Fenyvesi Csaba: Felismerési kísérlet a bűnügyekben

Szerző(k): Kiss Anna

A kriminalisztikai témájú művekhez tartozóan, a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában, Finszter Géza lektorálásával megjelent Fenyvesi Csaba Felismerési kísérlet a bűnügyekben című könyve.

A szerző szerint a múlt megismerésének, pontos feltárásának, azaz rekonstrukciójának fontos mozzanata lehet az a felismerési processzus, amelynek „elhibázása, a téves kiválasztás justizmord végkimenetellel is járhat. Éppen ezért elemi érdeke minden jogtudósnak, kutatónak, jogalkalmazónak az intézmény alapos elméleti és gyakorlati ismerete (és fejlesztése), a hozzá kötődő hiba okok feltárása, a megelőzési metódusok, a precíz jogi keretek kimunkálása.”

Tudatos a könyv címválasztása is, miszerint a szerző felismerési kísérletnek nevezi a Be.-ben szabályozott felismerésre bemutatást, mert úgy gondolja, hogy „ez sokkal inkább utal a kockázatokra, mint a hatályos törvényi […] terminus”. Ennek részletes magyarázata a 4. fejezetben szerepel.

Szerkezetileg a mű tíz részből áll. Az előszó után a felismerési eljárások történetét mutatja be a szerző, majd a nemzetközi kitekintés következik; a jogintézmény kapcsán érinti az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Kanada, Németország, Olaszország, Szlovénia, Ausztria, Svájc, Szerbia, Horvátország és Törökország szabályozási rendszerét is. A már említett negyedik fejezetben tér ki Fenyvesi Csaba az általa választott név, a felismerési kísérlet fogalmának magyarázatára, továbbá az egyéb bizonyítási cselekményekkel (szemle, bizonyítási kísérlet, poligráf, kihallgatás és helyszíni kihallgatás) való összehasonlításra, majd a következő részben mutatja be az elemzett jogintézmény helyét az eljárásban. A hatodik fejezetben ír a szerző az Emberi Jogok Európai Egyezményéről és az Emberi Jogok Európai Bíróságáról, a téma kapcsán a döntésekben megjelenő problémákról. Ez a fejezet azért nem közvetlenül a nemzetközi részt követi, mert a szerző úgy gondolta, hogy inkább a magyar bíróság döntéseit bemutató két rész, a hetedik és a nyolcadik elé teszi. A kilencedik fejezet a felismerési hibaeseteket mutatja be, továbbá ennek csoportokba rendezett (kriminalisztikai, büntetőeljárási és végrehajtási) okait, konkrét ügyeket is elemezve. A zárógondolat előtti utolsó fejezet a felismerési hibák megelőzését kutatja, áttekintve ennek személyi, metodikai és jogi lehetőségeit, utóbbihoz kapcsolva de lege ferenda javaslatokat is tesz. Ez a rész a hatékony védelem ellátásához szükséges javaslatokkal zárul, mivel a szerző védőként is eljár a büntetőeljárásokban.

Az ötödik fejezet érdekessége, hogy a szerző a felismerési kísérletet a büntetőeljárás menetén belül úgy helyezi el, hogy ennek érzékeltetésére egy sakkanalógiás levezetést alkalmaz. Fenyvesi Csaba abból indul ki, hogy „a felismerési kísérlet mindhárom fázisban létezik, alkalmazható bizonyítási cselekmény. Ugyanakkor kimondható, hogy a megnyitáskor, a nyomozás kezdetekor van a legnagyobb ütő (sokkoló) ereje, egyúttal »veszélye« is egy esetleges rossz nyomozási verzió vagy nyomozási irány megalapozásához. A később bekövetkező középjátékban már meglehet az időmúlás és a konfabuláció torzító hatása, de még mindig értékes lehet a bizonyítékok palettáján.” A végjátékos tárgyalási felismerés hasznát, hitelét minimálisnak véli a szerző, és azt gondolja, hogy „sokszorosan meggondolandó annak bizonyítékként értékelése”. Az „azonosítás alapját jelentő ismérvek csupán valamely személy tudatában tükröződnek, tehát a bemutatott és a korábban észlelt objektum ismérveinek közvetlen összehasonlítására csak az adott személynek van módja, és az észlelések során lejátszódó pszichés folyamatokat, valamint az azonosítás eredményét a hatóság nem igazán tudja ellenőrizni.”

E rövid könyvismertetőn belül többek között szeretném még kiemelni a kilencedik és a tizedik fejezetet, mivel a kilencedikben 75 pont szól a hibákról, az ezt követő részben pedig ennek „reciprokaként” fogalmazza meg – a felismerést alkalmazók számára – Fenyvesi Csaba a kívánatos módszertani ajánlásait, vagyis azt, hogyan kell jól végezni egy felismertetést. Éppen ezért Fenyvesi Csaba könyve a kriminalisztikai szakirodalom egyik kiemelkedő alkotása, ami mind az oktatásban, mind a hétköznapi jogalkalmazásban segítséget jelent az oktatóknak, a hallgatóknak és a jogalkalmazóknak is. Ezen túlmenően a könyv a bűnüldözőknek és a bíráknak szóló krimináltaktikai, bizonyítékértékelési ajánlás is egyben.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, OKRI, strasbourgi tutor

A terhelt jogai és az áldozat méltósága Kerekasztal-beszélgetés Király Tibor emlékére

Szerző(k): Kiss Anna

A terhelt jogai kontra az áldozat méltósága témakörében az Ügyészek Lapja, közösen az Országos Kriminológiai Intézettel, valamint a Magyar Jog- és Államtudományi Társasággal, 2023. december 13-án az OKRI-ban kerekasztal-beszélgetést szervezett Király Tibor jogtudós emlékére, aki több éven át az Ügyészek Lapja szerkesztőségének a tagja volt.

A beszélgetés résztvevői az alábbiak voltak:

Ambrus István tanszékvezető egyetemi docens (ELTE ÁJK),
Barabás A. Tünde igazgató (OKRI),
Bartkó Róbert egyetemi docens, ügyvéd (SZE DFK),
Békés Ádám egyetemi docens, ügyvéd (PPKE JÁK),
Deák Zoltán csoportvezető ügyész (Kecskeméti Járási Ügyészség),
Kökényesi-Bartos Attila kirendelt ügyész (Legfőbb Ügyészség),
Kiss Anna tudományos főmunkatárs (OKRI), Ügyészek Lapja főszerkesztő, MJÁT elnök
Sárik Eszter tudományos főmunkatárs (OKRI),
Schmidt Gábor legfőbb ügyészségi ügyész.

Király Tibor A védelem és a védő a büntető ügyekben című könyve¹ kapcsán indult a kerekasztal-beszélgetés. Az ebben írtak aktualitására hívták fel a figyelmet a beszélgetőpartnerek. A hatályos Be. 3. §-ának (1) bekezdésére utaltak, benne arra a mondatra, amely alapján a terheltnek a büntetőeljárás minden szakaszában joga van a hatékony védelemhez, továbbá a Be. 39. §-a (1) bekezdésének j) pontjára, miszerint a terhelt jogosult arra, hogy az eljárás ügyiratait – az e törvényben meghatározott kivételekkel – teljes terjedelmében megismerje.

Jogállamban a védelemhez való jog a tisztességes eljárás egyik biztosítéka. Ennek keretében – többek között – biztosítani kell a védelem számára (ez az Alaptörvényből és a nemzetközi egyezményekből fakadó kötelezettségeinkből is levezethető), hogy az eljárás ügyiratait megismerhesse. Király Tibor már hatvan évvel ezelőtt is hangsúlyozta ennek fontosságát. Véleménye szerint az „iratokba való betekintés biztosítja az ügy anyagának a megismerését. A védelem felépítése az iratokból szerzett ismereteken is alapulhat”. Az áldozatok méltóságának joga az ötvenes évek végén még nem szerepelt a törvényben. A hatályos Be. 2. § (1) bekezdése ugyanakkor kimondja, hogy „a büntetőeljárásban tiszteletben kell tartani mindenkinek az emberi méltóságát”.

A kerekasztal-beszélgetésen felvetett téma éppen az volt, hogy vajon megteremthető-e a jogok közötti egyensúly, illetve amennyiben nem, akkor a terhelti és a sértetti jogok összeütközése esetén hogyan kell eljárnia a jogalkalmazónak.

Ezzel összefüggésben a kerekasztal-beszélgetésen részt vevő szakemberek (ügyészek, védők, oktatók, kutatók) az alábbi kérdésekre keresték a választ:

Vajon melyik jog primátusa érvényesül?
Ad-e választ a felvetett kérdésre Király Tibor 2023-ban újra kiadott régi (1962-es) könyve?
„Ment-e” az évtizedek által „a világ elébb”?
Levezethető-e meghatározott ügyekben a sértetti jogok elsőbbsége a különleges bánásmódra vonatkozó szabályokból a 21. század hajnalán?
Van-e joghézag a jogok összeütközése esetén, és ha igen, akkor ezt csak a Be. módosításával oldhatjuk-e fel?

A védői jogok vonatkozásában elsősorban a gyermekpornográf felvételekhez kapcsolódóan az iratmegismerési jog gyakorlásával összefüggő jogalkalmazási probléma került terítékre. Eszerint fontos kérdés, hogy a bűnügyi aktához tartozó felvételek esetében hogyan alakul a lefoglalt elektronikus adatok kezelése és a személyes adatok védelme, továbbá mi lesz a lefoglalt adatról készített másolat eljárásjogi megítélése és sorsa a büntetőeljárásban. Ennél a kérdésnél felmerült az elkobzás és a megsemmisítés is. A beszélgetésen többek között az következők hangoztak el, felidézve a hatályos Be. ide vonatkozó szabályait, különböző szempontok szerint csoportosítva, úgymint tárgyi bizonyítási eszköz, elektronikus adat, lefoglalás, elkobzás, megsemmisítés stb.

Tárgyi bizonyítási eszköz

A kiskorú sértetteket megjelenítő pornográf felvételek tárgyi bizonyítási eszközök, ugyanis a Be. 204. § (1) bekezdés b) pontja szerint:

„Tárgyi bizonyítási eszköz minden olyan tárgy – ideértve az iratot és az okiratot is –, amely a bizonyítandó tény bizonyítására alkalmas, így különösen az […] amely a bűncselekmény elkövetése útján jött létre.”

Elektronikus adat

Abban az esetben, ha ez a felvétel elektronikusan szerepel az aktában, akkor a Be. szerint elektronikus adatról van szó. A Be. 205. § (1) bekezdése alapján:

„Elektronikus adat a tények, információk vagy fogalmak minden olyan formában való megjelenése, amely információs rendszer általi feldolgozásra alkalmas, ideértve azon programot is, amely valamely funkciónak az információs rendszer által való végrehajtását biztosítja.”

A gyermekpornográf felvétel sorsa

Ha a felvétel jogi sorsát tekintjük, nincs különbség tárgyi bizonyítási eszköz és elektronikus adat között. Ezt támasztja alá a Be. 205. § (2) bekezdése:

„Ahol e törvény tárgyi bizonyítási eszközt említ, azon e törvény eltérő rendelkezése hiányában az elektronikus adatot is érteni kell.”

Vagyis a felvétel jogi megítélésénél nincs annak a különbségtételnek jelentősége, hogy az tárgyi bizonyítási eszköznek, avagy elektronikus adatnak tekinthető-e.

Lefoglalás

A Be. 308. §-a értelmében:

„(1) A lefoglalás célja a bizonyítási eszköz, illetve az elkobozható dolog vagy a vagyonelkobzás alá eső vagyon biztosítása a büntetőeljárás eredményes lefolytatása érdekében. A lefoglalás a lefoglalás tárgya feletti tulajdonjogot korlátozza.

(2) El kell rendelni a lefoglalást, ha annak tárgya

a) bizonyítási eszköz, vagy

b) elkobozható, illetve vagyonelkobzás alá esik.

(3) Lefoglalni az ingó dolgot, a számlapénzt, az elektronikus pénzt vagy az elektronikus adatot lehet.”

Elkobzás

A Btk. 72. §-a (1) bekezdésének b) és d) pontjai kimondják, hogy

„(1) El kell kobozni azt a dolgot,

b) amely bűncselekmény elkövetése útján jött létre,

d) amelynek a birtoklása a közbiztonságot veszélyezteti, vagy jogszabályba ütközik.”

Vagyis a gyermekpornográf felvétel a törvény alapján elkobzás alá esik, mivel bűncselekmény (Btk. 204. és 204/A. §) elkövetése útján jött létre, és a birtoklása is jogszabályba ütközik, ezért ezeket az elkobzásuk előtt le kell foglalniuk a hatóságoknak a büntetőeljárásban.

A tárgyi bizonyítási eszközök megőrzése vagy megsemmisítése

A Be. 100. § (1) és (2) bekezdései alapján a terhelt a gyanúsítotti kihallgatását követően a megismerési jogát az eljárás valamennyi ügyirata tekintetében gyakorolhatja:

„(1) Az eljárás ügyiratait

a) a terhelt és védője a terhelt gyanúsítotti kihallgatását követően,

b) a sértett az őt érintő bűncselekménnyel összefüggésben és

c) az egyéb érdekelt és a vagyoni érdekelt az őt érintő körben

erre irányuló indítványra ismerheti meg.

(2) Az (1) bekezdés szerinti megismerés joga az eljárás valamennyi ügyiratára kiterjed, ideértve a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság által beszerzett, illetve a büntetőeljárásban részt vevő személyek által benyújtott, valamint csatolt iratokat és a további bizonyítási eszközöket is.”

A kerekasztal-beszélgetés résztvevői itt rámutattak egy problémára, miszerint a hatályos jogszabályok alapján a tárgyi bizonyítási eszközöknek a megsemmisítése sérti a terhelt megismerési jogának a gyakorlását, ami meg sérti az áldozatok méltóságát.

Ennél a megsemmisítési kérdésnél szóba került egy korábbi BH (2008.296.). Ennek értelmében a büntetőeljárás későbbi szakaszait tekintve – beleértve a rendkívüli jogorvoslatokat is –, nem szerencsés, ha nem áll rendelkezésre a bűnügy összes irata.

A gyermekpornográf felvétel – mint elektronikus adat – tehát egyrészről az ügyirat része a jogerős döntés meghozatalát követően is, másrészről viszont – egy másik jogszabályhely értelmében – meg kell azt semmisíteni. A hivatkozott BH ugyanakkor egyértelműen utal arra, hogy az esetleges rendkívüli jogorvoslat kapcsán megismételt bizonyítási eljárás sikerét veszélyeztetheti, ha ezeket a felvételeket megsemmisítik; így ezek megőrzése mindenképp indokolt; az ügyirat mellékleteként kell ezeket kezelni az eljárás jogerős befejezését követően is. Vagyis a büntetőeljárás jogerős befejezésének nincs jelentősége a lefoglalt felvételek és az azokról készült másolatok megőrzése tekintetében.

A jogszabály engedélye

A Btk. a büntethetőséget kizáró okok között szabályozza a jogszabály megengedését, vagyis azt, amikor büntetlennek nyilvánít bizonyos cselekményeket. A Btk. 24. §-a értelmében:

„Nem büntetendő az a cselekmény, amelyet jogszabály megenged, vagy büntetlennek nyilvánít.”

Nyilvánvaló, hogy akkor, amikor a terhelt él a Be.-ben biztosított megismerési jogával, és a vele szemben folytatott eljáráshoz tartozó, a hatóságok által biztosított iratokat – törvényben szabályozott keretek között – ismeri meg, akkor nem valósít meg bűncselekményt. Ugyanakkor – hangsúlyozták a kerekasztal-beszélgetésen résztvevők – ezzel sérti a sértett jogait, ami ebben az esetben leginkább az áldozatok méltósága kapcsán merül fel. A kerekasztal-beszélgetés e pontján megemlítésre került Bárd Károly Az áldozatok méltósága és a vádlottak jogai című könyve² , ahol a szerző is figyelmeztet arra: a sértetti jogok előtérbe helyezése kihat(hat) a terhelti jogokra, ami sértheti a tisztességes eljárás elvét.

Terhelti jogok – sértetti jogok

Sokáig nem vették figyelembe a bűncselekmény áldozatának a büntetőeljárásban sértettként érvényesíthető jogait, és a sérelmet szenvedő személy elsüllyedt a tanú szerepében. A korábban az áldozatnak juttatott jelentéktelen szerep mára megváltozott, és büntetőeljárási fellépés esetén a sértetti jogosítványok jelentős törvényi kiterjesztéséről beszélhetünk. A hétköznapok jogalkalmazásában is egyre inkább komolyan veszik a sértettként fellépő áldozatot, a sértetti jogok mellett plusz jogosítványként megjelenik az áldozat méltósága, de a jogalkalmazó gyakran azzal a problémával találja szemben magát, miszerint a sértetti igényérvényesítés a terhelti jogokba ütközhet.

A jogalkalmazás mindennapjaiban megjelent az áldozat- és benne a gyermekbarát igazságszolgáltatás, az eljárási kódexekben pedig annak vagyunk tanúi, hogy az aktív fellépésre buzdító sértetti jogosítványok mellett bővült a védelmi és a kíméleti eszközök tárháza is.

Bárd Károly szerint az áldozatok igényeinek a fel- és elismerése azt jelzi, hogy a közfelfogás megváltozott, ami pedig a büntetőeljárásokra is hatással van.

Ezt mutatja a gyermek pornográf felvételek eljárási sorsával kapcsolatos vita, ami a kerekasztal-beszélgetés résztvevőit tekintve is több megoldási javaslatot eredményezett.

Az egyik elképzelés szerint a jogösszeütközés azzal feloldható lehetne, ha az adott ügyben a jogalkalmazó megállapíthatná, hogy a terhelt a megismerési joga gyakorlásával visszaél, mivel a pornográf tartalmú felvételek megtekintését nemi vágyának felkeltése céljából veszi igénybe. Ekkor a sértett emberi méltósághoz fűződő joga megelőzi a terhelt védelemhez való jogának érvényesülését. A megoldás pedig a pornográf felvételek zártan történő kezelése.

Egy másik vélemény szerint az említett esetekben a különleges bánásmód szabályait tágabban kell értelmezni, így az áldozati méltóságot előtérbe helyezve a sértetti jogok primátusa érvényesül. Volt, aki ehhez azt is hozzátette, hogy feltéve, ha a sértett kiskorú.

Az első két állásponttal vitatkozva, a Be.-re hivatkozva elhangzott olyan vélemény is, miszerint egy joghoz tartozó intézkedés alkalmazásakor – jelen esetben az áldozat méltóságának az előtérbe helyezésekor – arra is figyelemmel kell lenni, hogy a büntetőeljárásban részt vevő más személy eljárási jogait (itt a terheltét) nem lehet megsérteni. A Be. 2. § (3) bekezdése értelmében

„Büntetőeljárásban alapvető jogot korlátozni csak az e törvény szerinti eljárásban, az e törvényben meghatározott okból, módon és mértékben lehet, feltéve, hogy az elérni kívánt cél kisebb korlátozással járó más eljárási cselekmény vagy intézkedés útján nem biztosítható.”

Jelenthet-e ilyen felhatalmazást a különleges bánásmód szabályozása a Be.-ben? Amennyiben a sértetti jogokhoz tartozó különleges bánásmód szabályait a gyermekpornográf felvételekkel kapcsolatban kiterjesztően értelmezzük, és a terhelt megismerési jogát korlátozzuk, akkor ez viszont sérti azt a törvényhelyet, ahol a jogalkotó egyértelműbben mondja ki, mint az említett 2. §-ban, hogy „a különleges bánásmód körébe tartozó intézkedés alkalmazása nem járhat a büntetőeljárásban részt vevő más személy eljárási jogainak sérelmével” [Be. 81. § (4) bekezdés]. A hatályos Be. alapján jelenleg nem lehet korlátozni a terhelt megismerési jogát, ez csak újabb Be.-módosítással oldható meg.

Elhangzott olyan vélemény is, miszerint a különleges bánásmód bevezetésével a jogalkotó azt is kimondta, hogy együtt érez a sértettel, szolidaritást vállal vele, s ezzel beengedte a büntetőeljárásba az érzelmeket. Bárd Károlyt idézve, „önmagában az áldozatokkal való együttérzés, a sértetti jogok kiterjesztése nélkül is hatással lehet a vádlott pozíciójára”³ . Az érzelmek befolyásolhatják a bíró pártatlanságát, ez pedig megfelelő „kompenzáló intézmények hiányában” kihatással lehet a fairness (tisztességes eljáráshoz való) jogokra.

Volt, aki az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) gyakorlatát említette, ahol bizonyos helyzetekben a terhelti jogok korlátozása megengedett. Kérdés persze, hogy az iratmegismerési joggal kapcsolatban ez fennáll-e. A tisztességes eljáráshoz való jog egyik komponense a kontradiktórius eljárás elve, amely magában foglalja azt is, miszerint a terheltnek joga van arra, hogy a bírósághoz benyújtott, és a bíróság döntését befolyásoló minden bizonyítékot megismerjen, ezeket észrevételezze.⁴ A nemzetközi dokumentumok értelmében „az EJEE 6. és 13. cikkében, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. és 48. cikkében garantált jogok viszont nem abszolútak és azok meghatározott körülmények között korlátozhatók. […] A törvényszerű korlátozásokkal szembeni követelmény, hogy legyen törvényes céljuk, arányosnak kell lenniük, biztosítsák, hogy a jog leglényegesebb pontja ne gyengüljön. Az EJEE 6. cikk nem határozza meg a »törvényes célt«, azonban az EJEE ítélkezési gyakorlat szolgáltat példákat az ilyen törvényes célokra.”⁵ „Az arányosság kulcsfontosságú elv az EJEB ítélkezési gyakorlatában. Megköveteli a tisztességes egyensúly megteremtését az állam törvényes céljai és e célok elérésére az állam által alkalmazott intézkedések között. Az arányosság emellett megköveteli az egyéni jogok és a közérdek közötti tisztességes egyensúly megteremtését is. Minél komolyabb a jog gyakorlásának akadályozása, annál nagyobb indoklás szükséges. […] Az államnak kell igazolnia, hogy valamely jog gyakorlásának akadályozása arányos, és mérlegelnie kell a legkevésbé beavatkozó intézkedés alkalmazását.”⁶ Az EJEB tehát mindig a konkrét ügy összes körülménye alapján dönti el, hogy adott esetben korlátozható-e a terheltnek az EJEE 6. cikkében megfogalmazott valamelyik joga. A 6. cikkbe ütközést egyébként sem csupán a cikkben foglalt valamelyik konkrét jog megsértése válthatja csak ki; a bíróság a teljes eljárás tisztességes voltát vizsgálja.

A kerekasztal-beszélgetés végén felmerült, hogy az említett jogok összeütközésének problémáját egy újabb Be.-módosítással a törvényhozó tudja majd feloldani.

Összefoglalva

A megoldás az lehet, ha a terhelti és a sértetti jogok összeütközésekor a különleges bánásmód szabályait tágabban értelmezzük, és az EJEB joggyakorlatának is megfelelően elfogadjuk azt, hogy bizonyos esetekben a terhelti jogokat korlátozni lehet – feltéve persze, ha ez arányosan történik és az egész eljárást tekintve nem jár a tisztességes eljárás elvének a megsértésével –, vagy megoldást jelenthet, ha a jogok összeütközését a Be. módosításával oldjuk fel.

Konkrét javaslat hangzott el arra vonatkozóan, hogy a Be. egészüljön ki egy olyan rendelkezéssel, amely szerint a különleges bánásmódot igénylő sértett eljárásban való részvétele esetén az iratmegismerés módját a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság jogosult meghatározni.

Utószó a kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakhoz

„Az emberi méltóság nem csupán egy az alapjogok közül, de a többi alapjog kiinduló pontjául is szolgál. Az 1948. évi Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata preambulumában rögzítette az emberi méltóságot.

„»Tekintettel arra, hogy az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon.« A C-377/98. sz. Hollandia kontra Európai Parlament és Tanács ügyben 2001. október 9-én hozott ítéletében (EBHT 2001., I-7079., indokolás: 70–77. pont) a Bíróság megerősítette, hogy az emberi méltóság alapjoga az uniós jog részét képezi. Ebből következően egyetlen, a Chartában⁷ megállapított jog sem gyakorolható úgy, hogy az mások emberi méltóságát sértené, továbbá az emberi méltóság az e Chartában megállapított jogok lényegi tartalmának része. Ezért akkor is tiszteletben kell tartani, ha az adott jog maga korlátozott terjedelmű.”⁸

Ugyanakkor a nemzetközi dokumentumok azt is kimondják, hogy egyensúlyt kell teremteni az egyes jogok között.

Az áldozatok méltóságát sértő felvételek viszont nemcsak a terhelti jogok kapcsán merülnek fel, hanem az adatvédelemre vonatkozóan is. A Charta 8. cikke szerint a személyes adatok védelméhez való jog „nem abszolút jog, hanem a társadalomban betöltött szerepének függvényében kell figyelembe venni”. A Charta 52. cikkének (1) bekezdése elfogadja tehát, hogy lehetséges a Charta 7. és 8. cikkében említett jogok gyakorlásának korlátozása, feltéve, hogy a korlátozásra a törvény által, a jogok és szabadságok lényeges tartalmának, valamint az arányosság elvének tiszteletben tartásával kerül sor, továbbá a korlátozás elengedhetetlen és ténylegesen az Európai Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) rendszerében az adatvédelmet a 8. cikk (a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog) biztosítja, és a Charta rendszeréhez hasonlóan e jogot más versengő jogok hatályának tiszteletben tartásával kell alkalmazni. Az EJEE 8. cikkének (2) bekezdése szerint „e jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban […] mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges”. Mind az EJEB, mind az Európai Unió Bírósága (EUB) tehát ismételten kijelentette, hogy az EJEE 8. cikkének és a Charta 8. cikkének alkalmazása és értelmezése során egyensúlyt kell teremteni e jog és más jogok között.⁹

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, OKRI, strasbourgi tutor

Király Tibor: A védelem és a védő a büntetőügyekben

Szerző(k): Kiss Anna

Király Tibor A védelem és a védő a büntetőügyekben című könyve két kiadást ért meg: az első a szerző életében, 1962-ben¹ , a második² pedig a halálát követően nem sokkal, 2023-ban jelent meg.

Az eredeti kiadás Király Tibor kandidátusi értekezésének megvédése után három évvel látott napvilágot. A több mint hatvan évvel ezelőtt leírt gondolatok többségének aktualitása napjainkra is megmaradt, a könyvben feltett kérdések és az azokra adott korábbi válaszok ma is érvényesek, függetlenül attól, hogy az eltelt több évtized alatt nemcsak jöttek-mentek a büntetőeljárási kódexek, hanem a politikai rendszer is megváltozott. Ami nem változott, ami ma is hatályban van, az a könyv megírása idején már meglévő néhány nemzetközi dokumentum, többek között az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (ENSZ nyilatkozat) 1948-ból és az Európa Tanács égisze alatt 1950-ben megszületett Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE).

Mindkét dokumentum kinyilvánítja a védelemhez való jogot. Az ENSZ nyilatkozat 11-es cikk első pontjának második fordulata, az EJEE pedig a 6. cikkelyében, a tisztességes eljárás 3. pontjának b) és c) része szól erről:

ENSZ nyilatkozat: „Minden büntetendő cselekménnyel vádolt személy […] bűnösségét nyilvánosan lefolytatott perben, a védelméhez szükséges valamennyi biztosíték mellett […]” kell megállapítani.

EJEE: „Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van – legalább – arra, hogy […] rendelkezzék a védekezésének előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel; személyesen, vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék, és ha nem állnak rendelkezésére eszközök védő díjazására, amennyiben az igazságszolgáltatás érdekei ezt követelik meg, hivatalból és ingyenesen rendeljenek ki számára ügyvédet.”

Király Tibor értekezését ismerve tudjuk, hogy a szerző sokkal inkább ezen dokumentumok szellemében járja körül ezt a témát, és nem az akkori kriminálpolitikai elvek mentén vizsgálja a védelemhez való jogot és nem is az ötvenes években hatályban lévő törvénynek (1951. évi III. törvény – II. Bp.) megfelelően.

Későbbi munkáiban is hangsúlyozza a nemzetközi dokumentumok fontosságát:

„A büntetőjog szférájának a kialakításában nem kis szerep jut a kulturális jogi hagyományokat és értékeket továbbépítő nemzetközi jogi forrásoknak […]. Ezek a nemzetközi normák […] korlátozzák a büntető jogalkotásban megnyilvánuló állami büntető hatalmat […]. Az állam önmagát diszkriminálná az immár nemzetközi szintre emelt jogi-kulturális értékek tagadásával.”³

Visszatérve a most újra megjelenő könyvéhez, a 2023-as kiadás előszavában Bárd Károly írja:

„A mű írása idején még javában folytak az 1956-os forradalmat követő, a megtorlást szolgáló eljárások. Ezekben a perekben a védők szerepe elhanyagolható volt: a felmentés esélye minimális, a méltányos büntetés kiküzdése is csekély. Ha esetenként kiléptek a rájuk kényszerített szerepből, saját szabadságukat kockáztatták. A korszak egyébként sem rokonszenvezett a jogászokkal és kivált az ügyvédekkel. A diktatúrák nem kedvelik a jogászokat: ha a hatalom szolgálatába szegődnek is, foglalkozásukból adódóan – mivel korábban rögzített, általános érvényű normákat alkalmaznak – figyelmeztetnek annak korlátaira.”

Király Tibor szerint is a hatóságok „a védőben néha csak lábatlankodó embert láttak, aki vagy felesleges, mert tudatlan, vagy veszélyes, mert ravasz és csapdát állít az igazságnak”.⁴

A döntést hozó jogalkalmazó sokszor azt hiszi, hogy elég az a megismerő tevékenység, amely a tényállás rekonstrukciójához szükséges, és a jogszabályban lévő védelemhez kapcsoló jogok betartása egyfajta akadálypályát jelent csak a számára a büntetőeljárás folyamatában. Pedig ez nincs így: számos kutatás bebizonyította, az igazság kiderítéséhez fontos, hogy minden oldalról megvizsgálják az adott ügyet. Bár a büntetőeljárásban nem tud érvényesülni a klasszikus tudományos megismerés módszer, de a dialektikus bizonyítástól nem lehet az eljárásban eltekinteni. A büntetőügyekben a kontradiktórius eljárási elvnek megfelelően a vádnak és a védelemnek is azonos lehetőséget kell adni arra, hogy előterjessze a saját verziójának megfelelő bizonyítékokat. A védelem elve nem csupán a terhelt strasbourgi jogainak érvényesülését jelenti, nemcsak az a célja, hogy elkerülje az adott ország Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) előtti elmarasztalását, hanem az is, hogy a védelem által felhozott bizonyítékok segítségével az ártatlanok elítélése ne történhessen meg. A védelem szerepét ebben az összefüggésben is látnunk kell. Mert a büntetőeljárás

„olyan hatalom, amely embereket törölhet ki az élők sorából, megfoszthatja őket szabadságuktól, vagyonuktól, becsületüktől. A büntető eljárás útján békeidőben is háborút lehet folytatni […] a büntető eljárásban a bírák rosszindulata, tévedése vagy tudatlanság tragikus következményekkel járhat. Ez a magyarázata annak, hogy a büntető eljárás lefolytatását jogi normák közé szorítják, nem bízzák a mikénti lefolyását kinek-kinek a kényére-kedvére. Igyekeznek olyan szabályokat felállítani, amelyek háttérbe szorítják az egyéni elfogultságot, a szenvedélyt, a rosszindulatot, a bosszút és kizárják a tévedést. A büntető eljárási jog az ezek ellen való garanciák rendszere, amelyben helyet foglal a védelem”.⁵

Király Tibor most újra megjelenő könyve azért is fontos, mert a fenti gondolatokra rávilágít, és egyértelművé teszi, hogy az eljárási funkciók kölcsönös feltételezettsége⁶ mennyire fontos, mennyire aktuális kérdés a 21. század hajnalán is.

A mű szerkezetét tekintve hat fejezetre tagolódik:

Első fejezet – Az ártatlanság vélelme és a védelem

Második fejezet – Az eljárási formák és a védelem

Harmadik fejezet – Küzdelem a védelemhez való jogért (Történeti előzmények)

Negyedik fejezet – A védelem jelentősége. A védelem alakzatai

Ötödik fejezet – A védő általános jogi helyzete a büntetőeljárásban

Hatodik fejezet – A védő jogai és kötelességei a hatályos magyar jog szerint

Király Tibor ötvenes években hangoztatott gondolatai jogállami szinten jóval később tudtak megvalósulni, az ő nevéhez is fűződő 1998-as törvény előzményeként megjelenő ún. professzori alkotásban, ami egy az egyben törvényként sohasem lépett életbe. A büntetőeljárási jogelmélet mégis sokat köszönhet Király Tibornak, mind a kandidátusi értekezéséért, mind az egész alkotó pályájáért, benne az összes írásával, beszédével.

Olvassuk el újra és újra Király Tibor gondolatait, elemzéseit, a második kiadásban immár Bárd Károly értékes és magyarázó előszavával. Utóbbi nélkül nem igazán tudnánk megérteni a több mint fél évszázaddal ezelőtt leírt mondatokat.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

Áldozatvédelem Európában, az EJEB és az EUB esetjoga alapján¹

Szerző(k): Kiss Anna, Törő Andrea

A kettős jogvédelem kialakulása Európában

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) 13. cikke az alábbiakat mondja ki:

„Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje…”

Bár az EJEE többnyire a terhelt emberi jogait védi, a 13. cikk azzal, hogy az igazságszolgáltatáshoz jutás jogát mindenkire kiterjeszti, az áldozatok eljárási jogaira is tekintettel van.

Az Európai Gazdasági Közösség alapszerződései kezdetben az alapjogokról átfogóan nem rendelkeztek. Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) először, 1969-ben, a Stauder-ügyben² állapította meg, hogy az alapjogok az Európai Közösségben az általános jogelvek részét képezik, így ezeket az EUB védelemben részesíti. 1975-ben, a Rutili-ügyben³ utalt először az EJEE-re és hivatkozott az egyes emberi jogok korlátozására vonatkozó rendelkezésekre. Ezt követően más ügyekben is „szóba kerültek” a strasbourgi jogok, ezen belül például a vallásszabadság⁴ és a tulajdonhoz való jog⁵ .

Az 1990-es évekre kettős nemzetközi emberi jogi ítélkezési rendszer alakult ki Strasbourgban, illetve Luxemburgban, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) és az EUB által, de persze egy harmadik helyről se feledkezzünk meg: a tagállamok alkotmánybíróságairól.

2000 decemberében az EU maga állította össze az alapjogok katalógusát, az Európai Unió Alapjogi Chartája (továbbiakban: Charta) néven. A Charta 47. cikke a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogot mindenkire nézve érvényesnek tartja.

Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja.

Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez. Azoknak, akik nem rendelkeznek elégséges pénzeszközökkel, költségmentességet kell biztosítani, amennyiben az igazságszolgáltatás hatékony igénybevételéhez erre szükség van.”

A 47. cikk az uniós jog által biztosított összes jogot védi. Ez a bűncselekmények áldozataira is kiterjed, és az alábbi jogokat érinti:

hatékony jogorvoslathoz való jog
tisztességes eljáráshoz való jog
nyilvános tárgyaláshoz való jog
független bírósághoz való jog
tanácsadáshoz való jog
képviselethez való jog
költségmentességhez való jog

Az áldozatok és a tisztességes eljárás joga

Az EJEE 6. cikke a nemzeti jogban elismert büntetőjogi vádakra és a polgári jogi jogokat, valamint kötelezettségeket érintő vitákra vonatkozik, így az áldozatok nem követelhetik a 6. cikk szerinti tisztességes eljáráshoz való jogot, kivéve, ha a természetes személy sértett a büntetőeljárásban magánfélként polgári jogi igényt érvényesít.

Az áldozatok és az EJEE 2., valamint 3. cikkének sérelme

Az EJEB esetjogából kiderül, hogy a hatékony nyomozás hiánya, a hatósági tétlenség sérti az EJEE 2. és 3. cikkeit, így ezek az egyezményi részek az áldozatok szempontjából is relevanciával bírnak.

EJEB és EUB esetjog az áldozatok jogainak érvényesítésére

Az államoknak kötelessége, hogy védje az áldozatok érdekeit. Az EJEB a Dink kontra Törökország-ügyben⁶ kimondta, hogy az állam nem tette meg a szükséges lépéseket a valós és közvetlen életveszély elhárítására, és ezzel megsértette az EJEE 2. cikkét. A Ramsahai és társai kontra Hollandia-ügyben⁷ pedig a döntés értelmében „a nyomozás minden olyan hiányossága, amely veszélyezteti annak képességét, hogy azonosítsa az elkövetőt vagy az elkövetőket, ellentétes” az EJEE-vel. Ugyanakkor több ügyben utal arra az EJEB, hogy a sértettek érdekeit egyensúlyba kell hozni a vádlott jogaival (pl. a Doorson kontra Hollandia-ügy⁸ ) Az M. C. kontra Bulgária-ügyben⁹ az EJEB szerint a büntetőeljárás hiánya sértheti az EJEE 13. cikkét. A bűnügyi igazságszolgáltatási rendszerhez való hozzáférés önmagában nem elég, az államnak is biztosítania kell a rendszer hatékonyságát.

A tanácsi jog szempontjából nemcsak az EJEE-t és az EJEB esetjogát lehet megemlíteni, hanem az Európa Tanács ajánlásait és egyezményeit is.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R(77) 27. számú ajánlása a bűncselekmények áldozatainak kártalanításáról

1977-ben született az Európa Tanács ajánlása a bűncselekmények áldozatainak kártalanításáról. A dokumentum a bűncselekmények áldozatai közül főleg azokra hívja fel a figyelmet, akik testi sérülést szenvedtek, vagy akik a bűncselekmények során az életüket elveszítették, és eltartandó családtagok maradtak utánuk. Amennyiben a kártérítés más eszközökkel nem biztosítható, abban az esetben az államnak kell hozzájárulnia a kártérítéshez. A kártérítésre sor kerülhet akár a társadalombiztosítási rendszer keretében, akár egy különleges kártérítési program felállítása vagy biztosítás igénybevétele révén. A kártérítésnek figyelembe kell vennie a sérülés jellegét és következményeit. Lehetőleg ki kell terjednie az elmaradt és a jövőben elmaradó jövedelemre, a megnövekedett kiadásokra, az orvosi ellátás költségeire, a rehabilitációs kiadásokra, valamint a sértett halála esetén a temetési költségre. A kártérítés kifizetése történhet egy összegben, vagy részletenként. A kettős kártérítést el kell kerülni, ezért a biztosítótól és a máshonnan kapható összeget a kártérítésből le kell vonni.

Az Európa Tanács 1983. évi egyezménye az erőszakos bűncselekmények áldozatainak kártalanításáról

Az Európa Tanács 1983. évi konvenciója az erőszakos bűncselekmények áldozatainak kártérítésére vonatkozik. Eszerint az államnak akkor kell közreműködnie a jóvátételben, amikor a kártérítés más forrásokból nem áll teljes egészében rendelkezésre. A kártérítés további feltétele, hogy az erőszakos bűncselekmény következtében a sértett súlyos testi sértést vagy egészségromlást szenvedjen. Ez a kártérítés az elhalt sértett hozzátartozóját is megilleti.

A jóvátétel független attól, hogy az elkövető büntethető-e. A kártérítést mindig a bűncselekmény elkövetési helye szerinti államnak kell fizetnie. A kártérítésnek fedeznie kell a jövedelem kiesését, az egészségügyi, az orvosi és a kórházi költségeket, a temetés kiadásait, valamint a kiesett tartást. A kártérítés megítélésekor a hatóságnak figyelembe kell vennie a sértett anyagi helyzetét, illetve a bűncselekménnyel kapcsolatos közreható magatartását. A kétszeres kártérítés elkerülése érdekében az illetékes hatóság levonhatja a megítélt kártérítésből azt az összeget, amelyet a sértett, illetve hozzátartozója az elkövetőtől, a biztosítótól vagy más forrásból kapott. Az államra vagy az illetékes hatóságra átruházódnak a kártérített személynek a kártérítés követelésére vonatkozó jogai.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R(85) 11. számú ajánlása az áldozatok büntetőjogi és büntetőeljárási helyzetéről

Két évvel később, 1985-ben született az Európa Tanácsnak a sértett büntető- és eljárásjogi helyzetéről, illetve szerepéről szóló ajánlása. Ennek értelmében az igazságszolgáltatás alapvető funkciójának találkoznia kell a sértett szükségleteivel és érdekeinek védelmével. A tagországok hatóságainak az eddiginél nagyobb mértékben kell figyelembe venniük a sértett igényeit. Bár az eljárás tárgya elsősorban az állam és az elkövető kapcsolata, emellett fontos a sértett bizalmának megszerzése és tanúként való együttműködésének elősegítése.

Az ajánlás hangsúlyozza annak fontosságát, hogy az állam jobban vegye tekintetbe az áldozat által elszenvedett pszichikai, pszichológiai, materiális és szociális károsodást; e hátrányok csökkentése érdekében pedig dolgozza ki a sértett helyzetének javításához vezető lépéseket. Ennek megfelelően a tagállamok – az ajánlásban meghatározott alapelvek szerint – vizsgálják felül jogszabályaikat és joggyakorlatukat.

A dokumentum irányító eszméi a büntetőeljárás különböző szakaszaira vonatkoznak. Az ajánlás előírja, hogy a nyomozás folyamán olyan szakemberek foglalkozzanak a bűncselekmények áldozataival, akik megértőbbek velük szemben, akik felvilágosítást tudnak adni a jogi és a gyakorlati lehetőségekről, ezen belül is főleg a kártérítésről.

Az eljárás minden szakaszában a hatóságnak úgy kell a sértettet kihallgatnia, hogy méltósága ne sérüljön. Amennyire lehetséges és szükséges, a kiskorúakat, a rokkantakat és a pszichiátriai betegeket szüleik, gondozójuk vagy más, nekik segítő személy jelenlétében kell meghallgatniuk. A sértett magánéletével kapcsolatos információt bizalmasan kell a hatóságnak kezelnie. A sértett érdekeinek védelmében az állam feladata, hogy megóvja őt, a méltóságát sért(het)ő nyilvánosságtól.

A sértettnek joga van arra, hogy a nyomozás eredményét megismerhesse. A rendőrségnek feladata továbbá, hogy a bűncselekményről készített jelentésében vagy határozatában tiszta tényállást írjon le a sértett által elszenvedett sérülésről és kárról.

Az ügyésznek figyelembe kell vennie – amennyiben a jogalkotó által ráruházott diszkrecionális hatalmánál fogva eltekint a vádemeléstől – az áldozat kártérítésének kérdését, valamint a váddal kapcsolatos döntéséről tájékoztatnia kell a sértettet. A vádemelés elmaradása esetén az ajánlás fontos alapelve, hogy a sértettnek legyen lehetősége jogorvoslatra vagy pótmagánvádra.

A bíróságnak tájékoztatnia kell a sértettet a tárgyalás kitűzésének pontos időpontjáról és helyéről, a kártérítés követelésének lehetőségeiről, az ügy kimeneteléről, valamint a jogi képviselő választásával kapcsolatos jogairól. Az ajánlás értelmében lehetővé kell tennie a hatóságnak az elkövető részéről a sértettnek nyújtandó kártérítés büntetőbíróság előtti megítélését. Az ezzel kapcsolatban létező korlátozásokat, tiltásokat vagy technikai problémákat, akadályokat az államnak el kell törölnie.

A jogalkotónak biztosítania kell, hogy a kártérítés a büntetést kiegészítse, vagy akár azt helyettesítse. A bíróságnak a büntetés kiszabásakor mindig figyelembe kell vennie a terheltnek a kár megtérítése érdekében tett erősfeszítéseit. Amennyiben a kártérítésre kötelezés büntetőszankcióként kerül alkalmazásra, ugyanolyan módon kell behajtani azt, mint a pénzbüntetést. Ennek alkalmazása folyamán a sértett érdekében a kártérítés behajtását előnyben kell részesíteni az elkövetővel szemben megállapított minden egyéb anyagi jellegű büntetőszankcióval szemben.

A hatóság és a bíróság feladata, hogy bizonyos bűncselekmények esetén a sértettet és családját megvédje a megszégyenítés és a megtorlás veszélyével szemben. Amennyiben a biztonság speciális védelmet tesz szükségessé, a bíróságnak zárt tárgyalást kell elrendelnie, és a sértett személyére vonatkozó információt úgy kell kezelnie, hogy az ne legyen hozzáférhető.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R(87) 21. számú ajánlása az áldozatoknak nyújtandó segítségről és az áldozattá válás megelőzéséről

Napról-napra egyre több ember válik bűncselekmény áldozatává. A hétköznapi bűncselekmények mellett a terrorista-támadások is megjelentek. Ezek gyakran súlyos pszichikai, pszichológiai, szociális és anyagi következményekkel is járnak. Sok esetben az igazságszolgáltatás önmagában nem elégséges ahhoz, hogy helyrehozza a bűncselekmény által okozott kárt. Ezért az áldozatok részére a segítségnyújtás más formáit is meg kell szerveznie az államnak.

Ehhez nyújt segítséget az Európa Tanács 1987. évi ajánlása az áldozatok megsegítéséről és az áldozattá válás megelőzéséről. Az ajánlás értelmében az állam fontos feladata felmérések és kutatások folytatása a célból, hogy a legfontosabb és legidőszerűbb kérdések napvilágra kerüljenek, valamint a szükséges adatok rendelkezésre álljanak. Ez a feltétele annak, hogy az áldozatokat segítő konkrét programokat és szervezeti formákat kidolgozhassák.

Az államnak biztosítania kell, hogy a legsürgősebb esetekben a sértettek soron kívül kapjanak segítséget, illetve a hatóságok azonnal szervezzék meg az áldozatok és családtagjaik védelmét az elkövető részéről történő megtorlással szemben.

A segítségnyújtás különböző formákban jelentkezhet: lehet egészségügyi, pszichológiai, szociális és anyagi jellegű támogatás, lehet a sértett eljárási jogairól történő felvilágosítás és a jogi képviselőválasztással kapcsolatos segítség, valamint a további áldozattá válás megelőzéséhez nyújtandó tanácsadás.

Az ajánlás értelmében a szolgáltatások más-más irányúak lehetnek. Az általános segítségnyújtás mellett az áldozatok speciális csoportjai – a gyermekkorúak, a nemi bűncselekmények és a családon belüli erőszak áldozatai, a szervezett bűnözéssel kapcsolatos sértettek, tanúk – is szerepet kapnak a szolgáltatások megszervezésekor.

Az ajánlás szerint az államnak támogatnia és bátorítania kell az áldozatok megsegítésére létre jött és létre jövő önkéntes szervezeteket is. Ezen túlmenően, elő kell segítenie az együttműködést az igazságszolgáltatás keretében működő más szervezetekkel.

Minden erőfeszítést meg kell tenniük a hatóságoknak a bűnözés és az áldozattá válás megelőzése érdekében. Bátorítaniuk kell az elkövető és a sértett kiegyezésére, a mediációra vonatkozó kísérleteket.

Az Európa Tanács R(97) 13. számú ajánlása a tanúk megfélemlítéséről és a védelem jogáról

Az Európa Tanács bűnügyi problémákkal foglalkozó állandó szakbizottsága még 1993 júniusában létrehozott egy szakértői csoportot. Ennek feladata a védelem jogai mellett a tanúk megfélemlítésével kapcsolatos kérdések tanulmányozása volt. Ez képezte az alapját az 1997-es ajánlásnak.

Az Európa Tanács mellett korábban már más fórumok – például az Európai Unió 1995-ben és 1996-ban, valamint az ENSZ – is foglalkoztak a tanúvédelemmel kapcsolatos kérdésekkel, de ez volt az első eset, amikor a vizsgálódás fő tárgya a tanú megfélemlítése volt.

Az ajánlásban megfogalmazott alapelvek:

szabad és megfélemlítéstől mentes vallomástételhez fűződő jog,
az állam tanúvédelmi kötelezettsége,
a megfélemlítés büntetendővé nyilvánítása,
a megfélemlítés eljárásjogi következményei,
feljelentési és tanúvallomás tételi kötelezettség.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R(99) 19. számú ajánlása a mediáció alkalmazásáról büntetőjogi ügyekben

14 évvel később, 1999-ben fogadta el az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága a mediáció alkalmazásával – mint a problémamegoldó lehetőségek rugalmasabb változatával – kapcsolatos ajánlást. Célja, hogy a büntetőeljárásban aktívan részt vegyenek mindazok, akiket a bűncselekmény valamilyen szinten érintett. Az ajánlás hátterében az áldozat törvényes érdekei állnak: a bűncselekményt elszenvedettnek joga van arra, hogy az elkövetővel kommunikáljon, a terhelt tőle bocsánatot kérjen, valamint térítse meg az okozott kárt. Az elkövető azzal, hogy felelősséget vállal a tettéért és jóváteszi azt, elősegíti a későbbi reintegrációt.

Az ajánlás szerint a közvetítői eljárás kevésbé kirekesztő, mint a hagyományos büntetőeljárás. Ezért ajánlják a kormányoknak, hogy a lehető legszélesebb körben teremtsenek lehetőséget a mediációra a büntetőeljáráson belül, és tegyék azt elérhetővé az összes eljárási szakaszban.

Kimondja a dokumentum, hogy a mediációt csak törvényi szabályozás alapján, önkéntes elhatározásból lehet alkalmazni.

A mediátornak – tevékenysége előtt – speciális tanfolyamon kell részt vennie, és ott képesítést szereznie. Ehhez a munkához tehát különleges szakmai ismeretek szükségesek.

Mivel a mediátornak szüksége van az esetre vonatkozó alapvető ismeretekre, ezért a hatóságnak biztosítania kell számára a szükséges dokumentumokat.

A mediációt teljesen pártatlanul kell a mediátornak lebonyolítania. Az érintett felek érdekeit mindig figyelembe kell vennie. Tiszteletben kell tartania a felek méltóságát, és biztosítania kell, hogy egymással szemben is méltósággal bánjanak.

A mediációt lezáró egyezségben a felek önkéntesen állapodnak meg. Az egyezség csak méltányos, indokolt és arányos kötelezettségeket tartalmazhat.

Eredményes egyezség esetén, a megállapodáson alapuló kötelezettségek ugyanolyan érvényűek, mint a jogerős bírói döntések, és a ne bis in idem elvének megfelelően, később már nem lehet ismételt bírósági eljárást indítani.

Amennyiben a mediáció – eredményét tekintve – nem volt sikeres, az ügynek vissza kell kerülnie a hagyományos igazságszolgáltatási keretek közé. A közvetítői eljárás folyamán elhangzottakat viszont nem lehet a terhelt ellen a bűnösség beismeréseként felhasználni.

Az Európai Unió Tanácsának 2001/220/IB kerethatározata (2001. március 15.) a sértett jogállásáról a büntetőeljárásban

Az uniós jog szempontjából nagy előrelépést jelentett a kerethatározat, amelynek értelmében a tagállamok kötelesek voltak törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseiket a szükséges mértékben közelíteni egymás jogszabályaihoz; mégpedig azért, hogy a bűncselekmények sértettjei, függetlenül attól, hogy melyik tagállam területén tartózkodnak, mindenhol magas szintű védelemben részesüljenek. A tagállamoknak a sértettek igényeit átfogó és összehangolt módon kell megközelíteniük, illetve kezelniük a kerethatározat értelmében azért, hogy elkerüljék a részleges és következetlen megoldásokat, valamint a sértettek másodlagos viktimizációját. A kerethatározat, bár a címe alapján a büntetőeljárásra vonatkozik, mégsem korlátozódott a sértett érdekeinek a büntetőeljárás alatti védelmére, hanem kiterjedt az azt megelőző és az azt követő intézkedésekre is. A mediációt is érintette azzal a megszorítással, hogy a közvetítésre vonatkozó rendelkezések kizárólag a bűncselekmények esetében érvényesek, és nem érintik a polgári jog világát.

A kerethatározat szerint a sértett csak olyan természetes személy lehet, aki a bűncselekménnyel ok-okozati kapcsolatban lévő károsodást szenvedett. A sérelem lehet testi, szellemi vagy érzelmi szenvedés, de lehet gazdasági veszteség is.

Fontos tétele a kerethatározatnak, miszerint rendelkezései nem kötelezik a tagállamokat arra, hogy a sértettek számára az eljárásban szereplő felekével azonos bánásmódot biztosítsanak.

A kerethatározat 2. cikke a sértettek tiszteletéhez és elismeréséhez való jogát szabályozza: kimondja, hogy a tagállamoknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a sértettek jogait és törvényes érdekeit elismerjék, valamint, hogy a büntetőeljárás folyamán a jogalkalmazók a sértettek egyéni méltóságát tartsák tiszteletben. A valamennyi sértettet megillető jogon túl, a kerethatározat kimondja azt is, hogy a különösen veszélyeztetett sértetteket speciális bánásmódban kell részesíteni.

A 2. cikken belül szerepel, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell a különösen veszélyeztetett áldozatokkal szembeni megfelelő bánásmódot. A kerethatározatból nem derül ki pontosan, hogy milyen áldozati körök sorolhatók ide. A tagállamok más-más személyeket értenek a fogalom alatt. Szó lehet itt a családon belüli erőszak áldozatairól, a kiskorú sértettekről, az időskorúakról, a fogyatékosokról stb.

A kerethatározat 3. cikke a sértett meghallgatásához és a bizonyítékok szolgáltatásához való jogát mondja ki. A tagállamoknak biztosítaniuk kell a sértett számára annak lehetőségét, hogy meghallgassák őt az eljárás folyamán, továbbá azt is, hogy bizonyítékait előterjeszthesse. Kimondja a cikk, hogy a sértettnek csak a büntetőeljárás céljával összhangban, a szükséges mértékben tehetnek fel kérdéseket.

A 3. cikk viszont nemcsak a tanúkénti kihallgatására vonatkozik, hanem az áldozat/sértett meghallgatására és az általa szolgáltatható bizonyítékok lehetőségére is.

A 4. cikk a sértett információhoz való jogát szabályozza. A tagállamok kötelessége, hogy már az eljárás elején hozzájuttassák a sértettet az érdekei védelméhez szükséges valamennyi információhoz. A tagállamnak meg kell szerveznie azokat a szolgáltatásokat, ahová a sértett segítségért fordulhat. Érthető módon, a bűncselekményt elszenvedett egyének tudomására kell hozni, hogy hol és miként tehetnek feljelentést, valamint azt is, hogy milyen eljárásra számíthatnak, milyen feltételek mellett részesülhetnek védelemben, hogyan juthatnak jogi segítséghez, illetve más tanácshoz; hogyan térülhet meg a káruk. A tagállamok kötelessége, hogy – amennyiben az áldozatok azt kérik –, tájékoztatást adjanak a feljelentésük alapján tett intézkedésekről és a bíróság döntéséről.

Az 5. cikk szerint biztosítani kell a sértett számára a kommunikációs garanciához való jogot. A tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy amennyire csak lehetséges, csökkentsék a sértettek kommunikációs nehézségeit. Az 5. cikk szorosan kapcsolódik a 4. cikkhez, az információs jog biztosításához.

A 6. cikk a sértettek speciális támogatásához való jogát mondja ki.

A 7. cikk a büntetőeljárással kapcsolatos kiadások megtérítésének igényére vonatkozik. A sértettek (tanúk) a jogszerű részvétellel kapcsolatos költségeiket visszaigényelhetik.

A 8. cikk a sértett, valamint hozzátartozói magánszférájának és személyes biztonságának védelméről szól. Amennyiben szükséges, a tagállamok kötelesek megfelelő szintű védelmet biztosítani a sértett és családtagjai számára. Ennek a védelemnek különösen a személyes biztonságukra kell kiterjednie, valamint a magánszférájuk tiszteletben tartására.

A kerethatározat e pontja az áldozati jogok szélesebb körét foglalja magában, és a védelmet kiterjeszti a családra, illetve a hasonló helyzetben lévő személyekre, mivel bizonyos esetekben őket is áldozatnak tekinti.

A kerethatározat e cikkelye összefügg a 2. cikkel, a veszélyeztetett áldozatok/sértettek védelmével, és a 15. cikkel, amely kimondja, hogy a tagállamoknak meg kell akadályozniuk a másodlagos és harmadlagos viktimizációt. Ennek érdekében meg kell teremteniük a büntetőeljáráson belüli konkrét feltételeket. Lehetővé kell tenniük, hogy a sértett és a terhelt a bírósági épületben lehetőleg ne együtt várakozzon, és csak akkor találkozzanak, ha ezt az eljárás érdeke szükségessé teszi.

A 9. cikk a sértett kompenzációjára vonatkozik. A tagállamoknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy egyrészről lehetőséget adjanak a sértett kárigényének érvényesítésére, másrészről ösztönözzék az elkövetőt, hogy térítse meg a sértett kárát, harmadrészt pedig, ha az eljárás folyamán lefoglalták a sértett tulajdonát, akkor azt minél előbb adják neki vissza.

A kerethatározat elvárja a tagállamoktól: tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az elkövető térítse meg a kárt. Ez a pont viszont átvezet a következő, a 10. cikkben megfogalmazott elváráshoz, a mediációhoz. A tagállamoknak törekedniük kell arra, hogy a büntetőügyekben a mediációt elősegítsék olyan bűncselekmények esetében, ahol ezt a módszert erre alkalmasnak tartják. A mediáció a megsértett társadalom és a sértett békéje helyreállításának egyik legjobb módja, ezért a határozat szerint minden tagállamban 2006. március 22-ig kellett az erre vonatkozó jogszabályi hátteret biztosítani úgy, hogy a sértett és a terhelt között a mediáció során létrejött megállapodást a büntetőügyekben figyelembe lehessen venni. Fontos rendelkezése a kerethatározatnak, hogy a sértett kompenzációjára és a büntetőjogi mediációra vonatkozó intézkedések nem érintik a polgári jog körébe tartozó megoldási módokat.

A 11. cikk a más tagállamban lakó sértett jogairól kíván gondoskodni akkor, amikor kimondja, hogy a sértett – aki ellen a bűncselekményt nem a lakóhelye szerinti tagállamban követték el – a lakóhelyén is megteheti a feljelentést. A hazai hatóság köteles az ügyet a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező, a bűncselekmény elkövetési helye szerinti tagállami hatósághoz áttenni. A feljelentést e tagállam jogszabálya alapján kell elbírálni.

A cikk azt az elvet tartja szem előtt, amit már a preambulum is megfogalmazott: a bűncselekmények áldozatai magas szintű védelemben részesülnek az Európai Unióban, függetlenül attól, hogy melyik tagállam területén tartózkodnak. Az elv mögött annak a célnak a biztosítása áll, hogy az uniós polgárok mindenhol azonos elbánásban részesüljenek. Ha a sértett már otthon tartózkodik, akkor ne kelljen a bűncselekmény elkövetésének helyére utaznia, és jogait ott érvényesítenie, vagy tanúzási kötelezettségeit teljesítenie, hanem ez legyen megoldható a lakóhelyén is. A kerethatározat e rendelkezése összefügg az EU büntetőügyekben történő, 2000. május 29-én kelt jogsegélyével, annak 10. és 11. cikkével; ez a videó- és telefonkonferenciákról rendelkezik, éppen a külföldön lakó sértettek meghallgatása érdekében.

A 12. cikk a tagállamok közötti együttműködés megvalósítását igényli, az áldozatok hatékonyabb védelme érdekében. Itt utalnak az áldozatokat segítő szervezetekre, illetve az igazságszolgáltatáshoz közvetlenül kapcsolódó hálózatokra.

Az előzőhöz kapcsolódik a 13. cikk is, amely kimondja, hogy a tagállam hatóságai ismerjék el és támogassák az áldozatvédelmi szerveket. Fontos megállapítása e rendelkezésnek, hogy megjelenik benne a hatóságokon belüli speciális képzés iránti igény.

A kerethatározat 14. cikke megköveteli a tagállamoktól, hogy megfelelően képzett szakemberek vegyenek részt az eljárásban. A képzés finanszírozása állami feladat a cikk értelmében. A beszámolókból általában nem derül ki, hogy a tagállamok maguk finanszírozzák-e a képzést.

A 15. cikk azt kéri a tagállamoktól, hogy teremtsék meg a sértett jogérvényesítéséhez szükséges gyakorlati előfeltételeket. A cél, hogy a bűncselekmény áldozata jobban érezhesse magát az eljárás folyamán. Az állam feladata itt lényegében a szekunder viktimizáció elkerülésének biztosítása. Ez olyan külön helyiséget igényel, ahol a meghallgatást vagy kihallgatást végző és a sértett nyugodtan beszélhetnek.

Az Európai Parlament és a Tanács 2012/29/EU irányelve (HL L 315., 2012. 11. 14)

A bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szól az irányelv, amely a 2001/220/IB tanácsi kerethatározatot váltja fel. A 2001/220/IB kerethatározat által elért szinttől való továbblépés érdekében a magyar EU-elnökség időtartama alatt kidolgozásra került az úgynevezett Budapest Ütemterv, amelyet 2011. június 10-i ülésén fogadott el az Európai Unió Bel-és Igazságügyi Tanácsa. A dokumentum hatékony és magas színvonalú áldozatsegítő rendszer felépítéséhez nyújt útmutatást és szab irányvonalat az Európai Unió Tanácsa részére. Az ütemterv elkészítése során az áldozatvédelmi rendszer hazai és európai szintű problémáit, hiányosságait feltárták, valamint az Európai Unió intézményeinek, a hazai és nemzetközi civil szervezeteknek a megoldásául szolgáló javaslatait is figyelembe vették. Az általános elvek mellett konkrét intézkedési javaslatok kidolgozására is sor került.

Az irányelv jelentősen bővítette az áldozatok büntetőeljárásbeli jogait, az áldozatnak nyújtott szolgáltatásokat pedig kiterjeszti az érzelmi és pszichológiai támogatásokra is. Kiemelt szempontként kezeli az ún. speciális áldozati csoportok – a kiskorúak, a fogyatékkal élő személyek, a szexuális erőszak és az emberkereskedelem áldozatai – szükségleteinek meghatározását.

Az irányelv célul tűzi ki az áldozatokkal kapcsolatba kerülő szakemberek képzési követelményeire vonatkozó feltételrendszer megteremtését is.

A sértettek büntetőeljárási jogait az 1-17. cikkek tartalmazzák:

Meghallgatáshoz való jog
Védelemhez való jog
Minimális kötelező tájékoztatás az első kapcsolatfelvételkor
Jogorvoslati jog az eljárás megszüntetése esetén
Az elkövetővel való kapcsolat elkerülésének joga
Jogok a feljelentés megtételekor
Helyreállító igazságszolgáltatáshoz való jog
Nyomozás során biztosítandó jogok
Tolmácsoláshoz és fordításhoz való jog az eljárás egésze folyamán
Jogi segítségnyújtáshoz való jog
Magánélet védelméhez való jog
Üggyel kapcsolatos tájékoztatáshoz való jog
Költségtérítéshez való jog
Az áldozatok egyéni értékeléséhez való jog
Polgári jogi igény elbírálásához való jog
Jogok a nyomozási szakban:
kihallgatás megfelelően átalakított helyiségben,
kihallgatás erre kiképzett szakember által/segítségével,
valamennyi kihallgatást egyazon személy végezze,
nemi erkölcs elleni cselekménynél azonos nemű kihallgató
Más országban élők joga

A speciális áldozati körökkel kapcsolatos kívánalmakat mind az uniós, mind a tanácsi jog elismeri.

A kiskorú áldozatokra vonatkozó EJEB esetjog

A kiskorú sértettek és tanúk speciális helyzetét mind a tanácsi, mind az uniós jog elismeri.

Az EJEB kiterjedt ítélkezési gyakorlattal rendelkezik a kiskorúak jogai területén. Döntéseiben gyakran hivatkozik az ENSZ Gyermekjogi Egyezményre, mint például a Doorson kontra Hollandia-ügyben (20524/92). Az EJEB szerint az állam kötelessége, hogy védje a kiskorú sértettek és a tanúk érdekeit. Számos szexuális bűncselekménnyel kapcsolatos ítéletet hozott, amelyben kiskorúak tanúskodtak a terheltek ellen. Az S. N. kontra Svédország (34209/96) ügyben kimondta, hogy a szexuális bűncselekmények esetében nem mindig lehetséges a tanúk szembesítése, de ilyen esetekben a tanúvallomásokat rendkívül óvatosan kell kezelni, ugyanis a sértettek és a tanúk érdekeinek a védelme sértheti a terhelti jogokat, ezért a két oldalt egyensúlyba kell hozni.

A tanácsi jogban találjuk azt az iránymutatást, ami a gyermekbarát igazságszolgáltatásról szól.¹⁰ A 18 éven aluli áldozatok esetében, amennyiben bizonyítékot szolgáltatnak a büntetőeljárásban, a tagállamoknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a kiskorú tanú a legkedvezőbb környezetben és a legmegfelelőbb körülmények között tudjon vallomást tenni, tekintettel életkorára, érettségére, értelmi szintjére és lehetséges kommunikációs nehézségeire.¹¹ Ezekben az esetekben lehetőleg távmeghallgatás segítségével kell a kiskorút kihallgatni, és szakembereket kell az eljárásba bevonni.

Vagyis a kiskorú tanúnak joga van arra, hogy a terhelt jelenléte nélkül tegyen vallomást, de az iránymutatás azt is elismeri, hogy e gyermekbarát megközelítésnek tiszteletben kell tartania másoknak a jogát arra, hogy megtámadják a kiskorú vallomásának a tartalmát.

Az iránymutatás arra is kitér, miszerint a kiskorú magánéletét és családi életét védeni kell, és ezért az eljárást lehetőleg zárt tárgyalás keretében kell lefolytatni.¹²

A kiskorú áldozatokra vonatkozó uniós esetjog

A 18 éven aluliakra vonatkozó jogi kérdésekben az EUB eddig elsősorban előzetes döntéshozatali ügyeket vizsgált az EUMSZ 267. cikke alapján, de mint az áldozatok jogairól szóló 2012/29/EU irányelv ismertetésénél láttuk, az uniós jog kifejezetten foglalkozik a kiskorú áldozatok helyzetével.

Az EUB a C-105/03. számú ügyben, a Maria Pupino elleni büntetőeljárás kapcsán kimondta: a nemzeti jog alkalmazásakor a nemzeti bíróságnak, amennyire csak lehetséges, a kerethatározatban kitűzött cél elérése érdekében a kerethatározat szövegére és céljára tekintettel köteles értelmezni a nemzeti jogot.

Ebben az ügyben a firenzei Maria Pupino óvónő a felügyelete alá tartozó, az ötödik életévüket be nem töltött gyerekeket rendszeresen bántalmazta, nem engedte ki őket a WC-re, és nyugtatót adott nekik, hogy csöndben legyenek.

Az EUB a döntésében hangsúlyozta, hogy a kerethatározatnak megfelelően minden tagállamnak biztosítania kell a sértett számára az eljárás során a meghallgatás és a bizonyítékok szolgáltatásának lehetőségét, valamint megfelelő intézkedéseket is kell tenniük annak érdekében, hogy a sértetteket csak a büntetőeljárás céljainak eléréséhez szükséges mértékben hallgassák ki. Ez arra kötelezi a tagállamokat, hogy tartsák tiszteletben a sértettek méltóságát, továbbá a különösen veszélyeztetett sértetteket a különleges helyzetüknek legmegfelelőbb bánásmódban részesítsék. Ebbe az is beletartozik, hogy a kiskorú sértettek esetében lehetőség legyen a többszöri kihallgatás elkerülésére, a nyilvános tárgyalás előtti tanúvallomásuk felhasználhatóságára. Ugyanakkor a kerethatározatban biztosított lehetőségeknek

„nem szabad az adott tagállam jogrendje alapvető elveivel összeegyeztethetetlennek lenniük, és egyúttal nem foszthatják meg a gyanúsítottat vagy a vádlottat az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkében meghatározott, tisztességes eljáráshoz való jogától”¹³ .

A kapcsolati erőszakra vonatkozó tanácsi jog a menekültek esetében

Az Isztambuli Egyezmény¹⁴ mellett a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló ENSZ-egyezményt (CEDAW)¹⁵ is meg kell említenünk ennél a témánál, hiszen mind a két dokumentum a legszélesebb körben biztosítja a nemzetközi kereteket.

A strasbourgi álláspont szerint a menekült nők emberi jogai hatékonyabb védelmet érdemelnek. Ennek kapcsán az Isztambuli Egyezmény 60. és 61. cikkét kell kiemelnünk. Előbbi a nemi alapon történő menedékjog iránti kérelemről szól, utóbbi cikkben pedig az Európa Tanács rámutat arra, hogy a nemi alapú menedékkérelmeknél, a nők elleni erőszak áldozatainak esetében, érvényesülnie kell a visszaküldés tilalmának olyan országok esetében, ahol a nők élete veszélyben lehet, vagy ahol kínzásnak, embertelen, magalázó bánásmódnak vagy büntetésnek vetnék alá őket.

Az Európa Tanács szerint a nemi szempontokat figyelembe vevő befogadási eljárásokkal csökkenteni lehet annak a kockázatát, hogy a nők sérelmet szenvedjenek. Lehetőséget kell adni nekik, hogy meghallgassák őket és kérelmeiket pozitívan bírálják el.

Az Isztambuli Egyezmény említett cikkeinek alkalmazásával talán elérhető, hogy az egyezményt ratifikáló országokban javul a menedékkérő nők helyzete.¹⁶

A kapcsolati erőszakra vonatkozó uniós jog a menekültek esetében

A nők és lányok elleni erőszak világszerte az egyik legszisztematikusabban és leggyakrabban elkövetett jogsértés. Ez alól az uniós országok sem képeznek kivételt.

Sajnálatos módon minden harmadik nő szenvedett már el fizikai vagy szexuális erőszakot, melyeket többnyire a kapcsolati partnerek követtek el.¹⁷

Jelenleg egyetlen konkrét uniós jogszabály sem foglalkozik a nők elleni erőszakkal és a kapcsolati erőszakkal. Ugyanakkor néhány uniós irányelv és rendelet foglalkozik a kérdéssel, különösen a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés vagy a nők és férfiak közötti egyenlőség, illetve a menekültügyi politika területén. Így például a valamennyi bűncselekmény valamennyi áldozatának jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szóló irányelv¹⁸ szavatolja,¹⁹ hogy a nemi alapú erőszak áldozatainak jogai a büntetőeljárás valamennyi szakaszában biztosítva legyenek.²⁰ Az uniós jogban a kapcsolati erőszak olyan áldozatai, akik EGT-állampolgárok harmadik országbeli állampolgár családtagjai, a szabad mozgásról szóló irányelv alapján, válás vagy a regisztrált élettársi kapcsolat megszüntetése esetén jogosultak önálló tartózkodási engedélyre.

Az Európai Bizottság 2022. március 8-án új irányelv megalkotására tett javaslatot a nők elleni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelemmel kapcsolatban.²¹ A javaslat célja, hogy Unió-szerte biztosítsa az ilyen típusú erőszakkal szembeni védelem minimális szintjét.

Az új szabályok értelmében többek között bűncselekménnyé nyilvánítják a női nemi szervek megcsonkítását és az online erőszakot is.²²

Az irányelv továbbá biztosítani fogja az igazságszolgáltatáshoz és a kártérítés igényléséhez való jogot, továbbá a díjmentes segélyvonalakhoz és a szexuális erőszak áldozatai számára fenntartott krízisközpontokhoz való hozzáférést.²³

Az emberkereskedelem áldozataira vonatkozó tanácsi és uniós jog

Az EJEE nem tartalmaz kifejezett rendelkezést az emberkereskedelemre vonatkozóan, az EJEB azonban az EJEE 4. cikkét úgy értelmezi, hogy az az emberkereskedelem tilalmát is magában foglalja.²⁴

Az uniós jog szerint fennáll az államok pozitív kötelezettsége abban a tekintetben, hogy az emberkereskedőket sújtó büntetőjogi rendelkezések mellett hatékony rendelkezéseket léptessenek hatályba az emberkereskedelem áldozatainak és potenciális áldozatainak védelmére.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (a továbbiakban: FRA)²⁵ bár korlátozott számú kutatást folytatott az áldozatsegítés szakterületeit (így például a családon belüli erőszak és az emberkereskedelem áldozatait) illetően, azonban kiterjedt kutatás keretében foglalkozott az áldozatok különböző veszélyeztetett csoportjaival. Az FRA megállapításai azt mutatják, hogy az ezekhez a csoportokhoz tartozó áldozatok különös problémákkal szembesülhetnek az igazságszolgáltatás igénybevételekor. Az említett megállapításokat olyan további egyidejű FRA‑kutatások is alátámasztják, amelyek számos, a bűncselekmények áldozataival kapcsolatos kérdést érintenek. Ilyenek például a meghatározott áldozatkategóriákkal, többek között a migráns áldozatokkal, a gyűlölet‑bűncselekmények áldozataival, valamint a nők és a gyermekek elleni erőszak áldozataival foglalkozó tanulmányok.²⁶

Az emberkereskedelem elleni küzdelem régóta az Európai Unió egyik prioritása.²⁷ Az emberkereskedelem áldozatainak védelmét számtalan EU-s jogi, szakpolitikai dokumentum és egyéb kiadvány külön is megemlíti.²⁸

Az Európai Unióban több tevékenység és jogi aktus szolgálja azt a célt, hogy az emberkereskedelem megelőzésében és az ellene folytatott küzdelemben, valamint az áldozatok védelmében átfogó és integrált megközelítés érvényesüljön.

Fontos mérföldkőnek számít az emberkereskedelem megelőzéséről és az ellene folytatott küzdelemről, az áldozatok védelméről, valamint a 2002/629/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló irányelv, amelyet a tagállamoknak 2013. április 6-ig kellett átültetniük a nemzeti jogba.

Az Eurojust²⁹ 2021. februári jelentése az emberkereskedelem elleni küzdelemről szól; azon főbb problémákra helyezi a hangsúlyt, amelyekkel a tagállamok hatóságai az emberkereskedelem üldözése során szembesülnek; a jelentés megoldásokat kínál e nehézségek leküzdésére.³⁰ Megemlíti továbbá, hogy az emberkereskedelemmel kapcsolatos nyomozás és bűnüldözés egyik legnagyobb nehézsége az esetek és az áldozatok beazonosítása.³¹

Befejezés

Az áldozatok jogainak védelme az európai jogrend alapvető követelménye, amelynek célja, hogy deklarálja az áldozatok jogait az igazságszolgáltatásban, beleértve ebbe az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést, továbbá az eljárásokban való aktív részvételt is. Az áldozatok támogatása, védelme és jogainak biztosítása az egész társadalom erkölcsi kötelessége, és egyben az emberi jogok, illetve az emberi méltóság tiszteletben tartásának legfőbb bizonyítéka. Emellett jogi kötelezettség is, hiszen az áldozatok védelmét a nemzetközi és az európai jog is előírja.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet, strasbourgi tutor; Törő Andrea PhD, legfőbb ügyészségi ügyész, strasbourgi tutor

Fejes Erik: Emlékkötet dr. Kovács Tamás (1940-2020) altábornagy legfőbb ügyész tiszteletére

Szerző(k): Kiss Anna

A Magyar Katonai Jogi és Hadijogi Társaság gondozásában és kiadásában emlékkötet jelent meg Kovács Tamás altábornagy legfőbb ügyész tiszteletére.¹ A könyvet Fejes Erik szerkesztette, borítóját, ahol Kovács Tamás – altábornagyi előléptetése után készült – fotója látható, Somogyi András tervezte.

A kiadvány tisztelgés a három éve elhunyt Kovács Tamás emlékére.

Szerkezetileg a kötet több részből áll: Polt Péter és Kádár Pál ajánlását, valamint az előszót követő rész rávilágít arra, hogy milyen gazdag életút áll Kovács Tamás mögött. A nevéhez fűződő cikkek és tanulmányok, valamint előadások, illetve beszédek előtt a könyv Györgyi Kálmántól, Pilishegyi Noémitől, Lencsés Csabától, Vókó Györgytől, Kiss Annától, Matécsa Artemontól és Nagy László Tibortól származó véleményeket, emlékeket idéz fel. A könyv utolsó része pedig, a forrásokat követően, fényképmellékletet tartalmaz. A fotókat a család és a Legfőbb Ügyészség bocsátotta a kiadó rendelkezésére. A felvételeken Kovács Tamás életútját követhetjük végig 3 éves korától haláláig, 1943-tól 2020-ig.

A képek mögött még érezzük őt teljes valóságában: a meghitt emlékek, az otthoni és a munkahelyi környezet mind-mind visszapörgetik az időt. A fotók visszfénye áttöri a könyvben ezeket az oldalakat; életre kelti a múltat, hogy a vele kapcsolatos emlék megelevenedjen és kifusson a végtelen időbe.

Kovács Tamás írásművei kivonatosan, 1976-tól 2017-ig szerepelnek a tiszteletkötetben, előadásai és beszédei pedig 1998-tól 2010-ig.

Az írásművek többsége a katonákra vonatkozó jogi rendelkezések kérdéseit, problémáit, alakulását követi végig; ezekből a cikkekből, tanulmányokból egyfajta katonai jogtörténeti fejlődés bontakozik ki az olvasó előtt. Ezért ez a könyv nem csupán emlékezeti kiadvány, hanem egy jogterület alakulása előtti tisztelgés is, ami persze szorosan összefügg Kovács Tamás életével és munkásságával.

A katonai jogterületről szóló írások mellett megjelenik a kötetben néhány olyan munka is, ami Kovács Tamás OKRI-ban töltött éveinek állít emléket, és annak is a bizonyítékául szolgál, hogy a korábbi legfőbb ügyész a kutatók világában is megállta a helyét. Ezen témák között szerepel többek között a büntetőeljárás reformja, a vádalkuhoz kapcsolódó értelmezés, az ügyészség alkotmányos helyzete és a magánindítvány bemutatása megjelenésétől napjainkig.

Ezzel a kötettel fontos kiadvány kerül a könyvespolcunkra.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, OKRI, strasbourgi tutor

Áldozatvédelem Európában, az EJEB és az EUB esetjoga alapján

Szerző(k): Kiss Anna, Törő Andrea

Bevezető gondolatok

A Bűncselekmények Áldozatainak Napja alkalmából a Magyar Kriminológiai Társaság Viktimológiai szekciója 2023. február végén online kerekasztal-beszélgetést szervezett, Barabás A. Tünde szekcióelnök moderálásával.¹

Az áldozatok jogainak védelme az európai jogrend alapvető követelménye, amelynek célja, hogy deklarálja az áldozatok jogait az igazságszolgáltatásban, beleértve ebbe az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést, továbbá az eljárásokban való aktív részvételt is. Az áldozatok támogatása, védelme és jogainak biztosítása az egész társadalom erkölcsi kötelessége, és egyben az emberi jogok, illetve az emberi méltóság tiszteletben tartásának legfőbb bizonyítéka. Emellett jogi kötelezettségünk is, hiszen az áldozatok védelmét a nemzetközi és az európai jog is előírja.

A kettős jogvédelem kialakulása Európában

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) 13. cikke az alábbiakat mondja ki:

„Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje…”

Bár az EJEE többnyire a terhelt emberi jogait védi, a 13. cikk azzal, hogy az igazságszolgáltatáshoz jutás jogát mindenkire kiterjeszti, az áldozatok eljárási jogaira is tekintettel van.

Az Európai Gazdasági Közösség alapszerződései kezdetben az alapjogokról átfogóan nem rendelkeztek. Az EUB először, 1969-ben, a Stauder-ügyben² állapította meg, hogy az alapjogok az Európai Közösségben az általános jogelvek részét képezik, így ezeket az EUB védelemben részesíti. 1975-ben, a Rutili-ügyben³ utalt először az EJEE-re és hivatkozott az egyes emberi jogok korlátozására vonatkozó rendelkezésekre. Ezt követően néhány ügyben utalt a strasbourgi jogokra, mint például a vallásszabadságra⁴ és a tulajdonhoz való jogra⁵ .

Az 1990-es évekre kettős nemzetközi emberi jogi ítélkezési rendszer alakult ki Strasbourgban, illetve Luxemburgban az EJEB és az EUB által, és egy harmadik helyről se feledkezzünk meg: a tagállamok alkotmánybíróságairól.

2000 decemberében az EU maga állította össze az alapjogok katalógusát, az Európai Unió Alapjogi Chartája néven. A Charta 47. cikke a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogot mindenkire nézve érvényesnek tartja:

„Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz. Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja. Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez. Azoknak, akik nem rendelkeznek elégséges pénzeszközökkel, költségmentességet kell biztosítani, amennyiben az igazságszolgáltatás hatékony igénybevételéhez erre szükség van.”

A 47. cikk az uniós jog által biztosított összes jogot védi. Ez a bűncselekmények áldozatai esetében is az alábbi jogokat érinti:

Az áldozatok és a tisztességes eljárás joga

Az EJEE 6. cikke a nemzeti jogban elismert büntetőjogi vádakra és polgári jogi jogokat, valamint kötelezettségeket érintő vitákra vonatkozik, így az áldozatok nem követelhetik a 6. cikk szerinti tisztességes eljáráshoz való jogot, kivéve, ha a természetes személy sértett a büntetőeljárásban magánfélként polgári jogi igényt érvényesít.

Az áldozatok és az EJEE 2. valamint a 3. cikkének sérelme

EJEB- és EUB-esetjog az áldozatok jogainak érvényesítésére

Az államoknak kötelessége, hogy védje az áldozatok érdekeit. Az EJEB a Dink kontra Törökország-ügyben⁶ kimondta, hogy az állam nem tette meg a szükséges lépéseket a valós és közvetlen életveszély elhárítására, és ezzel megsértette az EJEE 2. cikkét. A Ramsahai és társai kontra Hollandia-ügyben⁷ pedig a döntés értelmében „a nyomozás minden olyan hiányossága, amely veszélyezteti annak képességét, hogy azonosítsa az elkövetőt vagy az elkövetőket, ellentétes” az EJEE-vel. Ugyanakkor több ügyben utal arra az EJEB, hogy a sértettek érdekeit egyensúlyba kell hozni a vádlott jogaival (pl. a Doorson kontra Hollandia-ügy⁸ ) Az M.C. kontra Bulgária-ügyben⁹ az EJEB szerint a büntetőeljárás hiánya sértheti az EJEE 13. cikkét. A bűnügyi igazságszolgáltatási rendszerhez való hozzáférés önmagában nem elég, az államnak is biztosítania kell a rendszer hatékonyságát.

Az uniós jog szempontjából nagy előrelépést jelentett a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat¹⁰ után a 2012/29/EU áldozat-védelmi irányelv¹¹ , amely számos ponton biztosít több lehetőséget a bűncselekmény áldozatának.

Ezek többek között:

A kerekasztal-beszélgetés további részében a speciális áldozati körökkel kapcsolatos témák kerültek elő, mint például a kiskorú áldozatok és tanúk, az emberkereskedelem és a kapcsolati erőszak áldozatainak a különleges helyzetére vonatkozó esetjog. Ezeket a sérülékeny csoportokat mind az uniós jog, mind az Európa Tanács joganyaga elismeri.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, OKRI, strasbourgi tutor; Törő Andrea PhD, legfőbb ügyészségi ügyész, strasbourgi tutor

Biblioterápia a büntetés-végrehajtási intézményekben

Szerző(k): Kiss Anna

A biblioterápiai foglalkozások sajátosságai a zárt intézményekben

A zárt intézményekben, különösen a büntetés-végrehajtási rezsimekben (továbbiakban: börtön) lévő emberek esetében is nagyon jól működik a biblioterápia, amelynek a segítségével az elítéltek képesek lesznek arra, hogy fejlődjön az önismeretük, a szövegértésük és a kommunikációjuk. Az elítéltek a szépirodalom segítségével megérthetik és feldolgozhatják a saját tettüket, felismerhetik a bűncselekmény következményeit, és az empátia megerősítése együtt járhat azzal, hogy átéljék a másnak okozott fájdalmat. Az irodalmi szöveg biblioterápiás feldolgozásakor az elkövetőnek lehetősége lesz arra, hogy vállalja a felelősséget a jogellenes magatartásáért. A szöveg olvasása, közös feldolgozása segíti a bűnhődés átélését, ez pedig szükséges ahhoz, hogy később önkéntesen helyrehozzák a bűncselekménnyel okozott kárt. A szövegeken keresztül az elkövetők kifejezhetik saját érzéseiket, levezethetik a bennük lévő feszültségeket, és nem utolsó sorban fejleszthetik a kommunikációs készségeiket. Mindezek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a börtönéveket jobban átvészeljék, szabadulásukkor pedig visszailleszkedjenek a társadalomba, a munkahelyükre, a családjukba, és az sem kevésbé fontos cél, hogy később elkerüljék a visszaesést. A csoportos biblioterápia esetén az elítéltek a közös megbeszélés folyamán az egymással szembeni toleranciájukat is növelhetik, ami által elérhető, hogy az összezártságban ne okozzanak további fájdalmakat egymásnak.

Számos szakirodalom szól a biblioterápia zárt intézményben történő hasznosságáról Magyarországon is, és több szakember sikeresen alkalmazza ezt a módszert a hazai börtönökben, többek között Béres Judit, Csorba-Simon Eszter, Rezsőfi Johanna és Kovács Zsuzsanna.

Béres Judit és Csorba-Simon Eszter fejlesztő biblioterápiája a magyar börtönökben

Béres Judit és Csorba-Simon Eszter több csoportnak is tartott fejlesztő biblioterápiát a pécsi Fiatalkorúak Regionális Büntetés-végrehajtási Intézetében (továbbiakban: fk. börtön).¹

A felhasznált szövegek között többnyire irodalmi művek² szerepeltek, de előfordultak dalszövegek is.

Örkény István Ki mit tud című egypercesét az alábbi kérdések mentén dolgozták fel:

Mi a véleményük a műben szereplő férjről?
Van-e olyan tulajdonságuk, képességük, amelyről a társaik nem tudnak?
Mennyi idő alatt lehet megismerni valakit?
Mit tartanak fontosabbnak: a belső értékeket vagy a külsőségeket?
Mi alapján döntik el, hogy kivel barátkoznak?
Az elhallgatás hazugságnak számít-e?
Kinek a hibája, hogy nem derült fény erre a tudásra?
Mennyire tartják megfelelőnek a kommunikációt a házaspár között?
Miért nem beszélt a nő a tehetségéről?
Mi a különbség az elhallgatás, a hazugság és a füllentés között? Hazudtak-e már, és ha igen, miért?³

A terapeuták szerint a csoport a belső értékek prioritásából indult ki, ehhez képest a külsőségek másodlagosak – vallották a csoport tagjai, mert „bárki meg tudja játszani magát, olyan tulajdonságokat mutatva, amik nem felelnek meg a valóságnak”.⁴

A csoporttagok abban is egyetértettek, hogy nem szabad a látszat alapján ítélni, mert meg kell ismerni valakit ahhoz, hogy véleményt formálhassunk róla. Mennyi időt vesz ez igénybe? Erre nem tudtak egyértelműen válaszolni:

„Egyesek szerint rögtön lehet látni valakin, hogy milyen ember is valójában (ez viszont ellentmondásban állt azzal, amit korábban állítottak), mások szerint évek elteltével is okozhatnak egymásnak meglepetést az emberek – utalva ezzel a történetben szereplő házaspárra. Az elhallgatás, a füllentés és a hazugság közötti különbségeket is nagyon finoman tudták árnyalni. Úgy gondolták, hogy míg az előbbi kettővel sokszor a másikat akarjuk megkímélni egy számára fájdalmas információtól, vagyis jót szeretnénk tenni neki, addig a hazugsággal saját érdekeinket védjük, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ezzel kit sértünk meg. Bár azt nem tagadták, hogy hazudtak már számukra fontos személynek. A füllentést és az elhallgatást elfogadhatónak tartották, olyan cselekvésnek, melyet akarva-akaratlanul, de mindenki elkövet.”⁵

A foglalkozáson a novellában szereplő házaspár kapcsán előkerült a férfi-nő kapcsolat és a bizalom kérdése, valamint a kommunikációs nehézségek problémája. Érdekesen alakult a csoport tagjai közötti beszélgetés azért is, mivel a csoporttagok kétharmada roma származású volt, így előkerültek a kulturális különbségek a mélyben gyökerező tradíciók kapcsán.

„Érdekes volt megfigyelni, hogy az eltérő kultúra milyen mértékben befolyásolta véleményüket a nők jogairól és a párkapcsolatról. Bár az is egyértelmű, hogy a háttérben nem annyira a személyes tapasztalat és tudás dominál, hanem az otthon látott szokás továbbviteléről van szó. Azokra a kérdésekre, hogy adott szituációkban miért viselkednek az adott módon, nem tudtak egyértelmű választ adni, nem tudták megindokolni. Ezt látták a környezetükben, ezért így helyes. Az emberek önkéntelenül tovább viszik a környezetükben látott jó és rossz példákat, bár nem ismerik a hagyományok gyökerét és okait.”⁶

Petőfi Sándor verse (Az álom) kapcsán a valóságtól elrugaszkodott állapot megbeszélése került elő az alábbi kérdések segítségével:

Szoktak-e álmodni?
Miről?
Mit tesznek/tennének meg álmukban, amit ébren nem mernek?
Mi a helyzet a rémálmokkal?
Ki emlékszik a rémálmaira, mik volt azok?
Mi a különbség álom és álom között?
Mit tehetünk azért, hogy elérjük az álmainkat?
Milyen tulajdonságok kellenek hozzá?

Ez a foglalkozás kicsit nehezen indult, mert inkább csak általánosságokban tudtak gondolkodni, mint például, hogy családot szeretnének, meg házat, és biztos munkát.

Arra a kérdésre, hogy milyen az álomnő, kiderült, hogy mennyire mást gondolnak a férfi-női kapcsolatról.

„Az egyik elítélt leírása alapján az álomnő okos, szép és visszafogott életet él. Erre társa úgy reflektált, hogy ez tényleg álom, mert nincs olyan nő, aki ennek a három feltételnek megfelelne. Ebből a kijelentésből további viták alakultak ki, majd a félreértések megbeszélése után a következőre jutottak (szinte valamennyi foglalkozáson felmerült ez a téma): a nőnek otthon van a helye, el kell végeznie a házimunkát és a gyereknevelést, és nem járkálhat el csak úgy, az esetleges megcsalás pedig megbocsáthatatlan. Ellenben ha férfiról – vagyis róluk – van szó, akkor teljes szabadságban részesülnek.”⁷

A foglalkozássorozat alatt, Béres Juditék „elmondása” alapján, ha nem is változott sokat a csoport tagjainak a véleménye a nő szerepét illetően, legalább valamennyire árnyaltabbá vált – később ugyanis azt is hozzátették a nőkről alkotott egyoldalú véleményükhöz, hogy azért akadnak kivételek is.⁸

Somlyó György novellájának a címe, amit a következő alkalommal a csoportban feldolgoztak: Mese arról, ki hogyan szeret. A téma, ahogy a mű címéből is kiderül, a szeretet volt. Ez bármilyen kapcsolatnál jó téma lehet, ezért vitték be ezt a szöveget a csoportba, hogy megfelelő beszélgetési alapot nyújtson. Az alábbi kérdések mentén dolgozták fel a szöveget:

Milyen az országútra tévedt nyúl/milyen az oroszlán stb.
Ki melyik példával tud azonosulni? Elégedettek-e azzal?
Melyik példával értenek egyet, és szerintük melyik nem vezet semmi jóra?
A saját ismeretségi körükből tudnak-e olyan példát mondani, amivel nem értenek egyet?
Mi a szeretet?
Hogyan lehet kimutatni?
Milyen szerepet kap az életükben a szeretet?
Hogyan mutatják ki, ha valakit szeretnek?⁹

A szeretetről a börtönben lévők nem beszélnek, ez számukra tabu. Nem mutathatják ki az érzéseiket, mert akkor a többiek előtt gyengének tűnnek. Így ezt a szöveget az eredeti terveknek megfelelően nem tudták feldolgozni, áttértek olyan dalszövegekre, amelyekre a fogvatartottak fogékonyabbak voltak.¹⁰

Rezsőfi Johanna biblioterápiája a börtönben

Rezsőfi Johanna pszichológus és biblioterapeuta a Budapesti Fegyház és Börtön pszichoszociális körletrészén elhelyezett felnőtt férfi elítéltek közül szervezett egy nyolcfős csoportot, és nyolc alkalommal tartott nekik biblioterápiai foglalkozást.

A téma főleg a yalomi értelemben vett belső szabadság volt, ezen belül is az egyéni felelősség és az emiatti szorongás kérdéseit járták körül a csoportban. A szabadság mellett még más egzisztenciális kérdésekről is szó esett, mint például a halál és az egyedüllét.¹¹

A csoport tagjai képesek voltak koncentrálni a bevitt szövegre, a szöveget megértették és egymásra is tudtak figyelni: mindig türelmesen végighallgatták a másikat. Problémát leginkább az jelentett, hogy a saját érzelmeiket nehezen tudták kifejezni, és az egymással folytatott párbeszédeknél is néha elakadt a disputa, de ilyenkor a csoportvezető segített nekik abban, hogyan vegyék fel az elgurult gombolyag fonalát, vagyis „az egymással való párbeszéd igényelt támogatást”.¹²

A csoportvezető a foglalkozássorozat közepén, vagyis a negyedik alkalommal érezte úgy, hogy jobban bevonódott a csoportba, mint kellett volna, mert észrevette, hogy hozzá beszélnek, rá néznek, neki címzik a mondandójukat, és ez az egymás közötti párbeszéd rovására megy, de egy kis segítséggel ezt a feszültséget is fel lehetett oldani. A végére ez a foglalkozás is jól sikerült, mert létrejött a párbeszéd a csoporttagok között.¹³

A foglalkozások egy részén dolgoztak csak fel szépirodalmat, a források között szerepelt dalszöveg és saját vers is. A szépirodalmi szövegek között lírai és epikai alkotások is voltak: vers, levél és mese. Utóbbi Lázár Ervin prózáját jelentette, A kalapba zárt lány címűt, ez kedvelt szövege a biblioterápiás foglalkozásoknak. Erdős Virág Katalinka szállj el című verse szerepelt a lírai alkotások közül a biblioterápián. A harmadik irodalmi mű pedig Kafka egyik válogatott részleteket tartalmazó szövege volt, a Levél Apámhoz című alkotásból. A többi foglalkozáson pedig nem irodalmi szövegek szerepeltek.¹⁴

Lázár Ervin meséjére (A kalapba zárt lány) a második foglalkozáson került sor. A szöveg felolvasása előtt a csoportvezető általános iránymutatásként arra hívta fel a csoporttagok figyelmét, hogy a mese felolvasása után, a sajátélménynél bármit megoszthatnak egymással, ami a mű kapcsán eszükbe jut. A szöveg feldolgozása viszont konkrét kérdések segítségével történt:

Mi a kalap?
Miért lehetett egészen eddig „hajadonfőtt” a lány?
Mit jelenthet átvitt értelemben a kertészkedés, amit bent végzett?
Számukra mi az, ami hasonlóan megtorpanásra késztető lenne?
Miért választotta végül a kalap viselését?¹⁵

A konkrét kérdések Rezsőfi Johanna szerint segítséget jelenthetnek abban, hogy a csoport tagjai arra a helyzetre reflektáljanak, amiben éppen vannak. A börtön is „sötét” hely, ott sem otthonos „közeg” veszi körül a benne élőt, és senki számára sincs biztosítva a komfortos élettér. Ezek olyan közös szempontok, amelyek miatt alkalmas ez a szöveg az elítéltekkel történő feldolgozásra.¹⁶

A csoportvezető szerint fontos volt ezen a foglalkozáson az is, hogy a hétköznapi életből más esetek is szóba kerültek, olyanok, ahol az ember elveszíti a szabadságát, távolra kerül ettől, és ahol a nehézségekkel egyedül kell megküzdenie, továbbá teret kell nyernie ahhoz, hogy továbbléphessen.¹⁷

A megszólalók közül volt olyan, aki tágan értelmezte a kérdést, és a kalapot az emberek problémáival azonosította. Ez a felvetés a többieknek is tetszett, és tudtak ezzel azonosulni. Egy másik csoporttag szerint a történet olyan tanulságos mese, ahol a kalap meg akarja leckéztetni a lányt. A kalap ezért igazából kihívásként is felfogható. Ehhez a megállapításhoz sokan csatlakoztak, de a sajátélmény előhívása a foglalkozások elején még nehezen ment. Az első ezzel kapcsolatos hozzászólás a hiányt említette, további kérdésre pedig, hogy minek a hiányával azonosítja a kalapot, az elítélt kiemelte a családot. Elmondta továbbá azt is, hogy

„volt olyan időszak az életében, amikor ilyen sötét, szorító kalap alatt érezte magát, de sikerült ezzel – átmenetileg – megküzdenie. Letette a drogokat egy időre és dolgozni kezdett. Sajnos azután visszacsúszott és közben elvesztette több rokonát. Úgy fogalmazott, hogy most már látja mi a fontos a számára és megtanulta, hogy van ereje a változtatáshoz.”¹⁸

Egy másik elítélt a család hiányához úgy kapcsolódott, hogy az édesapját hozta szóba, aki korábban, egy múltbéli fogva tartása alatt támogatta őt, de azzal a feltétellel, hogy nem kerül vissza a börtönbe, befejezi a drogozást. Sajnos ő ezt nem tartotta be, és ismét itt van. Az apja viszont betartotta az ígéretét, és megszüntette a fiával a közvetlen kapcsolatot, nem támogatja, nem ír neki, de másoktól azért érdeklődik, hogy mi van vele. Az elítélt azt is elmondta, hogy tudja, az apja szereti őt. Itt bent a börtönben meg kell tanulnia, hogyan fogadja el másoktól a támogatást. Ha másra nem is, erre jó a mostani bezártság. A következő hozzászóló arról beszélt, hogy a

„szabad életében rendszerint sok pénze volt a bűncselekményei miatt, jól élt, de ez nem tette boldoggá. Párkapcsolataiban kereste a boldogságot, de általában azzal igyekezett levenni a lábáról a nőket, hogy elhalmozta őket ajándékokkal. Felmerült, hogy vajon összefügghetett-e ez a hozzáállása azzal, hogy nem volt elég önbizalma, nem hitt eléggé abban, hogy saját magáért szeretni fogják. Erre helyesléssel reagált.”¹⁹

Az egyik elítélt arról beszélt, hogy bár fáradt és lehangolt, de igyekszik a börtönben megtalálni azokat az apró örömöket, ahogy ő fogalmazott, a mesében is szereplő „patakokat és virágokat”. Sajnos eddig ez még nem sikerült neki. Erre a többiek egyből közbeszóltak, és azzal biztatták az előttük megszólalót, aki első bűntényesként került a börtönbe, hogy örüljön annak, ha ennyire rosszul érzi magát, mert akkor ez majd visszatartja őt az újabb elkövetéstől. Rezsőfi ennél a pontnál úgy érezte, hogy teret kell adnia egyfajta ventilálásnak, még akkor is, ha ez eltereli az eredetileg felvetett témától a beszélgetést. A csoportvezető úgy érezte, hogy ez a kitérő viszont segíthet a börtönnel kapcsolatos nehézségek feldolgozásában. Az elítéltek is ebbe az irányba terelték a beszélgetést. Egy kis kitérő után viszont ismét tudtak kapcsolódni a mese szövegéhez. Újra előkerült a kalap súlyos problémája, ami az elítéltek számára magát a bezártságot jelenti. A foglalkozás végén azt a feladatot kapták, hogy képzeljenek el egy olyan kalapot,

„amiben csupa jó dolog van, ebből válasszanak valamit, amit most szívesen magukhoz vennének – akár egy-egy szó formájában”, és volt, aki a családot, mások az örömöt vagy a boldogságot választották. Az egyik elítélt „a pozitív gondolkodást, és még röviden beszélt arról, hogy milyen erősen hisz abban, hogy a jó gondolatok jó dolgokat vonzanak be”.²⁰

A következő foglalkozáson Erdős Virág Katalinka szállj el című verse kapcsán az előítéletekről, a társadalmi egyenlőtlenségről és a kirekesztettségről beszélgettek. Az elítéltek számára ez a téma fontos sajátélményt váltott ki, többen a börtöni létre, az ottani kiszolgáltatottságra asszociáltak. A csoportvezető éppen ezért választotta Erdős Virág versét, mert sejtette, hogy a téma olyan sajátélményt vált ki, ami ebben a körben mélyre megy. „Rávilágít a mai magyar társadalomban a kisebbség és többség közt feszülő ellentétre, arra, hogy a tehetősek, jó pozícióban levő vagy egyszerűen arrogáns emberek mi mindent megtesznek másokkal. Az ezzel kapcsolatos egyéni tapasztalatokat” szerette volna a pszichológus biblioterapeuta előhívni.²¹

Az említett Kafka-levélre, a Levél apámhoz című mű feldolgozására a foglalkozássorozat második felében került sor. Az elítéltek közül volt olyan, aki a cím láttán elzárkózott, és azt mondta, hogy neki ez Karácsony közeledtén nehéz téma, nem szeretne most erről beszélgetni. Még más csoporttagok is csatlakoztak ehhez, így a levél feldolgozására és az erről való beszélgetésre egy másik alkalommal került sor, amikor az alábbi kérdéseket fogalmazta meg a csoportvezető a szöveg kapcsán:

Van-e az életükben olyan személy, akivel hasonlóan keserű, problémás a kapcsolatuk?
Milyen embernek ismerik a saját szüleiket?
Mennyire érzik, hogy az ő mintájukat másolják?
Mennyiben korlátozzák a szüleik a szabadságukat és ők, mint szülők, mennyire korlátozzák gyermeküket?²²

Az egyik elítélt szerint a szöveg a „kötelező tiszteletadásról szól”. Egy másik pedig megjegyezte, hogy ő ilyen levelet inkább az anyjának írna, aki otthagyta őt is és a két kishúgát is az apjukkal, amikor ők még gyerekek voltak, hogy az anya új életet kezdhessen. Figyelmesen hallgatták őt a többiek, és néha közbe is szóltak, hogy igen, „súlyos dolgok ezek”. Azt is elmondta, hogy szabadulása után meg akarja keresni az édesanyját, és elmondja neki, hogy mit gondol, mit érez. Szeretne megbocsátani neki, de ehhez az kell, hogy az anyja bocsánatot kérjen tőle. És nagyon kíváncsi arra, hogy mit mond majd az anyja 16 év után, miért nem kereste a gyerekeit eddig. Egy másik elítélt elmesélte, hogy korábban ő tényleg írt az apjának egy Kafkához hasonló levelet, és el is küldte, de azt gondolja, hogy az apja sohasem kapta ezt meg. Az ő apja „csak fizikailag volt jelen az életében, érzelmileg távoli maradt és megközelíthetetlen”. A többi elítélt mindvégig figyelmesen hallgatta azt, aki éppen az életéről mesélt, és egyikük le is vonta az általános következtetést, miszerint „sajnos hiába van az, hogy az egyik fél megtesz mindent a kapcsolatért, ha a másik részéről nincs meg semmi viszonzás”. Egy másik elítélt szerint nála is a probléma abból ered, hogy neki sincs kapcsolata az anyjával, az apja pedig alkoholista, ezért rá se számíthat. És az is baj, hogy a legkisebb húga szerinte rossz irányba indult, és innen a börtönből nem tudja felkarolni őt. Ezért saját magát hibáztatja. Ha nem lenne börtönben, tudna segíteni a húgának. „Próbál olyan leveleket írni, amivel erőt önt apjába és testvérébe.” Erre a csoporttársa megjegyezte, hogy neki is van testvére, féltestvére, akit itt a börtönben ismert meg. Éppen a zárkában. „Nem tudott arról, hogy anyja korábbi kapcsolatából van egy bátyja. Elmondta, hogy nehéz volt mit kezdeni a helyzettel, idegen személyként állt előtte a féltestvére, aki az anyjukkal nem is tartott kapcsolatot (…)” Ehhez a témához egy másik elítélt is tudott kapcsolódni, aki szintén véletlenül találkozott a féltestvérével, és bár a létezéséről tudott, de nem ismerte őt. Nem viselte meg a találkozás, „csak különös érzést keltett benne.²³

Kovács Zsuzsanna biblioterápiája a börtönben

Kovács Zsuzsanna szerint a börtönökben szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúak számára az olvasás – a bent végezhető sportolás, társasjátékozás, levélírás mellett – azért kedvelt tevékenység, mert a zárt helyen jóval kevesebb lehetőségük van más cselekvésekre, ezért sok olyan elítélt van, aki a börtönben többet olvas, mint szabadlábon. Az olvasást nem tekintik terápiának, szívesen részt vesznek az ilyen foglalkozásokon.²⁴

Beszámol arról, hogy a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtár és Közművelődési Intézet a TÁMOP program keretében lehetőséget kapott arra, hogy a Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúakból ötször nyolcfős csoportot alakítsanak, ahol olyan elítéltek vehettek részt, akik érettségivel nem rendelkeztek.

Az eredeti cél a szövegértés elősegítése volt. A csoportok fél éven keresztül, havi egy alkalommal egy-egy regényt dolgoztak fel. Kovács Zsuzsanna egy csoport munkájában irodalomterapeutaként vett részt, így a csoport egyben biblioterápiás csoporttá is alakult.²⁵

Az öt hónap alatt öt regényt dolgoztak fel, melyek az alábbiak voltak:

Saint-Exupéry: A kis herceg,
Goethe: Az ifjú Werther szenvedései,
Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája,
Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek.²⁶

Az öreg halász és a tenger című regényt kiválasztva, Kovács Zsuzsanna részletesen beszámol arról, hogy az elítéltek miképpen reagáltak a szépirodalmi műre. A találkozás elején, kérdés nélkül, váratlan beszélgetéssel indították a csoportfoglalkozást, és nem a könyvről, hanem általában a halakról kezdtek beszélgetni, hogy „mekkora és milyen hal volt életük legnagyobb fogása”. Az irodalomterapeuta szerint ez „lehetett volna egyszerű hárítás is, szerencsére azonban csak élményszerű alapot adott a regény megbeszéléséhez. A résztvevők egybehangzóan tiszteletüket fejezték ki az öregember erőfeszítéseiért, de a sikertelen befejezés miatt maradt bennük némi ellenérzés. Egyikük kiemelte, hogy szerinte nem elég elérni valamit (megfogni a halat), meg is kell tudni tartani, ezért ő összességében nem szimpatizál a főhőssel. Egy másik vélemény szerint az öreg vakmerően túl messze evezett a parttól, ezért ez volt a büntetése. Mások szerint az öreg kótyagos volt, napszúrást kapott vagy vénségére megbolondult, vagyis kétségbe vonták a józan ítélőképességét. Általában véve elmondható, hogy a sikertelennek bizonyuló karakterrel nem szívesen azonosultak. A főhőst nem a regény során megismert viselkedése alapján, hanem pusztán a végeredmény alapján ítélték meg. Vagyis véleményüket a végeredmény ismeretében, visszafelé irányuló logika alapján alakították ki. Ez a hozzáállás a bírósági eljárás analógiáját hordozza: a bíró az elkövetett tetteik miatt szab ki ítéletet, tekintet nélkül arra, hogy mi vezetett odáig, hogy így cselekedjenek. A fogvatartottak sokszor tetteiket nemes célzatúnak tekintik, s elvárják a bírótól, hogy ő is a szándékot értékelje, ne csak a végeredményt.”²⁷

A feltett kérdésre, miszerint melyik rész tetszett nekik a legjobban, mindenki a zárójelenetet emelte ki, azt a részt, amikor a fiú gondoskodik az öregről, amikor kávét visz neki, betakargatja stb.²⁸

A regényben szereplő fiú alakját a fogvatartottak felnagyították, fontosságát kiemelték. Egytől egyig szimpatikusnak tartották. Kovács Zsuzsanna elképzelhetőnek tartja, hogy ez azért van így, mert a hűséges fiúval akarnak azonosulni, ami egyben azt is jelenti, hogy „valahol van egy olyan szerettük, aki most nem lehet velük, amikor egyedül vívják a harcukat”.²⁹

A „Vajon mire tanít ez a regény?” kérdésre az elítéltek az alábbiakat válaszolták:

„Arra, hogy küzdjünk az álmainkért, arra, hogy ne adjuk fel, a tiszteletre, az alázatra.” Egy érdekes kérdés a hal karaktere volt. Összességében véve tisztelik a halat, mert az is kitartóan küzd az életéért. A halat ösztönlénynek tekintették, aminek nincsenek szándékai. Egyikük szerint ők maguk is ösztönlények: „mi is azok vagyunk, evés, ivás, szex, ez a fontos.”

Amikor szóba került, hogy az öreg halász még akkor sem engedi el a kötelet, amikor a keze begörcsöl, egyikük merengve hozzátette, hogy „az a baj, hogy minket sem engednek el”. Ez a hozzászólás a hallal történő identifikációt jelzi, ami szokatlan egy emberekről szóló történetben. Az egyik résztvevő elmondta, hogy végig azért szurkolt, hogy elszakadjon a kötél, maga sem tudja, miért.³⁰ Az irodalomterapeuta véleménye szerint azért ez volt a válasz, „mert a történetben a hal van szorult helyzetben, tehetetlen küzdelme fogvatartójával szemben kiválthatja a vele történő azonosulást. A szabad ember számára ez a történet az öreg halász kitartó küzdelméről szól, a fogvatartottak számára azonban ezek szerint szólhat a kifogott hal hosszú haláltusájáról is.”³¹

A TÁMOP program befejezése után is folytatta Kovács Zsuzsanna az irodalomterápiát a szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúaknál, és az alábbi műveket dolgozták fel:

Orwell: Állatfarm
Arany János: Toldi,
Arany János: Toldi estéje
Huxley: Szép új világ
Wass Albert: Elvész a nyom
Mark Twain: Jeanne d’Arc
Szabó Magda: Az őz

Észrevételek a börtönben végzett biblioterápiai tevékenységről

Kovács Zsuzsanna börtönpszichológus és biblioterapeuta szerint a fogvatartottak a „börtönben töltött idejük hasznossá tétele érdekében látogatják az irodalomterápiás csoportfoglalkozásokat”.³²

Véleményem szerint a biblioterápiára való jelentkezés hátterében számos más ok is állhat: a hasznos időtöltés mellett az okok között említhetjük még a cellából való kiszabadulást, a más rabtársakkal, nem csak a cellatársakkal való találkozást, sőt férfi csoportok esetében a női csoportvezető iránti érdeklődést. A tagok szempontjából tehát számos cél megtalálható a foglalkozásra jelentkezés mögött. A terápiás cél viszont ettől függetlenül sok kérdés körül foroghat. Az eddigi női elítéltekkel végzett biblioterápiás foglalkozásokon például célul tűzték ki a női identitás, a női életút és a női krízishelyzetek kérdéseit. Ezeken felül terápiás cél lehet még a türelem, a tolerancia, az olvasási és a szövegértési készségek, továbbá az önismeret fejlesztése is. Utóbbi tekintetében a biblioterapeuták azt tapasztalták, hogy a női elítéltek számára nehézséget jelenthet véleményt alkotni, érzéseket megfogalmazni, önmagukra reflektálni. A szépirodalom segítségével mindez fejleszthető.

E feladatok mellett azért arról se feledkezzünk el, hogy az elítéltek esetében mindenképpen szem előtt tartandó cél a reszocializáció, amelynek egyik eszköze lehet a proszocializáció kialakítása. Utóbbihoz a biblioterápia úgy nyújt segítséget, hogy az irodalmi szöveg megismerésével az elítélt olvasóként lehetőséget kap arra, hogy más szemszögből lássa „a problémáit, lehetővé teszi, hogy következmények nélkül átgondolhasson különféle megoldásokat, megismerjen más értékeket és életutakat”.³³ Az elítélteknek árnyaltabbá és egyben proszociálisabbá válhat a világképe, továbbá az emberszemlélete, életszemlélete és értékszemlélete. A sajátélmény előhívásával, ennek kimondásával és megbeszélésével pedig az elítélt „olyan önmagáról szóló tapasztalathoz jut, amely motorja lehet a személyiség és az életút pozitív irányú változásának”.³⁴

A korábbi foglalkozásoknál többnyire nem is elítéltekkel, hanem a korábbi jogszabályok szerint előzetes letartóztatásban (az új tv. értelmében csak letartóztatásban) lévő fogvatartottakkal dolgoztak a biblioterapeuták. Ezek a fogvatartottak nem elítéltek, hiszen bár büntetőeljárás hatálya alatt vannak, de még ítélet előtt állnak. Érvényes ekkor rájuk nézve az ártatlanság vélelme, és ezt csak a jogerős, bűnösséget megállapító ítélet döntheti meg. A biblioterápia alkalmazása céljából ennek azért van jelentősége, mert az „elkövetők” nem is biztos, hogy tettesek, rájuk vonatkozóan pozitív döntés, felmentő ítélet is születhet. A bizonyítási teher a bíróság vállát nyomja, vagyis senki sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Az eljárás e szakaszában még a Miranda-elv is érvényesül, amely kimondja, hogy a terheltnek nem kell vallomást tennie, erre ő nem kötelezhető.

Egy olyan terhelt esetében tehát, akit letartóztattak és ezért van bv. intézetben, több ok miatt nem szerencsés a biblioterápiás foglalkozás tartása az alábbi okok miatt:

Lehet, hogy „tagadásban” van, és aktívan védekezik;
„Tagadásban” van, és él a Miranda-elvben megfogalmazott hallgatás jogával;
Nem tud részt venni minden foglalkozáson, vagy azért, mert a védője éppen akkor ér rá, amikor a biblioterápiás csoportja találkozik, vagy azért, mert éppen akkor jut számítógéphez és a tárgyalására készül, vagy azért, mert kihallgatásra vitték, továbbá eljárási cselekményt foganatosítanak vele szemben, például tárgyalásra kell mennie, vagy azért, mert átszállították egy másik bv. intézetbe.

Ezeket a korlátozó okokat az eddigi biblioterápiás foglalkozások nem vették figyelembe. A szakirodalomban folyamatosan fogvatartottakról írnak, és csak a figyelmes és hozzáértő olvasó veszi észre, hogy itt letartóztatott, tehát még nem elítélt személyekről van szó, akiknél teljesen más a sajátélmény, attól függően, hogy „beismerésben” vannak-e, vagy sem, aktívan védekeznek-e, vagy passzívan, élve a hallgatáshoz való jogukkal.

Gyakran olvasható a szakirodalomban olyan kifejezés és mondat, hogy a fogvatartott elítéltek, akik még ítélet előtt állnak. Fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt állna, nem létezik. A fogvatartott és ítélet előtt álló személy nem képzavar, csak a fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt áll mondat nem felel meg a valóságnak. (A fogvatartott kifejezés magában foglalja a letartóztatott és a szabadságvesztését töltő személyt egyaránt.) Az ítélet előtt álló fogvatartott igazából a letartóztatott személy, aki ellen büntetőeljárás van folyamatban. A fogvatartott elítélt pedig a jogerős ítélet kimondása után szabadságvesztését töltőkre vonatkozik. A zavart az okozza, hogy a bv. intézetekben biblioterápiás foglalkozást tartók nem jogászok, ezért ezeket a különbségeket nem értik, nem tudják, ráadásul 2015-ben a jogszabály is alaposan megváltozott, és ezt sem követi senki közülük. Nem ártana ezért a cikkek/tanulmányok megjelenése előtt bevonni egy jogi lektort, aki a tévedéseket korrigálná. Persze mondhatnánk azt is, hogy a biblioterápia szempontjából ezek nem lényeges kérdések, de ez tévedés, hiszen teljesen mást hív elő sajátélményként egy letartóztatásban lévő fogvatartott, aki minden energiáját a védekezésre használja, mint egy már elítélt személy, aki talán éppen az általa elkövetett bűnt dolgozza fel, vagy már készül a szabadulásra.

A kriminálandragógia és a biblioterápia találkozása

Kovács Zsuzsanna börtönben végzett biblioterápiája a TÁMOP program keretében is kiválóan működött. Ez összefügg azzal is, amit Béres Judit és Csorba-Simon Eszter a másodlagos fejlesztési célok között említ, miszerint az olvasás népszerűsítése, az anyanyelv fejlesztése, a műveltség és az esztétikai érzék gyarapítása a börtönben lévők esetében hozzájárulhat ahhoz, hogy a fogva lévők az írási és olvasási nehézségeikkel megküzdjenek, a hiányos műveltségüket kiegészítsék.³⁵

Amennyiben a fejlesztő biblioterápia másodlagos célja „az olvasás népszerűsítése és megszerettetése, az olvasási és szövegértési készségek fejlesztése”³⁶ , akkor ennek kapcsán érdekes összefüggésre figyelhetünk fel a biblioterápia és az Európai Unió Élethosszig tartó tanulás (továbbiakban: Lifelong learning) programja kapcsán. Mivel ez utóbbi a mostani pályázati projektek kiemelt célcsoportjai között szerepel, ezért a biblioterápiával való összekapcsolása, ahogy a TÁMOP programok esetében is, a jövőben kedvezően hathatnak a börtönben végezhető biblioterápiás tevékenységre.

Mivel a büntetés-végrehajtás legújabb szabályozási rendszere idegenkedik az alternatív foglalkozások zárt intézményen belüli alkalmazásától, ugyanakkor az EU direktívái között megjelenő Lifelong learning-program olyan pluszjogokat biztosít az elítélteknek, amelyek elvétele nem csak az EU joganyagát sérti, de beleütközik a strasbourgi kánonba is. Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos esetben kimondta ugyanis az emberi jogok megsértését a büntetés-végrehajtáson belül is, amely többször összefüggött az oktatáshoz, a művelődéshez való jog megsértésével. Amikor egy elkövetőt szabadságvesztésre ítélnek, ezzel együtt nem fosztják őt meg a tanuláshoz való jogától. A Lifelong learning joga nemcsak a szabad embereket illeti meg, hanem a börtönbüntetésüket töltő elítélteket is.

Az elítéltek a Covid19-járvány megjelenésével, az ezzel járó pluszkorlátozásokkal „dupla rácsot” kaptak, így kétszeresen érezhetik magukat bezárva. A szabadságvesztés mellett ugyanis a jelenlegi helyzetben lévő tilalmak rájuk úgy hatnak ki, hogy megszűntek a családi (vagy baráti) látogatások, de a börtönpszichológusok által tartott foglalkozásokat sem engedélyezik. Nincsenek olvasókörök, irodalomterápia foglalkozások, és az egymás közötti kommunikációs lehetőség is minimális szintre zsugorodott. Mindezeken túlmenően korlátozott lett az elérhető szolgáltatás, sőt kevesebb a munkalehetőség is. A felnőttneveléshez tartozó börtön-oktatás is szünetelt a korlátozások miatt.

Mindezek pedig beleütköznek az európai normákba. Az Európa Tanács 2011-ben kinyilvánította, hogy az élethosszig tartó tanulás joga az elítélteket ugyanúgy megilleti, mint a bv. intézeten kívüli felnőtteket. Amikor ugyanis a bíróság ítéletével megfoszt valakit a szabadságától, az oktatáshoz való jogát nem veszi el. Ahogy Sz. Molnár Anna is írja, „az élethosszig tartó oktatás és az életen át tartó tanulás alanyi jog, valamint alapvető szükséglet minden civilizált társadalomban”,³⁷ beleértve mindenkit, az elítélteket is.

A közös európai börtönszabályok kimondják: Minden büntetés-végrehajtási intézetnek törekednie kell arra, hogy lehetőséget biztosítson minden fogvatartott számára olyan oktatási programokban való részvételre, amelyek a lehető legteljesebbek, és amelyek megfelelnek egyéni szükségleteiknek, törekvéseik figyelembevételével.

A jelenlegi helyzet viszont bizonyos kötelezettségek alól feloldja a tagállamokat. Most éppen ennek vagyunk tanúi, de talán a járvány elmúltával újra kiteljesednek az elítéltek oktatáshoz való jogai; ezek – véleményem szerint – a digitális oktatásra és online biblioterápiás foglalkozásokra áttéréssel most is megvalósulhatnának. Mindenképpen a digitális tudás és a változásokhoz való alkalmazkodás fejlesztése a fejlődés kulcsa.

Paul Downes³⁸ szerint a jelenlegi problémák több tagállamot is érintenek, de a mostani helyzetben a meglévő akadályok az alábbi megoldások segítségével leküzdhetők lennének:

a)A börtön épületszárnyainak használata

b) A börtönök közötti integráció

c) Oktatói támogatás a folyamatos szakmai fejlődéshez/együttműködéshez

d) Az oktatás és a munka egyenlő státusza

e) Interneten keresztüli hozzáférés a tanuláshoz

f) A nemzeti stratégiák fókuszának megváltoztatása³⁹

Az Európai Unió EPALE⁴⁰ nevű platformja lényeges információforrás, számos érdekes anyagot és cikket kínál a felnőttképzéssel és benne alternatív olvasási, szövegértési programokkal kapcsolatban. A Covid19-válság idején különösen fontos szerepe lehet ennek, mert a felnőttképzésben szereplő oktatóknak, foglalkozásvezetőknek nyújt segítséget abban, hogy a távoktatás, távfoglalkozás szakértői lehessenek. Több webinárium is elérhető itt, s ezek segítségével tapasztalatokat és jó gyakorlatokat is lehet cserélni. Mindenki ugyanazokkal a kihívásokkal néz szembe, mégis másképp reagál a nehézségekre.

Az EPALE magyar szerve a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Hivatal; az Innovációs és Technológiai Minisztérium irányítása alatt áll, és az egész országra kiterjedően ellátja a szakképzéssel és felnőttképzéssel kapcsolatos feladatokat.

Az EuroPris⁴¹ olyan európai hálózati szervezet, amely elősegíti az együttműködést, a kölcsönös tanulást és az európai börtönszolgálatok bevált gyakorlatainak cseréjét.⁴²

Fontos intézmény Európában az Európai Börtönoktatási Egyesület (EPEA)⁴³ és az Európai Büntetés-végrehajtási Oktatási Intézmények Hálózata (EPTA)⁴⁴ , amely szervek a kriminálandragógia módszereivel igyekeznek a bv. intézeteken belül folyó oktatást segíteni. Az EPEA például éppen a mostani világjárvány alatt nyílt levélben fordult a börtönökben folyó oktatás érdekében az európai igazságügyi minisztériumokhoz, hogy minden lehetséges módon támogassák az oktatási tevékenység folyamatosságát a büntetés-végrehajtási intézetekben, és levélben szólította fel az igazságügyi minisztereket, hogy távoktatással támogassák az országbeli börtönök oktatási programjait, a fogvatartottak tananyagokhoz való hozzáférését és az oktatóikkal való folyamatos kapcsolattartást.⁴⁵

Svájc és Norvégia, bár nem tagjai az EU-nak, mégis szoros közösségben állnak a tagállamokkal. Ez a börtönprogramok terén is megnyilvánul, különös tekintettel a büntetés-végrehajtási szervezeteken belül működő felnőttoktatásra. Ez a két ország olyan jól tudta/tudja megoldani a bv. intézeteken belüli oktatást, még a pandémia idején is, hogy érdemes a norvég és a svájci modellt beépíteni a nemzeti börtönoktatási tervbe.

Norvégiában például az elítéltek kis lakóegységeken belül dolgoznak, az őrök neve biztonsági személyzet, és leginkább coach szerepük van. Minden fogvatartott számára biztosított az internet, ezért számos online tanulási forma elérhető. Svájcban a börtönökben oktatók nem állami alkalmazottak, hanem non-profit szervezetek dolgozói. Így a bv. intézetekben folyó tanulás nem az állami oktatási rendszer része, hanem ettől teljesen független saját részleg.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, OKRI; megbízott oktató, PPKE JÁK

Vádkorrekció a büntetőeljárásban, különös tekintettel a magyar és a német megoldásra

Szerző(k): Farkas Krisztina, Kiss Anna

A hazai büntetőeljárási jog egy új jogintézménnyel, az ún. kiegészítő pótmagánváddal lett gazdagabb, amely a vádkorrekció eszközeként kíván fellépni a korrupcióval, a közhatalom gyakorlásával kapcsolatos kiemelt bűncselekmények, a közpénzek és az uniós pénzek jogellenes felhasználása ellen. Mivel nem rendelkezik gyökerekkel a magyar büntetőeljárási jogban, ezért a magyar Be. nóvumként vezette be. Tanulmányunkban ezt az új megoldást kívánjuk elhelyezni a vádkorrekciós eszközök rendszerében, bemutatva annak alapvető jellemzőit, kitérve a német jog által kínált megoldásra is.

Járulékos magánvád

A járulékos vagy szubszidiárius magánvád a közvádra üldözendő bűncselekmények esetében az ügyészi vádmonopóliumot áttörő jogintézmény, a sértetti vádképviselet sajátos formája, amikor a közvádra üldözendő bűncselekmények esetében magánszemély érvényesíti a bírói úthoz való jogát. Az ügyészi tétlenség korrekciójára egyes államokban¹ a járulékos magánvád (mellékmagánvád és pótmagánvád) intézményeit vezették be. Mindkét esetben csak a természetes személy sértett élhet ezzel, és csak azoknál a bűncselekményeknél, ahol van sértett.

A jogintézmény gyökerei a skót és az azt recipiáló osztrák jogi szabályozásra nyúlnak vissza. Skóciában a vád képviselete, csakúgy, mint Európa legtöbb jogrendszerében, az ügyészség feladata volt. A vádmonopólium korrekciójaként viszont megengedték, hogy a sértett a vád képviseletét átvegye. Lényegében ezt a megoldást² követi az 1896. évi Bp.³ , amikor lehetőséget ad a sértettnek, hogy közvádlói tétlenség esetén a vádat tovább vigye, és pótmagánvádlói minőségben eljárjon a büntetőperben. Erre a jogintézményre itt is az ügyészi vádmonopólium korrekciója miatt volt szükség: akkor, amikor az ügyész, bár „a bűnperre törvényes ok van, nem emel vádat, vagy az emelt vádat parancsoló ok nélkül elejti, akkor mulasztása, illetőleg a helytelen vádelejtés teljesen útját fogja vágni a büntető igazságszolgáltatás menetének”⁴ .

Mellékmagánvád

A mellékmagánvád az ügyésszel együtt végzett sértetti vádképviselet. Két fajtája létezik: az együttes és a kisegítő magánvád. Az előbb említett típus a főmagánvádhoz kapcsolódik. Azt az esetet szabályozza, amikor a magánvádas eljárásban a közvádló „belép” az eljárásba, de ez a sértett vádlói pozícióját nem érinti, mivel továbbra is megilletik őt az ügyféli jogok; az ügyész mellett gyakorolja a vádló jogait. A kisegítő magánvád esetében a közvádra üldözendő bűncselekményeknél, az ügyész mellett a sértett részt vehet a vád érvényesítésében. Ennek speciális esete a vádkikényszerítés, amely nálunk „kiegészítő pótmagánvád”-ként híresült el.

Pótmagánvád

A pótmagánvád közvádra üldözendő bűncselekmények esetében az ügyészi tétlenség ellenszere abból a célból, hogy a magánszemély érvényesíthesse a bírói úthoz való jogát.

2022 novemberében a magyar jogászok „kiegészítő pótmagánvád”-nak nevezték el azt az új jogintézményt, amit a média „vádkikényszerítés”-nek hív, a törvény viszont inkább csak körbeírja ezt. A Be. alapján ez egy olyan sajátos jogintézmény, amely meghatározott – a közhatalom gyakorlásával és a közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt – bűncselekmények esetében ad lehetőséget a bírósági útra. Abban az esetben, ha a nyomozó hatóság vagy az ügyészség a feljelentést elutasítja, vagy az eljárást megszünteti, akkor felülbírálati indítvány útján a bírósághoz lehet fordulni a nyomozás elrendelése, folytatása iránt, feltéve hogy a nyomozó hatóság vagy az ügyészség a felülbírálati indítványnak nem adott helyt.

Németország

A mellékmagánvád Németországban lényegében a kisegítő magánváddal azonos. Lehetőséget biztosít a sértettnek a vádmonopóliummal szemben bizonyos korrekcióra. Nem azt jelenti, mint nálunk a pótmagánvád, amikor a sértett az ügyész tétlensége miatt, a közvádló helyett – és nem mellette – jár el. Németországban nincs lehetőség pótmagánvádra. Ehelyett a vádkikényszerítés működik. (Korábban nálunk is felmerült ennek a lehetősége, de ezt a jogszabály megfogalmazói – Király Tibor, Bárd Károly stb. – elvetették, és helyette a pótmagánvád jogintézményét vezették be.)

Az StPO⁵ 172. §-a értelmében, ha az ügyész megszünteti a nyomozást, akkor a sértettnek jogában áll ún. „vádkikényszerítési” eljárást kezdeményezni, amelynek következtében – rendszerint – ugyanúgy sor kerül bírósági eljárásra, mintha az ügyész már eredetileg is vádat emelt volna. E processzusnak egyébiránt a gyakorlatban nincs nagy jelentősége, mindazonáltal „sokat mondó jogalkotói gesztusként” értékelhető a sértett irányába.

A vádkikényszerítési eljárásról (Das Klageerzwingungsverfahren: StPO 172–177 §)

Az eljárás kettős célt szolgál. Egyrészt a legalitás elvének bírói kontrolljaként funkcionál, másrészt a sértett védelmét szolgálja⁶ , konkrétan azon sértetti érdeket, hogy megtörténjen a vádemelés, és eljusson az ügy a bírósági szakaszba.

Az ügyészség vádmonopóliuma nem sérül, mivel nem a kérelmező emel vádat, hanem a bírósági határozat meghozatalára irányuló kérelemmel az érhető el, hogy az ügyészség kénytelen legyen vádat emelni.⁷ Az eljárás Detlef Burhoff megfogalmazásában egy „közbenső fellebbezésnek tekinthető a bírósági szakasz felé vezető úton”⁸ .

A sértett sem minden bűncselekmény esetében élhet ezzel a lehetőséggel. Kizárt a magánvádas eljárásban, továbbá akkor, ha az ügyész az StPO diverziós rendelkezési alapján [153. (1) bek.; 153a § (1) bek. 1., 7. mondat; 153b § (1) bek.; 153c–154 § (1) bek.; 154b §; 154c §] szünteti meg az eljárást. A vádkikényszerítéssel folytatott eljárás tehát kivételes esetekre korlátozódik.⁹ Gyakorlati jelentősége az eljárásnak relatíve csekély, inkább a preventív hatása bír jelentőséggel.¹⁰ Évente mintegy 2500 vádkikényszerítési eljárás van folyamatban a tartományi felsőbíróságokon.¹¹ Ezek közül csak kevés sikeres (az eljárások kb. 10%-a), ami nagyrészt annak köszönhető, hogy a kérelem általában nem felel meg az StPO 172 § (3) bekezdésében foglalt tartalmi követelményeknek.¹²

Az eljárásra a tartományi felsőbb bíróságok rendelkeznek hatáskörrel.

Az ügyész nyomozás befejezését követő, eljárást megszüntető határozata ellen [StPO 170. § (2) bek. 1. mondat] a sértett a határozat közlésétől számított két héten belül jogosult panasszal élni.

Az eljárás három szakaszból áll. Elsőként az ügyész az eljárást megszünteti, és az arról szóló határozatát közli a gyanúsítottal [StPO 170. § (2) bek., 2. mondat] és a sértettel (StPO 171. §). Ezt követően, a határozat közlésétől számított két héten belül a sértett jogosult panasszal élni [StPO 172. § (1) bek., 1. mondat]. Az ügyészség a határozatot orvosolhatja (StPO 172. §), vagy az ügyész felterjeszti a panaszt a Legfőbb Ügyészségre. A Legfőbb Ügyészség is kétféle döntést hozhat: helyt ad a panasznak, vagy elutasítja azt.¹³ A harmadik szakaszban a sértett az elutasító határozat ellen a közléstől számított 1 hónapon belül kérelmet nyújthat be a bírói döntés iránt a tartományi felsőbírósághoz [StPO 172. § (2)–(4) bek.]. A bírósági határozat iránti kérelemben fel kell tüntetni azokat a tényeket, amelyek a vádemelést megalapozzák, és meg kell jelölni a bizonyítékokat. A bíróság döntésének előkészítéseként a bíróság nyomozást rendelhet el, vagy más bíróságot megkereshet [StPO 173. § (3) bek.].

A legvégső fórum a tartományi felsőbíróság. Ez vagy elutasítja a kérelmet (StPO 174. §), vagy elrendeli a vádemelést (StPO 175. §). Az utóbbi esetben mondható el, hogy a vádkikényszerítési eljárás sikerre vezetett, és a bíróság elrendelő határozata alapján sor kerül a vádemelésre.

Ha nincs elegendő ok a vádemelésre, a bíróság elutasítja a kérelmet [StPO 174. § (1) bek.]. Ha a bíróság a vádlott meghallgatását követően a kérelmet megalapozottnak találja, akkor dönt a vádemelésről. E határozat végrehajtásáért az ügyészség felel (StPO 175. §). A bíróság határozatának tartalmaznia kell az ügyész számára elengedhetetlen vádirati elemeket.

Az ügyész nyomozás befejezését követő, eljárást megszüntető határozata elleni formális panasz mellett a sértettnek lehetősége van az általános, az ún. szolgálati felügyeleti panasz (Dienstaufsichtsbeschwerde, StPO 176. §) benyújtására is, ha az ügyész nem orvosolta a panaszt. Ez jóval rugalmasabb szabály, sem időhöz, sem formához nincs kötve, illetve nem csak a sértett élhet vele.¹⁴

Németországban az ügyészi korrekcióként jelen lévő mellékmagánvád nem jelenti a szerepek újraosztását. Bár ezen esetekben a sértettet ügyféli jogok illetik, az ügyész szerepe ugyanúgy megmarad. Amikor bevezették Németországban a mellékmagánvád jogintézményét, akkor ezt azért tették, hogy elismerjék: bizonyos bűncselekmények esetén a sértett személyisége mélyebben és jobban sérül, ezért különleges jogokra van szüksége. Az aktív részvétellel elégtételt kap a sértett az államtól. Közvetlenül hallhatja a vádlott vallomását, védekezését és benne a saját szerepére, illetve a közreható magatartására tett utalásokat, ezekkel szemben szemtől szemben védekezhet.

A mellékmagánvádlóként eljáró sértett tehát ügyfél, akit a jelenléti jog mellett általános indítványozási és kérdezési, valamint az iratokba való betekintési jog illet meg. Ez utóbbit jogi képviselő útján gyakorolhatja.

A mellékmagánvádra jogosult sértettek helyzetét tovább erősíti a bíróság azon kötelezettsége, hogy a sértettet értesítenie kell a tárgyalás kitűzésének idejéről. A sértettnek joga van továbbá arra is, hogy kérésére tájékoztassák őt az eljárás kimeneteléről. Az ezzel kapcsolatos szabályozások viszont már egy következő kérdéskörbe, a tájékoztatási jogokhoz tartoznak.

Magyarország

Pótmagánvád

Korábban a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) 2004 szeptemberében a 3/2004. számú jogegységi határozatában egyrészt kimondta, hogy az államnak a vagyoni sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásában helye van pótmagánvádnak, feltéve hogy a jogintézmény törvényben meghatározott feltételei fennállnak. Kimondta másrészt, hogy az államot – mint sértettet – pótmagánvádlóként az a szerve képviseli, amelynek érdekkörét a cselekmény érintette. Ez lehet állami vállalat (Ptk. 31. §), egyéb állami gazdálkodó szerv (Ptk. 35. §), vagy költségvetési szerv (Ptk. 36. §). A pótmagánvádat az e szervek képviseletére jogosult személyek [Ptk. 31. § (6) bek. és 36. § (2) bek.] terjeszthetik elő.

A jogegységi határozat egyértelműen deklarálja, hogy az ügyészség, egyrészt helyzetéből adódóan, másrészt pedig a 3/2004. (II. 17.) AB határozatnak megfelelően, széles körű függetlenséggel rendelkezik. Ezért szükséges, hogy az állami vagyon sérelmével járó bűncselekmények miatt indított büntetőeljárásban is elismerjék a pótmagánvádlói jogosultságot. Az ügyészség tévedése vagy mulasztása e nélkül ugyanis nem orvosolható. A bírák véleménye szerint a jogalkotó erre is gondolt, amikor visszaállította a pótmagánvádat, mert – a jogállami követelményeknek megfelelően – szűkíteni akarta az ellenőrizhetetlen hatalom körét.

Az Alkotmánybíróság 2005 novemberében, a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatával megsemmisítette a Legfelsőbb Bíróság 3/2004. BJE határozatát, mert azt alkotmányellenesnek találta. A döntés értelmében az állami szerv pótmagánvádlóként nem léphet fel a büntetőeljárásokban.

A határozat indokolásából megtudjuk, hogy az ügyészség mellett más állami szerv azért nem képviselheti a büntetőeljárásban a vádat, mert ez a vádlói közhatalom megkettőződéséhez vezetne, és sértené az ügyészségnek az Alkotmányban kijelölt helyét, valamint a hatalommegosztás elvét.

Az Alkotmányból eredő követelmény, hogy az ügyészségen kívül más közhatalmat gyakorló állami szervezet ne kerülhessen vádlói pozícióba. Amennyiben ilyen szervet pótmagánvádlóként beengednénk az eljárásba, akkor ezzel azt érnénk el – hangsúlyozza a határozat –, hogy az államhatalom akkor is felléphetne, ha az Alkotmányban erre feljogosított ügyészség azt indokolatlannak és alaptalannak tartja. Ez pedig jogállamban nem megengedhető, mert az államhatalom túlsúlyához vezet.

Természetesen nincs annak akadálya – jegyzi meg zárójelben az Alkotmánybíróság –, hogy közhatalommal rendelkező állami szervezet sértett magánfélként fellépjen, és polgári jogi igényt terjesszen elő.

Kiegészítő pótmagánvád

Új fejezetet nyitott a történelem a Be. életében, és 2022 november 15-től új fejezettel (CV/A) egészült ki a kódex, amely egyfajta vádkikényszerítést jelent, bár a jogszabály nem nevezi nevén az új jogintézményt, hanem meghatározott, kiemelt bűncselekmények esetén történő eljárásnak nevezi (Be. 817/A–W. §)

A jogintézmény bevezetésére az Európa Bizottság jogállamisági jelentése kapcsán került sor. A Bizottság a jelentésben Magyarország felé ajánlásokat fogalmazott meg – többek között – a korrupció, a közpénzek, illetve az uniós pénzek jogszerű felhasználását sértő cselekmények elleni büntetőjogi igényérvényesítés ellenőrzöttebb, hatékonyabb fellépése érdekében.¹⁵

Az új jogintézményt „A kondicionalitási eljárással összefüggésben a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény módosításáról” szóló 2022. évi XLI. törvény iktatta be külön eljárásként – nem véletlenül – a pótmagánvádas eljárást követően, a vádkorrektumok egyik eszközeként.

Az eljárás kétféle konstrukciót tartalmaz. Az első rész egyfajta vádkikényszerítési eljárást takar, amely a büntetőeljárás lefolytatását elutasító nyomozó hatósági vagy ügyészségi döntés bírósági korrekcióját jelenti eljárási eszközökkel, aminek következtében a nyomozás a megfelelő irányban folytatódik. A szabályozás második része ezen túlmenően „kívülálló” személyek számára biztosítja, hogy közösséget érintő kiemelt bűncselekmények esetén vádindítvány benyújtásával bírósághoz forduljanak és a vádat képviseljék, amennyiben az állami bűnüldöző szervek arra nem hajlandóak, vagy ezt nem látják megalapozottnak.¹⁶

Az új fejezet pontos címe: Eljárás közhatalom gyakorlásával vagy közvagyon kezelésével kapcsolatos kiemelt bűncselekmények esetén. Ezek a kiemelt bűncselekmények az alábbiak:

a korrupciós bűncselekmények (kivéve az enyhébben minősülő eseteket);
a hivatali visszaélés, kivéve ha azt a törvényben felsorolt intézmények nem vezető beosztású hivatalos személye követte el;
a vagyon elleni bűncselekmények Be. által kiemelt tényállásai;
a költségvetést károsító, a Be.-ben felsorolt bűncselekmények;
a versenyt korlátozó megállapodás közbeszerzési és koncessziós eljárásban.

A meghatározott bűncselekményekkel összefüggésben elkövetett bűnszervezetben való részvétel és pénzmosás esetén is folytatható az eljárás.

A sértett és a feljelentő mellett más természetes és jogi személy, tehát „kívülállók” is benyújthatnak felülbírálati indítványt azzal, hogy a sértett és a feljelentő prioritást élveznek. Nem illeti viszont meg a fenti bűncselekmények esetében sem az adott ügy bíróság elé vitelének joga

a terheltet;
a védőt;
az állami vagy közhatalmat gyakorló szervet.

A Be. értelmében a felülbírálati indítványt előterjesztő, illetve a vádindítvány képviseletére jogosult személy jogi képviselete kötelező, és nemcsak az indítványt, hanem bármilyen észrevételt, bejelentést is a jogi képviselő útján lehet megtenni.

Nincs helye felülbírálati indítvány benyújtásának, ha a feljelentett vagy a terhelt fiatalkorú, valamint akkor sem, ha az elkövető büntethetőségét, illetve a cselekmény büntetendőségét gyermekkor vagy kóros elmeállapot zárja ki, továbbá a bűncselekmény elkövetésével fedett nyomozó, a leplezett eszközök alkalmazására feljogosított szerv tagja vagy titkosan együttműködő személy gyanúsítható megalapozottan, és az ügyészség ezért utasította el a feljelentést vagy szüntette meg az eljárást.

A felülbírálati indítvány benyújtására a jogszabály egy hónapot biztosít. A sértett és a feljelentő esetében ez határidő a nem anonimizált határozat kézbesítésekor kezdődik, a kívülállóknál pedig akkor (feltéve, hogy a sértett vagy a feljelentő nem élt ezzel a jogával), amikor az anonimizált határozat megjelenik a határozatot hozó szerv hivatalos oldalán.

A felülbírálati indítványt meg kell indokolni és ahhoz csatolni lehet a rendelkezésre álló, az indítványozó álláspontja szerint az ügyben bizonyítandó tény bizonyítására alkalmas adatokat, iratokat, nyilatkozatokat.

A határozatot hozó szerv kétféle döntést hozhat: 1) ha a felülbírálati indítványt alaposnak tartja, maga korrigálja a határozatot, azaz azt hatályon kívül helyezi, és a nyomozást elrendeli, vagy az eljárás folytatását rendeli el; 2) ha nem tartja alaposnak az indítványt, az iratokat a felettes szervhez felterjeszti.

A felettes szerv szintén kétféle döntést hozhat: 1) ha a felülbírálati indítványt alaposnak tartja, maga dönt a határozat korrekciójáról; 2) ha nem tartja alaposnak az indítványt, akkor az indítványt, az ahhoz csatolt iratokat és az ügyiratokat, az indítvánnyal kapcsolatos esetleges észrevételeivel együtt megküldi a bíróságnak.

A felülbírálatról a nyomozási bíró hoz döntést (Budai Központi Kerületi Bíróság Nyomozási Bírói Csoportjának nyomozási bírája jár el kizárólagos illetékességgel), így valósul meg a feljelentést elutasító vagy eljárást megszüntető határozat eddig nem létező bírói felülvizsgálatának a lehetősége.¹⁷ A szabályozás új abban a tekintetben is, hogy a nyomozási bírónak arról kell döntenie, hogy a nyomozó hatóságnak vagy az ügyészségnek az eljárás lefolytatásának elutasításáról szóló határozata, az abban tett megállapítások megalapozottak-e, illetve teljeskörűek-e.¹⁸ A nyomozási bíró mérlegelési szempontjai kapcsán a másodfokú bíróságnak az elsőfokú ítélet felülbírálatával kapcsolatban szabályozott szempont- és fogalomrendszerét veszi alapul.¹⁹

A bíróságnak a döntésre egy hónap áll rendelkezésre (kivételes esetekben három hónap). A bíróság – az eljárás előző szakaszaihoz hasonlóan – 1) az indítványt elutasítja; vagy 2) ha a felülbírálati indítvány eredményes, a megtámadott határozatot hatályon kívül helyezi és az eljárás folytatását elrendeli. Utóbbi esetben, ha az ügyészség vagy nyomozó hatóság újfent megszüntető határozatot hoz, ismételt felülbírálati indítványt nyújtható be, de már csak a korábban felülbírálati indítványt előterjesztő személy által. Az ismételten megalapozott felülbírálati indítvány esetén nyílik meg a lehetőség az előterjesztő számára, hogy vádindítványt nyújtson be. Az előterjesztő „laikus vádlóként” képviseli a vádat a bírósági eljárásban, a szükséges jogi tudást a kötelező jogi képviselet biztosítja.

A Be. általános szabályaitól eltérő rendelkezések vonatkoznak továbbá a vádindítvány megalapozottságának vizsgálatára, a bírósági eljárás szabályaira, a fellebbezésre, a bűnügyi költségre és a rendkívüli jogorvoslatokra (utóbbinak azok alkalmazását kizárja).

Az eljárás során végig rövid határidőket tűz a törvény az eljárás időszerűségének biztosítása érdekében. További jellemző, hogy a jogalkotó az eljárás teljes menetében nagy hangsúlyt fektet a személyes adatok védelmére. Szintén fontos szempont a kötelező jogi képviselet.

Alkotmányossági kérdések a vádkorrekcióval kapcsolatban

Az eljárás a vádkorrekció egyik eszközeként két vonatkozásban vet fel alkotmányossági kérdést, ezért az Országgyűlés az elfogadott, de még ki nem hirdetett törvényt megküldte az Alkotmánybíróságnak előzetes normakontrollra. A szabályozással kapcsolatos alkotmányossági kérdés szerint az ügyészségen kívül más személy azon jogosultsága, hogy vádat emeljen valakivel szemben a bíróság előtt, összhangban van-e az Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdésében deklarált ügyészségi vádmonopólium elvével. A princípium szerint az ügyészség mint közvádló az állami büntetőigény kizárólagos érvényesítője. A vádkorrektívum bevezetésének alkotmányos lehetőségén túl felmerül annak a vádmonopóliumhoz való viszonya. Az Alkotmánybíróság az indítvány alapján a 28/2022. (XI. 8.) AB határozatában értékelte az új korrekciós szabályozás alapjait.

Az új szabályozás dogmatikai, eljárásjogi szempontból a pótmagánvádas eljáráshoz áll legközelebb, így a jogalkotó és az Alkotmánybíróság is kiemelt figyelmet szentelt az Alkotmánybíróság pótmagánvádas eljárás kapcsán korábban kialakított alkotmányossági szempontjainak.²⁰ Az AB gyakorlatában a vádkorrekció (pl. pótmagánvád) mellett foglalt állást. Az Alkotmánybíróság joggyakorlata szerint az ügyész közvádlói monopóliuma járhat a sértettek érdekeit befolyásoló hátrányos következményekkel, amely hibák elhárításának és hiányosságok kiküszöbölésének módja a jogalkotó által létrehozott vádkorrektívumok rendszere.²¹

Az új szabályozás nem helyettesíti az ügyészség közvádlói funkcióját, azt csak kiegészíti, illetve szükség esetén kiterjeszti, s mint ilyen, az ún. vádkorrektívumok kategóriájába tartozik.²² A vádkorrektívumnak minősülő eljárás jellegét vizsgálta az Alkotmánybíróság. A pótmagánvád kapcsán korábban is kifejtette, hogy az Alaptörvény 29. cikkében rögzített kizárólagosság az állam „elsőbbségét” fejezi ki a büntetőigény érvényesítése tekintetében. Ha az állam e jogával nem kíván élni, úgy ez a kizárólagosság is megszűnik. Ugyanakkor, ha az ügyészség az állam e jogával élni kíván, úgy az ügyészség kizárólagos hatáskörrel rendelkezik, vagyis más állami szerv ilyenfajta jogosítványokat nem gyakorolhat az ügyészségen kívül.²³ Az Alkotmánybíróság a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatban kiemelte, hogy „[a] pótmagánvád a modern kontinentális államok büntetőeljárási modelljeit jellemző ügyészi vádmonopólium korrektívumának egyik formája […] A büntetőigény érvényesítésére vonatkozó felhatalmazás kizárólagosságát ugyanakkor maga a jogalkotó oldotta fel a pótmagánvád jogintézményének bevezetésével”²⁴ . A jogalkotót nem köti tehát olyan alkotmányos követelmény, amely a pótmagánvád mint vádkorrektívum kizárólagos alkalmazását írná elő, vagyis a vádmonopóliumból származó esetleges anomáliák ellensúlyozására a jogalkotó egyéb vádkorrektívumot is alkalmazhat.²⁵

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, ha az ügyészség az újonnan bevezetett eljárásban úgy foglal állást, hogy nincs helye az állami büntetőigény érvényesítésének, és ha ilyen esetben a jogalkotó más – nem közhatalmat gyakorló – jogalanynak mégis biztosítja a bíróság előtti fellépés lehetőségét, azzal nem sérül a vádmonopólium Alaptörvényben foglalt követelménye.²⁶ A pótmagánvád intézményére vonatkozóan megfogalmazott alkotmányos követelmény szerint azonban egyetlen közhatalmi funkcióval rendelkező szervezet sem veheti át az ügyészségtől a vádemelés és vádképviselet közhatalmi jogkörét. A közhatalommal nem rendelkező természetes és jogi személyek fellépésének lehetősége más: ezekben az esetekben fogalmilag nem lehet szó a vádlói közhatalom megkettőzéséről.²⁷

Zárógondolatok

A jogalkotó egy egyedi és a magyar jogrendszerben eddig nem ismert eljárásjogi lehetőséget teremtett a közpénzek védelme érdekében fellépő jogalanyok számára, hogy a felülbírálati indítvány, illetve a vádindítvány benyújtásával büntetőigény érvényesítőjeként lépjenek fel, és a bíróság eljárását kezdeményezzék.²⁸ Az eljárás az Alkotmánybíróság döntése értelmében megfelel az alkotmányossági követelményeknek. (Kérdés persze, hogy a bonyolultan megfogalmazott eljárási szabályok között, akár ügyvéd segítségével, eligazodhat-e a fellépni kívánó polgár, és el tud-e jutni a bírói útig.)

Egy többlépcsős eljárásról van szó, amelyben a határozatot hozó nyomozó hatóságnak, ügyészségnek több lépcsőben alkalma van a határozatának korrekciójára. A jogintézmény – mintegy „kiegészítő pótmagánvádként” – ötvözi a pótmagánvád, az actio popularis, valamint a vádkikényszerítés jegyeit.

A magyar állampolgárok számára idő kell, hogy tudatosuljon a Be. által kínált új lehetőség. A szabályozás bonyolultságát, illetve a kérelmező „laikus” voltát hivatott ellensúlyozni a jogi képviselet kötelezővé tétele, illetve a jogalkotó által nyújtott más garanciák.

Az eljárás bevezetésével több lehetőség kínálkozhat arra, hogy az ilyen bűncselekmények elkövetése ne maradjon jogkövetkezmények nélkül, és a bűncselekmények feltárására újabb csatornák nyíljanak – de ne feledjük, minden jog annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A jogállamiság elérése és megtartása ugyanis nemcsak a szabályozáson múlik, hanem azon is, hogy a kitűzött célok megvalósítása nem ütközik legális akadályba.

Az eljárás hatékonyságát a gyakorlati tapasztalatok alapján később lehet majd értékelni.

Farkas Krisztina PhD, Legfőbb Ügyészségre kirendelt ügyész, Kiss Anna PhD, tudományos fő-munkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

Az irodalomterápia szerepe a büntetés-végrehajtásban

Szerző(k): Kiss Anna

Az elítéltek esetében is igaz a tétel, miszerint az irodalomterápia segítségével pozitív változások érhetők el. Egyrészről javul(hat) az elítéltek szövegértése, másrészről pedig lehetőséget kapnak arra, hogy megértsék és feldolgozzák a bűnt, amit elkövettek, és átérezzék az okozott fájdalmat. Az empátiára való képesség viszont nem mindenkiben található meg. Ez azért is gond, mert a másnak okozott fájdalom átéléséhez való képesség feltétele annak, hogy felelősséget vállalhassunk a jogellenes magatartásunkért.

A szakértői véleményekben gyakran találkozunk olyan ténymegállapítással, miszerint az elkövető antiszociális személyiségzavarban szenved. Az erre jellemző empátiahiány több esetben is kimutatható az elkövetőknél. Az empátia meglétére vonatkozó legújabb pszichofiziológiai kutatások szerint a másik ember érzéseit képes modellezni az idegrendszerünk, így mások megnyilvánulásait közvetlenül, testileg éljük át. Ez a biológiai alapja az empátiának. Feltételezhető, hogy azoknál az embereknél, akik nem képesek átérezni mások fájdalmát, pszichofiziológiai zavar állhat fenn, de ezt a megállapítást széles körű kutatások még nem támasztják alá.¹

A mű (fel)olvasásakor, feldolgozásakor azoknál a személyeknél, akik képesek empátiára, kialakul(hat) a bűnhődés érzete; ez segíti őket abban, hogy később helyre tudják hozni a kárt. Ez azért is fontos, mert a resztoratív technikák már a börtön falain belül is megjelentek azzal a céllal, hogy a tettes és az áldozat kiegyezzen. Ennek számos előnye van, többek között, hogy az elítélt lelkileg is képes legyen feldolgozni a bűnt.

Nagy utat kell az elítélteknek bejárniuk ahhoz, hogy szembesüljenek a tettükkel. Több okra is visszavezethető, hogy miért marad el ez a belátás. Egyrészről pszichológiai okokra vezethető vissza, másrészről pedig a büntetőeljárás jogállami rendje is azt erősíti a „Miranda”-elvnek megfelelően, hogy ne tegyenek beismerő vallomást, és hallgassanak a tettükről, vagy tagadják le azt. Az első esetben semmilyen kommunikáció nincs a terhelt részéről, a második esetben, bár vallomást tesznek és beszélnek arról, ami történt, de nem a valóságnak megfelelően teszik ezt. Számos irodalmi mű leírja azt a folyamatot, ami ilyenkor az elkövetőben zajlik. Néhány példa erre – Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Arany János: Ágnes asszony, Arany János: A walesi bárdok, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba stb.

Egyetlen példát kiemelve, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének főszereplője, Szendy Ilka sem szembesül tettével. A kőhordással nemcsak a bűncselekmény nyomait akarja eltüntetni, hanem a múlttól is szabadulni akar, de foglya lesz a kőnek, mert ez a bűncselekmény elkövetése után élete kellékévé válik. A tett következményeitől való menekülés patologikus kényszercselekvéssel jár, és Szendy Ilka személyisége a bűncselekmény elkövetése után torzul. A lefelé gördülő kövek zuhanása a megbomlott elme zaja is egyben. Mivel a bűnt itt sem büntetés, sem a tettel való szembenézés nem követi, ezért a személyiség szétforgácsolódik.²

Ha nincs szembesülés, nincs felelősségvállalás, akkor feloldozás sincs. Az irodalomterápia éppen ebben segít. A börtönben az elítéltek az irodalomterápiás csoportokban feldolgozhatják a bűnt, amit elkövettek. A szépirodalom segít nekik ebben. A szövegeken keresztül mélyre áshatnak, megismerhetik önmagukat, és a műről való beszélgetéskor kifejezhetik saját érzéseiket. Az elfojtott bűnhődés a felszínre kerül, és nem torzítja a személyiséget, mint ahogy ez Szendy Ilka esetében történt. Ezen túlmenően, a foglalkozásokon levezethetik a bennük lévő feszültséget, és nem utolsósorban fejleszthetik a kommunikációs készségeiket. Ez szükséges ahhoz, hogy jobban kifejezzék magukat, a börtönéveket jobban átvészeljék, szabadulásukkor pedig vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba, a munkahelyükre, a családjukba, és elkerüljék a visszaesést.

A csoportos irodalomterápia esetén az elítéltek a közös megbeszélés folyamán az egymással szembeni toleranciájukat is növelhetik, ez pedig hozzásegíti őket ahhoz, hogy az összezártságban ne okozzanak további fájdalmat egymásnak. Megtapasztalhatják, ha el is térnek egymástól a vélemények, a különböző álláspontok párhuzamos megléte mégsem vezet ellenségeskedéshez. Azzal is szembesülhetnek, hogy a műre adott reakcióknál mindenkinél a saját személyisége, értékítélete és általában világlátása tör a felszínre. Ebben megnyilvánulhatnak pozitív és negatív tulajdonságok is, de az önismeretük segítségével dolgozhatnak a hibáikon.³

A börtönökben szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúak számára az olvasás – a bent végezhető sportolás, társasjátékozás, levélírás mellett – azért kedvelt tevékenység, mert a zárt helyen jóval kevesebb lehetőségük van más cselekvésekre, ezért sok olyan elítélt van, aki a börtönben többet olvas, mint szabadlábon. Az olvasást nem tekintik terápiának, szívesen részt vesznek olvasókörökben és irodalomterápiás foglalkozásokon.⁴

Ez sok esetben igaz, de az irodalomterápiára való jelentkezés hátterében számos más ok is állhat: a hasznos időtöltés mellett az okok között említhetjük még a cellából való kiszabadulást, a más rabtársakkal, nem csak a cellatársakkal való találkozást, sőt férficsoportok esetében a női csoportvezető iránti érdeklődést is. A tagok szempontjából tehát számos cél megtalálható a foglalkozásra jelentkezés mögött. A terápiás cél viszont ettől függetlenül sok kérdés körül foroghat. Az eddigi női elítéltekkel végzett irodalomterápiás foglalkozásokon például célul tűzték ki a női identitás, a női életút és a női krízishelyzetek kérdéseit. Ezeken felül terápiás cél lehet még a türelem, a tolerancia, az olvasási és a szövegértési készségek, továbbá az önismeret fejlesztése is. Utóbbi tekintetében az irodalomterapeuták azt tapasztalták, hogy a női elítéltek számára nehézséget jelenthet véleményt alkotni, érzéseket megfogalmazni, önmagukra reflektálni. A szépirodalom segítségével mindez fejleszthető.

Fontos téma lehet a börtönben a yalomi értelemben vett belső szabadság, ezen belül is az egyéni felelősség és az emiatti szorongás. A szabadság mellett persze még más egzisztenciális kérdésekről is lehet a szépirodalom segítségével beszélgetni, mint például a halál és az egyedüllét.⁵

Az elítéltek a saját érzelmeiket sokszor nehezen tudják kifejezni, és az egymással folytatott párbeszédeknél is néha elakad a disputa. A csoportvezetőnek kell ilyenkor segítenie az elítélteknek abban, hogyan vegyék fel az elgurult gombolyag fonalát. A konkrét kérdések segítséget jelenthetnek abban, hogy a csoport tagjai arra a helyzetre reflektáljanak, amiben éppen vannak.⁶

Az elítéltek esetében mindenképpen szem előtt tartandó cél a reszocializáció, amelynek egyik eszköze lehet a proszocializáció kialakítása. Utóbbihoz az irodalomterápia úgy nyújt segítséget, hogy az irodalmi szöveg megismerésével az elítélt olvasóként lehetőséget kap arra, hogy más szemszögből lássa „a problémáit, lehetővé teszi, hogy következmények nélkül átgondolhasson különféle megoldásokat, megismerjen más értékeket és életutakat”⁷ . Az elítélteknek árnyaltabbá és egyben proszociálisabbá válhat a világképe, továbbá az ember-, élet- és értékszemlélete. A saját élmény előhívásával, ennek kimondásával és megbeszélésével pedig az elítélt „olyan önmagáról szóló tapasztalathoz jut, amely motorja lehet a személyiség és az életút pozitív irányú változásának”⁸ .

A nem jogász irodalomterapeuták által írt szakirodalomban többször keverednek a fogalmak – mint elítélt és fogvatartott –, és nem lehet tudni, hogy csak a szóismétlés elkerülése érdekében használják-e felváltva ezeket. A fogvatartottak és az elítéltek viszont nem egymás szinonimái. A fogvatartottak lehetnek elítéltek, de lehetnek letartóztatottak is. Ők, bár büntetőeljárás hatálya alatt állnak és kényszerintézkedésként szintén a börtönben vannak, mint az elítéltek, persze más részlegben, de ők még ítélet előtt állnak. Érvényes ekkor rájuk nézve az ártatlanság vélelme, és ezt csak a jogerős, bűnösséget megállapító ítélet döntheti meg. Az irodalomterápia alkalmazása céljából ennek azért van jelentősége, mert ezek az „elkövetők” még nem elítéltek, csak terheltek (gyanúsítottak vagy vádlottak, attól függően, hogy történt-e már az ügyükben vádemelés), és rájuk vonatkozóan pozitív döntés, azaz felmentő ítélet is születhet, ha nem ők követték el a bűncselekményt, vagy amit elkövettek, az nem bűncselekmény, továbbá, ha nem bizonyítható a büntetőjogi értelemben vett felelősségük. A bizonyítási teher a bíróság vállát nyomja, vagyis senki sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Az eljárás e szakaszában még a Miranda-elv is érvényesül, amely kimondja, hogy a terheltnek nem kell vallomást tennie, erre ő nem kötelezhető.

Egy olyan terhelt esetében tehát, akit letartóztattak és ezért van börtönben, nem szerencsés az irodalomterápiás foglalkozás tartása az alábbi okok miatt:

lehet, hogy „tagadásban” van, és aktívan védekezik;
„tagadásban” van, és él a Miranda-elvben megfogalmazott hallgatás jogával;
nem tud részt venni minden foglalkozáson, vagy azért, mert a védője éppen akkor ér rá, amikor az irodalomterápiás csoportja találkozik, vagy azért, mert éppen akkor jut számítógéphez és a tárgyalására készül, vagy azért, mert kihallgatásra vitték, továbbá eljárási cselekményt foganatosítanak vele szemben (pl. tárgyalásra kell mennie, vagy átszállították egy másik bv. intézetbe).

Ezeket a korlátozó okokat az eddigi irodalomterápiás foglalkozások nem vették figyelembe. A szakirodalomban felváltva fogvatartottakról/elítéltekről írnak, és csak a jogász olvasó veszi észre, hogy itt letartóztatott, tehát még nem elítélt személyekről van szó, akiknél teljesen más a saját élmény, attól függően, hogy „beismerésben” vannak-e, vagy sem, aktívan védekeznek-e vagy passzívan, élve a hallgatáshoz való jogukkal.

Gyakran olvasható a szakirodalomban olyan kifejezés és mondat, hogy a fogvatartott elítéltek, akik még ítélet előtt állnak. Fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt állna, nem létezik. A fogvatartott és ítélet előtt álló személy nem képzavar, csak „a fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt áll” mondat nem felel meg a valóságnak. (A fogvatartott kifejezés tehát magában foglalja a letartóztatott és a szabadságvesztését töltő személyt egyaránt.) Az ítélet előtt álló fogvatartott igazából a letartóztatott személy, aki ellen büntetőeljárás van folyamatban. A fogvatartott elítélt pedig a jogerős ítélet kimondása után szabadságvesztését töltőkre vonatkozik. A zavart az okozza, hogy a börtönökben irodalomterápiás foglalkozást tartók nem jogászok, ezért ezeket a különbségeket nem értik, nem tudják. Az állandóan változó jogszabályt kevesen követik, de ez nem is csoda ekkora jogszabálydömping esetén, mint ami Magyarországon van. Ezt a problémát jogi lektor közreműködésével lehetne megoldani.

Az irodalomterápia szempontjából is lényeges kérdések ezek, hiszen teljesen mást hív elő saját élményként egy letartóztatásban lévő fogvatartott, aki minden energiáját a védekezésre használja, mint egy már elítélt személy, aki talán éppen az általa elkövetett bűnt dolgozza fel, vagy már készül a szabadulásra.

Új színtér az irodalomterápia számára: a reintegrációs őrizet

Új lehetőség született az irodalomterápiás foglalkozások számára, a reinteg-rációs őrizetnek köszönhetően.

2021-ig sem a hétköznapok gyakorlatában, sem a szakirodalomban nem találunk arra példát, hogy irodalomterápiás csoportokat szerveztek volna a rácsokon kívül, pedig az irodalomterápia a reintegrációs őrizetben is megvalósítható lehet, így az elítélteknek nyújtott irodalomterápiás foglalkozás a börtönön kívülre is kerülhet.

A reintegrációs őrizet – mint új jogintézmény – létét a 2015-ben módosított büntetés-végrehajtási törvénynek köszönheti.⁹ A reintegrációs őrizet célja: a szabadságvesztésüket töltők reszocializációját úgy segítse elő, hogy az elítélteket a büntetésük letöltése előtt visszaengedik a megszokott családi környezetükbe, annak ellenére, hogy a szabadságvesztésük végrehajtása még nem ért véget. A saját otthonukban, családi közegben várhatják meg a büntetés-végrehajtás végét úgy, hogy szabadságuk egy részét idő előtt visszaszerzik. A szabadságuk korlátozása ekkor „csak” abban jelentkezik, hogy a szabad mozgáshoz való joguk továbbra sem teljes. A büntetés-végrehajtási bíró külön dönt arról, hogy mikor, mennyi időre és milyen célból hagyhatják el az elítéltek a lakásukat. A lábukra rögzített elektronikus eszközzel pedig figyelhetővé válik a mozgásuk. A büntetés-végrehajtási bíró döntésétől függ, hogyan oldja fel a lakás elhagyásának, vagyis az „otthon-ülésnek” a tilalmát.

A bíró megengedheti az elítéltnek, hogy dolgozzon, tanulmányokat folytathasson és a rokoni kapcsolatait is ápolhassa. Mindezeket azért teszi lehetővé a jogszabály, hogy a társadalomba történő visszailleszkedés már a szabadságvesztés letöltése előtt kezdetét vehesse.

A reintegrációs őrizet általában a letöltendő büntetés utolsó tíz hónapjában lehetséges azoknál, akik nem visszaeső bűnelkövetők és nem személy elleni erőszakos bűncselekményt követtek el, valamint maximum 5 év végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki velük szemben, továbbá önként vállalják ezt a büntetés-végrehajtási formát. Gondatlan bűncselekmény esetében tíz hónap helyett egy év is lehet a reintegrációs őrizet ideje. Amennyiben egy évnél kevesebb végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki, akkor további feltétele a reintegrációs őrizet elrendelésének, hogy az elítélt legalább három hónapot letöltsön a kiszabott szabadságvesztésből, és csak utána kerülhet reintegrációs őrizetbe. Ha a kiszabott szabadságvesztés meghaladja az egy évet, akkor pedig a reintegrációs őrizetbe kerülés feltétele a legalább hat hónapi börtönben töltött idő.

A reintegrációs őrizetben tölthető idő tehát hat, tíz vagy tizenkét hónap lehet, fő szabályként a tíz hónapot jelöli meg a jogszabály. A reintegrációs őrizetbe kerülés előtt kötelezően börtönben töltött idő pedig a három, illetve a hat hónap, attól függően, hogy mennyire ítélték az elkövetőt.

A büntetés-végrehajtási bíró az elítélt tartózkodási helyéül többnyire azt a lakást jelöli ki, amelyik az elítélt otthona is egyben. Ez nem minden esetben az elítélt tulajdona, ugyanis hátrányos helyzetbe kerülne az, aki nem rendelkezik saját ingatlannal. Ezért a jogszabály megengedi, hogy a reintegrációs őrizet idejére az elítélt tartózkodási helyéül a nem az ő tulajdonában lévő lakás is elfogadható legyen. Ebben az esetben az elítéltnek be kell szereznie a jogosult befogadó nyilatkozatát. További feltétel, hogy az ingatlan megfelelő térerővel és elektromos hálózattal rendelkezzen, mert ez szükséges az elítélt nyomon követéséhez. A lakás kijelölése előtt a szükséges feltételek ellenőrzésére a börtön pártfogó felügyelője környezettanulmányt végez. Az irodalomterápiás foglalkozás szempontjából a technikai feltételek megléte azért fontos kérdés, mivel az irodalomterápia online formában is megvalósítható, és ehhez ugyanazok a feltételek szükségesek, mint az elítélt nyomon követéséhez: térerő és elektromos hálózat. Ezeken felül viszont internetkapcsolatra is szükség lesz, ezért a jogszabályt e feltétel teljesítése érdekében módosítani kell majd.

A lakás elhagyásának korlátozásakor a büntetés-végrehajtási bíró figyelembe veszi a mindennapi élet szokásos szükségleteinek a biztosítását, de ezen felül még négy olyan körülmény is szerepel, amelyek közé az irodalomterápiás foglalkozásokon való személyes részvétel is beleférhet, de ez is csak törvénymódosítással oldható meg. A hatályos törvény értelmében a büntetés-végrehajtási bíró megengedheti az elítéltnek, hogy a reintegrációs őrizet ideje alatt munkába járjon, gyógykezelésen vegyen részt és tanulás céljából is elhagyhatja a kijelölt lakást. Ez a sor úgy is folytatható, hogy „[…] tanulás vagy irodalomterápiás foglalkozáson való részvétel céljából is elhagyhatja a kijelölt lakást”.

A törvény értelmében a pártfogó felügyelő havonta, vagy ennél is gyakrabban ellenőrzi az elítéltet. Ez a jogszabályi kitétel a leendő irodalomterápiás foglalkozáshoz úgy kapcsolódhat, hogy az irodalomterapeuta felveszi a kapcsolatot a pártfogó felügyelővel, akinek ugyanaz a célja, mint az irodalomterapeutának, hogy segítse az elkövetőt a reszocializációban és a reintegrációban, továbbá abban is, hogy az elítélt ne legyen visszaeső. A két segítő kapcsolattartása tehát hozzájárul mind a reintegráció, mind az irodalomterápia sikeréhez. Egymást segítik, de nem ellenőrzik, és nem vesznek részt egymás munkájában, de tartják a kapcsolatot.

Az irodalomterápia helye a reintegrációs őrizetben

A reintegrációs őrizet eredményes befejezéséhez az irodalomterápia mindenképpen hozzájárul, és nemcsak azzal, hogy erre az időre programot nyújt az elítélteknek, hanem az eredeti saját célkitűzéseivel is segít természetesen. A reintegrációs őrizetbe került elítélteknél ugyanis ez leginkább a személyiségfejlesztésben, az önismeretben, a közösségépítés lehetőségében, ezen belül is a szociális képességek fejlesztésében nyilvánul meg. Az ide eljutó elítéltek esetében érdekes lehet a szabadság, a felelősségvállalás, az akarat és a megfelelő döntéshozatali képesség fejlesztése, az újrakezdés stb. témaköreire építeni a foglalkozásokat. Erre éppen azért lenne szükség, hogy az irodalomterápia segítségével elérhető legyen a társadalomba történő visszahelyezkedés. Ez az a pont, ahol találkozhatnak a büntetés-végrehajtási törvényben is megfogalmazott célkitűzések az irodalomterápiás célokkal, és a két terület a saját módszertanának ötvözésével segítheti a társadalomból kihullott egyének visszailleszkedését. Az irodalomterápiás célkitűzések mindenképpen illeszkednek a törvényben is megjelenő reintegrációs programba, ami kimondja az elítélt munkaerő-piaci integrációjának elősegítését, a befogadást megelőző életkörülményeiből, életviteléből eredő hátrányok csökkentését, személyisége és szociális készségei fejlesztését célzó reintegrációs programok, foglalkozások kidolgozását.

Korábban a börtönben az irodalomterápiás foglalkozások mindegyike a régi jogszabályok idején folyt, és az ezekről írt, szakmai folyóiratokban is megjelent tanulmányok is a régi, még törvényerejű rendelet hatályának idején születtek. Persze az irodalomterápia elvei, módszertanai nem „évültek el”, mégis a jogi keretek megváltozása ma már más kihívások elé állítja az irodalomterapeutát. Korábban a börtönben irodalomterápiás foglalkozásokat tartók nem a mára teljesen megváltozott börtönkörülmények között végzett foglalkozásokról számoltak be. A régi jogszabályok nem ismerték ugyanis a reinteg-rációs őrizet intézményét. Az erre az időre tehető foglalkozássorozat tehát teljesen új lehetőséget nyújt mind az elítéltek, mind az irodalomterápia számára, sőt a pártfogó felügyelői munkát is új tartalommal töltheti fel annyiban, hogy a pártfogó felügyelő segíti a foglalkozások megszervezését és mediátorként közvetít a büntetés-végrehajtás és az elítélt, de a büntetés-végre-hajtás és az irodalomterapeuta között is.

Fontos szempont lehet a reintegrációs őrizet ideje alatt az irodalomterápiás foglalkozás színhelye. Az online csoportmunka is elképzelhető, és nem csak a pandémia ideje alatt. Az online irodalomterápiás csoportfoglalkozás a reintegrációs őrizet alatt azért is tűnik jó megoldásnak, mert a csoport összeállításánál nem kell figyelembe venni, hogy ki hol lakik, nem ütközik nehézségbe a foglalkozásokon való jelenlét, ugyanakkor hátránya, de persze ez előnye is lehet, hogy nem kell elhagyni hozzá a kijelölt lakást.

A legjobb részvételi forma viszont a személyes jelenlét. Utóbbi tekintetében több helyszín is elképzelhető, de egyáltalán nem szerencsés a büntetés-végrehajtási intézményhez vagy más hivatalos szervezethez (bíróság, ügyészség) tartozó helyet választani, mert ez rossz hatással lehet a programban résztvevőkre. A legjobb megoldásnak egy olyan semleges helyet tudok elképzelni, ahol kialakítható az ideális légkör. Az elítéltek esetében fokozottan figyelembe kell venni, hogy semmi se emlékeztesse őket a zárt falakra, ezért a helynek legyen egyfajta intimitása is, ahol a bizalom légköre is biztosítható. Fontos szempont lehet, mivel egy állandó zárt csoport kialakítása a cél, hogy a helyszínek ne váltakozzanak, és mindig ugyanott legyenek a foglalkozások.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet

Kutatás az alapjogok értelmezéséről Kelet-Közép-Európában – Beszélgetés Tóth J. Zoltánnal

Szerző(k): Kiss Anna

Az alapjogok a modern alkotmánybíráskodás kialakulása óta egyre meghatározóbbá válnak. Kelet-Közép-Európa államai – úgy is, mint a centralizált alkotmánybíráskodás harmadik generációjába tartozó országok – közelmúltbeli történelmük sajátosságai, az államszocializmus örökségének hátrahagyásával a demokratikus jogállamba való átmenet problémái folytán olyan kihívásokkal szembesültek, melyek lényegileg különböznek az első és második generációs alkotmánybíróságokkal rendelkező országok által egykor (vagy most) megoldandó problémáktól, noha számos közös pont van ezen országok között. Ilyen közös pont az, hogy tipikusan egy diktatórikus rendszer megszűnését közvetlenül követően születtek új (vagy tartalmilag újnak tekinthető) alkotmányok, amelyek – a korábbi helyzettel szemben – már széles körben biztosították a legkülönbözőbb emberi jogokat. Ezen jogok érvényesítését továbbá mindenhol garantálták; az eltérő történelmi helyzet azonban eltérő válaszokat szült. Éppen ezért 2020 végén a budapesti Mádl Ferenc Intézet keretében megalakult egy kutatócsoport, melynek célja hat kelet-közép-európai ország alkotmánybírósági gyakorlatának, ezen belül is a nemzetközi joggal való kapcsolattal rendelkező határozatainak, valamint a hivatkozott nemzetközi fórumok vonatkozó döntéseinek a tanulmányozása volt.

A kutatócsoport az alábbi kérdésekre keresett választ:

Melyek a V-4 és a kelet-közép-európai országok közös alapjog-értelmező joggyakorlatának sajátosságai; melyek a főbb különbségek?
Az adott országok tekintetében mi a hasonló európai joggyakorlat?

Mi volt a kutatás kiinduló hipotézise?

Tóth J. Zoltán: Kutatásunk kiindulópontja az a hipotézis, miszerint a kelet-közép-európai jogrendszerekben 1990 után felállított vagy már azelőtt is létező, de új, valódi alkotmánybíráskodást lehetővé tevő hatáskörökkel felruházott alkotmánybíróságok az alkotmányokban foglalt emberi jogok érvényesítését más kontextusban, más történelmi tapasztalatokkal felvértezetten, valamint egészen más társadalmi, illetve gazdasági körülmények, továbbá más jogi és politikai feltételek között kezdték el. Ebből pedig az is következik, hogy így máshogy nyúltak hozzá az alapvető jogokhoz, mint nyugat- és dél-európai társaik. A kutatás megindításának motivációjául szolgáló feltételezésünk az volt, hogy detektálható egy sajátos kelet-közép-európai alapjogvédelem, az alapjogok értelmezésének egy sajátos rendszerével, amely a kelet-közép-európai országokra jellemző, de nem feltétlenül az az európai alkotmányos hagyomány egészére. Utóbbit nem a nyugat- vagy dél-európai országok alkotmánybíróságainak ítélkezési gyakorlatával, hanem az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) gyakorlatával próbáltuk feltérképezni, mely egyszerre biztosított lehetőséget az európai alkotmányos kultúra generális jellemzőinek detektálására (és ennek a kelet-közép-európai alkotmányos kultúra jellemzőivel való összevetésére), másrészt az egyes kelet-közép-európai országok sajátos jogi problémáinak az EJEB gyakorlata fényében való értékelésére.

Mit vártak a kutatástól?

Tóth J. Zoltán: Kutatásunktól egyrészt azt vártuk, hogy megerősítse a kutatási hipotézisünket, vagyis rávilágosítson arra, helyes-e. Valóban létezik-e, legalábbis az alapjogok értelmezésének módszertanát, azaz az anyagi jogi problémák megoldási keretét jelentő eljárási-formai kérdéseket tekintve, egy sajátos kelet-közép-európai felfogás. Amennyiben igen, akkor ez miben különbözik a térségen kívüli országok közös európai alkotmányos hagyományától. Másrészt szerettük volna feltárni azokat a hasonlóságokat és különbözőségeket, amelyek az egyes kelet-közép-európai országok (konkrétan az általunk vizsgált hat ország) alkotmánybíráskodása, alapjog-értelmezése (illetve általában véve az ezen országokra jellemző alkotmányos érvelés tipikus módozatai) között fennállnak.

Mely országokra terjedt ki a kutatás?

Tóth J. Zoltán: Hat országra, Csehországra, Lengyelországra, Magyarországra, Szerbiára, Szlovákiára és Szlovéniára. Mindegyikének elemzésére felkértük az adott ország jogrendszerének egy-egy elismert szakértőjét.

Mi volt a szakértők pontos feladata?

Tóth J. Zoltán: A szakértők feladata a saját országuk vonatkozásában a releváns nemzeti alkotmánybírósági gyakorlat elemzése és annak az adott országra vonatkozó európai fórumok (EJEB, EuB) gyakorlatával való összehasonlítása volt.

Mi volt a kutatás módszere?

Tóth J. Zoltán: A kutatás alapvető módszere egyrészt – az egyes országok vonatkozásában – az esetelemző, analitikus módszer volt, másrészt pedig – az egyes fórumok tevékenységének jellemzőinek összevetését tekintve – a jog-összehasonlítás.

Milyen szempontok mentén történt a hazai alkotmánybírósági határozatok

kiválasztása?

Tóth J. Zoltán: A 30 hazai alkotmánybírósági határozat kiválasztásánál feltétel volt, hogy „fontos” ügyek legyenek, és az is, hogy az utóbbi 10 évből (2011–2020) származzanak. A tíz év meghatározása egy gyakorlati kompromisszum eredménye volt.

Ez mit jelent?

Tóth J. Zoltán: Mivel a kutatás a kelet-közép-európai országok kortárs alapjog-értelmező tevékenységére kívánt fókuszálni, ezért a régebbi határozatok beemelése a mintába nem tűnt indokoltnak, mert az eredmények nem lettek volna időszerűek. Másrészt sokkal szűkebb vizsgálati időszakot sem lehetett meghatározni, mert fennállt annak a veszélye, hogy nincs annyi „fontos” ügy az adott országban, amely elemzésre érdemes.

Miért pont 30 ügyet választottak?

Tóth J. Zoltán: Az elemszám meghatározása során azt vettük alapul, hogy legyen annyi eset, amennyi már tudományos szempontból használható következtetések levonására alkalmas, ám a kutatás időszaka alatt fel lehessen dolgozni (együtt az alkotmánybírósági határozatok által felhívott másik 30 EJEB vagy EuB döntéssel).

Akkor, ha jól értem, a 30-30 kiválasztott alkotmánybírósági határozat

tehát mind olyan, amelyekben hivatkozás van EuB vagy EJEB döntésekre?

Tóth J. Zoltán: Igen, pontosan. Lényeges szempont volt, hogy ezeket a nemzetközi bírósági döntéseket érdemben vegyék figyelembe a nemzeti határozatoknál.

El is fogadják ezeket?

Tóth J. Zoltán: Nem, az nem volt szempont, hogy a nemzeti alkotmánybíróság egyetértsen ezekkel a döntésekkel. Lehetséges ugyanis, hogy egy nemzeti alkotmánybíróság azért hoz fel például EJEB-döntéseket, hogy azok alapján, vagy az azokban foglalt érveket felhasználva döntsön el egy ügyet; de az is elképzelhető, hogy az alkotmánybíróság azért idézi ezeket a döntéseket, hogy explicit módon kinyilvánítsa az azoktól való eltérést; vagy, hogy vitatkozzon velük. A kutatás számára mindkét attitűd egyformán érdekes volt.

Melyek voltak az EJEB/EuB-döntéseknél a kiválasztási szempontok?

Tóth J. Zoltán: Annak érdekében, hogy a kutatás behatárolt legyen, minden alkotmánybírósági határozat esetében egy olyan EJEB/EuB-döntést kellett kiválasztani, amely a leginkább jellegadónak minősült az adott jogkérdés vonatozásában, vagy amelyet a nemzeti alkotmánybíróság a legfontosabbnak tartott. Az EJEB például, mint kvázi precedensbíróság, hosszan idézi saját korábbi gyakorlatát (és több kelet-közép-európai alkotmánybíróság esetében ugyanez a helyzet). Előfordulhat tehát, hogy a nemzeti alkotmánybíróság ugyanarra az ügyre maga is több, egymásra épülő, egymást erősítő EJEB-döntést idéz. Ezek valójában ugyanazokat az érveket tartalmazzák. Ez esetben sem nem volt szükséges, sem értelme nem lett volna annak, hogy ezek mindegyikét elemezze a nemzeti kutató; különösen azért, mert ezekben az esetekben általában van egy jellegadó döntés, egy leading case, amely az összes lényegi érvet tartalmazza, amit az EJEB az adott jogi problémáról gondol.

Hol és mikor olvashatjuk vagy ismerhetjük meg a kutatás eredményeit?

Tóth J. Zoltán: A kutatás eredményeit tartalmazó könyv előreláthatólag 2021 novemberében jelenik meg, amelynek bemutatója mellé egy nagyszabású nemzetközi konferenciát is tervezünk november 30-án, a kutatásban résztvevő és más neves, főként külföldi előadók, jogászprofesszorok, alkotmánybírók részvételével.

Köszönjük a beszélgetést és várjuk a kutatás részletes elemzésének az összefoglalóját!

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet