Egy a valóság és ezer a ruhája…Beszámoló „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciáról – II. rész

2022. május 9-én a Magyar Ügyvédi Kamara épülete adott otthont az Igazságügyi Minisztérium és a Magyar Ügyvédi Kamara közös szervezésében ren­dezett, „A terhelti beismerésen alapuló konszenzuális rendszer egyes kiemelt jogintézményei” című konferenciának.

A tudományos rendezvény előadásainak jelentős részéről már számot adtunk a korábbi lapszámban, ehelyütt Rimóczy István „Együttműködés a bűnösséget be nem ismerő terhelttel a bizonyítás kereteinek meghatározásában, a nem vitatott tények értékelése” címmel megtartott prezentációjának rövid összefoglalóját, valamint a hármas sorszámú, a „Perkoncentráció, együttműködési lehetőségek a bíróság bizonyítási eljárásában” elnevezésű szekció munkájának eredményeit adjuk közre. A Nyíregyházi Járási Ügyészség vezetőhelyettes ügyészének elő­adását azért is tartjuk különösen fontosnak, mert az előadó a bizonyítás kérdéskörének olyan aspektusaival foglalkozott, amelyek a tudományos gondolkodás és a gyakorlati szakemberek szempontjából is relevánsak; a tágabban értelmezett kriminalisztika aspektusából pedig megkerülhetetlenek. Noha a bizonyítás kérdése gyakorta kerül nagyító alá, legtöbbször vagy a praktikus relevanciája vagy az elméleti vetülete szorul háttérbe. Jelen előadás, éppen kettős szemlélete okán, hiánypótlónak tekinthető.

Rimóczy István az előkészítő ülés új szerepének speciális funkciójáról beszélt: az érdemi tárgyalás előkészítés, vagy közkeletűbb kifejezéssel élve a perkoncentráció bizonyítás elméleti alapjairól és a gyakorlati megvalósítás előtt tornyosuló akadályokról. Az előadása elején Rimóczy meglehetősen pesszimista véleményt fogalmazott meg, amely szerint a perkoncentráció gyakorlata a mai napig nem alakult ki, és jelenleg sem látszanak olyan erőfeszítések, amelyek azzal kecsegtetnének, hogy a jövőben ez bármikor is megtörténjen. Felfogása és tapasztalatai szerint a problémát részben az okozza, hogy „az előkészítő ülésen jellemzően egyfajta »hangulatvesztés« következik be, ha elmarad a terhelt beismerése”. Ezekben az esetekben az eljárás a régi reflexek alapján folytatódik, vagyis a bíróság egy távolabbi időpontra tűzi ki a tárgyalást, ahol megkezdődik a mindent átfogó, teljes körű bizonyítás, amire azonban nem minden esetben lenne szükség. Ennek a teljes körű bizonyítás-felvételnek pedig az lesz – az egyik – negatív hozadéka, hogy az ítélethozatal napja szükségtelenül kitolódik, ami az eljárások elhúzódásához vezet.

Az előadó az előbbiek nyomán a „jó” perkoncentráció szükségességéről, a megvalósítás feltételeiről és azokról a szemléletbeli gátakról beszélt, amelyek akadályozzák a jogintézmény sikerét.

A perkoncentráció megfelelő alkalmazását akadályozó okokat, és az azok megoldására tett javaslatait Rimóczy István tíz pontban foglalta össze.

Elsőként a jogalkalmazók hiányos bizonyításelméleti műveltségét jelölte meg problémaként. Rimóczy felfogása szerint az egyetemi oktatásban háttérbe szorultak a bizonyításelmélettel fogalakozó stúdiumok, így a gyakorló jogásztársadalomból egyre inkább hiányzik az a tudás, hogy hogyan lehet észszerűen vitatkozni a bizonyításról. A tudásbeli deficitet továbbképzésekkel, posztgraduális képzésekkel lehetne – és kellene is – pótolni, ennek hiányában ugyanis nagy eséllyel indulunk el a túlbizonyítás vagy a nem releváns tények bizonyításának irányába.

A második nehézség az, hogy a beismerés jelentőségét a látványos eredményeknek is köszönhetően túlértékeltük, ami miatt a védekezés pontos megismerése és kategorizálása elsikkadt. Ha ugyanis a beismerés „elmarad”, a védekezés megismerésére sem az ügyészség, sem a bíróság nem fordít kellő energiát. Holott a védekezés kategorizálása közelebb vihetné az eljáró hatóságokat a releváns tények kijelöléséhez, és nem jutnánk arra – a gyakran – téves következtetésre, hogy a terhelt be nem ismerését vagy tagadását tekintjük a védekezésnek. Pedig a nem beismerés, vagy a szimpla tagadás és a védekezés nem ugyanaz a fogalom.

Rimóczy emlékeztetett arra, hogy a kriminalisztika tudománya nyolcféle védekezési formát különböztet meg. Ezeknek mindössze egynegyede – vagyis kettő – az, ahol a vád tagadása effektíve megjelenik. Az ügyészség és a bíróságok feladata tehát az lenne, hogy a vádlott által elmondottakat, a vádlott pontos szavait helyesen értelmezze; gondosan mérlegelve az elhangzottakat, illetőleg – nem mellékesen – az el nem hangzottakat is vizsgálja annak érdekében, hogy azonosíthatóvá válhassanak a védekezés fehér foltjai, esetleges logikai hibái. A vádlott ki nem mondott állításai ezen túl alapjaiban határozhatják meg a bizonyítás későbbi terjedelmét, mert az a szituáció is könnyen előfordulhat, hogy a vádlott valójában nem vitatja a tényállást, csak a mértékes ügyészi indítványban szereplő büntetést tartja túlzottnak. Ilyen (és ehhez hasonló esetekben) pedig elegendő lenne például a büntetéskiszabási körülményekre bizonyítást felvenni, amely nagyban megkönnyítené és lerövidítené a bizonyítási processzust. A bizonyítás ugyanis, ha nem csak a vádlott által sérelmezett pontokra koncentrál, túlterjeszkedik azon a körön, amely az ügy gyors és hatékony megítélése szempontjából feltétlenül szükséges lehet.

Az előadó harmadik kérdésként az igazság és a hatékonyság közötti – látszólagos – ellentmondás feloldásával foglalkozott. A probléma azonosítását megkönnyíti, ha megfogalmazzuk a releváns kérdéseket.

Ezek szerint:

• Biztosak lehetünk-e abban, hogy akkor tekinthető egy eljárás igazságosnak, ha minden tényre lefolytatjuk a teljes körű bizonyítást?
• Feltétlenül szükség van olyan adatok bevonására, amelyek nélkül a tényállás – a rendelkezésre álló adatok alapján is – tökéletesen alátámasztható lenne?

Rimóczy István szerint a kérdésekre egyértelmű válasz adható: korántsem. Nem feltétlenül jelenti ugyanis az igazságról való lemondást, ha nem folytatunk minden tényre kiterjedő, teljes körű bizonyítást. Példaként említette azt a tévhitet, hogy a végeláthatatlan iratismertetéseket ekvivalensnek tekintjük a bizonyítással, de ez – a látszattal ellentétben – nem a tárgyaláson lefolytatott bizonyítás, hanem az eljárás korábbi szakaszában készült iratok tartalma alapján történő ténymegállapítás.

A vezetőhelyettes ügyész negyedik pontként a teljes körű bizonyítás helyett a relevancia-alapú gondolkodás meghonosítását szorgalmazta. Az előkészítő ülésen folyó perkoncentráció lényege az lenne, hogy a tényeket és a hozzájuk tartozó bizonyítási rendszert szelektáljuk, és kettéválasszuk őket a vitatott és a beismert tényekre, bizonyítékokra. Ezzel a módszerrel látványosan fel lehetne gyorsítani az eljárásokat, hiszen ha a nem vitatott tényeket az ügyiratok tartalma alapján adottnak tekintjük, akkor már csak a vitatott tényekre kellene lefolytatni a tárgyaláson a bizonyítást. Az ügyre tartozó (releváns) tények meghatározása azért is kulcsfontosságú, mert ennek eredményeként lehet kiszűrni azokat a tényeket, amelyek nem tartoznak a vád tárgyához, így azokra nem is kell bizonyítást felvenni. A gyakorlatból vett példák (pl. százas nagyságrendben felvett tanúvallomások) azt mutatják, hogy ennek a munkának az elmaradása abszurd bizonyítási helyzetekhez és túlbizonyításhoz vezet.

Szorosan összefügg az előbbi kérdésekkel, ötödik pontként, az előkészítő ülésre történő alapos felkészülés problémaköre. Abban az esetben ugyanis, ha az eljárás résztvevői az előkészítő ülést nem tekintik meghatározó jelentőségűnek, nem tudják meghatározni a releváns tényeket és a szükséges bizonyítás kereteit, terjedelmét, módját, eszközeit stb. Egyszersmind – és ez tekinthető a hatodik problémának – nem kezelik „helyén” az előkészítő ülés intézményét, amelyet védekezési fórum helyett kizárólag beismertetési fórumként értelmeznek. A koncepcionális változáshoz azonban komoly szemléletbeli változásra lenne szükség mind az ügyészségek, mind a bíróságok részéről.

Az előkészítő ülés ugyanis mindenképpen sokkal többnek tekinthető egy „kvázi” beismertetési fórumnál, minthogy – a perkoncentráció alkalmazásával és helyes értelmezésével – ehelyütt lenne megismerhető a terhelt védekezése. Ezt két, az eljárás szempontjából kiemelkedően fontos praktikus és pragmatikus „elv” is alátámasztja; nevezetesen: „Ha van védekezésed, akkor mondd el, mert anélkül nincs igazság. Ha van védekezésed, akkor mondd el most, mert anélkül nincs hatékonyság.” Vagyis – és ezen a ponton visszaérkeztünk a harmadik kérdésként feltárt problémakörhöz – az igazság és a hatékonyság távolról sem egymással ellentétes fogalmak, hanem – helyes és józan pervezetés esetén – sokkal inkább egymást kiegészítő és feltételező megközelítési módok. A vádlott védekezésének érdemi feltárása, az általa megfogalmazott tények helyes „megfejtése” pedig egyszerre szolgálja a hatékonyságot és a büntetőeljárás igazságosságát is.

Rimóczy István szerint ide tartozik még az a probléma is, hogy a vádlott megbízzon annyira a hatóságokban, hogy már az előkészítő ülésen közölje a védekezését. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha a vádlott nincs kellő bizalommal a hatóságok felé, a jelenlévőkre ellenségként tekint, és nem remélheti azt, hogy az általa elmondottak érdemben befolyásolhatják az eljárás kimenetét, akkor az előkészítő ülés nem válthatja be a hozzá fűzött reményeket. Ez természetesen korántsem a vádlottal való cinkosságot vagy elvtelen együttműködést jelenti, hanem a hatóságok józan belátását, racionális kooperációját a sikeres bizonyítás és a reális szankció kiszabása érdekében.

Hetedik csomópontként az előadó „az érzelmek korlátozása és az együttműködési hajlam felkeltése” pontban fogalmazta meg álláspontját. A sikeres kommunikációval ritkán foglalkozunk az igazságszolgáltatás territóriumán belül. A kommunikációs képességeket – kiváltképpen a humán szakmákon belül – természetes adottságnak tekintjük, vagy pedig egy a jogtudomány határain kívül lévő tudásnak, aminek nincsen közvetlen hatása a büntetőeljárásra. Holott a hatékony kommunikáció – szó szerint – perdöntő lehet, minthogy a sikeres perkoncentrációnak feltétele az, hogy a vádlott érzelmeit, indulatait megfelelően tudjuk kezelni. A kriminalisztikatudomány bőséggel ad ajánlásokat a terhelti együttműködés megszerzésére, kialakítására. Így elvárható kívánalom lehet, hogy az igazságszolgáltatás szereplői tudatosan készüljenek mind a kérdések megfogalmazására, mind a terhelti válaszok alapos meghallgatására, hiszen a terhelti együttműködés egyik fajtája az, amikor a terhelt előadja a védekezését.

Nyolcadik szempontként a tiszta és informatív kommunikáció jelent meg Rimóczy István előadásában, amelynek kiemelt szerepe lehet a terhelti együttműködés kialakításában. Gyakorta megtapasztalható jelenség, hogy a terhelti figyelmeztetések nem olyan módon hangzanak el, hogy az valamennyi vádlott számára egyértelmű legyen. Ahhoz, hogy a vádlottak valóban értsék, hogy mi zajlik a büntetőeljárás keretében, nélkülözhetetlen lenne az egyszerű és érthető nyelvezet. A vádat és annak bizonyítékait ismertető ügyésszel szemben természetesen ugyanezek az elvárások fogalmazhatóak meg. A vád felolvasása helyett – amely a bevett módja a vád ismertetésének – célravezetőbb lenne, ha az ügyész a vádlott személyiségéhez, iskolázottságához, intelligenciaszintjéhez igazodva ismertetné a vád lényegét. A vezető­helyettes ügyész tapasztalatai alapján ezzel a módszerrel nagyon sok félreértés lenne megelőzhető.

Rimóczy István – utolsó előtti aspektusként – egy nagyon lényeges dologra hívta fel a figyelmet, amelyben alapvetően téves gyakorlat alakult ki a hazai bíróságokon. Noha a legtöbb ember a bírósági tárgyalásokat – az amerikai filmek nyomán – egy pergő szócsataként képzeli el, Magyarországon a tárgyalótermekben szinte „kívül esik” a bírósági etiketten egy erőteljes „adok-kapok játékba” belemenni. Különösen igaz ez a védelemnek az ügyésszel folytatott kommunikációjára, amelyben a visszafogott tárgyilagosság sokkal inkább zsinórmértéknek tekinthető, mint a szenvedélyes viták. Természetes, hogy a vád és a védelem közötti viszonyt nem kell hogy ellenséges attitűd jellemezze: a kölcsönös tiszteleten nyugvó perbeli ellenféli pozíció azonban immanens velejárója kellene hogy legyen az ügyeknek, ami egyébként – szükségszerűen – előmozdítaná a sikeres perkoncentrációt is. Az ügyész és a védő közötti intenzív párbeszéd ugyanis időben felszínre hoz(hat)ná azokat a kritikus kérdéseket, a vád szempontjából releváns és érzékeny pontokat, amelyek – alkalmanként – a szigorú tárgybeliséghez ragaszkodva, elsikkadnak.

Végül, de nem utolsó sorban az előadó a határozott és célravezető pervezetés hiányáról beszélt. Ez leggyakrabban abban jelentkezik, hogy a bíróságok – legalábbis a per első szakaszában – minden bizonyítási indítványnak helyt adnak, ami mind elvi, mind praktikus szempontból kérdéseket vethet fel. A bíróságok – feltehetően – a prejudikáció vádjától igyekeznek ilyen módon szabadulni, és azt kívánják jelezni, hogy mind a vádképviselet, mind a védelem indítványaira nyitottak; az ügy kimenete korántsem eldöntött: minthogy az a bírósági tárgyalás keretében folyamatosan formálódik. Ennek azonban az lesz a következménye, hogy a bíróság olyan tényekre is bizonyítást vesz fel, amelyek se nem vitatottak, se nem relevánsak. A hazai igazságszolgáltatásban az egyik feladat tehát éppen az lenne, hogy elfogadjuk: a szakmai sztenderdek szerint folytatott célratörő pervezetés – ideértve az elkésett, illetve szükségtelen bizonyításra irányuló indítványok elutasítását is – nem jelent prejudikációt.

Összegezve a vezetőhelyettes ügyész által elmondottakat, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az eredményes perkoncentráció érdekében elsősorban kulturális változásokra lenne szükség, egyszersmind a hivatásrendek közötti együttműködés megerősítésére, tekintettel arra, hogy külön-külön nem tudjuk a perkoncentráció jogszabályi kereteit tartalommal kitölteni. A kulturális változások alatt sok tekintetben kommunikációs, valamint viselkedés- és attitűdbeli változások értendők. A tiszta, egyszerű és közérthető információközlés a vádlottak irányába, illetve a szenvedélyesebb viták a felek közt előmozdíthatják a hatékonyabb információáramlást, ami pozitívan befolyásolhatná a perkoncentrációt, és a bizonyítás sikerességét. Az ügyészek, védők, vádlottak, valamint a bíróságok aktívabb jelenléte a tárgyaláson; az elhangzott, illetve az elhallgatott információk gondos mérlegelése ugyanis hozzásegíthetné a büntetőeljárás szereplőit ahhoz, hogy a bizonyítás célirányosabb, lényegre törőbb és koncentráltabb legyen.

Az előadások után a konferencia szekcióülésekkel folytatódott, amelyeken az ún. panelbeszélgetések mellett lehetőség nyílt interaktív párbeszéd kialakítására a hallgatósággal. A szekcióülések közül ehelyütt a harmadik szekció munkájának eredményeit adjuk közre, amely Rimóczy István előadásához csatlakozva vizsgálta a perkoncentráció elméleti lehetőségeit, feltételeit, és a jogalkalmazás során felhalmozott tapasztalatok alapján annak gyakorlati akadályait.

A panelbeszélgetés résztvevői Herke Csongor (PTE, ügyvéd); Fülöp Tamás (BÜK); Tóth M. Gábor (BÜK); Schmidt Péter (Kúria); Szalai Géza (FÍT); Kardos Andrea (FT); Gasz Péter (Fővárosi Főügyészség) és Fedor Kristóf (Budapesti VI–VII. Kerületi Ügyészség) voltak. A beszélgetést Vass Péter (IM) moderálta.

A panelbeszélgetés felvezetéseként a résztvevők röviden összefoglalták az előkészítő ülésen történő terhelti beismeréssel, illetve a be nem ismerő terhelt esetében alkalmazható perkoncentrációval kapcsolatos legfontosabb gondolataikat. Egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy az előkészítő ülés jelentősen hozzájárult az eljárások egyszerűsítéséhez, gyorsításához azzal, hogy a beismerő vádlottak esetében tárgyalás nélkül befejezhető a büntetőügy.

A védők két tényezőt tartottak hangsúlyosnak. Egyrészt elmondták, hogy a beismerésre mindenképpen vádlotti jogosultságként kell tekinteni; másrészt felhívták a figyelmet arra, hogy a beismerés időzítése távolról sem irreleváns. A vádlott célja nyilvánvalóan az, hogy „pont jókor” tegyen beismerő vallomást, a védőnek pedig tulajdonképpen ebben kellene segítséget nyújtania. A beismerő vallomás megfelelő időzítése azonban korántsem evidens, ugyanis az ügy szempontjából megjósolhatatlan, hogy ezzel vajon a védő ténylegesen a védence érdekét szolgálja-e. A perkoncentrációval kapcsolatban általános megállapításként az hangzott el, hogy az a gyakorlatban egyáltalán nem, vagy nem megfelelően működik, amelynek az egyik lehetséges okaként éppen azt nevesítették a résztvevők, hogy a vádlottnak, illetve a védelemnek nem feltétlenül fűződik érdeke a perkoncentrációhoz, mivel az eljárás további menete szempontjából sok a bizonytalanság. A védelem részéről egyfajta „jövőbelátást” várna el a jogintézmény, nevezetesen azt, hogy megjósolja a védő, hogy jár jobban a vádlott: ha az előkészítő ülésen beismer, vagy akkor, ha évek múltán születik meg a jogerős döntés. A panelbeszélgetésen több olyan konkrét ügyet is említettek a védők, ahol az előkészítő ülésen beismerő vádlott sokkal „rosszabbul járt”, mint az, aki kitartott a tagadása mellett, és a hosszú tárgyalási folyamat végén, részben az időmúlásra tekintettel, méltányosabb büntetést kapott.

Az eredeti jogalkotói szándék arra irányult, hogy az előkészítő ülésen be nem ismerő vádlottak közreműködhessenek a további bizonyítás kereteinek meghatározásában, ezáltal aktívan alakíthassák a büntetőeljárás további menetét. A panelbeszélgetés résztvevői szerint az eredeti szándékhoz képest a valóság csökevényesnek tekinthető, mert csak a bizonyítási eszközök kirekesztésére és a bizonyítás mikéntjére vonatkozó indítványok előterjesztésének gyakorlata tekinthető megfelelőnek. Az előkészítő ülésen tett terhelti beismerő vallomások (a vádlottak 42%-a tesz beismerő vallomást) és azok bíróság általi elfogadásának (a bíróságok a beismerő vallomásokat 92%-ban elfogadják) alakulása kapcsán pedig az került felszínre, hogy az nagyban függ a nyomozati munka minőségétől, illetve az ügy bonyolultságától. Az előkészítő ülésen jellemzően a kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőitől várható beismerő vallomás.

A beszélgetőtársak egyetértettek abban, hogy a bíróság önhatalmúlag nem tagadhatja meg a beismerő vallomás elfogadását, ha az elfogadás törvényi feltételei teljesülnek. Ha mégis előfordulna ilyen eset, akkor csak az Alkotmánybírósághoz lehetne fordulni jogorvoslatért.

A workshop második szakaszában a tárgyaláson tett beismerő vallomások kérdésköre került terítékre. A kérdés az volt, hogy vajon miért következik be radikális csökkenés a beismerések számában. A statisztikák szerint a tárgyaláson már csak a vádlottak 12%-a tesz beismerő vallomást, és ezeket a bíróságok csak 60%-ban fogadják el. A gyakorlati szakemberek szerint a statisztikai mutatók leginkább azzal magyarázhatók, hogy az elhúzódó pereskedésbe a vádlottak egy része „belefárad”, másrészt a bizonyítás eredménye alapján egyes vádlottak belátják, hogy nem tudnak eredményesen védekezni, illetve tartanak attól, hogy a további bizonyítás során újabb terhelő bizonyítékok kerülnének elő. A tárgyaláson tett beismerő vallomásokhoz fűződő negatívabb bírói hozzáállás szintén az újabb terhelő bizonyítékok felbukkanásával magyarázható.

A panelbeszélgetés során a legélesebb vita azzal kapcsolatban bontakozott ki, hogy az ún. mértékes ügyészi indítvány elfogadható-e, kívánatos lenne-e a tárgyaláson, illetőleg, ha igen, milyen feltételek mellett? A megengedő álláspontot képviselők fő érve az volt, hogy a bizonyítás eredményeként jelentősen módosulhat a vád, amire újabb ügyészi indítvánnyal lehetne reagálni. Az ellenzők szerint ez aztán tényleg a „pecsétnyomó” szerepre kárhoztatná a bíróságokat.

A panelbeszélgetés és az ahhoz kapcsolódó hozzászólások alapján a szekcióülés munkájának legfőbb tanulsága akként foglalható össze, hogy a perkoncentrációt szolgáló egyes új jogintézmények csak akkor lehetnek működőképesek, ha azokhoz minden résztvevő szerint kellő garanciák társulnak és a terhelt (védő) számára kellő mértékű kedvezmény társul. Ezen feltételek teljesülése nélkül hiú remény minden pozitív várakozás.

A résztvevők álláspontja szerint a hatályos jogi környezetben több okból nem érdemes „erőltetni” a perkoncentrációt. Egyrészt, mert jelenleg nincs garancia arra, hogy a korábban valósnak elfogadott tényeket a felek utóbb nem kezdik el vitatni, ezért a tárgyaláson ellehetetlenülhet a bizonyítás. Másrészt a terheltnek nem érdemes a vád állításainak valóságát elfogadnia, illetve érdemi védekezéssel segítenie a bizonyítást, mert az nem jár számára tényleges előnnyel.

A szekcióülés munkája a többvádlottas ügyekben felszínre került problémák megvitatásával zárult. A résztvevők álláspontja szerint a szabályozás a gyakorlatban sok feszültséget hordoz magában, ezen belül sok gondot okoz az ügyek elkülönítéséből vagy egyben tartásából következő érdekellentét. A szabályozást érintő kritikaként azt hozták fel, hogy a beismerő vádlott későbbi vallomásmegtagadási, vagy meg nem tagadási szabályai eltérők aszerint, hogy vádlottként, vagy tanúként hallgatják ki az eljárásban, holott tartalmilag ugyanazt tudja hozzátenni a bizonyításhoz.

Összegzésként elmondható, hogy az Igazságügyi Minisztérium által szervezett konferencia több szempontból is kiemelkedően eredményes volt. Egyrészt erősítette a hivatásrendek közötti párbeszédet, másrészt olyan – alkalmanként – érzékeny és kritikus kérdéseket is nagyító alá vett, amelyeket ritkán elemez együttesen a tudományos közélet. A perkoncentráció, valamint az előkészítő ülés kapcsán megfogalmazódó dilemmák pedig jól illusztrálták azt, hogy az egyes hivatásrendek mennyire más szemszögből tekintenek ugyanarra az eljárásra, és mennyire eltérő preferenciák rajzolódnak ki egy-egy kérdés kapcsán. A rövid, ámde célratörő közös gondolkodás jól illusztrálta az „egy a valóság, de ezer a ruhája…” mondás igazságát. A színvonalas szakmai tanácskozás után csak remélni tudjuk, hogy sok hasonlóan konstruktív párbeszédre számíthatunk a közeljövőben.

Sárik Eszter PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet; Vass Péter, beosz-tott bíró, Igazságügyi Minisztérium.