Hogyan veszélyeztetjük a gyerekeket? Jogerős esetek változásai 2015 évről 2020-ra

2015-ben az összes, Magyarországon jogerőre emelkedett kiskorú veszélyeztetése tárgyában hozott ítélet bűnügyi iratait elemeztem ki. Akkor a megyei adatok összehasonlításával, a büntetéskiszabási gyakorlattal és annak következményeivel, valamint a tipikus ügyek elkülönítésével gyakoriságainak eloszlásáról készítettem kutatási jelentést. Akkor 961 ilyen eset volt az ENYÜBS és a VIR adatai szerint, 2020-ban ugyanez a szám 440 volt. Míg magam a 961 ügyről is azt gondoltam, fájóan magas látenciára utal az ilyen tárgyú bűncselekmények, különösképpen pedig a családon belüli gyermekbántalmazás, és egyáltalán, a családon belüli erőszakos esetek vonatkozásában, a helyzet a számok alapján öt évvel később még kevésbé feltárt helyzetképet mutatott a vizsgált kérdésben.

Az OKRI-ba eljutott bűnügyi iratok 2015-ből a 961 esetből 759 esetet, míg a 2020-as elítélések esetében 440-ből 398 esetet öleltek fel, azaz a kutatás keretében ennyi ügyiratot (nyomozati, ügyészségi és bírósági iratot) elemeztem ki.

A jogerős ítéletek közötti öt év történéseit, jogszabályi változásokat, joggyakorlatot vizsgálva nem akadtam olyan tényezőre, amely magyarázhatná az esetszám ilyen mértékű elapadását. Az esetek 54%-kal estek vissza, azaz kevesebb, mint feleannyi kiskorú veszélyeztetése tárgyában meghozott ítélet született.

Ha a cselekmények megyei eloszlását nézzük, a százezer főre jutó elkövetők száma a következőképpen alakult. (Táblázat)

Táblázat: A százezer főre jutó elkövetők száma megyei eloszlásban, 2015 és 2020

Abszolút értékben országosan egyedül Baranya megye az, ahol az elkövetők száma növekedett, az összes megyében csökkent. Ha a csökkenés országos átlagához viszonyítunk, akkor azt láthatjuk, hogy Baranyán kívül Budapesten, Békés, Fejér, Heves, valamint Vas megyében csökkent kisebb mértékben a leleplezett bűncselekmények száma, míg Zala, Veszprém, Somogy, Nógrád és Hajdú-Bihar megyékben az országos átlagot meghaladóan lecsökkentek a hatóságok látókörébe került kiskorú veszélyeztetése tárgyú, ítélettel zárult ügyek.

Milyen tipikus esetek tartoznak a kiskorú veszélyeztetése ügyekhez?

Amikor erről a bűntettről beszélünk, elkerülhetetlen, hogy az ide sorolt és ugyanazon jogszabály szerinti eseteket mégis tipizáljuk és elkülönítsük egymástól. Hiszen nem összehasonlítható egy gyermek kitartó, brutális családon belüli bántalmazása azzal például, hogy a mélyszegénységben élő, gyermekeit egyedül nevelő anya télen, tüzelő hiányában nagyobb fiával gallyakat gyűjteni megy a helyi redőbe. Pedig mindkét bűncselekmény ugyanúgy kimerítheti a Btk. kiskorú veszélyeztetéséről szóló 208. §-ában írottakat.

A 2015-ös elítélések között jellegzetesen előfordultak olyan ügyek, amelyek eltértek azon esetektől, amelyekre a kiskorú veszélyeztetése bűncselekményt a jogalkotó kifejezetten szabni akarta. Ilyen volt például, amely két, állami gondoskodásban nevelkedő fiatal által elkövetett lopást takart – az egyik elkövető éppen hogy betöltötte a 18. életévét. De ugyanilyen volt a mélyszegénységben élő családok esete, amikor elhagyott gyárterületről hoztak el vashulladékot alkalmanként, vagy romos tanyaépületből lomokat gyűjtöttek, vagy erdőbe mentek tűzifáért. Ezen ügyek „éppen csak beleesnek a szórásba”, és sokszor az automatikus minősítést követően akkor is elítélés születik, ha például az derül ki két fiatal fiú esetén, hogy a fiatalabbik rendszeresen követ el vagyon elleni bűncselekményeket, míg a nagykorú először. Miután 2018-ban a kutatási jelentés megjelent és mind az igazságszolgáltatásban, mind a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek számára elérhetővé vált, két éven keresztül közel 5600 ügyészt, bírót, gyermekvédelmi jelzőrendszeri tagot ért el az erre felépített előadás- és műhelyvita-sorozat, amely talán hatással lehet a gyakorlat változására. Az oktatási anyagok és a kutatási zárójelentés többek között azzal az üzenettel indult, hogy nem biztos, hogy minden efféle elítélés indokolt.

A hatásvizsgálat részeként érdemes megvizsgálni az ilyen típusú cselekmények büntetettségének arányát, összevetni a 2015-ös és 2020-as adatokat ebből a szempontból is.

Az eseteket gondosan kategorizálva valóban azt láthatjuk, hogy a kiskorú veszélyeztetése elítélések csökkenése mögött bizonyos típusú ügyek kiesése, vagy drasztikus csökkenése áll: a falopásért és eseti jellegű megélhetésinek nevezhető bűncselekmények a 2015-ben befejezett elítélések 7,1%-ára csökkentek, és a fiatalok együttes vagyon elleni bűnelkövetése esetén 2020-ban a kiskorú veszélyeztetése tárgyában történt elítélések 19%-ára estek vissza. A jelenség magyarázatául szolgálhat a korábbi, hasonló tárgyú kutatást követő online elérhető és széles körben terjesztett kutatási beszámoló elérhetősége, valamint az oktatás és előadássorozat, amely közel két éven keresztül folyt országosan a témában. Ez egy lehetséges magyarázat, de nem bizonyítható, és az összefüggés közel sem biztos. Mindenesetre, motiváló azt gondolni, hogy munkám hatással volt a joggyakorlatra.

Milyen gyakran van halmazatban a kiskorú veszélyeztetése a kapcsolati erőszakkal?

Szembetűnő, pozitív irányú változás, hogy míg 2015-ben a bizonyítottan kapcsolati erőszakot mindössze az esetek 12%-ában minősítették, addig ez 2020-ra 80%-ra emelkedett. A kapcsolati erőszak halmazatban történő megállapítása esetén a büntetési tétel felső határa 5-ről 7,5 évre emelkedik, így azt várhatnánk, hogy az ítéletek is eszerint szigorodnak. Azonban azt láthatjuk, hogy pontosan fordított az ítélkezési gyakorlat alakulása. A büntetővégzések száma, azaz azok az ügyek, amelyekben tárgyalást nem tartottak, szintén nagy arányban növekedett. 2015-ben ezek aránya elenyésző volt, míg 2020-ban, az év második felére – a Covid19-pandémia hatására is –, a tárgyalás nélküli ügyek aránya a kiskorú veszélyeztetése ügyekben 51%-ra emelkedett. Ez is hozzájárulhatott a büntetések enyhüléséhez.

Milyen következménye van a gyermekbántalmazásnak?

Mit tesz a gyermekvédelem?

A gyermekbántalmazási esetekben az összes ügy 85%-a éveken keresztül tart anélkül, hogy a gyermekvédelem érzékelhetően beavatkozna. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a gyermekek nincsenek a gyermekvédelmi szakemberek látókörében. A legtöbb esetben védelembe vannak véve, csak éppen a védelembe vétel intézménye nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az esetek egy jó részében a szakemberhiány miatt a védelembe vétel gyakorlatilag kiüresedett, a családdal szembeni magatartási szabályok betartatása, az életvitel kontrollja nem képes megvalósulni. Az évekig tartó védelembe vétel időtartama alatt sok esetben a gyermek továbbra is teljesen kiszolgáltatott, valós segítséget nem kap. A nevelésbe vétel – ami a védelembe vétel eredménytelenségét követi –, azt feltételezi, hogy a szakellátásban rendelkezésre állnak a szakemberek és intézmények megfelelő létszámban. Ez azonban nem így van. A nevelésbe vétel, amikor a gyermeket ki kell emelni a családból veszélyeztetettség, elhanyagolás, bántalmazás miatt, sokszor azért nem vagy csak nagyon megkésve történik, mert nincs hivatásos nevelőszülő, gyermek vagy lakásotthon, amelyben fogadni tudnák a gyermekeket. Sokszor tartja a rendszer éveken keresztül a gyermekeket abban a mérgező közegben, amit nehezen lehet családnak nevezni, pusztán azért, mert nem tudja elhelyezni őket. Amikorra már nem halogatható a kiemelés, azt sokszor a gyermek közösségi aszociális, erőszakos viselkedése indokolja. 10-12 éves vagy idősebb korban a nevelésbe vétel hatékonysága még alacsonyabb: jellemző a szakellátásban a kiskamasz korban nevelésbe vett gyerekek folyamatos szökése, közösségellenes viselkedése.

Országosan azt lehet látni, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer működése, a jelzéstételi hajlandóság (amely egyébként kötelezettség) igen eltérő. A területi eltéréseket vizsgálva az látszik, hogy a jó infrastruktúrával rendelkező településeken, ahol az életszínvonal is magasabb, működik a jelzőrendszer, és rendszeresek a jelzések a gyermek bántalmazása, veszélyeztetése esetén. Itt jellemzően az éveken keresztül elhúzódó esetek miértjének magyarázata az alapellátásban és a gyámhivatalok működésében keresendő. Azokon a településeken, ahol általánosan alacsony az életszínvonal és nincs megfelelő infrastruktúra, az jellemző, hogy a nem hatósági jelzőrendszeri tagok – gondoljunk itt védőnőre, gyermekorvosra és pedagógusra – kevésbé tesznek jelzést. Ilyen településeken az elhúzódó, beavatkozás nélküli gyermekbántalmazási esetek oka elsősorban az, hogy éveken keresztül nem érkezik bejelentés a gyermekvédelmi intézmények egyikéhez sem.

Hogyan védjük meg a születendő gyermekeket anyjuk hasában?

A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény a magzati életet védi a terhesség tizenkettedik hetétől, ha a terhesség normális és egészséges, én nincs speciális körülmény. A magzat tehát embernek számít, és mint ilyen, védelem alatt áll. A gyermeket büntetőjogi értelemben pedig kifejezetten a kiskorú veszélyeztetése törvény védi, egészséges fejlődésének akadályozását bünteti. Van azonban itt egy nagyon szembeszökő, és a gyakorlati életben súlyos tragédiákhoz vezető hiátus. Ugyanis a magzat, a még meg nem született gyermek a terhesség 12. hete és a születés között teljesen védtelen, és a büntetőjogi szabályozás nem teszi lehetővé, hogy az az anya, aki még magzati korában veszélyezteti a születendő gyermekét, felelősségre vonható, vagy kötelezhető legyen a veszélyeztető vagy bántalmazó magatartásával való felhagyásra. Gyakorlatilag az anyára van bízva, hogyan bánik a magzattal, aki a testében él. Ha egy várandós nő káros szenvedélyeket űz, ha alkoholizál, ha dohányzik, ha drogokat fogyaszt, ha rendszeresen megverik és a hasát is bántják, vagy ha eltitkolja a terhességét, megteheti: őt senki nem kötelezheti arra, hogy bármely magatartással felhagyjon, és arra sem lehet kötelezni, hogy orvoshoz menjen kivizsgálás céljából. A védőnői szolgálat, a gyermekorvos és a gyermekjólét is kiszolgáltatott, csak tanácsokat adhat az asszonynak, bármire kötelezni nincs módja, még olyan esetben sem, amikor egyértelmű, hogy a gyermeket az anya viselkedése, életformája biztosan és jó eséllyel maradandó fogyatékosságot okozva károsítja. Ha nem kívánt terhesség áll fenn, és a törvény nem teszi lehetővé a magzat elvetetését, az anya jellemzően az eltitkolt terhesség végén öli meg, hagyja születése után ellátatlanul az újszülöttet. Ezekben az esetekben sem előzhető meg sokszor a tragédia, annak ellenére, hogy a szociális szakemberek tudnak a terhességről, és megkísérlik megelőzni az újszülött halálát. Kényszerintézkedés végrehajtására azonban nem jogosult senki – csak a végzetes esemény megtörténtét követően.

Meddig ildomos felelősségre vonni a szülőt a tankötelezettség elmulasztásáért?

Rendszeresen előfordul, hogy az anya büntetőjogi felelősségre vonásának és elítélésének indoka a kamaszkorú gyermek iskolai igazolatlan óráinak száma. Az esetek tükrében kérdés azonban, hogy meddig képes kontrollt gyakorolni egy anya a tizenéves gyermeke iskolába járása fölött? A jegyzőkönyvekből sokszor kiderül, hogy a szülő azt gondolja, gyermekét reggel iskolába indította, majd az iskola után hazatér, és utólag derül ki, hogy a gyermek nem ment be az iskolába. Ha rendszeresen nem mond igazat a szülőnek, vagy ha egyszerűen napközben kiszökik az iskolából, ha nem hajlandó bent maradni, vajon hány éves koráig gondoljuk ezt a szülő, és nem a gyermek felelősségének? Adódik a kérdés azért is, mert bizonyos súlyos bűncselekmények esetén a kiskorú már 12 éves korától büntetőjogi felelősséggel tartozik. Vajon a tankötelezettséget egy 15 éves fiú esetében például miért a szülőtől kérjük számon, miért nem a gyermektől? A konkrét ügyek között több olyan esettel is találkoztam, amelyekben erősen megkérdőjelezhető a szülő felelősségre vonása, és az is, hogy miért nem gondoljuk ezt a gyermek felelősségének bizonyos életkor, például 12–14 éves kor fölött.

Szabunk-e határt a szülők egymás ellen megtett sorozatos feljelentéseinek és a jogorvoslati lehetőségekkel való szülői visszaéléseknek?

Egyes esetekben a szülők azok, akik gyermeküket meghurcolva viaskodnak a kapcsolattartás mértékén és a szülői felügyeleti jogon, egy válással párhuzamosan vagy azt követően. Mind az apa, mind az anya többször tesz feljelentést a másik szülő ellen a rendőrségen: vagy a kapcsolattartás akadályozása miatt, vagy kiskorú veszélyeztetése miatt. Közben az eljárásban kirendelt igazságügyi pszichológusi szakvéleményt is addig kérdőjelezik meg, amíg annak állításai egybeesnek a szülő személyes kívánalmával, legyen szó akár szülői alkalmasságról, akár a gyermek lelkiállapotáról, kötődéseiről. Az eljárás ilyen esetekben akár évtizedig is elhúzódhat, a gyermek pedig tökéletesen ki van szolgáltatva a rajta/érte marakodó, a gyermek érdekeire valójában fittyet hányó szülőpárnak. Ehhez pedig asszisztálnak a hatóságok. A feljelentések és újabb eljárások, ezekkel együtt pedig az újabb meg- és kihallgatások addig tartanak, amíg a szülő bele nem fárad. Ez egy rendkívül gyermekbántalmazó gyakorlat, amelyet a rendszer működése sajnos évekig fenntart és generál.

Büntetőeljárás-jogi garancia mint másodlagos viktimizáció?

Az eljárások alatt a gyermekeket olykor indokolatlanul sokszor és nem megfelelő módon hallgatják meg. Van, hogy a párhuzamos eljárások alatt minden eljárásban külön pszichológus szakértői vizsgálat és meghallgatások vannak, amelyek a gyermeket durván megviselik. Ráadásul rendszeresen igazolódik, hogy nem is célszerű, mert a gyermek által elmondottak idővel egyre kevésbé felhasználhatóak vagy informatívak. Adódik ez egyrészt abból, ahogyan az emlékezet működik. A történtek után néhány nappal még tökéletes az emlékezés, azonban idővel teljes homályba veszhet, sőt évekkel később hamis emlékek is beépülnek. Másrészt gyermekkorban mindenki nagyon szuggesztibilis, fogékony az indirekt befolyásolásra, és a hamis emlékképek előállításának valószínűsége jóval nagyobb, mint egy felnőtt esetében. Egy pár irányított vagy előítéletes kérdéssel, az ezekre adott válaszok elismételtetésével a gyermekben úgy át lehet írni egy eseményről való emlékeket, hogy később egy pszichológus szakértő sem tudja majd megkülönböztetni egymástól az átélt és a hamis emlékeket. Mindezek miatt a gyermekek többszöri meghallgatása kifejezetten káros gyakorlat, amely nem segíti a bizonyíthatóságot sem. Fontos adalék még, hogy egy traumatizált gyermek meghallgatásához szakértelemre van szükség, amellyel azonban csak a gyermeket meghallgató személyek töredéke rendelkezik. Ennek hiányában a meghallgatások sokszor kihallgatássá válnak, a gyermek által elmondottakat kétkedve fogadják, a szorongás és szégyen érzeteivel nem tudnak mit kezdeni és nem veszik figyelembe, pedig ezek az érzések meghatározzák, mit és hogyan mondanak el a meghallgatott személyek. Ahhoz, hogy egy sértett tanú a vallomásában értékes információkkal szolgáljon, szükséges feltétel, hogy biztonságban érezze magát, érzelmi biztonságban és támogató személyek gyűrűjében. Ez a feltétel azonban néhány kivételes esettől eltekintve teljességgel hiányzik. Ennek hiányában sem gyermekkorú, sem felnőtt sértettől nem várható el informatív, következetes, részletes vallomás semmilyen ügyben, ahol bántalmazás áll a háttérben.

Diszfunkcionális-e  a büntetés?

A büntető igazságszolgáltatás gyakorlatának szigorodása évek óta érzékelhető trend. Ennek a trendnek mond ellent a kiskorú veszélyeztetése ügyekben, a gyermekbántalmazások esetén az ítélkezési gyakorlat. Összességében a büntetéskiszabás a gyermekbántalmazás eseteiben igen enyhe a társadalomra való veszélyességéhez képest. Ugyanis ez az a bűncselekmény, amely generációról generációra örökíti tovább a mintát és az éveken keresztül tartó családon belüli erőszakot, azt a családon belüli erőszakot, amely gyermekként való megtapasztalása a bűnelkövetővé érés melegágya, amely megbetegít vagy/és kriminalizál. Ennek ellenére az az ember, aki éveken keresztül tartja terrorban családját, aki megalázza, testileg és lelkileg kínozza gyermekét, nagyon valószínű, hogy maximum felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltetik. 2015-ben az összes általam vizsgált elkövető 24%-a kapott végrehajtandó szabadságvesztést, míg 2020-ban a büntetés tovább enyhült: mindössze 18%-uknak kellett börtönbe vonulnia. De vessük össze ezeket az arányokat azzal, hogy a sértett gyermekeket milyen arányban távolítják el a családjukból és az ismerős közegből! Minden bűncselekmény esetén az a kívánalom, a társadalom igazságérzetét az szolgálja, ha az elkövetőt büntetjük meg, távolítjuk el, zárjuk börtönbe. A gyermekek sérelmére elkövetett családon belüli bűncselekmények esetén azonban sokkal jellemzőbb, hogy az áldozatot távolítjuk el, semmint az, hogy az elkövetőt. A gyermekeket nevelésbe vették, azaz eltávolították a családjukból 2015-ben az esetek 56%-ában, 2020-ban 38%-ban. Ennek a büntetésnek és ennek a gyakorlatnak a társadalom felé való üzenete kifejezetten diszfunkcionális. Egyrészt azt üzeni, hogy a gyermek bántalmazása és elhanyagolása nem tartozik a kifejezetten súlyos cselekmények körébe, tulajdonképpen csaknem bocsánatos bűn. Másrészt megtanítja az áldozatokat, sértetteket és minden eljárásban részt vevő tanút arra, hogy az egész hercehurca, az éveken keresztül tartó büntetőeljárás – amely alatt rendkívül sok kellemetlen, szorongást kiváltó, de akár testi épséget veszélyeztető helyzeten és időszakon kell keresztülmenniük – végeredményben tökéletesen hatástalan: az elkövető marad és akár tovább fenyegetőzik, gúnyosan nevetve a felfüggesztett ítéletet lobogtatva, míg a sértettek megélhetik a teljes kiszolgáltatottságukat és azt, hogy nem számíthatnak a hatóságok valódi segítségére. Legközelebb kétszer meggondolják, tegyenek e feljelentést, vagy az eljárás alatt tanúvallomást. Talán ez is magyarázata lehet annak, miért esett vissza ilyen drasztikusan 5 év alatt a kiskorú veszélyeztetése bűncselekmények száma: nőtt a látencia.

A büntetéskiszabási gyakorlat vizsgálata során azzal szembesültem, hogy sem a rendbeliség, sem a halmazat nem emeli a kiszabott büntetést, még akkor sem, ha pedig így a büntetési tétel felső határa jócskán megemelkedik. A gyakorlatban szinte mindegy, hogy egy vagy öt gyereket bántalmazott-e az elkövető, vagy hogy a kiskorú veszélyeztetése halmazatban áll egyéb, családon belüli erőszakos cselekményekkel is, legyen az akár zaklatás, akár testi sértés, akár kapcsolati erőszak. A büntetés néhány üdvözlendő kivételtől eltekintve felfüggesztett szabadságvesztés. Amely büntetés csak a jogászok számára értelmeződik szigorúnak, minthogy a szabadságvesztés a legszigorúbb büntetés. Ennek valójában sem a terhelt, sem a sértett számára nincs relevanciája. A valóság: az elkövető megúszta, nem kell börtönbe vonulnia. A sértettet pedig meghurcolták, feleslegesen.

Azt sem nevezném jó gyakorlatnak, hogy sokszor többször egymást követően kapnak az elkövetők ugyanolyan otthoni erőszak és terror miatt felfüggesztett büntetést.

Meg kell említenem, hogy a szabadságvesztés-büntetés pozitív hatásait munkám során ritkán detektálhattam, sokkal jellemzőbbek a fogva tartás negatív, nem kívánt hatásai. Azonban ha családon belüli erőszakról beszélünk, ez a fajta büntetés, ha másért nem is, azért mindenképp fontos és hatékony, mert amíg a bántalmazó bv.-intézetben tengeti napjait, addig legalább erősödhet a család, nőhetnek a gyerekek, és legalább átmenetileg megszűnik a veszélyforrás.

Fogalmazzak szélsőségesen?

Összességében azt gondolom, a gyermekbántalmazás, amely fogalmomba beletartozik az elhanyagolás is, olyan súlyos bűncselekmény, amelyet furcsa módon egyáltalán nem kezelünk helyén. Mintha nem lennénk tisztában a társadalomra való veszélyességével: azzal, hogy az egyéni devianciák majd mindegyikének kulcsfontosságú kiindulópontja a mérgező, erőszakos családi minta és a gyermekkorban szerzett, maradandó nyomot hagyó lelki sérülések.

Meg nem büntetett bűnösök, magukra hagyott áldozatok maradnak az otthoni erőszakosságok körébe sorolható bűncselekmények, így a kiskorú veszélyeztetése ügyek után is. A látencia, vagyis a rejtve maradás ezekben az esetekben azért is lehet ilyen magas, mert a társadalom egyetlen alrendszere sem működik hatékonyan az áldozatok védelmében. A jelenség felszámolásához vagy visszaszorításához nem járul hozzá. Újragondolásra érett meg mind a gyermekvédelmi rendszer, mind pedig az igazságszolgáltatás működése azokban az esetekben, amikor gyermekek sérelmére követnek el súlyos erőszakosságot, visszaéléseket a gondozásukra köteles személyek.

Solt Ágnes PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet. A tanulmány a „Bű-nözéskutatás Európa közepén” címmel Vókó György és Mészáros Ádám emlékére az Országos Kriminológiai Intézetben 2022. május 11-én rendezett konferencián tartott előadás szerkesztett változata.