Az igazságügyi szakértői szakterületek tagolása és a szakértői kompetencia

Bevezetés

Még Arisztotelész korára nyúlik vissza az a jelenség, hogy elkülönülnek a tudás egyes szakterületei, diszciplínái. Az önállósodó tudásszférák, a tudás-diszciplínák tárgya már nem a világ egésze lett, hanem szűkítették érdeklődési körüket. Ehhez sajátos, rájuk jellemző módszerekkel fokozatosan kiegészítették a filozófusoktól korábbról megismert módszertani készletet.¹  Nem volt ez másként az igazságügyi szakértői tevékenység²  területén sem. A bűnüldözés-tudomány elmúlt száz éve alatt annyi ismeret halmozódott fel, amely különböző szakterületeket hívott életre. A specializálódás következtében vagy a bűnüldözés-tudomány képviselői adnak szakvéleményt, vagy a vizsgálat tárgya, illetve módszere alapján kérnek fel erre más szakembereket.³

Az egyes szakterületek módszertanát, bizonyításbeli felhasználásának alkalmasságát leginkább az alaptudomány korlátai határozzák meg. Természetes, hogy bizonyos szakterületeken több a mérési, analitikus részfolyamat, míg más területeken sokkal nagyobb jelentőséghez jut a szakértő személyes megfigyelése az adott ténnyel összefüggésben, illetve általánosságban a személyes tapasztalata.⁴  Ennek megfelelően nyilvánvaló, hogy az egyes szakértői diszciplínák esetében különböző elvárhatósági mércéket kell kialakítani a módszereik objektivitása tekintetében.⁵

Fontos tudatosítani azt is, hogy még azon szakértői módszerek tekintetében is, ahol műszerek, gépek, szoftverek végzik el a vizsgálatot, végül a szakértői vélemény emberi tevékenység útján válik bizonyítási eszközzé. A vizsgálati eredményekből a szakértő vonja le a következtetést, és a különleges szakértelem minden diszciplína esetében megnyilvánul a szakvéleményben mint végtermékben.

A szakértő kompetenciája

Székely János szerint a szakértelem a tapasztalati tételek ismeretét jelenti, amelyek lehetnek kialakult tudományos vagy technikai tételek, amelyek szakkönyvekben is megtalálhatók, lehetnek azonban olyanok is, amelyeket a szakértő hosszú évek gyakorlata alapján elsajátít ugyan, ámde alkalmazásuk még nem teljesen tudatos. Fontos azonban, hogy hangsúlyozza azt is: az egyéni tapasztalatnak ahhoz, hogy tapasztalati tételként kezelhető legyen, verifikálhatónak kell lenni.⁶

Az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény (a továbbiakban: Iszktv.) 3. § (1) bekezdése értelmében az igazságügyi szakértő feladata, hogy a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készítse el a szakvéleményt. A fogalom feltételezi, hogy a szakértő minden esetben a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeit használja fel a tevékenysége során. Felvetődik, hogy szerencsésebb lenne a tudományos és műszaki eredményeket nem „és” kötőszóval összekötni, hanem „és/vagy” kapcsolatrendszerbe állítani, hiszen a kétfajta fejlődés eredményei sok esetben nem jelennek meg együttesen a szakvéleményben. Ezen túlmenően felmerül az a kérdés is, hogy ha a törvény a szakértői tevékenységet a tudomány és műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával köti össze, ez azt jelenti-e, hogy csak az tekinthető szakértői szakterületnek, ami ezek hatálya alá vonható. Ha összevetjük a szakterületek csoportosítását tartalmazó 9/2006. (II. 27.) IM rendelet (a továbbiakban: kompetenciarendelet) szerinti szakterületeket az MTA Tudományági nómenklatúrájával⁷  – amely alapvetően az akadémiai doktorok fő kutatási területük szerinti besorolása érdekében csoportosítja a tudományterületeket, a tudomány-részterületeket és a tudományágakat – azt tapasztaljuk, hogy a kompetenciarendeletünk több olyan szakterületet is ismer, amely nem található meg az MTA listáján, illetve vitatható, hogy a műszaki fejlődés bármilyen ered-ményét felhasználná. Például felvetődik, hogy az „idegenforgalom” szakterületre bejegyzett szakértő esetében mennyiben van szó a tudomány vagy a műszaki fejlődés eredményeinek alkalmazásáról, vagy a kulturális javak piaci ár- és értékbecslését végző szakértő, amikor egy szőnyeg értékét megbecsüli, milyen mértékben támaszkodik ezek eredményeire. Mindezek fényében – ha nem vitatjuk, hogy ezekre a szakterületekre szükség van a jogalkalmazásban – akkor indokolt az Iszktv. 3. § (1) bekezdése szerinti definíció módosítása. Azonban, ha a jogalkotó akarata az, hogy kizárólag a tudomány és műszaki fejlődés eredményeivel operáló területek válhassanak igazságügyi szakértői szakterületté, akkor a kompetenciarendeletből az e feltételeket nem teljesítő szakterületeket törölni kell. Ebben az esetben, ha a jogalkalmazás során felmerül az igény e területre vonatkozó különleges szakértelemre, eseti szakértő bevonásával pótolható a jogalkalmazó különleges szakismerete.

A kompetenciarendelettel szemben leggyakrabban felhozott kritika egyébként az, hogy a szakterületi definíciók nem egyértelműek, és a jogszabály nem részletezi az adott szakterületen belüli kompetenciákat.⁸

Az egyes jogrendszerek más-más megoldást választanak a kompetencia megállapítására. Az angolszász jogban a szakértői kvalifikációk döntik el, hogy a szakértő kompetensnek tekinthető-e az adott szakkérdésben. Ha a tárgyaláson a szakértő nem tudja bizonyítani a jártasságát az adott szakterületen, véleménye nem fogadható el szakvéleményként.⁹

Ami a szakterületek felosztását illeti, a hazai szabályozás legnagyobb problémáját abban látom, hogy a túl általános szakterületi besorolás nem biztosítja, hogy az adott szakkérdés megválaszolására a szakértőnek ténylegesen legyen meg a tudása. Szükség van az egyes kompetenciák szakmai tartalmának részletes meghatározására is. A szakterületek felülvizsgálatára vonatkozó igény véleményem szerint vitathatatlan. Fontos lenne az is, hogy a jelenlegi általános meghatározás helyett részletesebb és időszerűbb legyen a szakterületek nyilvántartása. Önmagában az a szakértői kötelezettség, hogy a szakértő tagadja meg a szakvéleményadást, ha nem rendelkezik megfelelő szakismeretekkel, kompetenciával a szakkérdés megválaszolására, nem elegendő. A túlzottan általános szakértői tevékenységi kör feltüntetése azt eredményezi, hogy a kirendelő hatóság részéről csak hosszas ellenőrzést követően állapítható meg, hogy a szakértő az adott szakkérdés vizsgálatára megfelelő kompetenciával rendelkezik-e vagy sem.¹⁰

A szakértői hibák közül az egyik legsúlyosabbnak éppen a saját szakterület határainak túllépését tartom. A magam részéről tévesnek tartom a hazai jogi szabályozást, amely a szakértő adott szakterületre vonatkozó különleges szakértelmét, a szakterületen szakvélemény adására vonatkozó jogosultságot és a kompetenciát egymással felcserélhető, egyező jelentéstartalommal bíró fogalmaknak tekinti. Meggyőződésem szerint ugyanis az, hogy a jelenlegi szakterületi besorolás szerint egy adott szakterületre a szakértő be van jegyezve, ekként jogosult a szakterületen szakvéleményt adni, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy konkrét szakkérdés megválaszolására kompetenciával bír.

Az Iszktv. megalkotta a „kompetenciavétség”¹¹  fogalmát, amely szerint „a kompetenciavétség az a fegyelmi vétség, amelyet az igazságügyi szakértő az igazságügyi szakértői szakterületekről, valamint az azokhoz kapcsolódó képesítési és egyéb szakmai feltételekről szóló rendeletben meghatározott rendelkezések megszegésével követ el”.

A törvény által megalkotott kompetenciavétség meghatározását pontatlannak és félrevezetőnek tartom. A bizonyítandó tények és körülmények olyan széles tartományban mozognak, hogy az adott szakterületeken belül is szükség lehet a szakosodásra, egyes szakterületek esetében pedig ez egyenesen megkerülhetetlen. Nem tekinthetjük az adott szakterületre bejegyzett szakértőt a szakterület polihisztorának, ezért értelmezésem szerint a kompetencia követelménye – azon túlmenően, hogy a szakértő rendelkezik az adott szakterület művelésére vonatkozó képesítéssel és teljesíti a névjegyzékbevétel további feltételeit – azt is megkívánja a szakértőtől, hogy ténylegesen legyen olyan szakismerete, tapasztalata, hogy a véleménye megbízható legyen. Éppen emiatt álláspontom szerint a kompetenciavétség fogalma nem szűkíthető a 9/2006. (II. 27.) IRM rendeletben foglaltak megsértésére, hanem kiterjesztendő azokra az esetekre is, amikor a szakértő a szakterületén belül válaszol meg olyan kérdést, amelyre vonatkozóan ténylegesen nincs szakmai tapasztalata, ezáltal különleges szakértelme az adott szakkérdés tekintetében. A kompetenciavétség fogalmának, illetve a kompetenciahatárok szakértő általi megszegése jogi konzekvenciáinak következetes, a jogbiztonság elvével összeegyeztethető alkalmazása ugyanakkor kizárólag a kompetenciarendelet valamennyi, már hivatkozott anomáliáinak kiküszöbölése után jöhet szóba.

A szakterületek újracsoportosítása természetesen nem történhet meg a képzettségi feltételek újragondolása nélkül. Valamennyi szakterület esetében – véleményem szerint alapvetően a felsőoktatási intézmények és a felnőttképzést folytató intézmények bevonásával (hiszen a tananyagot, kimeneti követelményeiket ők ismerik) – felül kell vizsgálni, hogy milyen kívánt végzettséget vár el a jogalkotó a névjegyzékbe történő bejegyzéshez. A szakterületek pontosításával és a megkívánt végzettség módszeres kiigazításával orvosolható az a megkérdőjelezhető helyzet, hogy napjainkban például numizmatikai szakterületre régészet szakos bölcsészdiploma is elégséges, holott a szakterületi besorolás alapján egy numizmatikus szakértőnek a 20. századi érmék megítélésére is képesnek kellene lennie; vagy az, hogy okleveles tájépítész képzettséggel történeti kertek szakértői vizsgálatát lehet végezni.

Vitán felül áll, hogy vannak olyan kompetencia-problémák, amelyeket a szakterületek felülvizsgálata nem képes megoldani. A Kúria Joggyakorlat-elemző Csoportjának összefoglaló véleménye a szakértők szakértelmével kapcsolatosan az alábbi megállapításokat teszi: „A szakértők jelentős része nem rendelkezik olyan speciális gyakorlattal (pl. műszaki vagy gépjárműszakértők), amely a büntető ügyek megítéléséhez elengedhetetlen lenne. Orvosszakértők között is előfordul, hogy nem a büntetőjog által felvetett speciális kérdésekre válaszolnak. A kevesebb gyakorlattal rendelkező elmeszakértők pedig csak diagnosztizálják a betegséget, de nem foglalnak állást abban a kérdésben, hogy annak milyen hatása volt a vádlott beszámítási képességére”.

A szakterületek pontosítása, a névjegyzék körültekintő vezetése semmit nem ér a szakértők tényleges szaktudása és szakirányú tapasztalata nélkül. A szakértők saját szakterületükre vonatkozó elméleti és gyakorlati ismereteinek folyamatos bővítése és fenntartása a szakvélemények minőségének egyik legfontosabb biztosítéka.

A szakértő tényleges kompetenciájának kirendelő/megbízó általi megítélését az igazságügyi szakértői névjegyzék¹²  adattartalmának bővítése segítené elő. Hasznos lenne a szakértők részletes szakmai önéletrajzának közzététele, különösen a másoddiplomák, elvégzett szakmai tanfolyamok, tudományos munkásság, oktatói tevékenység, esetleges referenciák közzététele ezen a felületen.

Az egyes szakterületeken működő szakértők

szaktudásának határai

Több szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a kompetencia kérdéskörében speciális problémák merülnek fel az egyes szakterületeken.

„A kellő számú és megfelelő kompetenciával rendelkező szakértő hiányát a bíróságok és a szakértői intézmények egyre gyakrabban oldják meg a másik szakterületen működő szakértő önálló kirendelése helyett szakkonzulens, vagy társszakértő bevonásával. Ez szükségmegoldásnak elfogadható, de nem tekinthető szerencsés megoldásnak például a szakértői felelősség szempontjából” – állapítja meg a Kúria Joggyakorlat-Elemző Csoportjának összefoglaló véleménye.¹³

Kereszty Éva a kirendelés „hibái” közé sorolja, hogy az orvosi szakterületek specializációjában a jogalkalmazó esetenként tájékozatlan. A pszichiáter, a pszichológus és a neurológus közti különbség rendszeres tévesztése, a heveny ittasság véleményezésére a krónikus függőséget kezelő addiktológus kirendelése, krónikus fájdalommal kapcsolatban idegsebész kirendelése a „klasszikus” hibák közé tartozik. Ugyanígy „keveredik” az ortopédia, a reumatológia, a traumatológia és az idegsebészet kompetenciája, és szinte soha nem kerül sor arra, hogy a későbbiekben várható állapotromlás vagy gyógyíthatatlanság tekintetében rehabilitációs vagy fizioterápiás szakorvos szaktanácsadó bevonását kérje a kirendelő.¹⁴

Kovács Gábor a több szakterületet érintő szakkérdés megválaszolása esetén az orvosszakértői szakterületre fókuszálva megjegyzi, hogy a jogalkalmazó a kirendelt igazságügyi orvostan szakvizsgával rendelkező igazságügyi orvos szakértő mellett vagy az adott klinikai szakterületnek megfelelően nyilvántartásban szereplő másik szakértőt von be, vagy a területnek megfelelő szakorvosi szakvizsgával rendelkező szakorvost mint szakkonzultánst vesz igénybe.¹⁵  A szerző véleménye szerint a gyakorlatban a legtöbb problémát annak megállapítása jelenti, hogy mi is tekinthető a 31/2008. (XII. 31.) IRM rendelet 16/A. § (2) bekezdése szerinti „megfelelő klinikai szakképesítésnek”?¹⁶  Álláspontja szerint helyes lenne, ha a joganyag szerinti „megfelelő” klinikai szakképesítés megválasztása – adott, észszerű szakmai határokon belül – az eljáró szakértő döntése volna.¹⁷  Magam részéről ugyanezen a véleményen vagyok.

Az Iszktv. 2. § 14. pontja értelmében a szakkonzultáns a szakértői vélemény elkészítésében közreműködő, megfelelő szakismerettel rendelkező személy.¹⁸  A gyakorlatban sok esetben maga a kirendelő határozza meg a szakértő számára, milyen területről vonjon be szakembert. Ez a gyakorlat meglátásom szerint alapvetően téves. A kirendelő nincs különleges szakértelem birtokában, hiszen éppen ezért von be szakértőt. Márpedig ebben az esetben a kirendelő csak azt ismerheti fel, hogy a szükséges különleges szakértelemmel nem rendelkezik, logikailag arra nem lehet képes, hogy azt megítélje, a kirendelt szakértő kompetenciája „mennyiben szorul” kiegészítésre. Egyetértve Erdei Árpád véleményével, azt, hogy mi tartozik a szakértő kompetenciájába, maga a szakértő képes eldönteni,¹⁹  illetve még a konkrét kérdés tekintetében megnyilvánuló kompetenciahiány esetében is valószínűbb, hogy a kirendelőnél a szakértő alkalmasabb a hiányzó szakterületi ismeret beazonosítására és megfelelő szak-konzultáns bevonására.

Kereszty Éva szerint is aggályos, amikor esetenként megkérdőjelezik a szakértő kompetenciáját: vajon tudja-e, milyen szakorvos bevonása lenne indokolt, vagy amikor a szakterületi szakosodást úgy fogják fel, hogy semmiféle átfedő ismeret nincs az egyes szakterületek között, illetve az általános, tájékozódó vizsgálatok szintjén sem képesek a szakértők a betegvizsgálatra. A szerző szerint a bíróság részéről vagy az előzetes tájékozódás utáni kirendelés, vagy pedig az igazságügyi orvos szakértő felhatalmazása a megfelelő szakkonzultáns be-vonására elvárható lenne.²⁰

A szakkonzultáns intézményét érintően számos tisztázatlan kérdés merül fel: például nem határozza meg közelebbről a jog azt, hogy a szakkonzultáns „szakmai segítsége” valójában milyen terjedelmű lehet. Nem tisztázott, hogy a bizonyításban milyen szerepe van, eljárási pozíciója hogyan definiálható, a szakismeretével nyújtott segítsége mire terjedhet ki.²¹  Nem vezethető le az sem, hogy a végezhet-e, és ha igen, milyen körben önálló vizsgálatot. Kérdéses, hogy a szakértői vizsgálatnál jelen lehet-e, abban milyen módon működhet közre.

Ismert, hogy az igazságügyi szakértő rendkívül széles körű iratmegismerési joggal rendelkezik, hiszen jogosult és köteles az ügy iratait megismerni. A szakkonzultáns esetében komoly kételyeink támadhatnak, hogy a szakértő számára átadott iratokból, személyes adatokból mit és milyen körben ismerhet meg.²²  A rendkívül hézagosan szabályozott jogi környezet alapján komoly kérdések vetődhetnek fel olyan esetekben, amikor az igazságügyi szakértő a szakkonzultáns megállapításával kényszerül pótolni a speciális szakismeret hiányát, azonban a szakvélemény arra alapított szakmai ténymegállapításai utóbb tévesnek bizonyulnak.²³

Különös figyelmet érdemel a kérdés, mivel a hibás szakkonzulensi vélemény megállapításaira épülő téves szakértői véleménnyel a szakértő kompetenciavétséget követ el. Indokoltan felvethető továbbá, hogy a téves szakkonzulensi véleményt egyáltalán hogyan észlelhetné a szakértő, ha az az eleve hiányzó kompetenciáját pótolja?²⁴

A szabályozás hiányosságának tartom, hogy a szakkonzultáns kizárásának okai nem szerepelnek a hatályos joganyagban. A szakvélemény elkészítésében és előkészítésében közreműködő minden személynek pártatlannak és függetlennek kell lennie, ezt pedig a kizárási szabályok hivatottak biztosítani.

A kompetencia és az eljárási jogosultság jogalkalmazói értékelése

Katona Géza szerint a szakértői kompetencia egyrészt a feltett kérdések, másrészt a határozatban az igénybe veendő szakterület megjelölése alapján értékelhető.²⁵  Legtöbbször az eljáró hatóság különösebb nehézség nélkül képes kiválasztani az igénybe veendő szakterületet. Miután azonban a szakértők igénybevétele újabb és újabb műszaki, tudományos területekre terjed ki, az is előfordul, hogy a kirendelő hatóság nem képes megítélni, mely szakterület képviselőjét kell bevonni a szakkérdés megválaszolásához. Ilyen esetben a kirendelő hatóság saját berkein belüli tájékozódása, de a szakértői kamarával történő előzetes szóbeli konzultáció is segítheti a pontos szakterület kiválasztását.

Meggyőződésem szerint annak értékelését, hogy a szakértő adott szakterületen jogosult-e eljárni, nagyban megkönnyítené annak előírása, hogy a szakértő véleményében (illetve szóbeli meghallgatása során) kötelezően nyilatkozzon e vonatkozásban, és állítását támassza alá. E körben annak pontos megjelölését tartom indokoltnak, hogy milyen szakterületre van a szakértő bejegyezve, és milyen képesítése jogosítja fel e szakterületen a működésre. Ennek hiányában a jogalkalmazótól elvárható, hogy minden esetben ellenőrizze ezeket az adatokat a szakértői névjegyzékben.

Ismételten utalok arra, hogy meggyőződésem szerint a tényleges kompetencia iránti igény – tehát az, hogy az adott kérdés megválaszolására a szakértő rendelkezzen különleges szakértelemmel – nem elégszik meg azzal, hogy a szak-értő az adott területen be legyen jegyezve a szakértői névjegyzékbe. A hazai szakterületek meglehetősen tág területet fednek le, így a gyakorlatban könnyen előfordulhat, hogy a kérdésben szakvéleményadásra jogszabályilag jogosult szakértő nem rendelkezik tényleges szakmai tudással, tapasztalattal a kérdés megválaszolására. Például a történeti tárgyak szakterületén bejegyzett szakértő egyáltalán nem biztos, hogy valamennyi történelmi korszakba tartozó tárggyal kapcsolatos szakkérdésben képes nyilatkozni. Ilyen esetben formailag jogosult a szakértő szakvéleményt adni a kérdésben, ténylegesen azonban nem rendelkezik azzal a különleges szakértelemmel (kompetenciával), amire a kirendelő hatóságnak saját különleges szakértelmének pótlásához szüksége van. Ahogy erre korábban már utaltam, éppen emiatt félrevezetőnek tartom az Iszktv. „kompetenciavétség” fogalmát.

A kompetencia megítéléséhez elsősorban a szakértő szolgáltathat információt. Az angolszász gyakorlatban megszokott, hogy a szakértő a bírósági meghallgatása kezdetén nyilatkozik az adott szakkérdésben való jártasságáról. A cseh és szlovák szakirodalomban elfogadott nézet, hogy a szakértőnek meg kell győznie a bíróságot arról, képes a feltett szakmai kérdés szakszerű megválaszolására. Az ilyen hozzáállás – tapasztalatom szerint – hazánkban idegen. Magam részéről nem a szakértő felesleges vallatásának vagy személyeskedésnek tekintem, ha a védelem a tárgyaláson a szakértő szakmai tapasztalatára, végzettségére vonatkozó kérdéseket intéz a szakértőhöz. Sőt, meggyőződésem szerint e körülményeket magának a bíróságnak kellene tisztáznia, vagy a szakértőnek kérés nélkül kellene előadnia. Mi más képes jobban meggyőzni az eljárás valamennyi szereplőjét arról, hogy az adott eljáró szakértő a megfelelő személy a kérdés megválaszolására, ha nem az, hogy a szakértő ismerteti a szakmai múltját, az elvégzett (kötelező és szabadon választott) tanfolyamokat, azt, hogy nagyságrendileg hány hasonló ügyben adott szakvéleményt, milyen tudományos publikációi jelentek meg a témában? Érvelésemmel szemben felvethető, hogy a kevesebb szakmai tapasztalattal rendelkező (akár pl. fiatalabb) szakértőket hátrányosan érintené a fenti gyakorlat bevezetése. Hangsúlyozni kívánom ugyanakkor, hogy véleményem szerint a fenti szempontrendszerben minden körülményt és kritériumot a maga helyén kell kezelni. Ahogy a pályakezdő szakértők is rendelkeznek szakmai előnyökkel a nagyobb tapasztalattal rendelkező szakértőkhöz képest, úgy a frissen „iskolapadból” ki-került, korszerű tudás nem feltétlenül ér a „régi” látásmód nyomába. A kompetencia ilyen részletességű vizsgálata egyébként akkor jut kiemelt jelentőséghez, ha az ügyben több, részben vagy egészben ellentétes szakvélemény készül. Ilyen esetben a szakvélemények közötti ellentmondás feloldása a hatóság/bíróság feladata, és ezt a feladatot (is) nagyban megkönnyítheti a fenti szempontú kompetencia-elemzés.

A több szakértői területen működő szakértői intézmények, társaságok esetén – amennyiben az helytelenül jelöli meg a kirendelő a szakterületet, azonban a kirendelt intézmény a kérdések alapján egyértelműen beazonosítja a bevonandó szakterületet, és jogosultsággal is rendelkezik e területen a szakvéleményadásra – meglátásom szerint a kirendelő felé történő öt munkanapon belüli jelzés²⁶  megfelelő és elégséges a jogszerűség fenntartásához. A tájékoztatásnak arra kell kiterjednie, hogy a kérdések megválaszolása a kirendelt szakértő (intézet, társaság) szakmai meggyőződése szerint nem a kirendelésben meghatározott szakterületre tartozik, meg kell jelölnie, hogy ehhez képest melyik szakterület jogosult a kérdésekre választ adni, jeleznie kell, hogy jogosult-e szakterületen eljárni és tájékoztatnia kell a kirendelő hatóságot arról, hogy – a kirendelő hatóság ellenkező rendelkezése hiányában – ez utóbbi szakterület fog az ügyben véleményt adni.

Figyelemmel arra, hogy az Iszktv. 45. § (2) bekezdése nem írja elő a kirendelő hatóság részére a szakterület kirendelésben való konkrét megjelölését (a megválaszolandó kérdéseket elegendő feltüntetni), meggyőződésem szerint nem szükséges a kirendelés módosítása még akkor sem, ha a kirendelésben a hatóság megjelölte a szakterületet, és azt tévesen tette.

Más a helyzet akkor, ha a szakértő olyan kérdésben ad szakvéleményt, amely szakterületen nincs jogosultsága eljárni, még akkor is, ha a kirendelő tévesen határozta meg a szakterületet, hiszen az adott szakterület határait magának a szakértőnek kell ismernie.

A jogalkalmazói értékelésnek ki kell terjednie arra is, hogy a 282/2007. (X. 26.) kormányrendelet szerinti a kizárólagosság, illetve elsődlegesség szempontjai teljesültek-e, továbbá az adott szakértői szerv ténylegesen rendelkezik felhatalmazással szakvélemény adására az adott szakterületen.

A jogalkalmazónak a szakvélemény értékelésekor ki kell térnie annak megállapítására, hogy teljesültek-e azok az elvárások, amelyeket a jogszabályok vagy szakmai szabályok a bevont szakértők számára, szakterületükre vonatkozóan előírnak, illetve a bevont másik szakértő vagy szakkonzultáns bevonása nem ütközött-e valamilyen jogi akadályba. Vizsgálnia kell a jogalkalmazónak a bevont másik személy (szakértő, szakkonzultáns) kompetenciáját.

Ki kell terjednie a vizsgálatnak arra is, hogy a szakvéleményben egyértelműen elkülöníthető-e, melyik vizsgálatot ki végezte el, az egyes következtetések vonatkozásában meg kell állapítani, kitől származnak – hiszen ügyelni kell arra, hogy a konkrét szakkérdésre választ adónak legyen meg a szükséges kompetenciája.

Ha a szakértő segédmunkatársat, szakértőjelöltet vett igénybe a szakértői vélemény elkészítésekor, személyüknek azonosíthatónak kell lennie (elsősorban a kizárási okok vizsgálata végett), emellett a szakvélemény előkészítésében betöltött szerepüknek is pontosan azonosíthatónak kell lennie. A jogalkalmazónak értékelése során vizsgálnia kell, hogy nem lépte-e túl bárki az eljárási jogosultságait, felhatalmazásait, kompetenciáját.

Konklúzió

A szakvélemény hiteltérdemlőségének egyik legfontosabb komponense a szakértő szaktudása, kompetenciája. Ahhoz, hogy jogalkalmazó egy szakértői véleményt aggálytalannak fogadjon el, mindenekelőtt arról kell meggyőződnie, hogy az adott szakértő jogosult és képes is a feltett kirendelői kérdést megválaszolni, ezáltal a kirendelő hiányzó szakértelmét pótolni. A jelenlegi szabályozás több ponton módosításra szorul annak érdekében, hogy e garanciális jelentőségű vizsgálat minden ügyben, valamennyi szakvélemény esetében azonos szabályok szerint történhessen.

Nogel Mónika PhD, tudományos munkatárs, Széchenyi István Egyetem, Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Kar