Áldozatvédelem Európában, az EJEB és az EUB esetjoga alapján¹

A kettős jogvédelem kialakulása Európában

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) 13. cikke az alábbiakat mondja ki:

„Bárkinek, akinek a jelen Egyezményben meghatározott jogait és szabadságait megsértették, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje…”

Bár az EJEE többnyire a terhelt emberi jogait védi, a 13. cikk azzal, hogy az igazságszolgáltatáshoz jutás jogát mindenkire kiterjeszti, az áldozatok eljárási jogaira is tekintettel van.

Az Európai Gazdasági Közösség alapszerződései kezdetben az alapjogokról átfogóan nem rendelkeztek. Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) először, 1969-ben, a Stauder-ügyben²  állapította meg, hogy az alapjogok az Európai Közösségben az általános jogelvek részét képezik, így ezeket az EUB védelemben részesíti. 1975-ben, a Rutili-ügyben³  utalt először az EJEE-re és hivatkozott az egyes emberi jogok korlátozására vonatkozó rendelkezésekre. Ezt követően más ügyekben is „szóba kerültek” a strasbourgi jogok, ezen belül például a vallásszabadság⁴  és a tulajdonhoz való jog⁵ .

Az 1990-es évekre kettős nemzetközi emberi jogi ítélkezési rendszer alakult ki Strasbourgban, illetve Luxemburgban, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) és az EUB által, de persze egy harmadik helyről se feledkezzünk meg: a tagállamok alkotmánybíróságairól.

2000 decemberében az EU maga állította össze az alapjogok katalógusát, az Európai Unió Alapjogi Chartája (továbbiakban: Charta) néven. A Charta 47. cikke a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jogot mindenkire nézve érvényesnek tartja.

„Mindenkinek, akinek az Unió joga által biztosított jogait és szabadságait megsértették, az e cikkben megállapított feltételek mellett joga van a bíróság előtti hatékony jogorvoslathoz.

Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által megelőzően létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja.

Mindenkinek biztosítani kell a lehetőséget tanácsadás, védelem és képviselet igénybevételéhez. Azoknak, akik nem rendelkeznek elégséges pénzeszközökkel, költségmentességet kell biztosítani, amennyiben az igazságszolgáltatás hatékony igénybevételéhez erre szükség van.”

A 47. cikk az uniós jog által biztosított összes jogot védi. Ez a bűncselekmények áldozataira is kiterjed, és az alábbi jogokat érinti:

• hatékony jogorvoslathoz való jog
• tisztességes eljáráshoz való jog
• nyilvános tárgyaláshoz való jog
• független bírósághoz való jog
• tanácsadáshoz való jog
• képviselethez való jog
• költségmentességhez való jog

Az áldozatok és a tisztességes eljárás joga

Az EJEE 6. cikke a nemzeti jogban elismert büntetőjogi vádakra és a polgári jogi jogokat, valamint kötelezettségeket érintő vitákra vonatkozik, így az áldozatok nem követelhetik a 6. cikk szerinti tisztességes eljáráshoz való jogot, kivéve, ha a természetes személy sértett a büntetőeljárásban magánfélként polgári jogi igényt érvényesít.

Az áldozatok és az EJEE 2., valamint 3. cikkének sérelme

Az EJEB esetjogából kiderül, hogy a hatékony nyomozás hiánya, a hatósági tétlenség sérti az EJEE 2. és 3. cikkeit, így ezek az egyezményi részek az áldozatok szempontjából is relevanciával bírnak.

EJEB és EUB esetjog az áldozatok jogainak érvényesítésére

Az államoknak kötelessége, hogy védje az áldozatok érdekeit. Az EJEB a Dink kontra Törökország-ügyben⁶  kimondta, hogy az állam nem tette meg a szükséges lépéseket a valós és közvetlen életveszély elhárítására, és ezzel megsértette az EJEE 2. cikkét. A Ramsahai és társai kontra Hollandia-ügyben⁷  pedig a döntés értelmében „a nyomozás minden olyan hiányossága, amely veszélyezteti annak képességét, hogy azonosítsa az elkövetőt vagy az elkövetőket, ellentétes” az EJEE-vel. Ugyanakkor több ügyben utal arra az EJEB, hogy a sértettek érdekeit egyensúlyba kell hozni a vádlott jogaival (pl. a Doorson kontra Hollandia-ügy⁸ ) Az M. C. kontra Bulgária-ügyben⁹  az EJEB szerint a büntetőeljárás hiánya sértheti az EJEE 13. cikkét. A bűnügyi igazságszolgáltatási rendszerhez való hozzáférés önmagában nem elég, az államnak is biztosítania kell a rendszer hatékonyságát.

A tanácsi jog szempontjából nemcsak az EJEE-t és az EJEB esetjogát lehet megemlíteni, hanem az Európa Tanács ajánlásait és egyezményeit is.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R(77) 27. számú ajánlása a bűncselekmények áldozatainak kártalanításáról

1977-ben született az Európa Tanács ajánlása a bűncselekmények áldozatainak kártalanításáról. A dokumentum a bűncselekmények áldozatai közül főleg azokra hívja fel a figyelmet, akik testi sérülést szenvedtek, vagy akik a bűncselekmények során az életüket elveszítették, és eltartandó családtagok maradtak utánuk. Amennyiben a kártérítés más eszközökkel nem biztosítható, abban az esetben az államnak kell hozzájárulnia a kártérítéshez. A kártérítésre sor kerülhet akár a társadalombiztosítási rendszer keretében, akár egy különleges kártérítési program felállítása vagy biztosítás igénybevétele révén. A kártérítésnek figyelembe kell vennie a sérülés jellegét és következményeit. Lehetőleg ki kell terjednie az elmaradt és a jövőben elmaradó jövedelemre, a megnövekedett kiadásokra, az orvosi ellátás költségeire, a rehabilitációs kiadásokra, valamint a sértett halála esetén a temetési költségre. A kártérítés kifizetése történhet egy összegben, vagy részletenként. A kettős kártérítést el kell kerülni, ezért a biztosítótól és a máshonnan kapható összeget a kártérítésből le kell vonni.

Az Európa Tanács 1983. évi egyezménye az erőszakos bűncselekmények áldozatainak kártalanításáról

Az Európa Tanács 1983. évi konvenciója az erőszakos bűncselekmények áldozatainak kártérítésére vonatkozik. Eszerint az államnak akkor kell közreműködnie a jóvátételben, amikor a kártérítés más forrásokból nem áll teljes egészében rendelkezésre. A kártérítés további feltétele, hogy az erőszakos bűn­cselekmény következtében a sértett súlyos testi sértést vagy egészségromlást szenvedjen. Ez a kártérítés az elhalt sértett hozzátartozóját is megilleti.

A jóvátétel független attól, hogy az elkövető büntethető-e. A kártérítést mindig a bűncselekmény elkövetési helye szerinti államnak kell fizetnie. A kártérítésnek fedeznie kell a jövedelem kiesését, az egészségügyi, az orvosi és a kórházi költségeket, a temetés kiadásait, valamint a kiesett tartást. A kártérítés megítélésekor a hatóságnak figyelembe kell vennie a sértett anyagi helyzetét, illetve a bűncselekménnyel kapcsolatos közreható magatartását. A kétszeres kártérítés elkerülése érdekében az illetékes hatóság levonhatja a megítélt kártérítésből azt az összeget, amelyet a sértett, illetve hozzátartozója az elkövetőtől, a biztosítótól vagy más forrásból kapott. Az államra vagy az illetékes hatóságra átruházódnak a kártérített személynek a kártérítés követelésére vonatkozó jogai.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R(85) 11. számú ajánlása az áldozatok büntetőjogi és büntetőeljárási helyzetéről

Két évvel később, 1985-ben született az Európa Tanácsnak a sértett büntető- és eljárásjogi helyzetéről, illetve szerepéről szóló ajánlása. Ennek értelmében az igazságszolgáltatás alapvető funkciójának találkoznia kell a sértett szükségleteivel és érdekeinek védelmével. A tagországok hatóságainak az eddiginél nagyobb mértékben kell figyelembe venniük a sértett igényeit. Bár az eljárás tárgya elsősorban az állam és az elkövető kapcsolata, emellett fontos a sértett bizalmának megszerzése és tanúként való együttműködésének elősegítése.

Az ajánlás hangsúlyozza annak fontosságát, hogy az állam jobban vegye tekintetbe az áldozat által elszenvedett pszichikai, pszichológiai, materiális és szociális károsodást; e hátrányok csökkentése érdekében pedig dolgozza ki a sértett helyzetének javításához vezető lépéseket. Ennek megfelelően a tagállamok – az ajánlásban meghatározott alapelvek szerint – vizsgálják felül jogszabályaikat és joggyakorlatukat.

A dokumentum irányító eszméi a büntetőeljárás különböző szakaszaira vonatkoznak. Az ajánlás előírja, hogy a nyomozás folyamán olyan szakemberek foglalkozzanak a bűncselekmények áldozataival, akik megértőbbek velük szemben, akik felvilágosítást tudnak adni a jogi és a gyakorlati lehetőségekről, ezen belül is főleg a kártérítésről.

Az eljárás minden szakaszában a hatóságnak úgy kell a sértettet kihallgatnia, hogy méltósága ne sérüljön. Amennyire lehetséges és szükséges, a kiskorúakat, a rokkantakat és a pszichiátriai betegeket szüleik, gondozójuk vagy más, nekik segítő személy jelenlétében kell meghallgatniuk. A sértett magánéletével kapcsolatos információt bizalmasan kell a hatóságnak kezelnie. A sértett érdekeinek védelmében az állam feladata, hogy megóvja őt, a méltóságát sért(het)ő nyilvánosságtól.

A sértettnek joga van arra, hogy a nyomozás eredményét megismerhesse. A rendőrségnek feladata továbbá, hogy a bűncselekményről készített jelentésében vagy határozatában tiszta tényállást írjon le a sértett által elszenvedett sérülésről és kárról.

Az ügyésznek figyelembe kell vennie – amennyiben a jogalkotó által ráruházott diszkrecionális hatalmánál fogva eltekint a vádemeléstől – az áldozat kártérítésének kérdését, valamint a váddal kapcsolatos döntéséről tájékoztatnia kell a sértettet. A vádemelés elmaradása esetén az ajánlás fontos alapelve, hogy a sértettnek legyen lehetősége jogorvoslatra vagy pótmagánvádra.

A bíróságnak tájékoztatnia kell a sértettet a tárgyalás kitűzésének pontos időpontjáról és helyéről, a kártérítés követelésének lehetőségeiről, az ügy kimeneteléről, valamint a jogi képviselő választásával kapcsolatos jogairól. Az ajánlás értelmében lehetővé kell tennie a hatóságnak az elkövető részéről a sértettnek nyújtandó kártérítés büntetőbíróság előtti megítélését. Az ezzel kapcsolatban létező korlátozásokat, tiltásokat vagy technikai problémákat, akadályokat az államnak el kell törölnie.

A jogalkotónak biztosítania kell, hogy a kártérítés a büntetést kiegészítse, vagy akár azt helyettesítse. A bíróságnak a büntetés kiszabásakor mindig figyelembe kell vennie a terheltnek a kár megtérítése érdekében tett erősfeszítéseit. Amennyiben a kártérítésre kötelezés büntetőszankcióként kerül alkalmazásra, ugyanolyan módon kell behajtani azt, mint a pénzbüntetést. Ennek alkalmazása folyamán a sértett érdekében a kártérítés behajtását előnyben kell részesíteni az elkövetővel szemben megállapított minden egyéb anyagi jellegű büntetőszankcióval szemben.

A hatóság és a bíróság feladata, hogy bizonyos bűncselekmények esetén a sértettet és családját megvédje a megszégyenítés és a megtorlás veszélyével szemben. Amennyiben a biztonság speciális védelmet tesz szükségessé, a bíróságnak zárt tárgyalást kell elrendelnie, és a sértett személyére vonatkozó információt úgy kell kezelnie, hogy az ne legyen hozzáférhető.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R(87) 21. számú ajánlása az áldozatoknak nyújtandó segítségről és az áldozattá válás megelőzéséről

Napról-napra egyre több ember válik bűncselekmény áldozatává. A hétköznapi bűncselekmények mellett a terrorista-támadások is megjelentek. Ezek gyakran súlyos pszichikai, pszichológiai, szociális és anyagi következményekkel is járnak. Sok esetben az igazságszolgáltatás önmagában nem elégséges ahhoz, hogy helyrehozza a bűncselekmény által okozott kárt. Ezért az áldozatok részére a segítségnyújtás más formáit is meg kell szerveznie az államnak.

Ehhez nyújt segítséget az Európa Tanács 1987. évi ajánlása az áldozatok megsegítéséről és az áldozattá válás megelőzéséről. Az ajánlás értelmében az állam fontos feladata felmérések és kutatások folytatása a célból, hogy a legfontosabb és legidőszerűbb kérdések napvilágra kerüljenek, valamint a szükséges adatok rendelkezésre álljanak. Ez a feltétele annak, hogy az áldozatokat segítő konkrét programokat és szervezeti formákat kidolgozhassák.

Az államnak biztosítania kell, hogy a legsürgősebb esetekben a sértettek soron kívül kapjanak segítséget, illetve a hatóságok azonnal szervezzék meg az áldozatok és családtagjaik védelmét az elkövető részéről történő megtorlással szemben.

A segítségnyújtás különböző formákban jelentkezhet: lehet egészségügyi, pszichológiai, szociális és anyagi jellegű támogatás, lehet a sértett eljárási jogairól történő felvilágosítás és a jogi képviselőválasztással kapcsolatos segítség, valamint a további áldozattá válás megelőzéséhez nyújtandó tanácsadás.

Az ajánlás értelmében a szolgáltatások más-más irányúak lehetnek. Az általános segítségnyújtás mellett az áldozatok speciális csoportjai – a gyermekkorúak, a nemi bűncselekmények és a családon belüli erőszak áldozatai, a szervezett bűnözéssel kapcsolatos sértettek, tanúk – is szerepet kapnak a szolgáltatások megszervezésekor.

Az ajánlás szerint az államnak támogatnia és bátorítania kell az áldozatok megsegítésére létre jött és létre jövő önkéntes szervezeteket is. Ezen túlmenően, elő kell segítenie az együttműködést az igazságszolgáltatás keretében működő más szervezetekkel.

Minden erőfeszítést meg kell tenniük a hatóságoknak a bűnözés és az áldozattá válás megelőzése érdekében. Bátorítaniuk kell az elkövető és a sértett kiegyezésére, a mediációra vonatkozó kísérleteket.

Az Európa Tanács R(97) 13. számú ajánlása a tanúk megfélemlítéséről és a védelem jogáról

Az Európa Tanács bűnügyi problémákkal foglalkozó állandó szakbizottsága még 1993 júniusában létrehozott egy szakértői csoportot. Ennek feladata a vé­delem jogai mellett a tanúk megfélemlítésével kapcsolatos kérdések tanulmányozása volt. Ez képezte az alapját az 1997-es ajánlásnak.

Az Európa Tanács mellett korábban már más fórumok – például az Európai Unió 1995-ben és 1996-ban, valamint az ENSZ – is foglalkoztak a tanúvédelemmel kapcsolatos kérdésekkel, de ez volt az első eset, amikor a vizsgálódás fő tárgya a tanú megfélemlítése volt.

Az ajánlásban megfogalmazott alapelvek:

• szabad és megfélemlítéstől mentes vallomástételhez fűződő jog,
• az állam tanúvédelmi kötelezettsége,
• a megfélemlítés büntetendővé nyilvánítása,
• a megfélemlítés eljárásjogi következményei,
• feljelentési és tanúvallomás tételi kötelezettség.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R(99) 19. számú ajánlása a mediáció alkalmazásáról büntetőjogi ügyekben

14 évvel később, 1999-ben fogadta el az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága a mediáció alkalmazásával – mint a problémamegoldó lehetőségek rugalmasabb változatával – kapcsolatos ajánlást. Célja, hogy a büntetőeljárásban aktívan részt vegyenek mindazok, akiket a bűncselekmény valamilyen szinten érintett. Az ajánlás hátterében az áldozat törvényes érdekei állnak: a bűncselekményt elszenvedettnek joga van arra, hogy az elkövetővel kommunikáljon, a terhelt tőle bocsánatot kérjen, valamint térítse meg az okozott kárt. Az elkövető azzal, hogy felelősséget vállal a tettéért és jóváteszi azt, elősegíti a későbbi reintegrációt.

Az ajánlás szerint a közvetítői eljárás kevésbé kirekesztő, mint a hagyományos büntetőeljárás. Ezért ajánlják a kormányoknak, hogy a lehető legszélesebb körben teremtsenek lehetőséget a mediációra a büntetőeljáráson belül, és tegyék azt elérhetővé az összes eljárási szakaszban.

Kimondja a dokumentum, hogy a mediációt csak törvényi szabályozás alapján, önkéntes elhatározásból lehet alkalmazni.

A mediátornak – tevékenysége előtt – speciális tanfolyamon kell részt vennie, és ott képesítést szereznie. Ehhez a munkához tehát különleges szakmai ismeretek szükségesek.

Mivel a mediátornak szüksége van az esetre vonatkozó alapvető ismeretekre, ezért a hatóságnak biztosítania kell számára a szükséges dokumentumokat.

A mediációt teljesen pártatlanul kell a mediátornak lebonyolítania. Az érintett felek érdekeit mindig figyelembe kell vennie. Tiszteletben kell tartania a felek méltóságát, és biztosítania kell, hogy egymással szemben is méltósággal bánjanak.

A mediációt lezáró egyezségben a felek önkéntesen állapodnak meg. Az egyezség csak méltányos, indokolt és arányos kötelezettségeket tartalmazhat.

Eredményes egyezség esetén, a megállapodáson alapuló kötelezettségek ugyanolyan érvényűek, mint a jogerős bírói döntések, és a ne bis in idem elvének megfelelően, később már nem lehet ismételt bírósági eljárást indítani.

Amennyiben a mediáció – eredményét tekintve – nem volt sikeres, az ügynek vissza kell kerülnie a hagyományos igazságszolgáltatási keretek közé. A közvetítői eljárás folyamán elhangzottakat viszont nem lehet a terhelt ellen a bűnösség beismeréseként felhasználni.

Az Európai Unió Tanácsának 2001/220/IB kerethatározata (2001. március 15.) a sértett jogállásáról a büntetőeljárásban

Az uniós jog szempontjából nagy előrelépést jelentett a kerethatározat, amelynek értelmében a tagállamok kötelesek voltak törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseiket a szükséges mértékben közelíteni egymás jogszabályaihoz; mégpedig azért, hogy a bűncselekmények sértettjei, függetlenül attól, hogy melyik tagállam területén tartózkodnak, mindenhol magas szintű védelemben részesüljenek. A tagállamoknak a sértettek igényeit átfogó és összehangolt módon kell megközelíteniük, illetve kezelniük a kerethatározat értelmében azért, hogy elkerüljék a részleges és következetlen megoldásokat, valamint a sértettek másodlagos viktimizációját. A kerethatározat, bár a címe alapján a büntetőeljárásra vonatkozik, mégsem korlátozódott a sértett érdekeinek a büntetőeljárás alatti védelmére, hanem kiterjedt az azt megelőző és az azt követő intézkedésekre is. A mediációt is érintette azzal a megszorítással, hogy a közvetítésre vonatkozó rendelkezések kizárólag a bűncselekmények esetében érvényesek, és nem érintik a polgári jog világát.

A kerethatározat szerint a sértett csak olyan természetes személy lehet, aki a bűncselekménnyel ok-okozati kapcsolatban lévő károsodást szenvedett. A sérelem lehet testi, szellemi vagy érzelmi szenvedés, de lehet gazdasági veszteség is.

Fontos tétele a kerethatározatnak, miszerint rendelkezései nem kötelezik a tagállamokat arra, hogy a sértettek számára az eljárásban szereplő felekével azonos bánásmódot biztosítsanak.

A kerethatározat 2. cikke a sértettek tiszteletéhez és elismeréséhez való jogát szabályozza: kimondja, hogy a tagállamoknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a sértettek jogait és törvényes érdekeit elismerjék, valamint, hogy a büntetőeljárás folyamán a jogalkalmazók a sértettek egyéni méltóságát tartsák tiszteletben. A valamennyi sértettet megillető jogon túl, a kerethatározat kimondja azt is, hogy a különösen veszélyeztetett sértetteket speciális bánásmódban kell részesíteni.

A 2. cikken belül szerepel, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell a különösen veszélyeztetett áldozatokkal szembeni megfelelő bánásmódot. A kerethatározatból nem derül ki pontosan, hogy milyen áldozati körök sorolhatók ide. A tagállamok más-más személyeket értenek a fogalom alatt. Szó lehet itt a családon belüli erőszak áldozatairól, a kiskorú sértettekről, az időskorúakról, a fogyatékosokról stb.

A kerethatározat 3. cikke a sértett meghallgatásához és a bizonyítékok szolgáltatásához való jogát mondja ki. A tagállamoknak biztosítaniuk kell a sértett számára annak lehetőségét, hogy meghallgassák őt az eljárás folyamán, továbbá azt is, hogy bizonyítékait előterjeszthesse. Kimondja a cikk, hogy a sértettnek csak a büntetőeljárás céljával összhangban, a szükséges mértékben tehetnek fel kérdéseket.

A 3. cikk viszont nemcsak a tanúkénti kihallgatására vonatkozik, hanem az áldozat/sértett meghallgatására és az általa szolgáltatható bizonyítékok lehetőségére is.

A 4. cikk a sértett információhoz való jogát szabályozza. A tagállamok kötelessége, hogy már az eljárás elején hozzájuttassák a sértettet az érdekei védelméhez szükséges valamennyi információhoz. A tagállamnak meg kell szerveznie azokat a szolgáltatásokat, ahová a sértett segítségért fordulhat. Érthető módon, a bűncselekményt elszenvedett egyének tudomására kell hozni, hogy hol és miként tehetnek feljelentést, valamint azt is, hogy milyen eljárásra számíthatnak, milyen feltételek mellett részesülhetnek védelemben, hogyan juthatnak jogi segítséghez, illetve más tanácshoz; hogyan térülhet meg a káruk. A tagállamok kötelessége, hogy – amennyiben az áldozatok azt kérik –, tájékoztatást adjanak a feljelentésük alapján tett intézkedésekről és a bíróság döntéséről.

Az 5. cikk szerint biztosítani kell a sértett számára a kommunikációs garanciához való jogot. A tagállamoknak meg kell tenniük a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy amennyire csak lehetséges, csökkentsék a sértettek kommunikációs nehézségeit. Az 5. cikk szorosan kapcsolódik a 4. cikkhez, az információs jog biztosításához.

A 6. cikk a sértettek speciális támogatásához való jogát mondja ki.

A 7. cikk a büntetőeljárással kapcsolatos kiadások megtérítésének igényére vonatkozik. A sértettek (tanúk) a jogszerű részvétellel kapcsolatos költségeiket visszaigényelhetik.

A 8. cikk a sértett, valamint hozzátartozói magánszférájának és személyes biztonságának védelméről szól. Amennyiben szükséges, a tagállamok kötelesek megfelelő szintű védelmet biztosítani a sértett és családtagjai számára. Ennek a védelemnek különösen a személyes biztonságukra kell kiterjednie, valamint a magánszférájuk tiszteletben tartására.

A kerethatározat e pontja az áldozati jogok szélesebb körét foglalja magában, és a védelmet kiterjeszti a családra, illetve a hasonló helyzetben lévő személyekre, mivel bizonyos esetekben őket is áldozatnak tekinti.

A kerethatározat e cikkelye összefügg a 2. cikkel, a veszélyeztetett áldozatok/sértettek védelmével, és a 15. cikkel, amely kimondja, hogy a tagállamoknak meg kell akadályozniuk a másodlagos és harmadlagos viktimizációt. Ennek érdekében meg kell teremteniük a büntetőeljáráson belüli konkrét feltételeket. Lehetővé kell tenniük, hogy a sértett és a terhelt a bírósági épületben lehetőleg ne együtt várakozzon, és csak akkor találkozzanak, ha ezt az eljárás érdeke szükségessé teszi.

A 9. cikk a sértett kompenzációjára vonatkozik. A tagállamoknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy egyrészről lehetőséget adjanak a sértett kárigényének érvényesítésére, másrészről ösztönözzék az elkövetőt, hogy térítse meg a sértett kárát, harmadrészt pedig, ha az eljárás folyamán lefoglalták a sértett tulajdonát, akkor azt minél előbb adják neki vissza.

A kerethatározat elvárja a tagállamoktól: tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az elkövető térítse meg a kárt. Ez a pont viszont átvezet a következő, a 10. cikkben megfogalmazott elváráshoz, a mediációhoz. A tagállamoknak törekedniük kell arra, hogy a büntetőügyekben a mediációt elősegítsék olyan bűncselekmények esetében, ahol ezt a módszert erre alkalmasnak tartják. A mediáció a megsértett társadalom és a sértett békéje helyreállításának egyik legjobb módja, ezért a határozat szerint minden tagállamban 2006. március 22-ig kellett az erre vonatkozó jogszabályi hátteret biztosítani úgy, hogy a sértett és a terhelt között a mediáció során létrejött megállapodást a büntetőügyekben figyelembe lehessen venni. Fontos rendelkezése a kerethatározatnak, hogy a sértett kompenzációjára és a büntetőjogi mediációra vonatkozó intézkedések nem érintik a polgári jog körébe tartozó megoldási módokat.

A 11. cikk a más tagállamban lakó sértett jogairól kíván gondoskodni akkor, amikor kimondja, hogy a sértett – aki ellen a bűncselekményt nem a lakóhelye szerinti tagállamban követték el – a lakóhelyén is megteheti a feljelentést. A hazai hatóság köteles az ügyet a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező, a bűncselekmény elkövetési helye szerinti tagállami hatósághoz áttenni. A feljelentést e tagállam jogszabálya alapján kell elbírálni.

A cikk azt az elvet tartja szem előtt, amit már a preambulum is megfogalmazott: a bűncselekmények áldozatai magas szintű védelemben részesülnek az Európai Unióban, függetlenül attól, hogy melyik tagállam területén tartózkodnak. Az elv mögött annak a célnak a biztosítása áll, hogy az uniós polgárok mindenhol azonos elbánásban részesüljenek. Ha a sértett már otthon tartózkodik, akkor ne kelljen a bűncselekmény elkövetésének helyére utaznia, és jogait ott érvényesítenie, vagy tanúzási kötelezettségeit teljesítenie, hanem ez legyen megoldható a lakóhelyén is. A kerethatározat e rendelkezése összefügg az EU büntetőügyekben történő, 2000. május 29-én kelt jogsegélyével, annak 10. és 11. cikkével; ez a videó- és telefonkonferenciákról rendelkezik, éppen a külföldön lakó sértettek meghallgatása érdekében.

A 12. cikk a tagállamok közötti együttműködés megvalósítását igényli, az áldozatok hatékonyabb védelme érdekében. Itt utalnak az áldozatokat segítő szervezetekre, illetve az igazságszolgáltatáshoz közvetlenül kapcsolódó hálózatokra.

Az előzőhöz kapcsolódik a 13. cikk is, amely kimondja, hogy a tagállam hatóságai ismerjék el és támogassák az áldozatvédelmi szerveket. Fontos megállapítása e rendelkezésnek, hogy megjelenik benne a hatóságokon belüli speciális képzés iránti igény.

A kerethatározat 14. cikke megköveteli a tagállamoktól, hogy megfelelően képzett szakemberek vegyenek részt az eljárásban. A képzés finanszírozása állami feladat a cikk értelmében. A beszámolókból általában nem derül ki, hogy a tagállamok maguk finanszírozzák-e a képzést.

A 15. cikk azt kéri a tagállamoktól, hogy teremtsék meg a sértett jogérvényesítéséhez szükséges gyakorlati előfeltételeket. A cél, hogy a bűncselekmény áldozata jobban érezhesse magát az eljárás folyamán. Az állam feladata itt lényegében a szekunder viktimizáció elkerülésének biztosítása. Ez olyan külön helyiséget igényel, ahol a meghallgatást vagy kihallgatást végző és a sértett nyugodtan beszélhetnek.

Az Európai Parlament és a Tanács 2012/29/EU irányelve (HL L 315., 2012. 11. 14)

A bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szól az irányelv, amely a 2001/220/IB tanácsi kerethatározatot váltja fel. A 2001/220/IB kerethatározat által elért szinttől való továbblépés érdekében a magyar EU-elnökség időtartama alatt kidolgozásra került az úgynevezett Budapest Ütemterv, amelyet 2011. június 10-i ülésén fogadott el az Európai Unió Bel-és Igazságügyi Tanácsa. A dokumentum hatékony és magas színvonalú áldozatsegítő rendszer felépítéséhez nyújt útmutatást és szab irányvonalat az Európai Unió Tanácsa részére. Az ütemterv elkészítése során az áldozatvédelmi rendszer hazai és európai szintű problémáit, hiányosságait feltárták, valamint az Európai Unió intézményeinek, a hazai és nemzetközi civil szervezeteknek a megoldásául szolgáló javaslatait is figyelembe vették. Az általános elvek mellett konkrét intézkedési javaslatok kidolgozására is sor került.

Az irányelv jelentősen bővítette az áldozatok büntetőeljárásbeli jogait, az áldozatnak nyújtott szolgáltatásokat pedig kiterjeszti az érzelmi és pszichológiai támogatásokra is. Kiemelt szempontként kezeli az ún. speciális áldozati csoportok – a kiskorúak, a fogyatékkal élő személyek, a szexuális erőszak és az emberkereskedelem áldozatai – szükségleteinek meghatározását.

Az irányelv célul tűzi ki az áldozatokkal kapcsolatba kerülő szakemberek képzési követelményeire vonatkozó feltételrendszer megteremtését is.

A sértettek büntetőeljárási jogait az 1-17. cikkek tartalmazzák:

• Meghallgatáshoz való jog
• Védelemhez való jog
• Minimális kötelező tájékoztatás az első kapcsolatfelvételkor
• Jogorvoslati jog az eljárás megszüntetése esetén
• Az elkövetővel való kapcsolat elkerülésének joga
• Jogok a feljelentés megtételekor
• Helyreállító igazságszolgáltatáshoz való jog
• Nyomozás során biztosítandó jogok
• Tolmácsoláshoz és fordításhoz való jog az eljárás egésze folyamán
• Jogi segítségnyújtáshoz való jog
• Magánélet védelméhez való jog
• Üggyel kapcsolatos tájékoztatáshoz való jog
• Költségtérítéshez való jog
• Az áldozatok egyéni értékeléséhez való jog
• Polgári jogi igény elbírálásához való jog
• Jogok a nyomozási szakban:
• kihallgatás megfelelően átalakított helyiségben,
• kihallgatás erre kiképzett szakember által/segítségével,
• valamennyi kihallgatást egyazon személy végezze,
• nemi erkölcs elleni cselekménynél azonos nemű kihallgató
• Más országban élők joga

A speciális áldozati körökkel kapcsolatos kívánalmakat mind az uniós, mind a tanácsi jog elismeri.

A kiskorú áldozatokra vonatkozó EJEB esetjog

A kiskorú sértettek és tanúk speciális helyzetét mind a tanácsi, mind az uniós jog elismeri.

Az EJEB kiterjedt ítélkezési gyakorlattal rendelkezik a kiskorúak jogai területén. Döntéseiben gyakran hivatkozik az ENSZ Gyermekjogi Egyezményre, mint például a Doorson kontra Hollandia-ügyben (20524/92). Az EJEB szerint az állam kötelessége, hogy védje a kiskorú sértettek és a tanúk érdekeit. Számos szexuális bűncselekménnyel kapcsolatos ítéletet hozott, amelyben kiskorúak tanúskodtak a terheltek ellen. Az S. N. kontra Svédország (34209/96) ügyben kimondta, hogy a szexuális bűncselekmények esetében nem mindig lehetséges a tanúk szembesítése, de ilyen esetekben a tanúvallomásokat rendkívül óvatosan kell kezelni, ugyanis a sértettek és a tanúk érdekeinek a védelme sértheti a terhelti jogokat, ezért a két oldalt egyensúlyba kell hozni.

A tanácsi jogban találjuk azt az iránymutatást, ami a gyermekbarát igazságszolgáltatásról szól.¹⁰  A 18 éven aluli áldozatok esetében, amennyiben bizonyítékot szolgáltatnak a büntetőeljárásban, a tagállamoknak mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy a kiskorú tanú a legkedvezőbb környezetben és a legmegfelelőbb körülmények között tudjon vallomást tenni, tekintettel életkorára, érettségére, értelmi szintjére és lehetséges kommunikációs nehézségeire.¹¹  Ezekben az esetekben lehetőleg távmeghallgatás segítségével kell a kiskorút kihallgatni, és szakembereket kell az eljárásba bevonni.

Vagyis a kiskorú tanúnak joga van arra, hogy a terhelt jelenléte nélkül tegyen vallomást, de az iránymutatás azt is elismeri, hogy e gyermekbarát megközelítésnek tiszteletben kell tartania másoknak a jogát arra, hogy megtámadják a kiskorú vallomásának a tartalmát.

Az iránymutatás arra is kitér, miszerint a kiskorú magánéletét és családi életét védeni kell, és ezért az eljárást lehetőleg zárt tárgyalás keretében kell lefolytatni.¹²

A kiskorú áldozatokra vonatkozó uniós esetjog

A 18 éven aluliakra vonatkozó jogi kérdésekben az EUB eddig elsősorban előzetes döntéshozatali ügyeket vizsgált az EUMSZ 267. cikke alapján, de mint az áldozatok jogairól szóló 2012/29/EU irányelv ismertetésénél láttuk, az uniós jog kifejezetten foglalkozik a kiskorú áldozatok helyzetével.

Az EUB a C-105/03. számú ügyben, a Maria Pupino elleni büntetőeljárás kapcsán kimondta: a nemzeti jog alkalmazásakor a nemzeti bíróságnak, amennyire csak lehetséges, a kerethatározatban kitűzött cél elérése érdekében a kerethatározat szövegére és céljára tekintettel köteles értelmezni a nemzeti jogot.

Ebben az ügyben a firenzei Maria Pupino óvónő a felügyelete alá tartozó, az ötödik életévüket be nem töltött gyerekeket rendszeresen bántalmazta, nem engedte ki őket a WC-re, és nyugtatót adott nekik, hogy csöndben legyenek.

Az EUB a döntésében hangsúlyozta, hogy a kerethatározatnak megfelelően minden tagállamnak biztosítania kell a sértett számára az eljárás során a meghallgatás és a bizonyítékok szolgáltatásának lehetőségét, valamint megfelelő intézkedéseket is kell tenniük annak érdekében, hogy a sértetteket csak a büntetőeljárás céljainak eléréséhez szükséges mértékben hallgassák ki. Ez arra kötelezi a tagállamokat, hogy tartsák tiszteletben a sértettek méltóságát, továbbá a különösen veszélyeztetett sértetteket a különleges helyzetüknek legmegfelelőbb bánásmódban részesítsék. Ebbe az is beletartozik, hogy a kiskorú sértettek esetében lehetőség legyen a többszöri kihallgatás elkerülésére, a nyilvános tárgyalás előtti tanúvallomásuk felhasználhatóságára. Ugyanakkor a kerethatározatban biztosított lehetőségeknek

„nem szabad az adott tagállam jogrendje alapvető elveivel összeegyeztethetetlennek lenniük, és egyúttal nem foszthatják meg a gyanúsítottat vagy a vádlottat az Emberi Jogok Európai Egyezménye 6. cikkében meghatározott, tisztességes eljáráshoz való jogától”¹³ .

A kapcsolati erőszakra vonatkozó tanácsi jog a menekültek esetében

Az Isztambuli Egyezmény¹⁴  mellett a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának kiküszöböléséről szóló ENSZ-egyezményt (CEDAW)¹⁵  is meg kell említenünk ennél a témánál, hiszen mind a két dokumentum a legszélesebb körben biztosítja a nemzetközi kereteket.

A strasbourgi álláspont szerint a menekült nők emberi jogai hatékonyabb védelmet érdemelnek. Ennek kapcsán az Isztambuli Egyezmény 60. és 61. cikkét kell kiemelnünk. Előbbi a nemi alapon történő menedékjog iránti kérelemről szól, utóbbi cikkben pedig az Európa Tanács rámutat arra, hogy a nemi alapú menedékkérelmeknél, a nők elleni erőszak áldozatainak esetében, érvényesülnie kell a visszaküldés tilalmának olyan országok esetében, ahol a nők élete veszélyben lehet, vagy ahol kínzásnak, embertelen, magalázó bánásmódnak vagy büntetésnek vetnék alá őket.

Az Európa Tanács szerint a nemi szempontokat figyelembe vevő befogadási eljárásokkal csökkenteni lehet annak a kockázatát, hogy a nők sérelmet szenvedjenek. Lehetőséget kell adni nekik, hogy meghallgassák őket és kérelmeiket pozitívan bírálják el.

Az Isztambuli Egyezmény említett cikkeinek alkalmazásával talán elérhető, hogy az egyezményt ratifikáló országokban javul a menedékkérő nők helyzete.¹⁶

A kapcsolati erőszakra vonatkozó uniós jog a menekültek esetében

A nők és lányok elleni erőszak világszerte az egyik legszisztematikusabban és leggyakrabban elkövetett jogsértés. Ez alól az uniós országok sem képeznek kivételt.

Sajnálatos módon minden harmadik nő szenvedett már el fizikai vagy szexuális erőszakot, melyeket többnyire a kapcsolati partnerek követtek el.¹⁷

Jelenleg egyetlen konkrét uniós jogszabály sem foglalkozik a nők elleni erőszakkal és a kapcsolati erőszakkal. Ugyanakkor néhány uniós irányelv és rendelet foglalkozik a kérdéssel, különösen a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés vagy a nők és férfiak közötti egyenlőség, illetve a menekültügyi politika területén. Így például a valamennyi bűncselekmény valamennyi áldozatának jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról szóló irányelv¹⁸  szavatolja,¹⁹  hogy a nemi alapú erőszak áldozatainak jogai a büntetőeljárás valamennyi szakaszában biztosítva legyenek.²⁰  Az uniós jogban a kapcsolati erőszak olyan áldozatai, akik EGT-állampolgárok harmadik országbeli állampolgár családtagjai, a szabad mozgásról szóló irányelv alapján, válás vagy a regisztrált élettársi kapcsolat megszüntetése esetén jogosultak önálló tartózkodási engedélyre.

Az Európai Bizottság 2022. március 8-án új irányelv megalkotására tett javaslatot a nők elleni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelemmel kapcsolatban.²¹  A javaslat célja, hogy Unió-szerte biztosítsa az ilyen típusú erőszakkal szembeni védelem minimális szintjét.

Az új szabályok értelmében többek között bűncselekménnyé nyilvánítják a női nemi szervek megcsonkítását és az online erőszakot is.²²

Az irányelv továbbá biztosítani fogja az igazságszolgáltatáshoz és a kártérítés igényléséhez való jogot, továbbá a díjmentes segélyvonalakhoz és a szexuális erőszak áldozatai számára fenntartott krízisközpontokhoz való hozzáférést.²³

Az emberkereskedelem áldozataira vonatkozó tanácsi és uniós jog

Az EJEE nem tartalmaz kifejezett rendelkezést az emberkereskedelemre vonatkozóan, az EJEB azonban az EJEE 4. cikkét úgy értelmezi, hogy az az emberkereskedelem tilalmát is magában foglalja.²⁴

Az uniós jog szerint fennáll az államok pozitív kötelezettsége abban a tekintetben, hogy az emberkereskedőket sújtó büntetőjogi rendelkezések mellett hatékony rendelkezéseket léptessenek hatályba az emberkereskedelem áldozatainak és potenciális áldozatainak védelmére.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (a továbbiakban: FRA)²⁵  bár korlátozott számú kutatást folytatott az áldozatsegítés szakterületeit (így például a családon belüli erőszak és az emberkereskedelem áldozatait) illetően, azonban kiterjedt kutatás keretében foglalkozott az áldozatok különböző veszélyeztetett csoportjaival. Az FRA megállapításai azt mutatják, hogy az ezekhez a csoportokhoz tartozó áldozatok különös problémákkal szembesülhetnek az igazságszolgáltatás igénybevételekor. Az említett megállapításokat olyan további egyidejű FRA‑kutatások is alátámasztják, amelyek számos, a bűncselekmények áldozataival kapcsolatos kérdést érintenek. Ilyenek például a meghatározott áldozatkategóriákkal, többek között a migráns áldozatokkal, a gyűlölet‑bűncselekmények áldozataival, valamint a nők és a gyermekek elleni erőszak áldozataival foglalkozó tanulmányok.²⁶

Az emberkereskedelem elleni küzdelem régóta az Európai Unió egyik prioritása.²⁷  Az emberkereskedelem áldozatainak védelmét számtalan EU-s jogi, szakpolitikai dokumentum és egyéb kiadvány külön is megemlíti.²⁸

Az Európai Unióban több tevékenység és jogi aktus szolgálja azt a célt, hogy az emberkereskedelem megelőzésében és az ellene folytatott küzdelemben, valamint az áldozatok védelmében átfogó és integrált megközelítés érvényesüljön.

Fontos mérföldkőnek számít az emberkereskedelem megelőzéséről és az ellene folytatott küzdelemről, az áldozatok védelméről, valamint a 2002/629/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló irányelv, amelyet a tagállamoknak 2013. április 6-ig kellett átültetniük a nemzeti jogba.

Az Eurojust²⁹  2021. februári jelentése az emberkereskedelem elleni küzdelemről szól; azon főbb problémákra helyezi a hangsúlyt, amelyekkel a tagállamok hatóságai az emberkereskedelem üldözése során szembesülnek; a jelentés megoldásokat kínál e nehézségek leküzdésére.³⁰  Megemlíti továbbá, hogy az emberkereskedelemmel kapcsolatos nyomozás és bűnüldözés egyik legnagyobb nehézsége az esetek és az áldozatok beazonosítása.³¹

Befejezés

Az áldozatok jogainak védelme az európai jogrend alapvető követelménye, amelynek célja, hogy deklarálja az áldozatok jogait az igazságszolgáltatásban, beleértve ebbe az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést, továbbá az eljárásokban való aktív részvételt is. Az áldozatok támogatása, védelme és jogainak biztosítása az egész társadalom erkölcsi kötelessége, és egyben az emberi jogok, illetve az emberi méltóság tiszteletben tartásának legfőbb bizonyítéka. Emellett jogi kötelezettség is, hiszen az áldozatok védelmét a nemzetközi és az európai jog is előírja.

Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet, strasbourgi tutor; Törő Andrea PhD, legfőbb ügyészségi ügyész, strasbourgi tutor