Kuruzslás – újratöltve

Bevezetés

Alaposan felkavarta a kuruzslás bűncselekményi tényállása körüli állóvizet a bizonytalan minőségű, tisztázatlan hátterű, az egészségügyi szolgáltatók tevékenységének visszaszorításával összefüggő módosításáról szóló 2019. évi CXI. törvény (a továbbiakban: Módosítótv.), amely a büntetőkódexeken is átívelő, csaknem változatlan szabályozást követően, 2020. február 15. napjától módosította/kiegészítette a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 187. §-át. A törvénytervezet ismertté válásakor az Ügyészek Lapja sorozatot indított a témakörben, amelynek jelen rövid írás a harmadik darabja.¹  Alapját a Pánik vagy helyzet? Konferencia a segítő szakmák jogbiztonságáért című konferencián, 2020. február 7-én megtartott, Kit véd a 2019. évi CXI. törvény? című előadásom képezi. A témakör és maga a konferencia is jelentős médiaérdeklődéssel járt.²  És ugyan a „show”-t azóta egyértelműen elvitte a koronavírus-járvány, az akkor elhangzott gondolataim írásba foglalásával remélem, hogy némileg hozzájárulhatok a probléma megnyugtató jövőbeli megoldásához.

Előzmények

„A nép különféle gyógymódjainak s gyógyeljárásainak […] eleitől fogva igen sok emberélet esett már s esik ma is folytonosan áldozatul. Es ez nem is lehet máskép, miután a nép a maga eljárásában, az egyes kuruzsolási formákban folyvást ugyanazon módszert követi, melyet valakitől hagyományosan átvett. Ennélfogva ha hibás volt az eljárás, melyet a kuruzsló szintén kuruzsló elődjétél látott s eltanult, hibás marad az mindvégig, mert ő annak tökéletesítésére képtelen, sőt az eredeti formához oly vakon ragaszkodik, hogy a 7-, 9- vagy 13-féle fűtől elmaradni a világért sem szabad egynek is, mert akkor vége a gyógyítás sikerének. Gyógyítása tehát a középkori gyógyeljárásnál egy vonallal sem áll elébb”.³

Még az 1878. évi V. törvénycikk (a magyar büntetőtörvénykönyv a bűntettekről és a vétségekről, a továbbiakban: Csemegi-kódex) elfogadása előtt, 1874-ben fogalmazott így egy – talán nem véletlenül – csupán monogrammal megjelölt, K. G. nevű szerző a Jogtudományi Közlöny hasábjain. Az alapprobléma tehát már idestova csaknem másféle évszázada változatlan: káros társadalmi jelenségként értékelhető, ha képesítéssel nem rendelkező, avatatlan személyek végeznek orvosi és más gyógyító körbe tartozó tevékenységet. Ennek folytán tehát indokolt – akár büntetőjogi – tilalmat is felállítani az ilyen esetek megelőzése érdekében.

A jogtörténeti vonatkozások körében kiemelhető, hogy az 1879. évi XL. törvénycikk (a magyar büntető törvénykönyv a kihágásokról, a továbbiakban: Kbtk.) 92. §-a száz forintig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő kihágásként rendelte büntetni azt, aki

„1. a ki szabályszerű jogositvány nélkül fizetésért vagy jutalomért, orvosi, sebészeti, fogorvosi vagy pedig olyan helyeken, a hol szülész vagy szülésznő van, és ezek akadályozva nincsenek, szülészi teendőt végez;

2. a ki szabályszerü jogositvány nélkül gyógyszert betegek számára árul vagy elad, vagy bizonyos gyógyszert, hatósági tilalom ellenére, habár ingyen osztogat vagy ad.”

Ezt követően, az orvosi rendtartásról szóló 1936. évi I. törvény 52. § (1) bekezdése szerint⁴  már a kuruzslás vétségét követte el (és hat hónapig terjedhető fogházzal, valamint hivatalvesztéssel volt büntetendő), aki orvosi gyakorlatra jogosultság nélkül orvosi gyakorlat körébe tartozó cselekményt ellenszolgáltatásért, vagy ellenszolgáltatás nélkül, de rendszeresen végez.⁵

E rendelkezést a 2550/1945. M.E. rendelet hatályon kívül helyezte. Ezt egy meglehetősen sajátos jogi helyzet követte, hiszen az ekkoriban eljáró bíróságok számára eldöntendő kérdés volt, hogy az 1936. évi említett rendelkezés hatályon kívül helyezésével automatikusan „feléledt-e” a Kbtk. 92. §-a, avagy az említett dekriminalizáció utóbbira is kihatott és ekként ekkoriban lényegében büntetlenül maradt a kuruzslás. A bírói gyakorlat által képviselt, megengedőbb álláspont ellen szólt persze az egyre erőteljesebb korszellem, amely szerint „[a] bíráknak a kérdés eldöntésénél elsősorban a közvélemény jogi meggyőződését kellett volna szem előtt tartaniok és meg kellett volna keresniök a módot a társadalomban mutatkozó azon jogos szükséglet, illetve igény megoldásához, amely annak folytán lépett fel, hogy a kuruzslók kártékony munkája ellen védelmet kell nyújtani”. Továbbá „a bíróságok helytelen álláspontja következtében ez alatt az idő alatt a kuruzslás büntetlenül maradt, noha a közvélemény a cselekményt nyilvánvalóan büntetendőnek tartja”.⁶  Ez az álláspont a törvényesség elvével ugyan nehezen volt összeegyeztethető, de ekkoriban erre nem is igen törekedtek.

Büntetőjogi értelemben tiszta helyzetet az 1961. évi Btk. teremtett, amelynek 200. § (1) bekezdése szerint, aki anélkül, hogy erre jogosultsággal rendelkeznék, ellenszolgáltatásért vagy rendszeresen az orvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységet fejt ki, egy évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntetendő. Akár háromévi szabadságvesztéssel is fenyegette a törvény azt, aki mindeközben az orvosi gyakorlatra való jogosultságot színlelte.

Lényegében ezt a szabályozást vette át a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Btk.) 285. §-a, majd a Btk. eredeti 187. §-a is. És ezzel érkeztünk el az idén hatályba lépett módosított tényálláshoz.

A kuruzslás új törvényi szabályozása

A Módosítótv. 13. §-a alapján a jelenleg hatályos tényállás a következő:

„Btk. 187. § (1) Aki ellenszolgáltatásért vagy rendszeresen

a) az orvosi gyakorlat,

b) az egészségügyi szakképesítéshez kötött pszichoterápiás gyakorlat vagy

c) a nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások

körébe tartozó tevékenységet jogosulatlanul fejt ki, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

A törvénymódosítás tehát az orvosi gyakorlat körébe eső tevékenységek mellé beemelte az egészségügyi szakképesítéshez kötött pszichoterápiás gyakorlat vagy a nem-konvencionális gyógyító és természetgyógyászati eljárások esetköreit is, így ezek engedély nélkül folytatása is megvalósítja a kuruzslás bűncselekményét.

A Módosítótv. miniszteri indokolása szerint „[a] kuruzslás tényállásának kiegészítésével – a természetgyógyászati tevékenység, valamint a nem-konven-cionális gyógyító eljárások körébe tartozó és a pszichoterápiás tevékenység jogosulatlan végzésére utaló fordulattal – az »aposztróf doktorok« ilyen jellegű tevékenysége értékelhetővé válik a büntetőjog számára. Az áldoktorok jogosulatlan tevékenysége a testi betegségek gyógyításának ígéretével, mentális működést érintő megközelítéseket alkalmaznak mind a gyógyulás reményének felkeltésében, mind az (ál)gyógyítás eszköztárában”.

Továbbá „[e]zen túl a »pszichoterápia« önálló vagy jelzővel ellátott megjelenése ezen a területen a leggyakoribb. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 103. §-a szerint a pszichoterápia többféle módszeren alapuló, tudományosan megalapozott, a pszichés és pszichoszomatikus zavarok esetén alkalmazott, egyéni vagy csoportos formában, több, meghatározott időtartamú ülésben történő terápiás eljárás, amelyet a pszichoterápiás eljárások végzésére képesítéssel rendelkező szakorvos vagy klinikai szakpszichológus végezhet önállóan”.

Emellett „[a] pszichoterápiás gyakorlat orvosi gyakorlattól való megkülönböztetését tehát az indokolja, hogy pszichoterápiás eljárást nem csak orvos, hanem klinikai szakpszichológus is végezhet. Az Eütv. 104. § (1) bekezdése szerint a nem-konvencionális gyógyító és életminőségjavító (a továbbiakban együtt: nem-konvencionális) eljárások célja az egészségi állapot kedvező befolyásolása, a betegségek megelőzése, valamint az egészséget veszélyeztető, illetve károsító tényezőkkel szembeni védekezés lehetővé tétele. A természetgyógyászati tevékenység végzésének feltételeit a természetgyógyászati tevékenységről szóló 40/1997. (III. 5.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) és a természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről szóló 11/1997. (V. 28.) NM rendelet (a továbbiakban: NM rendelet) szabályozza”.

Végül „[a] Korm. rendelet 1. §-a meghatározza, hogy a nem-konvencionális gyógyító eljárások alkalmazása olyan egészségügyi tevékenység, amely a konvencionális gyógyítási módszereket kiegészíti, meghatározott esetekben helyettesíti. A nem-konvencionális gyógyító tevékenység főiskolai, egyetemi egészségügyi végzettségtől, illetve egészségügyi szakképesítéstől függően tanfolyam elvégzése és eredményes vizsga letétele után végezhető. A végzésre jogosult személyek körét, valamint a kiegészítő, illetve helyettesítő tevékenységeket az NM rendelet 1. számú melléklete tartalmazza. Az NM rendelet 4. sz. mellékletében találhatóak a részletes szabályok a természetgyógyászati tevékenységek szakmai és vizsgakövetelményeiről”.

Kritikai megjegyzések

A miniszteri indokolás idézett része ugyan alaposan körülírja a jogalkotói változtatás okait, kitérve az egészségügyi jog kapcsolódó szabályozására is, ugyanakkor arra a kérdésre mégsem ad választ, hogy a Btk. szövegezése és a miniszteri indokolás közötti összhang megteremtése miért maradt el. A törvényszöveg maga ugyanis olyan tág jogszabályértelmezésre is lehetőséget biztosít, amely alapján lényegében bármilyen pszichoterápiás gyakorlat folytatása tilalmazottnak minősíthető a vonatkozó egészségügyi (tehát szakorvosi és klinikai szakpszichológusi) szakképesítés hiányában. Ez alapján bűncselekményt követhetne el például egy mentálhigiénés szakember, egy művészetterapeuta, egy szocioterapeuta, egy párkapcsolati tanácsadó, egy coach stb. A miniszteri indokolás ugyan kellőképpen korlátozza a büntetőjogi felelősség ilyen irányú tágítását, a bíróságoknak ugyanakkor elsősorban mégiscsak a törvény szövegéből kell kiindulniuk (textualista értelmezés), és csak ezt követően jöhetnek szóba a további interpretációs módszerek. Kérdés, hogy a törvény és az indokolás közötti ellentét miként oldható fel olyankor, ha ez utóbbi jeleníti meg az elkövetőre nézve kedvezőbb értelmezés lehetőségét.

A sajtóban ezzel kapcsolatban megjelent, a módosítást büntetőjogi értelemben ártalmatlannak tekintő vélemények – megítélésem szerint – alapvetően tévesek. Így egy jogász-pszichiáter véleménye szerint „[m]ost annyi történt, hogy a Btk.-ba is bekerült, hogy ez bűncselekmény. A Btk. általános része viszont azt is kimondja, hogy a bűncselekménynek fogalmi eleme a társadalomra veszélyesség. Tehát ha az a tevékenység, amit én végzek, a társadalomra nem veszélyes, az akkor nem büntethető, nem bűncselekmény”. Továbbá – a tudósítás szerint – „[e]ljárásjogi oka is van, hogy miért nem érdemes […] túlságosan izgulni: ha egy szakembert azzal vádolnak, hogy nem tanácsadást, hanem (jogosulatlan) terápiát végzett, ráadásul társadalomra veszélyes módon, azt be is kell bizonyítani, ami nem lenne a bíróságon könnyű feladat”. Ismét a nyilatkozót idézve, „[h]a mondjuk egy tanácsadó pszichológus tényleg segít valakin, majd őt följelentik, hogy jogosulatlanul pszichoterápiát folytatott az illetővel, kötve hiszem, hogy bármelyik bíró megbüntetné, mert a társadalomra veszélyesség nem igazán áll fönn egy ilyen helyzetben. Én azt gondolom, hogy nagyon kevés ügy fog eljutni oda, hogy jogerősen elmeszelnek valakit”.⁷

Az idézett álláspont büntetőjog-dogmatikai értelemben számos sebből vérzik. A társadalomra veszélyesség fogalma a büntetőjogban ugyanis nem köznapi értelemben értelmezendő, hanem legáldefinícióval, törvényileg meghatározott. A Btk. 4. § (2) bekezdése alapján „[t]ársadalomra veszélyes cselekmény az a tevékenység vagy mulasztás, amely mások személyét vagy jogait, illetve Magyarország Alaptörvény szerinti társadalmi, gazdasági, állami rendjét sérti vagy veszélyezteti”. Mindez az uralkodó felfogás szerint röviden a jogtárgysértést vagy -veszélyeztetést jelenti, avagy más terminológiában a materiális jogellenességet.⁸  E vonatkozásban ugyanakkor a büntetőbíróság bizonyítást sosem vesz fel. Ha ugyanis a jogalkotó valamely cselekményt a Btk.-ban bűncselekményként rendel büntetni, arról alapvetően vélelmezni kell, hogy az veszélyes a társadalomra, továbbá azt is, hogy cselekménye ilyen jellegével az elkövető is tisztában volt. A társadalomra veszélyesség hiánya miatt felmentésre tehát csakis akkor kerülhet sor, ha – fordított bizonyítási teher mellett – a védelem tudja bizonyítani azt, hogy a terhelt cselekménye, jóllehet kimerítette a Btk. valamely törvényi tényállását, az eset összes körülménye alapján mégsem volt veszélyes a társadalomra, tehát nem sértett és nem is veszélyeztetett jogi tárgyat. Az idézett optimista álláspont tehát egy valódi büntetőeljárásban nem foghatna helyt.⁹  Ügyészségi és bírósági gyakorlati tapasztalataim alapján lényegében szinte sosem fordul elő ilyen megszüntetés vagy felmentés.

Összegzés

Földvári József professzor annak idején, amikor hasonló dilemmával találkozott – nevezetesen a régi Btk.-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint törvényi egységet létesítő üzletszerűség ilyetén egység-halmazati besorolása véleménye szerint nem volt összeegyeztethető a törvénnyel –, még egyszerűen úgy fogalmazhatott, hogy az indokolás nem törvény, így a Btk. betűjével szemben annak jelentőséget tulajdonítani nem lehet.¹⁰  Ma már e kérdéskört jelentősen árnyalja az Alaptörvény 28. cikke, amely az immár hetedik Alaptörvény-módosítás után jelenlegi formájában 2019. január 1-jétől hatályos. Eszerint „[a] bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályok céljának megállapítása során elsősorban a jogszabály preambulumát, illetve a jogszabály megalkotására vagy módosítására irányuló javaslat indokolását kell figyelembe venni”. A miniszteri indokolás kitüntetett helye mindezek alapján a Btk. értelmezésénél sem kétséges, az az ellentét ugyanakkor véleményem szerint feloldhatatlannak látszik, ami a kuruzslás kapcsán a törvény szövege és indokolása között feszül. Csak remélhető tehát, hogy a bíróságok, ha e dilemmával találják magukat szembe, az in dubio pro reo elve alapján a terhelt javára döntenek.

Mindezek alapján, összegző véleményem szerint a helyes jogalkotói törekvés ellenére, a kuruzslás tényállásának megnyugtató értelmezéséhez további jogalkotói vagy jogalkalmazói lépésekre lehet szükség. A törvényhozó úgy tudná a dilemmát a legkönnyebben feloldani, ha a tényálláshoz kapcsolt értelmező rendelkezésben meghatározná az egészségügyi szakképesítéshez kötött pszichoterápiás gyakorlat büntetőjogi fogalmát. Ennek megtörténtéig ugyanakkor a Kúria jogegységi eljárásának lefolytatása is hathatós segítséget nyújthatna ahhoz, hogy e kérdéskörben egységes jogalkalmazói gyakorlat alakuljon ki az alsóbíróságok körében, így elkerülhetővé válna a miniszteri indokolás szerint nem büntetést érdemlő, de a Btk. jelenlegi megfogalmazása szerint in thesi tényállásszerű elkövetési magatartást megvalósító személyek felelősségre vonása.

Ambrus István PhD, egyetemi docens, ELTE-ÁJK Büntetőjogi Tanszék; tudományos munkatárs, TK Jogtudományi Intézet