Fájó csendbe merülten búcsúzunk Kovács Tamástól

Mi lehet az a zárószó, amely méltó a búcsúra? Vajon összefoglalhatók-e egy rövid megemlékezésben Kovács Tamás életének főbb állomásai, higgadtan, zord kétségbeesés és könnyhullatás nélkül?

Bármit írni róla most nagyon nehéz. Megakad a toll, elszorul a torok. Próbálom összeszedni hivatali pályafutásának fontosabb szakaszait, még akkor is, ha azokat mindenki ismeri.

Közel hat évtizedet töltött el az ügyészségi szervezetben. 16 évig katonai főügyészként dolgozott, a legfőbb ügyész helyettesi pozíciót is betöltötte, és 2006-tól 2010-ig volt legfőbb ügyész. Jogászi életpályáját mindig áthatotta a hivatás szeretete, a szakmai kérdések megoldásában is kimagasló teljesítményt nyújtott. Közel tíz évig a Magyar Jogász Egylet alelnöke volt, emellett több szakmai társaságot alapított, és ezekben is betöltötte az elnöki pozíciót.

Hazai és külföldi elismerései közül mindenképpen meg kell említenünk az alábbiakat:

• Ügyészség Kiváló Dolgozója (1973);
• Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje (1998);
• Szolgálati Emlékjel „katonai tagozata kitüntetés” (1999);
• Finkey Ferenc-díj (2000);
• Kozma Sándor-díj (2001);
• Lengyel Köztársaság Nemzetvédelmi Minisztériumának Emlékérme (2002);
• Brazil Szövetségi Köztársaság Katonai Főállamügyészsége Érdemrendjének Nagykeresztje (2002);
• Hunyadi János-díj (2003);
• Egyesült Államok Elnöki Érdemrend („The Legion of Merit”);
• Deák Ferenc-díj (2006);
• Szalay László Emlékérem (2010);
• Pro Facultate Érdemérem (2010 – Pécsi Tudományegyetem);
• „A jog szolgálatában” kitüntető cím (Magyar Ügyvédi Kamara Elnöksége – 2014).

A fentieken túlmenően nagyon büszke volt Kovács Tamás arra a megbecsülésre, hogy szülőfaluja, Nagykónyi 2015. október 31-én díszpolgári címet adományozott neki. Az indokolásban azt állt, hogy kiemelkedően jelentős munkájával, egész életművével, példamutató emberi magatartásával országosan és nemzetközi viszonylatban olyan általános elismerést szerzett, amely mindenképpen hozzájárult Nagykónyi tekintélyének, jó hírnevének növeléséhez.

Katonai elismerései közül ki kell emelnünk, hogy 1990-ben az Amerikai Egyesült Államok szárazföldi haderő fellebbezési bíróságának tiszteletbeli tagja lett, továbbá megkapta az amerikai katonai fellebbviteli bíróság tiszteletbeli tagja címet is. 1995-től pedig az Ohio Állam Nemzeti Gárdája tiszteletbeli ezredese ranggal is büszkélkedhetett. 1997-ben, első külföldi személyként, az Egyesült Államok szárazföldi haderő katonai jogi szolgálatának – közismert nevén JAG – tiszteletbeli tagjává választották.

Nemzetközi kapcsolatai is számottevőek, nagy szaktekintélynek örvendett az egész világon, mint a katonai büntetőjog, ezen belül is a katonai ügyészi munka kiváló művelője.

Számos sikeres nemzetközi konferenciát, egyebek között a katonai büntetőjogi világkonferenciákat is Kovács Tamás szervezte. Beválasztották őt a Nemzetközi Hadijogi és Katonai Társaság igazgatóságába is. Évtizedekkel ezelőtt, nyolc hónapon át Dél-Vietnámban – mint a Nemzetközi Ellenőrzési és Felügyelőbizottság magyar tagja – aktívan közreműködött a térségben zajló háborút lezáró 1973. évi párizsi megállapodás helyszíni végrehajtásában.

Jó persze felsorolni mindezt, de ezek a rangok, címek, pozíciók, tevékenységek közismertek, valamennyien jól tudjuk, ki volt Kovács Tamás és mit tett. Erős ember volt, és nem csak a szó fizikai vonatkozásában. Ereje belülről fakadt, igazi, természetes, magától értetődő erő volt ez. Ebből fakadt bátorsága, nyíltsága és erkölcsi tisztasága.

***

Én most – és talán ez nem tiszteletlenség a részemről – Kovács Tamástól nem hivatalosan, hanem kollégájaként búcsúzom, ugyanis az utóbbi éveket aktív munkával az OKRI-ban töltötte, ahol szintén szerető kollégák vették körbe. A szakmai tanácsadásokon túl az intézeti kutatásokban is részt vett, de nemcsak a munkaidőt töltötte az OKRI dolgozóival, hanem azon kívül is találkozott velünk. Közös kirándulásokat szervezett, együtt ünnepeltük a kollégák születés- és névnapját, továbbá az ÜOE által szervezett főzőversenyeken az elmúlt években Tamás már az OKRI csapatát erősítette. Mindenki tudta róla, aki ismerte őt, hogy milyen kitűnően áll a kezében a fakanál, és mennyire otthonosan mozog a bogrács körül. Mindenről lehetett beszélgetni vele, okos volt, bölcs, és persze nagyon segítőkész. Sokat nevettünk a társaságában, na, nem vicceken, inkább anekdotákon, amelyek nyomán életszerű történeteket villantott fel. Mi nagyszerűen mulattunk, ő nem fáradt ki, ahogy a halat sem fárasztja ki az úszás, minden tette, minden szava, minden mozdulata olyan természetes volt.

Kovács Tamás szerencsés ember volt: szerette a családját, szerette a munkáját, szerette a barátait, szerette a kollégáit, és viszont. Szerette őt a családja, szerették a barátai, a kollégái, szerette mindenki. Ezért is olyan nehéz őt elengedni. De ha egyszer elmúlik majd a halála miatt érzett fájdalom, és békés szívvel tudunk már gondolni rá, akkor az emlékével az is visszatér, ami jó volt és szép, és amiről most olyan nehéz bármit is szólni.

Kovács Tamás nemcsak szavai szerint, de szemével is szépnek látta a világot. És nem csak szépnek látta, szépen is látta. A történetmesélés igazi nagymestere volt. Szavai vizualitásában az események szárazon kopogó szövege anekdotává finomult. Mi meg körbevettük őt, és úgy figyeltünk minden mondatára, mint gyermekek a felnőttek meséjére. Az „igazat” mondta, nem csak a „valódit”. És most, hogy szívünket a halála a gyászig emeli, nélküle, de mégis vele, mi is sötétben maradunk.

Kiss Anna, PhD: tudományos főmunkatárs, OKRI