Ügyészek lapja
tudományos-szakmai folyóirat

Az Államvédelmi Hatóság Határőrség bűnügyi helyzete 1950–1953 között


Szerző(k): Fórizs Sándor

Bevezetés

Publikációmban a magyar határőrség 1950-es évek elejének (1950–1953-as évek) bűnügyi, fegyelmi helyzetével, az állomány tagjaival szemben lefolytatott ügyészségi és bírósági eljárásokkal, illetve mindezek hátterével és a határőrség ezen kérdésekhez kapcsolódó általános működési körülményeivel kívánok foglalkozni, fennmaradt levéltári dokumentumok alapján. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Lángliliom utcai gyűjteménye tartalmazza a határőrség parancsnoksága ebből az időszakból csak részben fennmaradt okmányait.1  A fegyelmi, ügyészségi, bírósági eljárásokra vonatkozó dokumentumok nincsenek egységes rendszerbe szerkesztve, azokat esetlegesen, gyakran egy eljárásra vonatkozóan is külön-külön szükséges felkutatni, összegyűjteni. Az iratok értékét véleményem szerint az adja, hogy betekintést nyerhetünk egy jelentősen eltorzult politikai vezetés drasztikus eljárásrendjébe és ezen keresztül talán jobban megértjük a későbbi események gyökereit.

A határőrség működését meghatározó

néhány fontosabb körülmény

A határőrség a második világháborút követő 1945 eleji újjáalakításától 1949 december 31-ig a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségében a honvédség állományába tartozott. A szervezet 1950. január elsejével az akkor megalapított „Államvédelmi Hatóság Határőrség és Belső Karhatalom”-hoz került, közvetlenül a minisztertanács, valójában a Rákosi Mátyás-féle pártvezetés direkt hatáskörébe. Ettől az időponttól lényegében a vélt politikai megbízhatóság, az alacsony társadalmi származás, a „feddhetetlen múlt”, azaz nem szolgált az illető horthysta katonai vagy rendészeti szervezetben, az elvárt párttagság vagy tagjelöltség lettek a meghatározó megítélési szempontok. Másfél év alatt eltávolították a régi tiszteket és tiszthelyetteseket, helyüket tanfolyamokon felkészített, a körülményeket és a szakmai sajátosságokat nem ismerő újoncok vették át. A határőrség létszámát felbruttósították, a sorkatonai szolgálat idejét három évre emelték, de ilyen körülmények között nem tudták megfelelő szinten kiképezni a bevonulókat, akikre a hosszú katonai szolgálat amúgy is nyomasztóan hatott, nem beszélve a rendkívül rideg életkörülményekről.

A behívást nem előzte meg biztonsági ellenőrzés és a határra kerülhettek büntetett előéletűek, háborús bűnösök, szélsőjobboldali szervezetek és fasiszta katonai alakulatok korábbi tagjai is.

A határőrséget gyakran szokás volt fegyelmezett, megbízható, elit alakulatként leírni. Ez talán megfelelt az 1970–1980-as éveknek, de nem a most említett 1950-es évek elejének. Ha belenézünk a fennmaradt napi jelentésekbe, az elmúlt 24 óra összefoglalásaiba, azok hemzsegnek az úgynevezett rendkívüli eseményektől, verekedések, leittasodások, szolgálati hely elhagyása, részegségből vagy kiképzettségi hiányból eredő fegyveres balesetek, szökések, köztük külföldre szökések, bajtársi lopások követik egymást.

Próbaképpen elég beletekintenünk az 1953. év október hónapjának összefoglalásába2 , milyen események történtek, pedig eddigre már három éve működött az új szervezet, volt idő a stabil rendszer kialakítására:

  • verekedés 10 alkalommal, köztük több csoportos, tisztek és sorkatonák egymás között és polgári személyekkel, késelés, pisztollyal lövöldözés verekedés közben,
  • halálos gázolás 1 eset,
  • gépkocsi karambol 8 eset,
  • leittasodás 4 eset,
  • önkényes eltávozás 2 eset,
  • polgári személy jogtalan meglövése 1 eset,
  • jogtalan fegyverhasználat, 1 esetben katonatársa meglövése, 1 esetben meggyilkolása,
  • botrányos magatartás nyilvános helyen 1 eset,
  • öngyilkossági kísérlet 1 fő,
  • sérülés aknarobbanástól 1 fő.

A felsorolásnál teljesen biztos, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, azok a történések, amelyek a pesti vezetés tudomására jutottak. A beosztott parancsnokok minden lehetséges alkalmat igyekeztek saját jól felfogott érdekükben az elöljáró tudta nélkül a maguk hatáskörében (szabályellenesen) „elrendezni”, ami természetesen gyakran szintén bűncselekménynek számított.

Egy 1953. augusztus 27-i keltezésű parancs lényegében katasztrofális állapotokat tükröz.3  Az év első nyolc hónapjában a bekövetkezett szerencsétlenségek hat halálos és 113 sebesült áldozatot követeltek, ez idő alatt gépkocsibalesetben 56 fő sérült meg és négy fő életét vesztette, aknarobbanástól 39 fő megsebesült, egy fő meghalt, fegyver-lőszer gondatlan kezelése miatt tíz sérülés és egy halálos baleset történt, jelzőrakéta baleset nyolc fő súlyos sebesülését okozta. A határőrségre különösen azok az események vetettek rossz fényt, amelyek nyilvános körülmények között következtek be és nagyobb visszhangot kelthettek. Augusztus 28-án egy okmányellenőrző járőr Szegeden ittasan agyonlőtt egy honvéd szakaszvezetőt majd öngyilkos lett.4  Miközben az országos politika az államhatár hézagmentes, teljes lezárását követelte, az úgynevezett büntetlen határsértések aránya (azaz a sikeres, polgári lakos által elkövetett ki- vagy beszökések) szintén ebben a hónapban a csornai kerületnél (osztrák államhatár) 40%-os, a nagykanizsai kerületnél 18%-os, a pécsi kerületnél 60%-os arányt ért el. A vezetés az egyik megoldást az ügyészségek, bíróságok szerepének erősítésében látta.5

A Népköztársaság Elnöki Tanácsa (ET) 1950. évi 26. számú

törvényerejű rendelete6

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950. június 30-i ülésén fogadta el a rendeletet. Háromezres számú titkosított rendelet volt, így hivatalosan nem hirdették ki. A Magyar Közlönyben 1950. július 30-án közzétett NET 26. számú törvényerejű rendelete ehelyett, nyilvánosan, a Magyar Nemzeti Bankról szólt. Később „A törvényerejű rendeletet egy 1954-ben kelt közös legfőbb ügyészi és igazságügy-miniszteri minisztertanácsi előterjesztés hatályon kívül helyezte”7 .

A személyi állomány elvileg úgy szerzett tudomást az eredeti szigorító szándékú dokumentumról, hogy a tiszteknek kellett több alkalommal is kihirdetni, oktatáson feldolgozni. Az ország vezetése a szökések, külföldre szökések számát kívánta ezen az úton csökkenteni, esetleg megszüntetni.

Rendkívül drasztikusak a büntetési tételek:

Az 1. § 1) pontja a Néphadsereg, Államvédelmi Hatóság, rendőrség, büntetés-végrehajtás tagját életfogytig tartó büntetéssel fenyegette; a 2) pont a polgári személyt, amennyiben repülővel vagy bármilyen más légi járművel kísérli meg a határsértést, szintén életfogytig tartó büntetéssel fenyegette; a 3) pont szerint a büntetés halál az első kettő pont esetében, ha a cselekményt csoportosan vagy felfegyverkezve követik el.

2. §: Ha az 1. paragrafusban szereplő cselekményhez a szükséges feltételeket biztosítja, segítséget nyújt, felajánlkozik, a büntetés 10 év.

3. § 1): Az 1. paragrafus esetében a tettessel egy háztartásban élő hozzátartozót, vagy általa eltartott felnőtt korú hozzátartozóját öt évig terjedhető börtönbüntetéssel, ha a hozzátartozó a bűntett elkövetéséről megelőzően tudott és arról a hatóságnak jelentést nem tett, 10 évig terjedő börtönnel kell büntetni.

4. § 1): Az 1–3 paragrafusok esetében a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlásának a felfüggesztését is ki kell mondani. 2): Az 1–2 paragrafus és a 3. par 2) esetében az elkövető egész vagyonának elkobzását minden esetben ki kell mondani.

5. §: Mind katonák, mind civilek esetében ezen bűncselekménynél a Budapesti Katonai Törvényszék kizárólagos hatáskörébe és illetékességébe tartozik az eljárás.

1945–1955 között a Magyarországgal szomszédos osztrák terület szovjet megszállási zóna volt. Az itt felállított szovjet katonai parancsnokságokkal együttműködött az osztrák csendőrség. A magyar határőröket, akik kiszöktek, amennyiben nem sikerült elérniük az angol megszállási zónát és elfogták őket, visszaadták. Ugyanez vonatkozott a kiszökött civilekre is. A magyar hivatalos (határőr) szervek a szökés észlelésekor haladéktalanul értesítették a túloldali szovjet kötelékeket.

A külföldre szökések megakadályozása egyébként a korabeli szocialista országok közül még sokáig többnek – például Csehszlovákiának – is komoly problémát jelentett.8

A törvényerejű rendelet kínálta lehetőségek kihasználását több okmány is bizonyítja:

  • Jámvári Márton határőr 1953. szeptember 19-én kiszökött Jugoszláviába. Az ezt ismertető parancs fogalmazása szerint „A hazaárulásért a hazaáruló hozzátartozóit őrizetbe vettük”9 . A járőrparancsnokát, aki a kiszökést nem akadályozta meg, hadbíróság elé állították.
  • „Ország Miklós és Hidegföldi Antal áv. határőrök 1950. 12. 18-án külföldre szöktek. Az Elnöki Tanács 26/1950. rendelete alapján Ország B. Sándort, a határőr apját, és Hidegföldi Antalnét internáltuk”10 . A parancs ekkor tipikus befejezése, „Jelen parancsomat a Határőrség és a Belső Karhatalom egész személyi állománya előtt ki kell hirdetni” […]11 érzékelteti, hasonló esetekben mire lehet számítani.
  • „Sólya Péter volt államvédelmi határőr, aki hazáját, a dolgozó népet, határőr elvtársait bűnös módon elárulva, a hazaárulás szégyenteljes bűntettét követte el. Sólya Pétert cselekménye során elfogtuk és hadbíróság elé állítottuk. A Katonai Főtörvényszék halálra ítélte. […] A hazaáruló szüleit őrizetbe vettük. […] Jelen parancsomat az ÁVH Határőrség egész személyi állománya előtt ki kell hirdetni.”12
  • Nagy Pál határőr megszökött, elfogták, a katonai felsőbíróság kötél általi halálra ítélte, az ítéletet végrehajtották. A parancs fogalmazása: „[Á]tszökött az imperialistákhoz, dolgozó népünk gyűlölt ellenségeihez. […] A hazaárulót elfogtuk és a katonai felsőbíróság Nagy Pált kötél általi halálra, mint főbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra, mint mellékbüntetésre ítélte. […] Dolgozó népünk törvénye lesújtott a hazaárulóra, a halálos ítéletet végrehajtották. […] Jelen parancsomat az egész személyi állomány előtt 3 napon keresztül parancs-kihirdetésen ismertetni kell.”13
  • Veszprémi Imre határőr átszökött Jugoszláviába, „A hazaáruló bandita apját, anyját és testvéreit őrizetbe vettük és átadtuk Népköztársaságunk bíróságának. A hazaárulóra és családjára Népköztársaságunk törvénye, a dolgozó nép akarata kemény kezekkel sújt le.” És feladat a tisztek számára: „Személyesen hirdessék ki és magyarázzák meg.”14 .
  • A hozzátartozókkal szembeni szigorú eljárást tükrözi a következő parancs: „Ítélet, A Budapesti Katonai Törvényszék 1951. szeptember 1-én megtartott tárgyaláson Egri Sándor határőrt 1 év börtönre, mert hozzájárult, hogy Tornyiszentmiklóson az ottani őrsöt teljesen szétzüllesszék, az őrs állományából 4 fő Jugoszláviába szökött,
  • Kukovics László hőr-t 5 év börtönre,
  • Juhász László polgári személyt 2 év börtönre,
  • Juhász Lászlóné polgári személyt 6 hónap börtönre,
  • Kéringer Ernő polgári személyt 5 év börtönre,
  • Kukovics Józsefné polgári személyt 6 hónap börtönre,
  • Kalmár Gábor polgári személyt 1 év börtönre,
  • Kalmár Gáborné polgári személyt 6 hónap börtönre,

azért, mert nevezettek tudomásul bírtak a megszököttek szökési szándékáról és szökési terveikről, tekintve, hogy közös háztartásban éltek és ennek ellenére erről jelentést nem tettek.”15

Arról, hogy az ET 26. sz. törvényerejű rendelete mennyire volt ismert a sor-katonák előtt, nincs adatunk. A kapcsolódó parancsok felolvasása nyilván hozzájárult a megismeréshez. Rendelkezésünkre áll két lista 1952-ből, amelyek azonos levéltári számon találhatók.16  Az anyag alkalmas bizonyos következtetések levonására. A szigorú fenyegetettség ellenére (egészen a halálos ítéletig nyúlik a büntetési tétel), 1950-ből 46 fő, 1951-ből 21 fő határőr adatai szerepelnek a kimutatáson, akik külföldre szöktek. Jelentős létszám az említett körülmények mellett. Valamennyien sorkatonák, a legmagasabb rendfokozatú „államvédelmi őrmester”. Nyilvánvalóan nem véletlenül szerepel az adatok között az a félelmetes információ, hogy 46, illetve 21 főnek (1950/1951) élnek a szülei, háromnak a szülei külföldön (Jugoszlávia, Csehszlovákia, Románia), csak anyja él 1 fő, csak apja él 5 fő. A szökésekből 35 Ausztriába, 31 pedig Jugoszláviába irányult, egy esetben nincs ilyen adat. Látszik, szinte azonos szám szerepel a két viszonylatnál. Az ekkorra végtelenül megromlott magyar-jugoszláv kapcsolat („Tito az imperializmus láncos kutyája”) biztosította, hogy a jugoszlávok nem adták vissza a kiszökötteket. Ezzel szemben az Ausztriában lévő szovjet megszállási zóna visszatartó hatással lehetett. Itt olvasható, hogy a szovjet parancsnokság 1950-ben visszaadott három főt, a következő évnél egy határőr visszaadása szerepel. 1950-ben 17 fő szökött ki fegyveresen, a következő évben, az 1951-es adatnál három főnél szerepel, hogy teljes felszereléssel, és egynél, hogy „fegyveresen szolgálatból” szökött meg. Itt már tetten érhető a 26. sz. törvényerejű rendelet ismerete. Sokan a határátlépés előtt fegyverüket, felszerelésüket magyar oldalon a műszaki zárra akasztották és kerülték a többfős szökéseket. Ezzel legalább elfogásuk esetén megelőzhették a halálos ítéletet.

A határőrség saját katonai ügyészségének megszervezése

1947-ben a határőrség még a Budapesti Honvéd Ügyészséggel működött együtt, a bekövetkezett bűncselekményeket náluk jelentették fel.

Az Államvédelmi Hatóságnál 1950. januártól felállított ügyészség megnevezése „Budapesti Központi Katonai Ügyészség Államvédelmi Kirendeltsége” lett.

Miután a határőrség vezetése elégedetlen volt részükről a fegyelmi ügyek rendezésének gyorsaságával, 1952. június 19-én javaslatot tett az ÁVH vezetőjének a határőrség szervezetén belül egy katonai ügyészi csoport felállítására, „Javaslat határőr ügyészi csoport szervezésére” címmel. Az okmány három aláírója a határőrség parancsnoka, Piros László államvédelmi vezérőrnagy (későbbi belügyminiszter), a határőrség politikai csoportfőnöke és Béres Miklós államvédelmi őrnagy, az ügyészi csoport vezetésére kiszemelt személy volt.

A dokumentum hivatkozott arra, hogy a honvédelmi miniszter „014-es számú parancsában az igazságügyi szervek munkájának megjavítására elrendelte azok átszervezését. […] Az átszervezés célja a csapatoknál előforduló bűnesetek gondos kinyomozása, a csapatparancsnokok támogatása, szoros együttműködés a csapatokkal a katonai vasfegyelem megszilárdítása, az erkölcsi-politikai állapot állandó megjavítása végett.”17

Öt pontban foglalták össze a határőrségre vonatkozó javaslat lényegét.

„1)„5 főből álló külön határőr ügyészi csoport szervezését az ÁVH. ügyészségen belül. Ez álljon egy fő csoportvezető ügyészből és négy fő nyomozó ügyészből.”

„2) A csoportvezető ügyész szorosan működjön együtt az ÁVH. Határőrség Parancsnokságával és Politikai Csoportfőnökségével.”

„3) A kerületi parancsnokok a fontosabb eseményekről tett jelenéseik másodpéldányát küldjék meg az ügyészségnek. A csoportvezető ügyész a jelentések alapján a szükséges intézkedéseket a Határőrség Parancsnokával egyetértésben tegye meg.”

„4) A Határőrség Parancsnoka az ügyészt meghallgatva dönti el, hogy egy-egy ügy hadbíróság elé kerüljön-e, vagy fegyelmi úton nyerjen elintézést, illetve tiszteknél becsület-bírósági eljárást folytassanak-e le.”

„5) A csapatoknál a kisebb ügyek kivizsgálására a tiszti állományból megfelelő számú vizsgáló tiszteket kell kijelölni. Ezek számát a Határőrség Parancsnoka állapítja meg. A vizsgáló tisztek a csapat-parancsnoktól kapott utasítások alapján folytatják le a vizsgálatot, amit a beosztásukkal járó feladataik ellátása mellett kötelesek elvégezni.”18

A dokumentumból kiderül, és valójában így is történt, hogy a határőrség parancsnoka lett a vízválasztó abban a kérdésben, adott esetben megindul-e az ügyészi eljárás és lesz-e bírósági ítélet. A rendelkezésre álló statisztikából látni fogjuk, szinte minden bírósági ítélet elmarasztaló döntést hozott.

A fegyelem helyreállítása, fenntartása érdekében az országos vezetés rendelkezésére álló eszközök között lényeges szerepet játszottak a katonai ügyészségi és bírósági eljárások. A határőrség helyzetét ezen a téren segítette, hogy szervezetében végül is „saját” ügyészség működött „Magyar Népköztársaság Határőrség Katonai Ügyészsége” megnevezéssel.

A határőrség történetében két olyan időszak volt, amikor az ügyészségi szervezet rendkívüli szerepet töltött be, 1950–1953 és 1956 decembere – 1957 vége között.

Ez a lehetőség 1958. január 1-jéig létezett, amikor az önálló határőr katonai ügyészséget megszüntették és az ügyek átkerültek a területi (regionális) katonai ügyészségekhez.19  „A Katonai Ügyész Elvtárssal egyetértésben a Határőrség Katonai Ügyészségének ügyészeit 1958. január 1-el a Budapesti, a Szegedi, a Győri, a Kaposvári és a Debreceni Katonai Ügyészségekhez vezénylem. A Határőrség Katonai Ügyészségének központosítását Budapest székhelyre ezzel megszüntetjük és a jövőben a határőrök bűnügyeiben az egyes területi katonai ügyészségekhez vezényelt határőr ügyészek járnak el.”20  A feljelentéseket ettől az időponttól ahhoz az ügyészséghez kellett küldeni, amelynek területén a bűncselekményt elkövették. A kerületek nyomozótisztjei is az újonnan kijelölt ügyészségekkel tartották a kapcsolatot. A határőrséghez tartozó ügyészek személyzeti parancsait továbbra is a határőrség parancsnoka írta alá, mert szervezetileg a határőrség állományában maradtak.

Az 1950–1953 között bekövetkezett események kivizsgálásában az ügyészség beosztottai csupán esetenként vettek részt. A kivizsgálás ad hoc, a történés jellegétől függően létrehozott bizottságok feladata volt. Ezekben, például gazdasági jellegű probléma (sikkasztás) esetén, a gazdasági osztály képviseltette magát. Más esetekben ez a terület teljesen kimaradt és jellemzően a határőrizeti, a politikai és a parancsnoki beosztásban dolgozókból állították össze a csoportokat (pl. aknarobbanástól bekövetkezett sérüléskor a műszaki osztály képviselői). Súlyos esetekben, vagy ha az országos vezetés elégedetlen volt a kerületek bizottságainak jelentésével, szinte „másodfokon” Pestről is leküldhettek egy újabb kivizsgáló csoportot. A végül összeállt dokumentáció egyes esetekben elismerésre méltó alaposságot tükröz, benne tanúmeghallgatási jegyzőkönyvek, a helyi parancsnokok kivizsgálási jelentései, személyzeti jellemzések, vázlatok, rajzok, térképrészletek, boncolási jegyzőkönyvek, szakértői vélemények, leltárok stb. A kerületektől felterjesztett anyagok mindig javaslatot tettek a további eljárásra, a történtek megítélésére. A teljes dosszié a határőrség parancsnoka elé került végső döntésre. Az akkori idő szabályzásának megfelelően a vezető aláírása mellett mindig megtaláljuk a politikai osztály vezetője, vagy a politikai csoportfőnök egyetértő szignálását. Az iratgyűjtő ezt követően kerülhetett az ügyészséghez, vagy visszaadták parancsnoki hatáskörbe a lényegesen enyhébb fegyelmi eljárás lefolytatására.

Az országos parancsnok szerepét tükrözi egy fennmaradt jelentés.

  1. október 29-én Hegyeshalom őrsön két ügynök követett el büntetlen határsértést kifelé, közben a járőrrel tűzharcot vívtak, mindkét határőr megsebesült, egyikük a kórházban meghalt. Az érintett körzet határőrkerület parancsnoka javaslatot tett a szomszédos járőr bíróság elé állítására segítségnyújtás elmulasztása címen. „Egyetértek, végre kell hajtani” – írta rá az okmányra Piros László tábornok.21

A határőrség az úgynevezett „házi parancsaiban”, amelyek a folyamatos belső működést szabályozták, a Budapesti Katonai Törvényszék főtárgyalásaira „haditörvényszéki tag”-okat, alkalmanként egy tisztet, két tiszthelyettest, két sorkatonát, máskor „haditörvényszéki ülnökként” tisztet rendelt ki. A sorkatonák látszólagos részvétele az ítélkezés folyamatában csupán kívülről lehetett a demokrácia jele, valójában nem enyhítette a rendkívüli szigorúságot.

A levéltárban az 1950-es év 40-41-42. számú dobozaiban összegyűjtve maradtak fenn a büntetőeljárások anyagai. Közöttük:

  • 29 bírósági ítélet 28 személlyel szemben;
  • 88 vádirat – a legtöbb vádiratnak nincs meg a folytatása a bírósági tárgyalások formájában és a bírósági ítéletek többségének nem található a vádirati előzménye;
  • határozat nyomozólevél kiadásáról nyolc esetben, egy pedig a visszavonásról;
  • 14 határozat a büntetőeljárás indításának megtagadásáról.

Állománykategóriás megoszlása szerint az okmányok alanyai: tiszt 19 fő, tiszthelyettes 20 fő és sorkatona 85 fő. Az 1950-es év a határőrségnél a nagy tisztogatás éve volt. Ez bizonyos értelemben tükröződik a tisztek és tiszthelyettesek magas számában a statisztikában. 1950. január 1. – 1951. február 1-jéig a határőrségnél eredetileg meglévő 481 fő tisztből 218 főt, és a 893 fő tiszthelyettesből 310 főt távolítottak el.

Az 1952-es évből fennmaradt a levéltárban két statisztika22 , amelyet 1952 októberében készítettek. Az egyik az 1951-ben lefolytatott, a második az 1952. szeptember 30-ig lezajlott bűnvádi eljárások adatait tartalmazza.

Hadbíróságnak 1951-ben összesen 203 főt adtak át. Ebből 202 főt ítéltek el. Lényegében az ügyek 0,49%-ában született felmentő ítélet. Azonnal feltűnik, hogy a bíróság elé kerültek esetében mindig elmarasztaló ítéletet látunk.

Az elítéltek állományviszonya:

  • tiszt 17 fő (12 fő alhadnagy, 2-2 fő hadnagy és főhadnagy, 1 fő őrnagy, azaz az utolsót leszámítva csupa alacsony rendfokozat);
  • tiszthelyettes 44 fő (az anyag nem részletezi, de ebben az időben már csak kisebb számban szolgáltak a határőrségnél hivatásos tiszthelyettesek, itt feltételezhetően gyakran úgynevezett „továbbszolgáló”, négy év szolgálatot vállalt katonákról lehet szó);
  • sorkatona 142 fő.

A bíróság elé állítottak ítéletének időtartama:

  • 1 hónaptól 6 hónapig terjedő börtönbüntetés 21 fő;
  • 6 hónaptól 1 évig terjedő börtönbüntetés 61 fő;
  • 1 évtől 5 évig terjedő börtönbüntetés 93 fő;
  • 5 évtől – legmagasabb halálbüntetés 27 fő (a statisztika így tartalmazza, ezzel a „legmagasabb halálbüntetés” fogalmazással nem derül ki a halálos ítéletek száma).

      Összesen 202 fő; mellékbüntetésként politikai jogvesztésre ítélve 120 fő.

Hadbíróságnak átadott személyek cselekményeinek megoszlása:

  • szolgálati bűntett 35 fő;
  • anyagi visszaélés 41 fő;
  • leittasodás szolgálatban 22 fő;
  • demokráciaellenes kijelentés 9 fő;
  • szökés, önkényes eltávozás 11 fő;
  • parancsmegtagadás 1 fő;
  • emberölés, jogtalan fegyverhasználat 6 fő;
  • erőszakos nemi közösülés 4 fő;
  • gépkocsi karambol 12 fő;
  • testi sértés, verekedés 7 fő;
  • szolgálati hatalommal való visszaélés 11 fő;
  • függelemsértés 4 fő;
  • bajtársi lopás 34 fő;
  • hazaárulás 4 fő;
  • öncsonkítás 2 fő.

Összesen 202 fő.

Hazaárulásért négy fő lett elítélve, miközben 1950–1951 során a határőrség kimutatása 67 fő külföldre szökését tartalmazza. Esetleg még lezáratlan büntetőeljárás folyt ilyen ügyekben, vagy csupán ennyi személyt sikerült a cselekményt követően elfogni.

Az 1951-es évben összesen 12 helyszíni tárgyalást tartottak. Az elítéltek száma havonta 9-35 fő között mozgott, de átlagosan havonta 10-20 fő ügyében született ítélet. Az elítéltek száma havonként január és december között: 35-16-12-24-13-18-10-19-18-11-17-9, összesen 202 fő volt.

Az 1951-es évről szóló anyag külön szerepelteti a határőrségi elhárító szolgálat által kezdeményezett bűnvádi eljárásokat. Az elhárító szervek által indított bűnvádi eljárás összesen 45 fő esetében volt, 44 főt közülük elítéltek. Az ítéletek is súlyosabbak az előző kategóriánál. A 44 főből 4 évig terjedő börtönbüntetést kapott 5 fő és „5 évi börtönbüntetéstől – halálbüntetés” megfogalmazás szerepel 39 fő esetében.

Az állománykategória megoszlása:

  • tiszt 13 fő;
  • tiszthelyettes 8 fő;
  • legénységi állományú 23 fő;
  • polgári alkalmazott 1 fő.

A cselekmények jellege már mutatja az elhárító szolgálat tevékenységének irányát:

  • háborús bűntett 4 fő;
  • demokrácia- és pártellenes bűncselekmények 15 fő;
  • szabotázs 5 fő;
  • kémkedés 3 fő;
  • anyagi visszaélés 2 fő;
  • hazaárulási kísérlet 6 fő;
  • szökés 2 fő;
  • fegyveres szervezkedés 1 fő;
  • hazaárulás elősegítése 5 fő;
  • embercsempészés 2 fő.

Összesen 45 fő.

A kimutatás szerint az 1951-es évben a határőrség állományából 249 fő került hadbíróság elé és csupán kettő eljárásában nem született elmarasztaló ítélet. Ez a szám még akkor is rendkívül magas, ha egy 18 500 fős szervezetről van szó.23

A második lista az 1952-es adatokat tartalmazza szeptember 30-i időpontig. E szerint:

  • A hadbíróságnak átadtak 150 főt.
  • Közülük összesen elítéltek 115 főt.
  • Folyamatban volt 35 fő eljárása.

Az elhárító szervek által indított bűnvádi eljárás 26 fő esetében történt, mindenkit elítéltek. A következő adatsornál zárójelben szerepelnek az elhárító szolgálatra vonatkozó adatok.

Állománykategória szerint:

  • tiszt 17 fő (1 fő);
  • tiszthelyettes 24 fő (4 fő);
  • legénységi állományú 109 fő (21 fő).

A megszületett ítéletek időtartama:

  • 1 hónaptól 6 hónapig terjedő büntetés 9 fő;
  • 6 hónaptól 1 évig 38 fő (3 fő);
  • 1 évtől 5 évig terjedő büntetés 57 fő (11 fő);
  • „5 évtől – legmagasabb halálbüntetés” 11 fő (12 fő).

Mellékbüntetésként politikai jogvesztésre ítélve 36 fő (12 fő).

Az előző dokumentum az elkövetett cselekményeket és az ítéleteket nem társítja, így nem tudhatjuk meg, milyen cselekményért milyen súlyú ítéletet szabtak ki. A megtalálható személyzeti parancsok ebben a kérdésben nyújtanak némi támpontot, mert ezekben szerepelnek az elkövető adatai, a cselekmény megnevezése és a bírósági ítélet. 1952-ből fennmaradtak a sorállományra vonatkozó személyzeti parancsok, de sajnos csak januártól július 31-ig.24  A Budapesti Hadbíróság hét hónap alatt hozott 46 ítéletét tartalmazzák és így bizonyos viszonyítási alapot nyújtanak számunkra, mely cselekményeket üldözték leginkább. Egy évig terjedő 17, egy és két év között 10 ítélet található.

A legsúlyosabb büntetések:

  • 12 év börtönbüntetés külföldre szökés előkészületéért;
  • 10 év börtönbüntetés, mert szolgálatban leittasodott, agyonlőtt egy 11 éves kislányt és súlyosan megsebesítette a járőrtársát (a járőrtársat, aki szintén ittasan megsebesítette a parancsnokát, tíz hónapra ítélték);
  • 6 év börtönbüntetés, hazaárulást elkövető társai szándékáról tudomást szerzett, nem jelentette;
  • 5 év börtönbüntetésre ítéltek öt főt, egy nemi erőszak, négy esetben szökés (csupán néhány nap távolmaradásról van szó) miatt;
  • 4 év börtönbüntetés három főnek (ketten lefeküdtek szolgálatban aludni és a járőrtársaik kiszöktek Ausztriába, egy pedig szökésért);
  • 2 év, 1 év, 1 év 8 hónap, 1 év 6 hónap ítélet, mert megtudták, hogy az egyik társuk (Tóth József) meg akarja gyilkolni Németh Ferenc határőrt és azt nem jelentették a brennbergbányai őrsön;
  • 1 év 6 hónap öncsonkításért;
  • 1 év 6 hónap, mert gondatlanságból polgári lakost agyonlőtt;
  • 1 év, mert gondatlanságból társát agyonlőtte.

Világosan látszik, mit ítéltek meg enyhébben. Sorkatona őrvezető ügye szerepel a parancsban, aki „a Határőrség tagjai és polgári személyek között támadt verekedés alkalmával szolgálati fegyverét jogtalanul használta, miáltal az ott tartózkodó személyek életét és testi épségét veszélyeztette, ezért 20 /húsz/ nap laktanyából való eltávozási engedély megvonásával fenyítem meg”25 . Aláírta Piros László vezérőrnagy, mint a határőrség parancsnoka. Lényegében az első számú vezetőnél dőlt, el mi megy tovább az ügyészséghez és a bírósági szakaszba. Az őrvezető, vélhetően, mert ezt az okmány nem tárgyalja, ha nem is helyes módon, de megszüntette a verekedést és ezt méltányolták neki egy semmilyen súlyú fegyelmi felelősségre vonással.

Amennyiben kitekintünk az 1954-es évre is, láthatjuk, nem csökkentek a fegyelemsértések. A büntetőeljárásokra csupán az úgynevezett „tiszthelyettesi és legénységi parancs”-okból26  tudunk következtetni. Sajnos ezek is hiányoznak a március-július közötti időszakból. A tisztekről egyáltalán nem rendelkezünk adatokkal. Az előbb említett parancsokban 68 sorkatona elítélése szerepel. Az ítéletek lényegesen enyhébbek a megelőző évinél, két esetben fordul elő a legsúlyosabb 4 év 6 hónap büntetés, az egyik szolgálati hely elhagyásáért, a másik ismételt szökésért. Járőrparancsnok elítélése kétszer található, mert a járőrtársa külföldre szökött (hazaárulást követett el), mindkétszer 10-10 hónap börtönbüntetéssel. Rokonokkal szembeni eljárás már nincs a parancsokban.

Zárógondolatok

Az ÁVH Határőrség működése az 1950. januári megalakítását követően rendkívül nehezen stabilizálódott. Ennek több megkerülhetetlenül ható oka volt, amelyek elválaszthatatlanok az ország akkori általános politikai és gazdasági helyzetétől. Alapvető ezek közül a politika azon teljesíthetetlen követelése, hogy az ország államhatárait összefüggően, hézagmentesen, átjárhatatlanul zárják le. A határőrséghez kapcsolódó kapkodást és a politikai irányvonal kiszámíthatatlan változásait mutatja többek között, hogy a szervezetnek 1949–1953 között négy év alatt négy különböző országos parancsnoka is volt, az egyéb személyi változásokról nem beszélve. Az amúgy végrehajthatatlan elvárásokat a legdurvább jogi eszközök alkalmazásával igyekeztek alátámasztani. Egyéb tényezők: a régi hivatásos állomány elbocsátása; a határőrség létszámának jelentős felemelése, amelyet nem követett minőségi javulás, majd ismételt leszervezés 1953-ban; a szomszédos országokkal, Jugoszláviával és Ausztriával ok nélküli kiélezett viszony befolyásoló hatása; a sorállomány anyagi helyzetének alacsony szintje.

A határőrség fegyelmi helyzetéről, azaz azon fegyelmi ügyekről, amelyeket parancsnoki (mondjuk úgy munkáltatói) hatáskörben rendeztek le, nem maradt fenn összefoglaló kimutatás. A bűnügyi esetekről is csak részlegesen. Az egyes történéseket a többi dokumentum közül aprólékosan lehet kiválogatni, esetenként öt-hat okmányból összerakni. Szinte alig létezik olyan dosszié a levéltárban, amelyben az első jelentéstől az ügyészségi vádiraton keresztül a bírósági ítéletig minden együtt található.

Magukat a bekövetkezett bűncselekményeket két nagyobb csoportra oszthatjuk. Az elsőbe azokat az eseteket sorolnám, amelyeket egyetlen fegyveres szerv sem tolerál, és amelyek függetlenek az ország és a fegyveres szervezet politikai beállítottságától. Ilyennek ítélem a bajtársi lopásokat, a leittasodásokat, a részegen elkövetett lövöldözéseket és emberöléseket, a nemi erőszakot stb. Más megítélés alá eshetnek a szökések, a vitathatatlanul politikai jellegű eljárások.

Az előző beosztás tükröződik a bekövetkezett cselekmények kivizsgálásában, nyomozásában. Találhatunk részletes, utólag is vitathatatlan, reális megítéléseket, eljárásokat. Mások esetében azonnal megfogható a politikai jellegű megközelítés, a vezetői célzatosság, úgymond a „határőrségi érdek” képviselete, lásd az alábbi publikációt27 , amelyben a fentieknek megfelelően olvasható egy hatbekezdéses vádirat, amelyből három szakasz a politikai vezetés iránti hűségről szól.

Fórizs Sándor, ny. r. dandártábornok, ny. egyetemi tanár

Az online gyermekpornográfia és a büntetőjog¹


Szerző(k): Mezei Kitti

Bevezetés

A gyermekpornográfia esetén olyan bűncselekményről van szó, amely a gyermekek szexuális – és akár kereskedelmi – célú kizsákmányolását jelenti. A tiltott pornográf felvételek terjesztése nagyon gyakran visszafordíthatatlan kárt képes okozni a gyermekek testi és lelki fejlődésében. A mai infokommunikációs technológiai fejlődés következtében azonban még súlyosabb következményekkel is járhat, hiszen a felvételek még hosszú évekkel később is elérhetők maradnak (például az interneten terjesztik, távoli szervereken tárolják, illetve a felhőbe feltöltik stb.). A modern technológia azt is lehetővé teszi, hogy újfajta előállítási módszerek terjednek el, amelyekkel az elkövetők a gyermekpornográfiát tiltó szabályok kijátszására tesznek kísérletet.

A gyermekpornográfia nem tekinthető új jelenségnek, már az 1960-as években is jelen volt,2  ennek ellenére még sincs nemzetközileg elfogadott fogalma, meghatározása országonként eltér. Léteznek nemzetközi minimumstandardok, amelyek megfogalmaznak egy szilárd jogi alapot az ilyen típusú magatartások tilalmára és az elkövetők felelősségre vonására vonatkozóan. Kérdés azonban, hogy mindez elegendőnek tekinthető-e. A tanulmány elsősorban az online gyermekpornográfia büntető anyagi kérdéseivel foglalkozik, különös tekintettel a digitális elkövetési környezetből eredő kihívásokra.

A sértetti életkor kérdése

Fokozott figyelmet kell szentelni a gyermek terminológiájára, különös tekintettel az online szférára. A gyermek szexuális kizsákmányolással és bántalmazással (sexual exploitation and abuse) szembeni védelme nem csökkenthető azért, mert az a gyermek online tevékenységéhez kapcsolódik.3  A korhatár megállapítása egy vitatott kérdés a gyermekek esetében. A nemzetközi dokumentumok többsége egységesnek tekinthető az életkort illetően, de kisebb mértékben eltérnek.

Az 1989-es Gyermekek jogairól szóló ENSZ Egyezmény4  vonatkozásában a gyermek az a személy, aki 18. életévét nem töltötte be, de ez alól kivételt biztosít, amennyiben az alkalmazandó jogszabályok értelmében a nagykorúságát már korábban eléri. A Budapesti Egyezmény5  pedig a gyermek helyett a kiskorú fogalmát használja. Az egyezmény szerint kiskorúnak minősül az a személy, aki még nem töltötte be 18. életévét, de az aláíró felek alacsonyabb korhatárt is meghatározhatnak, amely azonban nem lehet kevesebb a 16. életévnél.

A Lanzarote Egyezmény6  értelmében pedig a gyermek minden 18 éven aluli személy és kivétel alkalmazását nem engedi.

A 2011/92/EU számú irányelv7  értelmében gyermeknek minősül bármely 18 évesnél fiatalabb személy és kiegészül a beleegyezési korhatár fogalmával is, amely azon életkort jelenti, amely alatt a nemzeti joggal összhangban tilos a gyermekkel folytatott szexuális cselekmény.

Ezek alapján megállapítható, hogy a gyermeknek nemzetközi jogi meghatározása általánosan a 18. életévhez kötött, de az egyezmények egy része eltérést enged, amelyből adódóan az egyes országokban szabályozási különbözőségek mutatkozhatnak.

Napjainkra már a fiatalok jellemzően a 18. életévük betöltését megelőzően szexuális cselekményt folytatnak. A különböző nemzeti jogokban nincs összhang a szexuális cselekményekbe való beleegyezési korhatár és a sértetti életkor között a gyermekpornográfia esetében. Az európai országok többségében a harmonizált szabályozásnak köszönhetően a 18. életévét be nem töltött személyekről készült ilyen jellegű tiltott felvétel bűncselekménynek minősül – amelyet a hazai 2012. évi C. Büntető Törvénykönyv (Btk.) is követ –, míg például a beleegyezési korhatár nagyobb eltéréseket mutat országonként: Magyarországon a 14. életévhez8 , Spanyolországban a 13.-hoz, Németországban és Belgiumban a 16. életév betöltéséhez kötött. Mindenképpen szükség lenne egy nemzetközi vagy legalább európai szintű konszenzusra az említett életkorok közelítésére vonatkozóan.9  Külön érdekesség, hogy a német büntetőjog a 14 év alattiakra vonatkozó gyermekpornográfiát és a 14 év felettieket, de még a 18 év alattiakat érintő fiatalkorú pornográfiát is megkülönböztet.10

A gyermekpornográfia fogalmi ismérvei

A gyermekeket érintő fogalmak esetében eltérő megközelítések jellemzőek országonként, nincs ez másképpen a gyermekpornográfia esetében sem. Ezért szükség lenne az együttműködés elősegítése érdekében, hogy egy egységes fogalomhasználat váljon elfogadottá nemzetközi szinten. Az Europol és az Interpol elutasítja a gyermekpornográfia fogalmának a használatát, helyette a gyermek szexuális bántalmazását vagy kizsákmányolását ábrázoló anyag (child sexual abuse material vagy child sexual exploitation material) kifejezést használják, mert álláspontjuk szerint sokkal pontosabban tükrözi a súlyosságát és a valós természetét a tartalomnak, illetve kétségbe vonja azokat az elképzeléseket, amelyek szerint az ilyen magatartások a gyermek beleegyezésével végrehajthatók.11

A nemzetközi jogi dokumentumokban azonban jellemzően a gyermekpornográfia (child pornography) terminológiát használják és a meghatározásával kapcsolatban megegyeznek a hasonló fogalmi ismérvek használatával, mégis országonként egyes alapvető kérdésekben eltérések mutatkoznak, köszönhetően a diszpozitív szabályozásnak.12

Az ENSZ Egyezmény kötelezi a részes államokat arra, hogy védjék a gyermekeket a nemi kizsákmányolástól és a nemi erőszak minden formájától. Kötelesek a szükséges intézkedéseket megtenni annak érdekében, hogy megakadályozzák a gyermekek pornográf jellegű műsorok vagy anyagok elkészítése céljából történő felhasználását. Az egyezmény azonban nem tér ki a gyermekpornográfia definiálására.

A Budapesti Egyezmény13  szabályozta először a tartalom-bűncselekmények között a gyermekpornográfiát, mely bűncselekménytípus elkövetésénél elsődleges célként jelenik meg az egyénnek és a közösségnek való közvetlen – általában erkölcsi – károkokozás.14  A „gyermekpornográfia” fogalma alatt olyan pornográf termék értendő, mely vizuális úton ábrázol kifejezetten szexuális magatartást (sexually explicit conduct)15  tanúsító kiskorú személyt, vagy kiskorúnak tűnő személyt, vagy kiskorú személyt megjelenítő valósághű ábrázolást. Utóbbi két ponttól eltérést enged az egyezmény; például Magyarország, Dánia, Svájc és az Egyesült Királyság kikötötte, hogy nem alkalmazza a kiskorúnak tűnő személyre vonatkozó pontot.16

A Lanzarote Egyezmény szerint17  a „gyermekpornográfia” kifejezés minden olyan anyagot jelent, amely vizuálisan ábrázol egy valós vagy színlelt, egyértelműen szexuális cselekményben részt vevő gyermeket, vagy egy gyermek nemi szerveinek elsődlegesen szexuális célú ábrázolását. A Lanzarote Egyezmény tehát nem határozza meg egzakt módon, hogy milyen formában tárgyiasul a gyermekpornográfia, csupán azt, hogy az mit tartalmaz (mit ábrázol, jelenít meg képileg), valamint, hogy a gyermekpornográfiával összefüggésben mely elkövetési magatartások büntetendőek.

Mindkét egyezménynél közös vonás, hogy mérlegelési jogot biztosítanak a feleknek arra vonatkozólag, hogy részben vagy egészben kriminalizálják vagy sem a kizárólag színlelt ábrázolásból vagy egy nem létező gyermek valósághű képeiből álló pornográf anyagot. Utóbbihoz tartozik az ún. virtuális gyermekpornográfia (virtual child pornography),18  amely magában foglalja a számítógép által generált képeket (CGI), rajzokat, festményeket, képregényeket és rajzfilmeket, mint például a manga és anime,19  amelyek egyértelműen szexuális cselekményben részt vevő, nem valóságos gyermekeket ábrázolhatnak.

A másik csoportosítás pedig az ún. pszeudo-gyermekpornográfia (pseudo-photographs vagy morhphed images), amely olyan számítógéppel, digitálisan megváltoztatott fényképet vagy fényképmontázst tartalmaz, mint például egy felnőttet ábrázoló képet úgy módosítanak, hogy úgy tűnjön, mintha egy gyermek testét ábrázoló kép lenne vagy egy felnőtt testéhez illesztik a valós gyermek arcképét, vagy a képet egyéb módon manipulálják (például a ruha eltávolításával).20  E körben említhető, hogy új kihívást jelent a szexuális célzattal, a mesterséges intelligencia, avagy algoritmus által manipulált felvételek (deepfake pornography) közzététele és terjesztése,21  amelyben valósághűen más személynek láttatja valamely pornográf anyag szereplőjét.22

Az ilyen tartalmak jogi megítélése országonként eltérést mutat, például Németország (pl. Second Life-eset)23 , Franciaország24  és az Egyesült Királyság büntetni rendeli a virtuális gyermekpornográfiát is, míg hazánkban 2021-ig kizárólag a valós személyeket ábrázoló felvételek vonhattak maguk után büntetőjogi következményeket. Az új hazai szabályozás szerint25  a Btk. 204. § (8) bekezdésében egy olyan értelmező rendelkezés került meghatározásra, amely a nemzetközi dokumentumoknak megfelelően módosítja a pornográf felvétel fogalmát, e paragrafus szerint „a másnak vagy másoknak a nemiséget súlyosan szeméremsértő nyíltsággal, célzatosan a nemi vágy felkeltésére irányuló, módon történő ábrázolása, ideértve a nem létező személy vagy személyek valósághű ábrázolását is”. „A jogalkotó tehát továbbra is fenntartja a bűncselekmény törvényi egységi jellegét, ugyanakkor ezt nem magában a diszpozícióban, hanem az idézett autentikus interpretáció keretei között teszi.”26  Nóvum, hogy immár a fiktív személy(ek) valósághű ábrázolásával (pszeudoképpel) is elkövethető lesz a bűncselekmény, amely tehát a Budapesti Egyezmény főszabályához igazodik. A törvényhelyhez fűzött miniszteri indokolás ugyanakkor kiemeli, hogy a valósághű alatt a valóságoshoz megtévesztésig hasonló ábrázolást értjük, amikor nem lehet és nem is várható el annak megítélése, hogy valóságos-e a személy, tehát nem a rajzfilmek vagy festmények értendők ide.

A virtuális gyermekpornográfia bár nem jár szükségszerűen közvetlen fizikai sérelemmel, mégis ártalmas a gyermekekre nézve, mert az ún. „grooming”, a gyermekek szexuális célzatú kapcsolatfelvétele (solicitation of children for sexual purposes) során felhasználhatják, és ezzel bátoríthatják őket a szexuális tevékenységben történő részvételre. Az elkövetők szempontjából a virtuális felvétel hozzájárulhat a gyermekek iránti szexuális fantáziák kialakulásához, serkentheti a hajlandóságukat az elkövetésre,27  illetve segít az ilyen pornográf felvételek keresletének és egyben piacának a fenntartásában. További problémát jelent, hogy kulturális toleranciát teremt a gyermekek szexuális célú ábrázolásával szemben.28

A szakirodalomban vitatott, hogy a virtuális pornográf anyagot, vagy annak felhasználását kellene büntetni.29  Vannak, akik úgy gondolják, hogy a virtuális gyermekpornográf felvételek önmagukban nem ártalmasak, de bizonyos felhasználási esetekben igen, és csak akkor kellene bűncselekménynek minősíteni, ha a kapcsolatfelvétel folyamata során használják fel a gyermekkel szembeni szexuális célzatú abúzusra vagy kizsákmányolásra. Fontos megjegyezni, hogy a grooming esetei azonban gyakran nehezen bizonyíthatók, így a felelősségre vonás is nehezebb, sőt el is maradhat bizonyítottság hiányában.

A nemzetközi jogi szabályozások közül először a Lanzarote Egyezmény hívta fel a grooming büntetésére a szerződő feleket, amely a gyermek szexuális bántalmazásának az előkészítését jelenti, amely során az elkövetőt az motiválja, hogy a gyermeket a saját szexuális vágyának a kielégítésére használja fel.30  Az egyezmény szerinti meghatározása a következő: ha egy felnőtt az infokommunikációs technológiák igénybevételével találkozóra szóló szándékos ajánlatot tesz szexuális célzattal (például az ún. sexting)31  a szexuális beleegyezési korhatárt be nem töltött gyermeknek a meghatározott bármelyik bűncselekmény elkövetése céljából,32  amennyiben az ajánlatot a találkozó létrejöttéhez vezető lényeges cselekmények követték (például az elkövető a megbeszélt helyszínre érkezik).33

2015-ben a Lanzarote Bizottság véleményt adott ki az „online grooming”-ra vonatkozóan, mert megállapítást nyert, hogy a jelenlegi és jövőbeli technológiai fejlettség mellett lehetőség van a szexuális bántalmazás kizárólag online elkövetésére a személyes találkozó létrejötte nélkül is. A szerződő feleknek meg kell fontolniuk a kriminalizáció kiterjesztésének lehetőségét azokra az esetekre is, amikor csak online környezetben valósul meg a szexuális célú kapcsolatfelvétel, mert a gyermekeknek komoly sérelmet lehet okozni ilyen formában is, és ugyanolyan kockázatnak vannak kitéve, mint offline (például az ún. „screen-to-screen” chat vagy webkamerával történő videókommunikáció során szemtanúi lehetnek vagy könnyen rábeszélhetők kifejezetten szexuális cselekmény végzésére a kamera előtt; és tovább nehezíti a helyzetet, hogy ezek a funkciók már szélesebb körben, a különféle mobilalkalmazásokon keresztül is elérhetők).34  A technológiai fejlődés nyújtotta előnyöket azonban nemcsak az elkövetők, hanem immár a gyermekek szexuális kizsákmányolása elleni küzdelemben is kihasználják (például az ún. webcam child sex tourism visszaszorítása érdekében). Egy projekt keretében például egy Sweetie 2.0 elnevezésű chatbotot alkalmaznak, amely egy virtuális tízéves gyermeket (kislányt) személyesít meg. Sweetie egy chatbot-motor és 3D-s képek segítségével párbeszédet folytat az online fórumokon és chatszobákban. Minden chatbeszélgetést rögzít a rendszer, amely az adatok értékelésével segíti az elemzőket az „online szexuális ragadozók” besorolásában. A beszélgetések adatait csevegésenként dolgozzák fel, és minden egyes csevegő-partnerhez profil készül, ami segít a visszatérők azonosításában.35

A legtöbb esetben a grooming kezdeti folyamata részét képezi az ún. „sex-tortion”, vagyis a szexuális zsarolás. Az elkövető a gyermek bizalmába férkőzik (például a felnőtt fiatalkorúnak adja ki magát és barátkozik a gyermekkel, kifejezetten szexuális tartalmú anyagot mutat neki, hogy csökkentse a szexualitáshoz kapcsolódó gátlásait)36  és kihasználja a sebezhetőségét annak érdekében, hogy a gyermeket ábrázoló szexuális jellegű képekhez vagy videókhoz jusson hozzá, amit végül a zsarolás fázisa követ.37  A sextortion azt jelenti, hogy az elkövető kényszeríti, zsarolja az áldozatát, hogy szexuális szívességet teljesítsen a részére, vagy további kompromittáló képeket vagy videókat küldjön magáról, amennyiben a kérésnek nem tesz eleget, akkor a már birtokában lévő felvételnek a megosztásával fenyeget (például a közösségi médián keresztül), és ezzel már irányítása alá vonja a gyermeket.38

Az EU 2011/92/EU irányelv 6. cikkében a gyermekkel való, szexuális céllal történő kapcsolatfelvételre vonatkozó minimumszabályokat rögzít, amely (1) bekezdésében ugyanúgy rendelkezik, mint a Lanzarote Egyezmény, azonban kiegészül azzal, hogy az ilyen szándékos magatartás szabadságvesztéssel büntetendő, amelynek felső határa legalább egy év. Mindez magában foglalja az online és offline kapcsolatfelvétel eseteit is és mindkettő ellen fel kell lépniük a tagállamoknak. A magyar Btk. esetében a grooming-ra vonatkozó szabályok a szexuális visszaélés 198. § (2) bekezdésébe és a gyermekpornográfia 204. § (6) bekezdésébe lettek beépítve.39  Az irányelv a tagállamokat kötelezi továbbá, hogy büntetendő legyen az a gyermekpornográfia megszerzésére vagy birtoklására, vagy a tudatos hozzáférésnek az elkövetésére tett kísérlet, melynek során egy felnőtt beleegyezési korhatárt el nem ért gyermeket hív fel a szóban forgó gyermeket ábrázoló gyermekpornográfia nyújtására.

Az irányelv értelmében „gyermekpornográfia” minden olyan anyag, amely vizuálisan ábrázolja a kifejezetten szexuális magatartást tanúsító vagy ilyen magatartást színlelő gyermeket; vagy gyermek nemi szerveit mutatja be, elsődlegesen szexuális céllal; vagy minden olyan anyag, amely vizuálisan ábrázolja a kifejezetten szexuális magatartást tanúsító vagy ilyen magatartást színlelő gyermeknek tűnő személyt, vagy amely gyermeknek tűnő személy nemi szerveit mutatja be, elsődlegesen szexuális céllal; vagy kifejezetten szexuális magatartást tanúsító gyermek valósághű képei, vagy gyermek nemi szerveinek valósághű képei, elsődlegesen szexuális céllal. Vitatott téma a saját készítésű, 18. életévet be nem töltött személyekről készült pornográf anyagok büntetőjogi értékelése.40  Például a gyermekpornográfia büntetőjogi tényállása kapcsán felmerült javaslatként, hogy dekriminalizálni kellene, ha például két 17 éves személy egymásnak pornográf felvételt küld saját magáról.41  Azonban az ilyen irányú törekvés fő szabály szerint európai uniós kötelezettségbe ütközne, mivel a 2011/92/EU irányelv nem tesz különbséget az elkövetők életkora körében.42

A Lanzarote Egyezmény például kifejezetten nem bünteti, hanem jogot biztosít a szerződő feleknek, hogy döntsenek a büntethetőségről a beleegyezési korhatárt betöltött (a hazai szabályozás szerint 14–18 éves) gyermeket ábrázoló pornográf anyag készítése és birtoklása esetén, amennyiben a képeket saját maguk, illetve hozzájárulásukkal, kizárólag saját felhasználásra készítik (konszenzuson alapul). Az irányelv 8. cikke pedig kiegészíti a korábbi szabályozást azzal, hogy a magáncélú használatra készítésen és birtokláson felül nem használhatnak fel az elkészítéshez más tiltott pornográf anyagot, és a tevékenység nem járhat a saját készítésű anyag terjesztésének a kockázatával. Ezzel kapcsolatban azonban felmerülhet az ilyen kompromittáló tartalmakkal való visszaélésként a bosszúpornó (revenge porn) esete, amely általában féltékenységből, a párkapcsolat megszakítása miatti bosszúból, a volt partner által a sértettről készült pornográf felvételek nyilvánosságra hozatalát jelenti. Az ilyen kép vagy videó készülhet csak magáról a (tipikusan meztelen) sértettről, az elkövető és a sértett közös szexuális cselekményéről, illetve az is elképzelhető, hogy nem valódi, hanem manipulált felvételről van szó, amikor tehát a bosszúpornográfia a deepfake-kel kombinálva jelenik meg.43  Ambrus István a dekriminalizáció kapcsán felhívja a figyelmet arra, hogy a megoldás a bíróságok által az ún. teleologikus (cél szerinti, avagy jogtárgyharmonikus) értelmezés alkalmazása.44  „Eszerint, ha a jogalkotó célja nem lehetett a konkrét ügy kriminalizálása (mint például a valódi konszenzuson alapuló, kölcsönös képküldés a fiatalok által), akkor a bíróság jogosult a Btk. 4. § (2) bekezdése alapján – társadalomra veszélyesség (azaz jogtárgysérelem) hiányában – felmentő ítéletet hozni (sőt, a büntetőeljárást ugyanezen a jogcímen akár az ügyészség is megszüntetheti, vádemelés nélkül).”45  A 2021-es új, hazai szabályozás például privilegizált – ugyanakkor a korábbi szabályozásnál nem enyhébb büntetési tételekkel fenyegetett – esetet határoz meg, ha a pornográf felvételen szereplő személy 14–18 éves. Ez alapján tehát megállapítható, hogy a jogalkotó nem értett egyet e körben a dekriminalizációra tett javaslatokkal.46

A gyermekpornográfia elkövetési magatartásai

A gyermekpornográfia passzív alanyai a 18. életévüket be nem töltött személyek lehetnek. A büntetendő elkövetési magatartások terén szintén egységes képet mutatnak az említett jogi egyezmények, de kisebb eltérések itt is jelen vannak.

A Budapesti Egyezmény a számítástechnikai rendszer útján történő elkövetéseket rendeli büntetni, míg a Lanzarote Egyezményben a szabályozás már nem csak kizárólag erre korlátozódik, inkább egy tágabb értelmű kifejezést használ, az infokommunikációs technológiát. Mindkettő alkalmazásában büntetendő a gyermekpornográfia készítése (production), azonban a Budapesti Egyezmény hátránya az, hogy többletfeltételt határoz meg, mert az előállításnak a számítástechnikai rendszer útján történő forgalomba hozatal céljából kell történnie. Büntetik a felajánlását vagy hozzáférhetővé tételét (offering or making available) a pornográf felvételnek.

A hozzáférhetővé tétel valósul meg például akkor, amikor a tiltott felvételt online elérhetővé teszik gyermekpornográfia tartalmú oldal létrehozásával, feltöltik FTP-szerverre, fájlcserélő hálózatokra (peer-to-peer, p2p), darknet fóru-mokra, amellyel céljuk, hogy mások az interneten keresztül hozzáférhessenek vagy hiperhivatkozást hoznak létre az ilyen tartalmú oldalak elérésének elősegítéséhez.47

A forgalmazása vagy terjesztése (distribution or transmission) szintén bűncselekménynek minősül. A forgalmazás az „aktív” terjesztést jelenti, míg a terjesztés magában foglalja a pornográf felvétel küldését információs rendszeren keresztül vagy akár az eladását. A megszerzése saját célra vagy más személy részére (procuring) esetkörét kimeríti például a számítástechnikai adat letöltése vagy gyermekpornográf anyag vásárlása. A gyermekpornográfia birtoklása (possession) szintén büntetendő. Az infokommunikációs technológia segítségével történő tudatos hozzáférést (knowingly obtaining access by means of information and communication technology) mint új elemet a Lazarote Egyezmény vezette be, amelynek célja, hogy azon személyek legyenek felelősségre vonva, akik a gyermekpornográf anyagokhoz online hozzáférnek, külön erre a célra létrehozott oldalakon keresztül nézik, anélkül, hogy letöltenék azt (így nem lehet őket büntetni a megszerzése vagy birtoklása miatt). A felelősségre vonáshoz szükséges, hogy az elkövető szándékosan lépjen be az adott oldalra, ahol a tiltott anyag elérhető és tudomása van arról, hogy ilyen jellegű tartalom hozzáférhető ott. A szándékosságra lehet következtetni abból, hogy az elkövető ismétlődő jelleggel látogatja a weblapot vagy szolgáltatásként fizet érte. Az egyes joghatóságokban ez a jogsértés a birtokláson belül kerül szabályozásra (például Németországban), a magyar szabályozásnak pedig még nem része. A cache-ben tárolt képek nem elegendőek a felelősségre vonáshoz a birtoklásért, anélkül, hogy bizonyítást nyerne az, hogy az adott személynek tudomása lenne az elkövetett magatartásról.48  A gyermekpornográf tartalmak készítése jövedelmező üzletté vált, amit a szervezett bűnözői csoportok is felismertek és kihasználnak. A darkneten keresztül hirdetik és terjesztik a tiltott pornográf tartalmakat vagy külön weboldalakat hoznak létre haszonszerzési céllal. Új trendként jelent meg, hogy a gyermekmolesztálást az interneten keresztül élőben közvetítik, vagyis streamelik.49

Az ilyen felvételeknek a digitalizáció által lehetővé tett, gyors és határokat nem ismerő, szinte korlátlan terjesztési lehetőségei nagyban megnövelték e cselekmények társadalomra veszélyességét, ezért a gyermekpornográfiát érintő hazai módosítások a szigorítás irányába mozdultak el, például a bűncselekmény büntetési tételei jelentősen megnőnek, így az alapesetekben az eddigiekben irányadó 3 évig, 1–5 évig, illetve 2–8 évig terjedő szabadságvesztés-tételkeretek 1–5 évig, 2–8 évig, illetve 5–10 évig terjedő szabadságvesztésre emelkednek. Bevezetésre kerültek továbbá 5–10 évig, 5–15 évig, sőt 5–20 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetett minősített esetek, mint például a 12. életévét be nem töltött személy sérelmére, a hivatalos személyként e minőség felhasználásával, az elkövető hozzátartozói, nevelési, felügyeleti, gondozási, gyógykezelési kötelékkel, vagy egyéb hatalmi, befolyási viszonnyal visszaélve, a sértett kiszolgáltatott helyzetét kihasználva, illetve a sanyargatást vagy erőszakot tartalmazó felvételre, valamint a különös visszaesőként történő elkövetés esetei (és ezek kombinációi).

A törvény a tényállás differenciálása miatt az elkövetési tárgyakra tekintettel két külön szakaszra bontja a gyermekpornográfiát, a 204. § tartalmazza a felvételekkel, a 204/A. § pedig a pornográf műsorral kapcsolatos cselekményeket. A törvény az elkövetési magatartások körében is változtat a tényálláson, a készítés válik az egyik legsúlyosabban büntetendő cselekménnyé, hiszen az a sértettet legközvetlenebbül érintő elkövetési magatartás. Súlyosabb büntetésre számíthat az is, aki 18. életévét be nem töltött személyt pornográf felvételen való szereplésre felhív. A törvény ezáltal szigorúan fellép a gyermekek megkörnyékezése ellen is, ezzel időben előbbre hozva a védelmet. Szintén az előrehozott védelmet jelenti az előkészületet büntetendővé tétele, úgyszintén az is, aki a bűncselekményhez anyagi eszközöket szolgáltat. Fontos kiegészítő szerepet tölt be, hogy a Btk. 204/A. § egyes bekezdései szerint büntetendő, aki 18. életévét be nem töltött személyt vagy személyeket pornográf műsorban szerepeltet vagy szereplésre felhív, illetve ilyen pornográf műsort szervez, hisz így minősülhet bűncselekménynek például a webkamerán keresztüli élő műsorsugárzás, ami nem jár felvétel készítésével.

Összegzés

A fentiek áttekintése után jól látható, hogy számos probléma vár még megoldásra a jogalkotók részéről. A nemzeti jogrendszerek közelítése még nagyobb kihívást jelent. Szükség lenne a nemzeti jogrendszerek és nemzetközi egyezmények részéről, hogy biztosítsák egységesen a gyermekek védelmét a szexuális kizsákmányolással szemben, különös tekintettel az új technológiai kihívásokra.

Mezei Kitti PhD, tudományos munkatárs, Társadalomtudományi Kutatóközpont, Jogtudományi Intézet; egyetemi adjunktus, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, Üzleti Jog Tanszék; megbízott kutató, Nemzeti Közszolgálati Egye-tem, Eötvös József Kutatóközpont, Kiberbiztonsági Kutatóintézet

A látszólagos bűnhalmazat II. rész: A látszólagos anyagi bűnhalmazat


Szerző(k): Dékány Ádám

Bevezetés

Publikációm első részét Földvári József azon szavaival zártam le, amely szerint: „[N]em tűzhetjük magunk elé célként a bűncselekmény-egység és a halmazat egész területének feldolgozását. Meg kell elégednünk ez alkalommal azoknak a kérdéseknek a tárgyalásával, amelyek a mai ítélkezési gyakorlatunkban a legtöbb nehézséget okozzák”1 . Ez a kijelentés jelen tanulmányomra hatványozottan igaz, mivel a cikk terjedelmi korlátjaira tekintettel lehetetlen részletesen, tartalmi hiányosságok nélkül átadni az olvasó közönség számára a látszólagos anyagi bűnhalmazatot érintő megannyi problémakört. Így ezúttal három témakör került kiemelésre, amely mind érdekesség, mind aktualitás szempontjából a legtöbb kérdést vetheti fel a gyakorlat számára.

A látszólagos anyagi halmazat – viszonylag kivételes – esetköre azon eseteket foglalja magában, ahol az elkövető több cselekménye illik bele több bűncselekményi törvényi tényállás keretébe, azonban ezek közül csupán egyiket lehet megállapítani.2

A magánlaksértés halmazati problematikája

Először a magánlaksértés kapcsán felmerülő egység-halmazati kérdéseknek szeretnék nagyobb figyelmet szentelni, azon belül is elsőként a lakásban elkövetett, súlyosabb, erőszakos bűncselekménnyel – így különösen szexuális erőszakkal – való viszonyát mutatnám be.3  A magánlaksértés és akkori elnevezése szerint „erőszakos nemi közösülés” a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény egyik legtipikusabb példája volt az önállótlan eszközcselekmény megállapítására.4  A joggyakorlat érvelése szerint, ha az elkövető a magánlaksértés elkövetése nélkül nem tudta volna elkövetni a nemi deliktumot, akkor a magánlaksértés elvesztette önállóságát. Azonban a mai gyakorlat szerint „az erőszakos közösülést (ma: szexuális erőszak) és a végrehajtása érdekében elkövetett magánlaksértést bűnhalmazatban kell megállapítani”5 . Az indokolás szerint a célcselekmény in abstracto az eszközcselekmény hiányában is elkövethető, így a magánlakásban történő szexuális erőszak magánlaksértés nélkül is megvalósítható. Ezen elvet a bíróság következetesen alkalmazta akkor is, amikor magánlaksértés után elkövetett rablás esetében halmazatot állapított meg,6  illetve akkor is, amikor a magánlaksértést nyereségvágyból elkövetett emberölés követte.7  Ebben a gyakorlatban az egyetlen pozitívumnak csupán annak következetessége tekinthető. A magánlaksértés és rablás bűnhalmazatban való megállapításánál a bírósági határozat8  kimondja, hogy „az elkövető rablási szándékkal, erőszakkal vagy fenyegetéssel hatol be más lakásába”. Ebből egyértelmű, hogy az elkövető szándéka már az eszközcselekmény kifejtése előtt fennállt a célcselekmény realizálására, amelynek elengedhetetlen előfeltétele volt a magánlaksértés megvalósítása. Így talán itt indokoltabb lenne a magánlaksértés önálló bűncselekményként való mellőzése.

Előbbi eszmefuttatásomban az eset valóságos bűnhalmazatként való megállapítására az egyetlen releváns ok, amit találtam, a következetesség volt. Azonban a következő példán keresztül látni fogjuk, hogy a Legfelsőbb Bíróság (a továbbiakban: LB) gyakran önmagának is ellentmond és ellentétes állásfoglalásokat ad ki hasonló ügyekben. Például egy másik ügyben önállótlan eszközcselekményként értékelte, így nem állapította meg a magánlaksértést akkor, amikor az elkövető dolog elleni erőszakkal behatolt a magánlakásba lopási szándékkal, de végül rablást valósított meg.9  Az indokolás szerint bűnhalmazat megállapítása azért nem volt szükséges, mert a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás beolvad a rablásba. Való igaz, hogy a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás egy törvényi egység, ami magában foglalja a lopás mellett a rongálást és a magánlaksértést is. Azonban, mint tudjuk, az előbb említett bűncselekmény beolvadt a rablásba,10  amelynek törvényi tényállása a magánlaksértést már nem foglalja magában. Magyarán, ha a jogalkotói akarat változatlanul kitartana amellett, hogy a magánlaksértést önálló bűncselekményként kell értékelni, akkor itt valóságos bűnhalmazat megállapítására kellett volna, hogy sor kerüljön. A félreértések elkerülése végett, részemről egyetértek a döntéssel, amelyben ez esetben látszólagos bűnhalmazat került megállapításra. Viszont, ha a bíróság figyelemmel lett volna az érvényes joggyakorlatra, valóságos bűnhalmazat megállapításának lett volna helye a következetesség alapján. Összességében tehát osztom Ambrus István azon véleményét, amely szerint in abstracto gyakoriság miatt a lakásban történő súlyosabb bűncselekmény kizárhatná a magánlaksértést.11

Látni tehát, hogy hiába foglal állást általánosan a joggyakorlat a magánlaksértés valóságos bűnhalmazatban való megállapítása mellett, az ítélkezési gyakorlatban fellelhetőek ellenpéldák, ahol mégis látszólagos bűnhalmazat került megállapításra. Ennek elég egyszerű, emberközeli magyarázata van: hiába emeli ki az LB indokolásában, hogy a magánlaksértés megvalósítása nem szükségszerű ahhoz, hogy utána a lakásban egyéb bűncselekmények is elkövethetőek legyenek, mégis tipikusan elég nagy gyakorisággal előfordul. Kérdezném, az előző betöréses példámban, mit lát az átlagember? Azt, hogy az elkövető bement a lakásba abból a célból, hogy onnan más idegen dolgát megszerezze. Hogy erre lopás, rablás, vagy akár emberölés révén kerülhet sor, az merőben a konkrét körülmények függvénye csupán. Így véleményem szerint a jelenlegi joggyakorlat ezt illetően elég távol áll a természetes szemlélettől, ami számos eljárást is megnehezített, aktuálisabb példaként a „lúgos támadásként” elhíresült esetet is.12

A teljes, igen közismert történeti tényállást nem ismertetném, esetünkben ebből annyi a lényeges, hogy a vádlott volt élettársát annak saját otthonában támadta meg, tehát a lakásba való behatolása már önmagában kimerítette a magánlaksértés bűncselekményi tényállását. Az első fokon eljárt bíróság aljas célból, illetve súlyos egészségromlást okozó testi sértés bűntettét halmazatban állapította meg a kifosztás bűntettével.13  Részemről a magánlaksértés elsőfokú ítéletből való mellőzésével nem is lenne problémám – hiszen a megvalósult, kiemelt tárgyi súlyú más deliktumok mellett annak érdemi szerepe a büntetéskiszabás szempontjából sem lehet – azonban, mint említettem, az általános joggyakorlat ezzel ellentétes felfogást képvisel. Többek között ezért is került az ügy harmadfokra, miután a másodfokon eljárt bíróság – összhangban az irányadó kúrai gyakorlattal – a magánlaksértést is önálló bűncselekményként megállapította a további bűncselekmények mellett halmazatban. Így jutott el az ügy harmadfokra (első ízben), a Kúria elé.

Ezen a példán is látszódik, hogy eljárásjogi szempontból is mennyivel helyénvalóbb és hatékonyabb lenne kialakítani egy letisztultabb, a kvázi „mellékbűncselekmények” (mint a magánlaksértés) mellőzését lehetővé tevő joggyakorlatot, elkerülve, hogy fölöslegesen akár harmadfokig jusson egy ügy, ami az eljárás jelentős időbeli elhúzódásával járna. Véleményem szerint ebben a kérdésben érdemesebb lenne halmazatszűkítő felfogást alkalmazni, és a magánlaksértés in abstracto gyakori előfordulása elegendő lehetne a látszólagosság megállapításához súlyosabb, lakásban történő bűncselekményhez képest.

A pénzmosás és a csalás problémaköre

Itt térnék át egy problematikusabb témakörre, amely azt hivatott vizsgálni, hogy a pénzmosás egy esetleges csalás önállótlan (büntetlen) utócselekményeként minősül-e. Az utóbbi években a pénzmosással kapcsolatosan, csak úgy, mint sok másik deliktum vonatkozásában, halmazatbővítő gyakorlat figyelhető meg. Tóth Mihály véleménye szerint ez főleg azzal indokolható, felrótták a bíróságoknak, hogy korábban alig történik pénzmosás miatti elmarasztalás.14  A Kúria külön határozatban foglalt állást a halmazat valódisága mellett. Eszerint „a pénzmosás nem a csalás büntetlen utócselekménye, minthogy a törvény a pénzmosást kifejezetten kiemelte a lehetséges utócselekmények köréből”15 . A konkrét ügy tényállása szerint, amely alapján megfogalmazta a bíróság ezt az indokolást: „sértett társaságtól a vádlotti érdekkör bankszámlájára érkező kicsalt pénzt a vádlottak fiktív jogcímen tovább utalták” olyan módon, hogy az összegeket a csalás tárgyát képező, valójában nem létező lízingtárgyak vételáraként tüntették fel. Ez esetben valóban tartható a valóságos halmazat megállapítása, azonban fontos kiemelni, hogy általános indokolásként viszont nem állja meg a helyét. Ugyanis itt kizárólag azért nem lesz önállótlan (büntetlen) az utócselekmény, mivel a pénz továbbutalása nem a csalással okozott kár realizálásért történik, hanem a kár felismerésének megakadályozásáért. Magyarán, ahogy Tóth is említi, nem azért lesz büntetlen, mert a pénzmosás tényállásának megalkotásával a jogalkotói akaratból sui generis bűncselekmény lett volna. A pénz továbbutalása mint mozzanat valóban megalapozza a pénzmosást, de nem olyan halmazati általánosságban, mint amire a Kúria hivatkozik.

A Kúria értelmezésén túl a gyakorlatban is egyre többször előfordul a pénzmosás valóságos anyagi halmazatban történő megállapítása más alapbűncselekménnyel. A célzat a pénzmosásra már az alapbűncselekménynél is nyilvánvaló, amikor is a szerzett anyagi javat átváltják, más bankszámlára helyezik, bűntársak részére szétutalják, vagy éppen a pénzt csak felveszik és szétosztják. Hiába evidens tehát, hogy miért történik az ami, mégis külön megalapozzák ezek a cselekmények a pénzmosást a gyakorlatban. A problémám kifejtésére tökéletes példaként szolgál, ahogy a Kúria az előbb említett ügyben eljárt. Amíg abban a jogesetben az elkövetői szándék a pénz továbbutalásával már nem a csalás realizálására, hanem felismerésének akadályozására terjedt ki, addig más esetekben ez nem okvetlen törvényszerű. Ez azt is jelenti, hogy ezek a cselekmények tényállásszerűen nem feltétlen lépik túl az alapbűncselekmény törvényi tényállását. Ezért lenne szükséges, hogy ne törvényi tényállási szinten általánosságban, hanem esetspecifikusabban legyenek kezelve a hasonló ügyek. Ahogy Tóth is említette erről szóló írásában, a haszon realizálása, felhasználása, biztosítása mind tényállási elemek, így általánosságban pont hogy inkább fedik a tényállások egymást. Így ezeknek az értékelése, szemlélete szerint maximum a felderítés elkerülését célzó büntetlen utócselekmények lehetnek, és ezen kijelentés pártján állok én is. Nem mellesleg megjegyzendő, hogy pénzmosás címszó alatt nemcsak a szerzett pénzzel való tevékenységet értjük, hanem a haszon eredetének leplezése céljából végzendő cselekményt is. Ugyanis egy bűnözőtől nem elvárható magatartás, hogy bűncselekményét természetszerűen ne próbálja meg utóbb leplezni. Ezt a metódust is magába foglalja a pénzmosás definiálása, avagy a „bűnös úton szerzett nyereség utólagos realizálása”.16

Ez esetben a tettnek három különböző fázisát különböztetjük meg: az elhelyezést, a bújtatást, illetve az integrálást. Ez a három mozzanat együttesen adja meg a javak legalizálásának folyamatát, a pénz eredetének felismerhetetlenné válásának céljából. Tegyük fel, az előcselekményként szolgáló vagyon elleni bűncselekménnyel kapcsolatos nyomozás sikeres lesz, megtörténik a lefoglalás, meg ami még ilyenkor szóba jöhet. Az esetek többségében kétségkívül egyértelmű, hogy az elkövető az előcselekményét próbálta leplezni és nem azt, hogy az abból szerzett haszna mégis honnan van. Ebből egyenesen következik, hogy esetünkben a pénzmosásnak nincs önálló célja, hanem az az előcselekmény milyensége miatti szükséges deliktum. Számomra erősen megkérdőjelezendő, hogy egy szükségképpen elkövetendő bűncselekmény halmazatban való megállapítása mennyire méltányos.

Büntetlen (önállótlan) utócselekmény vagy pénzmosás?

Az eset problematikáját egy példán keresztül szeretném bemutatni, amit Tóth Mihály már hivatkozott művéből kölcsönöztem és gondoltam tovább. A történeti tényállás szerint az elsőrendű vádlott egy kft. igazgatójaként vádlott-társai felbujtására és segítségükkel hamis okiratok felhasználásával 350 millió forintnyi hitelt vett föl egy banktól. Mindezt tette visszafizetési készség és képesség nélkül. A csalás összegét a vádlott-társai bankszámlájára utalta, akik úgyszintén továbbutalták az ő részüket további társaiknak, akik ezt készpénz formájában felvették.17  A bíróság csalást, okirat-hamisítást és pénzmosást állapított meg bűnhalmazatban. Egyértelműen a pénzmosás megállapítása a legmegkérdőjelezhetőbb az ügyben. Ennek szükségességét a bíróság – indokolása szerint – abban látta, hogy a pénz eredetének leplezése érdekében végezték az átutalásokat és vették ki a hasznot készpénzben. Ezzel pénzügyi tevékenységet folytattak, amivel pedig megvalósították a pénzmosás törvényi tényállását. A leplezésre indokolásuk szerint azért volt szükség, mert tudták, nincs valós gazdasági esemény vagy szerződéses jogviszony a tranzakció mögött.

Adódik a kérdés, mi is a problémám a pénzmosás megállapításával. Meglepő lehet, de a bíróság álláspontja teljes mértékben osztható, hiszen az elkövetők tudtában voltak annak, hogy cselekedetük mögött nincs hiteles gazdasági tevékenység. A probléma ezzel az, hogy ennek az ügynek a szempontjából ez egy teljesen lényegtelen megállapítás. Értelemszerűen tudták, hiszen ezért jött létre az egész bűncselekmény, amit véleményem szerint meg sem próbáltak leplezni. Ugyanis teljesen világos, hogy a banktól felvett hitelből származik a profit, ezen egyszerűen nincs is mit leplezni. Magyarán az átutalásnak és a készpénzfelvételnek semmi köze sincs az alapbűncselekmény leplezéséhez, hiszen nem is lett volna semmiféle pénzmozgás hitel nélkül, az mindennek az alapja. Tehát egy szimpla átutalásnak, vagy egy ATM-ből való készpénzfelvételnek az egyetlen célja a csalásból befolyt haszon érdekkörükbe vonása volt.

Fogalmazhatunk tehát úgy, hogy csalás útján van egy megvalósult eredményünk haszon formájában, aminek a szétosztására irányul minden további cselekedet. Ez pedig számomra egyértelműen önállótlan utócselekmény, mégpedig az elvárhatóság miatt, amire a korábbiakban már utaltam. Nem elvárható ugyanis, hogy az előcselekmény után ezeket a pénzügyi tevékenységeket ne végezzék el, hiszen ezek nélkül nem juthattak volna a pénzükhöz. A célzat amúgy is csak akkor felróható, ha az annak érdekében végzett tevékenység egyébként nem alkalmatlan a cél elérésére. Ugyanis, ha nem alkalmas a szándék realizálására, akkor az alanyi oldal kiüresedésével találkozunk, ami ennek az esetnek pont, hogy az alapja. Nem mellesleg egyszeri utalásokról és készpénzfelvételről beszélünk, amik a mai modern technológiának köszönhetően pillanatok alatt lekövethető tevékenységek. Mindebből kiindulva nem tudok egyetérteni a bíróság indokolásával, ugyanis a csalás bűntettét semmilyen szinten nem próbálták árnyalni, erre nem is törekedtek. Konklúzióként eredetleplezésről sem beszélhetünk.

Megítélésem szerint ez a jogeset is arra a Tóth által megfogalmazott kritikára vezethető vissza, ami szerint az utóbbi években pénzmosás bűntette miatt nem igazán születnek elmarasztaló ítéletek. Mondhatni, a bíróságok indokolatlanul ragaszkodnak a pénzmosás önálló bűncselekményként való elismeréséhez. Ennek pedig egyik oka véleményem szerint, hogy a pénzmosás törvényi tényállási elemei rengeteg helyen mutatnak hasonlóságot más vagyon elleni bűncselekmények tényállási elemeivel, így mondhatjuk akár, hogy ezekben értékelésre kerültek. Másrészt pedig a törvényszöveg azon szövegezése, hogy „ilyen dolog eredetét eltitkolja, elleplezze”, mondhatjuk a természetes velejárója egy vagyon elleni bűncselekmény elkövetése utáni tettesi magatartásnak. Ezek miatt is volt nagyon érdekes az az új törvényjavaslat, amely a büntetőeljárásról szóló törvény és más kapcsolódó törvények módosításáról szólt,18  és tartalmazta a pénzmosás a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvényben (a továbbiakban: Btk.) foglalt tényállásának megváltoztatását is.19

A pénzmosás új törvényi tényállása látszólag nem sok mindenben különbözik a 2021. év előtt hatályos tényállástól, de jobban elmélyülve a részletekben, könnyen fellelhető a változtatás jogpolitikai célja. Az első jelentős különbség, hogy az új tényállásban immár nem szerepel a „más” kitétel. Így nem szükséges, hogy a büntetendő cselekményt, amelyből a jogtalan vagyon származik, egy tőlünk különálló személy kövesse el. Ez így nagy mértékben bővíti a pénzmosás megállapításának lehetőségeit. A második különbség az alaptényállásban keresendő, amely az új tényállásban így szól: „Aki a büntetendő cselekményből származó vagyon eredetét, a vagyonon fennálló jogot, a vagyon helyét, ezek változását elfedi vagy elleplezi, pénzmosást követ el” [Btk. 399. § (1) bekezdés]. Tartalmilag ez nem jelent nagy különbözőséget, ugyanis a korábban hatályos szövegezés is tartalmazta ezeket a tényállási elemeket, azonban szerkezetileg már jelentősnek mondható a változtatás. Míg a korábbi szabályozásban az említett elemek az alaptényállás minősített esetei között találhatók meg szétszórtan, addig az új törvényi tényállásban ezek konkrétan az alaptényállást teszik ki. Ez alapján kijelenthető, hogy a pénzmosás új definíciója azokat a magatartásokat pönalizálja, amit az elkövető egy vagyon elleni bűncselekmény megvalósítása után természetszerűen elkövet. Érthető a jogalkotói szándék, amely arra irányul, hogy kizárja a pénzmosás önállótlan utócselekményként való megállapításának a lehetőségét, ezzel elősegítve, hogy az önálló bűncselekményként való megállapításához ne férhessen kétség. Azonban elég aggályosnak tartom, hogy olyan cselekményeket rendel kötelező jelleggel büntetni, amelyek elkövetésében már az előcselekmény elkövetésekor biztosak lehetünk, hogy el lesznek követve. A harmadik, egyben talán leginkább elfogadhatatlan változtatás számomra a korábbi és a jelenlegi szabályozás második bekezdésében keresendő. Mondhatjuk, hogy az új tényállás nagyrészt teljes egészében megegyezik a 2021 előtt hatályos Btk. 399. § (2) bekezdésével, egy nagyon fontos kitételtől eltekintve. Korábban az elkövető ugyanis pénzmosásért csak abban az esetben volt büntethető, ha a dolog eredetét az elkövetés időpontjában nem ismerte. Számomra érthetetlen módon, az új törvényi tényállás ezt nem várja el. Magyarán az elkövető annak ellenére büntethető, hogy közben lényegében fogalma sincs arról, hogy a birtokában lévő dolog vagy vagyon bűncselekmény útján, jogtalanul került hozzá. Véleményem szerint megkockáztatható, hogy ez a szabályozás szembemegy a jóhiszeműség elvével, továbbá hosszabb távon azon, angolszász eredetű felfogás hazai meghonosításával járhat, amely szerint – kis túlzással – „minden bűncselekmény csakis valóságos halmazatban állhat egymással”. Összefoglalva tehát, világos az az új álláspont jogalkotói oldalról, hogy a pénzmosás mindenképp valóságos bűnhalmazatban kell, hogy megállapításra kerüljön egyéb, tipikusan vagyon elleni bűncselekményekkel. Azonban látnunk kell azt, amint arra rávilágítottam, hogy ezt nézetem szerint logikai következetlenségek, a ne bis in idem elv megsértése, illetve a legalitás megkérdőjelezésének árán kívánja érvényesíteni.

Nemzetközi kitekintés: A német egység-halmazati modell

Jelentős feladat az egység-halmazat témakört megvizsgálni nemzetközi viszonylatban is, hogy láthassuk, hogy a nálunk is felmerülő problémaköröket más jogi kultúrákban miként próbálják orvosolni. Itt elsősorban a német jogértelmezést tartanám érdekesnek, ugyanis sokáig – különösen a második világháború végéig – a magyar is ennek figyelembevételével működött, így könnyen lehet párhuzamot állítani közöttük.

Már az elején kiemelendő, hogy a németeknél elsősorban nem a valóságos és a látszólagos bűnhalmazat elhatárolása okozta/okozza a legnagyobb problematikát, hanem az alaki és anyagi halmazat megkülönböztetése. A Csemegi-kódex hatálya idején nálunk is ez jelentette a legfőbb dilemmát,20  mivel az említett törvény jogkövetkezményeik tekintetében is különbséget tett a halmazat két válfaja között. Egyszerűen fogalmazva, alaki halmazati büntetés kiszabása esetén az abszorpció,21  anyagi halmazatnál pedig az aszperáció elve22  szerinti értékelést kívánt meg a korabeli jogalkotó.23

Ezt a megközelítést Finkey Ferenc már ekkoriban is éles kritikával illette, mivel meglátása szerint elvi alapra nem vezethető vissza büntetéskiszabás szempontjából a különbségtétel, illetve ez elméletben sem igazolható.24  Baumgarten Izidor másként közelítette meg a témát, de hasonló következtetésre jutott. Véleménye szerint „csak józan gondolkodású embernek kell lenni annak belátására”, hogy bűnösség szempontjából nincs különbség a között, hogy valaki különböző alkalommal követi el két személyen a szándékos emberölés bűntettét, vagy hogy ugyanazzal a lövéssel teszi meg mindezt két ember vonatkozásában”25 . Ezzel a megítéléssel, mint láthatjuk, a magyar jogalkotó azóta (egészen pontosan 1950-ben) szakított, azonban a németeknél változatlanul ez a módszer működik. Ez visszavezethető arra, hogy míg nálunk immár minősítési kérdésként van jelen az egység-halmazat elbírálása,26  addig ez a németeknél inkább büntetéskiszabási problematika.

A német büntető törvénykönyv külön paragrafusban szabályozza az alaki27  és az anyagi28  halmazatot. Ez leginkább a magyar gyakorlat szerinti legmegfelelőbb fordítás, amely szerint az alaki halmazatot cselekményegységnek, vagy ideális (eszmei) halmazatnak, az anyagi halmazatot pedig cselekmény-többségnek nevezik.29

Érdekes megfigyelni, hogy az alaki halmazatot tulajdonképpen automatikusan egységként értékelik büntetéskiszabás szempontjából, és – a magyar joggyakorlattól eltérően – az aszperáció helyett az abszorpció elve szerint szabják ki a büntetést. Ez náluk a „Klammerwirkung”-elvre,30  avagy az összekapcsolási hatásra vezethető vissza, amely alapján több cselekmény büntetési tételeiből egyet képeznek.31

Az eddigiekből is kitűnik, hogy a német joggyakorlatban nem igazán van jelen a látszólagos bűnhalmazat fogalom. A megfelelő szankció elérése érdekében az alaki halmazatot kiterjesztően – mint egységi kategóriát – értelmezik és mondhatni az anyagi halmazat alakivá való átkonvertálásával oldják meg az ilyesféle problémáikat. Ezt magyar jogalkalmazói szemmel néhol már túlzó mértékben teszik, Johannes Wessels szerint például alaki halmazat valósul meg, ha valaki rablást követően, menekülés közben különböző személyekre és tárgyakra lövéseket ad le.32  Ez a német szemléletben egy cselekménynek minősül, és a német büntetőkódex 52. §-a szerinti egységi megítélést érdemel.

A német elhatárolási módszer feloldása gyakran nemcsak az ettől teljesen más szemlélettel rendelkező magyar jogalkalmazóknak, hanem német berkeken belül is komoly problémát okoz. Ezt fejtegeti Ingeborg Puppe is egy remek példán keresztül.33  A jogesetben „A” kifejezte felháborodását „B” személlyel szemben, mivel ő a második világháborúban a hitleri Németországban szerzett lovagkereszt-kitüntetését változatlanul büszkén viselte. Ezt úgy tette meg, hogy „B” személyt egy nyilvános rendezvényen hangosan nácinak titulálta, kitüntetését letépte, majd meg is ütötte. Ezzel megvalósította a kényszerítés, a becsületsértés és a testi sértés törvényi tényállásait. Az eset megítélésének nehézségét Puppe szerint az okozza, hogy ezen deliktumok tényállásrokonságban, illetve gyakran törvényi egységben állnak egymással.34  Az esetben vizsgálandó, hogy „A” abból a célból ütötte-e meg „B” személyt, hogy annak későbbi ellenállását a kitüntetése megóvása érdekében leküzdje. Ezen esetben talán nem, mivel „A” inkább további inzultus kifejtése jegyében ütötte meg „B” személyt. Fel is teszi a kérdést Puppe: megköveteljük vajon az eszköz-cél viszony fennálltát, vagy a német büntetőtörvény 52. §-a szerinti cselekmény egységi meghatározáshoz az is elegendő, hogy a deliktumok egyidőben, ugyanazon áldozattal szemben legyenek elkövetve.35  Ezen kérdésben pedig nincs egyértelmű válasz,36  az inkább a jogalkalmazói mérlegelés függvénye.

Kimondhatjuk tehát, hogy amit a magyar jogalkalmazók az egységként való szankcionálás szempontjából a látszólagos bűnhalmazat fogalmának bevezetésével oldottak meg, azt a németek az anyagi halmazat alakivá változtatásával és annak kiterjesztő, egységként való értelmezésével. Ez visszavezethető arra, hogy náluk a kétszeres értékelés tilalma sokkal szigorúbban vett alapelv, mint a magyar jogrendszerben. Fel is teszik a kérdést az általam hivatkozott német jogtudósok, hogy ha egy cselekményt többször be lehet tudni egy adott személynek, akkor az hogy is eshetne anyagi halmazati megítélés alá. Azért, hogy még inkább szemléltetni tudjam a német felfogás különbözőségét a halmazati témakörben, Walter Gropptól kölcsönöztem egy igen szemléletes példát.37  A történeti tényállás szerint „A” ököllel való bántalmazással fenyegeti „B” személyt annak érdekében, hogy az adja át neki a telefonját. Miután nem tesz eleget kérésének, „A” megüti, amitől „B” orra eltörik, és kezéből a telefonját kiejti, melynek következtében abban kár keletkezik. Végezetül „A” a telefont eltulajdonítja és távozik a helyszínről. E történeti tényállás a németeknél négy deliktumot is megvalósít: a lopást, a testi sértést, a kényszerítést, illetve a dologban történő károkozás bűncselekményét. Ehhez képest a német jogalkalmazók a német büntetőkódex 249. §-a szerinti rablásként fogják értékelni az egész cselekménysort, ugyanis az említett bűncselekmények – értelmezésük szerint – törvényi egységben visszalépnek a rablás törvényi tényállása mögé. Amennyiben a kényszerítés és az ezzel járó testi sértés az elvétel utáni tettenérés okán következne be, úgy pedig a 252. § szerinti rablásszerű lopás kerülne megállapításra. Ez a rablást is magában foglalná, mivel ez a tényállás befejezett eltulajdonítási cselekmény nélkül nem állapítható meg.38

Tanulmányom szempontjából egy sokkal instruktívabb példa lehet a németek hozzáállása a magánlaksértés után a lakásban elkövetett súlyosabb bűncselekményekhez. A magyarral ellentétben a német gyakorlat az egészet alaki halmazatként, avagy cselekményegységként értelmezi. Ahogy arra Gropp is rávilágít, magánlaksértés után a lakásban elkövetett lopás, vagy bármilyen dolog megrongálása, szimplán a német büntetőtörvény 244. §-a szerinti „lakásbetöréses lopásnak” minősül.39  Amellett, hogy én magam is túlzónak tartom a németek alaki halmazatról alkotott kiterjesztett értelmezését, jelen esetben ezt egy követendő gyakorlatnak tartanám. Példának okáért eljárásjogi szempontból40  visszautalhatnék a „lúgos orvos” ügyére, ahol azért jutott el harmadfokon a Kúriáig az eset, mert első fokon a bíróság nem állapította meg többek között a magánlaksértést önálló bűncselekményként valóságos halmazatban.41  Másodfokon ez hiába került korrigálásra, az első- és másodfokú ítélet különbözősége miatt megnyílt az út a Kúriához. Ugyanezen ügy a német gyakorlatban nem húzódott volna el harmadfokig, mivel alaki halmazat esetén a magánlaksértés elhagyása vagy megállapítása nem jutott volna jelentőséghez, kizárólag a lakásban elkövetett súlyosabb bűncselekmény büntetési tételkeretét vették volna alapul.

Mindezeket összefoglalva, nem tartom ugyan mindenben követendőnek a német példát, ahol már az in concreto szükségszerű vagy gyakori együttes előfordulású esetek is automatikusan egységi megítélés alá eshetnek. Fellelhetőek ugyanakkor náluk olyan gyakorlati példák, mint az előbb említett magánlaksértéses eset, amely in abstracto gyakori együttes előfordulása miatt nyugodtan érdemelhetne a magyar gyakorlatban is egységi elbírálást. Mint láthattuk, ennek eljárást rövidítő szerepe is lehet amellett, hogy közelebb áll bármely ember természetes gondolkodásmódjához. Hiába nem in abstracto szükségszerű a magánlaksértés elkövetése a lakáson belül történő egyéb bűncselekmények megvalósításához, mégis csak azt látja ennek gyakori előfordulása okán bármely ember, hogy „valaki betört valahova abból a célból, hogy egyéb bűncselekményeket követhessen el”.

A Kúria egy döntése a német felfogás tükrében

Az alábbi fejezetben vitatni szándékozom azt a kúriai határozatot,42  amely szerint a készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel való visszaélés43  és az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás minősített esete44  egymással látszólagos halmazatban áll, mivel az előbbi bűncselekmény az utóbbi szükségszerű eszközcselekménye.45  Álláspontom szerint az ügyben nem minősítési, hanem eljárásjogi alapon született meg a döntés. Ehhez utóbb kerestek egy azt alátámasztó, megfelelő minősítést, amely – érdekes módon – csak a német egység-halmazati felfogásban lenne elfogadható.

Az „irányadó tényállás szerint a vádlott a sértett pénztárcájában megtalálta és jogtalanul megszerezte” a sértett bankkártyáit. Már itt felvetődnek minősítési kérdések, mert ha ezt a vádlott magát a pénztárcát tulajdonította el a bankkártyával együtt, akkor a bíróság minősített lopást megállapítana meg a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz egyidejű elvételével.46  A határozatból ennek pontos körülményei nem derültek ki, így tételezzük föl, hogy az abban szereplő Btk. 393. § (1) bekezdése lesz az első cselekmény minősítésére az irányadó, magyarán csupán a bankkártyákat tulajdonította el a vádlott.

Ezután napokkal később, különböző helyszíneken (tehát időben és térben eltérően) a vádlott a jogosulatlanul megszerzett bankkártyákkal fizetett, ezzel megvalósítva többször is a Btk. 375. § (5) bekezdésében foglalt deliktumot. Első fokon a bíróság valóságos anyagi halmazatot állapított meg, azonban a másodfokú bíróság csupán látszólagos anyagi bűnhalmazatot, arra való tekintettel, hogy készpénz-helyettesítő fizetési eszközzel való visszaélés nélkül a csalás nem lenne elkövethető, így annak önállótlan eszközcselekménye lesz. Ez alapján jelentette ki a Kúria, hogy harmadfokra nem kerülhet az ügy (így fellebbezésnek nincs helye), mivel a két ítélet egymástól nem bűnösségi, hanem csupán minősítési kérdésben tér el.47  Ez pedig nem minősül olyan változásnak, amely a Be. szerint megnyithatná az utat a harmadfok felé.48

Véleményem szerint ennek az esetnek a cselekményegységként való megítélése csak a német gyakorlatban lehetne lehetséges, de ott minden további nélkül. Pont az általam korábban említett összekapcsolási hatás (Klammerwirkung-elv) miatt, ugyanis kiterjesztő alaki halmazati felfogásuknak köszönhetően ők egy cselekménynek látják az egész jogesetet. Értelmezésük szerint onnantól, hogy a vádlott jogellenesen megszerezte a bankkártyákat, és az végig a birtokában is maradt, minden azzal elvégzett tevékenység egy cselekményi megítélés alá fog kerülni.

Ugyanez a gondolatmenet egyszerűen nem vezethető le a magyar halmazati felfogás alapján. Nálunk ugyanis azt látjuk az egész történetből, hogy a vádlott elveszi a bankkártyákat (első bűncselekmény), majd napokkal később különböző helyeken fizet velük (második bűncselekmény). Magyarán az eset hazai viszonylatban egyértelműen anyagi halmazati megítélés alá fog kerülni, ebből eredően nem láthatjuk egy cselekménynek az egész cselekménysort. Onnantól kezdve pedig, hogy anyagi halmazati kérdésként definiáljuk az esetet, a szoros tér- és időbeliség teljes hiánya miatt nem értékelhető látszólagos bűnhalmazatként az eset. Ezen kritérium hiányát maga a Kúria is elismeri az ítéletében: „ezt követően, időben és térben elkülönülten használta fel a három jogosulatlanul megszerzett bankkártyát”49 .

Feltehető, ha mindezt a Kúria azzal akarná áthidalni, hogy tipikus esetté teszi az ezen ügyből leszűrhető felfogást, akkor ugyanez miért nem tehető meg a magánlaksértés kapcsán is. Ilyen nézőpontból különösen következetlennek tartom az ítéletet, mivel az olyan szempont alapján van megindokolva, amit egy másik esetben elvetettek (pedig ott még nagyobb létjogosultsága is lenne). Nem mellesleg, nem tartható in abstracto szükségszerűnek a Btk. 393. § (1) bekezdésében foglaltak elkövetése azért, hogy utána megvalósuljon az információs rendszer felhasználásával elkövetett csalás. Ahogy az első cselekmény minősítésénél taglaltam, az eset eszközcselekménye más kontextusban nyugodtan lehetne a Btk. 370. § (2) bekezdés b) pont be) szerinti lopás is. Nem gondolnám tehát, ha például a magánlaksértés és az utána elkövetett lakáson belüli súlyosabb bűncselekmények csupán in abstracto gyakori együttes előfordulásként vannak számon tartva, akkor ez ahhoz képest gyakorlatiasabb példa lehet az in abstracto szükségszerűségre.

Összefoglalva, a magyar jogrendszerben ez az eset semmiképpen sem kerülhet cselekményegységi megítélés alá. Meglátásom szerint a Kúria – feltehetően nem tudatosan, de – a német felfogás tükrében bírálta el az esetet, mivel az eset cselekményegységként való definiálása legfeljebb alaki halmazati nézőpontból lenne lehetséges, de erre a jelenlegi magyar joggyakorlatban nincs lehetőség. A döntés arra vezethető inkább vissza, hogy az egység és halmazati kör kirívó bonyolultsága és következetlen jogalkalmazói gyakorlata okán rengeteg ilyen jellegű ügy kerül harmadfokra, mivel gyakori az egyet nem értés az első- és másodfokú bíróságok között minősítési, de gyakran bűnösségi kérdésekben is. Ennek okán a Kúria indokolásában inkább az lelhető fel, hogy az ügy harmadfokra való kerülése elkerülhető legyen. Ebben az esetben tehát egy eljárásjogi döntés született, amely a német joggyakorlat alapján ugyan anyagi jogi értelemben is elfogadható lenne, a vonatkozó jelenlegi magyar bírói gyakorlattal azonban nem egyeztethető össze.

Összegzés

Publikációm második részében a fenti három témakör megvitatását tették lehetővé a terjedelmi korlátok, de úgy gondolom ebből is látszik az, hogy mennyire szerteágazó és nehezen megfogható problémakörről van szó. Ez adja valahol a látszólagos anyagi bűnhalmazat izgalmát is: a jogalkalmazók és az egyes nemzetek körében sincs egy pontos, kiforrott gyakorlat az egyes esetekre, így a jövőben is nagyon érdekfeszítő vitaindító témául fog szolgálni. Ugyanis attól függetlenül, hogy jómagam milyen véleményen vagyok egyes témaköröket illetően, nem jelenti számomra, hogy feltétlenül van jó vagy rossz, kőbevésett megoldás. Erre a szemléletre ösztönözném jelen írásom olvasóit is: ezen egység-halmazati témát illetően merjék megkérdőjelezni a gyakorlatot és kérdéseket feltenni, ugyanis a közös gondolkodást és a jogalkotást mindig is ezek a kérdések vitték előrébb.

Dékány Ádám, joghallgató, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. E tanulmány a Legfőbb Ügyész által Kozma Sándor emlékére meghirdetett tudományos pályáza-ton, büntetőjogi témakörben, joghallgatói tagozaton I. díjat nyert dolgozat rövidített és szerkesztett, második része. Témavezetője: Ambrus István egyetemi docens (ELTE ÁJK Büntetőjogi Tanszék), tudományos munkatárs (ELKH TK Jogtudományi Intézet).

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának történeti kialakulása Magyarországon a XVII. századtól napjainkig


Szerző(k): Bory Noémi

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtása kialakulásának előzményei Magyarországon

„Országos jellegű fenyítőház létesítésének gondolata először 1763-ban, a Helytartó Tanácsban merült fel, érezhetően a jól bevált németalföldi intézmény hatására.”1  Magyarországra is hatott John Howard álláspontja, aki úgy vélte, hogy az elítéltet nem megölni és megsemmisítni, hanem megjavítani kell. A magyar börtönügynek a polgári átalakulást megelőző történetében a kormányzat egy ízben kísérletezett központi fegyintézet felállításával: 1772-ben Szempcen megnyitottak egy javítóházat (Domus Correctoriát) gróf Esterházy Ferenc egykori kastélyában, amely a városi börtön mellett, nevelő célzattal működtetett „rabdolgoztató ház” volt. Ide főleg felnőtt korúakat helyeztek el, de kivételesen felvettek az intézetbe szülők által beutalt, rossz magaviseletű gyermekeket is. A gyermekeket nem különítették el a felnőttektől és megjavulásukig kellett a javítóházban tartózkodniuk. A Domus Correctoria szervezeti szabályait helytartó tanácsi rendelet állapította meg. A rabokat a törvényhatóság joga és ítélete alapján, félévi rabtartási költség előzetes lefizetése után a Helytartó Tanács utalta be egy évnél hosszabb tartamra. Újabb országos jellegű intézetet 1786-ban létesítettek Szamosújváron.2

A 19. század 30-as és 40-es éveiben a társadalmi haladásért vívott harc egyik kulcskérdése Magyarországon is az igazságszolgáltatás reformja volt. 1848-ig Magyarországon a törvényhatóságok mellett a földesurak is gyakoroltak büntető igazságszolgáltatást. Mind az igazságszolgáltatás, mind a büntetés-végrehajtás patriarchális volt.

Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Szalai László és sokan mások felkeltették az érdeklődést a magyar büntetési rendszer megreformálására. Ennek hatására az 1840. évi V. törvénycikkel kiküldött Országos Választmány elkészítette 1843-ban a „Börtönügyi codex-javaslatot”. A törvényjavaslat elsőként tesz említést a fiatalkorúakról. A választmány figyelembe vette a külföldi jelesebb büntető- és javítóbörtönök elrendezését, és javaslatot készített arra vonatkozóan, hogy Magyarországon melyik rendszert lehetne a legcélszerűbben alkalmazni. Ehhez felmérték, hány fogházat kellene létesíteni, és hogy azok felállítása, fenntartása milyen költséggel járna. Az előkészületek során felmerült ugyan a nyugat-európai javítóiskolák gondolata, ez azonban mégsem került be a javaslatba. A javaslat előirányozta a törvényhatósági (megyei, városi) fogházak és börtönök, valamint az országos börtönök építését. Ugyan a kódexjavaslat nem emelkedett törvényerőre, mégis kiemelkedő jelentősége volt a pozitív szándékot illetően, hogy a felállítandó börtönök székhelyén „javító-iskolát” akartak létesíteni, ahová a tizenhatodik életévüket be nem töltött fiatalkorúakat helyezték volna el. Ily módon Magyarországon is előtérbe került a fiatalkorúakkal szembeni megkülönböztetett bánásmód jelentősége, valamint az oktatás és a nevelés hangsúlyozott szerepe.

A szabadságharc leverését követően Magyarország kénytelen volt elfogadni az „osztrák polgárosítás” részeként az 1852-től hatályba léptetett osztrák birodalmi büntető törvénykönyvet. A Habsburg-kormányzat ezáltal azonban pótolni kényszerült a rendszer működtetéséhez szükséges feltételeket és létrehozni a magyar fegyintézetek hálózatát.3  Magyarországon a szabályozás azért is haladt lassan előre, mert 1852-ig az ítélkezés alapja a szokásjog volt.

1854 és 1858 között Magyarországon hat országos fegyház nyitotta meg kapuit (Illaván, Lipótváron, Vácott, Munkácson, Márianosztrán és Nagyenyeden). Az 1871. évi XXXIII. törvény alapján a törvényhatóságok átengedték a börtöneiket és azok felszerelését az újonnan szervezett bíróságok, majd a királyi ügyészek részére.

A fiatalkorúak szabadságvesztés-büntetésének kialakulása

A Csemegi-kódex4  döntő változást hozott a szabadságvesztés-büntetés szerkezetében is, mert bevezette az Európában akkor már elfogadott fokozatos rendszert a magánrendszer helyett. A szabadságvesztés több nemét (fegyház, börtön, államfogház, fogház és elzárás) állapította meg, és létrehozott több új intézményt (magánzárkás intézet, börtön, közvetítő és javítóintézet). Csemegi Károly elméletének sajátossága, hogy megalapozza és magyarázza a büntetési rendszert, annak céljait, a büntetés kiszabásának elveit. Mindezek mellett a Csemegi-kódex mégis a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezései által érte el az igazán nagy áttörést.

A tizenhat év alatti elítéltek nagyobb részét a Csemegi-kódex 85. §-ának alkalmazására tekintettel, „ha az előbbi szakaszban meghatározott korú egyének a cselekmény elkövetésének idején képesek voltak annak bűnösségét felismerni, következő szabályok szerint büntetendők:

  • halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő bűntett miatt két évtől öt évig terjedő börtönnel,
  • öt évtől tizenöt évig tartó fegyházzal vagy államfogházzal büntetendő bűntett miatt: két évig terjedhető börtönnel,
  • más bűntett miatt két évig terjedhető fogházzal,
  • vétség miatt rendőri büntetéssel.”

Azon a fiatalkorún, aki a Csemegi-kódex 92. § enyhítő szakaszának alkalmazásával rövid tartamú fogházbüntetést kapott, az így kiszabott büntetést törvényszéki vagy járásbírósági fogházban hajtották végre.

A megnövekedett kriminalitás kezelésére létrehozták a Szegedi Kerületi Börtönt, a budapesti Királyi Gyűjtőfogházat, a Soproni Fegyházat és a Kassai Kerületi Fogházat, valamint öt javítóintézetet is felállítottak, Aszódon (1884), Kolozsváron (1886), Székesfehérváron (1895) Kassán (1905) és Rákospalotán (1890).

A Kassai Kerületi Fogház (1905) és a fiatalkorúak munkáltatása

A századeleji kriminálpedagógia álláspontja szerint „a nevelést azonban, mint a fiatalkorú elkövetőkkel szemben a legfőbb és voltaképpen egyetlen célt azért kell hangoztatnunk, mert a fiatalkorúak fiziológiai szempontból is még nemcsak rászorulnak a testi, értelmi és erkölcsi edzésre, de ezt a szükséges fejlesztést, a nevelést tőlük nincs jogunk és okunk megtagadni azért, mert bűntettet követtek el. A kultúrállam, amely a népnevelést kötelezőnek tekinti, köteles különlegesen gondoskodni a bűn útjára tévedt gyermekek és ifjak felneveléséről, nemcsak emberiességi, de elsősorban közbiztonsági, mondhatnák önvédelmi szempontból, mert ha az ily rosszerkölcsű, elhagyatott, vagy már a züllés útjára került fiatalokat engedjük neveletlenül felnőni, vagy éppen a felnőtt bűntettesekkel együvé zárjuk őket a rendes fogházakba, ez esetben a kétszerkettőnégy bizonyosságával a fiatal bűnösök legnagyobb részéből igazi bűntettesek fognak kifejlődni, akiket pedig okos, helyes neveléssel még szinte megközelítő biztonsággal meg lehetett volna mentenünk.”5

A fiatalkorú elítéltek száma 1904-ben 6071 volt (5284 fiú, 785 leány), közülük mindösszesen 124 fiút és 42 lányt ítéltek javítóintézeti nevelésre. A századfordulón 65 törvényszéki és 315 járásbírósági fogház működött Magyarországon.6

A Kassai Kerületi Fogház létrehozásának oka az volt, hogy a nagymértékben megnövekedett fiatalkorúak kriminalitása miatt szűkössé vált a javítóintézetek befogadóképessége. Különösen azoknak a tizenhat év alatti fiatalkorúaknak a kriminalitása nőtt jelentős mértékben, akik számára életkorukból adódóan a javítóintézeti nevelés lett volna a leghatékonyabb megoldás. A javítóintézetben való elhelyezés problémáját súlyosította az a tény is, hogy viszonylag hosszú időre, hozzávetőlegesen majdnem három évre kerültek be a fiatalkorúak, így az intézeti fluktuáció is csekély volt.7

Nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalkorú bűnelkövetők egy része javítóintézetben nem helyezhető el, de ezekről a fiatalkorúakról valamilyen módon gondoskodni kellett. Azonban hosszú ideig a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben ugyanazokat a büntetéseket alkalmazták, mint a felnőtt korúakkal szemben kiszabhatóakat, azzal a különbségtétellel, hogy a tizenhat évesnél fiatalabbakat el kellett különíteni a felnőttektől. A tizenhat év felettieket, akár ha büntetlen előéletűek is voltak, a felnőttekkel azonos zárkában helyezték el, mindössze annyi eltéréssel, hogy aki a huszonnegyedik életévét még nem töltötte be a büntetés-végrehajtás alatt és fegyházbüntetésre ítélték, azok részére külön csoportot alakítottak ki. A felnőttekkel közös elzárás veszélyét tovább fokozta, hogy a bírósági fogházakban nagy akadályokba ütközött a rendszeres munkáltatás. Ugyanis ezekben az intézetekben a legkülönbözőbb típusú, korú, foglalkozású, jellemű egyének kerültek össze, a legváltozatosabb tartamú büntetésekkel, ezért nem tudták a munkát úgy megválasztani, hogy a fogvatartottak ebből a szabadulásuk idejére profitáljanak.8

Mindezen okok miatt a fogházban lévő elítéltek nagy része rövid tartamú ítélete miatt vagy egyáltalán nem dolgozott, vagy legfeljebb házi munkát végzett, a hosszabb időre elítélteket pedig munkabérlőnek adták át. Ezt az állapotot – különösen a fiatalkorúakra nézve – nem lehetett tovább fenntartani. Egyrészt a felnőttekkel közös elzárás miatt állandóan ki voltak téve a bűnnel való megfertőzés veszélyének, valamint a könnyű fogházi munka miatt a büntetés súlyát nem érezték, sőt számukra a fogházat kívánatossá tette a munka hiánya vagy könnyűsége, valamint az élelmet és a lakhatást, amit a szabad életben csak nehézség árán lehetett megszerezni, a fogházban könnyűszerrel megszerezhették.9

Az új fogház létrehozásának célja az volt, hogy a fiatalkorúakat az ország összes fogházából összegyűjtsék, így elkerülve azt, hogy a felnőttek tovább fertőzzék a fiatalkorúakat, a csoportok kialakítása ne okozzon nehézséget, továbbá a fiatalkorúak oktatása és munkáltatása is megfelelő irányba tolódjon. Az ötlet kedvezett annak is, hogy a fiatalkorúak számára patrónusrendszert hozzanak létre. Kimutatták ugyanis, hogy a szabadulást követő hónapokban a legszámottevőbb a növendékek visszaesése, és ennek egyik oka többek között az, hogy szabadulásukat követően nehézségekbe ütközik visszailleszkedésük a társadalomba.

A fiatalkorúak létszámának összesítésénél az első korlátot maga a büntető törvénykönyv állította fel, mivel a Btk. értelmében a fegyházbüntetést fegyházban kellett végrehajtani, így azokat a fiatalkorúakat, akiket a bíróság fegyházbüntetésre ítélt, a bírósági fogházi összegyűjtésnél nem lehetett figyelembe venni, csak a börtönben, fogházban és elzárásukat töltőket. Ezen túlmenően az egy hónapnál rövidebb időtartamra ítélteket sem lett volna célszerű a létszámnál figyelembe venni. A járásbírósági fogházban lévőket is figyelmen kívül kellett hagyni, mert általában az itt eltöltött tartam egy hónapnál rövidebb volt.

Minden törvényszéki fogházban összeírták az előző két évben büntetésüket töltő tizenkettő és húsz év közötti fogvatartottakat, az életkor tekintetében a büntetés megkezdésének időpontját vették figyelembe. A fogházat ellenőrzők azt is megvizsgálták, hogy a meglévő fogházak közül melyik a legalkalmasabb a fiatalkorúak elhelyezésére. Az összpontosításnál irányadó szempontok voltak: a fogház népesebb városban legyen; a városnak jó vasúti összeköttetése legyen; külmunkához szükséges földterülettel rendelkezzen; maga a fogház zárkákkal, tanteremmel legyen felszerelve; a biztonsági és az egészségügyi szempontoknak megfeleljen.10

A lefolytatott fogházvizsgálat után a kiküldöttek a kassai királyi törvényszéki fogházat jelölték ki. Az 1900-as években a fiatalkorúak külön fogházának gondolatával megjelent a speciális és a generális prevenció eszméje. A Kassai Kerületi Fogház felállításának előnye az volt, hogy a fiatalkorúakat elkülönítették, és a fogvatartottakat kriminológiai szempontok alapján helyezték el. Korábban ilyen elhelyezésre nem volt kísérlet.

A Kassai Kerületi Fogházban a kormány a fiatalkorúak munkáltatását úgy akarta megszervezni, hogy minden fiatalkorút foglalkoztassanak, kemény munkát végezzenek és a végzett munkából okuljanak, annak hasznát vehessék. A kormány úgy vélte, hogy a fiatalkorúakra nézve a fogházbüntetést szigorítani kell, ezt a felfogást már önmagában a fiatalkorúak külmunkája is alátámasztotta. A nehéz fizikai munkát igénylő külmunka további előnye az volt, hogy a fiatalkorúak egészségügyi szempontból is hasznosan töltötték az időt, egész nap szabad levegőn tartózkodtak. A fiatalkorúak kosárfonást, szalmafonást, gyékényfonást és fafaragást tanultak. A betanítást részben szerződéses munkavezetők, részben fogházőrmesterré kinevezett hivatásosok látták el. Az intézet a háziipari termékek értékesítésére piacot is szerzett. Összekapcsolva a munkáltatás haszonelvűségét az utógondozás gondolatával, a fogházból szabadult fiatalkorúak által az otthon elkészített termékeket az intézet a saját piaci csatornáin keresztül értékesítette.

Előtérbe helyezték az iskolai oktatást, erre három csoportot alakítottak ki: az írni, olvasni, számolni már tudó elítéltek hetente egy órában ismétlő foglalkozáson vettek részt; az analfabéták közül a rövid tartamú szabadságvesztésre ítéltek csak olvasni és a nevüket aláírni; a hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélt analfabéták olvasni és négy alapművelettel számolni tanultak.11  Az analfabéták a munkaidejük terhére napi egy órát töltöttek tanulással.

A fogházban külön csoportba helyezték a lopás és rablás miatt elítélt első bűntényeseket, valamint a visszaesőket, az egyéb vagyon elleni, továbbá a nem vagyon elleni deliktum miatt elítélt első bűntényeseket és a visszaesőket, valamint a városi csavargókat. A Kassai Kerületi Fogház még magán viselte a korszak börtönügyi felfogásait, ily módon a szabadságvesztés végrehajtásával szükségképpen együttjáró represszív (megtorló) elemeket, mert a büntetés végrehajtását a kedvezmények és jutalmazási eszközök hiánya jellemezte.

Fegyelmi büntetés volt a külmunkától való elvonás, a böjt, a súlyosbított magánelzárás, a sötétzárka és a kurtavas. A külvilággal való kapcsolattartást csak kivételes esetben engedélyezték. A munkajutalomért adható 10 fillért már csekély vétség elkövetéséért is megvonhatták. A fiatalkorú egyéni gondjait az őrzésével is megbízott fogházőr oldotta meg.

A Kassai Kerületi Fogház hátránya az volt, hogy a büntetés végrehajtásánál a pedagógiai elemek még nem kerültek előtérbe, mivel a végrehajtás magán viselte a felnőttek büntetés-végrehajtásának sajátos elemeit és nem érintette a fiatalkorúak büntetési rendszerének büntetőjogi alapjait, azonban mindezek ellenére a jelentősége abban állt, hogy az igazságügyi kormányzat első alkalommal ismerte fel a fiatal- és felnőtt korúak elkülönítésének szükségességét.

A fiatalkorúak megjavítása és az államfogház-büntetés

A megnövekedett bűnözés elleni eredményes fellépés és a társadalomtudomány fejlődése a kriminálpolitika módosítását igényelte.12  A reformirányzatok támadták a klasszikus büntetőjogi iskola tanain alapuló büntető törvénykönyvet és annak büntetési rendszerét. A vita csak egy kérdésben, a fiatalkorúak tekintetében nem éleződött ki. A kriminálpolitika, a szociálpolitika, a gyermek- és ifjúságvédelem a fiatalkorúak mentése és javítása érdekében összefogásra mozgósította a büntetőjogászokat, a pedagógusokat, a pszichológusokat, és összehangolta az érintett állami és társadalmi szervek működését.

A büntető törvénykönyvek és a bűnvádi perrendtartás kiegészítéséről és módosításáról szóló 1908. évi XXXVI. tc. (a továbbiakban: I. Bn.) 26. §-a szerint, ha a javítóintézeti nevelésnél szigorúbb intézkedésre volt szükség, akkor a bíróság a fiatalkorút halállal, fegyházzal, börtönnel vagy fogházzal büntetendő cselekmény miatt fogházbüntetésre, államfogházzal büntetendő cselekmény miatt államfogház-büntetésre ítélte a fiatalkorút.

Kizáró rendelkezése volt a törvénynek, hogy azzal a fiatalkorúval szemben, aki a cselekmény elkövetésekor a tizenötödik életévét még nem töltötte be, fogházbüntetést csak a legsúlyosabb esetekben lehetett megállapítani. A fogházbüntetés legkisebb tartama tizenöt nap volt; leghosszabb tartamát pedig aszerint differenciálta a törvény, hogy a fiatalkorú a cselekmény elkövetésekor a tizenötödik életévét betöltötte-e, és a cselekményre a törvény halál- vagy fegyházbüntetést állapított meg: a tartam ebben az esetben tíz év, más esetekben pedig öt év volt. Az államfogház-büntetés legkisebb tartama egy nap, leghosszabb tartama pedig két év volt.

A törvény újdonsága volt az is, hogy a fiatalkorúakat el kellett különíteni a büntetés végrehajtása során a többi elítélttől: „[a] fogházbüntetés fiatalkorúak részére felállított külön fogházban hajtandó végre. Egy hónapot meg nem haladó fogházbüntetés más letartóztató intézet magánzárkájában is végrehajtható”13 .

A bíróság ítéletében elrendelhette, hogy a fiatalkorúak fogházában állja ki a kiszabott fogházbüntetést az olyan elítélt is, aki a tizennyolcadik életévét már betöltötte, de a huszonegyedik életévét még nem. A törvény kimondta, hogy a fiatalkorúakra megállapított egyéb szabályokat a tizennyolcadik életévét betöltött, de a huszonegyedik életévét még be nem töltött elítéltekre nem lehet alkalmazni. A fiatalkorúság végső korhatára a mai szabályozással egyezően a huszonegyedik életév volt: „aki életének huszonegyedik évét betöltötte, a fiatalkorúak fogházába fel nem vehető”.

A bíróság akár a fogházbüntetést megállapító ítéletében, akár utóbb a felügyelő hatóság javaslatára elrendelhette, hogy a fiatalkorú a fogházbüntetés kiállása után utólag még javító-nevelésben részesíttessék, ha attól gyökeres erkölcsi átalakítása remélhető.

Az I. Bn. hatálybalépésének évében hét magánintézet létesült, és ezek mindösszesen 320 fő befogadására voltak alkalmasak, az öt állami javítóintézet pedig 1630 fiatalkorú elhelyezését tette lehetővé, így mindösszesen a 12 intézet kétezer fiatalkorút tudott befogadni.14

A javító-nevelés céljának meghatározása

az 1909. évi 27200 számú IM. rendeletben

Az 1909. évi 27200 IM. számú rendelet (a továbbiakban: JnR.) rendelkezései közül említést érdemel, hogy lefektette a javító-nevelés célját az Általános nevelési elvek fejezetcím alatt: „…a növendékeket az intézeti rend, vallás-erkölcsi, iskolai és munkaoktatás és az egyéni nevelés minden célszerű eszközének felhasználásával hazafias, becsületes, rendszerető és munkás polgárokká nevelje”. Meghatározta a pedagógiai feladatokat is a javítónevelés során: „a javító nevelésnek arra kell irányulnia, hogy nemcsak a helyes családi nevelést pótolja, hanem a nevelés hiányával, vagy a helytelen neveléssel okozott erkölcsi fogyatkozásokat és jellembeli hibákat is megszüntesse”.15

Ily módon a javító-nevelés célja a nevelés hiányainak pótlása és a rossz nevelés korrekciója. A rendelet erre az intézet dolgozóinak a figyelmét is felhívta, ugyanis nem szabad szem elől téveszteni, hogy az intézet nem a büntetés végrehajtására rendelt hely, a növendékek nem a bűnhődés végett vannak a gondjaikra bízva.

A JnR. fontosabb rendelkezései alapján

  1. az igazgató az újonnan befogadott növendékekkel négyszemközt elbeszélgetett, ezt követően a növendéket legfeljebb hat hónapra a megfigyelésre kísérleti családba helyezték. A megfigyelés tapasztalatai alapján a növendéket gyógypedagógiai nevelésben is részesítették, a feltűnően rossz magaviseletű növendéket a többi növendéktől elkülönítve látták el;
  2. a növendéket ezt követően az igazgató nevelő családokba osztotta, a családba helyezés alapvető szempontja a foglalkozás volt, de figyelembe vették a növendék életkorát és előéletét is;
  3. részletesen előírták az intézeti életrendet;
  4. a javító-nevelés középpontjában a növendékek iskolai és munkaoktatása állt. A munkanemet úgy kellett megválasztani, hogy jellemképző és erkölcsnemesítő hatása mellett a növendéket rendszeres munkához szoktassa és az a jövőbeli megélhetéséhez szilárd alapot nyújtson;
  5. a javítóintézetek profiljuk szerint különböző munkanemeket kínáltak, de egy-egy intézeten belül is többféle foglalkozási formát alakítottak ki. Kivételesen – az igazságügyi miniszter engedélyével – lehetőség volt arra, hogy a növendék az intézeten kívül is munkát vállalhasson, de a napi munkaidő leteltével köteles volt az intézetbe visszatérni;
  6. új intézmény volt a növendékek szabadságolásának bevezetése, ez a munkában és tanulásban kitűntek számára lehetővé tette, hogy a karácsonyi és húsvéti ünnepekre nyolc-nyolc napra, a nyári iskolai szünidőben pedig legfeljebb két hét szabadságra a hozzátartozóikhoz utazzanak. A rendelkezés célja az volt, hogy a növendékeket közelítsék a szabad élethez;
  7. lehetővé tették a növendékek eltávozását egy-két napra családi események alkalmából, illetve rendszeresítették a hozzátartozók havonkénti látogatását és hetenkénti levélváltását;
  8. két új jutalmazási formát vezettek be: intézeti ügyekben kiküldetést az intézeten kívül és kiránduláson részvételt;
  9. a fegyelmi fenyítések közül a testi büntetést megtiltották;
  10. szabályozták a teljes elkülönítés tartamát, legrövidebb tartamát 6 órában, a leghosszabb tartamát pedig tizenöt napban határozták meg;
  11. az intézetből megszökött növendék visszaszállítási költségeit és az általa okozott kárt a növendék munkadíjából le lehetett vonni, kivéve, ha a felügyelőt terhelte felelősség a szökésért, akkor a költségeket ő viselte;
  12. a kísérleti kihelyezést is újraszabályozták. A javító-nevelés a növendék teljes megjavulásáig tartott, azonban a bíróság által elrendelt javító-nevelés legrövidebb tartama egy év volt16 . Az egy év letelte után a növendék előmenetele és magatartása alapján mérlegelni lehetett a kihelyezését, de biztosítva kellett lennie a növendék lakásának és munkahelyének. A kísérleti kihelyezést az igazgató javaslatára az igazságügyi miniszter rendelte el. A kihelyezett növendék köteles volt a részére előírt magatartási szabályokat betartani: „a növendék kötelessége volt a kijelölt helyre letelepedni, becsületes, rendes munkás életet élni, tartózkodni nemcsak büntetendő cselekményektől, hanem iszákos, csavargó, erkölcstelen életmód folytatásától és dologkerülésektől is”17 ;
  13. a kihelyezett növendék felügyeletét az intézet igazgatósága, illetve a felügyelő hatóság által kirendelt pártfogók látták el;
  14. a kísérleti kihelyezés véglegessé vált, ha a növendék a két év alatt kifogástalan magatartást tanúsított, ellenkező esetben visszaszállították az intézetbe, kivéve ha időközben betöltötte a 21. életévét18 ;
  15. a kibocsátás véglegessé vált, ha a növendék betöltötte a huszonegyedik életévét.

Az intézet igazgatóságának akkor is gondoskodnia kellett a kibocsátott növendék elhelyezéséről, ha a növendék elbocsátása véglegessé vált.

A fiatalkorúak rezsimrendszere

A fiatalkorúak fogház-, államfogház és elzárásbüntetés végrehajtásáról szóló 27300/1909. számú IM rendelet (a továbbiakban: FhR.) a fogházbüntetés végrehajtását négy szakaszra osztotta: az első szakasz néhány napos elkülönítést jelentett, amelynek célja a fiatalkorú megismerése volt, a második szakaszban a magánelzárás annyiban enyhült, hogy a fiatalkorú iskolába, sétára, templomba és étkezésre kijárhatott. Az első és a második időszak együtt legfeljebb három hónapig tarthatott.

A harmadik szakaszban a magánelzárás teljesen megszűnt, helyébe a csoportos munkáltatás lépett, a negyedik szak ismét szigorú magánelzárást jelentett; a fiatalkorú a szabadulását megelőző két-három hétben ismét magánelzárásba került. A négy szakaszba osztásról a házi tanács döntött.

A rendelet a fiatalkorúak csoportba osztását is szabályozta. Az FhR. négy eltérő csoportosítást írt elő: az „A” csoportba az egyéni elbánást igénylő fiatalkorúak, a kétes elmeállapotúak, a javíthatatlan, a fékezhetetlen és az alkoholista fogvatartottakat helyezték el; a „B” csoportba a büntetlen előéletűeket; a „C” csoportba a visszaesőket; és a „D” csoportba pedig a „szokásos” bűntettesek kerültek. A szokásos bűntettesek alatt azokat a fiatalkorúakat értették, akik a bűncselekményeket életmódszerűen, megélhetés végett követték el.19  A fiatalkorúakat a rendelet egyéni érdemeik szerint is osztályozta, az adott rezsim keretei között a fogvatartottakat jutalmazták az iskolai és a munka szorgalmuk, valamint fegyelmezett magatartásuk miatt, és ennek megfelelően az egyéni bánásmódot velük szemben könnyítették.

A büntetés végrehajtása differenciálttá vált, kialakult a rezsimrendszer. Minden fogvatartott a befogadását követően a fenti csoportbeosztástól függetlenül először a legkevésbé kedvezményezett III. osztályba került, majd a házi tanács döntése alapján kerülhetett a II. és az I. osztályokba.20

A fiatalkorúak feltételes szabadságra bocsátása

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtása 1920-tól a második világháború végéig stagnált, a veszteséget elszenvedő Magyarországban nem volt további késztetés arra, hogy összefogjanak a deviáns gyermek- és fiatalkorúak megmentésére.21  A második világháborút követően a hazai börtönügy felügyelete és irányítása a Belügyminisztériumhoz került.

A büntetés végrehajtására vonatkozó egyes kivételes rendelkezésekről szóló 1948. évi VII. törvénycikk 7. §-a a fiatalkorú elítéltekről akként rendelkezett, hogy „azt a fiatalkorút, akit a jelen törvény hatálybalépése előtt rögtönítélő eljárás során fogházbüntetésre ítéltek, az igazságügy miniszter az 1908:XXXVI. tc. 29. §-ának első bekezdésében22  megszabott egyéb előfeltételek fennállása esetében büntetése kétharmad részének kitöltése előtt is feltételes szabadságra bocsáthatja, ha a fiatalkorú megfelelő elhelyezése és egyéniségéhez mért munkával való foglalkoztatása biztosítva van”. Kivételes rendelkezés alapján az 1440/1945. ME. rendelet 15. §-ában foglaltak megvalósulása esetén a fiatalkorúval szemben életfogytig tartó börtönt és halálbüntetést is ki lehetett szabni. A 43.598/1947. számú IM. rendelet megtiltotta, hogy fiatalkorú fogollyal szemben a testi fenyítés bármely formáját alkalmazzák, de súlyosabb beszámítás alá eső cselekmény esetén a kurtavas alkalmazására még volt lehetőség.

A nevelő jellegű intézkedések

A fiatalkorúakkal kapcsolatos büntetőjogi és büntető eljárásjogi rendelkezéseket önálló jogszabály, az 1951. évi 34. számú törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ftvr.) tartalmazta.

Az Ftvr. bevezette a dualista jogkövetkezmények rendszerét, nevelő intézkedéseket és büntetéseket alkalmaztak a fiatalkorúakkal szemben.23

Nevelő jellegű intézkedés volt a javítónevelés, a gyógypedagógiai intézetbe utalás, a próbára bocsátás és a bírói megrovás. Az Ftvr. a feltételes szabadságra bocsátásban is kedvezőbb szabályokat állapított meg, leszögezte, hogy az egy évet meghaladó börtönbüntetésnél a fiatalkorút a büntetés kétharmadának letöltése után feltételes szabadságra lehet bocsátani.

A 133/1952. számú büntetés-végrehajtási utasítás szigorította a rendelkezéseket, és a hetenkénti egy látogatás helyett a havi egyszeri látogatást tette lehetővé. A kapcsolattartás kedvezmény jellegű volt, ezért külön indokolás nélkül bármikor meg lehetett vonni. A 2033/10/1952. számú MT határozat alapján az Igazságügyi Minisztérium felügyeletéből a börtönök átkerültek a Belügyminisztérium hatáskörébe. A fiatalkorúakat Ceglédről és Kecskemétről Sátoraljaújhelyre helyezték át, ennek oka a megfelelőbb termelési szempont volt. 1952-ben megalakult a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága. Az elítéltek száma ebben az időszakban 35 000 fő volt, azonban az internáltak száma mintegy százezer fő körül mozgott. Megalakult az ÁVH is, amely a börtönök egy része felett irányítást gyakorolt.

A fiatalkorúak végrehajtásának differenciálása

az 1954. évi 23. törvényerejű rendeletben

Az 1954. évi 23. tvr. (a továbbiakban: Fn.) a fiatalkorúakat két csoportra osztotta: a tizenkettő és tizennégy, és a tizennégy és tizennyolc év közöttiekre. A tizenkettő és tizennégy év közötti fiatalkorúakkal szemben büntetést nem lehetett kiszabni, csak intézkedéseket lehetett alkalmazni, az alábbi megszorításokkal:

  1. a tizenkettő és tizennégy év közöttiekkel szemben büntetést nem lehetett kiszabni;
  2. a 14-15. év közötti fiatalkorúakkal szemben a kiszabható börtönbüntetés maximuma 5 év volt,
  3. a 15. év betöltése esetén 10, illetve 15 év börtön is kiszabható volt;
  4. a 16. életév betöltése után, háborús és népellenes bűntettek elkövetése esetén halálbüntetés is kiszabható volt;
  5. a 17. év betöltése után nevelőintézkedések nem voltak alkalmazhatók, de bármely büntetés kiszabható volt velük szemben.24

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának szabályai az 1950-es és 1960-as években

Az 1955. évi Bv. Szabályzat már mellőzte a testi és a fizikai fájdalmat okozó fegyelmi büntetéseket. A szabályzat a fiatalkorúak börtönbüntetésének végrehajtását önálló fejezetben helyezte el, ily módon létrehozta a fiatalkorúakra érvényes szocialista szabályozási modellt. A fiatalkorúak büntetés-végrehajtá-sában a represszív elem erősödött, a pedagógiai elem pedig tovább csökkent. A szabályzat mellőzte az egyéniesítést és a fiatalkorúak csoportosítását, egy elemet tartott meg a korábbi progresszív elemek közül: a fiatalkorúak feltételes szabadságra bocsátását, de annak feltételeként a munkateljesítményt határozta meg. A szabályzat előírta a fiatalkorúak tankötelezettségét, az általános iskola nyolc osztályát minden fiatalkorúnak el kellett végeznie. A valláserkölcsi oktatás helyét a politikai nevelés vette át. A szakmai oktatásra is nagy hangsúlyt helyeztek, a munkáltatás mellett az ipariskolai oktatás is általánossá vált. A fiatalkorúak napirendje, kötelezettségeik és magatartási szabályaik azonosak voltak a felnőttekével. A szabályzat jogosultságokat még nem ismert, csak kedvezményeket.25

A fiatalkorúak kapcsolattartása is kedvezmény volt, levélváltásra kéthetente, látogatásra havonként volt lehetőségük, és csak a legközelebbi hozzátartozójukkal. A fegyelmi büntetések a kedvezmények megvonására irányultak, valamint bevezették a hét napig tartó magánelzárást. Kedvezmény volt a börtönparancsnoki és a nevelői dicséret.

A feltételes szabadságra bocsátás feltételei azonosak voltak a felnőttekével; száz százalékot meghaladó munkateljesítmény és kifogástalan magatartás, de a fiatalkorúaknál az iskolai teljesítményt is figyelembe vették. A feltételes szabadság iránti kérelmet a fiatalkorúnak vagy törvényes képviselőjének a börtönparancsnoknál kellett előterjeszteni, de hivatalból a börtönparancsnok is kezdeményezte. A kérelmet a börtöntanács véleményezte, és a belügyminiszter képviseletében a Büntetés-végrehajtási Parancsnokság vezetője engedélyezte.

A háborút követően a fiatalkorú fiúkat Cegléden egy huszárlaktanya lóistállójából átalakított épületben, a lányokat pedig Kecskeméten helyezték el. A fiúk mostoha körülmények között éltek Cegléden; egy terembe 30-40 fiatalkorút zsúfoltak be.

1954 végén a fiatalkorúakat a felnőtt korúakkal azonos intézetbe szállították át Sátoraljaújhelyre, ahol szigorú biztonsági és rezsimelőírások között 250 fiatalkorút tartottak fogva. Az intézetet a földrajzi fekvése miatt a hozzátartozók nehezen tudták megközelíteni, így a fiatalkorúak kapcsolattartása csak korlátozottan érvényesült. A fiatalkorút, amennyiben betöltötte a tizennyolcadik életévét, a felnőtt fogvatartottak közé helyezték át.

A 8/1959. BM számú utasítás pozitívuma volt, hogy kimondta, a fiatalkorúak nevelése az őrzésükkel egyenrangú feladat. Fontos rendelkezése volt az utasításnak, hogy a fiatalkorú középiskolai tanulmányokat folytathatott, a személyes szükségleteire történő bevásárlást és a feltételes szabadságot nem kötötték mereven a munkateljesítményéhez. A fiatalkorú tizenkilenc éves koráig a fiatalkorúak börtönében maradhatott, ha szakmai képzése még nem fejeződött be, továbbá a kapcsolattartása korlátlan levelezéssel egészült ki.

A 28/1958. számú büntetés-végrehajtási országos parancsnoki parancs elrendelte a fiatalkorú fogvatartottak átszállítását Sátoraljaújhelyről Budapestre. 1959 januárjában ennek megfelelően 130 fiút és 20 lányt szállítottak a Budapesti Országos Börtön egyik részlegébe. A fiatalkorúakat foglalkozásuk szerint csoportosították.

1963-ban a büntetőintézetek felügyelete és irányítása visszakerült az Igazságügyi Minisztériumhoz. 1963 elejére 420-450 főre emelkedett a fiatalkorú fogvatartottak száma, ami elhelyezési nehézségeket okozott, ugyanakkor nem tudták megoldani az elszigetelésüket a felnőttektől.

Mindennek következtében hatályba lépett az 1978. évi IV. tv., amely megváltoztatta és differenciálta a büntetés-végrehajtás fokozatait. Az új intézmény Tökölön létesült, neve Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Munkahely Parancsnoksága lett.

A szakmai álláspont az volt, hogy a fiatalkorúak részére egy nyitottabb intézetet kell kialakítani. Az 1963-as amnesztia is kedvezett az új elvárásoknak, amely a fiatalkorúak számát 71-re csökkentette.

A Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Munkahely Parancsnoksága eredetileg huszárlaktanya volt, majd az 1956-os forradalom leverése után a Belügyminisztérium internálótáborává vált. Megszüntetését követően 1963-ban költöztették ide a fiatalkorúakat. A tököli táborba 1963 júniusában három rabszállító gépkocsival 71 fiatalkorú elítélt – és velük két nevelő, három tanműhelyvezető és egy egészségügyi tiszthelyettes – érkezett, ezzel megkezdődött a „Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetének” története.

Magyarországon először 1966-ban jelent meg a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról törvényi szintű szabályozás.

A büntetés-végrehajtásban újdonság volt, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtásáról és az előzetes letartóztatás foganatosításáról szóló 1966. évi 21. tvr. törvényi szintre emelte a büntetés-végrehajtással kapcsolatos szabályokat, és többek között lefektette a fogvatartottak jogait és kötelezettségeit, ily módon az elítélt alannyá vált és nem tárgya volt a büntetés-végrehajtásnak.

A tvr. lefektette a büntetés-végrehajtás rendjét és módozatait, az előzetes letartóztatásra vonatkozó rendelkezéseket, erre figyelemmel a jogszabály céljában, elveiben és tartalmában is közelített a nemzetközi normákhoz.

Meghatározta a büntetés-végrehajtás célját: az ítéletben meghatározott joghátrány alkalmazása, valamint a szocialista nevelési elvek és módszerek gyakorlati érvényesítésével és felhasználásával az elítéltek átnevelése törvénytisztelő állampolgárrá. Leszögezte azt is, hogy a szabadságvesztést büntetés-végrehajtási intézetben csak a bíróság jogerős ítélete alapján lehet végrehajtani, valamint az elítélttel szemben csak a bíróság ítéletében vagy a jogszabályban meghatározott joghátrányt lehet alkalmazni.

A törvény a szabadságvesztés négy fokozatát különböztette meg (szigorított börtön, börtön, szigorított büntetés-végrehajtási munkahely és büntetés-végre-hajtási munkahely). A bíróság ítéletében rendelkezett arról, hogy a büntetést melyik fokozatban kell végrehajtani.

A tvr. VIII. fejezete külön szabályokat tartalmazott a fiatalkorúak büntetés-végrehajtására vonatkozóan. Úgy rendelkezett, hogy a fiatalkorúval szemben alkalmazott szabadságvesztés végrehajtása során különös gondot kell fordítani a fiatalkorú erkölcsi nevelésére, valamint oktatására. A fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben – a fiatalkorúak börtönében, illetőleg a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyén – kell végrehajtani. A fiatalkorúak börtönének, illetőleg büntetés-végrehajtási munkahelyének rendje enyhébb, mint a felnőtteké.26

Célul tűzte ki az elítéltek átnevelését. Rögzítette azt is, hogy a fiatalkorúak börtönének rendje a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyénél szigorúbb, így

  • az intézeten belüli mozgás,
  • a levelezés,
  • a látogatás,
  • a csomagküldemény,
  • a birtokban tartható tárgyak köre, valamint
  • a keresmény saját célra való felhasználása tekintetében.

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási munkahelyén az elítéltek:

  • az intézetnek a közösség rendelkezésére kijelölt részében kíséret nélkül mozoghatnak,
  • levelezésük nem korlátozott,
  • látogatás esetén nem állnak közvetlen ellenőrzés alatt,
  • keresményük nagyobb hányadát saját céljukra használhatják fel.

A fiatalkorúakat büntetésük tartamához képest szakmunkás-, illetőleg beta-nítottmunkás-képzésben kell részesíteni. Intézményes oktatással biztosítani kell az általános iskola elvégzését, és a lehetőséghez képest elő kell segíteni a középiskolai tanulmányok folytatását.

Taxatíve felsorolta a fiatalkorúval szemben alkalmazható fegyelmi fenyítéseket:

  1. dorgálás szóban vagy parancsban,
  2. szigorú megrovás parancsban,
  3. a szórakoztató közös foglalkozástól három hónapig terjedhető eltiltás,
  4. a csomagküldeménytől három hónapig terjedhető eltiltás,
  5. a keresményből saját célra felhasználható összeg csökkentése,
  6. a tisztségviselési megbízatás visszavonása,
  7. húsz napig terjedhető magánelzárás.

A tizennyolcadik életévét betöltött elítélttel szemben előzetes orvosi véleménytől függően húsz napig terjedhető szigorított magánelzárás is alkalmazható volt.

Megállapítható, hogy a hatvanas évek szemléletmódja jelentős hatást gyakorolt a fiatalkorúak büntetéseinek végrehajtására is. A büntetés-végrehajtás nevelési jellegéhez ma is szorosan hozzátartozik a fiatalkorú fogvatartottak oktatása, nevelése, amelyben jelentős szerepet kap az is, hogy valamilyen szakma elsajátítása révén később munkához és megfelelő bevételhez jussanak. Sokkal kevésbé kézzelfogható a mindennapi gyakorlatban azonban a közösségi életre való nevelés, a megfelelő szocializáció. Szabó András rávilágított arra, hogy a fiatalkorú bűnelkövető életében a szocializációs folyamatba eleve valamilyen hiba csúszott, még azelőtt, hogy a büntetés-végrehajtási intézetbe került volna.27

A fiatalkorúak büntetés-végrehajtásának szabályai az 1970-es években

A jelenlegi büntetés-végrehajtás alapjait az 1971. évi 28. tvr. teremtette meg, amely a fiatalkorúakkal kapcsolatos rendelkezések között rögzítette, hogy a fiatalkorú szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben – a fiatalkorúak börtönében vagy a fiatalkorúak fogházában – kell végrehajtani.

Ha az elítélt a büntetés megkezdésekor huszadik életévét már betöltötte, vagy azt a büntetés végrehajtása alatt töltötte be, a bíróság határozta meg a szabadságvesztés végrehajtási fokozatát.

A fiatalkorú fogvatartottakra irányadó speciális rendelkezések a Bv. tvr.-ben

Az 1979. évi 11. törvényerejű rendeletet (a továbbiakban: Bv. tvr.) büntetés-végrehajtási szakemberek hozták létre, és megfelelt az Európa Tanács ajánlásaiban foglaltaknak. Bár időközben számos módosítás történt, de jelentőségét az is alátámasztja, hogy több mint harminc évig hatályban volt.

A Bv. tvr. úgy rendelkezett, hogy a fiatalkorú fogvatartottak a felnőttekre irányadó jogokon (egészségügyi ellátás, kapcsolattartás, szabad levegőn tartózkodás, munkavégzés, panasz előterjesztés, vallásgyakorlás, pihenés, önképzés, sportolás, tanulmányok folytatása) túlmenően sajátos védelemre jogosultak. A szabadságvesztés végrehajtása során különös gondot kellett fordítani a fiatalkorú nevelésére, oktatására, személyiségének fejlesztésére és testi fejlődésére.

A szabadságvesztés végrehajtása során a fiatalkorúakat el kellett különíteni a felnőtt korúaktól. A fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében felnőtt korú elítéltek csak az intézet működése érdekében lehettek elhelyezhetők. Biztosítani kellett a fiatalkorú fogvatartottak részére, hogy szakmunkás- illetőleg betanítottmunkás-képzésben vegyenek részt, és lehetővé kellett tenni, hogy középfokú tanulmányokat folytassanak.

A fiatalkorú neveléséhez és a társadalomba beilleszkedésének segítéséhez igénybe kellett venni a gyámhatóság és az egyéb állami szervek, a társadalmi szervezetek, a pártfogó felügyelő, valamint a fiatalkorú hozzátartozóinak segítségét.

A fiatalkorú az általános jutalmakon (dicséret, soron kívüli csomag, látogató fogadása soron kívül, látogatási idő meghosszabbítása, tárgyjutalom, pénzjutalom, személyes szükségletre fordítható összeg növelése, rövid tartamú eltávozás, kimaradás) felül dicsérő oklevéllel is jutalmazható volt.

A rövid tartamú eltávozás tartama mind a fiatalkorúak börtönében, mind a fiatalkorúak fogházában évente legfeljebb tizenöt nap, míg a felnőtt korúaknál börtönben tíz nap, fogházban tizenöt nap volt. A magánelzárás a fiatalkorúak börtönében húsz, a fiatalkorúak fogházában tíz napig terjedhetett. A magánelzárással fenyített fiatalkorút az iskolai tanórákról nem lehetett eltiltani.

A tizenhatodik életévét be nem töltött fiatalkorú dohányterméket nem tarthatott magánál. Ez változott a jelenleg hatályos törvényben, a nemdohányzók védelme érdekében a jogalkotó ezt az életkort tizennyolc életévre emelte fel.

Ha a fiatalkorúak börtönében vagy a fiatalkorúak fogházában levő elítélt a szabadságvesztés végrehajtása alatt betöltötte a huszonegyedik életévét, a szabadságvesztés fokozatának meghatározása, valamint a fiatalkorú végrehajtás során tanúsított magatartására figyelemmel a büntetés-végrehajtási intézet tett előterjesztést a büntetés-végrehajtási bíróhoz a szabadságvesztés fokozatának utólagos meghatározása végett.

A fiatalkorúak szabadságvesztését külön büntetés-végrehajtási intézetben kel-lett végrehajtani.

A jelenleg hatályos, a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 2015. január 1-jén lépett hatályba.

Bory N. PhD, ügyész, Legfőbb Ügyészség, egyetemi adjunktus, PPKE JÁK

Tényleg csak (szín)játék az egész? A futballal kapcsolatosan elkövetett gazdasági vesztegetés tárgyában 2017-ben hozott másodfokú bírósági döntések elemzése


Szerző(k): Benei Dóra

Bevezető gondolatok

Mint minden sportág versenyein, így a labdarúgó-mérkőzéseken sem lehet sohasem biztosan előre megtippelni, hogy mi lesz a sportszerűen, a tisztességes játék elvei szerint lefolytatott erőpróba végső kimenetele. Azonban a jelen értekezéssel érintett mérkőzések nem sorolhatók e mérkőzések közé.

A „bochumi ügyként” elhíresült, 2009-ben kirobbant nemzetközi futballbotrányban Magyarország sajnálatos módon már a kezdetektől fogva érintett volt.

A gazdasági vesztegetés önálló válfajaként hazánkban is megjelent bűncselekmény azonban azelőtt sem volt ismeretlen a hazai futballéletben, hiszen az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő sportág résztvevői már a múlt század elején sem rettentek vissza attól, hogy a sportszerű eszközökön túlmutató módszerekkel érjék el a céljaikat.

Azonban az évtizedek során a futballmérkőzésekkel kapcsolatos csalások természete megváltozott. Míg kezdetben az ilyen jellegű bűncselekmények elkövetőinek motívumai között a csapat vagy az adott futballklub előrejutásának az érdeke bírt döntő jelentőséggel, úgy a legutóbbi botrányok kapcsán már a (online) sportfogadások manipulációja és ezáltal a befolyásolt mérkőzésekkel elérhető minél nagyobb nyereség került a középpontba.

Ez a szerencsejáték-ágazat töretlen népszerűségnek örvend Magyarországon is, amelyet alátámaszt az is, hogy míg 2015-ben az ebből származó összeg a Szerencsejáték Zrt. teljes éves bevételének csupán a 35 százalékát tette ki, addig 2017-ben már ez az arány elérte a 45 százalékot.1

A fenti tendencia globális szinten jelentkezik, a szinte ellenőrizhetetlen online sportfogadások egyre növekvő hálózatának és népszerűségének köszönhetően.

Történeti kitekintés

Bundabotrány a múlt század elején

Az 1925–26-os, utolsó amatőr futballbajnokság több szempontból is emlékezetes volt. A bajnokság kieső zónájában szereplő Vívó és Atlétikai Club (a továbbiakban: VAC) számára az 1926 tavaszán zajló, utolsó amatőr kupa megnyerése különösen nagy jelentőséggel bírt, hiszen 1926 őszétől fogva bevezetésre került az első osztályú profi futball, amelynek mezőnyébe automatikusan bejutott az amatőr bajnokság győztese.

A győzelem érdekében a VAC játékosai – a sportszerűségen túl is – minden tőlük telhetőt megtettek, így több fővárosi csapat játékosainak pénzt fizettek azért, hogy a bajnoki címet biztosan megszerezze a csapatuk. Azonban az amatőr bajnokságban nem csak a VAC csapata nyúlt effajta jogellenes módszerekhez a győzelem érdekében. Néhány évvel korábban a III. Kerületi Torna és Vívóegylet (továbbiakban: TVE) pont a VAC elleni egyik mérkőzésén ért el gyanúsnak mondható 16:0-ás eredményt, mely akkor visszasegítette a csapatot az első osztályba.

A megvesztegetett mérkőzések kapcsán fegyelmi eljárások indultak, amelyek eredményeképpen azóta is példa nélküli döntés születetett: a VAC működését egy teljes szezonra felfüggesztették.2

Totóbotrány

Magyarország első igazi, nagy nyilvánosságot kapott futballvisszaélése az 1982. évi Nyári Totó Kupa lebonyolításához kötődik, amelyet követően számtalan fővárosi és vidéki manipulált mérkőzés lefolytatására került sor egészen az 1980-as évek végéig.

Jankai István rendőr őrnagy ekként számolt be a botrány kirobbanásáról: „Az Országos Takarékpénztár Sportfogadási és Lottó Igazgatósága 1982. július 23-án tett bejelentést a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. Az igazgatóság dolgozói az 1982. évi Nyári Totó Kupa lebonyolításakor azt észlelték, hogy azonos fogadó több esetben ért el 13+1 találatot. Az egyik játékhéten 52 szelvény keltett gyanút, mert azokon a fix tippek megegyeztek. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az ismeretlen fogadó előre ismerte a fix tippeket, így csalás útján jutott a nagy összegű nyereményhez.”3

A nyomozó hatóság az OTP feljelentése nyomán lefolytatott vizsgálat alapján 1982. december 16-án csalás bűntette miatt nyomozást rendelt el, azonban a budapesti vonatkozású nyomozáson kívül pár nappal korábban a Tolna Megyei és a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányságon is egy-egy külön nyomozás indult helyi illetékességű totócsalások miatt. A fővárosi nyomozás tárgyát képező cselekmény középpontjában egy egykori olimpiai bajnok, az Erzsébeti Spartacus MTK (továbbiakban: MTK) volt labdarúgója állt, aki a megalapozott gyanú adatai szerint több társával együtt rendszeresen keresett fel csapatokat a mérkőzések előzetes befolyásolása érdekében. A vesztegetések megvalósítására szánt pénzt a bűnszövetség fejétől kapták a szervezők.

A nyomozás elrendelésének másnapján az MTK egész labdarúgócsapatát gyanúsítottként állították elő a nyomozó hatóságon, amely jól mutatja, hogy milyen jelentős méretű bűncselekmény felderítésébe kezdett bele a rendőrség.4  Mezey György, a válogatott akkori kapitánya egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy „akkoriban gyakorlatilag a rendőrség határozta meg a válogatott végleges összeállítását. Az került az utazó keretbe, akit éppen nem hallgattak ki, vagy nem volt előzetesben”5 .

A nyomozás során kiderült, hogy három olyan férfi – köztük a vesztegetési összegeket biztosító személy – alakította meg a bűnszövetséget Kecskeméten, akik korábban önállóan befolyásoltak egy-egy mérkőzést az országban, azonban a nagyobb jutalék érdekében megosztották a kapcsolataikat és tőkéjüket. Az elkövetők nem csak a szembenálló csapatokat (összesen 49 csapat volt érintett), de a játékvezetőket is lefizették, amely eredményeképpen az 1982. évi Nyári Totó Kupa heti átlag 8-9 mérkőzését kötötték le, hetente átlagosan 800 000 forintért. A bűnszövetség résztvevői ezzel összesen 31 millió forint nyereséghez jutottak, az általuk okozott kár nagysága 100 millió forint volt.6

A rendőrség összesen 131 gyanúsítottat hallgatott ki, majd a Fővárosi Főügyészség 1983-ban emelt vádat az 1978. évi IV. törvény 318. § (1) bekezdésébe ütköző és a (6) bekezdés a) pontja szerint minősülő különösen nagy kárt okozó csalás bűntette miatt.7

Bundabotrány

A németországi Bochum városának tartományi ügyészsége 2009. november 19-én a magyar futballélet szempontjából is meghatározó bejelentést tett közzé. Eszerint több európai országban – így Németország mellett Ausztriában, Belgiumban, Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban, Magyarországon, Svájcban, Szlovéniában és Törökországban – közel kétszáz bajnoki, köztük BL- és válogatott mérkőzéssel kapcsolatban merült fel a manipuláció gyanúja.8  Ezzel összefüggésben közel 250 főt gyanúsítottként hallgattak ki, továbbá a bochumi ügyészség kezdeményezésére nemcsak Németországban, hanem Szlovéniában és Törökországban is több őrizetbe vételt foganatosítottak, majd az elkövetőkkel szemben 2010 augusztusával kezdődően vádemelésekre került sor.9

A bochumi ügyként emlegetett nemzetközi bundabotrány nyilvánosságra hozatala Magyarországon is lavinát indított el. A tartományi ügyészség szerint 13 hazai NB I-es futballmérkőzés volt érintett az ügyben (később ez a szám 14-re módosult), amelyekre vonatkozóan a lezárult németországi nyomozás során beszerzett iratokat a hatóság továbbította a Magyar Labdarúgó Szövetségnek (továbbiakban: MLSZ). Az MLSZ a neki megküldött iratok és adatok alapján feljelentést tett a Nemzeti Nyomozó Irodánál (továbbiakban: NNI), amelynek Gazdaságvédelmi Főosztálya vesztegetés bűntettének gyanúja miatt nyomozást rendelt el ismeretlen tettesek ellen. Ezen eljáráshoz a későbbiek folyammán egyesítésre került még kettő, más nyomozó hatóságok által korábban elrendelt nyomozás is. Mindezeken túl a nemzetközi bundabotránnyal kapcsolatban a Központi Nyomozó Főügyészségen is folyamatban volt nyomozás azoknak a németországi lakosok által elkövetett bűncselekményeknek a magyar vonatkozásaival kapcsolatosan, amelyeket a bochumi tartományi ügyészségen és a bochumi rendőrségen vizsgáltak.

Mind a bochumi, mind a magyar nyomozás során beszerzett adatok alapján az volt megállapítható, hogy nem egy magyar elkövetőkre és magyar mérkőzésekre épülő, egyszerű bűncselekménysorozatról van szó, hanem egy nemzetközi szintű csalássorozatról, amely mögött egy különböző nemzetiségű személyekből szerveződő, többszintű, ún. „szindikátus”, vagyis bűnszervezet áll.

A fent ismertetett magyar nyomozások alapján egyre bizonyosabbá vált, hogy a befolyásolt mérkőzésekkel többek között egy olyan magyar állampolgárságú férfi érintett, aki 2010. évben vált egy olyan nemzetközi bűnszervezet tagjává, amelyben a vezető alatt közvetlenül elhelyezkedő szervezeti szinten e személy és rajta kívül még négy másik szervező állt.

A bűnszervezet célja már nem az volt, mint a korábbi, „klasszikus” bundabotrányokban érintett szervezőké, vagyis hogy a saját jól felfogott, a futballhoz vagy a csapatához, sportklubjához köthető érdekéből adódóan (így pl. bajnoki cím megszerzése, továbbjutás vagy a kiesés érdekében) vesztegeti meg az ellenfelet vagy éppen a mérkőzést vezető bírót.10  A „bochumi ügyben” és az ennek okán napvilágra került magyar vonatkozású ügyekben résztvevők célja már az volt, hogy a világszerte fogadásokat szervező, többnyire illegálisan működő fogadóirodák által megfigyelt mérkőzésekből kiválasszanak olyanokat, amelyek – az abban részt vevő játékosokra és játékvezetőkre tekintettel – eredményei befolyásolhatóak. Ezt követően az ekként manipulált mérkőzések eredményére a szervezők illegális fogadóirodákban fogadásokat kötöttek, így a fogadóirodákat tévedésben tartva, jogtalan haszonszerzési céllal nekik kárt okoztak.

Mivel a befolyásolt mérkőzések leleplezése nagy nehézségekkel jár, továbbá tekintettel a különféle nemzetiségű elkövetők nagy számára és a közöttük kialakult szövevényes, nemzetközi kapcsolati hálózatra, Németország, Finnország és Magyarország 2011 nyarán egy közös nemzetközi nyomozócsoportot hozott létre az Európai Unió tagállamai közötti kölcsönös bűnügyi jogsegélyről szóló egyezmény11  és a Tanács közös nyomozócsoportokról szóló kerethatározata12 alapján. A nyomozócsoport feladata többek között a felderítés, az információcsere és az egyes nyomozati cselekmények megszervezése és összehangolása volt, ehhez a későbbiek során csatlakozott Ausztria és Szlovénia is.

A magyar vonatkozású nyomozás alapján megállapítható volt, hogy a bűnszervezet fent is ismertetett, egyik fő szervezőjét több másik magyar állampolgárságú segítő is támogatta, akiknek az volt a feladata, hogy a vezető által megjelölt vagy jóváhagyott meccsekkel kapcsolatban szervezzék meg az egyes játékosok és/vagy játékvezetők megvesztegetését és a vesztegetési összegeket jutassák el nekik.

Ezt követően a vezető más embereken keresztül több százezer eurós fogadásokat kötött egy-egy illegális fogadóirodában az által befolyásolt mérkőzésre. Amennyiben a manipulált mérkőzés a megfelelő eredményt hozta, úgy az ebből befolyt nyereséget a bűnszervezet vezetője egyenlő arányban elosztotta a szervezet tagjai között, ellenkező esetben a költségeket a szervezet egésze viselte.

A bűnszervezetet és a megvesztegetett résztvevőket összekötő segítők vagy közvetítők olyan személyek lehettek, akiknek szabad bejárásuk volt a játékosokhoz, így vagy maguk is játékosok voltak, vagy a csapat szakmai stábjához tartozó egyéb személyek (például az edző). Declan Hill kutatása szerint a szervezők leggyakrabban egykori (híres) játékosokat használnak erre a szerepre, hiszen ők anélkül jutnak be egy-egy csapat mérkőzésére, szállására, hogy ezzel bárki előtt feltűnést keltenének.13  Az ekként megvesztegetett játékos aztán már bevonhatja a csapattársait is. „A futballbundáknál általában öt-hét játékost vonnak be, de a szervezők és a játékosok szerint az abszolút minimum: a kapus, egy védő és egy csatár.[…] Ha nincs benne az egész csapat a bundában, az valójában a korrupt játékosokat segíti. Ha hat játékos eladja a meccset, de öt kétségbeesetten megpróbál győzni, kevésbe valószínű, hogy a nézők kiszúrják, hogy bunda zajlik a szemük előtt; még kevésbé azt, hogy mely játékosok vesznek részt a bundázásban.”14

A Központi Nyomozó Főügyészség a bűncselekményekkel érintett mérkőzések és személyek nagy számára tekintettel, célszerűségi okokból 2013 februárjában négy részre különítette el a még folyamatban lévő nyomozást, majd 2013. május 23-án mind a négy ügy vonatkozásában vádat emelt a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező Fővárosi Törvényszék előtt. A vádemeléssel összesen 33 különböző futballmérkőzés volt érintett, köztük – a teljesség igénye nélkül – 11 magyar bajnoki mérkőzés, 5 magyar liga kupamérkőzés, 2 magyar kupa labdarúgó mérkőzés, 4 U19-es bajnoki mérkőzés és 1 nemzetközi felnőtt válogatott labdarúgó mérkőzés. Az ügyekben szereplő összesen 47 vádlott között szerepelt aktív és korábbi játékos, játékvezető, klubtulajdonos, edző és futballmenedzser is.

Jelen tanulmány elkészítésekor három ügy már jogerősen befejeződött, így csupán a nemzetközi fogadási csalásokkal, illetve a magyar felkészülési és utánpótlás-mérkőzésekkel kapcsolatban megvalósított bűncselekmények vonatkozásában folyamatban volt eljárásban nem született még ezidáig jogerős bírói döntés. A három jogerősen lezárult ügy közül a BFC Siófok és a Diósgyőri VTK (továbbiakban: DVTK) labdarúgócsapatainak befolyásolt mérkőzéseivel kapcsolatos eljárásában, valamint a Rákospalotai EAC (továbbiakban: REAC) jogellenesen manipulált mérkőzéseivel kapcsolatos eljárásban született – főként másodfokú – bírói megállapításokat fogom vizsgálni.

A REAC egyes mérkőzéseivel kapcsolatos vádiratában a Központi Nyomozó Főügyészség az aktív vesztegetőket gazdálkodó szervezet dolgozójának kötelessége megszegésére irányuló vesztegetés vétségével, a REAC korábbi játékosait gazdálkodó szervezet dolgozója által kötelezettségszegéssel elkövetett vesztegetés bűntettével, a csapat korábbi vezetőedzőjét pedig gazdálkodó szervezet önálló intézkedésre jogosult dolgozója által kötelezettségszegéssel elkövetett vesztegetés bűntettével vádolta. A bíróság a vádirattal érintett 17 vádlottból 15-tel szemben megállapította a büntetőjogi felelősség fennállását, míg kettő vonatkozásában a büntetőeljárás megszüntetésre került.15

A zömmel a BFC Siófok és a DVTK csapatai által játszott, jogellenesen befolyásolt mérkőzésekkel kapcsolatos eljárásban a Központi Nyomozó Főügyészség összesen 23 személy ellen emelt vádat korrupciós bűncselekmények miatt. A jogerős ítéletben a bíróság 19 vádlott büntetőjogi felelősségét állapította meg, míg két vádlottal szemben felmentésre került sor bizonyítottság hiányában, két másik vádlott vonatkozásában pedig a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósági döntést hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utalta, amelynek során a Fővárosi Törvényszék az eljárást az elévülésre tekintettel megszüntette.16

A bíróság megállapításai

Dolgozói jogviszony

A bűncselekmények elkövetése és a bírósági ítélet meghozatala között hatályba lépett 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: új Btk.) ellenére több vádlottal szemben az enyhébb elbírálást eredményező korábbi, 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Btk.) vonatkozó tényállásait kellett alkalmazni. A hatályos büntető törvénykönyv azonban eltérően adja meg az aktív és passzív gazdasági vesztegetési tényállások elkövetőjének meghatározását, mint régi Btk. Ez utóbbi ugyanis a gazdasági vesztegetés törvényi tényállása megvalósulásának feltételeként a költségvetési szerv, gazdálkodó szerv vagy egyesület dolgozóját vagy tagját jelöli meg17  – szemben a hatályos törvénnyel, amely már gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében tevékenységet végző személyként határozza meg az elkövetőt vagy a passzív alanyt.18

A terheltek között amatőr- és hivatásos sportolóként pályára lépő játékosok is szerepeltek, így annak érdekében, hogy velük szemben kétséget kizáróan megállapítható legyen a régi Btk. szerinti passzív gazdasági vesztegetés törvényi tényállásának megvalósulása, a bíróságnak külön vizsgálnia kellett azt, hogy ezek a sportolók a gazdálkodó szervezet dolgozójának minősültek-e vagy sem.

A másodfokú bíróság mindkét általam vizsgált ítéletében leszögezte, az irányadó gyakorlat egyöntetű abban, hogy a dolgozó fogalma nem azonos a munkavállaló Munka Törvénykönyve szerinti fogalmával. Ezt a nézet erősíti meg a Kúria a 28/2012. számú büntető elvi határozatában is, mely szerint a vesztegetés törvényi tényállásában szereplő, gazdálkodó szerv „dolgozója” alatt nemcsak a szervnél munkaviszony keretében munkát végző személy, hanem az olyan személy is értendő, aki munkaviszonyra jellemző sajátosságokat mutató jogviszony keretében fejti ki tevékenységét. A bíróság szerint a piacgazdaság fejlődésének következményeként a dolgozó fogalma kibővült, így ma már nemcsak a munkaviszonyban foglalkoztatott munkavállalókra használatos, hanem emellett a megbízási szerződés alapján munkát, tevékenységet végző személyekre is. Azonban ez az értelmezés sem válhat parttalanná, vagyis továbbra sem minősíthető automatikusan mindenki dolgozónak, aki valamely munka elvégzésére vagy valamely eredmény előállítására vállal kötelezettséget polgári jogi megbízási vagy vállalkozás szerződés alapján.19

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a dolgozó fogalmának a lényege abban határozható meg, hogy ki dönt a munkavégzésre irányuló jogviszony lényeges tartalmát jelentő kérdésekben, azaz hogy a munkavállaló munkaerejével maga rendelkezik-e, vagy a munkaadója. Ez az elhatárolási szempont azonban önmagában nem elegendő a kérdés eldöntésére, hiszen többek között a megbízási jogviszony pusztán abból az indokból még nem minősül munkaviszonynak, hogy a megbízott a megbízó utasítási alapján látja el a megbízást.20

A bíróság megállapította, hogy amennyiben a megbízási szerződés keretei között munkavégzésre kötelezett személy tekintetében „bizonyos fajta munka rendszeressége, állandó jellege, a megbízó (munkaadó) és a megbízott (munkát végző) közötti szoros kapcsolat, a munkát végző megbízottnak a munkát adó megbízótól függő helyzete, a munkafegyelem megtartásának kötelezettsége, a munkaerőnek meghatározott keretben állandó jellegű lekötöttsége, tehát a munkaerőnek a megbízó (munkaadó) rendelkezésére bocsátása, és mindezt kiegészítendő a megbízó utasításai szerint történő munkavégzés kötelezettsége megállapítható, akkor a megbízott a vizsgált tényállás alkalmazása szempontjából dolgozónak minősülhet.”21

Mindezen szempontok figyelembevételével a másodfokú bíróság egyenként megvizsgálta az egyes eljárással érintett, különböző jogállású sportolók esetében azt, hogy a szerződési jogviszonyuk alapján dolgozónak minősülhetnek-e, ezáltal pedig megállapítható-e terhükre a gazdasági vesztegetés elkövetése.

Az egyes további megállapítások áttekintése előtt viszont szükséges megvizsgálnunk, hogy egyáltalán ki minősülhet sportolónak. A sportról szóló 2004. évi I. törvény (a továbbiakban: St.) 1. § (1) bekezdése szerint sportoló az a természetes személy, aki sporttevékenységet végez. Az St. szerint beszélhetünk amatőr, szabadidős, hivatásos és versenyszerűen sportolóról.

Az St. 8. § (1) bekezdése szerint a hivatásos sportoló a sportszervezettel kötött munkaszerződés vagy megbízási szerződés alapján fejti ki sporttevékenységét, feltéve hogy a megbízási díj a számvitelről szóló törvény alapján bérköltségként kerül kifizetésre.

Vélhetőleg a fenti definícióból kifolyólag is jutott arra a megállapításra Fővárosi Ítélőtábla, hogy a hivatásos sportolókkal kötött munkaszerződés kétségtelenül dolgozói jogviszonynak minősül.22

Az amatőr sportolók jogviszonyával kapcsolatban az St. 5. § (2) bekezdése már szigorúbban szabályoz, ugyanis ennek vonatkozó rendelkezése szerint az amatőr sportoló és a sportszervezet között létrejött sportszerződésre a Polgári Törvénykönyv megbízási szerződésre vonatkozó rendelkezéseit az e törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni. Sárközy Tamás értelmezése szerint ez annyit jelent, hogy a sportszerződés alapja a megbízás, azonban abban nyilvánvalóan megjelenhetnek a vállalkozási szerződésekre jellemző szerződési elemek is.23

Mindezek alapján azt a bíróság is leszögezte, hogy szemben a hivatásos sportolók által kötött szerződésekkel, az amatőr sportolói szerződések nem minősülnek munkaszerződésnek és a munkavégzésre irányuló jogviszonyra jellemző jegyek sem teszik azt színlelt szerződéssé, ennélfogva azokat a megbízási szerződések szabályai alapján kell megítélni.24  Mindezek ellenére azonban a bíróság szerint az amatőr sportolói szerződés is tartós munkavégzésre irányuló jogviszony, amelyből kifolyólag a hivatásos sportolókhoz hasonlóan az amatőr sportolók is dolgozónak minősülnek a régi Btk. alkalmazásakor.25

A fenti indokolással szinte szó szerint megegyező következtetésre jutott a Fővárosi Ítélőtábla a BFC Siófok és a DVTK meccseivel kapcsolatos ítéletében is, így a fenti megállapításokat látta helytállónak azon védői érveléssel szemben, miszerint az amatőr sportolói szerződés azon jellemzője, hogy az mellérendeltségi, nem alá-fölé rendeltségi viszonyt szabályoz, önmagában még nem zárja ki a dolgozói minősítést. Csupán annyit érdemes még kiegészítésként ezzel az ítélettel kapcsolatosan itt megemlíteni, hogy a másodfokú bíróság a társadalmi szervezettel kötött sportszerződésekre is az amatőr sportolók jogviszonyával kapcsolatosan tett megállapításait tekintette irányadónak.26

A jelen tanulmányban szereplő mindkét eljárásban terheltként vett részt ugyanazon vezetőedző is. Az St. nem definiálja külön a vezetőedzői tisztséget, hanem azt a sportszakember27  gyűjtőfogalma alá sorolja be. A törvényi definíció szerint a vezetőedző egy olyan szakmai vezető, akinek fő feladata a sportoló sporttevékenységre való felkészítésében áll. Általában a magyar vezető edzők zöme azonban ennél ténylegesen sokkal nagyobb hatáskörrel bír, így ráhatása van a szakmai-igazgatási és a gazdasági kérdésekre is, továbbá a versenyzés alapvető infrastrukturális kérdéseivel kapcsolatban is fellép.28

A másodfokú bíróság megállapította, hogy bár a magyar sportéletben a vezetőedzői feladatok ellátása változatos foglalkoztatási szerződések keretében – a jelen ügyekben érintett vezetőedző esetében megbízási szerződéssel – történik, azonban az azok által szabályozott jogviszony tartós munkavégzésre irányul, amelynek következtében a Btk. alkalmazása során a vezetőedző is dolgozónak minősül.29

Kötelezettségszegés

A manipulált mérkőzésekkel kapcsolatban nemcsak a felderítés, hanem a jogi minősítés terén is a kötelezettségek mibenlétének kérdése okozta a legnagyobb vitát.

Mindkét érintett ügyben már az első fokon eljárt bíróság külön-külön is megállapította azt, hogy a terheltekkel kötött szerződések mindegyike – legyen munkaszerződés, amatőr vagy hivatásos sportolói szerződés – megfogalmazta kötelezettségként az egyes labdarúgókkal szemben azt, hogy a vele szerződő csapat sikeréért kellő szakértelemmel és a tőlük elvárható legmagasabb szintű teljesítmény kifejtésével kell végezniük a sporttevékenységüket, nemcsak az egyes versenymérkőzéseken, de az edzéseken és az edzőtáborokban is. A szerződéseken túl a játékosok ezen kötelezettségét mondja ki − többek között − az St. a tisztességes játék (fair play) követelményének előírásával30 , valamint a MLSZ Fegyelmi Szabályzata is.31

A Főváros Ítélőtábla szerint mindezen normák előírásaiból levonható az a következtetés, hogy „[…] minden dolgozó, aki a jogviszonya keretében, annak fennállása alatt a korrupciós előny ígéretét elfogadja, nyilvánvalóan megszegi a reá irányadó foglalkoztatási szabályokat és a szerződéses előírásokat”, vagyis kötelezettséget sért. Azonban mind a régi, mind a hatályos Btk. szerinti vesztegetés minősített esetének megvalósulásához mindezen kötelezettségszegéshez társulnia kell valamely többlet-tényállási elemnek az előny ígéretének és elfogadásának a tényén felül. 32

A jogelmélet szerint a kötelezettségszegés magában foglal minden olyan szándékos cselekvést vagy mulasztást, amely a jogokat és kötelezettségeket meghatározó normák előírásainak megszegésével jár. Ezen normák alatt a Kommentár szerint „az adott szervezetre vonatkozó jogszabályokban és belső normákban előírt lényeges, az ügy érdemére kihatással lévő szabályok megszegését kell érteni. Nem jelent kötelességszegést olyan belső vagy más ügyviteli jellegű szabályok megsértése, amelyek jogilag nem szabályozottak, vagy szabályszerű teljesítésükhöz csak a szervezet belső érdeke fűződik.” 33

A másodfokú bíróság fontosnak tartotta itt kiemelni, hogy kötelezettségszegéssel járó vesztegetés esetében tehát az előny kérése és a kötelezettség megszegése egymással közvetlen ok-okozati összefüggésben áll, melyből szükségszerűen következik az is, hogy időben a kötelezettség megszegése elválik az előny ígéretétől.

Mindezeket együttesen figyelembe véve a Fővárosi Ítélőtábla kimondta, hogy az egyes játékosok által konkrétan, a mérkőzés közben tevőlegesen vagy mulasztással megvalósított kötelezettségszegés nem volt megállapítható, hiszen a szándékos és akaraton kívül elvétések elhatárolása külső szemlélő számára szinte lehetetlen. Azonban „a vesztegetést elfogadó vádlottak nem a reájuk irányadó szabályok szerint jártak el azon esetekben, mikor a pályára lépve34  az általuk tanúsított összehangolt (egymás tevékenységéről tudva, közösen) magatartásukkal szándékosan a mérkőzések elvesztésére, vagy a vesztegető által elvárt más eredmény kialakítására törekedtek, még akkor is, ha adott esetben végül nem sikerült az elvárt eredményt kialakítani.” Az érintett játékosok a befolyásolni kívánt mérkőzéseken azért és úgy játszottak, hogy a megbeszélt eredményt elérjék, hiszen a jogtalan előny megszerzéséhez csakis így juthattak hozzá. Ebből viszont az következik, hogy ezek a vesztegetéssel érintett labdarúgók az előny megszerzéséért a sportklubjuk érdekeivel, továbbá a versenyszabályokkal és a szerződési kötelezettségeikkel ellentétesen vettek részt a versenyen, vagyis a jogtalan anyagi előnyt jelentő „anyagi motiváció alá rendelték összehangoltan a játékukat.”35

Ezen indokolás szerint a labdarúgó vádlottak terhére nem az egyes mérkőzések alkalmával tanúsított konkrét mozdulatok, hibák vagy elvétések alapján állapítható meg a gazdálkodó szervezet dolgozója által kötelezettségszegéssel elkövetett vesztegetés bűntette. Itt a kötelezettségszegés megállapításának az az alapja, hogy a vesztegetési ígéretet és/vagy a jogtalan előnyt elfogadó együtt ténylegesen úgy léptek a pályára, miszerint a mérkőzés első percétől annak lefújásáig arra törekedtek, hogy a kötelezettségüket megszegve elveszítsék a mérkőzést, vagy a győzelemtől eltérő, előzetesen megbeszélt eredményt érjék el.

Mindezek alapján a másodfokú bíróság helyt adott a védői indítványnak és elutasította azt az ügyészi érvelést, miszerint az előny elfogadása önmagában a játékosok minősített esetért való büntetőjogi felelősségét alapozná meg. Ez esetben ugyanis velük szemben a vesztegetés alapesete soha nem lehetne megállapítható.36

A labdarúgó vádlottak által megvalósított kötelezettségszegés értékelése során a bíróság vizsgálta azt is, hogy a fenti megállapítások érvényesek-e felkészülési mérkőzések esetén is. A Központi Nyomozó Főügyészség a fellebbezésében amellett érvelt, hogy a labdarúgók nemcsak versenyezni, de felkészülni is a tisztességes játék elvei szerint kötelesek. A másodfokú bíróság azonban egyetértett az elsőfokú bíróság azon álláspontjával, hogy a felkészülés nem csupán egy mérkőzésre irányul, így nem látta bizonyítottnak ezt az ügyészi érvelést. Másrészről a Fővárosi Ítélőtábla kifejtette azt is, hogy a felkészülés során tanúsított kötelességszegő magatartások – mint a bűncselekmény elkövetését megkönnyítő feltételek biztosítása – tipikusan előkészületi jellegű cselekmények. Mivel a Btk. a vesztegetés előkészületét nem rendeli büntetni, így ennélfogva sem lehet a felkészülési mérkőzéseken tanúsított kötelezettségszegés miatt a vádlottak büntetőjogi felelősségét megállapítani.37

A REAC mérkőzéseivel kapcsolatos ügyben hozott, a két vizsgált ítélet közül korábban született döntés szinte szó szerint ugyanerre a jogi megállapításra jutott a kötelezettségszegés vonatkozásában. A fenti szempontokon túl azonban egy vádlott esetében külön foglalkozott a kötelezettségszegés megvalósulásának kérdésével. A vádiratban szereplő, vonatkozó történeti tényállás lényege szerint a labdarúgó vádlott a vád tárgyává tett egyik mérkőzésen ugyan nem lépett a pályára, azonban a szervező vádlott-társaitól kapott megbízás alapján több csapattársát is rávette a mérkőzés eredményének a befolyásolására. A beszervezésért cserébe a megbízóitól azt a jogtalan előnyt kapta, hogy anélkül megfogadhatta a mérkőzés általa előre ismert eredményét, hogy a fogadásra szánt összeget nem is kellett megfizetnie.38

Az ügyészség – fellebbezésében is kifejtett – álláspontja szerint azzal, hogy a vádlott megfogadta az általa tudottan, jogellenesen befolyásolt mérkőzés eredményét, megvalósította a vesztegetés kötelezettségszegéssel megvalósuló minősített esetét, arra a bújtatott előnyre tekintettel, amelyben a hitelben történő fogadással részesült.

A másodfokú bíróság azonban akként foglalt állást, hogy önmagában a kétségkívül előnyös fogadási lehetőség biztosítása nem a kötelességszegés ellentételezése volt, „azaz az előny kérése és a kötelességszegés egymással közvetlen oksági viszonyban nem állt”39 .

A gazdasági vesztegetés minősített eseteinek tárgyában a bíróság azt is megvizsgálta, hogy a vádlott vezetőedzői minősége maga után vonja-e a vesztegetés minősített esetét40  azáltal, hogy ő a gazdálkodó szervezet részére vagy érdekében tevékenységet végző, önálló intézkedésre jogosult személynek minősül.

A mindkét ügyben vádlottként szereplő vezetőedzővel kapcsolatban a Fővárosi Ítélőtábla – a már korábban ismertetettek szerint – kimondta, hogy dolgozónak minősül, tehát elkövetői minősége kétséget kizáróan fennáll. A vádlott védőjének álláspontja szerint a védence nem minősült vezető állású személynek, mivel kizárólag az egyes mérkőzésekkel kapcsolatban rendelkezett döntési jogkörrel, ám ezen túl nem döntött sem munkáltatói, sem pénzügyi kérdésekről.41

A másodfokú bíróság szerint a vezetőedző legfontosabb szakmai feladata a csapat összeállítása volt, amelynek során a legjobb tudásának megfelelően, azt a cél szem előtt tartva kellett eljárnia, hogy az a csapat az adott mérkőzésen győzelmet arasson. Az vezetőedző ezen kötelezettsége fennállt az ebben a minőségében dolgozó vádlottal szemben akkor is, amikor a mérkőzés elvesztéséért cserébe jogellenes előny ígéretét elfogadó játékosokat küldött a pályára azért, hogy azok az általa is tudott eredményt érjék el a mérkőzésen, és így ő maga is részesüljön a jogellenes juttatásból.42

Mindezek alapján megállapítható, hogy a másodfokú bíróság tehát ugyanarra a következtetésre jutott a vezetőedző jogkörének tényleges tartalma kapcsán, mint Sárközy Tamás, miszerint a gyakorlatban a vezetőedzők ráhatással bírnak a szakmai-igazgatási, gazdasági és infrastrukturális döntésekre is.43

Üzletszerűség

A REAC befolyásolt mérkőzéseinek ügyében eljárt elsőfokú bíróság a vádirati minősítéssel ellentétben több vádlott terhére is eltekintett az üzletszerű elkövetés mint a vesztegetés minősített esetének megállapításától. Ennek indokaként részben arra hivatkozott, hogy az érintett játékosok cselekménye csupán eseti jellegű volt, amelyet passzív magatartással valósítottak meg – vagyis nem álltak ellen a felülről jött kezdeményezésnek a mérkőzés jogellenes befolyásolását illetően -, részben pedig arra, hogy egyes vádlottak esetében olyan sok idő telt el az egyes cselekmények között, amely okán a terhükre a rendszeresség, mint az üzletszerűség fennállásának feltétele, nem volt megállapítható.44

Az ügyészség szerint a Fővárosi Törvényszék tévesen jutott arra a megállapításra, hogy a cselekmények közötti időmúlás, mint a rendszeresség hiánya, az üzletszerűség megállapításának akadályát képezi. Álláspontjuk szerint ezen minősítő körülmény fennállásánál annak van jelentősége, hogy a haszon elérésére törekvő terhelt szándéka ugyanolyan vagy hasonló jellegű bűncselekmények rendszeres megvalósítására irányuljon. Ha az elkövető ugyanolyan bűncselekményt követ el több hónap eltelte után, akkor ebből a körülményből alappal lehet következtetni arra, hogy az elkövető szándéka az üzletszerűséget is átfogta.45

A Fővárosi Ítélőtábla az ítéletében az ügyészség álláspontjával egyező megállapításra jutott. A jogi értékelését az irányadó gyakorlatra való hivatkozással kezdte, miszerint „ha a haszon reményében és egyébként hasznot is realizálva az ugyanolyan bűncselekmény hónapok múlva ismételődő elkövetése bekövetkezett, akkor e körülményből már következik, hogy a magatartás mögötti szándék az üzletszerű elkövetést is átfogta”46 .

Az üzletszerűség megállapításánál nem a cselekmények között eltelt idő rövidségének van jelentősége, hanem az elkövetés rendszerességének, melynek fennállása esetén az egyes cselekmények között eltelt idő hossza közömbös. Ugyanis ha az elkövetői oldalon megállapítható valamely olyan szubjektív tényező, amely összeköti a hosszabb időtartam két végpontja közötti bűncselekményeket, úgy az üzletszerű elkövetés megállapítható. (Mindezek mellett a bíróság helytállónak ítélte meg azt az ügyészi hivatkozást is, hogy a haszonszerzési célzat szempontjából a kezdeményezés iránya közömbös.)47

A DVTK-hoz köthető mérkőzésekkel kapcsolatban eljárt másodfokú tanács ugyanezen megállapításokra jutott az üzletszerűség tekintetében. A fenti indokokon túl csupán annyit jegyzett még meg a bíróság, hogy a hatályos Btk. mind a passzív, mind az aktív gazdasági vesztegetés körében minősített esetként szabályozza az üzletszerűséget, azonban a korábbi törvény csupán az aktív gazdasági vesztegetés esetén rendelt e körülményhez súlyosabb büntetést, amely az alkalmazandó törvény meghatározása szempontjából nagy jelentőséggel bírt a jogalkalmazás során.48

Elkövetői alakzatok

A DVTK-hoz kapcsolható manipulált mérkőzésekkel kapcsolatos elsőfokú bírósági ítéletben foglaltakhoz képest eltérő megállapításra jutott a másodfokú bíróság azon vádlottak elkövetői minőségét illetően, akik egy-egy vesztegetési ajánlatot közvetítettek vádlott-társaik irányába.49

A Fővárosi Ítélőtábla osztotta az ügyészség azon megállapítását, mely szerint azok a passzív vesztegetők, akik a mérkőzés jogellenes befolyásolásában egymás tevékenységéről tudva, közösen vesznek részt, társtettesnek minősülnek. Álláspontja szerint ez az állítás az egyes mérkőzésekből természetszerűen fakad, ugyanis „az adott vesztegetés egyedül, a további vádlottak részvételének ismerete nélkül nem valósítható meg, ráadásul a pályán nélkülözhetetlen annak ismerete, hogy ki az a vádlott-társ, akire lehet »számítani« az elvárt eredmény kialakításában”50 .

A passzív vesztegetés felbujtója az, aki arra bírja rá az elkövetőt, hogy az egy harmadik személytől kérjen vagy fogadjon el jogtalan előnyt. Amennyiben ezt a jogtalan előnyt nem harmadik személy, hanem maga a felbujtó kínálja, úgy ő már nem a passzív vesztegetés felbujtója, hanem az aktív vesztegetés tettese lesz. Az irányadó joggyakorlat szerint azonban az aktív vesztegetést kizárólag az valósíthatja meg, aki az előnynek ténylegesen a birtokában van vagy lesz. Amennyiben az előnyt ígérő elkövető nem birtokolja az előnyt és nem is fogja, úgy annak cselekménye az aktív vesztegető bűnsegélyének minősül.

Mindebből következik, hogy az a játékos, aki a jogellenesen befolyásolni szándékozott mérkőzésen nem lép vagy nem léphet pályára, azonban ellenszolgáltatásért cserébe más játékosok számára is közvetíti a vesztegetési ajánlatot, a passzív vesztegető felbujtója lesz. Abban az esetben azonban, ha a vádlott egyazon magatartása az aktív vesztegetés bűnsegédi minősítését és egyben a passzív vesztegetés felbujtói minősítését is megvalósítja, úgy a terhelt a konszumpció elvéből adódóan kizárólag a súlyosabb minősítést megalapozó bűncselekményért felel.51

Rendbeliség

A BFC Siófok és a DVTK mérkőzéseivel kapcsolatban a másodfokú bíróság az ügyészi fellebbezéssel egyező álláspontra jutott az egyes bűncselekmények rendbeliségének kérdésében is.

A Fővárosi Ítélőtábla szerint a rendbeliség vonatkozásában különbséget kell tenni az aktív és a passzív vesztegetés között. Az aktív vesztegetői oldalról a rendbeliség a törvényellenes kapcsolatok számához, vagyis a passzív vesztegetők számához igazodik, amely jelen ügyben azonos a vádlottak számával. Ha azonban az aktív vesztegetők cselekménye ugyanazon passzív elkövetőhöz igazodik folyamatos vagy rendszeres előny ígéretével, úgy ez a cselekménye ugyanazon jogviszonyon belül folytatólagosan elkövetettnek minősül.52

Ezzel szemben a passzív vesztegetés rendbelisége mindig a manipulált mérkőzések száma szerint alakul, így az ő vonatkozásukban a folytatólagosság nem állapítható meg.

E körben az ügyészi a fellebbezés arra is rámutatott, hogy annak is jelentősége van, ha a passzív vesztegető időközben egy másik klubhoz igazol át, mert így egy újabb szerződés folytán egy másik jogviszony jön létre, amely a bűnös kapcsolatok számát növeli.53

Összegzés

Ahogyan a jelen tanulmányban bemutatott egyik másodfokú bírósági ítélet indokolása is írja „a vesztegetés törvényi tényállás nem tipikusan a sportversenyekre készült. A futball sportág specialitását tekintve pedig még inkább szükséges bizonyos fokú absztrakció az elkövetési magatartása megállapításához és annak jogi értékeléséhez, ugyanis a nem pontozásos rendszerű csapatjátékok esetén a pályán elkövetett hiba, mulasztás még speciális szakértelem igénybevételével sem ítélhető meg teljes bizonyossággal”54 .

A futballbotrányokkal kapcsolatosan elkövetett vesztegetések felderítése, bizonyítása és jogi értékelése azonban nemcsak a labdarúgás specialitásából fakadóan okoz nehézségeket a jogalkalmazók számára, hanem a korrupciós bűncselekmények sajátosságai miatt is. Ahogyan azt a bíróságok is megállapították, az ilyen jellegű bűncselekmények sajátos értékelő tevékenységet, kellő körültekintést és gondosságot igényelnek, ami jelentősen megnehezíti a futballvesztegetések elbírálását.55

Benei D. alügyész, Budakörnyéki Járási Ügyészség; PhD hallgató, PPKE JÁK

 

A másodlagos (objektív) büntethetőségi feltétel I. rész: Elméleti alapvetések


Szerző(k): Mészáros Ádám

A büntetőjog általános részi irodalmában ismert, ám viszonylag ritkán tárgyalt jogintézmény az ún. objektív büntethetőségi feltétel. A következőkben arra a kérdésre keresem a választ, hogy a büntethetőség anyagi jogi előfeltétele milyen viszonyban áll a bűncselekmény fogalmával, a büntetőjogi felelősséggel, illetőleg hogy mennyiben objektív és mennyiben büntethetőségi feltétel.

Rendszertani elhelyezés: a tényálláson kívüli tényállási elemek

A Btk. különös része egyes bűncselekmények megfogalmazásakor olyan feltételeket támaszt a büntetőjogi felelősséget érintően, amelyek voltaképp nem sorolhatók be a tényállási elemek (az általános törvényi tényállás elemei) körébe. Ilyen például, hogy az öngyilkosságra mást rábíró csak akkor tartozik felelősséggel, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik; a kényszerítés akkor írható az elkövető terhére, ha más bűncselekmény nem valósul meg. Más esetekben a felelősséget moduláló körülmények nem sorolhatók be az általános törvényi tényállás elemei közé. Így például ha a hamis vád olyan bűncselekményre vonatkozik, amelynek az elkövetőjét a törvény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegeti. Az ilyen körülmények közös jellemzője, hogy bár a bűncselekmény törvényi tényállásában (annak alap, minősített, hipotetikusan privilegizált szintjén) szerepelnek, azonban bűncselekménytani értelemben nem tekinthetők az általános törvényi tényállás elemeinek. Ezeket lehet voltaképp „tényálláson kívüli tényállási elemeknek” nevezni. Ebbe a körbe a továbbiakban a büntethetőség anyagi jogi előfeltételét (objektív büntethetőségi feltétel), a szubszidiaritási záradékot, illetve a minősítő körülményként szereplő ún. egyéb objektív ismérvet sorolom (hasonló jellegű privilegizált körülmény jelenleg nem szerepel a Btk.-ban). Az alábbi írás ezek közül a másodlagos (objektív) büntethetőségi feltétellel foglalkozik.

Jogirodalmi álláspontok

Korábbi nézetek

A múlt század elején Angyal Pál a büntethetőség elsőrendű feltételeitől (beszámítási képesség, tényálladékszerűség, jogellenesség, bűnösség) elkülönülten tárgyalta az ún. másodrendű büntethetőségi feltételeket. Ezek „a tényálladéktól és a cselekvő akaratelhatározásától független oly körülmények, melyek egyes bűncselekményekre vonatkozóan az állami büntetőigény létrejöttéhez szükségesek, – és tehát – a törvény rendelkezéseihez mérten – a ius puniendi különös alapzatát rakják le”1. Angyal példálózó jelleggel felsorolta a Csemegi-kódexben található eseteket, amik között megemlítette az öngyilkosság elkövetését vagy megkísérlését „az öngyilkosságnál való részesség s az amerikai párbaj bűncselekményénél”, illetve a házasság felbontásának vagy az elválásnak jogerős ítélettel kimondását a házasságtörés esetén. Megemlítendő azonban, hogy míg a házasságtörésnél a törvény valóban tartalmazta a büntethetőségi feltételt2 , az öngyilkosságban közreműködés esetében nem3

Angyal felhívta a figyelmet arra, hogy a minősítő körülményt képező ismérvek (akár eredmény, akár egyéb objektív ismérv) nem vonhatók a másodrendű büntethetőségi feltételek körébe, mivel ezeknek nem az a jellemzőjük, hogy megalapoznák az állam büntetőigényét, hanem csupán a súlyosabb büntetés alkalmazásának feltételei.4

Angyal szerint, mivel a másodrendű büntethetőségi feltételek jogi természete és hatása az, hogy az állam büntetőigényét alapozzák meg, a cselekmény büntetendőségének éppúgy feltételei, mint az elsődleges büntethetőségi feltételek, a különbség abban van, hogy nem tartoznak a tényálladékhoz (azaz nem tényállási elemek).

Angyal szerint abból, hogy a másodrendű büntethetőségi feltétel hiányában nem valósul meg bűncselekmény, az következik, hogy e feltétel hiányában:

a) büntetőeljárást nem lehet indítani (a megindult eljárást meg kell szüntetni, a vádlottat fel kell menteni);

b) magánindítványt joghatályosan nem lehet előterjeszteni;

c) nem lehet szó kísérletről, bűnrészességről, bűnpártolásról;

d) nem lehet szó bűntett, vétség vagy bűntettes feldicséréséről (174. §), vagy hamis vádról.

Ugyanakkor nem tartotta kizártnak a feltételt nélkülöző cselekménnyel szembeni jogos védelmet, mivel „a másodrendű büntethetőségi feltétel hiánya csak a cselekmény büntetendő jellegét zárja ki, de nem érinti annak jogellenes minőségét, s így amennyiben az jogtalan támadás, – habár nem is bűncselekmény – a Btk. 79. §5 -a alkalmazásának nem vágja útját”6 .

Abból, hogy a másodrendű büntethetőségi feltétel nem tarozik a tényálláshoz (tényálladékhoz), azt a következtetést vonta le, hogy:

a) a szándékosságnak vagy a gondatlanságnak nem kell átfognia ezt a feltételt;

b) a feltétel be nem következését érintő tévedés a szándékot nem zárja ki;

c) a cselekmény befejezése független a feltétel beálltától;

d) az elévülés a bevégzés, és nem a feltétel bekövetkezésének napján veszi kezdetét;

e) a cselekmény elkövetésének helye és ideje szempontjából a feltétel beálltának időpontja közömbös;

f) a cselekmény befejezése és a feltétel bekövetkezése közötti időben nyújtott segítség nem bűnsegély, hanem bűnpártolás.7

A 20. század közepén Viski László azt állapította meg, hogy a büntetőjog korabeli irodalma megegyezett abban, hogy „több törvényi tényállás elemei között olyanok is szerepelnek, amelyek nem a tényállásbeli cselekményt jellemzik, hanem a büntethetőségnek puszta feltételei. Ezeket a feltételeket az elkövető tudatának nem kell átfognia, és ezért ún. objektív büntethetőségi feltételek”.8 Az objektív büntethetőségi feltételek hatása Viski szerint kétfajta lehet:

a) feltételként szerepelnek a büntethetőség megállapításánál, meglétük nélkül egyáltalán nincs „büntethető cselekmény”;

b) fennállásuk a büntetési tételt módosítja csupán.

Az első esetre példaként a házasság felbontását hozta fel a már említett házasságtörés esetén, illetve a BHÖ 23. pontjában szabályozott bűntettet. Ennek lényege, hogy aki a lázadás elkövetésére nyilvánosan felhívást intéz, ha a lázadás a felhívás folytán követtetett el vagy kíséreltetett meg, mint felbujtó büntetendő. Zárójelben jegyezte meg Viski, hogy ez valójában csupán látszólag tisztán objektív feltétel, mivel a felhívó célja épp a bűntett elkövettetése volt a felhívás által.9

A második esettel kapcsolatban Viski arra utalt, hogy a német jogirodalom sok esetben látja megállapíthatónak a tényállási elemek objektív jellegét, azonban a szerzők egy része ezeket nem választja külön az eredmény szerint minősített bűntettek körétől (ezeknél az eredmény szerepel objektív, a büntetési tételt módosító elemként). Viski szerint az akkori magyar büntetőjogban csupán egyetlen esetben lehet ilyen objektív minősítő ismérvet elismerni, mégpedig a közveszélyes munkakerülés egyik minősített eseténél. A BHÖ 259. pontjának b) alpontja szerint a közveszélyes munkakerülés súlyosabban büntetendő, ha olyan tények merülnek fel, amelyekből meg lehet állapítani, hogy a tettes rendszerint bűncselekmények elkövetéséből tartja fenn magát. Viski szerint „[e]z az egy eset […], ahol a rendelkezés természetéből folyóan az álláspont nem jelenti az objektív felelősség elismerését. Minden más esetben, és így a látszólag eredmény szerint, objektíve minősített cselekményeknél is […] meg kell követelni a bűnösséghez az illető körülmény tudását vagy tudatának lehetőségét. […] Az objektív felelősséget azonban valamennyiük vonatkozásában el kell vetni”.10

Ezen a ponton terminológiailag fontos megállapítani, hogy a korábbi szakirodalom az objektív büntethetőségi feltételt nagymértékben az objektív felelősséggel hozta összefüggésbe, azaz olyan törvényi rendelkezésekkel, amelyek a bűnösségen alapuló felelősség elvével ellentétben állnak.11 Györgyi Kálmán magyarázata szerint a szakirodalom az objektív büntethetőségi feltétel alatt nem a büntetőjogi felelősség elkövető tudatától független valamennyi feltételét jelenti, hanem „[á]ltalában olyan, a büntetőtörvényben meghatározott tárgyi körülményekről esik szó e néven, amelyek az elkövető felelősségére kihatnak, de nem tartoznak a törvényi tényállás tárgyi oldalához, és ezért ezekre az elkövető bűnösségének nem kell kiterjednie”.12 Györgyi szerint tehát az objektív büntethetőségi feltételeket el kell határolni a törvényi tényállástól, mindemellett kapcsolódnak a büntethetőségi akadályokhoz, mivel hiányuk büntetlenséget eredményez.13

Utalt Györgyi arra is, hogy az objektív büntethetőségi feltételekre nézve a kor szakirodalma nemcsak hogy egymástól jogi természetüket tekintve lényegesen különböző büntetőjogi ismérveket foglalt össze14 , de általánosan elfogadott elvi álláspont sem alakult ki velük kapcsolatban15 . Mindemellett a jogirodalom alapján három csoportot különböztetett meg:16

a) A bűncselekménnyel szorosabb vagy lazább kapcsolatban álló, vagy attól független, a cselekmény veszélyességére utaló körülmények, mint például a Csemegi-kódexben a házasságtörésnél a házasság felbontásának vagy az elválásnak jogerős ítélettel történő kimondása17 . Györgyi leszögezte, hogy ebben a körben a bűnösség törést szenved, mivel a jogalkotó a bűnösség körén kívül maradó körülményektől tette függővé a felelősséget.

b) Az eredményfelelősség esetei, ezen belül:

ba) amikor a tényállásszerű, jogellenes és bűnös cselekménnyel okozati összefüggésben olyan, súlyosabb eredmény következik be, amelyhez a törvény súlyosabb minősítést fűz;

bb) amikor az alapcselekmény nem büntetőjog-ellenes ugyan, de a hozzá kapcsolódó eredmény a felelősséget megalapozó hatású. Györgyi megállapításai szerint „[a] bekövetkezett súlyosabb eredményt pusztán az elkövető cselekményével való okozati összefüggése alapján terhére beszámították, tekintet nélkül arra, hogy az elkövető az eredmény bekövetkezését előre láthatta-e vagy sem. Ekképpen a súlyosabb eredmény, valamint a cselekmény és az eredmény közötti okozati összefüggés a büntethetőség objektív feltétele volt”18 .

c) A bűncselekménnyel kapcsolatban álló személyek akaratnyilatkozatai (magánindítvány, felhatalmazás, kívánat esetei).19 Ezeket Györgyi nem tartotta a téma szempontjából relevánsnak, mivel ezek nem érintik a cselekmény tényállásszerűségét, jogellenességét, bűnösségét, hanem csupán az „üldözhetőség” feltételei, ezekre a bűnösségnek nem kell kiterjednie, így létezésük nem jelenti a bűnösségi elv sérelmét.

Történetileg időrendben haladva, Györgyi megemlítette, hogy a Btá. bár a bűncselekmény fogalmában a bűnösséget külön nem emelte ki, rendelkezéseiből mégis az tűnt ki, hogy a bűnösségen alapuló felelősség elvét vallotta.20 Ezzel szemben a bírói gyakorlat a korábbi berögződés szerint a súlyosabb eredmény vonatkozásában következetesen objektív álláspontra helyezkedett, midőn a súlyosabb eredményt akkor is a tettes terhére rótta, ha őt e tekintetben még gondatlanság sem terhelte. A joggyakorlat tehát az eredményben mint minősítő körülményben puszta objektív büntethetőségi feltételt látott.21 Az eredményfelelősségen kívüli egyéb objektív büntethetőségi feltételekkel kapcsolatban végül azt emelte ki, hogy azok jelentős része hatályát vesztette, viszont új objektív büntethetőségi feltételt tartalmazott a III. Bn. 14. §22 -a.23

Az 1961. évi V. törvény csak bűnösségen alapuló felelősséget ismert, „a bűnösségi elvvel összhangban szabályozta az eredmény szerint minősülő bűncselekményekért való felelősséget, és ezzel a korábbi magyar büntetőjogban objektív büntethetőségi feltételnek tekintett súlyosabb eredmény ilyen jellegét megszüntette”24 . Mindezek mellett Györgyi két esetben azonosított objektív büntethetőségi feltételt az akkori büntetőjogban. Egyrészt a beszámításképtelen ittas állapotban történt tényállásmegvalósítás esetén objektív büntethetőségi feltételnek tekintette a törvényben meghatározott bármely bűntett tényállása tárgyi elemeinek megvalósítását, másrészt a rágalmazás és becsületsértés esetén a valóság bizonyítása mint eljárási aktus sikertelenségét25 . Mindkét esetre vonatkozóan állította, hogy az objektív büntethetőségi feltétel léte objektív felelősséget eredményez.26

Összegző megállapításai szerint „az objektív büntethetőségi feltételek léte mindig a tételes joghoz kötött, és a bűnösségi elv érvényesítésének kisebb-nagyobb következetlenségeit tanúsítja. […] elméleti fogalmának kialakítása ezért csak viszonylagos értékű lehet. Általános érvénnyel csak annyi mondható el, hogy objektív büntethetőségi feltétellel állunk szemben, ha a törvény rendelkezése szerint valamely cselekmény vagy a cselekményen kívül fekvő más tény akként hat ki az elkövető felelősségére, hogy ezt az ő bűnösségének nem kell átfognia”.27

Tokaji Géza – Györgyi Kálmánra hivatkozva – utalt arra, hogy a büntethetőség feltételeit illetően nem egységes a terminológia, a különböző elnevezések (objektív büntethetőségi feltételek, a büntethetőség másodlagos feltételei) nem ugyanazt a fogalmat fedik.28

Tokaji meghatározása szerint az objektív büntethetőségi feltételek „a cselekmény jogellenességét (társadalomra veszélyességét) befolyásoló olyan tényállási elemek, amelyekre […] a bűnösségnek […] nem kell kiterjednie”. Ilyennek tekintette Tokaji az 1961. évi Btk. (a bűnösségi elv bevezetése) előtti minősítő körülményt képező eredményeket, illetve az 1948. évi XLVIII. t.cz. (III. Bn.) által bevezetett sui generis bűncselekményként szabályozott ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekmény viszonylatában az alapcselekmény létrejöttét.29

Ettől eltérően, az ún. másodlagos büntethetőségi feltételeket „az jellemzi, hogy azok sem a jogellenességet (a társadalomra veszélyességet), sem pedig a bűnösséget (a felróhatóságot) nem befolyásolják”30 . Tokaji szerint a másodlagos büntethetőségi feltételek nagy része már akkor tárgytalan volt, azonban kiemelte, hogy tettes-büntetőjogi alapon ilyennek minősült a szabálysértést bűncselekménnyé felminősítő visszaesés.31 Utalt azonban arra is, hogy a joggyakorlat a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölést is a másodlagos büntethetőségi feltételek irányában értelmezte akkortájt.32

Tokaji szerint tehát az objektív büntethetőségi feltételek a bűnösségen alapuló felelősség elvét törik át (olyan ismérvek, amelyekre az elkövető bűnösségének már nem kell kiterjednie33 ), a másodlagos büntethetőségi akadályok a bűncselekmény fogalma szempontjából teljes mértékben „rendszeridegenek”, azok kizárólag célszerűségi szempontokon alapulnak34 , létjogosultságuk kriminálpoliti-kailag indokolható csupán, de egy következetesen tett-büntetőjogi bűncselek-ményfogalom szempontjából rendszeridegeneknek bizonyulnak35 .

Tokaji végül arra jutott, hogy „ha kimutatható is, hogy objektív büntethetőségi feltételek büntetőjogunkban nincsenek, objektív felelősség mégis létezik, éspedig a beszámítási képességet kizáró ittas vagy bódult állapotban elkövetett bűncselekmény viszonylatában”36 .

Békés Imre a törvényi tényállás tárgyi oldala (objektív tényállási elemek) körében, a tárgyi oldal rendszerinti ismérvei között foglalkozott az objektív büntethetőségi feltétellel. Meghatározása szerint objektív büntethetőségi feltételnek „a tárgyi oldalon elhelyezkedő, általában az eredményhez hasonló olyan tényállási ismérvet tekintünk, amelyre az alany bűnösségének (szándékosságának, vagy gondatlanságának) nem kell kiterjednie. A büntethetőségi feltétel éppen azért »objektív«, mert – szemben az eredménnyel, vagy a tárgyi oldal egyéb ismérveivel – a bűnösség nem fogja át. Az objektív büntethetőségi feltétel jogi hatása abban áll, hogy a hozzá kapcsolódó jogkövetkezmény arra tekintet nélkül hatályosul, hogy arra a tettes tudata nem terjedt ki, sőt, adott esetben reá nem is terjedhetett ki.”37

Békés első példája a segítségnyújtás elmulasztásának azon minősített esete volt, amikor a sértett meghal, és életét a segítségnyújtás megmenthette volna. Ebben a körben rámutatott: arra a körülményre, hogy a segítségnyújtás a sértett életét megmenthette volna, az elkövető bűnösségének nem kell kiterjednie. A halált az elkövető azon mulasztása okozta, hogy nem nyújtott segítséget a sértettnek. Ha a halált ebben az esetben eredménynek tekintenénk, arra az elkövető bűnösségének ki kellene terjednie, amiből az következik, hogy a halált előre lehetett, és előre kellett volna látnia. A halál azonban ebben az esetben nem eredményként viselkedik, az elkövető terhére annak ellenére hatályosul, hogy nem látta előre, nem tudta és nem is tudhatta, hogy az elmulasztott segítségnyújtás az életveszélyben lévő sértett életét megmenthetné.38

Másik példája a „nem eredményszerű objektív büntethetőségi feltételként” érvényesülő azon kitétel az öngyilkosságban közreműködésnél, hogy az öngyilkosságot a sértett elkövesse vagy megkísérelje. Az elkövető ilyenkor objektíve felel az öngyilkossághoz nyújtott segítségéért, ha a sértett utóbb az öngyilkosságot elköveti vagy megkísérli.39

Békés szerint korábban, a Csemegi-kódex hatálya idején a halált okozó testi sértés is voltaképp ebbe a körbe tartozott, mivel e bűncselekmény megállapításához elegendő volt a szándékos súlyos testi sértés, és az annak okozataként bekövetkező halál. Mivel a törvény nem kívánta meg a halálos eredményre kiterjedő bűnösséget, tehát a halálos következmény előre látását, így voltaképp a halál ebben az esetben sem eredmény, hanem az objektív büntethetőségi feltétel jogi sorsát osztja.40

Wiener A. Imre az objektív büntethetőségi feltételt a tényállásszerűség körében, az objektív tényállási elemek között tárgyalta. Véleménye szerint az objektív büntethetőségi feltételt illetően „[e]gészen kivételes a tárgyi és az alanyi oldal kapcsolata”41 , erre ugyanis a bűnösség egyáltalán nem terjedhet ki. Különbséget tett aszerint, hogy az objektív büntethetőségi feltétel alapesetben, avagy minősítő körülményként kerül-e szabályozásra:

a) amennyiben alapesetben, akkor annak bekövetkezése nélkül nem valósul meg bűncselekmény, kísérleti stádiumban sem, így például ha az öngyilkosságban közreműködés tekintetében az öngyilkosságot meg sem kísérlik, a tényállásszerű magatartás büntetlen marad;

b) amennyiben minősített esetben, az objektív büntethetőségi feltételre a gondatlanságnak sem kell kiterjednie, a minősítés az elkövető tudatától független, mint például a hamis vád esetén, ha annak következtében büntetőeljárás indul, avagy a vádlottat elítélik.42

Jelenkori álláspontok

Új büntetőjogi tankönyvében Belovics Ervin az objektív büntethetőségi feltételt a tényállási elemek között helyezi el.43 A szerző szerint az objektív büntethetőségi feltétel „olyan tárgyi oldali ismérv, amelynek bekövetkezése elengedhetetlen követelménye a büntetőjogi felelősség megállapíthatóságának. Az objektív büntethetőségi feltétel tehát törvényi tényállási eleme az adott bűncselekménynek, bekövetkezése viszont – amint elnevezéséből is kitűnik – objektív jellegű, azaz a megvalósulásakor az elkövető felelősségre vonására sor fog kerülni, függetlenül attól, hogy tudott-e a feltétel bekövetkezéséről”.44 Példaként az öngyilkosságban közreműködést említi, amely tényállásban a „ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik” szövegrész az objektív büntethetőségi feltétel.45

Szintén új tankönyvében46 Gellér Balázs és Ambrus István az objektív büntethetőségi feltételt szintén a tényállás tárgyi elemei közé teszik,47 ami, mint a bűncselekmény egyik eleme, „puszta megvalósulása által felelőssé teszi az elkövetőt, függetlenül attól, hogy az tudott-e erről az elemről vagy sem (feltételezve természetesen, hogy a büntetőjogi felelősség egyéb feltételei fennállnak)”48 . Példaként az öngyilkosságban közreműködést és a csődbűncselekményt említik. Az öngyilkosságban közreműködésért akkor felel a mást öngyilkosságra rábíró vagy ahhoz segítséget nyújtó, ha az öngyilkosságot elkövetik vagy megkísérlik (ez utóbbi az objektív büntethetőségi feltétel). Ilyenkor a felelősség arra való tekintet nélkül következik be, hogy az elkövető ismeri-e cselekményének eredményét.49

Nagy Ferenc az objektív büntethetőségi feltételt a tényállás tanától elkülönülten, a bűncselekmény és a büntethetőség témakörén belül, a másodlagos büntethetőségi feltételek mellett tárgyalja.

A másodlagos büntethetőségi feltételek jellemzője, hogy nem befolyásolják sem a jogellenességet (társadalomra veszélyességet), sem a bűnösséget, a bűncselekmény fogalma szempontjából általában rendszeridegenek, és többnyire célszerűségi, kriminálpolitikai szempontokon alapulnak. Ilyen volt korábban a szabálysértést bűncselekménnyé felminősítő visszaesés, napjaink büntetőjogából pedig az értékegybefoglalás intézménye. Ez utóbbi esetben a másodlagos büntethetőségi feltétel annak a cselekménynek a megvalósítása, amelynek következtében az elkövetési érték már meghaladja a bűncselekményi értékhatárt, indoka pedig az ismételt bűnelkövetésben rejlő fokozottabb társadalomra veszélyesség.50

Az objektív büntethetőségi feltétel a büntethetőség törvényi tényállásban megfogalmazott anyagi jogi előfeltétele.51 Ha nem realizálódik, a bűncselekmény nem állapítható meg. Azért objektív, mert a tényfeltételnek objektíve kell fenn-állnia, az elkövető tudta és akarata nélkül, vagyis az elkövető szándéka nem terjed ki rá.52 Erre példa a csődbűncselekmény.

Megemlítendő, hogy Nagy ettől megkülönbözteti az ún. szubjektív büntethetőségi feltételt, amikor „a büntethetőség – egyébként objektív tényállási elemnek nem egyértelműen minősíthető – anyagi jogi előfeltétele az elkövető tudatától és akaratától nem független”53 . Erre példa az öngyilkosságban közreműködés.

Fogalommeghatározás

A jogirodalmi álláspontok áttekintéséből láthatóan nincs egységes definíciója az ún. objektív büntethetőségi feltételnek. Az is látszik, hogy a kérdéskör több problémát is felvet, ezekre azonban a fogalomalkotás után célszerű majd kitérni. A többjelentésű fogalom lehetőséget ad a saját fogalomalkotásra, ugyanakkor a fogalom következetes alkalmazásának kötelezettségét is keletkezteti.

Az áttekintett álláspontok eltérőek az objektív büntethetőségi feltétel rendszerbeli helyét, illetőleg a tényálláshoz való viszonyát tekintve. Érdemes ezért először ezekkel foglalkozni, majd állást foglalni a kérdésben.

Rendszerbeli hely

Az objektív büntethetőségi feltételt a tényállás elemének (objektív tényállási elemnek) tekintette korábban Viski László, Tokaji Géza, Békés Imre, Wiener A. Imre, újabban Belovics Ervin, Gellér Balázs és Ambrus István.

Nem tekintette ugyanakkor tényállási elemnek korábban Angyal Pál és Györgyi Kálmán, újabban pedig Nagy Ferenc.

Azok, akik a tényállás elemei között helyezik el, utalnak arra, hogy az objektív büntethetőségi feltételeket az elkövető tudatának nem kell átfognia, azokra a bűnösségnek (szándékosságnak vagy gondatlanságnak) nem kell kiterjednie, sőt Wiener A. Imre szerint a bűnösség egyáltalán nem terjedhet ki rá.54 Akik nem tekintették tényállási elemnek, ebből szintén ezt a következtetést vonták le, nevezetesen hogy az objektív büntethetőségi feltételt nem kell átfogni a szándékosságnak vagy a gondatlanságnak.

Tényállási szint

Angyal Pál, bár nem tekintette tényállási elemnek az objektív büntethetőségi (másodrendű büntethetőségi) feltételt, annak hatókörét az alaptényállás viszonylatára korlátozta. Álláspontja szerint objektív büntethetőségi feltétel minősítő körülmény nem lehet, mivel annak jogi hatása az, hogy az állam büntetőigényét megalapozza, nem pedig a súlyosabb büntetés alkalmazásának feltétele.55 Több szerző, így például Viski László, a minősített esetek között is elképzelhetőnek tartotta az objektív büntethetőségi feltétel szabályozását.56 Ennek oka lehet, hogy korábban az objektív büntethetőségi feltétel és az objektív felelősség fogalmai sajátosan keveredtek. A bűnösségi elv Btk.-beli deklarálását követően is lehetségesnek tartotta az objektív büntethetőségi feltétel minősített esetkénti szabályozását Wiener A. Imre57 és Békés Imre58 (ez utóbbi a segítségnyújtás halált okozó elmulasztásának minősített esetét is az objektív büntethetőségi feltétel problémakörébe vonta. Ezzel később részletesebben foglalkozni kell még.)

Objektív jelleg

Az objektív büntethetőségi feltétel objektivitását megkérdőjelezte Viski László és Nagy Ferenc. Előbbi a lázadás elkövetésére felhívás esetén hívta fel a figyelmet arra, hogy e bűncselekménynél csupán látszólag tisztán objektív a büntethetőségi feltétel, mivel a felhívó célja épp a bűntett elkövettetése a felhívás által.59 Utóbbi az öngyilkosságban közreműködést, amit tipikus példának szokás felhozni az objektív büntethetőségi feltételre, egyenesen szubjektív büntethetőségi feltételnek nevezi, mivel a büntethetőség anyagi jogi előfeltétele nem független az elkövető tudatától és akaratától.60 Az azonban kérdéses, hogy az objektív büntethetőségi feltétel többi esetében sincs e ez ugyanígy, magyarul lehet-e azt mondani, hogy akár a csődbűncselekmény vonatkozásában függetleníthető lenne az elkövető tudatától, hogy cselekményének következtében csődeljárás indulhat.

Objektív büntethetőségi feltétel és objektív büntetőjogi felelősség

Fontos felhívni a figyelmet az objektív büntethetőségi feltétel és az objektív büntetőjogi felelősség közötti különbségre. Ami általánosan elfogadott a magyar büntetőjogban, hogy a bűncselekmény miatti felelősség akkor áll fenn, ha az objektív tényállási elemekre az elkövető bűnössége (szándékossága/gondatlansága) kiterjed. Ez alapvetően azt követeli meg, hogy az elkövető tudomással bírjon a tényállási elemről, és annak bekövetkezését vagy kívánja, vagy abba belenyugodjon, avagy könnyelműen bízzon annak elmaradásában. (Egyedül a hanyag gondatlanság esetében nincs szó tudomásról és előrelátásról, itt a felelősséget az előrelátás hiánya alapozza meg, amennyiben az a tőle elvárható figyelem vagy körültekintés hiányán alapul.) Amennyiben az objektív büntethetőségi feltétel tényállási elem, az amiatti felelősséghez ezt a követelményt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ellenkező esetben objektív büntetőjogi felelősséget kell megállapítani.

Az objektív büntetőjogi felelősség azt jelenti, amikor az elkövető felelősségét olyan körülmény alapozza meg, amelyre a bűnössége (szándékossága, avagy gondatlansága) nem terjedt ki. A cselekmény és a következménye közötti okozati összefüggés alapozza meg ilyenkor a felelősséget. Ilyen volt korábban (az 1961-es Btk. hatálya előtt) a halált okozó testi sértés miatti felelősség. A bűnösségi elv deklarálásával ilyenre elvileg nem kerülhet már sor: tényállási elemre, akár alap-, akár minősített esetben kerül is megfogalmazásra, az elkövető bűnösségének ki kell terjednie. Ha a minősített eset eredmény, elegendő a gondatlanság, ha más objektív ismérv, a szándékosság a követelmény. Ezzel kapcsolatban érdekes kérdést vetne fel, ha az öngyilkosságban közreműködés esetén tényállási elemnek tekintenénk az objektív büntethetőségi feltételt, amihez – a következetesség okán – meg kellene követelni a bűnösséget. Ha ugyanis erre a gondatlanság terjedne ki, akkor – alapeset lévén – ez az egész bűncselekményt gondatlanná tenné, és így akkor nem lenne büntetendő a cselekmény.

Stádiumtani összefüggések

Annak, hogy az objektív büntethetőségi feltételt tényállási elemnek tekintjük-e avagy sem, nem elhanyagolható stádiumtani konzekvenciái vannak.

Ha az objektív büntethetőségi feltétel a törvényi tényállás eleme (lenne), akkor annak hiányában a bűncselekmény befejezettként nem valósulhat(na) meg. A kérdés az, hogy ilyenkor lehet-e szó kísérletről? Kísérlet miatt az büntethető, aki a szándékos bűncselekmény elkövetését megkezdi, de nem fejezi be. A bűncselekmény elkövetésének megkezdése tipikusan az elkövetési magatartás megkezdését jelenti, kivételesen kísérletet kell megállapítani az elkövetési magatartáshoz kapcsolódó, tevékenységben megnyilvánuló, de tényállástani szerepét tekintve elkövetési mód megvalósítása esetén is. Az objektív büntethetőségi feltétel nem tevékenységet kifejező kategória, leginkább az eredményhez mint tényállási elemhez áll közel. A kísérletre vetítve mindezt, teljes kísérletről van szó akkor, amikor az elkövetési magatartás teljes egészében megvalósul, és a tényállásszerű eredmény nem következik be, nem teljes kísérlet esetén még az elkövetési magatartást sem fejti ki a maga egészében az elkövető. Mivel az objektív büntethetőségi feltétel se nem tevékenység (nem az elkövető tevékenysége), se nem eredmény, a kísérlet fogalmilag nem jöhet szóba, ha az nem következik be. Hiányában azonban a tényállás nem lehet befejezett.

Ehelyütt érdemes röviden szót ejteni az eredmény és a büntethetőségi feltétel elhatárolásáról. A hazai büntetőjogban általánosan elfogadott, hogy az eredmény objektív tényállási elem, amelyre az elkövető szándékának (adott esetben gondatlanságának) ki kell terjednie. Az eredmény bekövetkezése nélkül a bűncselekmény nem valósul meg befejezetten, csupán kísérleti szakban marad.

Álláspontom szerint a büntethetőségi feltétel nem tényállási elem, elvileg az elkövető szándékának nem kell rá kiterjednie (tudomásától azonban nem függetleníthető!). Hiányában a bűncselekmény befejezetten megvalósul, a büntethetőség azonban mégsem következik be.

Visszatérve a stádiumtani összefüggésekre, nem elhanyagolható szempont, hogy amennyiben kizárt a kísérlete az objektív büntethetőségi feltételt tartalmazó bűncselekménynek, akkor ezzel az elkövető elesik a kísérleti stádiumhoz kötődő esetleges kedvezményektől, így a kísérlettől való önkéntes visszalépés, avagy a kétszeres leszállás lehetőségétől.

Ha az objektív büntethetőségi feltétel nem tényállási elem, hiánya nem érinti a tényállásszerűséget. Ebből következőleg nem kizárt az objektív büntethetőségi feltételt tartalmazó bűncselekmény kísérletének a megállapítása. Ez nem zárja ki, hogy az elkövető mégse tartozzon ezért a kísérletért felelősséggel (ha az objektív büntethetőségi feltétel nem valósul meg).

Fontos elhatárolási szempont, hogy a kísérlet az alapcselekmény (öngyilkosság, emberrablás) kapcsán jut jelentőséghez, a másodlagos büntethetőségi feltétel pedig az ehhez kapcsolódó bűncselekmény esetén.

A kísérlet a cselekmény büntetendőségének feltétele: ha nem valósul meg kísérlet, azaz a cselekmény nem lép a tényállás keretei közé, a cselekmény fő szabály szerint nem büntetendő (a kivételt az előkészületi magatartások büntetendővé tétele jelenti).

A büntethetőségi feltétel ellenben az elkövető büntethetőségének a feltétele, nem érinti sem a tényállásszerűséget, sem a büntetendőséget. Azaz, a cselekmény a feltétel bekövetkezésének hiányában is bűncselekménynek minősül, annak minden anyagi jogi konzekvenciájával, csupán az elkövető nem lesz e cselekmény miatt büntethető.

Következtetés

Az objektív büntethetőségi feltételt mindezek következtében nem lehet tényállási elemnek tekinteni, és valójában természetét tekintve nem is az. Sokkal inkább a büntethetőség anyagi jogi előfeltétele. A különbség a tényállási elemektől abban ragadható meg, hogy a tényállási elemek bekövetkezte a cselekmény büntetendőségének a feltétele, az objektív büntethetőségi feltétel pedig a bűncselekmény miatti büntethetőség (másodlagos) feltétele. Azaz, az objektív büntethetőségi feltétel nem érinti a bűncselekmény fogalmát, hiánya nem eredményezi sem a tényállásszerűség, sem a büntetőjog-ellenesség, sem a bűnösség hiányát, hanem az elkövető büntethetőségének további feltétele. Nem lehet ezért egyetérteni Wiener A. Imrével, aki szerint az alaptényállásban megjelenő objektív büntethetőségi feltétel bekövetkezése nélkül nem valósul meg bűncselekmény.61

Mindezek alapján a(z anyagi) büntetőjogi felelősség képlete a következő:

büntetendőség + büntethetőség (= bűncselekmény) + másodlagos (objektív) büntethetőségi feltétel

Elhelyezkedését tekintve azonban azt kell megállapítani, hogy elválik egymástól az objektív büntethetőségi feltétel rendszerbeli és törvényi helye. Az előzőek értelmében nem tényállási elem, azonban a törvény mégis a tényállásban említi. Mást egyébként nem is tehetne. Mindebből következően az objektív büntethetőségi feltétel voltaképp tényálláson kívüli tényállási elem.

Mivel nem tényállási elem, elvileg nem kell rá kiterjednie az elkövető szándékosságban vagy gondatlanságban megnyilvánuló bűnösségének. Mindez nem jelenti azt, hogy az objektív büntethetőségi feltétel áttörné a szorosan vett bűnösségi elvet, azon legfeljebb lazít. Az objektív büntethetőségi feltétellel szemben is követelmény, hogy az elkövető arról, annak lehetséges bekövetkezéséről tudjon.

Összegzés

Összegezve az elmondottakat, az objektív büntethetőségi feltétel:

a) kívül áll a bűncselekmény fogalmán,

b) nem tényállási elem, még ha a törvényi tényállás kapcsán szabályozza is a törvény, ugyanakkor

c) a büntethetőség anyagi jogi (elő)feltétele, azaz

d) a büntetőjogi felelősség elengedhetetlen feltétele,

e) büntethetőségi feltétel lévén csak az alaptényállás viszonylatában értelmezhető, minősített esetként (a felelősség modulációja révén) nem,

f) objektivitása erősen megkérdőjelezhető, mivel nem függetleníthető az el-követő tudomásától,

g) éppen ezért nem eredményez objektív büntetőjogi felelősséget.

Terminológia

Arra való tekintettel, hogy az objektív büntethetőségi feltétel valójában nem teljesen objektív, és a fogalma, illetve értelmezési/alkalmazási köre nem volt egységes, és jelentősen szűkült is, a továbbiakban a „másodlagos büntethetőségi feltétel” elnevezést használom. Korábban Angyal Pál a „másodrendű büntethetőségi feltétel” elnevezést alkalmazta62 az azóta objektív büntethetőségi feltételként ismertté vált kategóriára, napjainkban – Tokaji Géza nyomán63 – Nagy Ferenc használja a másodlagos büntethetőségi feltétel elnevezést64 , de az objektív büntethetőségi feltételtől elkülönítve. Markáns különbséget azonban nem tesz a kettő között, és a másodlagos büntethetőségi feltételre vonatkozó példája (a szabálysértést bűncselekménnyé felminősítő visszaesői minőség) már nem a hatályos jog része.

Esetkörök

Másodlagos (objektív) büntethetőségi feltételt kevés esetben tartalmaz a hatályos Btk. Ezek a következők:

a) Emberölés

Az (1) bekezdés szerint büntetendő, aki tizennegyedik életévét be nem töltött vagy akaratnyilvánításra képtelen személyt öngyilkosságra rábír, ha az öngyilkosságot elkövetik. [Btk. 160. § (5) bek.]

b) Öngyilkosságban közreműködés

ba) Aki mást öngyilkosságra rábír, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. [Btk. 162. § (1) bek.]

bb) Az a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személyt bír rá öngyilkosságra, vagy ennek elkövetéséhez segítséget nyújt, ha az öngyilkosságot megkísérlik vagy elkövetik, két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. [Btk. 162. § (2) bek.]

c) Emberrablás feljelentésének elmulasztása

Aki hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy emberrablás elkövetése készül, és erről az érintett személyt vagy a hatóságot, mihelyt teheti, nem tájékoztatja, ha az emberrablást megkísérlik vagy elkövetik, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő (Btk. 191. §).

d) Csődbűncselekmény

Az (1)–(3) bekezdésében meghatározott bűncselekmény akkor büntethető, ha

a) a csődeljárást megindították,

b) a felszámolást, kényszertörlési, illetve kényszer-végelszámolási eljárást elrendelték, vagy

c) a felszámolási eljárás megindítása törvény kötelező rendelkezése ellenére nem történt meg. [Btk. 404. § (5) bek.]

e) Tiltott piacbefolyásolás

Az (1)–(4) bekezdés alkalmazandó a piaci visszaélésekről, valamint a 2003/6/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv és a 2003/124/EK, a 2003/125/EK és a 2004/72/EK bizottsági irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2014. április 16-i 596/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (a továbbiakban: 596/2014/EU rendelet) 2. cikk (2) bekezdés a) és b) pontjában meghatározott ügyletekre és eszközökre is, ha az ügylet, a megbízás, az ajánlat vagy a magatartás a pénzügyi eszköz vagy az azonnali árutőzsdei ügylet árára, árfolyamára vagy értékére hatást gyakorol. [Btk. 411. § (5) bek.]

Mindezeken túl érdemes megemlíteni néhány olyan esetkört, amelyek valójában nem tekinthetők másodlagos büntethetőségi feltételnek, már csak azért sem, mert nem az alaptényállással állnak összefüggésben, azonban korábban objektív büntethetőségi feltételnek tekintették, és – ami talán fontosabb – valódi dogmatikai problémákat jelentenek.

a) Segítségnyújtás halált okozó elmulasztása

A segítségnyújtás elmulasztásának régtől fogva minősített esete, ha a sértett meghalt, és életét a segítségnyújtás megmenthette volna.65

b) Halált okozó testi sértés

Szintén régóta minősített esete a testi sértésnek, ha az halált okoz(ott).66

c) Súlyos testi sértés

A súlyos testi sértés szabályozása az elmúlt időszakban változott, érdemes ezért az utóbbi három büntetőkódex normaszövegét ismertetni:

ca) Az 1961. évi Btk. szerint: aki másnak testi épségét vagy egészségét sérti, ha az okozott sérülés vagy betegség nyolc napon belül gyógyult, egy évig terjedő szabadságvesztéssel vagy javító-nevelő munkával (könnyű testi sértés), nyolc napot meghaladó gyógyulási idő esetén pedig három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő (súlyos testi sértés).67

cb) Az 1978-as Btk. értelmében: aki más testi épségét vagy egészségét sérti, ha a sérülés vagy a betegség nyolc napon belül gyógyul, a könnyű testi sértés vétségét követi el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő. Ha a testi sértéssel okozott sérülés vagy betegség nyolc napon túl gyógyul, az elkövető a súlyos testi sértés bűntettét követi el és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.68

cc) A 2012. évi Btk. előbb a testi sértés fogalmát, majd annak könnyű és súlyos változatát határozza meg a következők szerint: Aki más testi épségét vagy egészségét sérti, testi sértést követ el. Ha a testi sértéssel okozott sérülés vagy betegség nyolc napon belül gyógyul, az elkövető könnyű testi sértés vétsége miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ha a testi sértéssel okozott sérülés vagy betegség nyolc napon túl gyógyul, az elkövető súlyos testi sértés bűntette miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.69

d) A hamis vád minősített esetei

A hamis vád minősített esetei szintén megváltoztak az idők során, ezért itt is célszerű a pontos törvényszöveg ismertetése:

da) Az 1961. évi Btk. azt rendelte súlyosabban büntetni, ha a hamis vád olyan bűntettre vonatkozott, amelynek elkövetőjét a törvény öt évet meghaladó szabadságvesztéssel fenyegeti, illetőleg még súlyosabban, ha halálbüntetéssel is fenyegeti.70

db) Az 1978-as Btk. a hamis vád minősített eseteként azt fogalmazta meg, ha a hamis vád alapján büntetőeljárás indul, még súlyosabb esetként pedig, ha a hamis vád alapján a vádlottat elítélik.71

dc) A 2012. évi Btk. értelmében súlyosabban minősül, ha a hamis vád alapján az érintett ellen büntetőeljárás indul, még súlyosabban, ha a hamis vád alapján a vádlottat elítélik, avagy a hamis vád olyan bűncselekményre vonatkozik, amelynek elkövetőjét a törvény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is fenyegeti.72

(A tanulmány második részének közlése az Ügyészek Lapja

későbbi számában folytatódik)

Mészáros Á. PhD, osztályvezető-helyettes, Büntető Jogtudományok Osztálya, OKRI

Az illegális be- és átvándorlás segítése – az embercsempészés bűncselekménye


Szerző(k): Zsirai Veronika

Bevezetés

Ahhoz, hogy egy elkövetett bűncselekményt fel lehessen deríteni, ismerni kell az adott bűncselekmény törvényi tényállását, tudni kell azt, hogy mikor kell megállapítani az adott deliktumot, és mit kell bizonyítani. A törvényi tényállás legalább két ponton összekapcsolódik a történeti tényállással, egyrészt amiatt, hogy a törvényi tényállás ismerete szükséges a történeti tényállás megállapításához, továbbá az egyes történeti tényállások alakíthatják a törvényi tényállást.

A bűncselekmény bizonyítására általában a kriminalisztika tudományát szokás felhívni, a felderítés során e tudomány alapkérdéseire keresi a jogalkalmazó a választ. Azaz arra, hogy mi történt, hol, mikor, hogyan, milyen módon, ki tette, kivel, mivel, és miért. Ahhoz, hogy megalapozott következtetést lehessen levonni arra vonatkozóan, hogy történt-e bűncselekmény, és ha igen, akkor melyik törvényi tényállásba ütköző, ahhoz a tényállás elemzése is szükséges, ugyanis a törvényi tényállás analízise a kriminalisztika kérdésein túlmutat, hiszen egy adott bűncselekmény bizonyításához nemcsak a szükségképpeni, hanem a nem szükségképpeni elemeket is szükséges vizsgálni. A törvényi tényállás szükségképpeni elemeinek elemzése során ki kell térni a jogi tárgyra, az elkövetési tárgyra, a bűncselekmény alanyára (ki? kivel?), az alanyi oldalra, a bűnösségre, a nem szükségképpeni elemek vizsgálata során az elkövetési tárgyra, az eredményre, a helyre (hol?), az időre (mikor?), a módra (hogyan? milyen módon?), az eszközre, a speciális tettesek körére, a célzatra (miért?) és a motívumra.

Témám a hatályos Büntető Törvénykönyv (a továbbiakban: Btk.) szerinti embercsempészés bűncselekmény törvényi tényállásának elemzése, ami a most hatályos tartalommal Magyarországra 2015. évben helyezkedő migrációs válságra történő válaszként bevezetett jogi határzár egyik elemeként került deklarálásra, 2015. szeptember 15-én.1  Nemcsak a bűncselekmény büntetési tétele emelkedett meg, hanem külön tényállási elem lett és a legsúlyosabban büntetendő az, amikor az embercsempészés szervezője vagy irányítója a csempészett személy sanyargatásával, fegyveresen, felfegyverkezve, üzletszerűen vagy bűnszövetségben követi el az embercsempészést, illetve a minősítő körülmények halmozódása valósul meg.

A Btk. 353. §-ában rögzített leíró jellegű tényállás alapesete szerint az követi el az embercsempészést, aki államhatárnak más által a jogszabályi rendelkezések megszegésével történő átlépéséhez segítséget nyújt.

A határforgalom rendje

Az egyes bűncselekmények jogi tárgyának meghatározásánál támpontot jelent az, hogy a jogalkotó a Btk. melyik fejezetében helyezte el az adott bűncselekmény törvényi tényállását. Az embercsempészés a közigazgatás rendje elleni bűncselekmények között került elhelyezésre, ahol az ott szabályozott bűncselekmények jogi tárgya heterogén, azonban vannak közös jellemzők. Az e fejezetben elhelyezett bűncselekmények elkövetői az államapparátus zavartalan működését támadják, alapvető államigazgatási feladatok teljesítését akadályozzák, illetve sértik.2

Az embercsempészés jogi tárgya a határrendészet zavartalan működése, a határforgalom rendje, és az illegális migráció megakadályozásához fűződő társadalmi érdek.3  A Polt Péter szerkesztette Új Btk. kommentár az embercsempészés jogi tárgyánál csupán a határforgalom rendjét említi.4  A határforgalom rendje azt jelenti, hogy az államhatárt a jogszabályi rendelkezések betartásával lehet átlépni. Az államhatárról szóló 2007. évi LXXXIX. törvény 11. §-a, a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény V. fejezete, és a személyek határátlépésére irányadó szabályok uniós kódexéről (Schengeni határ-ellenőrzési kódex) szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2016. március 9-i (EU) 2016/399 rendeletének 6. cikke rendelkezik arról, hogy ki és milyen feltételekkel léphet be Magyarország és az Európai Unió területére. Az embercsempészés bűncselekmény védett jogi tárgya tehát az, hogy az államhatárt a jogszabályi rendelkezések betartásával lépjék át, és aki ezeknek a jogszabályoknak a megsértésével történő átlépést segíti, az bűncselekményt követ el, emiatt vele szemben büntetőjogi szankciót szükséges alkalmazni. Magyarország érdeke ebben a vonatkozásban kétélű, egyrészt saját államhatárát, valamint a schengeni övezet és az Európai Unió külső határforgalmát is védenie kell. Valójában a határforgalom rendjének fenntartásába beletartozik az illegális migráció megakadályozása is, hiszen az a személy, aki megzavarja a határforgalom rendjét, az nem a jogszabályok betartásával lépi át az államhatárt, ezáltal az illegális határátlépőnek minősül, ha pedig ezt tömegek, hosszú időn keresztül, hosszú utat bejárva teszik, az pedig már illegális migrációvá alakul át. A határforgalom rendjének fenntartásából mint társadalmi érdekből főleg azokban az időszakokban szükséges külön kihangsúlyozni az illegális migráció megakadályozásához fűződő társadalmi érdeket, amikor egy adott államot vagy államokat elér egy kiemelkedően feltűnő migrációs hullám. Magyarországot is érintően legutóbb 2015. évben volt ilyen.

Az ENSZ adatai szerint 2015-ben már 244 millióan tartózkodtak saját országuktól különböző államban. A legjelentősebb európai befogadó államok aktív népességének közel tíz százalékát bevándorlók alkotják.5  A FRONTEX adatai szerint az Európai Unió tagállamainak területére 2015-ben közel 1 800 000 illegális migráns lépett be, ez a szám 2016. évre 511 047 főre csökkent, azonban ez még mindig rendkívül magas adatnak minősül.6  Magyarországon a szabálytalan határátlépések száma 2015. szeptember 15. napja után 914 fő, 2016-ban 2843 fő volt.7  Mint valamennyi migrációs válságnak, úgy a 2015. évben bekövetkezettnek is szükségszerű velejárója volt a szervezett embercsempészés bűncselekmények számának megnövekedése.8

A bűnsegély szintjén történő segítségnyújtás

Általános tétel, hogy egy adott bűncselekményt tevéssel és/vagy mulasztással lehet elkövetni. Vannak olyan törvényi tényállások, amelyek a tevési és mulasztásos változatot nem tüntetik fel, viszont vagy közvetlenül maguk, vagy ha keretdiszpozícióról van szó, a más jogágazatbeli rendelkezésre utalva jelölik a kötelességeknek azt a körét, amelyeknek a megszegése az elkövetési magatartás.9  Az embercsempészés tényállásában az elkövetési magatartás olyan egy vagy több személynek történő segítségnyújtás, aki az államhatárt a korábban megjelölt jogszabályok megszegésével lépte át. Amennyiben a Nagy Ferenc által meghatározott keretdiszpozíció fogalmát vesszük alapul, akkor abban a megfogalmazásban az embercsempészés tényállása azért nem tekinthető keretdiszpozíciónak, mivel nem az elkövetési magatartást tölti ki tartalommal a háttérjogszabály, hanem egy másik szükségképpeni tényállási elemet, az államhatár jogellenes átlépését.

Az embercsempészés elkövetési magatartása egy sui generis bűnsegédi magatartás, ami kizárólag tevéssel valósítható meg, olyan segítségnyújtás, amely eléri a bűnsegély szintjét. A mulasztással történő elkövetési mód a segítségnyújtás mint tényállási elem nyelvtani értelmezéséből következően kizárt, hiszen a segítségnyújtás aktív, tevőleges magatartást feltételez. A bűnsegély szintjét akkor éri el a segítségnyújtás, ha az elkövető tudja azt, hogy azok a személyek, akik át akarják lépni az államhatárt, azt a jogszabályok megszegésével akarják megtenni, és ehhez kell nekik a segítségnyújtás, tehát a bűnsegély a tiltott határátlépés szabálysértéséhez kapcsolódik. A Szabs. tv. 204. §-a szerint az, aki Magyarország államhatárát engedély nélkül vagy meg nem engedett módon átlépi vagy azt megkísérli, a tiltott határátlépés, a 205. § (1) bekezdés b) pontja szerint pedig az, aki az államhatár rendjével és őrzésével vagy a határforgalom ellenőrzésével összefüggő tiltó vagy korlátozó rendelkezéseket megszegi, a határrendészeti szabálysértést követi el. Az a külföldi pedig, aki a külföldiek bejelentésére, jelentkezésére vagy az ország területén tartózkodására vonatkozó szabályokat megszegi, elköveti a Szabs. tv. 208. § (1) bekezdése szerinti, a külföldiek rendészetével kapcsolatos szabálysértést. Bár a határ tiltott módon történő átlépésének büntetőjogi üldözése megszűnt, 2015. szeptember 15. napjával a jogi és fizikai határzár felállításával új tényállás lett a határzár tiltott átlépése. A Btk. 352/A. § (1) bekezdése alapján az követi el a határzár tiltott átlépését, aki Magyarországnak az államhatár rendje védelmét biztosító létesítmény által védett területére a létesítményen keresztül jogosulatlanul belép. Itt felmerül a kérdés, hogy az a személy, aki e bűncselekmény elkövetőjének nyújt szándékosan segítséget, akkor ő a határzár tiltott átlépőjének lesz a bűnsegédje, vagy pedig az embercsempészésnek lesz önálló tettese. A kérdés feltevése azért szükségszerű, mert aki elköveti a határzár tiltott átlépését, az tulajdonképpen a jogszabályi rendelkezések megszegésével lépi át az állam határát. Álláspontom szerint az embercsempészés tényállásában deklarált jogszabályi rendelkezések továbbra is az államigazgatási jogszabályokra és nem a büntetőjogszabályokra vonatkoznak, emiatt az az elkövető, aki például a határzár megtalálását segítő GPS-koordináták megadásával segíti a határzár tiltott átlépését, az a határzár tiltott átlépőjének bűnsegédje és nem az embercsempészés tettese lesz. Más a helyzet abban az esetben, ha az elkövető a segítségnyújtást az államhatár rendjének védelmét biztosító létesítmény, illetve eszköz megsemmisítésével vagy megrongálásával követi el, mert ebben az esetben a segítő a Btk. 352. § (2) bekezdés c) pontja szerint lesz büntetendő.

A bűncselekmény megvalósul, akár ha Magyarország területéről történő illegális kilépéséhez, akár ha az országba történő illegális belépéséhez nyújt segítséget az elkövető.10  Ez a segítségnyújtás lehet fizikai és pszichikai, de mindenképpen tevőleges. Tipikus fizikai segítségnyújtás az illegális migráns személyeknek az államhatáron gépjárművel történő átszállítása, de ilyen az illegális migránsoknak egy másik embercsempészhez való kísérése is, a határrendészet megtévesztése, valamint az átlépést megkönnyítő eszközök átadása is (gépjármű biztosítása, átlépésre jogosító, hamis okmányok átadása). Embercsempészés bűntettét követi el az is, aki társaival együtt közreműködik a magyar államhatárt jogellenesen átlépő személyek magyar területen történő továbbszállításában.11  Az embercsempészést tettesként követi el az, aki a külföldről érkező illegális határátlépők szándékának és úti céljának ismeretében vett részt e személyek elszállításában, ellátásában azért, hogy végül Németországba illegálisan bevándorolhassanak.12  A pszichikai segítségnyújtás megnyilvánulhat tanácsadásban, útbaigazítással, tapasztalatok átadásával.13

Az illegális migránsok joga, jogos érdeke

Az elkövetési tárgy lehet a törvényi tényállásban megjelölt dolog vagy személy (passzív alany), akire vagy amire az elkövetési magatartás behatást gyakorol, vagy mint behatás irányul. A passzív alany és a sértett fogalma nem azonos, a passzív alany anyagi jogi, a sértett eljárásjogi fogalom, személyük nem minden esetben ugyanaz, közös jellemzőjük, hogy valamilyen formában negatívan érintettek a bűncselekmény elkövetése során.14  Felmerül a kérdés, hogy az a személy, akinek jogellenes be- és/vagy átutazásában segítséget nyújt az elkövető, az a személy sértettje-e, passzív alanya-e a bűncselekménynek, vagy egyiknek sem minősül. Az embercsempészés sértettjéről egészen addig nem beszélhetünk, míg az elkövető más bűncselekményt nem követ el a migráns személy ellen. Ugyanis az illegális határátlépésben való segítségnyújtás nem sérti és nem is veszélyezteti az illegális migráns személy jogát vagy jogos érdekét. Passzív alanya pedig amiatt nem lehet, mert az elkövetési magatartás, a segítségnyújtás nem gyakorol rá negatív befolyást, sőt az illegális bevándorló érdekében követi el a bűncselekményt az elkövető. Más a helyzet azonban, ha a tettes az embercsempészésnek azt a minősített esetét valósítja meg, amikor az illegális határátlépésben történő segítségnyújtást a csempészett személy sanyargatásával követi el. Ebben az esetben az elkövető más bűncselekményt is elkövet, és ezáltal lesz a migráns személy az embercsempészés bűncselekményének a sértettje.15

Az államhatár

Az embercsempészés bűncselekményénél az elkövetés helye, ideje, módja, és az elkövetés eszköze nem szükségképpeni tényállási elem, némelyek a minősített esetek részeként vannak deklarálva. A tényállásban a hely és az idő nem jelenik meg, mint szükséges, a bűncselekmény valamely fordulatának megállapításához szükséges elem, azonban az elkövetés módja, eszköze igen. Ilyen elkövetési mód a sértett sanyargatásával történő embercsempészés, valamint a fegyveresen, felfegyverkezve történő elkövetés.

Az embercsempészés olyan értelemben nem eredmény-bűncselekmény, hogy a bűncselekménynek nem eredménye, hogy az illegális határátlépő át is lépje az államhatárt; ha az elkövető tudja azt, hogy az illegális migráns szállításával ahhoz nyújt segítséget, hogy az államhatárt illegálisan lépje át, de ez nem valósul meg, az ilyen elkövető vonatkozásában befejezett a bűncselekmény. A deliktum akkor is megvalósul és befejezett bűncselekményként büntetendő, ha a tiltott határátlépés szabálysértését megkísérlő személynek nyújt az elkövető segítséget. 16  Tekintettel arra, hogy az embercsempészés nem járulékos jellegű, nincs jelentősége annak, hogy az elkövetési magatartást követi-e tiltott határátlépés, és az sikeres volt-e vagy sem.17  Az államhatár jogellenes átlépéséhez segítségnyújtással befejezett embercsempészés esetén a kísérlettől önkéntes elállás fogalmilag kizárt.18

Az elkövetési helyet, úgy mint az összes többi nem szükségképpeni objektív tényállási elemet, azért nevezzük nem szükségképpeni tényállási elemnek, mert ahhoz, hogy a bűncselekmény megvalósuljon, nem kell a történeti tényállásnak feltétlenül tartalmaznia az elkövetés helyét.

Az embercsempészés tényállása tartalmaz helyet, az államhatárt mint (elkövetési) helyet, azonban nem szükségszerű és nem kizárólagos elkövetési hely az államhatár, hiszen az államhatár illegális átlépéséhez történő segítségnyújtás megvalósul az államhatártól bármilyen távolságra lévő helyen is akkor, ha a cél az államhatár átlépése. Az elkövetés helye az is, ahol az elkövető az illegális migránsoknak segítséget nyújt az illegális határátlépésben, azaz ahol beszállítja a migránsokat a gépjárműbe, ahol átadja a hamis, más nevére szóló úti okmányokat, ahol odaadja az elkövetéshez használt gépjárművet, ahol megveszi az autópálya-matricát, megtankolja a gépjárművet, ahol az utasítások fogadása céljából átadja a mobiltelefont. Amikor az elkövetési magatartás az illegális migránsok szállítása, akkor a beszállítás helye, mint az elkövetés helye, általában kietlen, fás, bokros, lakott területen kívüli területre esik. Az elkövetés ideje pedig a hajnali, éjszakai órákra tehető amiatt, hogy kisebb legyen a lebukás veszélye. Az elkövetés helyének a hatóságok illetékességének megállapításánál van jelentősége.

Különösen akkor áll fenn eldöntendő kérdésként, hogy hol van az elkövetés helye, ha bűnszervezetben történik az embercsempészés, ugyanis ott vizsgálni kell, hogy hol van a bűnszervezet központja. Amennyiben az embercsempészés szervezőjének, irányítójának személye megállapításra kerül, akkor az elkövetés helye az a hely lesz, ahonnan az elkövető szervezi és irányítja az embercsempészést, ez pedig értelemszerűen egybeeshet a bűnszervezet központjával. Ebben az esetben nem az a hely lesz az elkövetés helye, ahol az embercsempészek felveszik az illegális migránsokat, vagy ahol a közbenső vezető átadja az embercsempészéshez használt gépjárművet, mobiltelefont, vagy ahol megadja a szállításra vonatkozó információkat, hiszen ezek az elkövetési helyek az ország több, különböző területére eshetnek.

A magyar államhatárról a 2007. évi LXXXIX. törvény 1. §-a rendelkezik. Az embercsempészés tényállása azonban államhatárt tartalmaz. Ennek oka az, hogy a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 25. cikkének 1. pontja előírja: „A Szerződő Felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy megfelelő büntető intézkedéseket vezetnek be mindazokkal szemben, akik haszonszerzés céljából külföldieknek segítenek, vagy kísérletet tesznek az ilyen segítségre annak érdekében, hogy a Szerződő Félnek a külföldiek beléptetésére és tartózkodására vonatkozó törvényei megsértésével, ennek a területére külföldiek belépjenek, vagy ott tartózkodjanak.” Eszerint a 353. § alapján büntetendő az a magyar állampolgár, aki akár belföldön, akár külföldön más állam határának jogellenes átlépéséhez nyújt segítséget [Btk. 3. § (1) bekezdés]. Ugyanígy büntetendő az a nem magyar állampolgár, aki a Magyarország területén más állam államhatárának jogellenes átlépéséhez nyújt segítséget [Btk. 3. § (1) bekezdés].19

Az illegális határátlépő segítője

Az alanyi oldalt tekintve fontos hangsúlyozni, hogy a bűnösség megállapításához szándékosság szükséges, az elkövető segítséget akar nyújtani olyan személynek, aki az államhatárt jogellenesen kívánja átlépni. Vizsgálandó kérdés az, hogy a bűncselekmény megvalósításához elegendő-e az eshetőleges szándék, vagy kizárólag egyenes szándékot feltételez. A kiindulópont az illegális határátlépéshez történő segítségnyújtás tudata, nem pedig az illegális határátlépés. Amennyiben az elkövető belenyugszik abba, hogy az illegális migránsok majd az ő segítségével illegálisan át fogják lépni az államhatárt, akkor már megvalósítja az embercsempészést. Egyenes szándék a vagyoni haszonszerzés érdekében történő elkövetés és az üzletszerűen megvalósított embercsempészés megállapításához kell, hiszen mind a két esetben profitszerzés a cél, az első esetben alkalomszerű az elkövetés, míg a második eset megállapításához rendszeresség szükséges.

Megválaszolandó kérdés az is, hogy megvalósítja-e az embercsempészést az a személy, aki emberbaráti szándékból vagy éppen hivatásos taxisofőrként viszi el Magyarországon belül egyik városból a másikba az út szélén stoppoló olyan személyeket, akik jogellenesen lépték át az államhatárt és így szeretnének tovább utazni. A kérdés azért fontos, mert a bűncselekmény fogalmi eleme túlmutat a tényállásszerűségen, a tényállásszerűség ugyanis indiciuma, gyanújele a tőle elkülönülő jogellenességnek, ami tényállásszerű, az rendszerint jogellenes, de hogy az adott esetben is az-e, az csak a következő fogalmi elem, a jogellenesség szintjén dől el.20  2015. évben a busz- és vasútpályaudvarokon tömegével találkozhattunk a továbbutazásra várakozó migráns személyekkel, voltak közöttük, akik az illegális határátlépést látták a legcélravezetőbb megoldásnak. Taxisok szállították őket a menekülttáborokból az állomásokra, de találkozhattunk velük úgyis, ahogyan tömegével az úttesteken vonultak. Amikor az ilyen eseteket nézzük, a kérdés a társadalomra veszélyesség górcsövén keresztül is felértékelődik. Eléri-e a társadalomra veszélyesség szintjét migrációs válság idején hivatásos taxisként, emberbaráti érdekből, haszon nélkül segíteni az illegális bevándorlókat Magyarországról továbbjutni Nyugat-Európa felé? Viski László Szándékosság és társadalomra veszélyesség című munkájában foglalkozott a lélektani szándék és a büntetőjogi szándékosság kérdésével. Azt vizsgálta, hogy a büntetőjog hasznosíthatja-e a maga rendszere szempontjából a lélektan szándékfogalmát, e pszichológiai fogalom segítséget nyújt-e a büntetőjog számára a súlyosabb büntetőjogi felelősséget eredményező bűnösségi alakzat tartalmának meghatározásához. Viski arra a megállapításra jutott, hogy nem nyújtja ezt a segítséget, mert nem is nyújthatja, hiszen a szándék vagy a szándékos elkövetés fogalmával a törvényhozó nem elsősorban egy pszichikai adottságot és nem azt kívánta rögzíteni, „ami a valóságban szándék”. Tisztán és kizárólag jogi fogalmat kívánt alkotni, olyan fogalmat, amely anélkül, hogy etikai vagy pszichológiai tantételeket akarna felállítani, kizárólag azzal a jelentéssel bír, hogy általa a törvényhozó egy meghatározott jogkövetkezmény alkalmazásának feltételeit jelezhesse. Erre pedig a lélektan szándék-fogalma nem alkalmas21 , „[j]ogászok számára csak gonosz szándék és bűnös gondatlanság létezik”22 . Viski László és Karl Engisch szavai még most is megállják a helyüket. Ezekben az esetekben ugyanis a tényállásszerűség megállapítható, ahhoz azonban, hogy jogellenességről beszéljünk, szükséges vizsgálni az elkövető tudattartalmát, a szándékosságot, tudta-e az elkövető, hogy a szállított személyek majd jogellenesen fognak továbbutazni Nyugat-Európa felé, ha tudta, akkor cselekménye jogellenes. Az elkövető tudattartalmára pedig az elkövetés körülményeiből lehet következtetni, így a migráns személyek ruházatából, ápoltságából, abból, hogy mikor, hol vette fel őket az elkövető, hova, milyen gépjárművel szállította őket. Tette ebben az esetben jogellenes lesz és egyszersmind társadalomra veszélyes is, hiszen cselekménye sérti Magyarország Alaptörvény szerinti állami rendjét.

Az embercsempészés szervezettsége

A minősített esetek közül a gyakorlatban felmerülő kérdések miatt csupán a bűnszövetségben történő elkövetés, ami kiemelést igényel, mégpedig a bűnszervezetben történő elkövetés büntetendősége miatt. A bűnszövetség az embercsempészés minősített esete, a 2015. szeptember 15. napján történt Btk.-módosítással pedig már az embercsempészés alapesete is elkövethető bűnszervezetben, tekintve hogy ezt megelőzően az embercsempészés alapesete három évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntetendő.

A bűnszövetség fogalmának megalkotása az 1950-es évekre tehető. Ebben az időben a hatályos büntetőjog azonban a „rabló- vagy tolvajszövetségen” kívül nem tartalmazott a bűnszervezetekre, bűnbandákra vagy ezekhez hasonló jellegű bűnöző csoportokra vonatkozó rendelkezést.23  Emiatt mindez néhány évtized múlva már kevésnek bizonyult a szervezett bűnözés veszélyesebb formái elleni hatékony fellépésre, és a szervezett bűnözés elleni további szigorúbb fellépésben a gyakorlat megelőzte a jogalkotást. Az azóta hatályon kívül helyezett, a Legfelsőbb Bíróság 1995. februári 154. számú Büntető Kollégiumi Állásfoglalásának 2001. szeptember 9. napján hatályos szövegezése szerint „a társas bűnelkövetés sajátos formája a szervezett bűnözés. Megkülönböztető jegye a bűnözés céljára létrehozott jól tagolt és irányított konspiratív szervezet, amely a bűnözést folyamatosan üzleti vállalkozásként űzi, és gyakran monopolhelyzetet alakít ki bizonyos bűncselekmények elkövetésére. Jellemző lehet a bűncselekmények pontos megtervezése és végrehajtása, a részfeladatok munkamegosztásban való végrehajtása, a részfeladatokra specialisták alkalmazása, a tanúk, sértettek, érdekeltek megfélemlítése, az árulás megtorlása, az ellenfelekkel való leszámolás; gyakran rendelkeznek nemzetközi kapcsolatokkal. E bűnelkövetési mód kiemelkedő veszélyessége miatt nyomatékos súlyosító körülmény, ha az ügyben a szervezett bűnözés ismérveit lehet megállapítani, és az elkövető ennek részeként hajtotta végre a bűncselekményét”24 . A 154. számú Büntető Kollégiumi Állásfoglalás helyébe lépő 56/2007. BK vélemény már nem ilyen részletesen tartalmazza súlyosító körülményként a csoportos elkövetést, hiszen bűnszövetség vagy bűnszervezet megállapításánál ez a kétszeres értékelés tilalmába ütközne.

A bűnszervezet fogalma először 1997-ben került be az akkor hatályos 1978. évi IV. büntető törvénykönyvbe. A döntés jogpolitikai célja világos volt. A bűnözés mind kiterjedtebbé és veszélyesebbé válásával egyre sürgetőbb igény fogalmazódott meg elsősorban a gyakorló bűnüldözők részéről, hogy az eddigi súlyosabb fenyegetést jelentő, de számos területen már nem kielégítő hatékonyságú felelősségre vonást eredményező társas elkövetési alakzatokon kívül lehetőség nyíljon a szervezett bűnözés kidolgozottabb, veszélyesebb formái elleni eredményes fellépésre is. A ma is hatályos szabályozást 2001-ben alkották meg.25

A bűnszövetség és a bűnszervezet fogalma nem az egyes bűncselekmények tényállási elemei között található meg, hanem az értelmező rendelkezések között. A Btk. 459. § (1) bekezdés 1. pontja szerint bűnszervezet a három vagy több személyből álló, hosszabb időre szervezett, összehangoltan működő csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetése. A Btk. 459. § (1) bekezdés 2. pontja szerint bűnszövetség akkor létesül, ha két vagy több személy bűncselekményeket szervezetten követ el, vagy ebben megállapodik, és legalább egy bűncselekmény elkövetését megkísérlik, de nem jön létre bűnszervezet.26

Az illegális migráció és az embercsempészet sokak szerint a megszorító migrációs politika nem szándékolt melléktermékeinek tekinthető. Az embercsempészettel foglalkozó bűnszervezetek létezése, létrejötte ugyanakkor nem ad hoc jelenség, hanem egy hosszabb, dinamikus folyamat eredménye.27

Az embercsempészés bűncselekményét általában szervezetten, azon belül is bűnszervezet tagjaként követi el az elkövető, hiszen ahhoz, hogy a migránsok illegálisan eljussanak a célországba, több ország határát kell átlépniük, így ennek embercsempészek segítségével való megvalósítására egy összehangoltan, minden részletre kiterjedő, jól megszervezett nemzetközi bűnszervezet keretében van reális lehetőség. A bűnszervezetben elkövetett embercsempészés bűncselekményét azonban az általában bűnszervezetben elkövetett bűncselekmények közül nem minden esetben lehet bizonyítani, tekintettel például arra, hogy az illegális migránsokat szállító, tetten ért csempész nem tesz terhelő vallomást megbízójára, vagy a bűnszervezet tagjait nem sikerül beazonosítani azért, mert még az elkövető sem találkozott velük, és más rájuk vonatkozó, terhelő adatot sem sikerül a felderítés során beszerezni.

Összegzés

Az embercsempészés tényállásának elemzésével összességében arra a megállapításra juthatunk, hogy egyrészt a segítségnyújtás mint elkövetési magatartás rendkívül tágan értelmezendő, a szállításon keresztül a technikai feltételek biztosításán át egészen az illegális államhatár átlépéshez adott útvonalra vonatkozó tanácsadásig segítségnyújtásnak tekinthető az elkövető magatartása. Másrészt az elkövetés helye is változatos, ugyanis az embercsempészés megvalósítható akár egy helyiségben ülve, az illegális migránsokat szállító gépjárművezető telefonon történő koordinálásával is.

2015. szeptember 15. napját megelőzően az embercsempészés alapesete három évig terjedő szabadságvesztéssel volt büntethető, következésképpen amennyiben az elkövető szervezetten követte el a bűncselekményt, a bűnszervezeti minősítést nem lehetett megállapítani, csupán a bűnszövetségben történő elkövetést. A bűncselekmény jellegéből fakadóan az elkövetést nagyfokú szervezettség jellemzi, és két embernél több személy által alkotta csoportban realizálódik, ennek okán a 2015. szeptember 15. napján bevezetett szigorúbb tételkeretek miatt a bűnszövetség mint minősítő körülmény kiüresedni látszik.

A gyakorlatban a problémát nem a törvényi tényállás megállapítása okozza, hanem az, hogy a bírói gyakorlat az embercsempészés bűncselekményének egységes elhatározással, rövid időn belül történő többszöri elkövetését folytatólagosan elkövetettként minősíti, tekintet nélkül arra, hogy az embercsempészés bűncselekményénél hiányzik a folytatólagosság egyik fogalmi eleme, az ugyanazon sértett sérelmére történő elkövetés kritériuma.28  Anomáliát az elkövetés folytatólagossá minősítésével a külföldi jogerős ítéletek miatt fennálló res iudicata okoz, ezt a problémát kifejteni azonban egy külön cikkben célszerű.

Szemelvények a távoltartás jogintézményéről


Szerző(k): Csapucha Bernadett

A büntetőeljárás eredményes lefolytatása számos esetben egyszerűen elképzelhetetlen kényszerintézkedések alkalmazása nélkül. Ezen kényszerintézkedések alapjaiban véve különféle állampolgári jogokat sértenek, mint például – meglehetősen gyakran – a személyi szabadsághoz való jogot. Utóbbi az egyik legalapvetőbb emberi jognak minősül, amelynek megsértése a büntetőeljárásban igen gyakori, de mindez természetesen soha sem lehet öncél, az csupán az eljárás eredményes lefolytatását szolgálhatja. A nemzetközi standardokhoz igazodva hazánk Alaptörvénye és a hatályos Be.1  is biztosítja a személyi szabadság védelmét. Noha az arányosság elve alapján elméletileg csak akkor kerülhet sor letartóztatásra, ha az elkerülhetetlenül szükséges, megfelelő helyettesítő intézmények nélkül a bíróságok igen nehéz helyzetben lennének, ha a személyi szabadság tartós korlátozása ugyan nem bizonyulna indokoltnak, de adott esetben mégis bizonytalan lenne, hogy a terhelt egyáltalán megjelenik-e adott eljárási cselekménynél. Szintén ugyanez a helyzet tapasztalható abban az esetben is, ha a letartóztatás más célját kiváltó kényszerintézkedés bevetése lenne indokolt, például a bűnismétlés veszélyére való tekintettel.2

A fentiekben említett dilemmák feloldása érdekében alapvetően van lehetőség a letartóztatást helyettesítő intézményeknek az alkalmazására, amelyek úgyszintén a letartóztatás céljait szolgálják, de mindezt a személyi szabadság kisebb mértékű korlátozásával. Ilyen jogintézménynek tekinthető a távoltartás is mint kényszerintézkedés, amely a terhelt szabad mozgáshoz és tartózkodási helyének szabad megválasztásához való jogát korlátozó – a bíróság által – az eljárás jogerős befejezése előtt elrendelhető kényszerintézkedés.3

A távoltartás jogintézményéhez vezető út, valamint az ehhez kapcsolódó rendelkezések a hatályos büntetőeljárási jogi törvényünk tükrében

Ezen kényszerintézkedés szabályozásának a közvetlen előzménye a 45/2003. (IV. 16.) OGY határozat4  volt, amelynek alapján megalkotásra került a családon belüli erőszakkal szembeni hatékony védelmet és fellépést biztosítani kívánó nemzeti stratégia. Ennek egyik következménye lett a távoltartás jogintézményének bevezetése. Külön hangsúlyozandó, hogy ekkortájt a család védelmét szem előtt tartó különböző érdekvédelmi szervezetek meglehetősen csalódottak voltak, ugyanis azok sokkal többet reméltek a változásoktól. A jogalkotó ugyanis úgy gondolta, hogy a Büntető Törvénykönyvben5  lévő 26 tényállás már bőven elegendő a jövőre nézve is a családon belül elkövetett deliktumoknak a kezelésére. Bár külön Btk.-beli tényállás ekkor még nem született, ugyanakkor eljárásjogi aspektusból mégis változás következett be, ugyanis a sértett védelme érdekében korlátozó rendelkezést vezettek be abból a célból, hogy ne a bántalmazott családtagnak kelljen elhagynia a közös otthont, hanem az elkövetőnek. A terhelti jogokra való figyelemmel ezen intézkedésnek az elrendelését bírói kompetenciába sorolta a jogalkotó.6

Belovics Ervin is rámutatott arra, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (korábbi Be.) koncepciójában kiemelésre kerülő hét cél között is fellelhető volt a sértetti igényérvényesítés, valamint az eljárási jogok szélesítésre irányuló jogalkotói akarat.7  Ennek ellenére az 1998-as Be. megalkotásakor még nem képezte szabályozás tárgyát adott jogintézmény, hiszen azt csak a 2006. évi LI. törvény 59. §-a iktatta be. Az eredeti szabályok alapján annak időtartama 10-30 napig terjedhetett, amely elképzeléssel mára már szakított a jogalkotó, ugyanis a 2009. évi LXXII. törvénnyel a maximális időtartam 60 napra emelkedett.8

A szóban forgó kényszerintézkedés szakmai megítélése számos vita tárgyát képezte már annak bevezetésekor is, figyelemmel arra, hogy jó páran meglehetősen kritikusan fogadták annak kényszerintézkedésként történő szabályozását az akkor hatályban lévő Be.-ben. A büntetőeljárási jogi értelemben vett távoltartás ugyanis az eljárásnak egy viszonylag késői szakaszában rendelhető el, amikor már van megalapozott gyanú, s az közlésre is került. Amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy ha azt letartóztatás-helyettesítő jogintézményként fogjuk fel, akkor annak elrendelésekor fenn kell hogy álljanak a letartóztatás feltételei is. Az elmúlt években felvetődött, hogy a szóban forgó jogintézmény voltaképpen nem is illeszkedik a büntetőeljárás garanciákkal telitűzdelt rendszerébe, így annak jelenlétét pusztán a társadalmi nyomásgyakorlással lehet magyarázni, s nem szakmai okokkal.9

A jelenleg hatályos Be., vagyis a 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) XLVI. fejezete foglalkozik a távoltartással, a bűnügyi felügyelet mellett. Utóbbi is a letartóztatás reális és valóságos alternatívájaként jelenik meg az új eljárási törvényben, amely „gyűjtőfogalomként” magában foglalja a régi Be. szerinti házi őrizetet, a lakhelyelhagyási tilalmat, valamint a bűnügyi eltiltást és jelentkezési kötelezettséget. A távoltartást illetően alapvetően az osztrák mintából szándékozott kiindulni a jogalkotó, ez utóbbi pedig az amerikai Duluth-modellt vette kiindulási pontnak. Elképzelhető ugyan, hogy az eredeti koncepció ezekből kívánt volna táplálkozni, ugyanakkor a gyakorlat nem ezt tükrözi. Az Amerikai Egyesült Államokban, illetve Ausztriában ugyanis először a rendőrség (nyomozó hatóság) feladata, hogy kitiltsa az elkövetőt a sértett közvetlen környezetéből. A nyomozó hatóság abban az esetben, amikor konkrét sérülés is bekövetkezik, az előzetes letartóztatás kondícióinak fennállta nélkül is őrizetbe veheti az elkövetőt ezen államokban. Ezt követően pedig a sértett bírósághoz is fordulhat, s kérheti, hogy az tiltsa el a terheltet a zaklatástól. A bíróság ebben az esetben megtilthatja a terheltnek, hogy közvetett vagy közvetlen módon a sértettel érintkezzen, ezáltal végső soron sem személyesen, sem telefonon nem zavarhatja őt. Ebben a szituációban nem lehet a hatóságnak a bántalmazót magára hagynia, hanem különféle terápiás programok segítségével kell szorgalmaznia a felek közötti konfliktus feloldását.10

A magyar szabályozás már a kezdetektől fogva bírói kompetenciát ír elő a távoltartás elrendelését illetően, amely elképzelésen a hatályos eljárásjogi törvényünk sem kívánt változtatni. Megjegyzendő, hogy a személyi szabadságot érintő, bírói engedélyes kényszerintézkedések közül a Be. a távoltartással összefüggő szabályokat elsőként definiálja. A távoltartás nem eredményezi a terhelt személyi szabadságának az elvonását, azonban korlátozza az érintett mozgásszabadságát, valamint a tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogát. A törvény szövegéből egyértelműen következik, hogy adott jogintézmény egyszerre jelent területi és személyi korlátozást.11  A távoltartást csak és kizárólag a bíróság rendelheti el, indokolt, nem ügydöntő végzése keretein belül. Alapjaiban véve akkor alkalmazható, ha fennáll a bizonyítás meghiúsításának, megnehezítésének, illetve a bűnismétlésnek a veszélye. Ezen tényezők bekövetkeztének a megakadályozása érdekében kerül sor tehát a távoltartás elrendelésére a büntetőeljárás során, de csak és kizárólag akkor, ha az eljárás alapját szabadságvesztéssel sújtandó deliktum képzi. A szóban forgó kényszerintézkedés alkalmazásakor szűkítésre kerül a terhelt kapcsolattartáshoz való joga, amelynek következtében a terhelt meghatározott személlyel közvetve vagy közvetlenül nem léphet kapcsolatba, illetve ettől a személytől távol kell tartania magát a továbbiakban. A „meghatározott személy” alatt elsődlegesen a sértettet kell érteni, kiváltképp akkor, ha a távoltartás elrendelésére a bűnismétlés veszélyének megakadályozása miatt került sor, hiszen ezen célból csak akkor alkalmazható, ha a bűnismétlés veszélye a sértett vonatkozásában állapítható meg. A sértetten kívül azonban más személlyel összefüggésben is elrendelhető az érintett kényszerintézkedés, mégpedig akkor, ha az rá való tekintettel a bizonyítás megnehezítésének vagy éppen meghiúsításának megakadályozása végett válik indokolttá. A közvetlen kapcsolattartás tilalma alatt a személyes találkozást kell érteni, míg a közvetett kapcsolatlétesítés megtiltása a különféle kommunikációs lehetőségekre terjed ki, úgymint például telefonálás, számítógépen keresztül történő kontaktusba lépés stb.12  A bíróság továbbá felszólíthatja a terheltet arra, hogy a meghatározott lakást hagyja el, onnan maradjon távol. Mindemellett a távoltartással érintett személy tényleges tartózkodási helyétől, munkahelyétől, az e személy által látogatott intézményektől, vagy egyéb helyektől, különösen a nevelés, oktatás, gyógykezelés céljából egészségügyi intézménytől, vallás gyakorlása során látogatott épülettől való távoltartásra is fel lehet szólítani a terheltet.13  Hangsúlyozni szükséges, hogy az adott kényszerintézkedés elrendelése nem jelentheti azon terhelti jogoknak a korlátozását, amelyeket a távoltartás elrendelésekor hozott magatartási szabályok érintenek.14  Ebből következik, hogy például a bántalmazott vagy zaklatott személy munkahelyétől való távoltartásra kötelezést csak úgy lehet előírni, hogy az ne fossza meg a terheltet a munkahelyétől, s ne váljon lehetetlenné a munkához való jogának a gyakorlása. Így, ha a terhelt és az a személy, akinek az érdekében a távoltartást elrendelték, egy helyen dolgozik, akkor úgy kell alkalmazni az adott kényszerintézkedést, hogy az ne járhasson a terhelt munkaviszonyának a megszűnésével, ugyanakkor a távoltartás céljai mégis érvényre tudjanak jutni. Ebben az esetben csak adott irodahelység vonatkozásában lehet a tiltást alkalmazni, s nem az egész munkahelyre, létesítményre nézve.15  Egyebekben pedig a távoltartás elrendelése esetén a határozatot kézbesíteni kell a terheltnek – ha az eljárásban védő vesz részt, a védőnek –, valamint az indítvány előterjesztőjének, a távoltartással érintett személynek, s amennyiben a távoltartás elrendelését a sértett indítványozta, az ügyészségnek. A távoltartás megszűnéséről vagy megszüntetéséről ugyancsak tájékoztatni kell a távoltartással érintett személyt is.16

Megjegyezném, hogy a hatályos büntetőeljárási törvény rendelkezik még a távoltartás magatartási szabályainak megtartását biztosító intézkedésekről és megszegésük következményeiről, a szóban forgó jogintézmény tartamáról, annak részleges feloldásáról, módosításáról. Természetesen e kényszerintézkedés végrehajtását illető részletszabályok taglalása sem maradhatott el, amelyek nemcsak a Be.-ben jelennek meg, hanem az ennek kapcsán létrejött IM rendeletben17  is részletezésre kerülnek. Mindezek ismertetése helyett a következőkben azonban egyrészt a megelőző távoltartásra és az ideiglenes megelőző távoltartásra kívánok fókuszálni, másrészt pedig ezen két intézményhez – kiegészítve azt a büntetőeljárási jogi értelemben vett távoltartással – kapcsolódó, elsősorban a polgári joggal, valamint a családi joggal összefüggő anomáliákat fogom feltárni.

Néhány gondolat a megelőző, illetve az ideiglenes megelőző távoltartásról

A családon belüli erőszak megelőzésének elősegítése céljából, valamint a távoltartás hatékonyabbá tétele érdekében hozta létre a jogalkotó a jelenleg is hatályban lévő 2009. évi LXXII. törvényt (a továbbiakban: Hketv.) a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról.18  Ezen törvény indokolása egyértelműen rögzítette, hogy a büntetőeljárás során elrendelhető távoltartás nem felelt meg a gyakorlatban a hozzá fűzött elvárásoknak. A szóban forgó törvény célja voltaképpen prevenciós jelleget ölt, tekintettel arra, hogy elsődlegesen a család intézményét kívánja védeni az erőszakos magatartásoktól a hozzátartozók közötti viszony vonatkozásában, még mielőtt mindez helyrehozhatatlan következményekkel – deliktum megvalósulásával – járna.19

Külön hangsúlyozandó, hogy a törvény nem taglalja azon magatartásokat, amelyek e körbe tartoznának, így azoknak a megítélése és minősítése végső soron az ügyben eljáró rendőr vagy bíró kezében van. Magáról a megelőző távoltartásról a bántalmazott életvitelszerű tartózkodási helye szerinti helyi bíróság dönt, mégpedig nemperes eljárás keretein beül. Az eljárás hivatalból indul a rendőrség kezdeményezésére, illetve a bántalmazott vagy közeli hozzátartozója kérelmére. A megelőző távoltartás maximum 60 napra rendelhető el, s hatálya alatt a bántalmazó köteles magát távol tartani a bántalmazott személytől, továbbá annak életvitelszerű tartózkodásra szolgáló ingatlanától vagy egyéb, a bíróság által előírt szokásos tartózkodási helyétől (pl. munkahely). Egyébként a határozatban megjelölt esetleges más személytől is köteles magát az elkövető távol tartani, továbbá arra is ügyelni kell, hogy lehetőleg közte, illetve a bántalmazott között semmilyen közvetlen vagy közvetett érintkezés ne menjen végbe a szóban forgó időtartam alatt. A megelőző távoltartás alapjaiban véve közigazgatási eljárásban zajlik, ugyanakkor a hozzátartozó fogalmának definiálásához a Ptk.-t kell segítségül hívni. Megjegyzendő, hogy a – korábbiakban taglalt – büntetőeljárási jogi értelemben vett távoltartás büntetőeljáráshoz kötött, amelynek során nem képezi vizsgálat tárgyát a sértett és az elkövető közötti viszony.20

Figyelemmel kell lenni arra is, hogy a jogalkotó által elérni kívánt gyorsaság ez esetben nagy szerepet kap az eljáró valamennyi hatóság részéről, vagyis a fennálló helyzet végső soron azonnali intézkedést igényel, megóvva ezzel remélhetőleg a sértett jogait és érdekeit. A gyorsaság előtérbe helyezéséből adódóan a valószínűsíthető bekövetkezett esemény teljes bizonyítására rendkívül szűk lehetőség adódik, ugyanis az ügyek túlnyomó hányadában a bírónak a felek nyilatkozatai alapján kell meghoznia a döntését.21

A megelőző távoltartás során felmerülő ügyek két csoportba sorolandóak, amelyek közül az egyikbe azon esetek tartoznak, amikor mintegy előzményként az ügyben a rendőrség az ideiglenes megelőző távoltartás elrendeléséről határozott, míg a másik kategória alá azok, amikor maga a fél terjeszt elő kérelmet a bíróságon a megelőző távoltartás elrendelése céljából (kérelemre induló eljárás). Ugyanakkor megjegyzendő, hogy legnagyobb gyakorisággal a hivatalból történő kezdeményezés fordul elő, amelyek kapcsán a bíróságnak – figyelemmel a rendőrség által hozott határozat hatályának 72 órás időtartamára – ezen időintervallumon belül kell meghoznia döntését a megelőző távoltartás elrendelésének szükségszerűségét illetően. Ebből is látszik, hogy a gyors jogalkalmazói intézkedés előírása a jogalkotó számára sokkal relevánsabb szempont volt, mint a teljes körben történő bizonyítottság megteremtése. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy vannak szép számmal azért olyan ügyek is, amelyeknél a tényállás egyértelmű, így eleve gyorsan hozható döntés.22

A 2009. évi LXXII. törvénnyel párhuzamosan elkészült a 37/2009. (OT 22.) ORFK utasítás is a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható ideiglenes megelőző távoltartás rendőrségi feladatainak a végrehajtásáról.23  Ennek 1. §-a fényében „hozzátartozók közötti erőszaknak minősül a bántalmazó által a bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot, az életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot, továbbá a testi és lelki egészséget súlyosan és közvetlenül veszélyeztető tevékenység vagy mulasztás”.

A megelőző távoltartás mintegy „előszobájának” tekinthető tehát – a rendőrség kompetenciájába tartozó – ideiglenes megelőző távoltartás elrendelésének a lehetősége. Erre úgyszintén a közigazgatási hatósági eljárás szabályai vonatkoznak, lényege pedig, hogy a súlyosabb bántalmazás bekövetkezésének megelőzése érdekében a rendőr a helyszínen azonnal intézkedhet a bántalmazó eltávolítását illetően, valamint maximum 72 órára elrendelheti a távoltartását. Mindez hivatalból vagy bejelentés alapján rendelhető el. Ezen jogintézmény kapcsán a részletszabályokat az 52/2009. (IX. 30.) IRM rendelet tartalmazza, amely egyebekben segítségként is szolgál a helyszínre kiérkező rendőröknek, egészen pontosan az ott tapasztalható körülményekből való helyes konzekvenciák levonásában, s az ezekkel összhangban álló intézkedések alkalmazásában, a családon belüli erőszak kezelése, illetőleg annak megelőzése céljából.24

A távoltartás alkalmazásának gyakorlati nehézségei

A szóban forgó kényszerintézkedés, valamint a megelőző, illetve az ideiglenes megelőző távoltartás kapcsán felmerülő nehézségek, orvosolandó problémák általánosságban véve a polgári joghoz, továbbá a családi joghoz kötődnek. Ebből adódóan a következőkben ezen aspektusokra kívánom elsődlegesen a fókuszt helyezni.

A távoltartást elrendelő határozat érintheti a tulajdoni viszonyokat, ugyanis az ingatlan tulajdonosára nézve is érvényben vannak a szóban forgó kényszerintézkedés szabályai, vagyis azok felülírják a tulajdonhoz való részjogosítványokat, így például a használat jogát. A tulajdonjog abszolút szerkezete ellenére tehát korlátozható jog. Nemcsak a közérdekből történő korlátozás, hanem egyenesen a tulajdontól való megfosztás is indokolttá válhat az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyve alapján, természetesen a törvényben lefektetett feltételek fennállása esetén. Minderre azonban csak bírósági döntés alapján kerülhet sor. A tulajdonjog az Alaptörvényben szereplő jog, de ennek tiszteletben tartása nem kizárólag az állam feladata, hanem azt mindenkinek be kell tartania. Bár ennek védelme s egyben biztosítása sem kizárólagos állami feladat, ez azonban nem zárja ki a magánjoghoz tartozó igényérvényesítési lehetőségeket, de egyes irodalmi álláspontok fényében ma már nem lehet beszélni olyan magas fokú védelmi szintről az állam részéről, mint az Alaptörvényt megelőző időszakban. Ezen lazításnak bár az ideiglenes megelőző, illetve a megelőző távoltartás ellenállt, ugyanakkor a távoltartás vonatkozásában már nincs lehetőség a tulajdoni viszonyoknak, valamint az ehhez köthető jogcímeknek a vizsgálatára, ugyanis azt a büntetőeljárásban ezekre való különösebb tekintet nélkül rendeli el a bíróság.25

Az ideiglenes megelőző távoltartás és a megelőző távoltartás hatálya alatt álló személy vonatkozásában elmondható, hogy ezen személy köteles a bántalmazott életvitelszerű tartózkodására szolgáló ingatlanától magát távol tartani. Amennyiben viszont a bántalmazott az életvitelszerű tartózkodásra szolgáló ingatlant – a használat jogcímétől függetlenül – a bántalmazóval közösen használja, a bántalmazó csak akkor lesz köteles távol maradnia a szóban forgó ingatlantól, ha a bántalmazott az ingatlan használatára a szívességi lakáshasználaton kívül egyéb jogcím alapján is jogosult, vagy pedig a bántalmazóval közös gyermeket nevel.26  Tehát azon tény, hogy ők élettársként élnek együtt, még nem tekinthető elegendőnek az ideiglenes megelőző vagy a megelőző távoltartás elrendeléséhez, ha az életvitelszerű tartózkodásra szolgáló lakás a bántalmazó tulajdona, és ott a bántalmazott mint szívességi lakáshasználó él.

Mindez kompenzációként fogható fel. Ez végső soron a tulajdonjog fokozottabb védelmét mozdítja elő azáltal, hogy a bíróság nem kényszerintézkedésként, hanem egy egyszerűbb nem peres eljárásban rendeli el azt, vagy adott esetben a rendőrség foganatosítja mindezt az intézkedés helyszínén.27

A tulajdoni jogosultságok mellett a lakáshasználathoz való jog is korlátozás alá esik, mégpedig akkor, ha a terhelt a bíróság által közölt határozatban megjelölt lakásnak vagy az életvitelszerű tartózkodásra szolgáló ingatlannak a tulajdonosa. E jog korlátozását önmagában véve egyik törvény sem említi, ugyanakkor az könnyedén levezethető. A Csjt.28  a lakáshasználathoz kapcsolódó jogosultságokat csak házastársak között rendezi, s az különös relevanciával bír pl. a házasság felbontása esetén. Amennyiben a felek nem jutottak megállapodásra e kérdésben, vagy megállapodásra jutottak ugyan, de az a kiskorú gyermek érdekével ellentétes döntésnek minősül, akkor végső soron a bíróság határoz a lakáshasználat kérdésköréről. Joggal merül fel a kérdés, hogy az élettársak vonatkozásában hogyan is alakul a szabályozás? A Csjt. ezzel összefüggésben nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely irányadó lehetne a kapcsolat fennállta alatt, vagy pedig annak megszűntét követően. A korábbi bírói gyakorlat alapján az élettárs szívességi lakáshasználónak minősült, így őt bármikor fel lehetett szólítani az adott lakás elhagyására. Napjainkban azonban az élettárs jogcíme már nem szívességi lakáshasználaton alapul, hanem magán az élettársi kapcsolat puszta tényén.29  Ebből adódóan kérdésként merülhet fel, hogy az élettársi kapcsolat puszta ténye tekinthető-e – a már korábbiakban említett – „egyéb jogcímnek”? Tóth Andrea Noémi meglátása szerint nem lehet beszélni egyéb jogcímről ebben az esetben, tekintettel arra, hogy a törvény szövege nem tartalmaz konkrét, erre utaló rendelkezést. Ezzel a jogalkotó voltaképpen egy olyan személyi kört rekeszt ki az ideiglenes megelőző távoltartásnak, valamint a megelőző távoltartásnak az alkalmazási köréből, akikre a törvény személyi hatálya bár kiterjed, ugyanakkor egyéb jogcím hiányában mégsem alkalmazható adott jogintézmény.30  Az új Ptk. kapcsán sem lehet egyébként jogcímrendezésről beszélni, azonban az feljogosítja az élettársat a másik élettárs kizárólag jogcíme alapján a lakott lakás használatára.31  Ebben az esetben azonban arról van szó, hogy a bíróság az élettársi viszony megszűnését követően feljogosíthatja a volt élettársat a másik élettárs kizárólagos jogcíme alapján közösen használt lakás jövőre nézve történő használatára, feltéve hogy az életközösség legalább egy évig fennállt, s a kapcsolatból gyermek született, aki az elrendelés időpontjában még kiskorú, és akinek az érdekében mindez indokoltnak tűnik. Megjegyzendő továbbá, hogy a büntető kényszerintézkedésként elrendelt távoltartásnál irreleváns a használat jogcíme, vagyis annak elrendelésére a használat jogcímétől függetlenül sor kerülhet.32

A szülői felügyeleti jogról, valamint a kiskorú gyermekkel való kapcsolattartás jogának a szüneteléséről szóló rendelkezést sem mellőzheti az ideiglenes megelőző távoltartást elrendelő határozat. Az új Ptk. kiterjeszti valamennyi távoltartással összefüggésben lévő határozatra a szülői felügyeleti jognak a szünetelését.33  Ugyanakkor ezen a ponton fontos hangsúlyozni, hogy mindez nem jelenti automatikusan a kapcsolattartás jogának a szünetelését. A Ptk. meglehetősen határozottan különíti el egymástól a kettőt azáltal, hogy kimondja, a különélő szülő jogosult, s egyben köteles is kapcsolatot tartani a kiskorú gyermekével, miközben lehetséges, hogy szülői felügyeleti jogát nem teljes körűen gyakorolhatja.34  Azonban a Ptk. leszögezi, hogy amennyiben a szülő a gyermek, vagy azzal közös háztartásban élő hozzátartozója sérelmére elkövetett cselekmény miatt elrendelt távoltartó határozat hatálya alatt áll, úgy a kapcsolattartáshoz való jognak mindenképp szünetelnie kell.35  Egyébként ez nem zárja ki a nem személyes úton történő érintkezést, értve ezalatt például a telefon útján történő kommunikációt. A büntetőeljárásban elrendelt távoltartás ugyanakkor a kapcsolattartás valamennyi formájára kiterjed, így ebben az esetben tilos közvetve vagy közvetlenül a határozatban megjelölt személyeket zaklatni vagy zavarni. A büntetőjogi kényszerintézkedésként elrendelt távoltartás vonatkozásában csak akkor szünetel a bántalmazó szülő kapcsolattartás joga, ha a szóban forgó bántalmazásnak a sértettje a kiskorú gyermek. Előfordulhat ugyanakkor olyan abszurd helyzet is, amikor a lakásban élő másik szülőtől köteles magát távol tartani a távoltartás hatálya alatt álló személy, míg a velük együtt lakó gyermekével kapcsolatba léphet. A Ptk. rendezi ezt az esetkört is, mégpedig úgy, hogy beemeli a „gyermek sérelmére történő elkövetés” mellé, a „a gyermeket gondozó, azzal együtt elő sérelmére” fordulatot.36

Következő kérdés a tartási kötelezettség kapcsán kialakult problémaforrás. E tekintetben a törvény kimondja, hogy az ideiglenes megelőző, illetve a megelőző távoltartást elrendelő határozat a bántalmazónak más jogszabály vagy szerződés alapján meglévő tartási, továbbá a bántalmazottal közösen használt ingatlannak a fenntartására vonatkozó fizetési kötelezettségét nem befolyásolja.37  Ugyanakkor a Be. nem tesz erre való utalást, de a kényszerintézkedés céljára való figyelemmel vélhetően a büntetőjogi kényszerintézkedésként elrendelt távoltartás sem szünetelteti a bántalmazó tartási és egyéb, szerződés alapján fennálló fizetési kötelezettségét.

A fentiekkel összefüggésben meglehetősen problematikus lehet, amikor tartási szerződés áll fenn a bántalmazó, valamint a bántalmazott között, figyelemmel a tartási szerződés bizalmi jellegére. Ugyanis utóbbi szempontból adódóan a szolgáltatás nyújtása, illetőleg igénylése személyhez kötött, vagyis az arra jogosult azt, ami neki jár, a szerződés értelmében csak maga igényelheti, s vele együtt a kötelezett is személyesen köteles teljesíteni. Mindebből következik, hogy a szerződő feleknek voltaképpen közvetlenül és személyesen kellene egymással érintkezniük, ami nyilvánvalóan ellentétes azzal a jogalkotói akarattal, amely a bántalmazással érintett helyzet kezelésére a távoltartás lehetőségét kívánja biztosítani. Ennek orvoslására, illetőleg arra az estre, amikor az eltartott a bántalmazó, nem lelhető fel semmilyen jogszabályi rendelkezés, megnehezítve ezzel a jogalkalmazók helyzetét.38

A távoltartás mindhárom „pillére” vonatkozásában problémát jelent, amikor annak bármely formáját – alaptalan kezdeményezés hatására – rendeli el az illetékes hatóság, bíróság. Szabálysértést követ el ebből adódóan az a személy, aki valótlan tények állításával a hozzátartozók között erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvényben meghatározott – szabálysértésnek vagy deliktumnak nem minősülő – hozzátartozók közötti erőszak miatti megelőző távoltartás elrendelését kezdeményezi, ha mindennek következményeként azt értelemszerűen el is rendelik. Nem minősül ugyanakkor szabálysértésnek vagy bűncselekménynek, ha az ideiglenes megelőző távoltartás vagy a büntetőeljárási jogi értelemben vett távoltartás mint kényszerintézkedés vonatkozásában fordul elő az előbbiekben említett szituáció. Mindemellett az sem eredményez felelősségre vonást, amikor a kérelmező vagy éppenséggel a sértett rosszhiszeműen nyújtotta be a távoltartás elrendelésére irányuló indítványát, de ezzel összefüggésben végül a bíróság vagy a rendőrség nem látja szükségesnek annak foganatosítását. Természetesen igen szép számmal előfordulnak olyan helyzetek, amikor a bántalmazott alaptalanul nyújtja be távoltartásra irányuló kérelmét, mindezt azért, hogy valamilyen úton-módon meg tudja leckéztetni a bántalmazónak feltüntetett személyt. Elegendő csak a házassági bontóperekre gondolni, ahol az egyik fél helyzete előnyösebbé tétele érdekében folyamodik az iménti eszközhöz. A szankcionálás indokolt, kiváltképp ha mindez büntetőeljárás keretein belül történik. Nem elhanyagolandó az a tény sem, melynek alapján, ha minderre büntetőeljárás során kerül sor, vagyis amennyiben a bántalmazott vagy sértett a távoltartási kérelmének indokolásában a terheltet deliktum elkövetésével hamisan vádolja, vagy egyébként ellene bűncselekményre vonatkozó koholt bizonyítékot hoz a hatóság tudomására, mivel azzal értelemszerűen a hamis vád törvényi tényállását valósítja meg. Ha valamennyi távoltartás alaptalan kezdeményezése önálló szabálysértési, vagy büntetőjogi tényállássá válik, továbbá a jogerős bírói ítélet által bizonyosságot is nyer, úgy a jogszabálynak – Tóth Andrea Noémi meglátása szerint – módot kellene adnia a távoltartott személynek a kártalanítására is.39  A visszaélésszerű esetek miatt a bíróságok egyébként nehéz helyzetben vannak, mert egy ilyen jelleget öltő kérelmet is iktatni kell, valamint a tényállás minél pontosabb feltárásához elengedhetetlen lesz a feleknek a meghallgatása is. Ez perökonómiai szempontból is aggályosnak mondható, hiszen ezzel megannyi többletköltség hárul a bíróságokra, gyakorlatilag feleslegesen. Egyebekben pedig egy ilyen helyzet időpazarlásnak is minősül, tovább tetézve ezzel a problémát. Egyébként sokan kifejezetten érdeklődnek a bíróságokon aziránt, hogy voltaképpen melyik is az az eljárás, ahol nem kell sokat várni a bíróság döntésére, adott személynek az eltávolítása vonatkozásában. Ez a helyzet egyben az eljárási jogokkal való visszaélésnek is minősül, amely már önmagában véve is aggályos.40

Zárógondolatok

Ahogy látható volt, a távoltartás letartóztatást helyettesítő kényszerintézkedésnek minősül, amely a terheltnek a szabad mozgáshoz, illetve a tartózkodási helyének szabad megválasztásához való jogát korlátozza. A hatályos Be. a kényszerintézkedéseken belül külön fejezetben együtt szabályozza a távoltartást a bűnügyi felügyelettel. A részletszabályokat nemcsak a 2017. évi XC. törvény taglalja, hanem azokkal a 15/20187. (VI. 15.) IM rendelet is foglalkozik. Utóbbi a „büntetőjogi” távoltartás végrehajtásával összefüggő rendelkezéseket foglalja magába. A távoltartásnak – ahogy látható volt – büntetőeljárási jogon kívüli aspektusai is vannak, ugyanis megelőző távoltartásról, illetve ideiglenes megelőző távoltartásról is lehet még beszélni. Előbbiről a bíróság dönt nemperes eljárás keretein belül, míg utóbbi a rendőrség kompetenciájába tartozik. Két jogforrást kell itt mindenképp megemlíteni, nevezetesen a 2009. évi LXXII. törvényt, a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról (Hketv.), valamint a 37/2009. ORFK utasítást, a hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható ideiglenes megelőző távoltartás rendőrségi feladatainak a végrehajtásáról. Az ideiglenes megelőző távoltartás vonatkozásában relevanciával bír még az 52/2009. (IX. 30.) IRM rendelet, amely a jogintézmény részletszabályait tartalmazza. A távoltartás polgári jogi és családi jogi aspektusainak fókuszba helyezésénél megállapítható volt, hogy az azt elrendelő határozat érintheti a tulajdoni viszonyokat, tekintettel arra, hogy a lakás tulajdonosára nézve is vonatkozik az adott kényszerintézkedés, tehát azok végső soron felülírják a tulajdonhoz való részjogosítványokat. A távoltartás másik két formáját illetően azonban a bántalmazott részéről a közösen használt ingatlan esetében – a szívességi lakáshasználaton kívül, közös gyermek hiányában – egyéb jogcím megléte is szükséges ahhoz, hogy a bántalmazó eltávolíthatóvá váljon. A lakáshasználati jog is korlátozás alá esik a távoltartás említett két alakzata vonatkozásában, ugyanakkor a Be.-beli távoltartásnál mindez nem érvényesül, hiszen az nem foglalkozik a különféle jogcímekkel. A szülői felügyeleti jog kapcsán elmondható, hogy az új Ptk. kiterjeszti a távoltartás mindhárom formájára nézve annak szünetelését, amelyre a távoltartást elrendelő határozatban utalni is szükséges. Megállapításra került továbbá, hogy mindez nem eredményezi automatikusan a kapcsolattartáshoz való jog szünetelését. A tartási kötelezettséget pedig – ahogy látható volt – a távoltartást elrendelő határozat nem befolyásolja. A Be. ezzel összefüggésben bár nem tesz konkrét utalást, ugyanakkor figyelemmel a kényszerintézkedés céljaira, vélhetően ezt a helyzetet is az előbbiekhez hasonlóan kell értelmezni. Végezetül pedig elmondható, hogy a távoltartás vala-mennyi alakzatát illetően problémaként tarthatóak számon azok az ügyek, amelyeknél utóbb bebizonyosodott, hogy a távoltartás kezdeményezése alaptalan volt. A visszaélésszerű esetek egyébként megannyi többletköltséget vonnak maguk után, továbbá az ilyen ügyekkel való foglalkozás egyben időpazarlásnak is minősül.

Kiskorú veszélyeztetésének bűntette a bírósági határozatok kritikai tükrében – különös tekintettel a fizikailag bántalmazott gyermekekre III. rész


Szerző(k): Balogh Anna

Egység – halmazat – specialitás

Természetes egység

A kiskorú veszélyeztetésének bűntette annyi rendbeli bűncselekmény, ahány kiskorú testi, értelmi, erkölcsi vagy érzelmi fejlődését az elkövető veszélyeztette. [BH 1981. 174.] Ha az elkövetési magatartás folyamatos jellegű, a kötelességszegések számára és eltérő jellegére tekintettel is egyrendbeli bűncselekmény valósul meg és a folytatólagosság megállapítására nem kerülhet sor [BH 1997. 263.], a cselekmény természetes egység. Ezért ugyanazon gyermek sérelmére – különböző cselekményekkel – elkövetett kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt indult eljárásokat egyesíteni kell, ennek elmaradása esetén, ha az azonos időszakban elkövetett cselekmény miatt jogerősen elítélték az elkövetőt, a második eljárást – ha az együttes elbírálás esetén nem várható lényegesen súlyosabb büntetés – ítélt dolog miatt meg kell szüntetni. Ellenkező esetben perújítás indokolt.

A folyamatos cselekménysorból nem lehet kiragadni egy részcselekményt, ha a terhelt éveken keresztül ismétlődően, ittasan, agresszíven bántalmazza családját, őket otthonról rendszeresen elüldözi, úgy a tényállás része az utolsó cselekmény akkor is, ha akkor fizikai erőszakot nem alkalmaz, de ittasan hazaérkezve szidalmazza családtagjait, akik félve a következményektől otthonról elmenekülnek. [BH 2009. 2.]

Anyagi halmazat

Nem okoz különösebb problémát a heterogén anyagi halmazat megállapítása akkor sem, ha az elkövetett cselekmények részben a gyermek sérelmét, részben veszélyeztetését okozzák, tekintettel arra, hogy ezek a cselekmények időben elkülönülten jelentkeznek. Ezekben az ügyekben tipikusan hosszabb időn keresztül az elkövető veszélyeztető magatartást tanúsít, a gyermek gondozását elhanyagolja, rendszeresen testileg, lelkileg bántalmazza, „és akkor bekövetkezik egy nagy tragédia”. Az egyik vagy több gyermek sérelmére élet vagy testi épség elleni súlyos bűncselekményt követ el a fokozott felelősségű személy. Általában ez a súlyos cselekmény az, amire felfigyel a külvilág, ami elindítja az eljárást.

A terheltnek a kiskorú sérelmét eredményező magatartásai – melyekkel egyrészt a kiskorú testi, értelmi és erkölcsi fejlődését veszélyeztette, másrészt a kisgyermeket gondatlan magatartásával életveszélyes állapotba hozta – elkülönülten jelentkeztek, s ekként nem alaki, hanem anyagi halmazatban állnak. [BH 1983. 47.]

A bíróság életveszélyt okozó testi sértés bűntettének kísérletét állapította meg halmazatban kiskorú veszélyeztetésének bűntettével, amikor a terhelt hosszabb időn keresztül a gyermekeket bántalmazta, ütlegelte őket kézzel, korbáccsal, de beléjük is rugdosott. Egyik gyermeket fenyítésként a kutyaólba is bezárta. Ezt meghaladóan a gyermekek jelenlétében feleségét többször bántalmazta, sőt egy késsel a kezében megöléssel is fenyegette. Amikor felesége hosszabb időre kórházba került, a gyermekek ellátását is elhanyagolta. Egyik nap a terhelt ittas állapotban a hétéves kislányát egy kalapáccsal kis-közepes erővel fejbe ütötte, amitől a gyermek a koponyacsont külső lemezének törését szenvedte el. [BH 1988. 262.]

A terhelt a több mint öt hónapos együttélés során rendszerint veszélyeztetési szándékkal – a gyermekek testi, értelmi, erkölcsi veszélyeztetése iránt közömbösen – szegte meg a nevelési, felügyeleti, illetve gondozási kötelezettségét. E cselekményei az egységes eredmény függvényében – a sértettek számához igazodóan minősülnek – kétrendbeli kiskorú veszélyeztetésének bűntetteként. Ezen az időszakon belül azonban külön büntetőjogi értékelést igényelnek azok az esetek, amikor a terhelt már testi épség sértésére irányuló szándékkal, az esetleges sérülések bekövetkezése iránt legalábbis közömbösen szegte meg a gyermekek nevelésével, felügyeletével, illetve gondozásával kapcsolatos kötelezettségeit, illetőleg őket kifejezetten tettlegesen is bántalmazta. Figyelemmel a csecsemők életkorából adódó védekezésre képtelen állapotára, a kiskorú veszélyeztetésének bűntettével (valódi) anyagi halmazatban védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett könnyű testi sértés bűntette állapítható meg. [BH 2012. 58.]

Alaki halmazat

Az alaki halmazat esetében az elkövető egy cselekményével több bűncselekményt valósít meg. Az alaki halmazat megítélésében a gyakorlat nem egységes és nem következetes, azokban az esetekben különösen, ahol veszélyeztető és sértő eredményű bűncselekményeket kell elbírálni. A következetlenség okát abban látom, hogy a kiskorú veszélyeztetése bűntettének többirányú veszélyeztetettségét nem megfelelően értékeli a jogalkalmazó.

Tény, hogy azonos sértett vonatkozásában a veszélyeztető és a sértő eredményű bűncselekmények valódi alaki halmazatának megállapítása kizárt. Ott ugyanis, ahol a sértő szándék fennáll, a veszélyeztetési bűncselekmény már nem állapítható meg. [BH 2012. 58.] Ennek alapján helyesen járt el a bíróság, amikor a hathónapos kisbabát a földre – betonra – szándékosan ledobó terheltet védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett súlyos testi sértés bűntette miatt mondta ki bűnösnek, mivel az értelmileg és érzelmileg még fejletlen csecsemő érzelmi fejlődése nem került veszélybe a test bántalmazása folytán.1

Abban az esetben azonban, amikor a gyermek életkorából és személyiségállapotából fakadóan érzelmileg és erkölcsileg veszélyeztethető, a kiskorú veszélyeztetésének bűntette mint veszélyeztetési bűncselekmény megállapítandó a testi sértést okozó sértő bűncselekmény mellett, mivel a kiskorú veszélyeztetésének bűntette négyirányú veszélyeztetése időnként ugyan együtt jár, de külön-külön is tényállásszerű.

(A korábban már ismertetett) 1. számú jogeset

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B.28.049/2011. számú ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a terhelt egy alkalommal szíjjal bántalmazta gyermekét, akit nem indulatból, hanem kiszámított, kitervelt módon fenyített. Az elkövetés eszköze, a férfi nadrágszíj – akár csak a bőrszíjjal, akár csatos részével kapta is az ütéseket –, rendkívül fájdalmas és félelmetes dolog egy hatéves gyermek számára, a bántalmazás tehát kétséget kizáróan kiemelkedően súlyos. A kisfiú nemcsak testi fájdalmat élt át, hanem félelmet is. A terhelt nyilvánvalóan súlyos kötelességsértő szülői magatartást tanúsított, ami semmiképpen nem szolgálja a gyermek mindenekfelett való érdekét, akkor sem, ha a szülő a gyermek megtörését, nevelését is annak gondolja. Az eszközös testi fenyítés alkalmazásával – ezáltal veszélyeztetve a gyermek testi egészségét és lelki fejlődését – az is megállapítható volt, hogy a veszélyhelyzet realizálódott: a kisfiúnak teste és lelke is sérült a durva, kíméletlen apai bántalmazás következtében. A bíróság kiskorú veszélyeztetésének bűntette mellett védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett könnyű testi sértés bűntettét is megállapította.

Az egy alkalommal megvalósított kirívóan súlyos testi bántalmazás, amelyet a fokozott felelősségű személy a hozzá tartozó gyermek sérelmére követ el, a lelki és erkölcsi sérülés reális esélyét mindig magában hordozza. Az érzelmi fejlődés veszélybe kerül, mert a fizikai bántalmazás együtt jár a megalázással, a fizikai fájdalomtól, a szeretett személytől való félelem kialakulásával, a megszégyenítéssel. Egyben veszélybe kerül az erkölcsi fejlődés is, mivel az a személy, aki felelősséggel tartozik a gyermekért, akinek erkölcsi mintát kellene mutatni a helyes és a helytelenhez való megfelelő viszonyuláshoz, éppen ő mutat negatív, agresszív példát személyes magatartása útján a gyermeknek.

Ezt a szempontot hagyta figyelmen kívül a Legfelsőbb Bíróság (jelenleg Kúria), amikor azt állapította meg, hogy életveszélyt okozó testi sértés bűntettével halmazatban nem állapítható meg a kiskorú veszélyeztetésének bűntette, amikor a gyermekotthoni felügyelő a csoportjába tartozó 17 éves gyermekkel vitába keveredik, őt súlyosan bántalmazza, hasát többször megrúgja, majd a rosszul lévő sértettnek segítséget nem nyújt sem akkor, amikor észleli a gyermek állapotát, sem akkor, amikor a gyermekotthoni lakótársak jelzik neki, hogy a sértett rosszul van. A Legfelsőbb Bíróság a két cselekmény látszólagos heterogén alaki halmazatát állapította meg. Azzal, hogy a terhelt cselekménye a kiskorú sértett testi épségét, egészségét egyrészről sértette, másrészről veszélyeztette, az elkövető büntetőjogi felelőssége kizárólag a sértő eredmény alapján állapítható meg. A bíróság szerint nem vonható felelősségre az okozott sérülés nem megfelelő ellátásáért sem a terhelt, mivel a sértettet a testi sértésre irányuló szándékkal bántalmazta, a gyógykezelése iránti esetleges intézkedése értelemszerűen önfeljelentést eredményezett volna. Az orvos előtt ugyanis szükségképpen elő kellett volna adni, hogy a sértett sérülése miként keletkezett, tehát szükségképpen fel kellett volna tárnia, hogy bűncselekményt követett el, amire azonban senki sem kötelezhető. [BH 2011. 184.]

A Legfelsőbb Bíróság ebben a döntésében nem foglalkozott azzal, hogy a bántalmazással megvalósított lelki és erkölcsi fejlődés veszélyeztetése miért nem adott okot a halmazati cselekmény megállapítására, különösen olyan sértett esetében, aki család nélkül, gyermekotthonban nevelkedik, és 17 évesen, a felnőttkor küszöbén azzal szembesül, hogy az érte felelő személy nemcsak bántalmazza, de fájdalmával, sérülésével magára hagyja, amivel olyan negatív példát mutat, ami felnőtt életére komoly kihatással lehet.

Specialitás

Látszólagos alaki halmazat esetében az elkövető egyetlen cselekménye illik bele két vagy több olyan tényállás keretei közé, amelyek közül egyik megvalósulása kizárja a többi megállapítását. Specialitás esetén az a tényállás valósul meg, amelyik törvényi tényállása valamely speciális többletismérvet tartalmaz.

A kiskorú veszélyeztetésének bűntette egy komplex tényállás, amely a fokozott felelősségű személy – speciális alany – kötelezettségszegéseinek igen széles körét rendeli büntetni, ha azzal okozati összefüggésben a négyirányú veszélyeztetés megállapítható. Mint ilyen, ez a tényállás nem egy általános kisegítő jellegű bűncselekményt szabályoz, hanem a speciális alany személyén keresztül egy többletismérvet tartalmaz. Több olyan bűncselekményt tartalmaznak a büntető jogszabályok, melyek egyben illenek a kiskorú veszélyeztetése bűntettének törvényi tényállásába is. Azaz ha az adott cselekményt valósítja meg a kiskorú veszélyeztetése bűntettének speciális alanya, egyben nevelési, gondozási felügyeleti kötelességét is súlyosan megszegi.

A specialitás kérdésében a gyakorlat nem egységes és nem következetes. Nem okoz problémát, ha két olyan bűncselekmény tényállása valósul meg, amelyek közül a kiskorú veszélyeztetése bűntettének büntetési tétele enyhébb, vagy azonos.

Így a kiskorú veszélyeztetése bűntettének első alapesete nem állapítható meg alaki halmazatban olyan bűncselekménnyel, amelynek a jogi tárgya azonos vagy hasonló, de a büntetési tétele súlyosabb, így a nemi élet szabadsága és a nemi erkölcs elleni bűncselekmények azon minősített esetei, amelyeket a hozzátartozója, nevelése, felügyelete vagy gondozása alatt álló személy sérelmére követnek el. Valóságos anyagi halmazat állapítható meg azonban, ha e cselekmények időben elkülönülnek a kiskorú veszélyeztetésének bűntettétől (értelemszerűen akkor is, ha más típusú kiskorú veszélyeztetését valósít meg az elkövető, ez esetben már valóságos anyagi halmazatról van szó, például a minősített nemi bűncselekmény mellett az iskoláztatás elhanyagolásával elkövetett kiskorú veszélyeztetésének bűntette).

Egységes volt a bírói joggyakorlat abban is, amikor a speciális alany a kiskorú veszélyeztetése bűntettének második alapesetét valósítja meg, akkor is az első alapeset alapján felel. Szintén csak kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt felel az a fokozott felelősségű személy, aki a gyermek előtt szeméremsértő cselekményt végez, mivel a súlyosabb bűncselekmény valósul meg. [BH 1994. 470.]

A joggyakorlatot befolyásoló kommentárok szerint viszont a specialitás miatt a kiskorú veszélyeztetésének bűntette helyett az enyhébb bűncselekményt kell megállapítani, így a vérfertőzést, korábban az üzletszerű kéjelgés elősegítését (e problémát a jogalkotó rendezte azzal, hogy a prostitúció elősegítése minősített esetének büntetési tételkerete már azonos a kiskorú veszélyeztetése büntetési tételkeretével).

A ma már jogtörténelemnek számító csalás/adócsalás2  általános-speciális viszonyához hasonlóan, álláspontom szerint valamely tényállási elem alapján speciálisnak minősülő bűncselekmény akkor állapítható meg kiskorú veszélyeztetésének bűntette helyett, ha a büntetési tétele azonos, vagy súlyosabb. Igaz ez a közlekedési veszélyeztető bűncselekményekre, ha a sértő eredmény súlyosabb, akkor akként kell minősíteni a cselekményt.

Az a fokozott felelősségű személy, aki nem nyújt megfelelő segítséget a gyermeknek, akiért felelősséggel tartozik, nem segítségnyújtás elmulasztásáért, hanem kiskorú veszélyeztetéséért kell, hogy feleljen, mivel elsődlegesen gondozási, de nem kizárható nevelési, felügyeleti kötelezettségét is megszegi ezzel a magatartásával. Ezzel szemben – hibásan – a bíróság kiskorú veszélyeztetésének bűntettével halmazatban segítségnyújtás elmulasztása a veszélyhelyzetet előidéző által elkövetett bűntettében is megállapította a felelősségét azoknak a szülőknek, akik gyermekeik gondozását súlyosan elhanyagolták, erdőben szedett – gyilkos galócát is tartalmazó – gombából készült ételt ettek. Miután az egész család rosszul lett, a mentő először csak az anyát vitte kórházba, aki nem szólt, hogy gombamérgezéstől lehet rosszul, és gyermekei is fogyasztottak a gombából. Az öt kisgyermekből hárman meghaltak, ketten életveszélyes állapotba kerültek. A bíróság a szülők bűnösségét háromrendbeli gondatlanságból elkövetett emberölés vétségében, kétrendbeli gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértés vétségében, ötrendbeli kiskorú veszélyeztetése bűntettében, valamint ötrendbeli segítségnyújtás elmulasztása bűntettében állapította meg. [BH 1983. 430.]

A bíróság a döntését azzal is indokolta, hogy az anya nemcsak a tőle általánosságban elvárt, hanem a szülői – főként anyai – minőségében elengedhetetlenül megkövetelt és csupán egy egyszerű bejelentésben megnyilvánuló legelemibb segítségnyújtási kötelezettségének sem tett eleget, bár a gyermekeket érintő veszélyhelyzetet gondatlan magatartásával részben ő hozta létre. Álláspontom szerint a megállapítás helyes, de ettől még kiskorú veszélyeztetésének bűntette körében lett volna indokolt értékelni e magatartást.

39. számú jogeset

A Budapesti IV. és XV. Kerületi Bíróság 3.B.IV.1051/2013. számú ítéletében megállapított tényállás szerint a terhelt edzőként foglalkozott a kiskorú lányokkal, akiket pulzusmérésre hivatkozva magához hívott edzésen, majd a sértettek mellét megfogta. A bíróság indokolásában kifejtette, hogy az a körülmény, hogy a sértettek melleinek megfogására ruhán keresztül vagy ruha alá nyúlva került sor, irreleváns. Mindkét esetben megvalósul a nemi vágy felkeltésére és kielégítésére irányuló szexuális cselekmény. A 14 éven aluli sértett esetében az elsőfokú bíróság felügyelete alatt álló személy sérelmére elkövetett szexuális visszaélés bűntettét állapított meg, míg a két 14 éven felüli leány esetében kiskorú veszélyeztetésének bűntettét. A Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 32.Bf.7174/2016. számú ítéletével a minősítést megváltoztatta, kiskorú veszélyeztetése helyett hatalmi viszonnyal visszaélve elkövetett szexuális visszaélés bűntettét állapított meg, arra hivatkozva, hogy ez a bűncselekmény speciális a kiskorú veszélyeztetésének bűntettéhez képest.

Álláspontom szerint az ismertetett jogesetben a másodfokú bíróság tévedett, a kiskorúak edzője a gyermekek felügyeletére, nevelésére és gondozására köteles személy, cselekményét a súlyosabbnak minősülő kiskorú veszélyeztetésének bűntette szerint indokolt minősíteni.

A kiskorúval való kapcsolattartás akadályozásának vétsége – korábban kiskorú veszélyeztetésének vétsége – csak akkor állapítható meg, ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg. Ha a szülő a gyermeket a másik szülőtől tartósan izolálja, teljesen elzárja, a kapcsolattartást ellehetetleníti, akkor szülői kötelességét súlyosan megszegi – e vonatkozásban a családjogi szabályok határozott kötelezettségeket írnak elő –, és ezzel a kiskorú gyermek érzelmi és erkölcsi fejlődését veszélyezteti, így a kiskorú veszélyeztetésének bűntette állapítható meg. Ennek tükrében nem tűnik pontosnak a Kúria 1064/2015/4. számú határozatának az a megállapítása, hogy a kapcsolattartással összefüggő szülői kötelességszegés ma már önálló bűncselekménynek számít. Bár a kapcsolattartás akadályozása valóban szülői kötelességszegés – a mennyiségi (súlyos) ismérv nélkül – ám a törvényi tényállás elkövetési magatartása nem a kötelességszegés.

Testi bántalmazás

Jogtörténet: fegyelmezési jog

Az 1878. évi V. törvénycikk, a Csemegi-kódex 313. §-ában úgy rendelkezett, hogy a házi fegyelemre jogosított személy által, annak gyakorlatában elkövetett könnyű testi sértés miatt büntetések nincs helye. A korabeli viszonyok alapján ilyen jogosultsága volt szülőnek gyermeke felett, gazdának cselédje felett, iparosnak tizennyolc év alatti tanonca felett. A 20. századi büntető törvénykönyvek a fegyelmezési jogot nem szabályozták a büntetendőséget kizáró okok között, de a joggyakorlat alapján a fegyelmezési jog – a cselekmény társadalomra veszélyességének hiányára hivatkozva – a szülőt és nevelőt, így a pedagógust továbbra is megillette, büntetlenséget biztosított.

A fegyelmezési jog tartalma, terjedelme fokozatosan szűkült, egyrészt büntetőjogi és büntetőjogon kívüli normák változásával, másrészt a társadalmilag nevelési céllal elfogadott bántalmazás körének változásával. E körből először a testi sérülést okozó bántalmazás esett ki – a védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett cselekményt súlyosabban minősülő bűntettként rendelte büntetni a büntetőjog –, majd a pedagógusok tekintetében szűkült a kör, mivel még a tettleges becsületsértés esetén se mentesültek. A házi fegyelmi jog gyakorlása körébe jelenleg csak a személyi szabadság megsértése (szobafogság) tartozik, értelemszerűen ez sem történhet a gyermek sanyargatásával.

40. számú jogeset

A Budapesti IV. és XV. Kerületi Bíróság 1.B.IV.1576/2012. számú ítéletében megállapította a terheltek bűnösségét, a tényállás szerint a gyermeket a szülők rendkívül súlyosan bántalmazták, rendszeresen szigorúan büntették, bezárták a szobájába, WC-re sem engedték ki, ha emiatt bepisilt, újabb büntetést kapott. Volt, hogy azt sem engedték, hogy lefeküdjön aludni.

A házi fegyelmi jogba nem tartozik bele a gyermek fizikai bántalmazása – így a tettleges becsületsértés sem –, mivel annak minden formája nemzetközi egyezménybe, jogszabályi tilalomba, a gyermekvédelmi törvénybe ütközik.

A gyermekek bántalmazásának határozottan kimondott tilalmát fogalmazza meg az 1989. november 20. napján elfogadott ENSZ Gyermekjogi Egyezmény, amely az annak kihirdetéséről szóló 1991. évi LXIV. törvény okán része a magyar jogrendszernek is. Az Egyezmény 19. cikke kimondja, hogy „Az Egyezményben részes államok megtesznek minden arra alkalmas, törvényhozási, közigazgatási, szociális és nevelési intézkedést, hogy megvédjék a gyermeket az erőszak, a támadás, a fizikai és lelki durvaság, az elhagyás vagy az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy a kizsákmányolás – ideértve a nemi erőszakot is – bármilyen formájától mindaddig, amíg szüleinek vagy valamelyik szülőjének, illetőleg törvényes képviselőjének vagy képviselőinek, vagy bármely más olyan személynek, akinél elhelyezték, felügyelete alatt áll”.

A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény 6. § (5) bekezdés második mondata a gyermeki jogok között alapelvként rögzíti, hogy a gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.3

Magyarországon a hatályos jogszabályok alapján tehát a gyermeket fegyelmezési célból is tiltott bántalmazni, a házi fegyelmi jog nem tartalmazza a gyermek fizikai bántalmazását, testi fenyítését. A felnőttre, szülőre bízott, általa gondozott, nevelt, ugyanakkor neki kiszolgáltatott gyermekek bármilyen okból, „jogcímen” való bántalmazása nemcsak erkölcsileg súlyosan elítélendő magatartás, hanem jogilag is tiltott. Fogalmilag sem vitatható, hogy a fizikai erőszak, durvaság, rossz bánásmód bármilyen formája, a testi fenyítés nem tartalmazza, hogy „ha a gyerek megérdemli” „nevelési célból” „a makarenkói pofon” kivétel, jogilag megengedett.

Visszaélés, avagy „Ne vond meg gyermekedtől a fenyítéket; ha megvered őt vesszővel, meg nem hal. Te vesszővel vered meg őt: és az ő lelkét a pokolból ragadod ki”4

Sally G. Goren „A fizikailag bántalmazott gyermek” című munkájában (1991) közel harminc évvel ezelőtt írta, hogy századunkban5  jelentős változás zajlott le a testi fenyítéssel kapcsolatos attitűd vonatkozásában. Az olyan szólások, mint a „vessző kímélése elkényezteti a gyereket”, egy korábbi etikát tükröz, amely megengedte, sőt bátorította a testi fenyítést az autoritásnak való engedelmeskedés és tisztelet biztosítása érdekében. A nyugati kultúra ma már visszautasítja a fizikai erőszak alkalmazását a gyermek fegyelmezésében, de más kultúrákban olyan módszereket használnak a gyermek fegyelmezésében, amiket a nyugati kultúra visszaélésnek tekintene.

A szociológiai kutatás nem része dolgozatomnak, tudományos következtetést a mindennapi interakciókból levonni nem lehet, az általánosító megállapításokat is kerülni kívánom, ezért a vizsgált ítéletekben az ide vonatkozó bírósági határozatok, megállapított tényállások és indokolások szövegére hagyatkozva kell megállapítanom, hogy a magyar hatályos jogszabályokban kimondott bántalmazási zéró tolerancia a magyar társadalomban széles körben nem elfogadott, a nevelési célúnak mondott bántalmazással kapcsolatban e kultúra még mindig megengedő.

Ahogyan a bántalmazó látja

Azok a szülők (de nevelő, gondozó, pedagógus, a gyermek felügyeletével aktuálisan megbízott személyek is), akik a gyermekre kezet emelnek, két nagyobb csoportba sorolhatók. Az egyik csoport a hirtelen haragjában – vagy frusztráltságában – indulatból bántalmazók csoportja. Az ilyen bántalmazó gyakran azzal magyarázza tettét, hogy elfogyott a türelme, mert fáradt volt és elkeseredett, a gyermek a végsőkig feszítette a húrt, „kihúzta a gyufát”, kiprovokálta a pofonokat, ezért „elszakadt a cérna”. A bántalmazók másik csoportja tudatosan él a fenyítés eszközével, meg vannak győződve arról, hogy azzal gyermekük javát szolgálják, cselekményük jogos. Ennek a csoportnak egy része nem látja magát bántalmazónak, amit tesz, azt nem értékeli fizikai bántalmazásnak, hiszen nem „veri szét a gyermeket”, egyben az is jellemző, hogy a gyermeket saját tulajdonnak tekinti, akivel bármit megtehet. Ezek a bántalmazók igazuk alátámasztására sokszor hozzák fel saját példájukat, miszerint őket is verte az apjuk, és ez csak hasznukra vált, rendes ember lett belőlük. De az sem ritka, hogy az elkövető egyenesen isteni felhatalmazásról beszél, és a Bibliából citál.6  Ma már ritkább, de előfordul a makarenkói pofonra hivatkozás.7

Ahogy azt a jogalkalmazó megengedi

Sajnálatos, de jogalkalmazói körben még mindig nem ritka a házi fenyítő jog gyakorlására, mint jogellenességet, így büntethetőséget kizáró okra való hivatkozás. A jogalkalmazók egy része úgy tűnik, nincs tisztában a büntetőjogon kívüli, így a gyermekvédelmi jogszabályokkal, és nem ismert számukra a házi fegyelmi jog XXI. századi tartalma, rosszabb esetben ismert ugyan ez a tartalom, de azt jogalkalmazóként sem fogadja el.

A BH 1992. 623. kritikai elemzése

Elsődlegesen kell foglalkozni a Legfelsőbb Bíróság BH 1992. 623. számú döntésével, amely esetileg ma is hivatkozási alap, holott megállapításai súlyosan idejétmúltak. Leghelyesebb az lenne, ha csak úgy volna elérhető, ha nagy betűkkel feltüntetnék rajta, hogy ez már jogtörténelem, annak sem dicső példája. Különös tekintettel arra, hogy bár a döntés meghozatalakor a gyermekvédelmi törvény még nem létezett, ám az ENSZ Gyermekjogi Egyezmény kihirdetéséről szóló 1991. évi LXIV. törvény már a jelen. Ennek ellenére a büntető anyagi jogi kommentárban kritika nélkül a mai napig szerepel ez a bírósági határozat.

A Legfelsőbb Bíróság e határozatában azt állapította meg, hogy a kiskorú veszélyeztetésének a bűntette nem valósul meg, ha az elkövető a nevelése alatt álló kiskorút néhány esetben túlzott mértékben fenyíti meg testileg, mert ez egyrészt a nevelési kötelezettség „súlyos” megszegéseként nem értékelhető, másrészt pedig ez bizonyíthatóan nem volt kihatással a kiskorú testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődésére.

A tényállás szerint a terhelt nevelőapa két év alatt legalább három esetben bántalmazta a 8 éves kislányt fűzfavesszővel. A bántalmazás során a gyermek testén – hátán és fenekén – 8 napon túl gyógyuló sérülések nem keletkeztek. A Legfelsőbb Bíróság e megállapítása ellenében meg kell jegyezni – a korábbi fejezetekben kifejtettek szerint is –, hogy a gyermek eszközzel történő bántalmazása, a különös nagy fájdalom okozására is alkalmas fűzfavessző pedig idetartozik, egyetlen alkalommal is súlyos kötelességszegést valósít meg, másrészt az alkalmazott eszköz arra mindenképpen alkalmas, hogy a gyermeknek 8 napon belül gyógyuló fizikai, és talán soha be nem gyógyuló lelki sérülést okozzon.

A Legfelsőbb Bíróság a testi értelmi vagy erkölcsi fejlődés kérdéskörét jogkérdés helyett szakkérdésként értékelte, amikor azt állapította meg, hogy a pszichológus szakértő ugyan a sértett gyermeknél pszichoszomatikus megbetegedés jeleit észlelte, azt azonban egyértelmű bizonyossággal nem lehet megállapítani, hogy ez az eredmény a vádlott magatartásának a következményeként jött létre, így a tevékenység és az „eredmény” okozati összefüggése nem bizonyított. E megállapítás azért sem tűnik helytállónak, mert a kiskorú veszélyeztetése bűntettének eredménye a veszélyhelyzet, nem pedig a sértő eredmény. Hogy az eszközös bántalmazás – különösen annak ismétlődő jellege – milyen lelki sebeket, erkölcsi károsodást okoz, a korábbiakban már részletesen kifejtettem.

A Legfelsőbb Bíróság döntése nem volt mentes az áldozathibáztatástól sem, amikor megállapította, hogy mindhárom esetben a gyermek – az általános nevelési elvek szerint is – igen negatív magatartása motiválta a terhelt cselekményét, mivel belelökte kisebb testvérét az üvegbe; a szüleit megtévesztve, azok engedélye nélkül, felügyelet nélkül kerékpározott a Duna-parton; és önkényesen átjavította az ellenőrző könyvbe beírt érdemjegyeket, így a felelősségre vonás indokolt volt. Ilyen esetben a kiskorú alkalomszerű, testi sértést nem okozó bántalmazása súlyos kötelességszegésnek nem tekinthető.

Bár a döntés már a súlyos kötelességszegést sem állapította meg (e ponttól a veszélyhelyzet kialakulásával sem indokolt foglalkozni), mégis megállapításokat tett a szándékosság kérdéskörében is a bíróság, amellyel egyetérteni nem lehet. A súlyos, eszközös bántalmazás az elkövetés idején, így 1987-ben sem tartozott abba a körbe, ami az általános társadalmi minimum szerinti elfogadhatóságnak megfelelt. Az ilyen súlyos kötelességszegés és a sérülés bekövetkezésének reális veszélye olyan szoros összefüggésben van, hogy alappal megállapítani, hogy erre a veszélyhelyzetre az eshetőleges szándék nem terjedt ki, nem lehet. Jegyzem a döntés súlyos veszélyhelyzetre hivatkozik, ami nem tényállási elem.

A Legfelsőbb Bíróság korabeli szemléletét tükrözi az a sajnálatos megállapítás, miszerint a kiskorú megfenyítése, bár helytelenül eltúlzott, de indokolt volt.

A vizsgált időszak bírói döntései – negatív példák jogkérdésben

A Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 5.B.797/2011. számú ítéletében, amelyet az ügyészség tudomásul vett, a védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett könnyű testi sértés bűntettének minősítésében súlyosan tévedett.

41. számú jogeset

A bíróság megállapította, hogy az anya egy alkalommal a 11 éves kislányt pofon ütötte, mert szófogadatlan volt. A kislány arca kis mértékben felduzzadt, nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett. A bíróság álláspontja szerint az arcon ütés, melynek következtében a gyermek arcán bőrpír keletkezett, bűncselekményt nem valósított meg, az a szülői fegyelmezési jogkörbe tartozó magatartás, azt nem haladta meg, így a cselekmény nélkülözi a társadalomra veszélyességet.

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B.23.574/2013. számú ítéletében tévedett, mikor kiskorú veszélyeztetésének bűntettében nem állapította meg a terhelt felelősségét. A bíróság döntése azért is érthetetlen, mert ugyanezen bíróság ugyanezen tanácsa 13.B.X.28.049/2011. számú ítéletében szinte azonos tényállással kapcsolatban példaszerű indokolással – amely arra is kitért, hogy a nadrágszíjjal való bántalmazás milyen fájdalmas és milyen félelmet kelt a gyermekben – a terhelt bűnösségét megállapította kiskorú veszélyeztetésének bűntettében. A mostani ügy indokolásából úgy tűnik, a bíróság a büntetéskiszabás körében értékelendő körülményeket vett figyelembe a bűncselekmény jogi minősítése körében.

42. számú jogeset

A PKKB 13.B.23.574/2013. számú ítéletéten megállapított tényállás szerint, amikor a kislány 2012. szeptember 11-én otthon újabb pénzösszeget vett el nevelőapától, a gyermeket felelősségre vonták, a tizenkettedik életévét be nem töltött leányt az anya nadrágszíjjal megverte, ennek következtében mindkét combjának felső harmadának elülső oldalán, valamint baloldalon 5 cm széles, jobb oldalán 5×7 cm átmérőjű suffusioban megnyilvánuló sérüléseket szenvedett, melyek 8 napon belül gyógyulnak. Két nap múlva ismét családon belüli lopásért az anya szidalmazta a kislányt, majd néhány alkalommal a vállába és a felkarjába rúgott. A bíróság indokolásában kifejtette, hogy a gyermekeit nagyrész egyedül ellátó anya több szülői hibát vétett kislánya gondozása-nevelése során. Nem volt vele következetes, nem ellenőrizte az ötödikes kislányt, hogy időben beér-e az iskolába és nem megy-e hamarabb el onnan, nem vette igénybe a neki felajánlott pszichológiai segítséget, nem járt be annyiszor az iskolába, mint elvárható lett volna. Ennek ellenére a gyermek „szeretetteljes, odafigyelő nevelést kapott édesanyja részéről”, mondta a gyermeket 4-5 éves kora óta ismerő háziorvos. A 2012. októberi gyermekotthonban készült pszichológiai szakvélemény és az igazságügyi pszichológus szakértői vélemény szerint is a gyermek életében az egyetlen igazán fontos személy az anya. Az anya erélytelensége és nagyothallása következtében ennyire volt képes, szülői feladatát csak így tudta ellátni. Időnkénti türelmetlensége, amely két alkalommal bántalmazásig fajult, a szülői nevelői tehetetlenségnek volt a megnyilvánulási formája. Magatartását a bántalmazással együtt sem ítélte olyan súlyos kötelességszegésnek a bíróság, hogy őt a vád szerint kiskorú veszélyeztetésének bűntettében bűnösnek mondja ki.

Itt is említést kell tenni a szintén eszközös bántalmazással elkövetett esetről, a Pesti Központi Kerületi Bíróság 2.B. 32.579/2014. szám ítélete alapján, amelyet 13. jogesetként már ismertettem8 .

Nem tartozik a vizsgált ügyek közé – mivel a kiskorú veszélyeztetésének bűntette vádemelésre alkalmas módon nem volt bizonyítható, de a vizsgált időszakban emelkedett jogerőre – a bizarr indokolású másodfokú döntés, melynek okán a következő eset említést érdemel. A bíróság döntése kiváló példája annak, hogy a házi fegyelmi jog tartalmának értelmezésével kapcsolatban zavarok merültek fel a jogalkalmazásban.

43. számú jogeset

A Pesti Központi Kerületi Bíróságon 25.B.VIII.10.281/2014. számon lefolytatott ügyben az elsőfokú bíróság a terhelt bűnösségét megállapította védekezésre képtelen személy sérelmére elkövetett könnyű testi sértés bűntettében. A tényállás szerint a terhelt apa otthon tartózkodott négy és fél éves fiával, a kisfiú szólt az apának, hogy a galérián belekakilt a játszóvödrébe. Emiatt az apa a gyermeket a galériáról lehúzta, térdére fektette, majd legalább egy alkalommal nyitott tenyérrel, közepes erővel a gyermek fenekére ráütött. A gyermek 8 napon belül gyógyuló sérülést, fenekén bőrpírt szenvedett. A Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 27.Bf.VIII.8565/2015. számú, 2016. március 24. napján meghozott ítéletének indokolása szerint az irányadó tényállásból nem helytálló a vádlott bűnösségére vont következtetés. A jogi indokolás körében az elsőfokú bíróság megjelölte és részletesen bemutatta a „gyermekvédelemről” és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény rendelkezéseit, amely szerint a testi és érzelmi fenyítés önmagában is tilalmazott. Az ott leírtakat nem vitatva, a másodfokú bíróság álláspontja szerint a szülői fegyelmezési jog, mint büntető törvénykönyvön kívüli jogellenességet kizáró ok, továbbra is létezik az alábbi tartalommal: „A fegyelmezési jog gyakorlása azonban testi sérülést nem okozhat, vagyis az legfeljebb tettleges becsületsértésig terjedhet. Ez utóbbi esetben is kizárólag akkor mentesül a szülő a büntetőjogi felelősségre vonás alól, ha a konkrét alkalommal társadalmilag kifejezetten elfogadott nevelési célból került sor a tettlegességre. Természetesen, ha a gyermek bántalmazása rendszeres, az emberi méltóságot súlyosan sértő, megalázó jellegű, a szülő bűncselekményt követ el” (HVG-ORAC, Büntetőjog I. Általános rész)9 . Az elsőfokú bíróság által a gyermekvédelem körében felhozott jogszabályi alap mellett a szülői fegyelmezési jog is visszavezethető törvényi alapokra, így a kiskorú gyermek nevelésének kötelességére [elkövetéskor hatályos Csjt. 71. § (2) bekezdés], illetve a gyermek szülei iránti engedelmességi kötelességére [elkövetéskor hatályos Csjt. 75. § (2) bekezdés]. Mindezek alapján a másodfokú bíróságnak abban kellett állást foglalni, hogy az elkövetési magatartás, a gyermek fenekének egyszeri megütése – a bántalmazás huzamos, illetve nagyobb erejű volta nélkül – nem testi sértésnek, hanem tettleges becsületsértésnek minősül. A megállapított tényállásból nem vonható arra következtetés, hogy a vádlott szándéka testi sértés okozására irányult. A tett motivációjánál a nevelési célzat is aggálytalanul megállapítható, a 4 és 5 éves közötti gyermeknél a szobatisztaság tudatos megszegésével szemben való fellépés nevelési célként elfogadható és támogatható. A másodfokú bíróság a terheltet felmentette.

A vizsgált időszak bírói döntései – negatív példák a tényállásra: szokásos szülői szigor, a nevelési célzatot túllépő bántalmazás, ok nélkül bántalmazott gyermek

A Budapesti II. és III. Kerületi Bíróság 8.B.III.92/2013. számú ítéletében az egyértelműen megállapítható, hogy a vádirati tényálláson nem terjeszkedett túl.

44. számú jogeset

A vádirati tényállás szerint a vádlott az ötéves gyermeket gyakran bántalmazta, rendszeresen megverte, így 2011. február 24. napján is. Ezen a napon a gyermeket bezárva, egyedül találták a nagyon rendezetlen, koszos lakásban, rossz állapotban, friss és gyógyuló verésnyomokkal. A tényállás az általánosságok szintjén maradt, konkrétumokat csak az egyetlen időponttal megjelölt nappal kapcsolatban tartalmaz, a tényállásnak még az sem volt része, hogy a gyermeket fakanállal bántalmazta a vádlott, holott erre az ítélet indokolásából egyértelműen adat merült fel.10

A címbéli három megfogalmazás ahhoz képest elég gyakran jelenik meg a vádiratokban és ítéleti tényállásokban, hogy a házi fegyelmi joggal kapcsolatban kifejtettek tükrében tartalma jogilag nem meghatározható. Ha ugyanis a hatályos jogszabályok a bántalmazás tekintetében a zéró toleranciát képviselik, úgy nincs nevelési célzatú bántalmazás, és az a szokásos szülői szigorba sem tartozik bele, így ennek mennyiségi ismérve sem értelmezhető, éppúgy mint az ok nélkül bántalmazott gyermek kategóriája, tekintettel arra, hogy okkal sem jogszerű a bántalmazás. Ezért célszerű lenne ezen megfogalmazások kerülése.

Súlyos egészségromlást okozó testi sértés bűntettét és kiskorú veszélyeztetésének bűntettét állapította meg a bíróság, amikor a terhelt az ötéves gyermekét többször, a szokásos szülői szigort lényegesen meghaladó mértékben durván bántalmazta: égő cigarettával megégette a kislány kezét, a gyermek mellkasába harapott, gyermeket bedobta a disznóólba, vízcsapból hideg vizet engedett a kislány fejére úgy, hogy a gyermek majdnem megfulladt. [BH 1983. 220.]

45. számú jogeset

A Budai Központi Kerületi Bíróság 24.B.XI.1403/2013. számú ítéletében megállapított tényállás szerint a terhelt agresszív indulatkitörései az általa kezdeményezett, kizárólag a kisfiúval szemben alkalmazott nevelési célzatot túllépő rendszeres bántalmazások következtében megromlott a szülő-gyermek kapcsolat, a gyermek pszichés károsodást szenvedett.

46. számú jogeset

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2.B.V-XIII.22.373/2015. számú ítéletében megállapított tényállás szerint a terhelt a gyermeket többször ok nélkül bántalmazta az arcára, hátára ütött, szidalmazta.

47. számú jogeset

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 20.B.V.11.084/2014. számú ítéletében megállapított tényállás szerint a terhelt a kilencéves gyermeket számos alkalommal, pontosabban meg nem határozható időpontokban, rendszeresen fizikailag bántalmazta a szokásos fegyelmezést jóval meghaladó mértékben és gyakorisággal, így fakanállal és palacsintasütővel, egy alkalommal eltörte a gyermeken a fakanalat, majd tovább ütötte palacsintasütővel.

48. számú jogeset

A Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Bíróság 8.B.XIX.1604/2012. számú ítéletének indokolása szerint a terhelt azzal, hogy nevelési céllal lekevert egy-két nyaklevest, még nem valósítja meg a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét, bár mint nevelési módszer nem mondható helyesnek.

49. számú jogeset

A Budapesti XX., XXI. és XXIII. Kerületi Bíróság 4.B.XXI.335/2015. számú ítélete szerint 2012. márciustól 2012. szeptemberig, pontosan meg nem állapítható időpontban budapesti lakásában a terhelt több esetben durván bántalmazta mindkét gyermeket, ennek során a hatéves kisfiút sarkán és derekán szándékosan öngyújtóval rövid ideig égette. A hároméves kisfiút egy esetben nagy erővel mellbe ütötte, aminek következtében a gyermek a földre zuhant. A terhelt ezen kívül a hatéves kisfiút szándékosan fegyelmezési célból egy esetben ismeretlen, heggyel bíró eszközzel, kis erővel a felső testén megsebezte, máskor, pontosan meg nem állapítható időben, fegyelmezési céllal a sarokba állította, majd rá hideg vizet öntött. A kisfiú fejét több esetben söprűnyéllel, kisebb erővel megütötte. A bántalmazások mindkét sértett vonatkozásában 8 napon belül gyógyuló sérüléseket okoztak, meghaladták a szülői fegyelmezési jogot és mindkét kiskorú gyermek erkölcsi, értelmi, érzelmi fejlődését súlyosan veszélyeztették. A vádlotti magatartások nyomán mindkét gyermekben érzelmi diszharmónia alakult ki.

A vizsgált időszak bírói döntései – a pozitív példa

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B.VII.30.284/2013. számú ítéletének indokolásában részletesen kifejtette és levezette a gyermekbántalmazás tilalmát: hogy a gyermekvédelmi törvény tiltja a gyermekek testi fenyítését, nem ismeri a „nevelési célzattal” történő fenyítést, a házi fenyítőjog nem tolerált nevelési eszköz, hanem a jogalkalmazásban itt-ott még mindig felbukkanó kövület, az arra történő hivatkozás nemcsak idejétmúlt, hanem törvénysértő is.

50. számú jogeset

A gyermek családja jogszabályok alapján, de morálisan is köteles arra, hogy a kiskorúak egészséges felnevelkedését, testi, érzelmi, erkölcsi és értelmi fejlődésüket biztosítsa. Az a család, ahol a gyermekek szinte állandó rettegésben, feszültségben, a rosszra való állandó készenlétben élnek, ha félnek a soron következő büntetéstől, miközben maguk elhiszik, hogy a verés, fenyítés megérdemelt dolog, mert ők tényleg rosszak voltak, ha nem rakták el időre a játékaikat vagy hangosabban játszottak, nem engedelmeskedtek első szóra, az károsítja a gyerekek normális érzelmi fejlődését, a fenyítés durvaságától függően akár testi egészségét is. A rendszeresen megalázott, megszégyenített gyermek önbecsülése sérül. Az is nyilvánvaló, hogy az állandóan vagy gyakran bántalmazott gyermek erkölcsi fejlődése, családképe is torzul, hiszen felnőttként tudatosan vagy a tudatalattija hatására maga is bántalmazó autoriter szülővé válik, megnehezítve, megnyomorítva majd születendő gyermekei családja életét.

52. számú jogeset

A Pesti Központi Kerületi Bíróság 13.B.VIII.25.010/2012. számú ítéletében megállapította, hogy a terhelt a családon belüli erőszak klasszikus formáját valósította meg, abban a párkapcsolati bántalmazás valamennyi jellegzetessége, tipikus eleme fellelhető: a szélsőséges indulatokkal jellemezhető erős, szinte eltéphetetlen érzelmi szerelmi kapcsolat a házastársak között; egyre gyakoribbá és durvább váló agresszió; ciklikusság; a dühkitöréseket, bántalmazásokat látványos teátrális bocsánatkérések követik; „mézeshetek” fázis virágcsokorral, wellness hétvégékkel; az erőszak eszkalálódik, kiterjed a gyermekekre; bekövetkezik a legnagyobb katasztrófa, akár élet elleni cselekmény formájában. A hat gyermek hónapokon keresztül lelki abúzus elszenvedője volt, a terhelt viselkedésével érzelmileg bántalmazta őket, elviselhetetlenné tette számukra az otthoni légkört, a tragikus végeredményt a 16 éves fiúgyermek hiúsította meg, amikor testvérei és saját maga védelmében a testvére megölésével fenyegetődző apát kétszer hátba szúrta.

Kutatási eredmények a testi bántalmazással kapcsolatban

A vizsgált időszak 259 elítéléssel zárult ügyében összesen 408 gyermekáldozat szerepel, 26%-uk (105 fő) testi bántalmazást élt át, közülük 27 gyermeket eszközzel bántalmaztak a szüleik, további két kisgyermek szenvedett súlyos sérülést, egy csecsemő combcsontját törte el egyik szülője, egy ötéves kisfiú rúgásoktól szenvedett 8 napon túl gyógyuló sérülést.

Mint arról korábban már szó volt, a fiúkat nagyobb arányban érinti a testi bántalmazás, kétszer annyi fiút bántalmaztak fizikailag, mint lányt, az eszközös bántalmazásra ugyanez az arány állapítható meg. A legérintettebb korosztály az összes gyermekre vonatkoztatva a 6-10 évesek korcsoportja, őket követi a 10-14 éves korosztály. Nemenkénti bontásban azonban ez csak a fiúkra érvényes, a leányok második legérintettebb csoportja a 3-6 éves, óvodás korosztály. A fiúknál ugyanakkor az óvodás korcsoportot majdnem ugyanannyi bántalmazott gyermek képviseli, mint a legkisebbeket, a 3 év alatti korosztályt.

A következő táblázat az elkövetők és a bántalmazott gyermekek nemenkénti és korcsoporti kapcsolatát mutatja. A táblázat nem az elkövető, hanem a gyermekek szempontjából mutatja a számokat, tehát az adatok azt jelentik, hogy hány gyermeket bántalmazott apa/anya/vagy mindkét szülő.

elkövető apák anyák szülők
sértett fiú leány fiú leány fiú leány
0-3   3 4   1
3-6 10   8   1   1
6-10 20   4 1   4   9 2
10-14 12   4 2   2   3 1
14-18   6   5   2
51 21 7 10 13 3
∑105 72 17 16

A nevelő és vér szerinti bántalmazó szülők aránya közel azonos az általános adatokhoz képest, eltérést a szülőpárokra vonatkozó adatok mutatnak, ugyanis a 16 gyermek felét olyan szülőpár bántalmazta, ahol az egyik szülő nevelő, a másik vér szerinti szülő.

Ami az eszközös bántalmazást illeti, a legsérülékenyebb korcsoport itt is a 6-10 éves kisiskolások csoportja, három év alatti gyermeket egy esetben, egy kisfiút bántalmaztak eszközzel, 14 év feletti fiút azonban egyet sem.

A főváros öt kerületében zárultak ítélettel olyan ügyek, ahol eszközt is használtak az elkövetők, így a VIII., V. és XIII., X. és XVII., XI. és XXII, valamint a XX., XXI. és XXIII. kerületben, a II. és III. kerületben volt egy ügy, ahol az ítélet tényállása nem tartalmazza, de a bizonyítékok értékeléséből kiderül, hogy a terhelt eszközzel is (fakanállal) bántotta a kisfiút.11

Meg kell jegyezni, hogy komoly kétely merül fel bennem azzal kapcsolatban, hogy ilyen típusú bántalmazás csak ezekben a budapesti kerületekben fordult elő, főleg mivel e kerületekben jellemzően több ügyet is felderített a nyomozó hatóság, amelyeket elmarasztaló ítélettel zárt le a bíróság. Bár nem tudományos megállapítás, csupán vélelem, hogy ezekben a kerületekben eredményesebb a felderítés és a vádemelés az eszközös bántalmazás tekintetében.

A bántalmazó szülők 23 ügyben használtak eszközt, az elkövetők aránya kiegyenlítettebb, mint az összes elkövetett bűncselekmény arányában, úgy tűnik a szülők közül, ha az egyik eszközzel bántalmaz, akkor a másik is hajlamosabb, ugyanis 12 apa, 5 anya és 6 szülőpár bántalmazta eszközzel a gyermekét (50–25–25%-ban, míg a testi bántalmazók aránya 69–16–15%, az összes elkövetőre az arány 42–37–16%).

A bántalmazók által használt eszközökre igen nagy változatosság jellemző. Az ügyek 40%-ában (9 ügy) egy eszközt használt az elkövető, a 60%-ban két vagy több eszközt. A XX., XXI. és XXIII. kerületi Bíróságon a 12.B.XX.1008/2014. számú ügyben használt eszközök, a fakanál, szíj, sodrófa, porszívócső, cipő és a kólásüveg felsorolás arra utal, hogy a gyermeket 10-14 éves leánygyermeket vér szerinti anyja minden kezébe kerülő eszközzel bántalmazta.

A bántalmazások erejére utal, hogy két ügyben – a PKKB 20.B.V.11.084/2014. és a BKKB 5.B.XI.120/2014. számú ügyben – a gyermeket úgy ütötték, hogy a gyermeken a fakanál eltört.

Összegzés

„És akkor nem bírtam tovább a bántalmazást, tudtam – mert évekig mondták – hogy a legrosszabb orosz intézetbe fogok kerülni, de rendet raktam a szobámban, elbúcsúztam az osztálytársaimtól és bementem a rendőrségre feljelentést tenni” [egy tizenhárom és fél éves fiú]. A feljelentést megtette: 2006. január 3-án. Jogerős ítélet: 2013. február 6-án.

A hipotézisem a változásról: a két vizsgált időszakban lényegileg azonos számú ítéletet hoztak, ugyan a tárgyidőszakban valamennyivel több került másodfokra és valamennyivel több embert mentettek fel, de azért jó sokat el is ítéltek, bár egyes esetekben igen hosszú idő kellett ehhez. Az is igaz, hogy a vádirati és az ítéleti tényállások gyakran tűnnek hiányosnak, túl általánosnak, és időnként a szakértő ítélkezik, de azért mégiscsak jogerős ítéletek születnek.

A kérdés csak az, hogy megelégszünk-e ezzel, vagy maradt még bennünk annyi szakmai elhivatottság és felelősség azokért a százakért, hogy még akarjuk megfizetni a gyermek árát.

A jogszabályi környezet adott. Nincs – és várhatóan hosszú ideig nem is lesz – a gyermekek személye elleni bűncselekményeket elbíráló külön bíróság. De felelősségünk van az ügyészi munka szakmai színvonalának emelésében, ehhez képzésre és önképzésre van szükség. A központi irányításnak képzési és érdemi szakmai segítséget kell nyújtania azoknak az ügyészeknek, akik e területen dolgoznak.

Egy olyan hatékony rendszer kiépítésére lenne szükség, amelyben minden szervezeti egységnél kijelölt ügyészek foglalkoznak ezzel az ügytípussal, e kijelölt ügyészeknek a folyamatos képzését, havi rendszerességű kapcsolattartását, szupervízióját a felettes ügyészség biztosítaná. A képzésnek érdeminek, gyakorlatinak, szakirányúnak és interaktívnak kell lennie, amelynek része az aktuális ügyek átbeszélése, a bizonyítási, felderítési nehézségek megvitatása és nem utolsósorban a hozzájárulás az ezen a területen dolgozó kollégák kiégésének elkerüléséhez.

Fontos eleme a szakirányú ügyészi hálózat kiépítésének a társszervekkel való kapcsolattartás. Szükséges a képzés és a kiépített szakmai hálózat tapasztalatainak dokumentálása, publikálása, majd a tapasztalatok társszervekkel való megosztása.

Ez az az ár, amit meg kell fizetnünk értük. Mert egy gyermek felneveléséhez egy társadalom kell, és a bántalmazásához is.

Ajánlom ezt a dolgozatot a négyszáznyolc

gyermekáldozatnak, köztük Iljának és Sándornak,

a bennük élő tisztességért, bátorságért és szívért.

És dr. Radoszáv Miklósnak.

A változás állandósága – A civil szervezetekre vonatkozó kodifikáció változásai a 90-es évektől napjainkig, különös tekintettel az ügyészi hatáskörökre


Szerző(k): Bércesi Zoltán

A nonprofit szervezet fogalma meghatározásának nehézsége

Civil szféra, nonprofit szektor, harmadik szektor, nem-kormányzati szervezetek (non-govermental organisations – NGOs) – a sor folytatható1. Számos megjelöléssel körvonalazhatjuk a szervezeteknek azon körét, amelyek állandó, intézményesült szervezeti keretben működnek, közvetlenül nem állnak kormányzati függőségi-alárendeltségi viszonyban, valamint elsődleges tevékenységük nem profitorientált jellegű2. A szakirodalom a definíciók kimunkálásában, az egyes csoportképző meghatározások közti különbségtétel ismérveinek rögzítésében máig nem egységes. Konszenzus mutatkozik ugyanakkor abban,hogy egy sokszínű és összetett társadalmi, gazdasági, politikai szereppel bíró, bonyolult interdiszciplináris összefüggésrendszert generáló szervezeti és tevékenységi körről van szó. Ennek jogi szabályozása és a szabályozás mindenkori változása és finomhangolása – épp a jelzett, összetett életviszonyrendszer mobilitása okán – folyamatos jogalkotói feladatnak tűnik. A kodifikáció gyakori változása ugyanakkor állandó alkalmazkodást igényel a jog alkalmazójától is. Legyen az az érintett hivatásrend valamely képviselője, vagy – tágabb fókusszal – a jogkövetésre törekvő polgár.

Az alábbiakban e tanulmány rövid áttekintést kíván nyújtani a nonprofit szervezetekre vonatkozó anyagi jogi szabályozás 90-es évek kezdetétől napjainkig tartó „legújabbkori” főbb állomásairól, valamint felvázolni törekszik az ügyész nonprofit (civil) szervezetekkel kapcsolatos közjogi (közérdekvédelmi) természetű ha-tásköreinek – az egyes kodifikációs pillérekhez kapcsolódó jogalkotói koncepcióváltásokból következő – változási ívét.

A nonprofit (civil) szervezetekre vonatkozó kodifikáció főbb állomásai

A 80-as évek vége – a szabályozás újraalapozása

A rendszerváltás időszakában a nonprofit szektor társadalmi-politikai szerepe egyre hangsúlyosabbá vált, jelentősége nőtt, a jogi szabályozás igénye is érhetően újabb célok mentén korszerűbb szemlélettel jelent meg3. Magától értetődő eredménye e folyamatnak a nonprofit szervezetekre vonatkozó jogi szabályozás újraalapozása. A nonprofit szféra szervezeti joganyaga – a két alapvető szervezettípushoz igazodva – két új pillérre épült: az egyik a tagság nélküli elkülönült célvagyon köré felépített alapítványi formát 1987-ben a Ptk.-ba integráló 1987. évi 11. tvr. (továbbiakban: Atvr.)4, a másik pedig az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény (továbbiakban: Etv.)5 volt.

A régi Ptk. már hatályba lépésekor tartalmazta az egyesület szervezeti formáját. Külön rendelkezett a társadalmi szervezetről, mint a „a dolgozóknak az Alkotmányban említett politikai szervezetei, szakszervezetei, női és ifjúsági, valamint egyéb társadalmi szervezeteiről”, valamint „a társadalmi, kulturális és egyéb tevékenység fejlesztése érdekében a dolgozók által alkotmányos joguknál fogva létesített egyesületekről” mint jogi személyekről6. A társadalmi szervezet kiemelése politikai hangsúlyt jelentett, a társadalmi szervezetek felépítésének, működésének háttérjogaként az egyesületekre vonatkozó normaanyag funkcionált, amelyet a jogalkotó a kódexre építve speciális jogszabály megalkotásával is hangsúlyozott7.

A kódexbeli szabályozás formális kettőssége az Etv. hatályba lépésével megszűnt8, de a kettős megközelítés továbbra is érzékelhető volt9. Az egyesülési jog 1989. évi kodifikációja alkotmányos bázison elsősorban közjogi megközelítést tükröz10. Az Etv. a korábbi, bürokratikus és statikusan szervezetközpontú szabályozási koncepcióval ellentétben – a rendszerváltás politikai hangulatával a háttérben – az egyesülési jog mint a szabadságjog gyakorlására vonatkozó garanciális rendelkezések részletezésére törekedett11. Ekként elsődlegesen az egyesülési jog gyakorlásának módjára és biztosítékaira, törvényes korlátainak meghatározására, a szervezetek alapításának, működésének kereteire, illetve a törvényesség biztosítása érdekében az állami beavatkozás feltételrendszerére fókuszált12.

Az alapítvány szervezeti formája 1987-ig nem szerepelt a magánjogi kódexben. A régi Ptk. az alapítványrendelést a közérdekű kötelezettségvállalás egy formájaként, kötelmi jogviszony keretében rendezte13. A módosítás nyomán az alapítvány tartós közérdekű célra rendelt vagyont kezelő, eredetileg állami felügyelő szerv jóváhagyásával létrejött jogi személy típusként integrálódott, elsősorban az alapítás, a megszűnés feltételrendszerének, valamint az állami felügyelet szervezeti és tartalmi vonatkozásainak rövid meghatározásával14.

A nonprofit szervezetek rendszere és magánjogi-szervezeti jogi szabályozása voltaképp e két jelentős eltéréseket mutató szervezeti forma bázisán differenciálódott a következő évtizedekben.

A nonprofit szféra jogi szabályrendszerének differenciálódása a 90-es években

1993-ban – a közfeladatokkal kapcsolatos állami szerepvállalás jellegváltozása okán – olyan új nonprofit szervezettípusok intézményesítéséről döntött a jogalkotó, amelyek sajátos átmenetet, „szervezeti-funkcionális” hidat képeztek az önkéntes kezdeményezésekből építkező civil szféra szervezetei és a törvényben meghatározott közfeladat ellátására létesülő állami szervezetrendszer között. A személyegyesítő egyesületi szervezeti bázison ilyen típusként a köztestület, az alapítványi forma speciális fajtájaként pedig a közalapítvány említhető15.  Mindkét szervezettípus jellemzője valamely közfeladatnak az államtól formálisan független, voltaképp civil szervezeti keretekben történő ellátása, amellyel a jogalkotó a szűkülő állami források mellé a civil szféra irányából remélt többletkapacitással és újabb források bevonásával egyes közfeladatok magasabb színvonalú ellátását célozta16.

Szorosan kapcsolódott e rendszerhez és az állami szerepvállalás igényelt csökkentéséhez a közhasznú szervezetekről szóló törvény17, amely a nonprofit jogiszemély-típusok többsége számára – meghatározott feltételek teljesítése esetére – az elsősorban adó- és egyéb pénzügyi kedvezményeket nyújtó közhasznúsági fokozatokban történő közhasznú szervezetté minősítést, illetve az ekkénti bírósági nyilvántartásba vételt biztosította. A Ksztv. a közhasznú szervezetek kettős rendszerét teremtette meg a közhasznúság két fokozatának meghatározásával: a törvény alapján minősített szervezetek eszerint közhasznú vagy kiemelkedően közhasznú szervezetként működhettek. A közhasznú szervezetek egyebek mellett valamely, a Ksztv.-ben meghatározott, közhasznúnak minősülő cél szerinti tevékenység – kiemelkedően közhasznú szervezetek esetén egyben valamely közfeladat – ellátását vállalták, kizárva a közvetlen politikai tevékenység folytatását, valamint a profitelosztást18.

A civil szféra és az állami szerepvállalás viszonyával kapcsolatos szemléletváltás jogi transzformációjaként megszűnt az alapítvány államigazgatási felügyelete, illetőleg egyidejűleg megtörtént a létesítésére, törvényességi felügyeletére és megszüntetésére vonatkozó normaanyag átfogó módosítása, amely szellemiségében az egyesületi bázisú szervezeti formákra kialakított szabályozási koncepcióval való összhang megteremtését eredményezte19.

További jellemzője e jogalkotási korszaknak, hogy a Ptk. és az Etv. alapvető fogalmi, illetve szervezeti statutum-szabályozási hátterével a személyegyesítő nonprofit szervezetek számos speciális formációjának – külön jogszabályokban történő – felépítése színes szervezeti palettát eredményezett. Ilyenként említhetők – a teljesség igénye nélkül – az egyes köztestületi formák (szakmai kamarák, MTA), a 2000-es évek sporttörvényei révén a jogi személyek rendszerébe integrált nonprofit szervezettípusok (pl. országos sportági szakszövetség)20,a vadásztársaság, a polgárőrség, vagy az önkéntes tűzoltó egyesületek21.

Új alapok (A civil törvény megalkotása)

A bemutatott, rendszerváltáskori alapjoganyagon fejlődött, szakjogszabályokban differenciálódó és a felsőbírósági gyakorlat által meglehetős részletességgel pontosított-kristályosított nonprofit normarendszer a 2000-es években már nem volt képes maradéktalanul betölteni a szerepét. A nonprofit (civil) szféra társadalmi-gazdasági-politikai szerepének változásával22 igény jelentkezett egy átfogóbb, átláthatóbb, a kor követelményeihez jobban igazodó, a bírói gyakorlat vívmányait is beépítő kodifikációra. Az új törvény – az új Alaptörvény bázisán – 2011. év végén lépett hatályba23. Az Ectv. jogalkotói célja az egyesülési jog gyakorlásának szélesebb értelmezésén alapul. Új gyűjtőfogalomként bevezette a civil szervezetek kategóriáját és meghatározta tartalmát, illetve a civil szervezetek körébe tartozó szervezettípusokra egységes, keretszerű szabályozást és definíciórendszert nyújtott. Az áttekinthetőség és a jogkövetés könnyítése érdekében ehelyütt rendelkezett a civil szervezetek gazdálkodásának, könyvvezetési és beszámolási szabályainak legfontosabb elemeiről is.

Az Ectv. – a Ksztv. deregulációja mellett – módosította és integrálta a közhasznúság kritériumrendszerét. Ennek keretében – a gyakorlatban tapasztalható bizonytalanságokra reagálva – a közhasznú tevékenység pontos fogalom-meghatározására törekedett, valamint a korábbi elhatárolási nehézségek okán megszüntette a közhasznúság kétfokozatú rendszerét. Emellett újraszabta a közhasznú jogállás megszerzése, illetve a közhasznú működés és gazdálkodás feltételeit.

Az Ectv. eljárásjogi „párjaként”, azzal egyidejűleg lépett hatályba a civil szervezetek bírósági nyilvántartásának eljárásjogi szabályairól rendelkező Cnytv24, amely – hiányokat pótolva – törvényi szintre emelte, egységesítő igénnyel részletezte, valamint modernizálta a civil szervezetek nyilvántartásával kapcsolatos eljárásrendet. A korábban elszórtan, részben anyagi jogi jogszabályokba épített, nem kellő részletességgel kifejtett szabályozást megszüntetve egy jogszabályban foglalta tehát össze a civil szervezetek (valamint a bírósági nyilvántartásban szereplő egyéb szervezetek) nyilvántartásba vételére, változásbejegyzésére, valamint megszűnésére, illetve a közhasznúsági nyilvántartásra vonatkozó általános, illetve egyes szervezetek (alapítvány, egyesület) tekintetében speciális szabályokat25.

Az Ectv. és a Cnytv. anyagi-eljárásjogi normái az eredeti jogalkotói igény szerint hosszabb távra építették ki a civil szféra magánjogi-szervezeti jogi kereteit, ám ezt a célt némileg „árnyalta” a 2014-ben hatályba lépő új magánjogi kódex26 megalkotása. Az új Ptk. III. Könyve a jogi személyekkel kapcsolatos jogalkotói koncepcióban gyökeres változást hozott, ami szükségképpen befolyásolta a civil szervezetekre irányadó jogszabályi feltételrendszert. A legfontosabb változás a jogi személyekre vonatkozó „általános rész” megteremtése volt. Ez a valamennyi jogi személyre – gazdasági társaságokra és a civil szervezetekre egyaránt – irányadó legáltalánosabb közös nevezőt jelentette (az alapítás, a szervezeti-működési keretek, a képviselet, a törvényességi felügyelet és a megszűnés tekintetében)27. Emellett a jogi személyek alapvető (nonprofit) típusaiként az új kódex az alapítvány és az egyesület szervezet specifikus szabályait is – új koncepció mentén – meghatározta. Ennek keretében például markánsan módosult az egyesületek és az alapítványok fogalmi meghatározása, valamint működésük, megszűnésük, felügyeletük részletszabályozása. A vizsgált szervezetek normatív környezete tehát logikailag és rendszertanilag tisztábbá vált, ugyanakkor a jogalkalmazás számára a szabályozás többszintűsége – a kezdeti természetszerű értelmezési problémák mellett – újabb kihívást jelentett28.

A civil szféra szerepének változását, az állam és a nonprofit szektor viszonyrendszerének újraértékelését jelzi végül, hogy a 90-es évek elején az egyes közfeladatok nonprofit szervezeti keretben történő ellátására létrehozott jogi személy típusok a 2000-es években megszűntek, vagy szakjogszabályi síkon maradt a szabályozásuk és a kódexben alaptípuskénti értékelésüket a jogalkotó mellőzte29.

Újabb fejlemények a jogalkotásban

Napjainkra a kódex és a civil szervezetekre vonatkozó alapjogszabályok stabil kereteket adnak e szervezetek működésének. A rendszer tehát „beállt”, azonban finomhangolása folyamatos. A kor társadalmi-politikai viszonyainak változásaira, újabban a nemzetközi politikai „klíma” hatásaira a társadalom önszerveződő közösségei természetszerűleg érzékenyek, hol aktív szereplőként alakítva azokat, hol pedig reagálva rájuk. Ezek a folyamatok ugyanakkor az állam ismétlődő beavatkozását generálják a kiépült normatív kereteken belül, esetenként azokat tágabbra vagy szűkebbre alakítva.

2016 végén a jogalkotó – egyebek mellett – a civil szervezetek nyilvántartásba vételi és változásbejegyzési eljárásainak gyorsítását ösztönző intézkedések bevezetéséről döntött,amely a Ptk. az Ectv.,valamint a Cnytv .vonatkozó rendelkezéseinek markáns módosítását eredményezte (Cgytv.)30. Ekként a civil szervezetek és sportegyesületek tekintetében a nyilvántartásba vételt, illetve a változásbejegyzést elrendelő, valamint a közhasznúsági nyilvántartásba vételt elrendelő bírósági végzés elleni jogorvoslat rendje megváltozott. Szigorodott a hiánypótlások lehetősége, bővült az eljárásokban alkalmazható mintaokiratok köre, részben változtak, egyszerűsödtek a szervezetek nyilvántartásból való törlésének metódusai, továbbá maximálásra került a bíróság rendelkezésére álló ügyintézési határidő is.

A fentiekből is következően jelentősen változott az ügyésznek a nyilvántartással kapcsolatos eljárásokban való szerepe, valamint a civil szervezeteket érintő törvényességi ellenőrzés tárgyi kerete. Egyidejűleg a civil szervezetek feletti törvényességi felügyeleti eljárás egységes nemperes eljárásként – a cégeljárás vonatkozó megoldásának analógiájára – bírósági hatáskörbe került31.

Az eljárásjogi szabályok mellett a Cgytv. anyagi-szervezeti jogi módosítást is tartalmazott, jelentősen átszabva az egyesületekre vonatkozó Ptk-beli normaanyagot. Ennek okaként a jogalkotó elsődlegesen a joggyakorlatban a Ptk. hatálybalépése óta felmerült vitás kérdések rendezését, különösen a kódex vonatkozó rendelkezéseinek kógenciájával kapcsolatos bizonytalanságok eloszlatásának, valamint – az alapszabályok kötelező elemei körének szűkítésével – az egyesületalapítás egyszerűsítésének igényét jelölte meg32.

2017-ben újabb változás következett: az állam migrációs folyamatokra vonatkozó politikai és nemzetközi jogi koncepciója – a civil szervezetek bevezetőben is jelzett szerepe okán – a civil szféra magánjogi szabályozásában is érezteti hatását. Ennek kifejezett eredményeként például 2017-ben – a civil szervezetek kvázi új kategóriáját meghatározva – a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról szóló törvényt fogadta el a Parlament33 és a jogalkotás e téren nem zárult még le34.

A civil szervezetekre vonatkozó ügyészi hatáskörök változásai

Hatáskörök a régi Ptk. és az Etv. alapján

Az ügyész nonprofit szervezetekkel kapcsolatos speciális jogosultságait már az Etv. rögzítette. Ez a szerep hosszú időn át kétágú volt: egyrészt a társadalmi szervezetek nyilvántartásba vételével kapcsolatos eljárásokban való részvételben, másrészt e szervezetek működése felett gyakorolt törvényességi felügyeleti jogkörben nyilvánult meg. Előbbi tartalma szerint a szervezetek bírósági nyilvántartásba vételére, illetve megváltozott adataik bejegyzésére irányuló nemperes eljárásokban hozott bírósági végzés elleni jogorvoslat előterjesztésének lehetőségét jelentette35, utóbbi pedig az ügyészi törvényességi felügyelet „klasszikus”, az Ütv-ben meghatározott eszköztárának (eseti-, illetve munkatervi vizsgálat lefolytatása alapján jelzés, felszólalás, óvás előterjesztése) alkalmazhatóságát36.

A törvényességi felügyelet keretében feltárt törvénysértések elleni ügyészi eszköztár ultima ratio-ja a bírósághoz fordulás lehetősége volt: az ügyész keresete alapján, peres eljárásban az egyesület további működésére kiható döntés a bíróság hatáskörébe tartozott37.

Az alapítványokra vonatkozó joganyagban az előzőekben vázolt, a létesítés és a működés törvényességének biztosítását célzó – az államigazgatási kontrollt felváltó – jogi eszközöket a régi Ptk.-t módosító 1990. évi I. törvény teremtette meg38, a nonprofit szervezettípusok többségére ezzel egységes tartalmú ügyészi törvényességi kontrollrendszert alkotva39, amelyre – ugyanezen eszközökkel – ráépült a Ksztv.-ben a közhasznú szervezetek közhasznú működése feletti ügyészi törvényességi felügyeleti jogkör is40.

Az alapítványok, egyesületek, illetve általában az egyesülési jog alapján építkező nonprofit szervezetek keletkezése és működése törvényességének elsődleges felügyeleti intézménye tehát e korszakban az ügyészség volt, meglehetősen széles felügyeleti jogkörökkel, de végső soron bírói kontroll mellett.

Változások az Ectv. és az új Ptk. koncepciójában

Az új Alaptörvény hatása, az ügyészség alkotmányos státusának és feladatainak újraszabása az ügyészi magánjogi-közigazgatási profilú tevékenység filozófiáján is változtatott. Ez a szemléletváltás a civil szervezetek működésének törvényességét célzó ügyészi kontrolltevékenység természetére és eszközrendszerére is hatással volt.

Az Alaptörvény újrafogalmazta az ügyészség alkotmányos intézményrendszerben betöltött szerepét. A 29. cikk (1) bekezdése a legfőbb ügyészt és az ügyészséget az igazságszolgáltatás közreműködőjének minősíti, amely elsősorban az állam büntetőigényének érvényesítője41. Az ügyészség jogállásának és feladatkörének újra-kodifikálása is ezen az elvi-dogmatikai alapon történt az ügyészségről szóló 2012-től hatályos törvényben42, amely ekként az ügyész „büntetőjogon kívüli”, közérdekvédelmi tevékenységének megítélésében is jelentős változást hozott. Ennek meghatározó eleme a „felügyelet-központú” szemlélet elvetése volt43. A felügyelet helyére e téren tehát – az „igazságszolgáltatás közreműködője” szerepéhez igazodva – az ügyészi törvényességi ellenőrzés intézménye lépett44. Ezzel értelemszerűen harmonizált a szinte egyidejűleg megalkotott Ectv. normaszövege is45.

A törvényességi felügyeleti eljárás keretében az ügyészi aktivitás (pl. vizsgálat lefolytatása) nem volt konkrét törvénysértésfüggő, illetve a bírósághoz fordulás csak a saját eszközök alkalmazása eredménytelenségének esetére, azok „kikényszerítése” végett bevethető megoldásként jelentkezett. A törvényességi ellenőrzési tevékenység keretében ugyanakkor az ügyészi vizsgálat lehetősége súlyos jogsértésre utaló adat feltételével aktiválódik és ennek megállapítása esetén a jogsértőt (illetve felügyeleti szervét) önkéntes teljesítésre, a jogsértés kiküszöbölésére kell felhívni. Ennek eredménytelensége esetén az ügyész indítványára a bíróság dönt a kérdéses jogsértés fennállása és következményei alkalmazása tekintetében46.

A civil szervezetek felügyelete síkján ez a változás szorosan összefügg az új Ptk.-ban utóbb normatív szintre emelt azon koncepcióval, amely a jogi személyek törvényességi felügyeletét egységesen bírósági hatáskörbe helyezte. A civil szervezeteket érintő ügyészi törvényességi ellenőrzés és a bírósági törvényességi felügyelet így 2017 márciusáig a jelzett tartalmi különbségek mellett voltaképp párhuzamosan funkcionált.

Újabb fejlemények: szűkülő ügyészi hatáskörök?

A civil szervezeteket érintő ügyészi hatáskörök tehát alkotmányjogi fundamentumon, jogállami kívánalmak mentén szűkültek, vagy inkább természetük változott47. E folyamat azonban az Üjt. és a Ptk. újrakodifikálásával nem zárult le, sőt, lényegesen felgyorsult. A Cgytv. szabályozási koncepciója – a civil szervezetek nyilvántartásba vételével kapcsolatos eljárások felgyorsításának egyik alapvető feltételeként -az civil szervezetek nyilvántartási ügyeivel kapcsolatos eljárásokban való ügyészi részvétel, illetve a vonatkozó ügyészi törvényességi ellenőrzési hatáskör szinte teljes megszüntetéséről döntött. E drasztikus jogalkotói lépés speciális alkotmányjogi-dogmatikai alapjait – az említett, egyébként indokolt jogpolitikai célkitűzésen túl – a kodifikátor nem fejtette ki, így a módosítás voltaképp e praktikus cél elérésének (jog) technikai eszközeként fogható fel.

A Cgytv. az Ectv. és a Cnytv. megfelelő módosításával megszüntette az ügyész civil szervezetek (egyesületek, alapítványok) működése felett gyakorolt generális törvényességi ellenőrzési jogait, nem érintve azonban az egyes speciális normák által meghatározott szervezettípusokra vonatkozó ellenőrzési hatásköröket48. Helyette a bíróság által nemperes keretben lefolytatandó – a Cnytv. módosítása révén részletesen szabályozott49 – törvényességi felügyeleti eljárás az ügyész számára más típusú, a cégeljárások mintáját követve elsődlegesen iniciatív közreműködői pozíciót biztosít. A peren kívüli törvényességi felügyeleti eljárás ügyészség általi kezdeményezésének speciális többletfeltételeként ugyanakkor előírja, hogy az ügyész az indítványát a közérdek sérelmére is alapítsa, illetve e közérdek sérelmének fenn álltát valószínűsítse50.

A módosítás kizárta az egyesület, az alapítvány és a sportról szóló törvény szerinti sportegyesület nyilvántartásba vételi, változásbejegyzési kérelmének helyt adó, valamint e szervezetek közhasznú nyilvántartásba vételét elrendelő bírósági végzés elleni fellebbezés lehetőségét. A végzés (vagy az annak alapjául szolgáló eljárás, illetve a kérelemhez melléklet iratok) jogszabályba ütközése esetén ugyanakkor – mások mellett – az ügyész számára a szervezettel szemben a végzés hatályon kívül helyezése iránti perindítási lehetőséget biztosít. Ennek kereteit azonban a közérdek sérelmének fennállására hivatkozás, illetve a közérdeksérelem fennállása valószínűsítésének követelménye nyilvánvalóan szűkíti51.

Polgári nemperes eljárássá alakította mindezeken felül a Cgytv. az alapítvány és az egyesület megszűnésének megállapítására irányuló korábbi peres eljárásokat. Ehelyett az ügyészi keresetindítási jogot az eljárás megindításának indítványozására vonatkozó jogosultság váltotta, mindazonáltal a fentiekhez hasonlóan az indítvány közérdeksérelemre alapítása és közérdek sérelme fennállásának valószínűsítése többletfeltételeinek beépítésével52.

Az egyesült feloszlatása iránti ügyészi keresetindítási jog feltételrendszere is szűkült a novellával: kizárólag az egyesülési jog legsúlyosabb megsértését eredményező – az Ectv. 3.§ (3)-(5) bekezdéseiben szabályozott – működés vagy tevékenység ad alapot a perre53.

Befejezés

Ahogy a fenti vázlat is érzékeltetni kívánja, a civil szféra szervezeti-jogi keretei tehát napjainkra stabillá váltak,de a folyamat nem zárult le.Nem is zárulhat,mivel a közeg érzékeny barométerként követi a kor változásait, azokat a változásokat, amelyek mindennapjainkat határozzák meg. E változásokra adott reakciók pedig folyamatosan árnyalják, alakítják az állam és a civil szféra meglehetősen bonyolult, ambivalens viszonyrendszerét is. Egy olyan korban, ahol a változások, a reakciók állandóak, a jogalkotó is folyamatos aktivitásra kényszerül. A civil szervezetekkel kapcsolatos ügyészi szerep mára kikristályosodott filozófiája fényében – az elmúlt közel három évtizedben fokozatosan és jelentékenyen leszűkült normatív keretek között – sem kizárt, hogy a kapcsolódó ügyészi feladatok is változnak, változhatnak54.

Bércesi Z. LLM., ügyész, Pécsi Fellebbviteli Főügyészség, címzetes egyetemi docens, PTE ÁJK


Your browser does not support the canvas element.