásról”¹⁷ .

Bárd Károly azt is védhetőnek tartja, hogy „a sértett arról is nyilatkozzon: kívánja-e egyáltalán az elkövető megbüntetését. Ez ugyanis eligazítást nyújt a hatóságoknak, hogy a most már valóban jelentős számú diverziós lehetőséggel éljenek-e, illetve a felkínált opciók közül melyiket válasszák”¹⁸ .

A szerző nem gondolja, hogy ezzel feladjuk „az állam büntetőmonopóliumát, és hogy a büntetőjog elveszítené közjogi jellegét. Az áldozat megszólaltatása pusztán annak a felismerését jelzi – és ebben a viktimológiai mozgalom érdeme vitathatatlan –, hogy az absztrakt jogtárgy, az elvont erkölcsi rend bizony nagyon is konkrét egyéni fájdalmak, szenvedések közvetítésével sérül”¹⁹ .

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

Nemzetbiztonsági érdek-e az Európai Unió pénzügyi érde-keinek védelme?

Szerző(k): Márton Balázs

Napjaink közéleti és politikai vitáiban gyakran megjelenik az Európai Unió (a továbbiakban: Európai Unió, Unió vagy EU) által Magyarországnak folyósított költségvetési források felhasználását érintő visszaélések kérdése. A téma az európai színtéren és szakmai berkekben is gyakorlatilag folyamatosan napirenden van, az európai politikai diskurzusokban újra és újra előkerül, viszont általában szélesebb aspektusból, nem csupán a költségvetési források elköltésére szűkítve, hanem kiterjesztve azt a bevételi oldalakat érintő visszásságokra is. Lényegében ugyanerről van szó, amikor az „uniós pénzekkel” történő visszaélések megszüntetéséről, az EU költségvetésének megóvásáról, vagy az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelméről folyik párbeszéd. Az utóbbi kifejezés a hivatalosan elfogadott uniós terminológia az Európai Unió saját költségvetésének bevételeit, illetve kiadásait érintő jogtalanságok elleni fellépésre, amely mögött jelentős politikai érdekek is összpontosulnak.

Az Unió pénzügyi érdekei védelmének hatékonyságát növelni szándékozó európai viták premisszája általában az, hogy az Uniónak mint önálló entitásnak alanyi jogon, illetve a tagállamoknak mint szövetségi rendszeralkotó közösségnek egyaránt az alapvető gazdasági és biztonsági érdeke, hogy az Unió pénzügyi érdekeit fokozottabb védelemben részesítse. Az alábbiakban az Európai Unió pénzügyi érdekei védelmének különböző szintjeit vizsgáljuk meg. Külön kitérünk a tagállami oldalról történő megközelítésre, egyúttal arra is keressük a választ, hogy melyek a kapcsolódási pontok és átfedések a magyar nemzetbiztonsági érdek és az Unió pénzügyi érdekeinek védelme között. Először megvizsgáljuk az Unió pénzügyi érdekei kialakulásának körülményeit, a pénzügyi érdekek védelmének szintjeit, majd a pénzügyi érdekek védelmét beillesztjük az uniós biztonsági érdek és a magyar nemzetbiztonsági érdek kontextusaiba.

Mindenekelőtt szükséges tisztázni, hogy mit értünk pontosan az Unió pénzügyi érdekein, hogyan jelent meg ez a fogalom, illetve hogy az Unió milyen megközelítésben, milyen perspektívákból tekint ezen érdeke védelmére. Az alább felvázolt fejlődési úton keresztül megfigyelhető, hogy az Unió pénzügyi érdekeinek fogalmi köre az uniós pénzügyi érdekek büntetőjogi védelmével szorosan összekapcsolódik. Noha a pénzügyi érdek fogalma annak büntetőjogi védelme kereteinek evolúcióján keresztül kristályosodott ki és leggyakrabban e keretekkel összefüggésben kerül említésre, további, nevezetesen a büntetőjogi di-menziót meghaladó (uniós biztonsági) és az azt el nem érő (adminisztratív) viszonylatban is érdemes elmélkedni róla.

Az EU pénzügyi érdekei büntetőjogi védelmének gyökerei egészen 1976-ig nyúlnak vissza, amikor az Európai Közösség (a továbbiakban: EK) részére saját források biztosítását követően javaslatot tettek az Európai Közösség létrehozásáról szóló szerződés módosítására annak érdekében, hogy megteremtsék az EK pénzügyi érdekeit védő közös büntetőjogi szabályok kidolgozásának lehetőségét.¹ Az EU-t alanyi jogon megillető önálló költségvetést az 1993-tól hatályos Maastrichti Szerződés hozta létre.² Körülbelül ettől az időponttól indult el az a közös gondolkodás, amelynek célja a költségvetési pénzekkel kapcsolatos visszaélések következtében történő illegális kiáramlás megakadályozása volt, hiszen ennek mértékét a felmérések számottevőnek mutatták. Az alsó határt megközelítőleg a költségvetés 2 százalékára, míg a legmagasabb értéket a 20 százalékára becsülték.³ Itt jegyezzük meg, hogy többen még ezt a mértéket is igen túlzónak tartják.⁴ Maastrichtot követően az Európai Bizottságon belül egyre komolyabb előkészítő munka folyt az Unió pénzügyi érdekeinek büntetőjogi védelmét biztosító mechanizmus kidolgozása érdekében, amelynek egyik eleme volt az 1997-es Mireille Delmas-Marty francia jogász által jegyzett tanulmány (Corpus Juris), ami egyben az európai ügyészi szervezet víziójának alapját is lefektette.⁵ A kérdést ugyanakkor nem csak az uniós intézmények, de a tagállami kormányok is fontosnak tartották, hiszen 1995-ben a bel- és igazságügyi pillér keretei között egyezményt kötöttek az EK pénzügyi érdekeinek védelmére (kiegészítő jegyzőkönyveivel együtt a továbbiakban: PIF-egyezmény), ami az első olyan uniós jogi dokumentum volt, amelyben meghatározásra került az EK pénzügyi érdekeit érintő csalás fogalmi köre.⁶

A PIF-egyezményt követően és azt alapul véve bizottsági közlemények⁷ és munkadokumentumok építették fel a 2017-ben elfogadott, az Unió pénzügyi érdekeit érintő csalás elleni büntetőjogi eszközökkel folytatott küzdelemről szóló PIF-irányelvet⁸ . Ez már jogszabályi szinten egyértelműen rögzíti, hogy az EU pénzügyi érdekei alatt az Európai Unió, az uniós szervek, intézmények, hivatalok, ügynökségek költségvetéséből, vagy az általuk közvetlenül vagy közvetve kezelt vagy ellenőrzött költségvetésekből finanszírozott, szerzett, illetőleg az ezeknek járó bevételt, kiadást és vagyoni eszközt kell érteni.⁹ A hozzáadottérték-alapú (héa) saját forrásokból (áfabevételekből) származó bevételek kapcsán a jogalkotó csak a súlyos bűncselekmények esetén rendeli alkalmazni az PIF-irányelvet. A közös héarendszer sérelmében akkor minősül súlyosnak egy bűncselekmény, ha az Unió két vagy több tagállamának területéhez kapcsolódik, legalább tízmillió euró összegű teljes kárt okoz és a PIF-irányelvben meghatározott szándékos cselekmény vagy mulasztás.¹⁰ Azt láthatjuk tehát, hogy a héa-rendszerrel kapcsolatos bűncselekmények esetében gyakorlatilag bizonyos esetkörre szűkült az uniós pénzügyi érdekek büntetőjogi védelme.

A több évtizede tartó elméleti gondolkodás és magas szintű eszmecserék mellett egy folyamatos útkeresés és érdekösszehangoló lavírozás indult, amelynek fő dilemmája a büntető igazságszolgáltatás – elsősorban az említett pénzügyi érdekek védelme mentén és céljából történő – még minden tagállam számára elfogadható mértékű szupranacionalizálása. Ezt a folyamatot tágabb aspektusában tekinthetjük az európai büntetőjog (ki)fejlődésének is – bár tény, hogy ez mára már jóval meghaladta a pénzügyi érdekek védelmét –, aminek intézményi szempontból kétségkívül mindenkori csúcsa a világszinten is egyedülálló struktúrával bíró bűnüldöző szerv, az Európai Ügyészség 2017-től 2020-ig tartó felállítása. Ennek a hibrid – a nemzeti és nemzetek feletti szintet ötvöző – entitásnak a célja, hogy az EU pénzügyi érdekeit sértő bűncselekmények üldözését uniós szintre emelje, tekintve, hogy ez a jogalkotó szerint uniós szinten – annak léptékei és hatásai miatt – jobban megvalósítható.¹¹ Az integráció jövőjét érintő és mostanában különösen intenzív föderatív kontra szuverenitáspárti ideológiai szembenállás láthatóan nem kerülheti el azon célokért folyó és kihívások köré összpontosuló szakmai vitákat sem, amelyek minden nézőpontból ugyanolyannak látszanak. Ezt kiválóan példázza, hogy amíg egyesek az Európai Ügyészség határon átnyúló terrorizmussal kapcsolatos bűncselekményekre kiterjedő hatáskörbővítése mellett érvelnek¹² – ami egyébként az Ursula von der Leyen vezette Bizottság 2019-es munkaprogramjának is részét képezi¹³ –, addig több tagállam aggályainak eloszlatására az összeurópai érdek felhívása sem volt elegendő, hiszen a 27 tagállam helyett mindössze 22 taggal és az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSz) alapján lehetővé tett ún. megerősített együttműködés formájában jöhetett csak létre az új szerv.¹⁴

Az immáron világosan meghatározott uniós pénzügyi érdekek büntetőjogi védelme tehát az Európai Ügyészség fő felelőssége lesz, ideértve az EU pénzügyi érdekeit sértő bűncselekmények elkövetőivel és azok bűntársaival szembeni nyomozás és vádhatósági eljárás lefolytatását, valamint e személyek bíróság elé állítását.¹⁵ Természetesen a PIF-irányelv és a vonatkozó uniós jogszabályok az Európai Ügyészséget létrehozó megerősített együttműködésben részt nem vevő tagállamokat – köztük Magyarországot – is kötelezik az uniós pénzügyi érdekeket sértő bűncselekmények elleni hatékony fellépésre, hiszen a Lisszaboni Szerződéssel¹⁶ lefektetett új jogalapon ezen országok is kötelesek átültetni a PIF-irányelvben foglaltakat a nemzeti jogrendszerükbe.¹⁷

A teljesség érdekében szólnunk kell az Unió pénzügyi érdekeinek büntetőjogi szintet el nem érő, más szóval a pénzügyi érdekek adminisztratív vagy közigazgatási szintű védelméről. Az EK pénzügyi érdekeinek védelméről szóló 1995-ös uniós rendelet tágabb értelemben közelíti meg a pénzügyi érdekek védelmét, kiterjesztve azt a közigazgatási jellegű szabálytalanságokra is.¹⁸

Nem vitás, hogy attól, hogy büntetőjogilag nem értékelhető egy uniós pénzügyi érdekeket érintő jogsértő cselekmény, attól még sértheti az unió pénzügyi érdekeit. Az Európai Unió jelenlegi legmagasabb szintű, alkotmányos kereteket lefektető alapdokumentumai közé tartozó EUMSz önálló, a Küzdelem a csalás ellen címet viselő fejezetének 325. cikkében is kiterjeszti a pénzügyi érdekek védelmét a büntetőjogon túlra, amikor úgy rendelkezik, hogy az Unió és a tagállamok küzdenek a csalás és az Unió pénzügyi érdekeit sértő minden egyéb jogellenes tevékenység ellen.¹⁹ A hivatkozott 325. cikkre a későbbiekben még visszatérünk.

Korábban volt szó róla, hogy az Unió pénzügyi érdekei büntetőjogi védelmének intézményi vázát a jövőben már az Európai Ügyészség, a nem csatlakozott tagállamok vonatkozásában pedig a tagállami bűnüldözési mechanizmusok uniós bűnügyi együttműködés vérkeringésébe – többnyire az Eurojust-on²⁰ keresztül – kapcsolt rendszerei alkotják. A pénzügyi érdekek büntetőjogi szintet még el nem érő védelmet célzó igazgatási vizsgálati eljárások lefolytatásának intézménye a kezdetekben az Európai Bizottság Főtitkárságán belül létrejött Csalás Elleni Koordinációs Egység (UCLAF)²¹ volt, később, 1999-ben ebből alakult meg az adminisztratív szabálytalanságok feltárását végző független Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF)²² . Az OLAF nem nyomozó hatóság, hanem olyan adminisztratív vizsgálatokat folytat, amelyek kimenetele alapján az érintett tagállam felé igazságügyi ajánlásokat tehet. A tagállamok ezen ajánlások alapján elrendelhetnek büntetőeljárást (nyomozást), de más eljárást is, a belső jogszabályaiknak megfelelően.

Végül az uniós pénzügyi érdekek védelmét, a büntetőjog feletti, a klasszikus biztonságpolitikai megközelítésben is érdemes górcső alá venni. Függetlenül attól, hogy az Európai Unió nem egy állam, hanem európai országok (tagállamok) közötti egyedülálló társulás, ennek a többnyire egységben működő és nemzetközi jogilag is önálló jogalanyisággal bíró szövetségi rendszernek az alkotmányos kereteit pontosan megadják az alapszerződések és vannak saját, közösségi szinten megfogalmazott bel- és külpolitikai célkitűzései is. Az alapszerződések megadják az elvi alapját a nemzeti biztonsági stratégiák mintájára megalkotható uniós biztonsági stratégiának. Az uniós szintű, nagy ívű biztonságpolitikai szemléletmód megjelenésének igazi katalizátoraként egyébiránt a 2016. évi terrortámadások hatottak.²³ Bár korábban is léteztek már európai biztonsági stratégiák, de a 2016-os események vezettek ahhoz, hogy az EUMSz-ben megfogalmazott szabadságon, biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozása²⁴ , azaz az európai polgárok biztonságának garantálása érdekében a Bizottság – ekkor még főleg a transznacionális kihívásokra adandó hathatós válasz alternatívájaként – a hatékony és valódi biztonsági unió előkészítéséről szóló közleményében bevezette a biztonsági unió fogalmát.²⁵ A biztonsági unióra vonatkozó legfrissebb uniós stratégiáról szóló bizottsági közlemény 2020. július 24-én jelent meg.²⁶ A dokumentum a szervezett bűnözésről szóló fejezetének gazdasági és pénzügyi bűnözés címe alatt stratégiai célkitűzéssé emeli a csalás elleni uniós szintű fellépést az uniós adófizetők pénzének védelmében, illetve nevesíti az Európai Ügyészséget, amely majd hatáskörrel rendelkezik az uniós költségvetés elleni bűncselekmények terén és a határokon átnyúló héacsalással szemben, ami évente legalább 50 milliárd euróba kerül az adófizetőknek.²⁷

A stratégiai dokumentumok hierarchiájának csúcsán elhelyezkedő nemzeti biztonsági stratégiák ágazati stratégiái közé sorolhatóak a nemzetbiztonsági stratégiák, melyek feladata – többek között – a nemzetbiztonsági érdekek magas szintű megfogalmazása.²⁸ A nemzeti biztonsági stratégiának az Unió viszonylatában megfeleltethetjük a biztonsági unióra vonatkozó stratégiát. Ebből kifolyólag arra a következtetésre juthatunk, hogy az uniós jogalkotó immáron stratégiai célkitűzéssé emelve is védeni kívánja az Unió pénzügyi érdekeit azáltal, hogy az Unió quasi biztonsági érdekeként tekint az uniós pénzügyi érdekek védelmére, viszont itt sem lépi át a büntetőjogi megközelítést, hiszen a pénzügyi érdekek védelmét nem önállóan és absztrakt módon, hanem a bűnözésről szóló fejezet alatt tárgyalja. Az uniós jogalkotó szándékát legitimálja, hogy bár a tárgyalt bűncselekmények elsősorban az elkövetés helyéül szolgáló tagállam érdekeit sértik, jóllehet az integráció egészét is veszélyeztethetik. Az Unió költségvetése az Unió gazdaság- és támogatáspolitikájának és így az integrációnak is az alapja, ezért a költségvetést sértő cselekmények végső soron az integrációt ássák alá, akár gyengíthetik is, ami a kérdést önmagában európai jelentőségű biztonsági fenyegetéssé emeli, s mint ilyen, uniós érdekké is transzformálja.²⁹

E körben érdemes körüljárni a nemzetbiztonság kérdésének uniós és egyúttal hatásköri szabályozását. Az államok nemzetbiztonsági érdekeik politikai-stratégiai elvi meghatározásán túl, az azokat fenyegető kockázatok és veszélyek azonosítására és ilyen érdekeik védelme céljából – a konkrét bűnüldözési és közigazgatási rendszereken kívül – intézményeket, nemzetbiztonsági szolgálatokat hoznak létre. A nemzetbiztonsági szolgálatok a nemzetbiztonsági érdekek érvényesítésének elősegítését, a nemzetbiztonsági érdekeket fenyegető veszélyek és kockázatok előrejelzését, elkerülését, valamint elhárítását is magában foglaló komplex állami képesség részei.

Az Európai Unió nem rendelkezik saját nemzetbiztonsági szolgálattal, sőt az EUMSz külön hangsúlyozza, hogy a nemzeti biztonság (ebben a kontextusban értve ez alatt a nemzetbiztonságot) az egyes (tag)államok kizárólagos feladata (hatásköre) marad.³⁰ A kérdés ezek után tehát az, hogy az Unió a saját maga által stratégiai célkitűzésként meghatározott biztonsági érdekeket miképpen tudja érvényre juttatni abban az – egyébként kétségtelenül ritka, szerencsés esetben inkább csak elméleti síkon létező – esetben, ha a büntetőjog és az uniós közigazgatási jog dimenzióját meghaladja, vagy éppen fordítva, még nem éri el az érdeksérelem, viszont az integráció egészének (biztonsági) érdekeire hatást gyakorol. A válasz szinte magától értetődik: a tagállamain keresztül. Szupereurópai nemzetbiztonsági szolgálat hiányában a védelem a tagállami szolgálatok együttműködésére és az információcserére korlátozódik mindaddig, ameddig a cselekmény bűncselekményt nem valósít meg valamely tagállamban, vagy adminisztratív szabályszegést nem eredményez, hiszen utóbbiakra adekvát jogalapok és intézményi rendszer állnak rendelkezésre. Ettől függetlenül a titkosszolgálati információcsere alapja lehet bűncselekményre vagy adminisztratív szabályszegésre vonatkozó információ is.

Az EUMSz kimondja, hogy a tagállamok az Unió pénzügyi érdekeit sértő csalás leküzdésére megteszik ugyanazokat az intézkedéseket, mint amelyeket a saját pénzügyi érdekeiket sértő csalás leküzdésére tesznek.³¹ Az EUMSz tárgyalt rendelkezéseinek nyelvtani értelmezéséből arra következtethetünk, hogy ennek megszövegezésekor is figyelmet fordítottak arra, hogy ne lépjenek túl a pénzügyi érdekek védelmének büntetőjogi dimenzióján, mivel az EUMSz következetesen a pénzügyi érdekek csalással szembeni védelméről beszél és nem elvont, absztrakt védelemről. Ez összhangban áll az általunk korábban tett azon megállapítással, amely szerint az EU alapvetően büntetőjogi értelemben tekint pénzügyi érdekei megvédésére. Ráadásul ezt erősíti meg az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata, amely több ügyben rögzítette, hogy a tagállamok kötelessége elrettentő hatású és hatékony intézkedésekkel küzdeni az Unió pénzügyi érdekeit sértő jogellenes tevékenységek ellen, illetve az Unió pénzügyi érdekeit sértő csalás leküzdése érdekében ugyanazokat az intézkedéseket megtenni, mint amelyeket a saját pénzügyi érdekeiket sértő csalás leküzdésére tesznek.³²

De hogyan viszonyul az uniós pénzügyi érdekek védelme a tagállami nemzetbiztonsági érdekekhez? Az államok nemzetbiztonsági rendszere jellemzően akkor aktivizálja magát, ha az állam a saját maga által meghatározott és a saját kül- és biztonságpolitikájának megfelelően priorizált nemzetbiztonsági érdekeivel kapcsolatban azonosít fenyegetést, kockázatot, veszélyt vagy sérelmet, illetőleg értesül ilyenről. A 27 uniós tagállam nemzetbiztonsági érdekeinek elemzése meghaladná e cikk kereteit, így a továbbiakban főleg Magyarországra fókuszálunk.

Először is az említett EUMSz 325. cikk és a magyar jogrend közötti közjogi kapcsolatot az Alaptörvény E) cikkének (2) bekezdése teremti meg.³³ Az Alaptörvényben foglalt államcélokkal összhangban, a szuverenitás-transzferre és az uniós jog elsődlegességére figyelemmel, az EUMSz 325. cikkében foglaltak Magyarországra nézve kötelezőek. Azaz küzdenünk kell a csalás és az Unió pénzügyi érdekeit sértő minden egyéb jogellenes cselekmények ellen, hathatós védelmet nyújtanunk, ugyanolyan védelmi intézkedéseket foganatosítani, amelyeket a saját pénzügyi érdekeinket sértő csalás leküzdésére tennénk, illetve a többi tagállammal összehangolni e tevékenységünket, szoros és rendszeres együttműködést kialakítva a Bizottsággal és a hatáskörrel rendelkező hatóságainkkal.³⁴

A magyar jogrendben a legmagasabb szinten az Alaptörvény rögzíti, hogy a nemzetbiztonsági szolgálatok feladata, egyebek mellett, Magyarország nemzetbiztonsági érdekeinek érvényesítése.³⁵ A nemzetbiztonsági érdekek meghatározását a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. sarkalatos törvény (a továbbiakban: Nbtv.)³⁶ értelmező rendelkezései között találhatjuk. Ezek szerint nemzetbiztonsági érdek Magyarország függetlenségének biztosítása és törvényes rendjének védelme keretén belül különösen Magyarország gazdasági érdekeit sértő vagy veszélyeztető leplezett törekvések felfedése és elhárítása.³⁷ Nyilvánvaló, hogy az általános jogbiztonságon túl a gazdasági viszonyokba vetett bizalmat, a nemzetgazdasági érdekeinket, és akár a gazdasági stabilitást is veszélyeztethetik azok a cselekmények, amelyek az uniós pénzügyi érdekek ellen irányulnak. A jogellenes cselekmények elkövetésének a helye szükségszerűen valamely tagállamban van, következésképpen a bűncselekmények elkerülhetetlenül sértik az adott tagállam nemzeti érdekeit, ráadásul leggyakrabban az általuk okozott kár is közvetlenül a tagállamban érezhető leginkább. Következésképpen nem lehet kérdéses, hogy az Unió pénzügyi érdekeinek védelmére előírt kötelezettségek teljesítése tagállami kötelezettségünk, de kizárólag addig a szintig, ameddig az uniós jogalkotó ezt előírja. Ez pedig a büntetőjogi védelem szintje.

Az európai jogi és stratégiai dokumentumok szándékosan nem terjesztik ki az uniós pénzügyi érdek védelmét a büntetőjogon felüli, absztrakt „nemzetbiztonsági” (ebben a kontextusban uniós biztonsági) szintre. Ez nem csak az európai nemzetbiztonsági szolgálat hiányára vezethető vissza, sokkal inkább az Európai Unió mögötti alapvető elgondolásra, tekintve hogy a nemzetbiztonság még a büntetőjognál is szorosabban kötődik az tagállamok szuverenitásához és aminek védelmét az EUMSz deklaráltan a tagállami hatáskörök között tartja. Mindenekelőtt fontos rögzíteni, hogy az ország gazdasági érdekei és az unió pénzügyi érdekei a legtöbb ponton korrelálnak egymással, így az uniós pénzügyi érdekeket sértő vagy veszélyeztető cselekmények felderítése és elhárítása egyúttal nemzetbiztonsági érdekké is válik. Mindazonáltal ez nem feltétlen és nem abszolút. Végső soron a nemzetbiztonsági érdek az Nbtv.-ben meghatározott feltételek teljesülése esetén alkalmas lehet az állam büntetőjogi igényének érvényesítéséhez fűződő érdek felülírására is.³⁸ A nemzetbiztonság ügye a tagállamok összessége számára egy olyan vörös vonal (red line), amelynek mélységében már nem kívánják szuverenitásukból eredő hatásköreiket az EU-val közösen gyakorolni.

A büntetőjogon túl, a nemzetbiztonsági szint felé közeledve egyre inkább elválhat egymástól az uniós és a tagállami érdek, sőt halványulhat az egyértelmű érdekazonosság is. Ennek oka, hogy a gazdasági és nemzetbiztonsági érdekek tagállamonként, valamint a tagállamok és az önálló hatásköröket gyakorló uniós intézményrendszer között is eltérhetnek egymástól. Jóllehet az érdekütközések nem szükségszerűek, mi több a pénzügyi érdekek védelmét tekintve ritkán fordulnak elő, mégis érdemes ezt is fontolóra vennünk, mivel ezek konfliktusokhoz vezethetnek és az integráción belüli feszültséget eredményezhetnek. Ezt elkerülendő különösen fontos, hogy az uniós intézmények hatáskörgyakorlása tárgyilagos és jogszerű legyen, figyelemmel arra, hogy egy esetleges érdekkülönbség során a működésük függetlenségét és elfogulatlanságát ne lehessen alappal megkérdőjelezni, valamint intézkedéseik ne lehessenek alkalmasak politikai nyomásgyakorlásra, vagy bizonyos tagállamok politikai befolyásolására. Könnyen beláthatjuk, hogy a jogszerűség határait átlépő működés önmaga is nemzetbiztonsági kockázattá válhat a tagállamok szemében.

Ehhez garanciákra van szükség, úgymint független kiválasztási eljárások, demokratikus ellenőrzési mechanizmusok, tagállami érdekérvényesítési kísérletek kontroll alatt tartása, működést illető transzparencia. Kifejezetten fontos ez az olyan szupranacionális intézményeknél, mint az Európai Ügyészség, amelynek joga van a tagállami büntetőeljárások saját hatáskörbe vonására.³⁹

Összegzésképpen arra juthatunk, hogy az uniós pénzügyi érdekek védelme kétségtelenül közös és elsődleges uniós cél és egyben feladat, hiszen a pénzügyi érdekek integritásából a szövetség minden tagja profitál. A pénzügyi érdekek védelme a kezdetekben teljes mértékben a tagállamok kezében volt, de az integráció mélyülése következtében a tagállamok egyre több területen engedték át a nemzeti szuverenitásukból eredő hatásköreik gyakorlását szupranacionális intézményeknek, így megadva a felhatalmazást közös büntető anyagi jogszabályok elfogadására, vagy – az Európai Ügyészség megerősített együttműködéséhez csatlakozott tagállamok viszonylatában – a korábban kizárólagos nemzeti hatáskörbe tartozó vádhatósági jogok gyakorlására. Ez a hatáskör-átengedés kiterjed a szuverenitás utolsó védőbástyájának tartott büntetőjogi területekre is, viszont a szuverenitás magját képező nemzetbiztonságot semmilyen körülmények között nem foglalja magában. Az uniós pénzügyi érdekek védelme szükségességének uniós biztonsági, stratégiai szinten történő megfogalmazása számottevőbbé vált a 2015-ös európai biztonsági stratégiához viszonyítva, amely gyakorlatilag egy mondatban rendezte a kérdést: „Végezetül az Európai Ügyészség létrehozása új dimenziót biztosít majd azoknak a konkrét kérdéseknek, amelyek a bűnöző tevékenységekből származó, az uniós költségvetést érő veszteségek elleni védekezésre vonatkoznak.”⁴⁰ Ez mutatja azt a hangsúlyeltolódást, amelyből kiolvashatjuk, hogy az Európai Unió egyre inkább kész stratégiai-biztonsági dimenzióban is értelmezni az uniós költségvetés védelmét, igaz, hogy egyelőre megőrizve annak büntetőjogi kereteit.

Helytelen következtetésre jutnánk, ha az itteni okfejtést úgy értenénk, értelmeznénk, hogy a tagállamoknak nem fűződik nemzetbiztonsági érdekük az uniós pénzügyi érdekek védelméhez. Sokkal inkább akként tekinthetünk a nemzetbiztonsági dimenzióra, amely egy olyan áttörhetetlen falon túl található, amelyre az uniós jog már nem alkothat olyan mindenkoron érvényesülő szabályokat, amik ne lennének kitéve a tagállamok – meghatározott belső jogi és alkotmányos keretek közé szorított – diszkrecionalitásának. Általában igaz a mondás, miszerint a nagyobb szabadság nagyobb felelősséget is jelent. Nos, ez itt sincs másképp, tekintve hogy a tagállamoknak a nemzetbiztonsági dimenzióban van lehetőségük, de egyben – ha nem is jogi, ugyanakkor morális – kötelezettségük is megmutatni az együttműködési készségüket és információ-megosztási hajlandóságukat a közös európai cél megvalósítása érdekében.

Az Unió jelenleg történelmi változás előtt áll. Az Európa jövőjéről szóló konferenciasorozat eredményeképpen strukturális átalakulásokra lehet számítani az európai színtéren.⁴¹ Noha jelenleg a jövőbe mutató, realitást nélkülöző elmélkedésnek tűnhet egy közös európai „nemzetbiztonsági” szolgálat létrehozása és az EU pénzügyi érdekeinek védelmének a büntetőjogon túli dimenzióra történő kiterjesztése.

Márton Balázs LL.M., Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Rendészettudományi Doktori Iskola

Emlékezés Mészáros Ádámra

Szerző(k): Pocsai Edit

Az ügyészségi motoros csapat tagjaként emlékezek mindannyiunk nevében a 2021. április 6-án elhunyt Mészáros Ádámra, az Országos Kriminológiai Intézet osztályvezető-helyettesére, tudományos főmunkatársára, „mocistársunkra”.

A motorozás a természetközeli élmények suhanás közbeni megélését, a közösséghez tartozást, az egymásra figyelést, a közös programokat jelentik számunkra. Ilyenkor magunk mögött hagyjuk a mindennapok feladatait, és a cél azonos: biztonságosan motorozni, elérni és élményekkel megtölteni a túránk megállóhelyeit. Fontos az is, hogy megismerjük az egymás lakóhelyéhez közel eső természeti különlegességeket.

2013-tól vált egységessé az addig elszigetelten működő ügyészségi motorosok csapata. Aktív és nyugalmazott ügyészségi alkalmazottak egyaránt hódolnak e szenvedélynek.

Sok éven át Balatonlelle volt a túra kiindulópontja, akkor csatlakozott hozzánk Ádám – talán kezdő motorosként –, aki eleinte mosolygós, barátságos arccal, visszafogottan figyelte motoros közösségünk erőviszonyait, a különböző „vasak” bukógombával, ABS-szel, automata váltóval felszerelt típusait és az összetartozás léleképítő ösvényeit.

Bátorítani kellett, empátiáról biztosítani, hogy tudja, mindannyian a biztonságos és csapatban való motorozásra szánjuk az előttünk álló napokat.

Ádám egyre inkább feloldódott s együtt haladt velünk nemcsak Honda majd BMW típusú motorjával, hanem lélekben is. Megnyílt és éreztük rajta, hogy átadja magát a motorozás szabadságának.

Zárkózottságát oldotta a suhanás könnyedsége, a közös gurulás, no és az esténkénti beszélgetések önfeledtsége, amikor egy-egy tömör humoros beszólásával fejezte ki véleményét, például „Jani, ittál te eleget?”.

Még most is őrzöm mosolyát a velem történt tréfálkozás kapcsán. Az egyik nógrádi túránkon, amikor egy megálló során leszálltam motoromról, előreszaladtam a vezetőnkhöz, hogy megkérdezzem, felvegyük-e az esőruhát, mert gyülekeztek a felhők.

Elbizonytalanodva tértem vissza gépemhez: meggypiros színe mintha sötétebbé vált volna és furcsálltam a motor alakját, felépítését. Mielőtt ráültem volna körbenéztem, van-e másik szabad piros motor, mert talán mégsem ez az enyém… nem volt. Végignézve a körülöttem várakozó motorosokon, észrevettem egyikőjük huncutul incselkedő mosolyát.

Leesett a tantusz, bizony megtréfált: az én motoromon ült, az övét szabadon hagyta és várt a hatásra, amelyet mondanom sem kell, meg is kapott.

Nem kerültük el persze a szakmai kérdések témáját sem, Ádám jogos védelemről írt könyvéről a hollókői túránkon beszélgettem, szakmai szerénységgel, alázattal fogadta elismerő szavaimat.

Másik évben az Őrségben jártunk és Velemérben eljutottunk az Árpád korból származó Szentháromság templomba, amelynek keskeny ablakain át a fény a téli napforduló idején az oltár középpontját világítja meg. E különleges jelenség évezredekkel ezelőtti fontosságát motoros túránk emlékévé formáltuk.

Ádám is rajongott e helyért, osztotta a kimondatlanul is küldetésünkké vált célunkat, ugyanúgy érdekelték a történelmi emlékhelyek, mint a természeti szépségek.

Tudatosan fejlesztette motoros technikai tudását, tréningeket végzett és gyakran kerekedett fel egyedül is hosszabb utakra, előfordult, hogy Kölnből egyvégtében motorozott haza egy koncertről.

Képes beszámolóit előszeretettel tette közzé, amelyekből nemcsak a kényelmes országutak övezte táj, hanem a motorost próbára tevő nehéz terepviszonyok is visszaköszöntek.

Elhívta motorostársait egy tájékozódási versenyre, ahol 3 motorral, 5 fővel vettek részt a kétnapos rendezvényen, s nagyon szép helyezést értek el, amelynek Ádám nagyon örült, hisz az addigi legjobb teljesítményt jelentette számára.

De fontos volt számára a családja is; hiába kérleltük a zalai túránkon, maradjon még velünk az elkövetkezendő napokra is, nemet mondott, mert fontos családi esemény várta Kecskeméten.

2021. április 17-én a kedvenc dalai, rockballadák szóltak, amikor utolsó útjára kísértük, többek között a Mother Love Bone együttes előadásában a Man of Golden Words.

A dallamokból, a szövegből ráismerhettünk Ádámra, akinek nemcsak a szavak, hanem a zene is kifejezőeszköze volt.

Érte szóltak a dalok, miközben megérkezett égi útjára, s ott kívánunk neki széles utat és gumifákat.

Nyugodj békében, Ádám!

Debrecen, 2021. május 4.

Pocsai Edit, Hajdú-Bihar megyei főügyész

Gyászbeszéd Vókó György temetésére

Szerző(k): Nagy László Tibor

Magyaregregy, 2021. május 12.

Tisztelt Gyászolók!

Vókó Györgytől búcsúzom az Országos Kriminológiai Intézet dolgozói nevében, Vókó Györgytől, aki életének utolsó több mint 9 évében szeretve tisztelt igazgatónk volt. Egyúttal búcsúzom a barátok nevében is, akik közül jónéhány itt vannak, de az ismert körülmények miatt nem mindenki tud jelen lenni. És búcsúzom a Magyar Labdarúgó Szövetség Biztonsági Bizottsága nevében is, mivel Samu István tábornok úr megkért, hogy helyezzem el az MLSZ koszorúját és fejezzem ki a Bizottság mély részvétét és együttérzését. Vókó György ugyanis nemcsak sportszerető ember volt, nemcsak fiatalkorában igazolt labdarúgó, de sportbiztonsági konferenciák és szakmai rendezvények szervezésének biztosításával és kutatásokkal is támogatta a sportrendezvények minél biztonságosabbá tételének célkitűzését.

Igazgató úr 2017 májusában megtisztelt azzal, hogy megmutatta nekem ezt a sírhelyet. Engedélyével készítettem néhány fényképet, és abban bíztam, hogy nagyon soká fogunk így itt állni. Azóta csak négy év telt el, az égiek valamiért így döntöttek.

Legfőbb ügyész úr méltatta Vókó György kiemelkedő munkásságát, életművét, tudományos eredményeit. Én most személyiségének, lényének néhány jellemzőjét szeretném felidézni, életének egy-egy epizódjával.

Jóság és szeretet

Fiatalkorában egy ideig bányászként dolgozott, amikor a komlói Béta aknában egy bányaomlás maga alá temette, csak a bakancsa lógott ki, amit meglátott egy menekülő bányásztársa és kihúzta a szénfal alól, így valójában újjászületett. Talán úgy érezte, egész életében viszonoznia kell ezt a jóságot mindenki felé, mert egy kivételesen, végtelenül jóindulatú, barátságos, humánus ember volt, akiből csak úgy áradt a szeretet.

Nagylelkűség

Sok évtizeddel ezelőtt akkor találkoztam vele először személyesen, amikor egy börtönlátogatást szervezett a szegedi Csillagba. A Legfőbb Ügyészség nagy autóbuszával mentünk, az autópálya még nem tartott Szegedig. Visszafelé megálltunk egy büfénél, mindenki rendelt valamit, de furcsa módon azt mondták a pultnál, hogy még ne fizessünk. Tovább induláskor aztán kiderült, hogy mindent ő fizetett. Valószínűleg szinte mindnyájan tudjuk, hogy nagyon résen kellett lenni, ha bármikor meg akartuk előzni a fizetéssel, és ez csak ritkán sikerült. Ő mindig hihetetlenül nagylelkű, önzetlen volt, mindig adni akart.

Munkaszeretet

Szintén sok-sok évvel ezelőtt, egy szeptember elejei konferencia szünetében meg-kérdeztem tőle, hogy miként telt a nyara. Örvendezve válaszolta: „Kitűnően, írtam egy könyvet!” A munka számára valóban mindig boldogságot jelentett. Emberfeletti erővel, már nagyon betegen, 3 liter folyadékkal a tüdejében még levezette a november 11-i büntetés-végrehajtási konferenciát. Amikor megtudva, hogy milyen súlyos állapotban volt, megkérdeztem tőle, miként volt képes így helytállni, akkor azt mondta, úgy érezte magát, mint egy középkori magyar katona, aki a végvárakon harcol. És valóban ez volt életének mottója: mindig helytállni, szolgálni a jót, a hazát.

Szerénység és alázat

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy milyen bort szeret? Azt válaszolta: „Lacikám, én bármelyiket.” És nem azért, mintha mértéktelenül italozott volna, hanem ez csak az alázatot, az elfogadást, a szerénységet jelentette.

Humor

A humorát mindvégig megőrizte. Elmondta, hogy amikor az egyik egészségügyi beavatkozás előtt az aneszteziológus orvossal beszélt, akkor egy kérése volt: ne csak elaltassa, hanem ébressze is fel.

***

Méltósággal, panasz nélkül viselte a megpróbáltatásokat egész életében és utolsó hónapjaiban, a betegsége idején is. Szerette az embereket, sajnálta az elesetteket, betegeket, gyengéket, de saját magát soha nem sajnáltatta.

De ne felejtsük el azokat se, akik fontosak voltak számára, erőt adtak neki, és akik közül sokan itt vannak.

Köszönet illeti azokat a barátokat, kollégákat, akik támogatták, segítették. Különösen Ildikót kell megemlíteni, aki az elmúlt években társa és támasza volt, jóban-rosszban, örömben-bánatban, és meg kell említeni az ügyészség vezetését is, akik mindig elismerték elhivatott munkáját, de betegsége idején sem hagyták egyedül és minden lehetséges támogatást megadtak.

Fájdalom és öröm: fájdalom, hogy már nincs, de öröm, hogy volt.

Szomorú szívvel állunk itt, mert itt a Földön már nem találkozhatunk vele. Az elmúlás szomorú, de talán némi vigaszt nyújt, hogy ismerhettük, életünk része volt, mennyi szépet és jót kaptunk tőle, óhatatlanul is alakított bennünket, és talán egy kicsit mi is jobb, megértőbb emberekké váltunk.

Teste itt nyugszik – szülőföldjén, e festői településen, amelynek díszpolgára – az általa oly annyira szeretett Máré vára alatt, lelke pedig a mennybe költözött.

Tisztelt Igazgató Úr, Drága Gyurikám, Isten nyugosztaljon!

Nagy László Tibor osztályvezető, OKRI

Ébredés¹

Szerző(k): Madarász Judit

Egyre jobban belesüppedt a sötétségbe. Már érezte, hogy újra teljesen magával rántja és utána csak az a mély barnaság marad, ami szinte megfojtja és nem ereszti. Menekülni akart, de valami kényszerítette, hogy azt a sötét színt nézze. Őrült tempóban kalapált a szíve, érezte, itt a vég, még várta is… Hirtelen kipattant a szeme és verejtékezve felült az ágyban. Nem kellett megnéznie az óra kijelzőjét, tudta, hogy 4 óra 30 percet mutat.

Hetek óta ugyanazt álmodta, szinte minden éjjel, ugyanabban az órában.

Egy darabig ébren feküdt az ágyában, majd sóhajtva leült az erkély előtti öreg karosszékébe és hagyta, hogy az első tavaszi napsugarak behatoljanak fáradt szemhéja mögé, elűzve a sötétséget. Nem tudta, meddig maradt így, pár pillanatnak tűnt csak, de az óra csörgése könyörtelenül emlékeztette, hogy készülnie kell. Megfordult a fejében, hogy beteget jelent – nem is kellett hazudnia, olyan elgyötörtnek érezte magát –, de félt egyedül maradni a gondolataival és azzal a sötét reménytelenséggel, ami minden éjjel felemésztette.

Mostanában gyalog ment be a város főterén lévő ügyészségre, a testmozgás némileg felfrissítette. Az épületbe lépve biccentett a portásnak, majd felsietett az emeleten lévő irodájába. Udvariasan köszönt a munkatársainak, amikor elhaladt az étkező mellett. A reggeli zsivaj abbamaradt, majd ahogy távolodott, újra feléledt. Elhúzta a száját. Nem volt titok előtte, hogy az utóbbi hónapokban ő szolgáltatta az egyik fő beszédtémát kollégái számára. Nem hibáztatta őket. A változás, ami a magánéletében, majd a személyiségében végbement, szembetűnő volt, ő pedig már belefáradt a színlelésbe, meg sem próbált feleslegesen udvariaskodni, amit főleg női kollégái vettek zokon.

Alighogy leült az asztalához, az irodavezető, Edina nyitott be hozzá.

– A főnök látni akar – mondta tömören, de sokat sejtetően, majd kiment.

Még nyolc óra sem volt, de már a sokadik sóhaj szakadt fel belőle. Egyetlen vágya volt csak: hagyják békén. Megigazította nyakkendőjét, majd elindult főnöke irodája felé. Az ajtón lévő névtáblára pillantva arra gondolt, hogy évekkel ezelőtt ő is pályázott a vezetői helyre, de alulmaradt éles eszű, közkedvelt kollégájával szemben. Az önbizalma némileg csorbát szenvedett, de nem becsülte le Pétert, és idővel belátta, jobb, hogy így alakult, nem biztos, hogy ez a pozíció neki való. Azt is el kellett ismernie, Péter soha nem éreztette vele fölényét, sőt, komolyabb döntéseibe sokszor bevonta őt.

Sejtette, miért hívatta felettese, ezért vett néhány mély lélegzetet, mielőtt bekopogott. Péter nem pazarolta az időt üres fecsegésre, rögtön a tárgyra tért.

– Szerintem tudod, miért vagy itt. Aggódom érted. Az utóbbi időben nagyon megváltoztál…

– Nem akarlak félbeszakítani, de van valami kifogás a munkámmal kapcsolatban?

– Te is tudod, hogy nem erről van szó. Mindig magas színvonalon dolgozol, de…

– Akkor ne haragudj, de nem látom értelmét ennek a beszélgetésnek – állt fel, miközben érezte, hogy elvörösödik. Nem kételkedett abban, hogy kollégája jót akart, de arra nem állt készen, hogy a lelki világát boncolgassák egy csésze kávé mellett. Arra ott van – volt – a pszichológusa, aki a válását követően öt találkozó után is csak a gyermekkori emlékeiben akart kutakodni.

– Nem akartalak megsérteni, akkor nem erőltetem – emelkedett fel Péter is, de látszott rajta, hogy megbántódott. Hirtelen elszégyellte magát. Péter igazán nem ezt érdemli tőle.

– Ne haragudj, nem így akartam… Csak tudod, az utóbbi időben mindenki azt kérdezi tőlem, hogy miben segíthet, mi a bajom, és egyszerűen belefáradtam.

Péter elgondolkodva nézte szemüvegén keresztül.

– Tudom jól, miről beszélsz, néhány éve én is elváltam. De én nem erre gondoltam. Hagyjuk is, csak szerettem volna, hogy tudd: az ajtóm mindig nyitva áll.

Visszament az irodájába. Bár majd megveszett egy újabb adag kávéért, nem ment az étkezőbe, ahol most valószínűleg Edina tárgyalja ki kolléganőivel, mi folyhat a vezetői szobában. Az ablakhoz lépett, figyelte az épület előtti teret. Emlékezett, hogy kezdő jogászként fiatal kollégáival néha azzal szórakoztak, hogy bűnügyi történeteket találtak ki az utcán elhaladó járókelőkről. Keserűen gondolt arra, hogy ma azt sem tudja, mi lesz vele két óra múlva. Ismét kopogtak. Ezúttal fogalmazója dugta be félénken göndör fejét a résnyire nyitott ajtón. Biztos hallott a reggeli dolgokról. Erőt vett magán, nem küldte el, helyette a fiú legnagyobb megdöbbenésére több mint egy órán át magyarázott neki a korábban átnézett tervezetekkel kapcsolatban. Fiatal önmagára emlékeztette, ő is tele volt elhivatottsággal, ambícióval pályája kezdetén. Most azt kellene kiderítenie, miért és mikor koptak ki ezek belőle.

Az ebédet a közeli parkban költötte el, egyedül. Utána komótosan ment vissza az iratokért és a talárjáért, mert délután tárgyalása volt. Mindig szeretett a bíróságra menni, a tárgyalóterem volt az ő igazi terepe.

Most azonban kedvetlenül ballagott végig a bíróság folyosóin, próbálta összeszedni a gondolatait. Szerencsére ma egy egyszerű lopás és egy ittas vezetés volt terítéken, sima ügy mindkettő. A második tárgyalás után kilépett a folyosóra. A tavaszi fény vakítóan sütött be az öreg ablakokon, szinte fényárban úszott a folyosó. Hunyorgott kicsit, majd tágra nyílt a szeme. Látott valamit. Ugyanazt a sötét barnaságot, ami az álmaiban foglyul ejtette. Nem értette, hogy lehet ez, de tudta, hogy nincs tévedés. Egy fiatal, vékony fiú ült az egyik kopott padon, hatalmas, barna szemekkel. Azok a barna szemek üldözték éjjelente, nem volt kétsége egy percig sem. A fiú a szemközti tárgyalóterem előtt ült és őt nézte. Távolabb sétált egy kicsit, majd úgy tett, mintha a hirdetményeket tanulmányozná. Végül óvatosan a tárgyalási jegyzékre pillantott. Az ügy tárgya lopás vétsége, a terhelt neve fiatalkorú Vermesfalvy Balázs. És akkor beugrott a kép. Hány évvel ezelőtt lehetett? Talán tizenöt? Ugyanezen a folyosón állt. Egy rablássorozatot tárgyaltak. Addigi pályafutása legsötétebb ügye volt. A vádlottak gátlástalanul raboltak ki idős embereket otthonaikban, rettegésben tartották a környéket. Az egyik terhelt jutott eszébe, egy vékony, magas, szerény küllemű, barna szemű fiú, fiatalkorú Vermesfalvy Balázs… Úgy érezte, kísértetet lát, mert tudta, hogy az a Vermesfalvy Balázs már nem él… Az itt ülő fiatal a fia lehet.

Döntött, és a zsigereiben érezte, hogy ez a döntés mindent megváltoztat majd. Izzadt tenyerét beletörölte talárjába, miközben odalépett kollégájához, aki szintén a folyosón várt. Félrehívta, elkérte tőle a vádiratot. Endre kissé furcsán nézett rá, de odaadta neki. Elolvasta. Egy gyógyszertárba tört be a fiú. Gyógyszereket vitt el, a behatolással okozott kár nagyobb, mint az érték, amit ellopott. Az indítványt nézte. Szabadságvesztés és a korábbi felfüggesztett büntetés végrehajtása. Lehunyta a szemét. A fiú még csak tizenhét éves volt. Megint visszatért az emlékeihez. Az az ügy volt az ő nagy sikertörténete. Felderítették az összes rablást, valamennyi elkövetőt. De ott volt a IV. rendű vádlott, fiatalkorú Vermesfalvy Balázs, aki sehogy sem illett a képbe. Okos volt, udvarias, szerényen, de tisztességgel nevelték a szülei. Aztán meghalt az apja, az édesanyja beteg lett. Ki tudja, hogy keveredett oda az egyik este ahhoz a társasághoz. Őszintén szólva, akkoriban nem is érdekelte igazán. Elég bizonyíték volt a vádemeléshez és később ahhoz, hogy a bíróság őt is elítélje. Soha nem felejti el azt a napot. A tárgyaláson a fiú végig őt nézte. Nem mondott semmit, nem kérdezett semmit, csak nézte. Látta az anyját is. A sovány asszony végig ott ült a tárgyalóteremben és a folyosón, pedig látszott, mekkora erőfeszítésébe kerülhetett. Amikor a perbeszédek után kiléptek a folyosóra, sírva ragadta meg a kezét, miközben egyre csak azt hajtogatta, az ő fia nem bűnöző. Emlékezett, milyen kellemetlenül érezte magát, ahogy kirántotta a kezét. Ez már nem rá tartozik, mindenki viselje a tettei következményét, gondolta, bár hangosan nem mondott semmit.

– Mama, kérlek, ne zavard az ügyész urat! Hallottad, mi volt a mondandója lényege – nézett rá ismét fiatalkorú Vermesfalvy Balázs. Összeszorította a száját és érezte, hogy elpirul. Miért szégyellje magát? Csak elmondta a tényeket. Most azonban csöndben maradt. A fiú nézett maga elé, megbilincselt kezeit morzsolta, úgy kezdett el halkan beszélni.

– Nem akarok én már semmit. Ítéljenek el, ha akarnak. Csak azt nem szeretném, ha a kisfiam is ilyen sorsra jutna.

Az utolsó mondatnál egyenesen a szemébe nézett, mintha csak hozzá intézné szavait. Ő azonban félrevonult a folyosón és többet nem pillantott fiatalkorú Vermesfalvy Balázsra. Akkor sem, amikor a bíró kihirdette azt az ítéletet, amelynek a szigorúságán ő is megdöbbent. Akkor sem, amikor véletlenül összetalálkozott vele a folyosón, amikor a másodfokú tárgyalásra vitték. És akkor sem, amikor néhány évvel később a helyi újságban látta a fotóját a gyászhírek között… Most azonban ismét bele kell néznie azokba a szemekbe, nincs menekvés.

– Mikor lesz a következő tárgyalás? – kérdezte Endrét.

– Két nap múlva, csütörtökön. Csak néhány iratot kell bekérni.

Két nap. Két napja van, hogy kitalálja, miért sodorta az útjába a fiút a sors. Rohant vissza az ügyészségre, kezében a sárga aktával, mit sem törődve a döbbent Endrével. Bár már elmúlt négy óra, Péter szokás szerint még az irodájában volt.

– Szignáld rám ezt az ügyet, kérlek! Én szeretném tárgyalni.

Péter döbbenten nézett rá, de láthatott valamit az arcán, így nem szólt semmit, csak elvette az iratot és ráírta a nevét.

– Csak meg ne bánjam – pillantott rá szigorúan.

Aznap sokáig bent maradt, az egész iratot átolvasta, de nem talált semmi különöset. A fiú nem tett vallomást, nem mondott semmit. Ott voltak a biztonsági kamerák felvételei, azok után nem sok kérdés maradt. Csak egy dolog volt furcsa: a fiú nem vitte el válogatás nélkül a gyógyszereket, olyan volt, mintha keresett volna valamit… Fáradtan dörzsölte meg a homlokát. Már késő volt, nem hívhatta fel sem a nyomozót, sem a pártfogót. Majd holnap.

Reggel gyorsan elkészült, szinte elsőként ért be. Ismerte a pártfogót, aki a fiú ügyében eljárt, felhívta. Aztán a nyomozót is. Megnézte az elvitt gyógyszerek listáját, majd rájuk keresett az interneten. Úgy volt, ahogy sejtette. Fiatalkorú Vermesfalvy Balázs azért tört be a patikába, hogy a beteg édesanyja gyógyszereit megszerezze. Egyedül gondoskodott róla és az öccséről, még az iskolát is abbahagyta, dolgozni kezdett. De az utóbbi hónapokban már nem tudta magára hagyni az édesanyját, így munkát sem vállalhatott. Nem húzhatta tovább az időt. Főnöke irodája felé vette az irányt, és lélekben felkészült a csatára.

– Ez a fiú nem kerülhet börtönbe. Azzal az édesanyja az utolsó támaszát veszítené el, az öccse pedig valószínűleg otthonba kerülne. Tudom jól, hogy ismét lopott, de még most is csak tizenhét éves! Megérdemel egy utolsó esélyt.

– Nézd, nem tudom, mi történt veled tegnap óta, de ne légy szereptévesztésben. Nem te vagy a védője. Kapott már egy esélyt, azt is eljátszotta.

– Nem. Egyszerűen tudom, hogy a körülmények áldozata. Ott maradt egyedül két éve a beteg édesanyjával és a kisöccsével. Ez még egy felnőttnek is sok lenne, nemhogy egy tizenöt éves gyereknek. Nézd, itt az iskolai jellemzése a korábbi ügyből. Előtte példás tanuló volt. Fél éve pedig már iskolába sem jár.

Érezte, hogy hangja megremeg a kétségbeeséstől, ezért elfordult és az ablakhoz lépett. Péter végül hosszú percek után szólalt meg.

– Mindig is bíztam az intuíciódban, tudom, hogy szinte még soha nem hagyott cserben a megérzésed. Csatold be a beszerzett okiratokat és módosítsd az indítványt. Aztán meglátjuk, mit dönt a bíróság.

Csütörtökön a kora reggeli hűvösben igyekezett a bíróság felé. Kilenckor lesz a tárgyalás. A szíve a torkában dobogott, mint kezdő korában, amikor a tárgyalóterembe kellett lépnie. Pedig aligha kívánhatott volna egyszerűbb ügyet és egyértelműbb bizonyítékokat. A folyosón ott ült fiatalkorú Vermesfalvy Balázs és egy törékeny asszony, az édesanyja. A fia kezét fogta, miközben őt nézte. A pillantásában ezer érzelem és néma könyörgés. Némán állta a tekintetét. Recsegve szólt a hangszóró, indulni kellett. A terembe lépve az az érzése támadt, hogy ma nemcsak fiatalkorú Vermesfalvy Balázs, hanem ő is megmérettetik. Nem jogászként, nem ügyészként, hanem emberként. Amikor a tárgyalás végén a vádbeszédre került sor, nem kerülte fiatalkorú Vermesfalvy Balázs tekintetét, hanem egyenesen rá nézett. De közben szavait nemcsak a fiúhoz, hanem egy olyan emberhez is intézte, aki sok-sok évvel ezelőtt ugyanazon a padon ült és csak egy kívánsága volt: a fia ne jusson az ő sorsára. Módosította az indítványt. A többi már nem rajta múlt…

A várakozás a folyosón hosszabbnak tűnt, mint bármikor. Az utcát nézve arra gondolt, milyen nagyot fordult vele a világ két nap alatt, mélyen eltemetett emlékei milyen útra térítették. A beszólító ismét recsegett. Az utolsó sóhaj szakadt fel mindenkiből, más-más okból. A bíró felállt. Fürkészve nézte, hiszen jó pár éve ismerte, de nem tudott leolvasni az arcáról semmit. Fiatalkorú Vermesfalvy Balázs lehajtott fejjel állt, csak akkor nézett fel hitetlenkedve, amikor meghallotta a kiszabott büntetést. Közérdekű munka. Ő maga is csak fél füllel hallgatta az indokolást, a fiút nézte és a hátsó sorokban sírdogáló édesanyát.

Az ítélet jogerős lett, fiatalkorú Vermesfalvy Balázs ügye lezárva. Talán az ő kálváriája is véget ért. Kifelé menet, a folyosón, még egyszer egymásra néztek. Bólintott, a fiú pedig most mosolyodott el először. Miután Balázs és az édesanyja alakja eltűnt a folyosón, kiment a lépcsőházba és a falnak dőlt. Mélyeket lélegzett, de nem tudta visszatartani a legördülő könnycseppet. Most értette meg igazán, mi veszett ki belőle az évek súlya alatt, és azt is, hogy annak idején miért ezt a hivatást választotta. Ennyi idő kellett, hogy ismét megtanulja a nevek mögött az érző lényt is látni és elfogadni, hogy ő maga is érez, szenved, elbukik, majd újra feláll.

Délben a parkban Péter ült mellé, némán fogyasztották el ebédjüket.

Aznap éjjel nem álmodott semmit.

Madarász Judit ügyész, Karcagi Járási Ügyészség.

A modern ügyészség kialakulása és típusai a kontinentális Európában

Szerző(k): Kiss Anna, László Balázs

Bevezetés

A 19. század modern ügyészségei az európai jogfejlődés több évszázados folyamatainak nyomán jöttek létre. Kezdetben a sérelem megtorlása, mielőtt az állam feladatává vált volna, a sértett egyénekre, illetve az őket körülvevő mikroközösségekre (csoportra, nemzetségre, törzsre) hárult, akik képességeik szerint, saját erejükre támaszkodva, a magánharc eszközrendszerében érvényesíthették érdekeiket.¹

A fejlődés következő fokán a nagyobb közösség (törzsszövetség, kezdetleges állam) már beavatkozott a magánsérelem miatti megtorlás folyamatába, de még nem vádlóként érvényesített büntetőigényt, hanem a szembenálló felek között döntött alaki (eljárási), később pedig az anyagi kérdésekben is. Az igény érvényesítése és a megtorlás végrehajtása azonban még a sértettre, illetve családjára maradt, és a büntetés a felek megállapodása esetén széles körben megváltható volt jóvátétellel.

Még később következett be az a változás, amikor az állam – a deliktumok által a társadalmi rendre nézve hordozott veszélyt felismerve, egyben a sértettre háruló terheket csökkentve – a magánbosszú visszaszorításával átvette egyes sérelmek megtorlásának terhét.² Ezzel egyes esetekben a büntetőjogi felelősség alapja az egyéni helyett már a közösségen esett sérelem lett, míg más sérelmek üldözése és megtorlása továbbra is a sértettre maradt.

E különbségtételre vezethető vissza a közbűncselekmények és magándeliktumok első, a jogkövetkezmény jellege alapján kialakult elhatárolása is, amelyben előbbiek a megváltás lehetősége nélkül tisztán büntetőszankciót vonnak maguk után, míg utóbbiak a felek megállapodására és a büntetés megváltására továbbra is lehetőséget kínálnak.³ A sértett után a bírótól, illetve a bíróságtól is önállósult hivatásos bűnüldöző szervezet kialakulása viszont, még sokáig váratott magára.

Előzmények

Bár már a nyugat-európai jogfejlődésben meghatározó Római Birodalom utolsó századaiban megjelent egyes bűncselekmények állam általi, hivatalból történő üldözésének gondolata, e feladat letéteményesei, mint a praeses provin-ciae, a civitatis defensor, a curiosi, a stationarii és más hasonló hivatalnokok mai szemmel inkább voltak bűnüldöző-nyomozó szervek, semmint a korai vádhatóság képviselői.⁴ Szűk körben ismerte továbbá a római jog – a görög antikvitásban is felbukkanó – bárki általi közérdekű perelhetőség, az actio popularis intézményét.⁵

Eredetileg nem hatósági funkciót töltöttek be a később megjelenő procuratorok sem, akik kezdetben ügyvivőként, tulajdonképpen ügyvédként vállalták magukra valamely peres fél képviseletét. Ilyen ügyvivőt azonban idővel nemcsak a király és a magános pereskedők alkalmaztak a bíróság színe előtt, hanem a felperesi pervitelre nézve azok az ítélkezési hatalommal felruházott tisztviselők vagy törvényhatóságok is, akik a köz érdekének valamilyen sérelme okán – az uralkodó mellett – elsőként vállalták magukra egyes bűncselekmények hivatalból történő üldözését. E folyamatban válhatott a procuratorok egy része – természetesen a magánosok perbeli képviselővel történő fellépésének, tulajdonképpen az ügyvédi működésnek fennmaradása mellett – a 14. századtól kezdődően fokozatosan a peres felek képviselőjéből közhivatalnokká, aki hatalmánál fogva az elkövetőt akár a sértett szándékával ellenkezőleg is bíróság elé állíthatta, különösen az állam pénzügyi érintettsége esetén.⁶

Hogy a modern ügyészségek kialakulása mégis további évszázadokat váratott magára, azt Fekete Ödön az ügyészség történetét vizsgálva az inkvizitórius eljárás jellegére vezette vissza. Elemzése szerint ugyanis főleg olasz és spanyol területen már a 12–13. században működtek olyan – egyébként az említett procuratorokhoz hasonló – hivatalnokok, akiknek működése a római és ógermán előképekkel szemben a magánérdekek felől a közérdek mentén már valóban a modern államügyészségek mai eszméjéhez közelített.⁷ Árulkodó lehet az is, hogy Velencében a közösség szószólóinak, Firenzében pedig éppen a törvényesség őreinek nevezték őket.⁸ Mivel azonban az e jogterületeken erősen ható kánonjog az inkvizitórius eljárásban a bűnüldözési és ítélkezési feladatokat is a bíró kezében összpontosította, ezért a (köz)vádlói funkció további erősödése és önállósulása elmaradt.⁹

Franciaország

A modern európai közvádlói intézmények közül elsőként említendő a francia államügyészség, amely nem csak időben előzte meg a többi ország megoldásait, de általában mintául is szolgált azok számára.¹⁰ Ebben alighanem szerepet játszott az említett olasz és spanyol, valamint a német területektől némiképp eltérő jogfejlődés. Ennek lényeges lépése volt, hogy a bíróságok szerepének növelése helyett a 13–14. századok fordulóján uralkodó IV. Fülöp a királyi hatalom érdekeivel mind gyakrabban szembehelyezkedő francia bíróságok – a parlamentek – túlhatalmának megzabolázására is törekedve a bűnüldözésben és a törvényesség általános biztosításában kiemelt szerepet szánt az államügyészeknek (avocats/procureurs généraux/de roi).¹¹

Éppen ez a kiemelt státusz, a jogi feladatok mellett betöltött jelentős politikai szerep, és a mindezekkel együtt járó meglehetős hatalom volt az, ami utóbb az államügyészséggel, annak szerepével és jogállásával kapcsolatban Franciaországon kívül, így hazánkban is kérdéseket vetett fel és néha ellenérzéseket váltott ki.¹² Az abszolutista királyi uralom – és később a neoabszolutizmus is – ugyanis felismerte, hogy az ilyen rendkívüli hatalommal felruházott bűnüldöző, törvényességi felügyelő és politikai szervezet megfelelő személyzeti politika alkalmazásával kiválóan alkalmas az uralmon lévő rendszer érdekeinek – akár a valódi törvényesség kereteit túllépő eszközök alkalmazásától sem visszariadó – kiszolgálására.¹³

A forradalmi idők az államügyészséget sem hagyták érintetlenül. Az államügyész a politikai hatásköröktől mentesítve királyi hivatalnokból a nép bizalmi emberévé vált, a törvényességi felügyeleti feladatok és a vádfunkció elkülönítésével utóbbi körben a vádjogot a népfelség elvére alapították, a vádképviselő ügyészek választás útján nyerték el hivatalukat. Ugyanakkor a forradalom egyes – erőszakos – időszakaiban sajnálatos módon az ügyészség is kivette részét a hatalmi megtorlásokból és túlkapásokból, ezért ez az időszak az intézmény szervezeti és státuszbeli fejlődésében betöltött szerepe mellett annak „legszomorúbb és legborzalmasabb” korszakát is lefedi.¹⁴

Végül aztán a forradalmat követő hatalmi, társadalmi és jogi változások nyomán a napóleoni törvényhozás alakította ki a francia államügyészséget abban a formájában, amely az abszolutizmus törekvéseitől már elszakadva valóban az európai ügyészségek mintájává válhatott. Bár a büntetőügyekbeni hatáskörei mellett meglévő magánjogi és a felügyeleti jogköreivel ez az államügyészség is minden más intézménynél hatalmasabb erőként jelent meg, egyik fő célja a bírói hatalom gyakorlásának alkotmányos keretek közé szorítása volt, és már a polgári jogegyenlőség és a törvényesség alapjain álló jogi környezetben működött. A kormány feltétlen rendelkezése alatt álló, tőle függő, hierarchikusan szervezett hivatal a magánvád megszüntetésével a (köz)vád kizárólagos birtokában, de a kormány szándékai vagy utasításai szerint járt el a törvényesség őreként.¹⁵

Ausztria

Ausztriában éppen a magyar jogterületre történő legerőteljesebb behatolás idején, a birodalomnak az 1848-as forradalmakat követő modernizálása során, alapvetően francia mintára,¹⁶ az állami centralizáció jegyében épült ki az államügyészség.

Az 1849. március 4-i, úgynevezett olmützi alkotmány tükrében, a büntetőügyekben a vádeljárás elve érvényesült, ennek megfelelően minden ítélkezési szinten a bíróságok mellett működő ügyészek érvényesítették a vádat.¹⁷ Az államügyészség hierarchizált szervezet volt, amely a francia mintával egyezően a végrehajtó hatalomnak alárendelten működött, céljai közé tartozott a kormányzat és a bíróságok kapcsolatának az alkotmánnyal összhangban álló szabályozása, hatáskörük pedig messze túlmutatott a büntetőügyekben történő eljáráson. A semmítőszéki főállamügyész volt a jogegység biztosításának legfőbb őre, aki hivatalból vagy a miniszter megbízásából büntetőügyekben a jogerős döntés ellen semmisségi panasszal élhetett, polgári ügyekben pedig a birodalom legfelsőbb bírói fóruma teljes ülésének összehívását kezdeményezhette.¹⁸

Az 1850-es évek elejének új kormányzati elvei alapján aztán a vádelvű eljárást felváltotta a vádalakú nyomozó rendszer, a vádper helyébe az inkvizitórius eljárás lépett. Az ügyészség szerepe a bíróságon kívüli eljárásban visszaszorult, a bíróság eljárhatott ügyészi indítványok hiányában, és az ügyész csak képviselte a vádat, de nem volt annak ura, a továbbiakban csak a törvényszékek mellett jártak el ügyészek, megszűnt a semmítőszéki főállamügyészi tisztség is, de a büntetőügyeken kívül még inkább leapadt az államügyészség működési köre.¹⁹

Az osztrák-magyar kiegyezést követően aztán az 1873. évi büntető perrendtartás sokban visszahozta az olmützi alkotmány idején felállított államügyészség jellegzetességeit, az ügyészek ismét jelentős szerepet kaptak a perelőkészítésben és a bírósági eljárásban is, és újra a bíróságtól függetlenül rendelkeztek a váddal.²⁰

Németország

A Német Birodalom államaiban is a késő-középkortól kezdve működtek a király, illetve a kincstár érdekében a peres ügyekben eljáró képviselők, majd miután a napóleoni hódítás nyomán a Rajna-vidéken már megjelent a francia típusú államügyészség, a gyakorlatban az 1840-es évektől meghonosodó vádrendszer hozta el a német államokban az önálló vádhatóság felállítását.²¹ A német partikuláris törvényhozások is alapvetően a francia államügyészséget tekintették mintának, de a részletszabályok tekintetében voltak ahhoz közelebb és attól távolabb eső megoldásaik is.²² Összességében mégis az mondható, hogy a német felfogás szerint az államügyészség a bíróság és a közigazgatás között elhelyezkedő, a kormány által kinevezett hatóság volt, amely az állam érdekeit képviselte a bíróságok előtt, és mint a bíróságtól független hatóság, a büntetőeljárás egész folyamán a törvény őreként látta el bűnügyi feladatait és a vádfunkciót.²³

Ehhez igen hasonló volt az egységes Németország létrejötte után, az 1877. évi igazságügyi törvények alapján a birodalom tagállamainak igazságügy-miniszterei által felügyelt államügyészségek ügyészeinek jogállása, majd – a Harmadik Birodalom korának a totális állam felfogása által áthatott közvádlói működése után – az 1950-es igazságügyi reform is ezekhez az alapokhoz tért vissza.²⁴

Egyéb területek

Ami az egyéb területeket illeti, Fekete Ödön elemzése szerint általában még a francia mintát erőteljesebben követő államok sem fogadták el az ügyészségnek a kormányzat és a bíróság közötti közvetítő szerepét, kisebb befolyást engedtek neki a polgári jogvitákba, és esetenként nagyobb önállóságot biztosítottak a konkrét ügyben eljáró ügyésznek. Ide sorolható például Olaszország, valamint Portugália és – az egyes kantonok jogának eltéréseit is megengedve – Svájc, azzal, hogy utóbbi két államban az ügyész büntetőeljárási szerepe is szűkebb a francia mintánál, mivel a vizsgálat során az ügyész helyett a vizsgálóbíró rendelkezik jogkörrel.²⁵

Megint más országok – így Spanyolország és Málta – ha nem is hagyták teljesen figyelmen kívül a francia államügyészség példáját, attól lényegesen eltérő megoldásokat választottak. Ezek közül kiemelhető, hogy a spanyol közvádló hatóság tagjai a kormánynak nem, csupán a törvénynek alárendeltek, a kormánytól teljesen függetlenek és általa el nem mozdíthatók.²⁶

Továbbá, amíg az angol jogban kialakult (köz)vád jellegében jelentősen eltér a kontinentális Európa megoldásaitól,²⁷ addig a skót közvádlói intézmény inkább hasonlít utóbbiakra, mint az angol megoldásra. Ennek ugyanis különös jellegzetessége, hogy az államügyészség feje, a Lord Advocate ugyan a kormányzattól függetlenül, önállóan intézkedik és minden ügyésznek egyedi esetekben is kötelező utasítást adhat, azonban mint hivatalára a parlament ügyvéd tagjai közül kinevezett személy, mégis olyan politikai hivatalnok, aki kormányváltás alkalmával köteles lemondani.²⁸

Magyarország

Ami végül a hazai jogfejlődést illeti, Magyarországon a 13. század közepéig a rabszolgák és a becstelenségben marasztaltak kivételével minden személy rendelkezett felperesi perképességgel, ezt követően terjedt el a meghatalmazott prókátorok általi képviselet, míg a királyt esetileg kiküldött kancelláriai jegyzők képviselték.²⁹ A deliktumok üldözése kezdetben alapvetően magánjogias jellegű volt, de a 14. századtól egyre erőteljesebben jelentkezett a büntetőjogi intézmények közjogiasodása,³⁰ ez vezethetett el a 16. századra annak igényéhez, hogy a köz érdekét súlyosan sértő cselekmények üldözése, a keresetindítás ne függjön a sértettek fellépésétől.³¹

A 16. század végétől, ha nem volt magánvádló felperes vagy az nem akart fellépni, a törvényhatóságoknál felperesként a közönséges jóért munkálkodó tisztként a bírói hatalommal felruházott magisztrátus járt el, előbb személyesen, majd prókátora útján, míg a 17. századtól a közbűncselekmények miatt általánosan is közönséges (tiszti) keresetnek volt helye.³² A magisztrátus prókátorának helyét pedig a 17–18. századtól átvették a megyei ügyvédek sorából választott tiszti ügyészek, akik büntetőeljárási feladataik mellett ellátták a törvényhatóság képviseletét egyéb perekben, eljártak az önmagukról gondoskodni nem tudók (így az árvák) ügyeiben, és kötelező védői feladatokat is elláttak.³³

Egyes tiszti ügyészek a 18. századtól hivatallal is rendelkeztek, de még nem alkottak ügyészi szervezetet, továbbá nem álltak szervezeti kapcsolatban a hozzájuk hasonló feladatokat a földesúri magán-igazságszolgáltatásban, az úriszéken ellátó uradalmi ügyészekkel, és a 15. századtól a korona javait, a király vagyonát és a közhasznú alapítványokat érintő ügyekben, valamint a kincstár vagyoni jogait érintő bűncselekmények miatt eljáró királyi ügyek igazgatójával sem.

Bár az úriszékeket már az 1848. évi 11. törvénycikk megszüntette, és azokat az 1860-as évek restaurációja sem állította vissza, a vádképviselet teljes államosítására és a közvádlóknak a bíróságtól történő teljes függetlenítésére – az 1850-es években Magyarországra is oktrojált, erősen központosított és kiterjedt hatáskörrel bíró államügyészség átmeneti korszakától eltekintve – csak a kiegyezést követő igazságügyi reform keretében került sor.

A királyi ügyészségről szóló 1871. évi XXXIII. törvénycikkel létrehozott közvádló hatóság hierarchikusan szervezett, a bíróságtól független és közvetlenül az igazságügy-miniszternek alárendelt intézmény volt, amelynek ügyészei és alügyészei a miniszter és a felettes ügyész utasításai szerint jártak el. És jóllehet Finkey Ferenc azt hangsúlyozta, hogy utóbbi függőségi helyzetet „a törvény kifejezett rendelkezése folytán sem letagadni, sem elhomályosítani nem lehet”³⁴ , azonban az ügyészség és az igazságügyi kormányzat viszonyának meghatározása már a törvénycikk előkészítése során vitákat váltott ki az Országgyűlésben,³⁵ és még évtizedekkel később is foglalkoztatta – legalábbis az ügyészi állásuknál fogva személyesen is érintett – jogtudósokat. Vargha Ferenc például már a 20. század első éveiben azt írta az ügyészi függetlenség kérdéskörét tárgyalva, hogy az 1871. évi XXXIII. törvénycikk 5. §-ának az ügyészség miniszternek való alárendeltségét kimondó rendelkezése valójában csak felügyeleti jogkört kívánt biztosítani a miniszternek, és azt csak a nem kellően precíz törvényalkotás következtében, valójában tehát tévesen értelmezhették utóbb úgy, hogy magában foglalja az utasítás jogát is – azonban Vargha szerint harmincöt év ilyen helytelen gyakorlata ellen harcolni már „szélmalom küzdelem volna”.³⁶

A királyi ügyészség legmagasabb rangú ügyészi tisztsége a valójában a szervezeten kívül álló, utasítási és felügyeleti jogkörrel nem rendelkező koronaügyészé volt,³⁷ a tisztséget azonban csak 1900-tól töltötte be Hammersberg Jenő, aki addig – elődjéhez, az 1871-től 1896-ig hivatalban lévő Kozma Sándorhoz hasonlóan – budapesti királyi főügyészként vezette a királyi ügyészséget.

Az 1871-ben felállított ügyészi szervezet – a többszintű igazságszolgáltatási rendszer kiépülésén és az ország területi változásain túl – alapjaiban változatlan maradt a második világháborút követő időkig, a szocialista jog térhódításáig, amikor is az 1949. évi Alkotmányban megfogalmazottak alapján az 1953. évi 13. törvényerejű rendelet új alapokra helyezte az ügyészség működését, függetlenítve azt az igazságügy-minisztertől.

A modern ügyészség típusai

A kontinentális Európa modern ügyészségeinek kialakulása – és máig tartó változásai – alapján kimondható, hogy az ügyészség közjogi státuszának, az állami szervek rendszerében elfoglalt helyének, különösen pedig a kormányzathoz való viszonyának még a francia megoldás széles körben kifejtett hatása ellenére sincs egy egységes európai modellje.

Az egyik közkeletű, több jellemzőt vegyítő megközelítés szerint az elmúlt két évszázad folyamán Európa jogrendszereiben az ügyészségnek a jogkörök különbözősége szerint alapvetően két szervezeti típusa jött létre, és mindkét típushoz egy-egy jellegzetes, az ügyészség állami szervek rendszerében elfoglalt helyében megnyilvánuló szervezeti modellt kapcsolhatunk. A bűnüldözési és vádhatósági jogkörökkel bíró proszekutor típusú ügyészség jellemzően a végrehajtó hatalomnak alárendelten működik, míg a büntetőjogi területen kívül is szélesebb – közérdekvédelmi – jogkörrel rendelkező prokuratúra típusú ügyészség jellemzően a kormányzattól független, és legfeljebb a népszuverenitást megtestesítő parlamentnek vagy az uralkodónak van alárendelve.³⁸

A fentihez képest árnyalatnyi eltéréseket mutat az a több szempont mentén vizsgálódó felosztás, amely szerint egyrészt a kontinentális jog alapvetően inkvizitórius eljáráshoz igazodó ügyészségei különböznek a common law csataelméletre épülő adverzális eljáráshoz illő vádmegoldásaitól; másrészt a napóleoni modell ügyészsége a miniszternek alárendelt, erősen centralizált, az elsődleges vádhatósági feladata mellett a közérdek érvényre juttatása végett is fellépő szervezet, amitől különbözik a skandináv modell ügyészsége a büntető igazságszolgáltatással összefüggő feladatokra koncentrált, de nagyobb mértékben önálló, nem a miniszternek, hanem a teljes kormányzatnak alárendelt szervezetével; és harmadrészt megkülönböztethető a kizárólag bűnüldözési és vádhatósági funkciót betöltő proszekutor típusú ügyészségtől a más jogágak területén is hatáskörökkel rendelkező prokuratúra típusú ügyészség.³⁹

Ha az egyes államok megoldásai nem is teljesen tisztán jelenítik meg egyik vagy másik modellt, észszerűnek mutatkozhatna az a tendencia, hogy minél szélesebb körben kap az ügyészség a bűnüldözésen kívül eső, a magánjogi és egyéb nem bűnüldözési ügykörökben közérdekvédelmi hatásköröket, annál kevésbé lehet alárendelve az alapvetően politikai szempontok mentén működő kormányzatnak, illetve valamely miniszternek. Az egyes államok különféle megoldásai azonban a közjogi állás és a jogkörök terjedelmének olyan sokféle kombinációját mutatják, ráadásul olyan sajátos történelmi fejlődésutak és társadalmi közegek közepette, hogy még ilyen egyszerűnek tűnő következtetést is nehezen vonhatnánk le.

Érdemes például megjegyezni, hogy a fenti elgondolást formailag alátámasztani látszó oroszországi modell is csak látszólag illeszkedett ebbe a logikába. Ott ugyanis a rendkívül széles hatáskörrel felruházott cári ügyészség alapjain felépülő, a kormányzatnak formálisan alá nem rendelt szovjet típusú ügyészség valójában azért kapott a büntető igazságszolgáltatás területén kívül is kiterjedt általános felügyeleti jogkört, hogy a szocialista törvényesség biztosítása érdekében a társadalom egészét a lehető legnagyobb kontroll alatt tarthassa.⁴⁰

Proszekutor és prokuratúra típusú ügyészségek

A proszekutor típusú ügyészség példájaként a jogirodalom általában a kontinentális jogcsaládon kívül eső angol Crown Prosecution Service-t említi.⁴¹ Angliában (és Walesben) a magán, a rendőri és az ügyvédek alkalmazásával történő egyéb hivatali vádképviselet érvényesülése mellett az ügyek szűkebb körében jelenik meg a valódi államügyészi hivatalként működő szervezet, amelynek élén a Director of Public Prosecutions áll. Ennek felügyeletét pedig főállamügyészként a parlament ügyvéd tagjai közül választott főállamügyészként az Attorney General látja el, aki a kormányzatnak ugyan nem, de a parlamentnek felelős politikai tisztviselő.⁴² A Crown Prosecution Service tehát a fenti szempontrendszerben a büntetőeljárásra koncentrált jogköre alapján tekinthető proszekutor típusúnak, és nem a kormányzathoz való viszonya alapján.

A büntetőeljárásokon túlmutató szélesebb jogköre alapján sorolják egyes szerzők a prokuratúra típusú ügyészségek közé a francia, az osztrák, a portugál, a belga és a holland közvádló szerveket, valamint általában a volt szocialista országok ügyészségeit,⁴³ más szerzők pedig egyebek között a horvát, a lett, a litván, a német és spanyol ügyészséget, valamint a Visegrádi Négyek ügyészi szervezeteit.⁴⁴ Természetesen a büntetőeljáráson kívüli ügyészi jogkörök tárgya és terjedelme is igen sokféle lehet, de a közvádló intézmények közjogi állása alapján ezen országok megoldásai még változatosabb képet mutatnak.

Példának okáért ugyanis a francia és a német (mind a szövetségi, mind a tartományi szintű) ügyészségek a miniszternek alárendelten működnek,⁴⁵ de hasonló a helyzet Svédországban, Dániában és Ausztriában is,⁴⁶ ezek tehát e szempontból inkább a proszekutor típusba tartoznának. Ezzel szemben például a szerb ügyészség a kormányzattól függetlenített szervezet, amelynek függetlensége felett a köztársasági főügyész, az igazságügy-miniszter, az illetékes parlamenti bizottsági elnök, valamint az országgyűlés által választott további nyolc tag által alkotott tanács őrködik, de hasonló megoldás működik Horvátországban is.⁴⁷

Ami végül a magyar ügyészséget illeti, az 1871. évi XXXIII. törvénycikk – amint arról az előbbiekben már szó volt – az igazságügy-miniszternek alárendelt és alapvetően a bűnügyekre koncentrált hatáskörű királyi ügyészséget, tehát mindkét szempont szerint proszekutor típusú közvádló intézményt állított fel. Ezt követően a királyi ügyészség hatáskörei már a 19. század végén mindinkább kiterjedtek egyes magánjogi és a büntetőeljáráson kívül eső egyéb ügykörökre.⁴⁸ Az 1953-ban újjászervezett ügyészség aztán az 1949. évi Alkotmányban foglaltak szerint az igazságügy-minisztertől és a kormánytól független állami szervként működött, amely közjogi állását a rendszerváltozást követően, majd az Alaptörvény és a jelenleg hatályos törvények alapján is megtartotta. Napjaink magyar ügyészsége tehát a feladat- és hatáskörei alapján már egyértelműen a proszekutor típusú ügyészségek közé sorolható, míg közjogi állását tekintve inkább prokuratúra típusúnak tekinthető vagy – a duális szemléleten túlra tekintve – Finnország, Portugália és Szlovákia hasonló megoldásaival egyetemben a független (illetve legfelsőbb vezetője útján legfeljebb a népképviseleti parlamentnek felelős⁴⁹ ) ügyészségek között említhető.⁵⁰

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; László Balázs, ügyész, Kaposvári Járási Ügyészség; abszolvált doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtu-dományi Kar

Közös erőfeszítések az embercsempészet formáinak azonosítására

Szerző(k): Schmidt Gábor

Az IAP konferencia negyedik témájához, a büntetőeljárási alternatívák hatása a nemzetközi együttműködésre címűhöz kapcsolódva került sor a már néhány éve működő Embercsempészet Ügyészi Platform (TIPP) keretében a Közös erőfeszítések az embercsempészet formáinak azonosítására című szekció előadásaira, az Argentína Ügyészi Szervezetéből érkező Maria Alejandra Mángano elnökletével, aki az Emberkereskedelmi Ügyekre Szakosodott Ügyészség ügyésze.

Az Emberkereskedelem miatt eljáró ügyészek szekciójában az alábbi szakemberek tartottak előadást:

Mike Chibita, Uganda Ügyészi Szervezetének igazgatója; Sike Albert, bűnmegelőzési szakértő, ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatal (UNODC) Emberkereskedelmi és Embercsempészési Ügyek Osztálya

A 2019 januárjában, Puerto Ricóban, az emberkereskedelem témakörében rendezett IAP-NAAG¹ közös konferencia eredményeire építve az ülés az ügyészek azon együttes erőfeszítéseire fókuszált, amelyek a számos formában előforduló emberkereskedelem felismerését, megelőzését és üldözését célozzák. Minden résztvevő tényként fogadta el, hogy az emberkereskedelem globális probléma, és az ügyészeknek kellően felkészültnek kell lenniük, hogy kezelni tudják ezt a folyamatosan alakuló, fejlődő és bonyolult bűncselekményt, és megelőzzék további sértettek áldozattá válását. A formális és informális hálózatok lényegesek az ügyészek, nyomozók, sértettek, közösségek és kormányközi szervezetek közötti együttműködés erősítéséhez.

Ezen általános megfigyeléseken felül a megbeszélés az alábbiakat emelte ki.

Az ügyészek kritikus szerepet játszanak annak biztosításában, hogy a sértettek az ilyen ügyek nyomozási és vádemelési ügyészi szakában megfelelő védelemben részesüljenek. Az ügyészeknek számítaniuk kell arra, hogy a sértettek gyakran nem akarnak együttműködni a nyomozások, bűnüldöző eljárások során és az ilyen válasz nem abnormális. Az ügyészek azonban kötelesek az emberkereskedelem elkövetőinek a jogi felelősségre vonását kezdeményezni, és mindig biztosítaniuk kell, hogy az emberi méltóságukat szem előtt tartva, a sértetteket tisztelettel kezeljék.
Az „áldozatközpontú” megközelítés a legjobb gyakorlatnak számít, mert lényeges, hogy a sértettek be legyenek vonva és ellenőrzést gyakoroljanak a döntések felett az ilyen ügyekben. Továbbra is döntő jelentőségű a sértettek számára, hogy legyen beleszólásuk abba, milyen módon haladjon az ügy, vagy hogy meghatározhassák az ügyben való szerepvállalásuk szintjét – tekintet nélkül arra, hogy az ügyész vagy a nyomozó miként érez ezzel kapcsolatban –, mert az újra áldozattá válást el kell kerülni, tekintetbe véve az általuk már megtapasztalt traumát is. Az ügyészeknek képezniük kell magukat, és olyan fórumokat kell keresniük, mint az IAP vagy más konferenciák. Olyan képzéseket szükséges az ügyészek számára tartani, amelyek biztosítják annak megértését, hogy miként kell kezelni ezeket az ügyeket és a sértetteket kulturális, jogi, társadalmi és igazságügyi nézőpontból. Az ügyészek és nyomozók együttműködő erőfeszítései kulcsfontosságúak a bizonyítékok és határon átnyúló információk összegyűjtésének előmozdításában, miközben segítséget kell nyújtani a sértetteknek, felfedve a legjobb jogi stratégiákat az új problémák kezeléséhez és sikeres gyakorlati megoldások alkalmazásához az ilyen ügyekben végzett mindennapi munkában.
Az ügyészeknek együtt kell működniük olyan hazai és nemzetközi szervezetekkel, amelyek technikai támogatásra, általános támogatásra, illetve a sértettek részére szolgáltatások nyújtására összpontosítanak. Lépést kell tartani olyan kutatási eredményekkel, mint az Egyesült Államok Belügyminisztériumának emberkereskedelmi ügyekről szóló jelentése és az UNODC emberkereskedelemmel foglalkozó tematikus jelentései.
A sértettek gyakran a családi nyomás és az emberkereskedőkkel való összejátszás, a lehetőségek hiánya, a bizonytalan otthoni körülmények, a szegénység és az emberkereskedők módszereiben való járatlanság, illetve a rossz emberekbe helyezett bizalom miatt esnek a bűncselekmény áldozatául. Az ügyészeknek együtt kell működniük az NGO-kkal, hogy megelőző kampányok által minimalizálják az ilyen eseteket.

A megbeszélés speciális tárgyalási és bűnüldözési technikákat is feltárt az ilyen ügyekben indult büntetőeljárásra vonatkozóan, valamint regionális tapasztalatokat és szaktudást osztott meg ezekről, továbbá arról, hogy az egyes ügyekben a technikai segítség és támogatás nyújtása érdekében miként működtek együtt a partnerekkel.

A jövőre nézve a megbeszélés az alábbiakat ajánlotta:

Az emberkereskedelem miatt indult ügyek intézéséhez az ügyészek felkészítése érdekében célzott képzéseket kell tartani.
Az ügyészek munkáját segítő források elérhetőségét javítani kell az ilyen ügyekben született precedensértékű határozatok, illetve a legjobb gyakorlati útmutatók biztosításával.
A TIPP – mint a kapcsolatfelvételi adatok és hasznos információk egész éven át tartó terjesztésére alkalmas platform – további támogatását elő kell segíteni.

Egyetértés volt abban, hogy többet kell tenni az emberkereskedelem megállítása érdekében, de a TIPP szerepe továbbra is az lehet, hogy értékes platformot nyújtson az ügyészek globális együttműködése számára. A jövőben tartandó konferenciákon hasznosak lennének olyan gyakorlati jellegű megbeszélések, amelyek speciális ügyek nyújtotta kihívások és sikerek előtérbe helyezésével, továbbá gyakorlati tippek, útmutatók nyújtásával segítenék az emberkereskedelem miatt indult ügyek nyomozását.

Schmidt Gábor, csoportvezető ügyész, Bács-Kiskun Megyei Főügyészség; az ÜOE Nem-zetközi Bizottság volt tagja.

A nemzetközi összekötő ügyész feladata

Szerző(k): Tankó Bojána

Az IAP konferencia harmadik, Az ügyésze szerepe a határokon átnyúló nyomozásokban című témájához kapcsolódó II/B workshop a nemzetközi összekötő ügyész feladataival kapcsolatos kérdések megvitatását tűzte céljául, Nicola Staub, a svájci Schwyz kanton képviselőjének elnökletével.

Az ülést Mats Jansson, a svéd Korrupció Ellenes Csoport ügyésze moderálta. Az alábbi résztvevők ismertették tapasztalataikat a nemzetközi összekötő ügyészek szerepét illetően:

Jacques Lemire, a Kanadai Igazságügyi Minisztérium Nemzetközi Együttműködési Csoportjának szenior tagja; Shenaz Muzaffer, Anglia és Wales Királyi Ügyészségének főügyész helyettese; Gilles Charbonnier, a párizsi legfőbb ügyész helyettese; Mike Grant, az Amerikai Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának jogi tanácsadója

A beszélgetésből kiderült, hogy az összekötő ügyészek több módon vethetők be. Franciaország és Kanada például leginkább az operatív funkció érdekében, míg az Egyesült Királyság és az Amerikai Egyesült Államok mind operatív, mind kapacitásnövelési céllal alkalmazza ezen ügyészeket. Az összekötő ügyészek közül van, aki általánosan, mindenfajta bűncselekménnyel foglalkozik, de az is előfordul, hogy egy speciális területre szól a küldetés.

Az operatív célból kirendelt ügyészek általában a nemzeti ügyészségek tapasztaltabb szakemberei közül kerülnek ki, és túlnyomórészt koordinációs segítséget nyújtanak a nemzetközi vonatkozású büntetőügyekben. Elősegítik a küldő és fogadó ország közötti bűnügyi együttműködést, és kapcsolatot alakítanak ki a fogadó ország hasonló funkciót betöltő ügyészeivel. Mindemellett mindkét ország ügyészei számára oktatási és továbbképzési tevékenységet is elláthatnak.

A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a legjobb eredmény elérése érdekében az összekötő ügyészek kirendelésének helyét előre jól meghatározott kritériumok szerint kell eldönteni. Szintén ellenvetés nélkül állapították meg, hogy az összekötő ügyészek nagyban elősegítik a kommunikációt a fogadó és küldő ország között, és ez lehetővé teszi a gyors és hatékony reagálást a határokon átnyúló bűncselekmények esetén.

A kapacitásnövelési célból szolgálatot teljesítő összekötő ügyészek rendszerét illetően az Amerikai Egyesült Államok már 1991 óta élen jár, hiszen az Igazságügyi Minisztérium Bűnügyi Részlegének keretein belül ekkor hozták létre a Külföldi Ügyészi Fejlesztési, Segítségnyújtási és Képzési Hivatalt (OPDAT¹ ). Ezt az intézményt a nemzetközi bűnözés elterjedése hívta életre. Elsősorban a terrorizmus, a korrupció és a nemi bűncselekmények elleni harc a feladata. Napjainkban megközelítőleg ötven OPDAT-program működik szerte a világon. Fő feladatuk, hogy erősítsék az együttműködést a büntető igazságszolgáltatási rendszerek között, és támogassák a jogállamiságot, kapacitásnövelő funkciójukban a bonyolultabb ügyek megoldását segítsék, oktatási és továbbképzési tevékenységet végezzenek.

Habár a nemzetközi bűnügyi együttműködésben a személyes kapcsolatok is fontosak, mégsem szabad ezeket túlbecsülni, de a beszélgetés résztvevői abban egyetértettek, hogy az összekötő ügyészek alkalmazása a küldő és fogadó országok közötti együttműködést a személyes jelenlétükkel nagyban elősegíthetik. Kiemelték, hogy az operatív feladatot ellátó ügyészek tevékenysége érzékelhető eredményekkel jár, és e terület fejlesztésében a Nemzetközi Ügyészi Egyesületnek, az IAP-nak is szerepe lehet.

Tankó Bojána, ügyész, Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Ügyészség, az ÜOE Nemzetközi Bizottság tagja.