Válogatás a szakirodalomból
ADÓJOG / MUNKAJOG / PÉNZÜGYI JOG
A munka törvénykönyve
(Lezárva: 2022. január 24. Hatályos: 2022. január 24.)
Novissima Kiadó, Budapest, 2022
Berke Gyula – Ferencz Jácint – Hajdú József – Kiss György – Kun Attila – Lőrincz György – Nádas György – Nyerges Éva – Schiffer András –
Sipka Péter – Szabó Imre Szilárd – Török Bernát – Vereb Anita –
Zaccaria Márton Leó:
A véleménynyilvánítás szabadsága és korlátai a munkajogviszonyban. A Magyar Munkajogi Társaság 2021. június 23-i vitaülésén elhangzott előadások, hozzászólások
HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2022
Békés Balázs – Halász Zsolt – Szabó Ildikó – Varga Erzsébet:
A jövedelem- és vagyoni típusú adók
Wolters Kluwer, Budapest, 2022
Bokor Csaba – Borók Tímea – Futó Gábor – Palotai Kinga –
Szatmári László – Szilovics Csaba:
Adó 2022 magyarázatok
PENTA Unió, Budapest, 2022
Császár Zoltán – Egri-Retezi Katalin – Futó Gábor –
Horváthné Szabó Beáta – Kovács Ferenc – Sztankó Dániel:
Adózás 2022
Vezinfó Kiadó, Budapest, 2022
Cséffán József:
A Munka Törvénykönyve és magyarázata
Szegedi Rendezvényszervező Kft., 2022
Herich György:
Adótan 2022
PENTA Unió, Budapest, 2022
Robert C. Pozen – Alexandra Samuel:
Távmunka Zrt.
HVG Kiadó, Budapest, 2022
ALKOTMÁNYJOG
Somody Bernadette – Szabó Máté Dániel – Vissy Beatrix – Dojcsák Dalma:
Alapjogi tanok I–II.
HVG ORAC Kiadó, Budapest, 2021
ÁLTALÁNOS
Csizmadia Zoltán – Rechnitzer János:
Az önvezető járművek világa: társadalmi hatások és kihívások
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2022
Lukács Tamás – Martonovics Bernadett – Schadl György –
Udvary Sándor – Ujlaki Tamás:
Nagykommentár a végrehajtási törvényhez. Nagykommentár a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvényhez
WoltersKluwer, Budapest, 2021
Pléh Csaba:
Pszichológia
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2022
Szűcs Krisztián – Törőcsik Mária:
Fogyasztói magatartás
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2022
BÜNTETŐJOG / Büntetőeljárási jog / KRIMINOLÓGIA
Ambrus István – Kőhalmi László (szerk.):
Mészáros Ádám emlékére
Publicitas Art Média Kft., Budapest, 2022
Bárándy Gergely – Békés Ádám – Domonyai Alexa – Gépész Tamás –
Nagy Gábor Bálint – Szilágyi Nándor Imre:
Büntetőeljárási és büntetés-végrehajtási iratmintatár. Beadványtervezetek a büntető- és a büntetés-végrehajtási eljárásokhoz, összesen 263 iratminta
HVG ORAC, Budapest, 2021
Belovics Ervin:
Büntetőjog I. Általános rész
HVG ORAC, Budapest, 2022
Christián László:
Komplementer rendészet
Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022
Csányi Csaba – Dobák Imre – Drusza Tamás – Regényi Kund Miklós –
Bács Zoltán György – Mezei József:
Nemzetbiztonság a 21. század elején: Szemben a kihívásokkal
Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022
Filó Erika – Katonáné Pehr Erika:
A gyermekközpontú gondoskodás és védelem elmélete, gyakorlata
Második, aktualizált kiadás. HVG ORAC, Budapest, 2022
Kiss Tibor (szerk.):
Vásárlói bizalom az illegális szerek online piacán
Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2021
Petrétei Dávid – Schreiter Katalin – Tilki Katalin:
Támpontok az állatkínzás nyomozásához
Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2021
CIVILISZTIKA
Polgári perrendtartás
(Lezárva: 2022. január 11. Hatályos: 2022. január 11.)
Novissima Kiadó, Budapest, 2022
Polgári Törvénykönyv
(Lezárva: 2022. február 9. Hatályos: 2022. február 9.)
Novissima Kiadó, Budapest, 2022
Ujhelyi Dávid:
A paródiakivétel szükségessége és lehetséges keretrendszere
a hazai szerzői jogban
Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2021
KÖZIGAZGATÁS / PÉNZÜGYI JOG
Általános közigazgatási rendtartás – közigazgatási perrendtartás
(Lezárva: 2022. január 19. Hatályos: 2022. január 19.)
Novissima Kiadó, Budapest, 2022
NEMZETKÖZI JOG
Koen Lenaerts – José A. Gutiérrez-Fons:
Az Európai Unió Bíróságának jogértelmezési módszerei
HVG ORAC Kiadó, Budapest, 2022
Tanulmánykötet Mészáros Ádám emlékére
Mészáros Ádám halálának egyéves évfordulójára a Magyar Jog- és Államtudományi Társaság tanulmánykötetet jelentetett meg, ahol leginkább jogdogmatikai írásokkal találkozunk, Ádám barátai, kollégái és követői jóvoltából.
A kötetet Ambrus István és Kőhalmi László szerkesztette, és az alábbi tanulmányokat tartalmazza.
AMBRUS ISTVÁN: Elkövetők és folytatólagosság
ANTAL SZILVIA – SZABÓ IMRE: Dezinformáció és rágalmazás
BARTKÓ RÓBERT: Veszélyhelyzetben a bűncselekmény-fogalom?
DEÁK ZOLTÁN: Az egyedi azonosító jel jogellenes eltávolítása mint a bűncselekmény tényállásszerű megvalósulásának feltétele?
DERES PETRONELLA: A vagyonvisszaszerzés elméleti alapjai
FINSZTER GÉZA: A materiális jogellenesség és a megbízhatósági vizsgálatok büntetőjogi következményei
GÁL ANDOR: A jogos önvédelem alapjogának hatóköréről
GÁL ISTVÁN LÁSZLÓ: A visszaélés minősített adattal szabályozásának egyes gyakorlati kérdései
GELLÉR BALÁZS JÓZSEF: A mentelmi jog felfüggesztése nélkül országgyűlési képviselővel szemben a nyomozás során alkalmazott leplezett eszközök jogszerűsége a büntetőeljárásban való felhasználhatóság szempontjából
HOLLÁN MIKLÓS: A tettesség és részesség hasonlóságai és különbségei a szándékos pénzmosás új tényállásai kapcsán
KÁRMÁN GABRIELLA – KISS ANNA – MÉSZÁROS ÁDÁM: Igazság és igazságosság a büntetőjog-tudományban. Az anyagi jog és a bizonyítási jog értékhordozó elvei és aktuális kérdései
KARSAI KRISZTINA: A szellemi alkotások büntetőjogi védelmének egyik anomáliája – a vagyoni hátrány megállapításának abszurditása az iparjogvédelmi jogok megsértése tényállása körében
KONDOROSI ANDRÁS: A gazdasági bűncselekmények büntethetőségi akadályai és egyéb dogmatikai különcségei
KŐHALMI LÁSZLÓ: Egy korrupciós kutatás margójára
KULCSÁR GABRIELLA: Az iskolai erőszak jelensége kriminológiai szemszögből
MEZEI KITTI: A pénzmosás és a pénzügyi műveletek a gyakorlatban
MOLNÁR ERZSÉBET: A büntetőeljárás megindulására és a megvádolt elítélésére kiterjedő tettesi tudattartalom a hamis vád tényállásában
NAGY ZOLTÁN ANDRÁS: A 3D nyomtatás várható társadalmi hatásai és jogi környezete Magyarországon
POCSAI EDIT: A jogos védelem újabb gyakorlata Hajdú-Bihar megyében
SZABÓ JUDIT Néhány gondolat a személyiségzavarok büntetőjogi értékeléséről
TILKI KATALIN – MÉSZÁROS ÁDÁM: Közlekedés és természetvédelem – töredék egy elkezdett kutatásból
TÓTH DÁVID: Az ártatlanság vélelméről szóló irányelv implementálása az Európai Unióban
TÓTH J. ZOLTÁN: Halálbüntetés nélkül Magyarországon. Az elrettentő hatás kérdése a hazai statisztikai adatok fényében (1975–2021)
TÓTH MIHÁLY: A jogi személyek és a büntetőjog – egy befejezetlen kísérlet
Mindegyik írás valamilyen módon kapcsolódik Mészáros Ádámhoz; vagy Ádám kutatási területéhez tartozó témát választott a kötetben szereplő szerző, vagy ahhoz hasonlót, de több, az OKRI-ban dolgozó kollégák által írt tanulmányban maga Mészáros Ádám is megjelenik, mivel halála előtt ő is tagja volt a most publikált témát kutató csoportnak. Amit Ádám a korai halála miatt nem tudott befejezni, azt most a kutatócsoport többi tagja – Richard Rorty racionális rekonstrukciós elméletére építve, részben aktualizálva az akkori gondolatokat, részben pedig ezen továbblépve, de mindenképpen az eredeti célkitűzésekhez visszakanyarodva – tanulmánnyá formálta.
Az emlékkötet a tanulmányokon túl tartalmazza Mészáros Ádám életútjának fontosabb mozzanatait és teljes publikációs jegyzékét is.
***
A szerzők nagy része korábban Mészáros Ádámmal évekig közös úton haladt, összekötötte őket egyfajta közös szemlélet és gondolkodásmód is. Nélküle most ez az út sivár. Hiányzik belőle Ádám minden színe, a vele töltött percek biztos derűje. A szavak békéje is már csak neki marad, mert a halál ellopta előlünk annak minden értelmét, s itt hagyta nekünk a fohásztalan csend kényszerű hangjának nehéz pecsétjét.
Nincs nap, hogy ne gondolnánk Ádámra. Forrongva keressük azokat a közös témákat, ahonnan még kiszól nekünk, felfedi arcát, hangja csendjét, hogy éreztesse, „csak a szája van csöndbe alázva”, de kemény magánya még hordozza, ha száműzve is, eldobottan, kegyetlen tetszhalál állapotában azt az esszenciát, ami belőle nekünk megmaradt. Gondolatai velünk maradnak, s minden szó, amit leírt, a hit igéjeként hirdeti, hogy mégsem volt hiábavaló az a dogmatikus megszállottság, ami másoknak elég lett volna egy boldogabb élethez. Munkája és így emlékezete sem vész el, és valami érthetőbb korban fényre verődik majd minden, amit Ő elképzelt, de megvalósítani nem tudott. Sok mindenről akart még szólni, üres lapok maradtak az asztalán, hogy majd „hallgatásuk a világ arcába” csapjon, „s lesodorja (annak) olcsó ünnepeit”. Sajnos „a jobbak elmaradnak”.
Ambrus István – Kőhalmi László (szerk.): Mészáros Ádám emlékére. Publicitas Art Média Kft., Budapest, 2022. Az emlékkötet a MJÁT honlapján teljes terjedelmében letölthető: http://mjat.hu/wp-content/uploads/2022/05/Meszaros-Adam-emlekkotet.pdf
Az irodalomterápia szerepe a büntetés-végrehajtásban
Az elítéltek esetében is igaz a tétel, miszerint az irodalomterápia segítségével pozitív változások érhetők el. Egyrészről javul(hat) az elítéltek szövegértése, másrészről pedig lehetőséget kapnak arra, hogy megértsék és feldolgozzák a bűnt, amit elkövettek, és átérezzék az okozott fájdalmat. Az empátiára való képesség viszont nem mindenkiben található meg. Ez azért is gond, mert a másnak okozott fájdalom átéléséhez való képesség feltétele annak, hogy felelősséget vállalhassunk a jogellenes magatartásunkért.
A szakértői véleményekben gyakran találkozunk olyan ténymegállapítással, miszerint az elkövető antiszociális személyiségzavarban szenved. Az erre jellemző empátiahiány több esetben is kimutatható az elkövetőknél. Az empátia meglétére vonatkozó legújabb pszichofiziológiai kutatások szerint a másik ember érzéseit képes modellezni az idegrendszerünk, így mások megnyilvánulásait közvetlenül, testileg éljük át. Ez a biológiai alapja az empátiának. Feltételezhető, hogy azoknál az embereknél, akik nem képesek átérezni mások fájdalmát, pszichofiziológiai zavar állhat fenn, de ezt a megállapítást széles körű kutatások még nem támasztják alá.1
A mű (fel)olvasásakor, feldolgozásakor azoknál a személyeknél, akik képesek empátiára, kialakul(hat) a bűnhődés érzete; ez segíti őket abban, hogy később helyre tudják hozni a kárt. Ez azért is fontos, mert a resztoratív technikák már a börtön falain belül is megjelentek azzal a céllal, hogy a tettes és az áldozat kiegyezzen. Ennek számos előnye van, többek között, hogy az elítélt lelkileg is képes legyen feldolgozni a bűnt.
Nagy utat kell az elítélteknek bejárniuk ahhoz, hogy szembesüljenek a tettükkel. Több okra is visszavezethető, hogy miért marad el ez a belátás. Egyrészről pszichológiai okokra vezethető vissza, másrészről pedig a büntetőeljárás jogállami rendje is azt erősíti a „Miranda”-elvnek megfelelően, hogy ne tegyenek beismerő vallomást, és hallgassanak a tettükről, vagy tagadják le azt. Az első esetben semmilyen kommunikáció nincs a terhelt részéről, a második esetben, bár vallomást tesznek és beszélnek arról, ami történt, de nem a valóságnak megfelelően teszik ezt. Számos irodalmi mű leírja azt a folyamatot, ami ilyenkor az elkövetőben zajlik. Néhány példa erre – Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Arany János: Ágnes asszony, Arany János: A walesi bárdok, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba stb.
Egyetlen példát kiemelve, Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényének főszereplője, Szendy Ilka sem szembesül tettével. A kőhordással nemcsak a bűncselekmény nyomait akarja eltüntetni, hanem a múlttól is szabadulni akar, de foglya lesz a kőnek, mert ez a bűncselekmény elkövetése után élete kellékévé válik. A tett következményeitől való menekülés patologikus kényszercselekvéssel jár, és Szendy Ilka személyisége a bűncselekmény elkövetése után torzul. A lefelé gördülő kövek zuhanása a megbomlott elme zaja is egyben. Mivel a bűnt itt sem büntetés, sem a tettel való szembenézés nem követi, ezért a személyiség szétforgácsolódik.2
Ha nincs szembesülés, nincs felelősségvállalás, akkor feloldozás sincs. Az irodalomterápia éppen ebben segít. A börtönben az elítéltek az irodalomterápiás csoportokban feldolgozhatják a bűnt, amit elkövettek. A szépirodalom segít nekik ebben. A szövegeken keresztül mélyre áshatnak, megismerhetik önmagukat, és a műről való beszélgetéskor kifejezhetik saját érzéseiket. Az elfojtott bűnhődés a felszínre kerül, és nem torzítja a személyiséget, mint ahogy ez Szendy Ilka esetében történt. Ezen túlmenően, a foglalkozásokon levezethetik a bennük lévő feszültséget, és nem utolsósorban fejleszthetik a kommunikációs készségeiket. Ez szükséges ahhoz, hogy jobban kifejezzék magukat, a börtönéveket jobban átvészeljék, szabadulásukkor pedig vissza tudjanak illeszkedni a társadalomba, a munkahelyükre, a családjukba, és elkerüljék a visszaesést.
A csoportos irodalomterápia esetén az elítéltek a közös megbeszélés folyamán az egymással szembeni toleranciájukat is növelhetik, ez pedig hozzásegíti őket ahhoz, hogy az összezártságban ne okozzanak további fájdalmat egymásnak. Megtapasztalhatják, ha el is térnek egymástól a vélemények, a különböző álláspontok párhuzamos megléte mégsem vezet ellenségeskedéshez. Azzal is szembesülhetnek, hogy a műre adott reakcióknál mindenkinél a saját személyisége, értékítélete és általában világlátása tör a felszínre. Ebben megnyilvánulhatnak pozitív és negatív tulajdonságok is, de az önismeretük segítségével dolgozhatnak a hibáikon.3
A börtönökben szabadságvesztésüket töltő fiatalkorúak számára az olvasás – a bent végezhető sportolás, társasjátékozás, levélírás mellett – azért kedvelt tevékenység, mert a zárt helyen jóval kevesebb lehetőségük van más cselekvésekre, ezért sok olyan elítélt van, aki a börtönben többet olvas, mint szabadlábon. Az olvasást nem tekintik terápiának, szívesen részt vesznek olvasókörökben és irodalomterápiás foglalkozásokon.4
Ez sok esetben igaz, de az irodalomterápiára való jelentkezés hátterében számos más ok is állhat: a hasznos időtöltés mellett az okok között említhetjük még a cellából való kiszabadulást, a más rabtársakkal, nem csak a cellatársakkal való találkozást, sőt férficsoportok esetében a női csoportvezető iránti érdeklődést is. A tagok szempontjából tehát számos cél megtalálható a foglalkozásra jelentkezés mögött. A terápiás cél viszont ettől függetlenül sok kérdés körül foroghat. Az eddigi női elítéltekkel végzett irodalomterápiás foglalkozásokon például célul tűzték ki a női identitás, a női életút és a női krízishelyzetek kérdéseit. Ezeken felül terápiás cél lehet még a türelem, a tolerancia, az olvasási és a szövegértési készségek, továbbá az önismeret fejlesztése is. Utóbbi tekintetében az irodalomterapeuták azt tapasztalták, hogy a női elítéltek számára nehézséget jelenthet véleményt alkotni, érzéseket megfogalmazni, önmagukra reflektálni. A szépirodalom segítségével mindez fejleszthető.
Fontos téma lehet a börtönben a yalomi értelemben vett belső szabadság, ezen belül is az egyéni felelősség és az emiatti szorongás. A szabadság mellett persze még más egzisztenciális kérdésekről is lehet a szépirodalom segítségével beszélgetni, mint például a halál és az egyedüllét.5
Az elítéltek a saját érzelmeiket sokszor nehezen tudják kifejezni, és az egymással folytatott párbeszédeknél is néha elakad a disputa. A csoportvezetőnek kell ilyenkor segítenie az elítélteknek abban, hogyan vegyék fel az elgurult gombolyag fonalát. A konkrét kérdések segítséget jelenthetnek abban, hogy a csoport tagjai arra a helyzetre reflektáljanak, amiben éppen vannak.6
Az elítéltek esetében mindenképpen szem előtt tartandó cél a reszocializáció, amelynek egyik eszköze lehet a proszocializáció kialakítása. Utóbbihoz az irodalomterápia úgy nyújt segítséget, hogy az irodalmi szöveg megismerésével az elítélt olvasóként lehetőséget kap arra, hogy más szemszögből lássa „a problémáit, lehetővé teszi, hogy következmények nélkül átgondolhasson különféle megoldásokat, megismerjen más értékeket és életutakat”7 . Az elítélteknek árnyaltabbá és egyben proszociálisabbá válhat a világképe, továbbá az ember-, élet- és értékszemlélete. A saját élmény előhívásával, ennek kimondásával és megbeszélésével pedig az elítélt „olyan önmagáról szóló tapasztalathoz jut, amely motorja lehet a személyiség és az életút pozitív irányú változásának”8 .
A nem jogász irodalomterapeuták által írt szakirodalomban többször keverednek a fogalmak – mint elítélt és fogvatartott –, és nem lehet tudni, hogy csak a szóismétlés elkerülése érdekében használják-e felváltva ezeket. A fogvatartottak és az elítéltek viszont nem egymás szinonimái. A fogvatartottak lehetnek elítéltek, de lehetnek letartóztatottak is. Ők, bár büntetőeljárás hatálya alatt állnak és kényszerintézkedésként szintén a börtönben vannak, mint az elítéltek, persze más részlegben, de ők még ítélet előtt állnak. Érvényes ekkor rájuk nézve az ártatlanság vélelme, és ezt csak a jogerős, bűnösséget megállapító ítélet döntheti meg. Az irodalomterápia alkalmazása céljából ennek azért van jelentősége, mert ezek az „elkövetők” még nem elítéltek, csak terheltek (gyanúsítottak vagy vádlottak, attól függően, hogy történt-e már az ügyükben vádemelés), és rájuk vonatkozóan pozitív döntés, azaz felmentő ítélet is születhet, ha nem ők követték el a bűncselekményt, vagy amit elkövettek, az nem bűncselekmény, továbbá, ha nem bizonyítható a büntetőjogi értelemben vett felelősségük. A bizonyítási teher a bíróság vállát nyomja, vagyis senki sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására. Az eljárás e szakaszában még a Miranda-elv is érvényesül, amely kimondja, hogy a terheltnek nem kell vallomást tennie, erre ő nem kötelezhető.
Egy olyan terhelt esetében tehát, akit letartóztattak és ezért van börtönben, nem szerencsés az irodalomterápiás foglalkozás tartása az alábbi okok miatt:
- lehet, hogy „tagadásban” van, és aktívan védekezik;
- „tagadásban” van, és él a Miranda-elvben megfogalmazott hallgatás jogával;
- nem tud részt venni minden foglalkozáson, vagy azért, mert a védője éppen akkor ér rá, amikor az irodalomterápiás csoportja találkozik, vagy azért, mert éppen akkor jut számítógéphez és a tárgyalására készül, vagy azért, mert kihallgatásra vitték, továbbá eljárási cselekményt foganatosítanak vele szemben (pl. tárgyalásra kell mennie, vagy átszállították egy másik bv. intézetbe).
Ezeket a korlátozó okokat az eddigi irodalomterápiás foglalkozások nem vették figyelembe. A szakirodalomban felváltva fogvatartottakról/elítéltekről írnak, és csak a jogász olvasó veszi észre, hogy itt letartóztatott, tehát még nem elítélt személyekről van szó, akiknél teljesen más a saját élmény, attól függően, hogy „beismerésben” vannak-e, vagy sem, aktívan védekeznek-e vagy passzívan, élve a hallgatáshoz való jogukkal.
Gyakran olvasható a szakirodalomban olyan kifejezés és mondat, hogy a fogvatartott elítéltek, akik még ítélet előtt állnak. Fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt állna, nem létezik. A fogvatartott és ítélet előtt álló személy nem képzavar, csak „a fogvatartott elítélt, aki ítélet előtt áll” mondat nem felel meg a valóságnak. (A fogvatartott kifejezés tehát magában foglalja a letartóztatott és a szabadságvesztését töltő személyt egyaránt.) Az ítélet előtt álló fogvatartott igazából a letartóztatott személy, aki ellen büntetőeljárás van folyamatban. A fogvatartott elítélt pedig a jogerős ítélet kimondása után szabadságvesztését töltőkre vonatkozik. A zavart az okozza, hogy a börtönökben irodalomterápiás foglalkozást tartók nem jogászok, ezért ezeket a különbségeket nem értik, nem tudják. Az állandóan változó jogszabályt kevesen követik, de ez nem is csoda ekkora jogszabálydömping esetén, mint ami Magyarországon van. Ezt a problémát jogi lektor közreműködésével lehetne megoldani.
Az irodalomterápia szempontjából is lényeges kérdések ezek, hiszen teljesen mást hív elő saját élményként egy letartóztatásban lévő fogvatartott, aki minden energiáját a védekezésre használja, mint egy már elítélt személy, aki talán éppen az általa elkövetett bűnt dolgozza fel, vagy már készül a szabadulásra.
Új színtér az irodalomterápia számára: a reintegrációs őrizet
Új lehetőség született az irodalomterápiás foglalkozások számára, a reinteg-rációs őrizetnek köszönhetően.
2021-ig sem a hétköznapok gyakorlatában, sem a szakirodalomban nem találunk arra példát, hogy irodalomterápiás csoportokat szerveztek volna a rácsokon kívül, pedig az irodalomterápia a reintegrációs őrizetben is megvalósítható lehet, így az elítélteknek nyújtott irodalomterápiás foglalkozás a börtönön kívülre is kerülhet.
A reintegrációs őrizet – mint új jogintézmény – létét a 2015-ben módosított büntetés-végrehajtási törvénynek köszönheti.9 A reintegrációs őrizet célja: a szabadságvesztésüket töltők reszocializációját úgy segítse elő, hogy az elítélteket a büntetésük letöltése előtt visszaengedik a megszokott családi környezetükbe, annak ellenére, hogy a szabadságvesztésük végrehajtása még nem ért véget. A saját otthonukban, családi közegben várhatják meg a büntetés-végrehajtás végét úgy, hogy szabadságuk egy részét idő előtt visszaszerzik. A szabadságuk korlátozása ekkor „csak” abban jelentkezik, hogy a szabad mozgáshoz való joguk továbbra sem teljes. A büntetés-végrehajtási bíró külön dönt arról, hogy mikor, mennyi időre és milyen célból hagyhatják el az elítéltek a lakásukat. A lábukra rögzített elektronikus eszközzel pedig figyelhetővé válik a mozgásuk. A büntetés-végrehajtási bíró döntésétől függ, hogyan oldja fel a lakás elhagyásának, vagyis az „otthon-ülésnek” a tilalmát.
A bíró megengedheti az elítéltnek, hogy dolgozzon, tanulmányokat folytathasson és a rokoni kapcsolatait is ápolhassa. Mindezeket azért teszi lehetővé a jogszabály, hogy a társadalomba történő visszailleszkedés már a szabadságvesztés letöltése előtt kezdetét vehesse.
A reintegrációs őrizet általában a letöltendő büntetés utolsó tíz hónapjában lehetséges azoknál, akik nem visszaeső bűnelkövetők és nem személy elleni erőszakos bűncselekményt követtek el, valamint maximum 5 év végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki velük szemben, továbbá önként vállalják ezt a büntetés-végrehajtási formát. Gondatlan bűncselekmény esetében tíz hónap helyett egy év is lehet a reintegrációs őrizet ideje. Amennyiben egy évnél kevesebb végrehajtandó szabadságvesztést szabtak ki, akkor további feltétele a reintegrációs őrizet elrendelésének, hogy az elítélt legalább három hónapot letöltsön a kiszabott szabadságvesztésből, és csak utána kerülhet reintegrációs őrizetbe. Ha a kiszabott szabadságvesztés meghaladja az egy évet, akkor pedig a reintegrációs őrizetbe kerülés feltétele a legalább hat hónapi börtönben töltött idő.
A reintegrációs őrizetben tölthető idő tehát hat, tíz vagy tizenkét hónap lehet, fő szabályként a tíz hónapot jelöli meg a jogszabály. A reintegrációs őrizetbe kerülés előtt kötelezően börtönben töltött idő pedig a három, illetve a hat hónap, attól függően, hogy mennyire ítélték az elkövetőt.
A büntetés-végrehajtási bíró az elítélt tartózkodási helyéül többnyire azt a lakást jelöli ki, amelyik az elítélt otthona is egyben. Ez nem minden esetben az elítélt tulajdona, ugyanis hátrányos helyzetbe kerülne az, aki nem rendelkezik saját ingatlannal. Ezért a jogszabály megengedi, hogy a reintegrációs őrizet idejére az elítélt tartózkodási helyéül a nem az ő tulajdonában lévő lakás is elfogadható legyen. Ebben az esetben az elítéltnek be kell szereznie a jogosult befogadó nyilatkozatát. További feltétel, hogy az ingatlan megfelelő térerővel és elektromos hálózattal rendelkezzen, mert ez szükséges az elítélt nyomon követéséhez. A lakás kijelölése előtt a szükséges feltételek ellenőrzésére a börtön pártfogó felügyelője környezettanulmányt végez. Az irodalomterápiás foglalkozás szempontjából a technikai feltételek megléte azért fontos kérdés, mivel az irodalomterápia online formában is megvalósítható, és ehhez ugyanazok a feltételek szükségesek, mint az elítélt nyomon követéséhez: térerő és elektromos hálózat. Ezeken felül viszont internetkapcsolatra is szükség lesz, ezért a jogszabályt e feltétel teljesítése érdekében módosítani kell majd.
A lakás elhagyásának korlátozásakor a büntetés-végrehajtási bíró figyelembe veszi a mindennapi élet szokásos szükségleteinek a biztosítását, de ezen felül még négy olyan körülmény is szerepel, amelyek közé az irodalomterápiás foglalkozásokon való személyes részvétel is beleférhet, de ez is csak törvénymódosítással oldható meg. A hatályos törvény értelmében a büntetés-végrehajtási bíró megengedheti az elítéltnek, hogy a reintegrációs őrizet ideje alatt munkába járjon, gyógykezelésen vegyen részt és tanulás céljából is elhagyhatja a kijelölt lakást. Ez a sor úgy is folytatható, hogy „[…] tanulás vagy irodalomterápiás foglalkozáson való részvétel céljából is elhagyhatja a kijelölt lakást”.
A törvény értelmében a pártfogó felügyelő havonta, vagy ennél is gyakrabban ellenőrzi az elítéltet. Ez a jogszabályi kitétel a leendő irodalomterápiás foglalkozáshoz úgy kapcsolódhat, hogy az irodalomterapeuta felveszi a kapcsolatot a pártfogó felügyelővel, akinek ugyanaz a célja, mint az irodalomterapeutának, hogy segítse az elkövetőt a reszocializációban és a reintegrációban, továbbá abban is, hogy az elítélt ne legyen visszaeső. A két segítő kapcsolattartása tehát hozzájárul mind a reintegráció, mind az irodalomterápia sikeréhez. Egymást segítik, de nem ellenőrzik, és nem vesznek részt egymás munkájában, de tartják a kapcsolatot.
Az irodalomterápia helye a reintegrációs őrizetben
A reintegrációs őrizet eredményes befejezéséhez az irodalomterápia mindenképpen hozzájárul, és nemcsak azzal, hogy erre az időre programot nyújt az elítélteknek, hanem az eredeti saját célkitűzéseivel is segít természetesen. A reintegrációs őrizetbe került elítélteknél ugyanis ez leginkább a személyiségfejlesztésben, az önismeretben, a közösségépítés lehetőségében, ezen belül is a szociális képességek fejlesztésében nyilvánul meg. Az ide eljutó elítéltek esetében érdekes lehet a szabadság, a felelősségvállalás, az akarat és a megfelelő döntéshozatali képesség fejlesztése, az újrakezdés stb. témaköreire építeni a foglalkozásokat. Erre éppen azért lenne szükség, hogy az irodalomterápia segítségével elérhető legyen a társadalomba történő visszahelyezkedés. Ez az a pont, ahol találkozhatnak a büntetés-végrehajtási törvényben is megfogalmazott célkitűzések az irodalomterápiás célokkal, és a két terület a saját módszertanának ötvözésével segítheti a társadalomból kihullott egyének visszailleszkedését. Az irodalomterápiás célkitűzések mindenképpen illeszkednek a törvényben is megjelenő reintegrációs programba, ami kimondja az elítélt munkaerő-piaci integrációjának elősegítését, a befogadást megelőző életkörülményeiből, életviteléből eredő hátrányok csökkentését, személyisége és szociális készségei fejlesztését célzó reintegrációs programok, foglalkozások kidolgozását.
Korábban a börtönben az irodalomterápiás foglalkozások mindegyike a régi jogszabályok idején folyt, és az ezekről írt, szakmai folyóiratokban is megjelent tanulmányok is a régi, még törvényerejű rendelet hatályának idején születtek. Persze az irodalomterápia elvei, módszertanai nem „évültek el”, mégis a jogi keretek megváltozása ma már más kihívások elé állítja az irodalomterapeutát. Korábban a börtönben irodalomterápiás foglalkozásokat tartók nem a mára teljesen megváltozott börtönkörülmények között végzett foglalkozásokról számoltak be. A régi jogszabályok nem ismerték ugyanis a reinteg-rációs őrizet intézményét. Az erre az időre tehető foglalkozássorozat tehát teljesen új lehetőséget nyújt mind az elítéltek, mind az irodalomterápia számára, sőt a pártfogó felügyelői munkát is új tartalommal töltheti fel annyiban, hogy a pártfogó felügyelő segíti a foglalkozások megszervezését és mediátorként közvetít a büntetés-végrehajtás és az elítélt, de a büntetés-végre-hajtás és az irodalomterapeuta között is.
Fontos szempont lehet a reintegrációs őrizet ideje alatt az irodalomterápiás foglalkozás színhelye. Az online csoportmunka is elképzelhető, és nem csak a pandémia ideje alatt. Az online irodalomterápiás csoportfoglalkozás a reintegrációs őrizet alatt azért is tűnik jó megoldásnak, mert a csoport összeállításánál nem kell figyelembe venni, hogy ki hol lakik, nem ütközik nehézségbe a foglalkozásokon való jelenlét, ugyanakkor hátránya, de persze ez előnye is lehet, hogy nem kell elhagyni hozzá a kijelölt lakást.
A legjobb részvételi forma viszont a személyes jelenlét. Utóbbi tekintetében több helyszín is elképzelhető, de egyáltalán nem szerencsés a büntetés-végrehajtási intézményhez vagy más hivatalos szervezethez (bíróság, ügyészség) tartozó helyet választani, mert ez rossz hatással lehet a programban résztvevőkre. A legjobb megoldásnak egy olyan semleges helyet tudok elképzelni, ahol kialakítható az ideális légkör. Az elítéltek esetében fokozottan figyelembe kell venni, hogy semmi se emlékeztesse őket a zárt falakra, ezért a helynek legyen egyfajta intimitása is, ahol a bizalom légköre is biztosítható. Fontos szempont lehet, mivel egy állandó zárt csoport kialakítása a cél, hogy a helyszínek ne váltakozzanak, és mindig ugyanott legyenek a foglalkozások.
Kiss Anna PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet
Utazók sérelmére elkövetett fegyveres rablás az M5-ös autópályán
Nyelvünk „útonállás” szava – azaz úton, utasok ellen elkövetett támadás, erőszakoskodás, rablás, fosztogatás1 – színesen festi le azt a cselekvéssort, amelyben az elkövető az út mellett lesben állva vár az arra haladó gyanútlan utasra, majd csellel vagy erőszakkal azért tartóztatja fel, hogy értékeit fenyegetéssel vagy erőszak alkalmazásával elvegye. A szóképben tömörítetten jelenik meg a bűncselekmény helyszíne és módszere, egyben a kivitelezés szervezettsége, társas elkövetés esetén a résztvevők „szakosodása”, bűnös kapcsolatuk mibenléte, működésük összehangoltsága.
A kifejezés régies, mint ahogy maga a rablás is az egyik legrégebbi vagyon elleni erőszakos – a vagyont és a személyi, cselekvési szabadságot egyaránt sértő bűncselekmények szoros cél-eszköz viszonya okán összetett – bűncselekmény.2 Hazánkban a deliktum összbűnözésen belüli aránya csekély mértékű és számosságában csökkenő,3 ugyanakkor előfordulása – különösen, ha felderítetlenül marad – jelentősen befolyásolja a közbiztonság megítélését és a lakosság félelemérzetét.4
A társadalmi fejlődés eredményeként az útonállásszerű elkövetést professzionálisan és sorozatosan alkalmazó erőszakos vagyonelvétel igen ritka.5 A jelenség nem csupán a kriminogén tényezők mérséklődésével vagy a súlyos törvényi fenyegetettséggel, de a korszerű bűnüldözés visszatartó hatásával is magyarázható. A megszerezhető értékekhez képest ugyanis, túl a várható súlyos büntetésen, aránytalanul magas a lelepleződés veszélye. Az útonállásszerű rablás tetteseként inkább alkalmi elkövetőket kell keresnünk, akik a sértettek védtelenségét felkínáló lehetőséget kihasználva, alaposabb előkészítést nélkülöző vagy felszínes szervezettséggel hajtják végre tettüket.6
Az utazók sérelmére elkövetett rablások elkövetői áldozataiknak arra a kiszolgáltatottságára alapoznak, hogy a megtámadottak a támadás ellen ne folyamodhassanak más személy vagy objektum nyújtotta védelemért. A végrehajtást segítő tényező az éjjeli időpont, a gyér vagy éppen hogy sűrű forgalmú, de várhatóan közömbös környezettel rendelkező útszakasz. Ugyanakkor, ha az elkövetők részéről a végrehajtás előkészítése a véletlenszerű kiválasztáson túl a sértettek személyére is kiterjed, akkor az útonálló jelleg csupán az érintettek ismeretségének leplezésére szolgál.
Az M5-ös autópálya Bács-Kiskun megyei, lajosmizsei szakaszán, 2019. április 22-én éjjel, gépkocsijukkal Münchenből a romániai otthonukba tartó nők sérelmére fegyveresen elkövetett rablás ügyében – az elsődleges intézkedéseket követően – éppen a cselekmény útonálló jellegének, azaz az elkövetők és a sértettek viszonyának tisztázása volt a nyomozás irányát meghatározó fő feladat a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság számára.
Tanulmányunkban az elkövetők azonosításának és kézre kerítésének a szokványostól eltérő kriminálmetodikai vonásait, valamint a nyomozó hatóságnak és a nyomozást felügyelő ügyészségnek a sikeres felderítést eredményező, nemzetközi vonatkozásokra is kiterjedő példás együttműködését mutatjuk be.
A bűncselekmény alapadatai, a kezdeti intézkedések
2019. április 22-én 1 óra 6 perckor a segélyhívó vonalon egy arra haladó autós bejelentette, hogy az M5-ös autópálya Szeged felé vezető jobb pályatestén, a 60 km jel közelében három személy próbálta leállítani a közlekedő járműveket. Az autópálya rendőrség helyszínre irányított járőre megállapította, hogy a jelölt helyen három román nő kért segítséget, mert előzőleg, miközben Audi gépkocsijukkal a déli határ irányába haladtak, egy kék lámpával rájuk villogó gépkocsi rendőri jellegű jelzésére megálltak, azonban a megállító gépkocsiból kiszálló, testükön láthatósági mellényt, arcukon maszkot viselő ismeretlen férfiak megtámadták őket. Az egyik támadó többször belőtt az utastérbe, az elöl ülőket ütlegelték, a gépkocsiból kirángatták, angolul pénzt követeltek és román nyelven is adtak számukra utasításokat. A hátul ülő nő sértetlenül kimenekült a járműből. Az utasok nélküli gépkocsival az egyik támadó, míg társa az elkövetői autóval hajtott el a helyszínről. A járőrnek a helyszínt nem sikerült pontosítani, megkezdte a sértettek beszállítását a rendőrségre. Az intézkedés helyétől hat kilométer távolságban lévő lajosmizsei lehajtó kivezető sávjánál a sértettek élénk jelzése alapján a járőr megtalálta az elhagyott gépkocsit, amelynek utasterében lőszerhüvelyeket látott.
Bűncselekmény gyanúja miatt forró nyomos intézkedéssorozat vette kezdetét.
A sértettek vallomásaikban elmondták, hogy Münchenben táncosként dolgoznak egy bárban. Onnan indultak haza családjukhoz, Romániába. Ketten barátnők és addig csak repülővel utaztak a két ország között. Most először használtak gépkocsit, amely az azt vezető nő apjáé. A hátul utazó társnőjük röviddel az indulás előtt kérte, hogy csatlakozhasson az utazáshoz. Magyarországon egy helyen álltak meg az autópályán, tankolni. A gépkocsiban számos újonnan vásárolt ruhanemű, divatáru, ékszerek, telefonok és a barátnőknek összesen 13 400 euró készpénze volt. A felsorolt értékeket tartalmazó táskákat – amint azt a szemle megállapításai is alátámasztották – az elkövetők eltulajdonították. Útitársuknak nem keletkezett jelentős kára, mert meneküléskor magával vitte a kézitáskáját. A két bántalmazott sértett a cselekmény során nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett.
Az interneten a munkahelyükre keresve könnyen ellenőrizhető volt, hogy a nők prostituáltként dolgoztak Münchenben. Alapos, részletekbe menő kihallgatásuk alapján nem volt igazolható, hogy valamelyikük cinkosként szolgáltatta volna ki társait a rablóknak. A nők kihallgatásával lezárult a tanúk köre.
Az autópálya számításba vett pihenőire, benzinkútjaira kiterjedő adatgyűjtés nem hozott felszínre használható információt. A nappali fényviszonyok mellett végrehajtott helyszínkutatás eredményeként az autópálya jobb pályatest 59 000 méterszelvényénél azonosították a bűncselekmény elkövetésének elsődleges helyszínét. Ott szemlén rögzítették a sértettek gépkocsijában találthoz hasonló, elműködtetett gáz-riasztó lőszerek hüvelyeit.
A tett felderítése
A rablók az elvett gépkocsit az autópályakezelő társaság forgalomtechnikai célból működő térfigyelő kamerája látómezőjében hagyták el. A szolgáltatótól azonnal beszerzett – egyébiránt gyenge minőségű – felvételen annak elemzésekor jól megfigyelhető volt, hogy az elöl haladó sértetti jármű 00 óra 46 perckor érkezett a kihajtóhoz, majd mögé ért az elkövetők gépkocsija. Utóbbin nem volt fényhíd vagy más hatósági jelleget tükröző átalakítás. A két gépkocsivezető láthatósági mellényt viselt. Az eltulajdonított járművet vezető személy többször fordulva csomagokat rakodott át a másik autóba, míg társa annak első rendszámtáblájánál tett valamit. A néhány perces műveletet követően a két személy a világos színű, városi terepjáró kivitelű, sötét tetejű gépkocsijukkal továbbindult a jobb pályatesten. A felvétel láttatta az ötven perccel később a sértettekkel odaérkező rendőröket is.
Az átrakodás helyétől nincs más lehajtó a Nemzeti Útdíjfizetési és Szolgáltató Zrt. (NÚSZ) által azon a pályatesten, három kilométerrel távolabb üzemeltetett ellenőrző portálig. A NÚSZ-adatokhoz közvetlen hozzáférést biztosító rendőrségi lekérdezőpontról időszakra, színtónusra, kiviteli jellegre szűkített adatok alapján kiszűrhető volt egy Nissan Qashqai típusú gépkocsi, amelynek három szám – három betű karakterekből álló forgalmi rendszámát belga honosságúnak érzékelte a leolvasó rendszer. Az elhaladási fázisfelvételeken az elöl ülők láthatósági mellényt viseltek. Kivehető volt továbbá, hogy a rendszámtáblán egy osztrák felségjelzés matricával részben lefedték az egyik, egyébként olvasható számkaraktert. Az így kiegészített forgalmi rendszám spanyol honosságot mutatott.
A spanyol rendszám NÚSZ-lekérdezése szerint a kérdéses gépjármű április 22-e 22 óra 45 perc és 23-a 03 óra 15 perc között a Hegyeshalom–Ócsa–Hegyes-halom útvonalat járta be a hazai autópályákon, míg az említett belga rendszámot csak Kecskemét térségében regisztrálták. Nyilvánvalóvá vált, hogy az elkövetők az azonosításuk megnehezítése végett megváltoztatták a gépkocsijuk spanyol honosságú forgalmi rendszámát.
A spanyol rendszám és a sértetti román gépkocsi rendszámának NÚSZ-ada-tait elemezve kirajzolódott az együttes mozgásuk, ugyanakkor előfordult, hogy a vizuális követhetőséget kizáró módon, a sértetti gépjármű percekkel előbb haladt a rablók Nissanjánál. Feltételezhető volt az elkövetők részéről nyomkövető eszköz alkalmazása.
Utóbbi következtetés alapot adott arra a további konklúzióra, hogy a sértettek nem véletlenszerűen váltak „útonállók” áldozatává, hanem személyüket kiválasztva, járművük haladásának nyomon követése révén voltak az elkövetők célpontjai.
Bár e körülmény a nyomozás számára határozott irányt szabott, a felderítés kiterjedt a hasonló deliktumok hazai és európai felmérésére is. Ügykutatás és belföldi körözési tájékoztató kiadása mellett a Nemzetközi Bűnügyi Együttműködési Központ (NEBEK) révén külföldre továbbított megkereséssel kapcsolatban sem merültek fel hasonló ismérvekkel rendelkező – sorozatba illeszthető – bűncselekmények.
Amint bizonyossá vált a spanyol forgalmi rendszámú Nissan gépjármű érintettsége az ügyben, a nyomozó hatóság a NEBEK-en keresztül megkeresést küldött a spanyol társszervhez. Az autót tulajdonló madridi székhelyű lízing-, illetőleg bérleti kereskedő cég adatainak gyors megküldésén túl a valós használóra vonatkozó adatokat csak a nyomozás jóval későbbi szakaszában – számos egyéb bűnügyi együttműködési csatornát párhuzamosan megnyitva – sikerült beszerezni a külföldi hatóságoktól.
Felhasználva az M5-ös autópálya csengelei szakaszán, 2017-ben, külföldi utazó sérelmére elkövetett emberölés ügyében a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság által szerzett tapasztalatokat,7 a – tanúbizonyítás korlátai mellett – Bács-Kiskun megyei nyomozó szerv is a digitális térbe és a nemzetközi bűnügyi együttműködés lehetőségeire helyezte a felderítés súlypontját.
Az egyik tettes felderítése
Az elkövetők által használtként azonosított spanyol gépkocsi – tágabb időszak lekérdezését tekintve – egyetlen magyarországi útvonala a fentebb írtak szerint ismert volt. A rekonstruált útvonalon 12 NÚSZ-portál (útdíjfizetést ellenőrző kapu) rögzítette a jármű áthaladásának idejét. A portálok pontos működési helyét alapul véve a nyomozó hatóság az áthaladások ± 3 perces időszakára lekérdezte a legnagyobb hazai távközlési szolgáltatótól a földrajzi helyekhez rendelt jelzésátviteli (passzív cella) adatokat. A közel 13 000 telefonszámot tartalmazó adatmennyiséget az elemző tiszt további logikai szűrésekkel három külföldi, két német és egy spanyol telefonszámra szűkítette. A telefonszámok egymáshoz és a Nissan gépkocsi útjához igazodó időben és helyeken jelentkeztek fel a távközlési szolgáltató átjátszó tornyaira, emellett mind a spanyol, mind az egyik német szám a magyarországi útjuk során kapcsolatba lépett egy-egy, a honosságuknak megfelelő partnerszámmal. A német partnerszámot a Facebook közösségi portálon egy Münchenben(!) női divatáru-kereskedést működtető román(!) nő adta meg sajátjaként.
A megismert hívószámok külföldi adatbázisokban előfordulására, személyhez rendelésére ismét többrétű nemzetközi együttműködés kezdeményezése történt. Ennek eredményeként 2019 augusztusában a magyar rendőrség németországi összekötő tisztje jelezte, hogy az egyik német tartományi nyilvántartásban a keresett német telefonszám személyhez volt köthető. Azt a München elővárosában élő T. D. román állampolgár adta meg a hatóság számára 2016-ban, amikor egy ügyben sértettként a keresett számról tett bejelentést. T. D-t a német rendőrség 2014-ben rablás gyanújával vette bűnügyi nyilvántartásba.
Személyének előtérbe kerülését követően T. D. rejtett ellenőrzésére irányuló figyelmeztető jelzés elhelyezését rendelte el a nyomozó hatóság, amelyet az európai unió tagállamainak belügyi együttműködése keretében működő Schengeni Információs Rendszerben rögzítettek és a nemzetközi elfogatóparancs későbbi kibocsátásáig hatályában fenntartottak. Valamennyi, az érintett személlyel kapcsolatos rendőri intézkedésről jelzést kapott a kibocsátó; egyebek közt a tartózkodási helyéről, mozgásáról, úti céljáról, kapcsolatairól, a vele utazókról, az általa használt járművekről.
T. D. meglehetősen gyakran utazott Németországban és más országok között is. A német rendőrség által végrehajtott egyik intézkedés alkalmával T. D. anyjaként nevezte meg a müncheni divatáru-kereskedő nőt.
A rablás elkövetőihez rendelt telefonszámok tágabb időszakra történt lekérdezésével derült fény arra, hogy a T. D-hez rendelt német hívószám a bűncselekményt megelőzően, illetve azt követően többször átutazott Magyarországon, amikor is számos román és német partnerszámmal létesített beszélgetést. A korábban ismertetett módszert fordítottan alkalmazva, a német telefonszám hívásforgalmi adataiból rekonstruált útvonalon működő NÚSZ-portálok képfelvételei alapján megállapítást nyert, hogy a gépkocsivezető mindannyiszor ugyanazzal a német forgalmi rendszámú Jaguar gépkocsival közlekedett.
A nyomozás vezetője a Jaguarral megtett utak egyikére hivatkozva egy félrevezető információ közlésével kívánta megállapítani a Jaguarral közlekedő személy, azaz a rablásnál használt telefonszám valós használójának személyét. Ennek érdekében tolmács segítségével felhívta a partnerszámokat, közöttük a müncheni divatáru-kereskedő nőt és a keresett szám használója felől érdeklődött. A kitérő és bizalmatlan válaszolók után (mint bebizonyosodott) egy álnéven bejelentkező férfi közölte, hogy ismerősei, közöttük a divatáru-kereskedő nő előzőleg felhívták, hogy keresi őt a magyar rendőrség. A férfi elismerte, hogy a kérdéses hívószámot csak ő használta korábban, így 2019. áprilisban is. A hivatkozott úton is ő utazott a Jaguarral.
A Facebook közösségi portálok T. D. profilján a kapcsolatai között nem csupán a felhívott személyek némelyike volt megtalálható, de azok a képek is, amelyeken T. D. a Jaguarral és annak rendszámtáblájával pózolt Münchenben, az egyik igazolt magyarországi átutazása előtt.
A fenti adatok összességére és a közöttük fennálló összefüggésekre tekintettel a belföldi elfogatóparancs kibocsátását követően a rendőrség előterjesztésére, az ügyészség indítványára a járásbíróság nyomozási bírája 2019. október 8-án T. D-vel szemben fegyveresen elkövetett rablás bűntette és egyedi azonosító jellel visszaélés bűntette megalapozott gyanúja miatt európai és nemzetközi elfogatóparancsot bocsátott ki. Az intézkedés alapján T. D-t a román hatóságok 2019. október 18-án Romániában elfogták és a Bács-Kiskun megyei nyomozó szerv számára 2019. november 11-én átadták. Ezt követően folyamatosan fogva tartották.
A gyanúsított elfogása és átadása közötti időben a jogi képviselőik révén idézett sértetteket folytatólagosan kihallgatták a nyomozók. Eléjük tárták a kényszerintézkedés alá vont gyanúsított kilétét. A tanúk előadták, hogy egy korábbi munkatársnőjük élettársaként régebbről ismerték T. D-t. Bizalmasabb viszonyban a gépkocsit vezető, a cselekmény során nagyobb kárt szenvedett sértettel volt a pár, amelynek nőtagja a rablásba torkollott útjuk előtt arra kérte őt, hogy vigyenek magukkal Romániába egy ajándékba szánt távirányítós játékautót. A sértett ennek eleget tett. A játékot maga T. D. helyezte el a gépkocsijában. Természetesen ezt a tárgyat is eltulajdonították az elkövetők. A nyomozás nem igazolt feltételezése, hogy e tárgyban lehetett az a nyomkövető eszköz, amely alapján T. D. és társa figyelemmel kísérték a sértetti jármű mozgását. A pár a bűncselekményt követően megértően, vigasztalóan viszonyult e sértett felé. Az erre utaló elektronikus levelezését a hatóság rendelkezésére bocsátotta. A sértett révén a nyomozó hatóság telefonon kapcsolatba lépett T. D. párjával és tanúként idézte Magyarországra. A nő – mint az várható volt – nem jelent meg a kihallgatáson.
A nyomozás további szakaszában T. D. számos kihallgatáson vett részt gyanúsítottként. Mindvégig tagadta a terhére rótt bűncselekmények elkövetését. Érdeminek mondható védekezésében előadott alibije ellenőrzést követően megdőlt. Védője révén kezdeményezte anyjának és egy újabb, az elfogása után(!) élettársává lett nő tanúként történő kihallgatását. Erre számos alkalmat biztosított a nyomozó hatóság, de annak ellenére, hogy az egyik idézés napján az indítványozott tanúk a fogvatartottat látogatva jártak a nyomozó hatóság székhelyén, nem jelentek meg a vallomástételre.
Az időközben beszerzett értékbecslő szakértői vélemény szerint az elkövetők összesen 7,2 millió forint értékben tulajdonítottak el vagyontárgyakat a sértettektől. Egyiküknek a dologelvétellel keletkezett kára pedig átlépte a törvényben meghatározott 5 millió forint értékhatárt, ezért az ő sérelmére vonatkozóan a bűncselekmény minősítése jelentős értékre, fegyveresen elkövetett rablásra változott. A minősítés változását, valamint halmazati cselekményként a fegyveresen elkövetett jármű önkényes elvétele bűntettének megalapozott gyanúját is közölte a terhelttel a nyomozó hatóság.
A két elkövető ügyének 2020. december 22-én történt elkülönítését követően T. D. ellen a Bács-Kiskun Megyei Főügyészség vádat emelt a gyanúsításban szereplő bűncselekmények miatt. Ügyében a Kecskeméti Törvényszék a 2021. május 18-án megtartott előkészítő ülésen hozott jogerős ítéletet és a bűnösségét beismerő vádlottat valamennyi vádpontban bűnösnek mondta ki, ezért, halmazati büntetésként hét év tartamú, fegyházfokozatban végrehajtandó szabadságvesztés-büntetésre és tíz év Magyarország területéről kiutasításra ítélte.
A tettestárs felderítése
A nyomozás kezdeti szakaszában azonosított Nissan gépjármű cselekménykori használójának kiderítése érdekében a NEBEK nyomozóhatósági igénybevétele mellett a nyomozást felügyelő Kecskeméti Járási Ügyészség már 2019. április hónapban európai nyomozási határozat (ENYH) kibocsátásával kereste meg a Hágában székelő Európai Unió Büntető Igazságügyi Együttműködési Ügynökségét (Eurojust). A kérést az ügynökség magyar nemzeti tagja azonnal továbbította a spanyol delegáltnak és viszonylag gyors válasz érkezett a bérbeadó cégről.8
A nyomozási adatok folyamatos bővülésével a későbbiekben a gépkocsin kívül a spanyolországi kötődésű elkövető-társra vonatkozó további megkereséseket intézett az ügyészség az Eurojust magyar nemzeti tagja közreműködésével a spanyol hatóság felé. Minden bizonnyal az időközben kialakult Covid19-pandémia okozta nehezítő körülményekkel függött össze, hogy a spanyol hatóságok a teljesítéseiket, csomagszerűen összesítve, csupán 2021. január hónapban küldték meg az ügyészségnek.
2019. augusztus 30-án a spanyol INTERPOL iroda értesítése alapján a NEBEK tájékoztatta az eljáró rendőri szervet, hogy a rablás egyik elkövetőjéhez rendelt spanyol telefonszám A. L. román állampolgárhoz tartozik, aki rablás miatt szerepel a spanyol bűnügyi nyilvántartásban. A. L. további személyi és hatósági nyilvántartási adatainak, okmányfényképeinek beszerzése csakúgy, mint a nyomozás során számos alkalommal, ebben az esetben is a magyar országhatár egyes közúti átkelőhelyein – jelesül Románia viszonylatában – folyamatos szolgálatellátásban működő, bűnüldözési célú hatósági nyilvántartási lekérdezéseket kölcsönösen biztosító rendőrségi kapcsolattartási szolgálati helyek egyikén történt.
A nyílt forrású internetes adatgyűjtés alapján megállapítást nyert, hogy a Facebook közösségi portálon T. D. profilján A. L. ismerősként, unokatestvérként volt bejelölve. Mindkettejük ismerőseként volt jelölve továbbá T. D. anyja, a müncheni butikosnő, akivel A. L. a saját Facebook-profilján számos, a 2018–2019-es évek fordulóján, Madridban készült közös fényképen szerepelt.
A NEBEK 2020. augusztus 7-i értesítése szerint a spanyol rendőrség a korábbi közlését lényeges adattal egészítette ki. A rablással összefüggésben keresett telefonszám nem pusztán A. L-hoz tartozott, de két hónappal a magyarországi fegyveres rablást megelőzően Madridban arról a számról jelentett be egy vele történt eseményt a rendőrségre.
Tekintettel arra, hogy a T. D-vel szembeni intézkedésekkel párhuzamosan elkövető-társára, A. L-ra is megalapozottá vált a bűncselekmény gyanúja, ezért ellene a belföldi elfogatóparancs kiadását követően a Kecskeméti Járásbíróság 2020. november 6-án jelentős értékre, fegyveresen elkövetett rablás bűntette, kétrendbeli fegyveresen elkövetett rablás bűntette, valamint fegyveresen elkövetett jármű önkényes elvétele és egyedi azonosító jellel visszaélés bűntette tárgyában nemzetközi és európai elfogatóparancsot bocsátott ki.
Az Eurojust közvetítésével az ENYH alapján végrehajtott eljárási cselekmények 2021. januárban közvetlenül az ügyészségnek megküldött dokumentumai szerint 2020. decemberben a spanyol nyomozási bíró Madridban meghallgatta (az elfogatóparancs hatálya alatt álló) A. L-t, aki sajátjaként ismerte el a rablók egyikéhez rendelt spanyol telefonszámot, míg a rablást követően Magyarországon felhívott partnerszámát a felesége telefonszámának vallotta. A. L. telefonszámának mellékelt híváslistája egyezett a rablás időszakára vonatkozó hazai hívásadatokkal. A spanyol hatóságok megküldték továbbá a Nissan gépkocsi bérleti szerződését, amely szerint a járművet a rablás idejére A. L. bérelte Madridban.
A meghallgatásán közölt újabb lakcímére a nyomozást folytató rendőri szerv a NEBEK révén felhívta a spanyol hatóságok figyelmét. Ezt követően, 2021. március 12-én Madridban A. L-t elfogta a spanyol rendőrség. Magyarországra légi úton történt szállítására és átadására 2021. május 7-én került sor.
Gyanúsítotti kihallgatásain vallomást nem tett. 2021. július 21-én védője útján írásos önvallomást nyújtott be a nyomozó hatóságnak, amelyben elismerte, hogy T. D. társaként elkövette a román nők sérelmére végrehajtott rablási cselekményt. Részletes vallomásában előadta, hogy ő bérelte Madridban a Nissan gépkocsit, amellyel T. D. hívására Németországba, Münchenbe utazott. Ott sógornőjénél, T. D. anyjánál szállt meg. Napokig szórakoztak T-vel, majd a T. vezette Nissannal útnak indultak és kiléptek Németországból. A rablási cselekmény kezdeményezőjeként társát nevezte meg – annak ellenére, hogy a fegyver alkalmazására kitérve is részletesen leírta a sértettekkel történteket – önmagát T. által irányított passzív részvevőként helyezte az eseményekbe. A sértetti autót T. D. vezette el a helyszínről. Az értékeket társa vette el, akitől azonban később nem fogadta el a részvételéért felajánlott pénzt. Hajlandóságot közölt a sértettek teljes kárának megtérítésére. Letartóztatása mellett A. L. ellen folyamatban van és vádemelés előtt áll a büntetőeljárás.
A kármegtérülés érdekében a román hatóságoktól történt átvételekor T. D-nél lévő külföldi pénz lefoglalásán túl a nyomozó hatóság megkereste a Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda Vagyon-visszaszerzési Hivatalt és mindkét elkövetőre nézve vagyonkutatást kért. T. D. így megállapított németországi bankszámlájának forgalmi adatairól az ügyészség ENYH keretében adatokat szerzett be, majd kezdeményezte a számlapénz zár alá vételét, amelyet a nyomozási bíró elrendelt. A. L. nem rendelkezett biztosítható vagyonnal. A hatósági intézkedések a keletkezett kár 9%-ának megfelelő vagyonbiztosítást eredményeztek, ennek felhasználásáról a bíróság a T. D. ügyében hozott ítéletében rendelkezett.
Összegzés
A bemutatott bűnügy nyomozásának kezdetén a nyomozó hatóság előtt annak a nyomozásszervezést befolyásoló kérdésnek az eldöntése állt, hogy az autópályán utazó román nők véletlenszerűen vagy tervezetten váltak-e a bűncselekmény sértettjeivé. Annak ellenére, hogy az elkövetők igyekeztek a spontán áldozatválasztás látszatát kelteni, hamar bebizonyosodott, hogy a rablók a teljes magyarországi útszakaszon, nem látható távolságból, de figyelmesen követték a sértetti járművet. Ugyanakkor, mivel a sértettek magyarországi útja a választott közlekedési eszközt tekintve előszöri és kevesek számára volt ismert, alapos okkal volt feltehető, hogy a sértettek már az indulásuk előtt kiszemeltettek.
A digitális tér és az informatika biztosította adatkinyerést és adatrendezést, valamint a nemzetközi bűnügyi együttműködés jelenkori lehetőségeit ötvözve a nyomozó hatóság sajátos módszertani kombinációkkal derítette fel az elkövetők egyikét. Bebizonyosodott, hogy a sértettekhez közel álló, az útjukkal kapcsolatos információkat tudó bűnöző nem az azonosítást nehezítő, véletlenszerű találkozásra alapozó útonállás módszerét alkalmazta, hanem az általa ismert sértettek pénzére sóvárgott és ezért felismerhetőségét elmaszkolással csökkentve vette el erőszakkal az idegen dolgokat. Cselekményének részleteit előre eltervezte. A végrehajtáshoz bizalmi társat választott. Utóbbi személy kilététének felderítése és eljárás alá vonása a felvázolt kriminalisztikai lehetőségek mellett csupán idő kérdése volt.
Az eredményes felderítést ugyanakkor a nyomozás kezdeti szakaszától a nyomozó hatóság és a nyomozást felügyelő ügyészség hatékony együttműködése jellemezte, hiszen már az ügyész irányítási feladatait keletkeztető gyanúsított kihallgatást megelőzően is számos eljárási momentum esett az ügyészség feladatkörébe, melyek gyors és célirányos meghozatala nélkül nem vált volna teljessé a büntetőeljárás sikere.
Bogdány Gyula, r. alezredes, osztályvezető-helyettes, Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság; Deák Zoltán PhD, csoportvezető ügyész, Kecskeméti Járási Ügyészség
A szabadlábon védekező terhelt, valamint védőjének ügyirat-megismerési joga az Európai Unió elvárásainak fényében
Bevezetés
A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) új szabályozást vezetett be a terhelt és a védő ügyirat-megismerési jogára vonatkozóan a korábbi büntetőeljárásról szóló törvény(ek) szabályozásához képest. Rendszerszintű változtatást jelent, hogy a Be. a teljes megismerés és az eseti alapon korlátozható megismerés elvein nyugvó rendelkezéseket tartalmaz.1 A tanulmány keretében annak vizsgálatára kerül sor, hogy a szabadlábon védekező2 terhelt, valamint védőjének ügyirat-megismerési jogára vonatkozó új szabályozás hogyan viszonyul az Európai Unió elvárásaihoz, annak eleget tesz-e, illetve milyen megállapítás tehető a magyar szabályozásról az unió jogharmonizációs törekvésének fényében. A tanulmány az ügyirat-megismerési jog kapcsán az időbeliségre, valamint a korlátozhatóság feltételeire fókuszál.
A tájékoztatáshoz való jogról szóló 2012/13/EU irányelvről
A hatékony bűnügyi együttműködéshez és az államok közötti kölcsönös bizalom kiépítéséhez elengedhetetlenné vált az uniós jogharmonizáció a terheltet megillető eljárási jogok kapcsán is. Ennek egyik fontos mérföldköveként 2012. május 22. napján megszületett a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2012/13/EU irányelve (a továbbiakban: irányelv). A tájékoztatáshoz való jog a terhelt eljárási jogainak egyike, amelyet az irányelv rendelkezései három csoportra osztva szabályoznak: a jogokra vonatkozó tájékoztatáshoz való jogot a 3–5. cikk, a váddal kapcsolatos tájékoztatáshoz való jogot a 6. cikk, míg az ügyirat-megismerési jogot – az irányelv terminológiájában az ügy anyagaiba való betekintés jogát3 – a 7. cikk szabályozza.
Az irányelv 7. cikk (1) bekezdése az őrizetbe vett, illetve fogva tartott terheltnek az ügyanyagaiba való betekintési jogára vonatkozó szabályokat tartalmazza. A 7. cikk (2) bekezdése a betekintés tárgyát határozza meg, a (3) bekezdés a szabadlábon védekező terhelt és védője betekintési jogának időbeli „korlátját”, a (4) bekezdés a betekintés jogának megtagadhatósága szabályait, míg az (5) bekezdés a betekintés térítésmentességét rögzíti.4
Az időbeliségre vonatkozó szabályokról
Az irányelv 7. cikk (3) bekezdése az ügy anyagaiba való betekintés joga kapcsán egy pontosan meghatározott időbeli „korlátot” állít fel, amelyet megelőzően az eljárási garanciákat be kell tartani.5 Eszerint az ügy anyagaiba a betekintést a hatóságoknak a „védelemhez való jog eredményes gyakorlásának lehetővé tételéhez kellő időben, de legkésőbb a vád tartalmának bírósághoz való, elbírálás céljából történő benyújtásakor”6 kell biztosítania. Ez a rendelkezés tehát nem azt a konkrét időpontot határozza meg, amikor az ügy anyagaiba való betekintésre sort kell keríteni, hanem egy időbeli „korlátot” állít fel a jogérvényesítés legkésőbbi időpontját illetően. Azonban az irányelv 7. cikk (3) bekezdésének más nyelvű, szintén hivatalos szövegváltozatai a büntetőeljárás menetében más-más legkésőbbi időpontot határoznak meg időbeli „korlátként”. A magyar szövegváltozathoz hasonlóan a német nyelvű7 szövegváltozat arra az időpontra utal, amikor az ügyészség a vádiratnak a bírósághoz való benyújtásával vádat emel. Az angol8 és a spanyol nyelvű9 szövegváltozatok ehhez hasonlóak, de értelmezhetőek akként, hogy a betekintés legkésőbbi időpontja az, amikor az ügyészség a vádat érdemben a bíróság elé terjeszti, azaz az ügyészség képviselője a vádat a bíróság előtt ismerteti. Tehát e szövegváltozatok különböző értelmezése a legkésőbb a tárgyalás megkezdéséig történő betekintés biztosítását is lehetővé teszi.10 A francia nyelvű11 szövegváltozat pedig még egy ennél is későbbi időpontra utalóan is értelmezhető, azaz úgy, hogy az a bíróság ügydöntő határozat meghozatala céljából történő visszavonulásának időpontját (amikor a bíróság megkezdi az ügyről való tanácskozást) határozza meg a betekintés biztosításának végső időpontjaként.12
Az Európai Unió Bírósága13 az ügy anyagaiba betekintés joga kapcsán az időbeli „korlát” megfelelő értelmezésével érdemben foglalkozott a C‑612/15. számú ügyben hozott ítéletében. A tényállás lényege szerint Kolev és társai több mint egy éven keresztül bűnszervezetben vettek részt, kenőpénzt kértek a Bulgária és Törökország közötti határon áthaladó személyektől a vámellenőrzés és az esetlegesen megállapított szabálytalanságok dokumentálásának a mellőzéséért cserébe, továbbá egy társuk az ekként begyűjtött kenőpénzeket elrejtette. A bolgár bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések között szerepelt az ügy anyagaiba való betekintés jogának időbeli „korlátjára” vonatkozó rendelkezés mikénti értelmezése az irányelvben.
Mivel az irányelv 7. cikk (3) bekezdés első mondatának szövege nem teszi lehetővé azon végső időpont egyértelmű meghatározását, amikor az ügy anyagaiba való betekintést az eljáró hatóságoknak biztosítaniuk kell, az EUB a rendelkezést az irányelv céljára figyelemmel értelmezte. Az EUB ítéletében kifejtette, hogy az irányelv rendelkezéseinek célja a védelemhez való jog ered-ményes gyakorlásának és az eljárás tisztességességének a biztosítása,14 amely „megköveteli, hogy a gyanúsított […] olyan kellő időben betekintsen az ügy irataiba, amely lehetővé teszi számára, hogy hatékonyan felkészüljön a védelemre”15 . Ez a cél pedig az EUB szerint megvalósítható mind az általános, mind a speciális vagy egyszerűsített eljárásokban akkor, ha az eljáró hatóság legkésőbb a tárgyalás megkezdéséig biztosítja az ügy anyagaiba való betekintést a védelem számára.16
Azaz, az EUB szerint az irányelv „7. cikkének (3) bekezdését úgy kell értel-mezni, hogy a nemzeti bíróság feladata annak biztosítása, hogy a védelemnek ténylegesen lehetősége legyen az ügy irataiba való betekintésre, amely betekintésre adott esetben a vádirat bírósághoz való benyújtását követően, de a vádirat e bíróság általi érdemi vizsgálatának megkezdését és a tárgyalás e bíróság előtti ténylegesen megindulását megelőzően, vagy akár, amennyiben a tárgyalás során új bizonyítékokat csatolnak az ügy irataihoz, e tárgyalás megkezdését követően, de a tanácskozási szakaszt megelőzően kerül sor, feltéve hogy a bíróság a védelemhez és a tisztességes eljáráshoz való jog tiszteletben tartása érdekében szükséges minden intézkedést megtesz.”17
Megállapítható, hogy míg az irányelv magyar nyelvű szövegváltozata alapján az ügy anyagaiba való betekintés biztosítására legkésőbb a vádirat benyújtásakor kell hogy sor kerüljön; az irányelv rendelkezéseit értelmező EUB a védelemhez való jog hatékony gyakorlásához és a tisztességes eljáráshoz szükséges betekintés legkésőbbi időpontjaként elegendőnek tart egy ennél későbbi időpontot a büntetőeljárás menetében: a tárgyalás megkezdésének időpontját.
A Be. 100. § (1) bekezdés a) pontja a terhelt és védő vonatkozásában a jogérvényesítés látszólagos időbeli „korlátját”18 határozza meg, amely alapján az ügyirat-megismerési jog gyakorlására a terhelt és a védő részéről a gyanúsított kihallgatását követően indítványra kerülhet sor. Ez az ügyirat-megismerési lehetőség azonban korlátozható. A védelemhez való jog garantálása érdekében a Be. 352. § (1) bekezdése szerint vádemelés esetén az ügyiratok teljes terjedelmű megismerését korlátozás nélkül lehetővé kell tenni a védelem számára a nyomozás befejezését megelőzően, a vádemelés előtt legalább egy hónappal.19 Tehát a Be. nem azt a konkrét időpontot rögzíti, amikor az ügyirat-megismerést az eljáró hatóságnak biztosítania kell a védelem számára, hanem a jogérvényesítés kezdetére vonatkozóan határoz meg egy időbeli „korlátot”. Ez az ügyirat-megismerési jog gyakorlására vonatkozó legkorábbi lehetséges időpont a büntetőeljárás menetében egy jóval korábbi időpontot takar, mint az európai uniós elvárás szerinti legkésőbbi időpontok, azaz akár az irányelv magyar nyelvű szövegváltozata szerinti vádirat benyújtásakori, akár az EUB értelmezése szerinti tárgyalás megkezdésekori legkésőbbi időpont.
A korlátozhatóságra vonatkozó szabályokról
A megismerés jogának korlátozása a megismerés lehetőségének kizárását jelenti az eljáró hatóság részéről. Az ügy anyagaiba való betekintés joga megtagadhatóságával kapcsolatos rendelkezéseket az irányelv 7. cikk (4) bekezdése tartalmazza, ami két olyan védendő érdeket nevesít, amely felülírhatja a terhelt tájékoztatáshoz való jogát. Mindkét esetben megelőzés a cél. Az egyik eset az, ha a betekintés egy másik személy életét vagy alapvető jogait súlyosan veszélyeztethetné, míg a másik, ha a megtagadás valamely fontos közérdek megóvásához feltétlenül szükséges. Az utóbbi kapcsán példálózó jelleggel rögzíti az irányelv, hogy ilyen lehet, ha a betekintés hátrányosan befolyásolhatna egy folyamatban lévő nyomozást, vagy súlyosan sérthetné a tagállam nemzetbiztonságát.20 A betekintés megtagadása kapcsán az irányelv (32) pream-bulumbekezdése hangsúlyozza, hogy azt a terhelt védelemhez való jogának tükrében kell mérlegelni, méghozzá a büntetőeljárás különböző szakaszaira figyelemmel, és azt a tisztességes eljáráshoz való jog elvével összhangban kell értelmezni. Azaz az irányelv nem ír elő feltétlenül azonos terjedelmű betekintési jogot a büntetőeljárás különböző szakaszaira vonatkozóan, erre figyelemmel a betekintés megtagadásának oka eltérő lehet a nyomozás, illetve a bírósági eljárás során.
A Be. 100. § (6) bekezdése az ügyirat-megismerés jogának korlátozását az eljárás érdekeire figyelemmel teszi lehetővé. Megállapítható, hogy a Be. ehelyütt az ügyirat-megismerés jogának korlátozhatósága kapcsán az irányelv 7. cikk (4) bekezdésétől eltérő rendelkezést tartalmaz, hiszen utóbbi a megtagadhatóság feltételeit más körben tartja szükségesnek szabályozni, mint ahogyan azt a Be. a korlátozhatóság feltételeként tartalmazza. A Be. a szabadlábon védekező terhelt és védője jogai javára tér el az irányelvben foglaltaktól. Egyrészről nem jelenik meg a Be. rendelkezéseiben a korlátozhatóság törvényi feltételeként – mint az irányelvben külön kiemelt, a terhelt tájékoztatáshoz való joga felett álló védendő érdek – egy másik személy életének vagy alapvető jogainak súlyos veszélyeztetésének lehetősége; másrészről a fontos közérdek fogalma – az irányelv példálózó felsorolására tekintettel – tágabb körre utal a Be. 100. § (6) bekezdésében szereplő eljárás érdekeinél mint korlátozhatósági feltételnél.21
Összegzés
Az irányelv olyan közös minimumkövetelményeket határoz meg, amelyeket a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított vagy megvádolt személy részére adott tájékoztatásra kell alkalmazni a tagállamok közötti kölcsönös bizalom erősítése céljából.22 A Be. a szabadlábon védekező terhelt, valamint védője ügyirat-megismerési jogára vonatkozó szabályozása az időbeli „korlátot”, valamint a korlátozhatóság feltételeit tekintve az irányelv által előírt minimumszabályokat azokon túlmutatva teljesíti. A Be. ugyanis a büntetőeljárás korai szakaszában, már a gyanúsítotti kihallgatást követően lehetővé teszi a védelem számára az ügyirat-megismerési jog teljes körű megismerés elvén nyugvó gyakorlását. Ezzel együtt a (büntetőeljárás korai szakaszában lehetővé tett) ügyirat-megismerési jog korlátozhatóságát tekintve is a védelem javára tér el az európai uniós elvárástól. Hiszen a Be. 100. § (6) bekezdése szerint az eseti alapon korlátozhatóság az eljárás érdekeire figyelemmel lehetséges, azonban egy másik személy élete vagy alapvető jogai súlyos veszélyeztetésének lehetősége nem jelenik meg a korlátozhatóság feltételeként; valamint a fontos közérdek megóvásához feltétlenül szükségesség mint a megtagadhatóság további feltétele tágabb körre utal az eljárás érdekeire figyelemmel történő korlátozhatósági feltételnél.
Kérdés, hogy ezek a védelem számára kétségtelenül előnyös Be.-beli szabályok összhangban állnak-e a jogállamiság követelményeivel, feltétlenül szükségesek-e a védelem jogának érvényesüléséhez. Az Alkotmánybíróság 209/B/2003. határozatában kiemelte, hogy a „jogállamiság, valamint az alkotmányos büntetőjog követelményei azt kívánják meg, hogy az állam a büntető hatalmát olyan szabályok szerint gyakorolja, amelyek egyensúlyt teremtenek egyrészről az egyéneket az állammal szemben védő garanciális rendelkezések, ezen belül elsősorban a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogainak védelme, másrészről a közösség biztonság iránti igénye, a büntető igazságszolgáltatás működésével kapcsolatos társadalmi elvárások, valamint a bűncselekmények következtében sérelmet szenvedett személyek jogainak és érdekeinek védelme között.” A Be. a szabadlábon védekező terhelt, valamint védője ügyirat-megismerési jogára vonatkozó rendelkezései esetén e három pólus közül a mérleg nyelve egyértelműen a védelem joga irányába billent el. Álláspontom szerint a tanulmányban bemutatott európai uniós elvárásokra figyelemmel a magyar szabályozás átgondolása szükséges az egyensúlyi állapot megtalálása érdekében.
Bőczné Neparáczki Anna PhD, kirendelt ügyész, Országos Kriminológiai Intézet. A tanulmány a „Bűnözéskutatás Európa közepén” címmel Vókó György és Mészáros Ádám emlékére az Orszá-gos Kriminológiai Intézetben 2022. május 11-én rendezett konferencián tartott előadás szer-kesztett változata.
Egy állatkínzással kapcsolatos jogeset során felvetődött kérdések
A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban Btk.) 248. § (1) bekezdés b) pontjába ütköző és aszerint minősülő hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntett miatt folyt nyomozás az állattartó terhelt ellen, mert elpusztult lovát nem szállíttatta el anyagi okok miatt.
A helyszínen hatósági állatorvosok ellenőrzést végeztek, amelynek során megállapították, hogy az elpusztult lovon sérülés, illetve bántalmazásra utaló jel nem található; a gyanúsított birtokában lévő többi ló élelmezése, ellátása és egészségi állapota megfelelő volt. Állatkínzás gyanúja nem merült fel.
Az illetékes megyei kormányhivatal környezetvédelmi és természetvédelmi főosztálya szakhatósági állásfoglalásában leszögezte, hogy az állati tetem nem tekinthető hulladéknak, így törvényi tényállási elem hiányában a hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűncselekmény nem valósult meg. Tekintettel erre az eljáró rendőrkapitányság a feljelentést elutasította, a Büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban Be.) 174. § (1) bekezdés b) pontja alapján.
A tanulmány célja, hogy bemutasson egy állatkínzással kapcsolatos büntetőügyet, ismertesse a büntetőeljárás során felvetődött kérdéseket, valamint felvázolja azt a folyamatot, amelyből a válaszok kibontakoztak.
Az alapul szolgáló ügy
Az ügyészség különös szenvedést okozva elkövetett állatkínzás bűntette [Btk. 244. § (2) bekezdés a) pont] miatt emelt vádat1 és végrehajtandó szabadságvesztés kiszabását indítványozta abban az ügyben, amelyben a vádlott tulajdonában álló 12-15 év körüli ló rosszul lett és nem tudott lábra állni. A helyszínre érkező ügyeletes állatorvos megállapította, hogy az állat keresztgyengeségben szenved, rosszul táplált. A terhelt az ügyeletes állatorvos által beadott injekciókat követően nem intézkedett az állat további kezeléséről, azaz a körzeti állatorvost nem kereste fel, az ügyeletes állatorvos által előírtak végre-hajtását elmulasztotta, és továbbra sem gondoskodott arról, hogy a lónak megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot biztosítson. A terhelt lova a rossz és hiányos fogazat okozta táplálkozási zavarok, rágási nehézségek és éhezés miatt előálló izomszövet-bontás, illetve az annak következtében fellépő önmérgezés miatt elhullott. Az állat pusztulását a vádlott közbelépése – a körzeti orvos felkeresése, a kúra folytatása, a fogazat kezeltetése, a ló fokozott és speciális igényű táplálásának biztosítása – megakadályozhatta volna. A nem kellő takarmányfelvétel éhezéssel társult, amely különös szenvedést okozott az állatnak.
A bíróság megállapításai2
A büntetett előéletű (korábban lopás bűntette, garázdaság vétsége és társtettesként elkövetett testi sértés vétsége, továbbá csalás bűntette miatt jogerősen elítélt) terhelt a lakóházához tartozó istállóban hét lovat tartott, amelyek közül az egyik 14 éves ló rosszul lett és nem tudott lábra állni. Ezért a vádlott élettársa kihívta az ügyeletes állatorvost, aki megállapította, hogy az állat keresztbénaságban szenved, kondíciója éppen megfelelő, a közepesnél kicsit gyengébb. A vizsgálat alatt a ló feküdt, nem volt előtte élelem és víz, ezért az állatorvos arra kérte a vádlottat, hogy ott etessék és itassák az állatot, ahol fekszik. Az ügyeletes állatorvos a lónak injekciókat, valamint antibiotikum tartalmú gyógyszert adott, az állat fogazatát nem nézte meg. Felhívta a terhelt figyelmét arra, hogy a kezelést két-három nap elteltével meg kell ismételni, ezért keresse fel a körzeti állatorvost. Az ügyeletes állatorvos szóvá tette, hogy miért nincs szemes takarmány az istállóban.
Ezt követően a vádlott nem intézkedett az állat további kezeléséről. A körzeti állatorvost nem kereste fel, az ügyeletes állatorvos által előírtak végrehajtását elmulasztotta, és továbbra sem gondoskodott arról, hogy a lónak megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot biztosítson. Az állatnál folyamatos és nagymértékű súlyvesztés lépett fel.
A terhelt lovánál a rossz és hiányos fogazat miatt táplálékfelvételi és rágási zavarok, valamint hiányos rágás alakult ki. Mindez oda vezetett, hogy az állat kerülte a táplálékfelvételt, illetve a hiányos rágás miatt emésztési és felszívódási zavarok jelentkeztek nála. Ennek következtében a ló lesoványodott, az immunrendszer működése csökkent. Az állat szervezetében előálló izomszövet-bontás, illetve az annak következtében fellépő önmérgezés miatt heveny szívtágulat és tüdővizenyő alakult ki, keringése összeomlott, melynek következtében elpusztult.
A ló fogazatának hiányos és töredezett volta fájdalommal járt, a nem kellő takarmányfelvétel éhezéssel társult, amely különös szenvedést okozott az állatnak.
A bíróság megállapította, hogy az állat nem keresztgyengeségben pusztult el. A vádlott figyelmét nem hívták fel a ló rossz fogazatára, kezelésére, valamint a rágási nehézségeket figyelembe vevő speciális táplálkozás lehetőségére. Az állat pusztulását a fogazat kezeltetése, a ló fokozott és speciális igényű táplálásának biztosítása megakadályozhatta volna.
A terheltnek nem volt pénze elszállíttatni az elhullott lovat, ezért segítséget kért a polgármestertől. Ezt követően közérdekű bejelentés alapján a megyei kormányhivatal illetékes járási hivatal élelmiszerlánc-biztonsági és állategészségügyi osztálya hatósági ellenőrzést tartott az ügyben szereplő ingatlanon. Ennek során megállapították, hogy az állattartás feltételei nem teljesültek, a helyszínen tartott hat ló tartási körülményei nem feleltek meg az 1998. évi XXVIII. törvényben foglalt előírásoknak, mert mind a takarmányozásra, mind az almozásra csak kisebb mennyiségű, néhány napra elegendő széna állt rendelkezésre, az állatok jelöletlenek voltak, állatorvosi ellátásban, oltásokban nem részesültek. Erre tekintettel a fent megjelölt szerv a vádlottat a lótartástól 8 évre eltiltotta. Az erősen lesoványodott, elhullott ló hatósági boncolását rendelték el, amelynek során kiderült, hogy három napja nem evett és lesoványodása legkevesebb három hét alatt ment végbe.
A vádlott a terhére rótt bűncselekmény elkövetését tagadta. Azzal védekezett, hogy megfelelően etette és gondozta a lovat, súlyvesztést nem tapasztalt nála. A bíróság nem fogadta el a vádlott védekezését.
A bírói testület kifejtette, hogy az ügyeletes állatorvos által megállapított diagnózis keresztbénaság volt, a ló kezelését ennek megfelelően végezte. Az állatnak több injekciót adott, majd felhívta a vádlott figyelmét arra, hogy a kezelést meg kell ismételni, ezért vegye fel a kapcsolatot a körzeti állatorvossal. A terhelt azonban ez ügyben nem intézkedett. Ezt követően kiemelte, hogy a keresztbénaság kialakulásához és az állat elpusztulásához nem a ló tápláltsági szintje, rossz kondíciója, hanem a rossz fogazat miatt előálló táplálékfelvételi nehézség és az ennek hatására kialakult önmérgezés vezetett. Ebből az a következtetés vonható le, hogy önmagában az a tény, hogy a keresztbénaság miatt kezelt ló további orvosi vizsgálatát a vádlott elmulasztotta és a körzeti állatorvost nem kereste fel, büntetőjogi felelősséget előidéző relevanciával nem bír.
Az ügyeletes állatorvos ugyanakkor a ló fogazatát nem vizsgálta meg, nem tájékoztatta a vádlottat arról, hogy a rossz és hiányos fogazat táplálékfelvételi és rágási zavarokat okozhat, ennek milyen következményei lehetnek, illetve ezt hogyan kell kezelni.
A bíróság mindebből azt a következtetést vonta le, hogy az ügyeletes állatorvos utasításaihoz kapcsolódó mulasztásnak nincs köze az állat elpusztulásához, hiszen azok betartása sem változtatott volna a ló kimúlásához vezető okfolyamat lezajlásán. Ha az ügyeletes állatorvos felhívta volna a vádlott figyelmét a ló rossz fogazatára és az ebből eredő következményekre, vagy a fogazat kezelésére és a táplálékbevitelt elősegítő speciális tápanyagra, a terhelt büntetőjogi felelőssége megállapítható lenne.
A járásbíróság kiemelte, hogy az ügyeletes állatorvos utasításainak nem teljesítése nem értékelhető bánásmódként.
A bírói testület álláspontja szerint nem nyert bizonyítást a vádirat azon kitétele, hogy a vádlott továbbra sem biztosított az állat számára megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot, hiszen az ügyeletes állatorvos a terhelt figyelmét a fekvő állat etetésére és itatására hívta fel, valamint a szemes takarmány megléte iránt érdeklődött.
A felvetődött kérdések
A járásbíróság szerint a terhelt büntetőjogi felelősségét annak mentén kellett megítélni, hogy
- az évek óta lovak tartásával foglalkozó vádlottnak tisztában kellett-e lennie azzal, hogy lovának rossz a fogazata, amely miatt a táplálékfelvételre korlátozottan képes;
- tudta-e azt, hogy erre tekintettel mennyi és milyen táplálékot kell biztosítania az állatnak anélkül, hogy erről bárki tájékoztatta volna; és végül
- milyen felelősség terheli abban, hogy a későbbiekben nem értesítette az állatorvost?
A bíróságnak abban is állást kellett foglalnia, hogy a vádlott magatartása közigazgatási vagy büntetőjogi szankciórendszer hatálya alá esik-e.
A bíróság válasza a kérdésekre
A bírói testület szerint a terhelttől, aki hosszabb ideje foglalkozott lótartással, elvárható volt, hogy figyelemmel kísérje lovai fogazatának alakulását, figyelemmel arra a köztudomású tényre, hogy a ló fogazata árulja el az állat életkorát, állapotát. A vádlott ennek nem tulajdonított jelentőséget, az állat fogait nem kezeltette, nem biztosított számára könnyebben megrágható táplálékot.
Az egyik állatorvos tanú elmondta, hogy a fogkopás nem egy gyógyíthatatlan betegség, hanem az elöregedéssel jár együtt, nem lehet korrigálni. Ilyen esetben a takarmány minőségét kell javítani.
A vádlott a nagyfokú súlyvesztés ellenére sem értesítette az állatorvost, ez azonban a bíróság álláspontja szerint a tényálláshoz megkívánt bánásmódként nem értékelhető.
A szakértői vélemény szerint a táplálékfelvételi és rágási zavar orvosolható lett volna a fogak kezelésével vagy speciális takarmány adásával, azonban ez a magatartás sem akadályozta volna meg teljes bizonyossággal az állat elpusztulását.
A járásbíróság úgy ítélte meg, hogy a terhelt a ló elhullásáért nem tartozik büntetőjogi felelősséggel, hanem cselekménye a közigazgatási szankciórendszer keretein belül értékelendő.
A bírói testület kifejtette, hogy az állatkínzás csak egyenes, illetve eshetőleges szándékkal követhető el, a cselekménynek nincs gondatlan alakzata. A vádlottat a nem megfelelő állagú, minőségű élelem biztosításában csak gondatlanság terheli, hiszen a tőle elvárható figyelmet, körültekintést elmulasztotta, amikor a súlyt vesztő állatnak nem adott másfajta, könnyebben feldolgozható élelmet.
A bíróság leszögezte, hogy a terhelt nem a jó gazda gondosságával járt el, amellyel megszegte az 1998. évi XXVIII. törvény rendelkezéseit, azonban az állat fogazata kezelésének elvárása messze túlmutat a büntetőjogi felelősség határain, és bár egy felelősségteljes állattartótól elvárható, annak elmaradása esetén az állattartót büntetőjogi jogkövetkezmény nem sújthatja. Másfelől a fogazat kezelésének elmaradásában is a gondatlanság terheli őt. Végül hangsúlyozta, hogy a ló állatorvosi ellátás nélkül hagyása nem értékelhető indokolatlan bánásmódként, hiszen az állattartó gondoskodott az állat életfeltételeiről.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy a vádlott büntetőjogi felelőssége nem állapítható meg, ezért bűncselekmény hiányában felmentette őt a Btk. 244. § (2) bekezdés a) pontja szerint minősülő állatkínzás bűntet-tének vádja alól.
Az ügyészség fellebbezése és álláspontja
A Baranya Megyei Főügyészség az ítélet ellen a vádlott terhére, bűnösségének megállapítása érdekében fellebbezést jelentett be. Indítványozta, hogy a másodfokú bíróság a terhelt bűnösségét az ügyészi váddal egyezően állapítsa meg, szabjon ki vele szemben felfüggesztett szabadságvesztést.
A járási ügyészség fellebbezése3 indokolásában hangsúlyozta, hogy a járásbíróság túlnyomórészt megalapozott tényállást állapított meg, ugyanakkor a megállapított tényekből további tényekre helytelenül következtetett, valamint a cselekmény minősítését illetően helytelen álláspontra helyezkedett. Kiemelte, hogy a vádlott az állattartói kötelezettségek egész sorának folyamatos és vétkes elmulasztásával járult hozzá a lova elpusztulásához. Ezen mulasztások együttesen és összességükben jelenítették meg a terhelt büntetendő cselekményét. A fellebbezésében az ügyészség kifejtette, hogy az 1998. évi XXVIII. törvény által tilalmazott magatartások köre tágabb, mint a Btk. 244. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott elkövetési magatartásoké, azonban a kettő közötti különbségtétel annak alapulvételével határozható meg, hogy a szóban forgó konkrét magatartás, mulasztás vagy bánásmód alkalmas-e arra, hogy az állat maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza.
Amennyiben igen, úgy a vizsgált cselekmény a társadalomra veszélyessége folytán kilép a közigazgatási eszközökkel szankcionálható magatartások köréből. Kifogásolta, hogy a járásbíróság a vádlott cselekményét nem folyamatában, hanem egyes mozzanataira bontva értékelte.
A másodfokú bíróság döntése
A másodfokú bíróság ítéletében4 az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokon eljáró testület arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elsőfokú bíróság alapos és mindenre kiterjedő eljárást folytatott le, amelynek során feltárta és mérlegelési körébe vonta az ítélkezése alapjául szolgáló releváns bizonyítékokat. Rámutatott arra, hogy a járásbíróság a Be. tényállást hiányosan állapította meg,5 így kiegészítette azzal, hogy a vádlott az állatorvos látogatása után a fekvő lovat a korábbiakhoz hasonlóan látta el takarmánnyal és itatta, elé téve az enni- és innivalót. Megállapította, hogy a tényállás ezzel hiánytalan és teljes lett, téves ténybeli követeztetést nem tartalmaz, összességében megalapozottnak találta. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság kellő meggyőző erővel adott számot arról, hogy miért nem találta megállapíthatónak a vád tárgyává tett cselekményben a terhelt büntetőjogi felelősségét. Rögzítette, hogy a vádlottal szemben közigazgatási szankció alkalmazására került sor. Megerősítette azt, hogy a terhelt magatartása nem volt tényállásszerű. Álláspontja szerint a vádlott nem járt el a jó gazda gondosságával, ennek megfelelően cselekményét tudatos gondatlanságnak minősítette, hiszen azért nem látta előre a cselekménye lehetséges következményeit, mert a tőle elvárható figyelmet vagy körültekintést elmulasztotta. Tekintettel arra, hogy az állatkínzás bűncselekmény kizárólag szándékosan követhető el, a vádlott nem büntethető gondatlan elkövetés miatt.
Összegzés
A felmentő ítélet meghozatalához az vezetett, hogy a terhelt büntetőjogi felelőssége nem volt megállapítható, hiszen a terhére rótt mulasztások egy része nem bírt relevanciával az eredmény előidézésében. A vádlottat a bánásmódként értékelhető nem megfelelő élelmezésben csak gondatlanság terhelte, a fogazat kezelésének elmulasztása nem büntetőjogi kategória, az állatorvos értesítésének elmulasztása pedig nem volt bánásmód tanúsítása. A terhelt elhullott állatért való felelőssége pedig a közigazgatás területén maradt.
A bíróság a vád tárgyává tett cselekmény minősítésével kapcsolatban volt az ügyészséggel ellentétes véleményen.
Az ügyészség a vádlott terhére rótta a ló további kezelése iránti intézkedés elmulasztását, a körzeti orvos fel nem keresését, az ügyeletes állatorvos által előírtak végrehajtásának elmulasztását, valamint azt, hogy továbbra sem gondoskodott arról, hogy az állatnak megfelelő mennyiségű és minőségű táplálékot biztosítson. A vádirat ezeket a magatartásokat rögzítette a törvényi tényálláshoz megkívánt indokolatlan bánásmódként. A bánásmód hosszabb ideig tartó folyamatos magatartást jelent (BH 2011. 331.). Az állatkínzás elkövethető passzív magatartással, azaz az állat életfeltételeiről való gondoskodás elmulasztásával is (EBD 2014.B.8.). Az állat tartós éheztetése, takarmányozásának elmulasztása ilyen gondozási mulasztásnak minősül, ha pedig az hosszabb időn keresztül jelentkezik, alapot adhat a különös szenvedést okozó állatkínzás megállapítására.
A bíróság ezzel szemben úgy ítélte meg, hogy az ügyeletes állatorvos vallomásából egyrészt nem lehetett olyan következtetésre jutni, hogy az utasításai be nem tartásában jelentkező vádlotti mulasztás vezetett az állat elpusztulásához, másrészt e vádlotti mulasztás bánásmódként sem értékelhető. A terhelt jogsértő magatartása jelen ügyben nem a ló takarmányozásának elmulasztásában, vagy az életfeltételeinek nem megfelelő biztosításában állt, hanem abban, hogy beteg lovát nem az egészségi állapotának megfelelő takarmánnyal látta el.
Tilki Katalin, tudományos munkatárs, Országos Kriminológiai Intézet. A tanulmány a „Bűnözésku-tatás Európa közepén” címmel Vókó György és Mészáros Ádám emlékére az Országos Krimino-lógiai Intézetben 2022. május 11-én rendezett konferencián tartott előadás szerkesztett változata.
Pirotechnika a stadionokban
Vókó Györgyre és Mészáros Ádámra emlékezünk, az OKRI két emblematikus személyére. Már túl vagyunk a megdöbbenésen, tudomásul kell vennünk, hogy nem tudunk változtatni a megváltoztathatatlanon, ők már máshol járnak, számunkra a méltó megemlékezés maradt. Mindketten maradandót alkottak, de nemcsak nívós műveik, emlékezetes előadásaik révén; személyük szívünkben és lelkünkben tovább él.
Most a Pirotechnika a stadionokban című rövid tanulmánnyal emlékezem kedves kollégáimra, akik nemcsak közeli munkatársaim voltak, de akikkel közös kutatásokat is folytattunk.
Az OKRI-ban az elmúlt évek során több kutatás és szakmai rendezvény is foglalkozott a sportbiztonság kérdéseivel, emellett az intézet e területen gyakorlati szerepet is vállal a Sportrendezvényeket Biztonsági Szempontból Minősítő Bizottságban a Legfőbb Ügyészség képviselőjeként – amelyet az ORFK működtet –, valamint a Magyar Labdarúgó Szövetség (a továbbiakban: MLSZ) Biztonsági Bizottságában.
Aki látott már komolyabb futballmérkőzést, bizonyára találkozott egyes szurkolók, főként az ultrák részéről az ún. „pirózással”, azaz pirotechnikai eszközök használatával is. Nemcsak a pályán folyik versengés a csapatok között, hanem a szurkolói csoportok között is. Ennek egyik formája a minél színesebb, látványosabb pirózás, amely nemcsak a jelenlévőknek szól, hanem a jelenlegi kommunikációs technológia alkalmazásával szinte azonnal felkerül a világhálóra, ahol például az ultras-tifo és hasonló oldalak előszeretettel propagálják ezeket az akciókat, esetenként rangsorolva is azokat. A Ferencváros–Újpest-derbik mindig előkelő helyen szerepelnek.1
A FIFA és az UEFA fegyelmi szabályzata szerint a szövetségek és a klubok felelősek minden helytelen viselkedésért a mérkőzések megszervezésével kapcsolatban, ideértve the lighting of fireworks or any other objects, tehát tűzijátékok vagy más tárgyak begyújtását is; az MLSZ szabályai ugyancsak tiltják a pirotechnikai eszközök nézők általi használatát.
Ugyanakkor mindenképpen meg kell említeni azt a kettős beszédet, kettős megnyilvánulást, amely nagyon sokszor tapasztalható a klubok részéről.
Míg ugyanis hivatalosan tiltják a pirotechnikai eszközök használatát, a klubot bemutató, népszerűsítő anyagokban a szurkolótáborok gyakran éppen pirózás közben láthatók.2
Ugyanez figyelhető meg a média részéről is, mivel nem ritkán elismerően számolnak be a szurkolók pirózásáról. Például néhány nappal ezelőtt az alábbi szöveget lehetett olvasni a Nemzeti Sport honlapján az Eintracht Frankfurt–West Ham United Európa-Liga elődöntő mérkőzést követően: „A Frankfurt szimpatizánsai már az összecsapás előtt kitettek magukért – nem csupán hangos énekléssel, hanem görögtűz segítségével látványosan is buzdította a szurkolótábor a csapat játékosait.”3
A pirózás kétség kívül gyakran látványosnak és hangulatot fokozónak tűnik, azonban valójában rendkívüli biztonsági kockázatokat rejt magában. Ennek okait és a pirotechnikai eszközök jogellenes használata elleni szigorú fellépés indokait igyekszem a következőkben bemutatni.
Az utóbbi években – főként a hatékonyabb, egyértelműbb jogi szabályozásnak és versenyszervezésnek, valamint a szakszerűbb hatósági fellépésnek köszönhetően hazánkban sokat javult a sportrendezvények biztonsági helyzete, amely – a nagyfokú nyilvánosság miatt is – fontos társadalmi érdek. Az új, integrált megközelítésű biztonsági filozófia biztonság–biztosítás–szolgáltatás hármas rendszerében a stadionbiztonság, a megelőzés, a kommunikáció, valamint a személy- és vagyonvédelemhez nélkülözhetetlen infrastrukturális feltételek megteremtése vált a stratégia elvárásai szerint szükségessé. Ugyanakkor a pirotechnikai eszközök jogellenes használata az a terület, ahol mindmáig nem sikerült érdemi előrelépést elérni és hathatós, eredményes prevenciót alkalmazni, az egyes klubokra kirótt, esetenként milliós nagyságrendű büntetések ellenére sem.
A pirotechnikai eszközök egészségügyi és biztonsági kockázatai
Minden pirotechnikai eszköz működésének alapja, hogy a benne lévő kemikáliákat égési melléktermékké alakítják és ezzel gázt, hőt, fényt, hangot vagy ezek kombinációját hozzák létre.
Szükséges hangsúlyozni, hogy a pirotechnikai eszközök „normális” működés esetén is potenciális veszélyeket hordoznak, ezek az eszközök sem meghibásodás-mentesek, mely esetekben „abnormálisan” működnek. A szabványoknak megfelelő pirotechnikai eszközökön mindig feltüntetik az úgynevezett „biztonsági távolságot”, ami mindenképpen nagyobb, mint a zsúfolt stadionokban ren-delkezésre álló távolság. Éppen ezért a gyártók nem tartják biztonságosnak a pirotechnikai eszközök szurkolókkal teli lelátókon való használatát.
Ismertetem azokat a legfontosabb egészségügyi és biztonsági kockázatokat, amelyek a felhasználókra, valamint legalább ennyire vagy még inkább a stadionokban tartózkodó más személyekre jelenthetnek veszélyt:
- Égési sérülés bőr- és testszövetnél: A pirotechnikai eszközök magas hőmérsékleten égnek (körülbelül 700 és 2500°C között), és könnyen égési sérülést okoznak annak, aki a pirotechnikai lánggal közvetlen kontaktusba kerül, vagy annak közvetlen közelében tartózkodik. A pirotechnikai csillagok (pl. fáklyák) égéskor szinte hozzáragadnak a bőrhöz, de rövid ideig tartó érintkezés esetén is komoly sérülést okozhatnak. Ráadásul a közvetlen kontaktus égési melléktermékekkel szennyezheti be a sebet, ami komplikálja a gyógyulást.
- Égés ruházatnál: A magas hőmérséklet miatt nagyon valószínű, hogy a szintetikus anyagból készült ruházat megolvad és/vagy meggyullad. Ez súlyos, kiterjedt égési sérülésekhez vezethet, ha a ruházatot nem sikerül gyorsan eltávolítani és/vagy a tüzet eloltani.
- Szerkezeti elemek égése: A magas hőmérséklet miatt meggyulladhatnak a szerkezeti elemek, például ülések, szemetestartályok, gázpalackok.
- A füst akut és krónikus toxikus hatásokat is kiválthat: A legtöbb pirotechnikai eszköz füstöt bocsát ki, mely nemfém és fémoxidokat, valamint fémsókat tartalmaz. Ezek a legtöbb esetben nem kifejezetten toxikusak, de súlyosbíthatják a meglévő légúti problémákat.
- A látás és a hallás károsodása is bekövetkezhet, főként a robbanóhatást kiváltó eszközök közvetlen közelében tartózkodóknál. Az ilyen termékek használatakor általában legalább 25 méteres távolságot kellene tartani az emberektől.
- Végül arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tömegben elindított, illetve ott személyi sérülést vagy szerkezeti kárt okozó pirotechnikai eszköz pánikot válthat ki.
Minden pirotechnikai eszköznek van egy úgynevezett biztonsági távolsága, ami mindenképpen nagyobb, mint egy zsúfolt lelátón rendelkezésre álló tér. Következésképpen a stadionok szurkolói területein egyik pirotechnikai eszköz használata sem biztonságos.
Bár a bekövetkezett sérüléseket a szurkolók alapvetően igyekeznek a hatóságok elől eltitkolni, néhány eset mégis napvilágra kerül.
Így például szomorú esemény történt 2018. május 27-én a Ferencváros–Diósgyőr NB I-es mérkőzésen, amikor egy 35 éves férfi átadott a hatéves fiának egy pirotechnikai eszközt (az első híradások szerint egy hanggránátot, de feltehetően inkább egy ún. stroboszkópot), amely felrobbant a gyermek kezében. A szerkezet a kisfiúnak súlyos sérülést okozott, a mentők kórházba vitték. Az apa – aki fiataloktól vásárolta a tiltott pirotechnikai eszközt – azt hitte, hogy az csak füstöt bocsát majd ki. A történtek miatt a rendőrség gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértés vétsége miatt indított büntetőeljárást.4
A pirotechnikai eszközök sportrendezvényeken történő jogellenes használata – eseti kivételektől eltekintve – kifejezetten a labdarúgó sportrendezvényekre jellemző. Figyelemmel arra, hogy sérülés veszélyével járhat, a sportrendezvényeken történő, az előírásoknak nem megfelelő alkalmazásuk az élet- és vagyonbiztonságot súlyosan veszélyeztetheti.
A Szabálysértési törvény5 182. §-ában meghatározott polgári felhasználású robbanóanyaggal és pirotechnikai termékkel kapcsolatos szabálysértés elkövetése miatt a rendőrségi szabálysértési hatóságok járnak el, emellett helyszíni bírságot a közterület-felügyelő és a hivatásos katasztrófavédelmi szerv erre felhatalmazott ügyintézője is kiszabhat. A jogsértéseket jellemzően a stadiont övező közterületeken, a beléptetés során, illetve a mérkőzések nézőterein – helyszíni észlelés, illetve kamerafelvétel alapján – sikerül felderíteni. Ezen túl, a sportrendezvényen pirotechnikai termékekkel kapcsolatosan más szabálysértések (rendzavarás, garázdaság) is megvalósulhatnak, amelyek esetében a rendőrség előkészítő eljárást folytat le, a joghátrányt pedig az illetékes bíróság állapítja meg. A Szabs. tv. 19. § (1) bekezdése szerint a sportrendezvényen való részvétellel, az odautazással vagy az onnan történő távozással összefüggő szabálysértés miatt az eljárás alá vont személy kitiltható bármelyik sportszövetség versenyrendszerében megrendezésre kerülő sportrendezvényről, valamint bármelyik sportszövetség versenyrendszerében megrendezett sportesemény helyszínéül szolgáló sportlétesítményből. A szabálysértési hatóságok az eljárások során többségében pénzbírságot szabnak ki, emellett indokolt esetben élnek a kitiltás alkalmazásával is. Figyelmeztetést jellemzően fiatalkorú személyekkel szemben alkalmaznak.
Az ultra szurkolói csoportok véleménye szerint viszont a pirózás a szurkolói kultúra részét képezi, amely jobb és élénkebb hangulatot teremt, így tudják kimutatni csapatuk iránti szenvedélyüket és támogatásukat. Úgy vélik, hogy a szervezett szurkolói csoportok tagjai a megfelelő eszközöket teljesen veszélymentesen tudják használni; nem betiltani, hanem bizonyos feltételek mellett engedélyezni kellene a pirotechnika alkalmazását, ezért a jogi szabályozás újragondolását javasolják.
Az UEFA 2017-ben széles körű szakmai egyeztetés keretében – nemzetközi szakértők és a szurkolói csoportok ernyőszervezeteinek bevonásával – megvizsgálta a pirotechnikai eszközök biztonságos felhasználásának lehetőségeit. Megállapítást nyert, hogy a pirotechnikai eszközök zsúfolt környezetben, így a stadionok lelátóin való használata súlyos – rövid és hosszú távú – egészségügyi és biztonsági kockázatokat jelent. Az MLSZ hasonlóan széles körű egyeztetést folytatott le a Szurkolói Iroda megkeresését követően, a rendőrséggel, a katasztrófavédelemmel és a Pirotechnikusok Érdekvédelmi Szervezetével együttműködve. E konzultációs folyamat eredménye szerint a pirotechnikai eszközök összetétele, feketelőpor-tartalma, a felhasználás sajátosságai, továbbá a szurkolói csoportok érdekei miatt nem lehetséges olyan felhasználási környezet létrehozása és termékkör kialakítása, amely a szurkolói igényeket és a biztonsági követelményeket is teljesíteni tudná.
Kutatásunk folyamán az általunk feltett kérdésekre prevenciós szempontból az egyik legnagyobb és a pirotechnikai eszközök szurkolók általi használatával leginkább érintett hazai klub a következő javaslatokat fogalmazta meg:
- Felvilágosítás és állandó emlékeztetés. Ez azt jelenti, szükséges tudatosítani, hogy ezek tiltott magatartások, amelyekkel a vétkes szurkoló saját csapatát és szurkolótársait hozza hátrányba.
- A párbeszéd a szurkolói csoportokkal azt a célt érheti el, hogy szervezetten ne használjanak ilyen eszközöket, továbbá ők is lépjenek fel az ilyen elkövetők ellen, ne bátorítsák őket.
- Gondos átvizsgálás a beléptetés során, amellyel megelőzhető az eszközök bevitele. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy több esetben erős gyanú merült fel arra nézve, hogy a szurkolók nem a beléptetés során vitték be a stadionba a tiltott eszközöket, hanem a csapathoz tartozó vagy a vendéglátást végző személyek nyújtottak ahhoz segítséget.
- Lehetőség szerint a vétkes szurkoló kiemelése, rendőrségnek átadása, illetve beazonosítása. Ez három okból fontos: egyrészt kétséget kizáró azonosítást tesz lehetővé, másrészt alapot teremt szabálysértési, esetleg büntetőeljárás megindítására, harmadrészt mindenki számára jól láthatóan demonstrálja, hogy a vétkes ellen gyors eljárás indul, és ilyen esetekben azonnali beavatkozásra lehet számítani. Ha nem történik kiemelés, akkor a kamerás beazonosításnak kell hatékonyan működnie.
- Végül fontos a következetes szankcionálás. Ez a klubok részéről lehet sportjogi és polgári jogi hátrányos következmény is. A sportrendezvényen történő részvételből való kizárás a klubok részéről a gyakorlatban általában 12 hónapi időtartamra történik, amelynek elkerülhetetlensége visszatartó erővel hathat. Polgári jogi szempontból a szövetségek által kiszabott pénzbüntetés vétkes szurkolókra való áthárításáról lehet szó, amelyre például az adott klubnál jogerős ítélet alapján két esetben, egy-egy millió forint összegben került sor eddig.
Mindazonáltal elgondolkodtató egyes klubok azon álláspontja, amely szerint elvi aggályaikat is többször megfogalmazták a kollektívnek tartott büntetések (pl. zárt kapus mérkőzések elrendelése) miatt, különösen akkor, ha a vétkes elkövető beazonosítható és szankcionálható.
Nagy László Tibor PhD, osztályvezető, tudományos főmunkatárs, főtanácsos, Országos Krimino-lógiai Intézet. A tanulmány a „Bűnözéskutatás Európa közepén” címmel Vókó György és Mészá-ros Ádám emlékére az Országos Kriminológiai Intézetben 2022. május 11-én rendezett konferencián tartott előadás szerkesztett változata.
Hogyan veszélyeztetjük a gyerekeket? Jogerős esetek változásai 2015 évről 2020-ra
2015-ben az összes, Magyarországon jogerőre emelkedett kiskorú veszélyeztetése tárgyában hozott ítélet bűnügyi iratait elemeztem ki. Akkor a megyei adatok összehasonlításával, a büntetéskiszabási gyakorlattal és annak következményeivel, valamint a tipikus ügyek elkülönítésével gyakoriságainak eloszlásáról készítettem kutatási jelentést. Akkor 961 ilyen eset volt az ENYÜBS és a VIR adatai szerint, 2020-ban ugyanez a szám 440 volt. Míg magam a 961 ügyről is azt gondoltam, fájóan magas látenciára utal az ilyen tárgyú bűncselekmények, különösképpen pedig a családon belüli gyermekbántalmazás, és egyáltalán, a családon belüli erőszakos esetek vonatkozásában, a helyzet a számok alapján öt évvel később még kevésbé feltárt helyzetképet mutatott a vizsgált kérdésben.
Az OKRI-ba eljutott bűnügyi iratok 2015-ből a 961 esetből 759 esetet, míg a 2020-as elítélések esetében 440-ből 398 esetet öleltek fel, azaz a kutatás keretében ennyi ügyiratot (nyomozati, ügyészségi és bírósági iratot) elemeztem ki.
| ? | – Vajon mi lehet ennek az oka, és hogyan alakultak az általam vizsgált kérdésekben a gyakorlatok? |
| – A legszembetűnőbb és alapvető változás, amely kérdést vet fel: hová tűntek az ügyek? | |
| – Miért és milyen típusú bűncselekmények maradtak a hatóságok látókörén kívül a 2015-ös évi adatokhoz, ügyekhez képest? | |
| – Vajon változott-e a leleplezett bűncselekmények megyei eloszlása? |
A jogerős ítéletek közötti öt év történéseit, jogszabályi változásokat, joggyakorlatot vizsgálva nem akadtam olyan tényezőre, amely magyarázhatná az esetszám ilyen mértékű elapadását. Az esetek 54%-kal estek vissza, azaz kevesebb, mint feleannyi kiskorú veszélyeztetése tárgyában meghozott ítélet született.
Ha a cselekmények megyei eloszlását nézzük, a százezer főre jutó elkövetők száma a következőképpen alakult. (Táblázat)
Táblázat: A százezer főre jutó elkövetők száma megyei eloszlásban, 2015 és 2020
| Megye | 100 ezer főre jutó elkövetők száma 2015 | 100 ezer főre jutó elkövetők száma 2020 |
| Bács-Kiskun | 11,8 | 5,97 |
| Baranya | 9,3 | 9,47 |
| Békés | 9,05 | 7,26 |
| Borsod-Abaúj-Zemplén | 18,5 | 7,85 |
| Budapest | 5,01 | 3,43 |
| Csongrád | 14,45 | 7,78 |
| Fejér | 1,68 | 6,21 |
| Győr-Moson-Sopron | 4,6 | 2,32 |
| Hajdú-Bihar | 13,9 | 2,85 |
| Heves | 11,1 | 7,50 |
| Jász-Nagykun-Szolnok | 17,9 | 7,90 |
| Komárom-Esztergom | 9,75 | 4,98 |
| Nógrád | 19,73 | 6,38 |
| Pest | 4,09 | 2,62 |
| Somogy | 10,76 | 3,33 |
| Szabolcs-Szatmár-Bereg | 16,2 | 6,56 |
| Tolna | 9,0 | 4,64 |
| Vas | 5,5 | 5,12 |
| Veszprém | 14,3 | 5,28 |
| Zala | 4,03 | 1,12 |
| Összesen | 10,53 | 4,94 |
Abszolút értékben országosan egyedül Baranya megye az, ahol az elkövetők száma növekedett, az összes megyében csökkent. Ha a csökkenés országos átlagához viszonyítunk, akkor azt láthatjuk, hogy Baranyán kívül Budapesten, Békés, Fejér, Heves, valamint Vas megyében csökkent kisebb mértékben a leleplezett bűncselekmények száma, míg Zala, Veszprém, Somogy, Nógrád és Hajdú-Bihar megyékben az országos átlagot meghaladóan lecsökkentek a hatóságok látókörébe került kiskorú veszélyeztetése tárgyú, ítélettel zárult ügyek.
Milyen tipikus esetek tartoznak a kiskorú veszélyeztetése ügyekhez?
Amikor erről a bűntettről beszélünk, elkerülhetetlen, hogy az ide sorolt és ugyanazon jogszabály szerinti eseteket mégis tipizáljuk és elkülönítsük egymástól. Hiszen nem összehasonlítható egy gyermek kitartó, brutális családon belüli bántalmazása azzal például, hogy a mélyszegénységben élő, gyermekeit egyedül nevelő anya télen, tüzelő hiányában nagyobb fiával gallyakat gyűjteni megy a helyi redőbe. Pedig mindkét bűncselekmény ugyanúgy kimerítheti a Btk. kiskorú veszélyeztetéséről szóló 208. §-ában írottakat.
A 2015-ös elítélések között jellegzetesen előfordultak olyan ügyek, amelyek eltértek azon esetektől, amelyekre a kiskorú veszélyeztetése bűncselekményt a jogalkotó kifejezetten szabni akarta. Ilyen volt például, amely két, állami gondoskodásban nevelkedő fiatal által elkövetett lopást takart – az egyik elkövető éppen hogy betöltötte a 18. életévét. De ugyanilyen volt a mélyszegénységben élő családok esete, amikor elhagyott gyárterületről hoztak el vashulladékot alkalmanként, vagy romos tanyaépületből lomokat gyűjtöttek, vagy erdőbe mentek tűzifáért. Ezen ügyek „éppen csak beleesnek a szórásba”, és sokszor az automatikus minősítést követően akkor is elítélés születik, ha például az derül ki két fiatal fiú esetén, hogy a fiatalabbik rendszeresen követ el vagyon elleni bűncselekményeket, míg a nagykorú először. Miután 2018-ban a kutatási jelentés megjelent és mind az igazságszolgáltatásban, mind a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek számára elérhetővé vált, két éven keresztül közel 5600 ügyészt, bírót, gyermekvédelmi jelzőrendszeri tagot ért el az erre felépített előadás- és műhelyvita-sorozat, amely talán hatással lehet a gyakorlat változására. Az oktatási anyagok és a kutatási zárójelentés többek között azzal az üzenettel indult, hogy nem biztos, hogy minden efféle elítélés indokolt.
A hatásvizsgálat részeként érdemes megvizsgálni az ilyen típusú cselekmények büntetettségének arányát, összevetni a 2015-ös és 2020-as adatokat ebből a szempontból is.
Az eseteket gondosan kategorizálva valóban azt láthatjuk, hogy a kiskorú veszélyeztetése elítélések csökkenése mögött bizonyos típusú ügyek kiesése, vagy drasztikus csökkenése áll: a falopásért és eseti jellegű megélhetésinek nevezhető bűncselekmények a 2015-ben befejezett elítélések 7,1%-ára csökkentek, és a fiatalok együttes vagyon elleni bűnelkövetése esetén 2020-ban a kiskorú veszélyeztetése tárgyában történt elítélések 19%-ára estek vissza. A jelenség magyarázatául szolgálhat a korábbi, hasonló tárgyú kutatást követő online elérhető és széles körben terjesztett kutatási beszámoló elérhetősége, valamint az oktatás és előadássorozat, amely közel két éven keresztül folyt országosan a témában. Ez egy lehetséges magyarázat, de nem bizonyítható, és az összefüggés közel sem biztos. Mindenesetre, motiváló azt gondolni, hogy munkám hatással volt a joggyakorlatra.
Milyen gyakran van halmazatban a kiskorú veszélyeztetése a kapcsolati erőszakkal?
Szembetűnő, pozitív irányú változás, hogy míg 2015-ben a bizonyítottan kapcsolati erőszakot mindössze az esetek 12%-ában minősítették, addig ez 2020-ra 80%-ra emelkedett. A kapcsolati erőszak halmazatban történő megállapítása esetén a büntetési tétel felső határa 5-ről 7,5 évre emelkedik, így azt várhatnánk, hogy az ítéletek is eszerint szigorodnak. Azonban azt láthatjuk, hogy pontosan fordított az ítélkezési gyakorlat alakulása. A büntetővégzések száma, azaz azok az ügyek, amelyekben tárgyalást nem tartottak, szintén nagy arányban növekedett. 2015-ben ezek aránya elenyésző volt, míg 2020-ban, az év második felére – a Covid19-pandémia hatására is –, a tárgyalás nélküli ügyek aránya a kiskorú veszélyeztetése ügyekben 51%-ra emelkedett. Ez is hozzájárulhatott a büntetések enyhüléséhez.
Milyen következménye van a gyermekbántalmazásnak?
Mit tesz a gyermekvédelem?
A gyermekbántalmazási esetekben az összes ügy 85%-a éveken keresztül tart anélkül, hogy a gyermekvédelem érzékelhetően beavatkozna. Ez nem azt jelenti, hogy ezek a gyermekek nincsenek a gyermekvédelmi szakemberek látókörében. A legtöbb esetben védelembe vannak véve, csak éppen a védelembe vétel intézménye nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az esetek egy jó részében a szakemberhiány miatt a védelembe vétel gyakorlatilag kiüresedett, a családdal szembeni magatartási szabályok betartatása, az életvitel kontrollja nem képes megvalósulni. Az évekig tartó védelembe vétel időtartama alatt sok esetben a gyermek továbbra is teljesen kiszolgáltatott, valós segítséget nem kap. A nevelésbe vétel – ami a védelembe vétel eredménytelenségét követi –, azt feltételezi, hogy a szakellátásban rendelkezésre állnak a szakemberek és intézmények megfelelő létszámban. Ez azonban nem így van. A nevelésbe vétel, amikor a gyermeket ki kell emelni a családból veszélyeztetettség, elhanyagolás, bántalmazás miatt, sokszor azért nem vagy csak nagyon megkésve történik, mert nincs hivatásos nevelőszülő, gyermek vagy lakásotthon, amelyben fogadni tudnák a gyermekeket. Sokszor tartja a rendszer éveken keresztül a gyermekeket abban a mérgező közegben, amit nehezen lehet családnak nevezni, pusztán azért, mert nem tudja elhelyezni őket. Amikorra már nem halogatható a kiemelés, azt sokszor a gyermek közösségi aszociális, erőszakos viselkedése indokolja. 10-12 éves vagy idősebb korban a nevelésbe vétel hatékonysága még alacsonyabb: jellemző a szakellátásban a kiskamasz korban nevelésbe vett gyerekek folyamatos szökése, közösségellenes viselkedése.
Országosan azt lehet látni, hogy a gyermekvédelmi jelzőrendszer működése, a jelzéstételi hajlandóság (amely egyébként kötelezettség) igen eltérő. A területi eltéréseket vizsgálva az látszik, hogy a jó infrastruktúrával rendelkező településeken, ahol az életszínvonal is magasabb, működik a jelzőrendszer, és rendszeresek a jelzések a gyermek bántalmazása, veszélyeztetése esetén. Itt jellemzően az éveken keresztül elhúzódó esetek miértjének magyarázata az alapellátásban és a gyámhivatalok működésében keresendő. Azokon a településeken, ahol általánosan alacsony az életszínvonal és nincs megfelelő infrastruktúra, az jellemző, hogy a nem hatósági jelzőrendszeri tagok – gondoljunk itt védőnőre, gyermekorvosra és pedagógusra – kevésbé tesznek jelzést. Ilyen településeken az elhúzódó, beavatkozás nélküli gyermekbántalmazási esetek oka elsősorban az, hogy éveken keresztül nem érkezik bejelentés a gyermekvédelmi intézmények egyikéhez sem.
Hogyan védjük meg a születendő gyermekeket anyjuk hasában?
A magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény a magzati életet védi a terhesség tizenkettedik hetétől, ha a terhesség normális és egészséges, én nincs speciális körülmény. A magzat tehát embernek számít, és mint ilyen, védelem alatt áll. A gyermeket büntetőjogi értelemben pedig kifejezetten a kiskorú veszélyeztetése törvény védi, egészséges fejlődésének akadályozását bünteti. Van azonban itt egy nagyon szembeszökő, és a gyakorlati életben súlyos tragédiákhoz vezető hiátus. Ugyanis a magzat, a még meg nem született gyermek a terhesség 12. hete és a születés között teljesen védtelen, és a büntetőjogi szabályozás nem teszi lehetővé, hogy az az anya, aki még magzati korában veszélyezteti a születendő gyermekét, felelősségre vonható, vagy kötelezhető legyen a veszélyeztető vagy bántalmazó magatartásával való felhagyásra. Gyakorlatilag az anyára van bízva, hogyan bánik a magzattal, aki a testében él. Ha egy várandós nő káros szenvedélyeket űz, ha alkoholizál, ha dohányzik, ha drogokat fogyaszt, ha rendszeresen megverik és a hasát is bántják, vagy ha eltitkolja a terhességét, megteheti: őt senki nem kötelezheti arra, hogy bármely magatartással felhagyjon, és arra sem lehet kötelezni, hogy orvoshoz menjen kivizsgálás céljából. A védőnői szolgálat, a gyermekorvos és a gyermekjólét is kiszolgáltatott, csak tanácsokat adhat az asszonynak, bármire kötelezni nincs módja, még olyan esetben sem, amikor egyértelmű, hogy a gyermeket az anya viselkedése, életformája biztosan és jó eséllyel maradandó fogyatékosságot okozva károsítja. Ha nem kívánt terhesség áll fenn, és a törvény nem teszi lehetővé a magzat elvetetését, az anya jellemzően az eltitkolt terhesség végén öli meg, hagyja születése után ellátatlanul az újszülöttet. Ezekben az esetekben sem előzhető meg sokszor a tragédia, annak ellenére, hogy a szociális szakemberek tudnak a terhességről, és megkísérlik megelőzni az újszülött halálát. Kényszerintézkedés végrehajtására azonban nem jogosult senki – csak a végzetes esemény megtörténtét követően.
Meddig ildomos felelősségre vonni a szülőt a tankötelezettség elmulasztásáért?
Rendszeresen előfordul, hogy az anya büntetőjogi felelősségre vonásának és elítélésének indoka a kamaszkorú gyermek iskolai igazolatlan óráinak száma. Az esetek tükrében kérdés azonban, hogy meddig képes kontrollt gyakorolni egy anya a tizenéves gyermeke iskolába járása fölött? A jegyzőkönyvekből sokszor kiderül, hogy a szülő azt gondolja, gyermekét reggel iskolába indította, majd az iskola után hazatér, és utólag derül ki, hogy a gyermek nem ment be az iskolába. Ha rendszeresen nem mond igazat a szülőnek, vagy ha egyszerűen napközben kiszökik az iskolából, ha nem hajlandó bent maradni, vajon hány éves koráig gondoljuk ezt a szülő, és nem a gyermek felelősségének? Adódik a kérdés azért is, mert bizonyos súlyos bűncselekmények esetén a kiskorú már 12 éves korától büntetőjogi felelősséggel tartozik. Vajon a tankötelezettséget egy 15 éves fiú esetében például miért a szülőtől kérjük számon, miért nem a gyermektől? A konkrét ügyek között több olyan esettel is találkoztam, amelyekben erősen megkérdőjelezhető a szülő felelősségre vonása, és az is, hogy miért nem gondoljuk ezt a gyermek felelősségének bizonyos életkor, például 12–14 éves kor fölött.
Szabunk-e határt a szülők egymás ellen megtett sorozatos feljelentéseinek és a jogorvoslati lehetőségekkel való szülői visszaéléseknek?
Egyes esetekben a szülők azok, akik gyermeküket meghurcolva viaskodnak a kapcsolattartás mértékén és a szülői felügyeleti jogon, egy válással párhuzamosan vagy azt követően. Mind az apa, mind az anya többször tesz feljelentést a másik szülő ellen a rendőrségen: vagy a kapcsolattartás akadályozása miatt, vagy kiskorú veszélyeztetése miatt. Közben az eljárásban kirendelt igazságügyi pszichológusi szakvéleményt is addig kérdőjelezik meg, amíg annak állításai egybeesnek a szülő személyes kívánalmával, legyen szó akár szülői alkalmasságról, akár a gyermek lelkiállapotáról, kötődéseiről. Az eljárás ilyen esetekben akár évtizedig is elhúzódhat, a gyermek pedig tökéletesen ki van szolgáltatva a rajta/érte marakodó, a gyermek érdekeire valójában fittyet hányó szülőpárnak. Ehhez pedig asszisztálnak a hatóságok. A feljelentések és újabb eljárások, ezekkel együtt pedig az újabb meg- és kihallgatások addig tartanak, amíg a szülő bele nem fárad. Ez egy rendkívül gyermekbántalmazó gyakorlat, amelyet a rendszer működése sajnos évekig fenntart és generál.
Büntetőeljárás-jogi garancia mint másodlagos viktimizáció?
Az eljárások alatt a gyermekeket olykor indokolatlanul sokszor és nem megfelelő módon hallgatják meg. Van, hogy a párhuzamos eljárások alatt minden eljárásban külön pszichológus szakértői vizsgálat és meghallgatások vannak, amelyek a gyermeket durván megviselik. Ráadásul rendszeresen igazolódik, hogy nem is célszerű, mert a gyermek által elmondottak idővel egyre kevésbé felhasználhatóak vagy informatívak. Adódik ez egyrészt abból, ahogyan az emlékezet működik. A történtek után néhány nappal még tökéletes az emlékezés, azonban idővel teljes homályba veszhet, sőt évekkel később hamis emlékek is beépülnek. Másrészt gyermekkorban mindenki nagyon szuggesztibilis, fogékony az indirekt befolyásolásra, és a hamis emlékképek előállításának valószínűsége jóval nagyobb, mint egy felnőtt esetében. Egy pár irányított vagy előítéletes kérdéssel, az ezekre adott válaszok elismételtetésével a gyermekben úgy át lehet írni egy eseményről való emlékeket, hogy később egy pszichológus szakértő sem tudja majd megkülönböztetni egymástól az átélt és a hamis emlékeket. Mindezek miatt a gyermekek többszöri meghallgatása kifejezetten káros gyakorlat, amely nem segíti a bizonyíthatóságot sem. Fontos adalék még, hogy egy traumatizált gyermek meghallgatásához szakértelemre van szükség, amellyel azonban csak a gyermeket meghallgató személyek töredéke rendelkezik. Ennek hiányában a meghallgatások sokszor kihallgatássá válnak, a gyermek által elmondottakat kétkedve fogadják, a szorongás és szégyen érzeteivel nem tudnak mit kezdeni és nem veszik figyelembe, pedig ezek az érzések meghatározzák, mit és hogyan mondanak el a meghallgatott személyek. Ahhoz, hogy egy sértett tanú a vallomásában értékes információkkal szolgáljon, szükséges feltétel, hogy biztonságban érezze magát, érzelmi biztonságban és támogató személyek gyűrűjében. Ez a feltétel azonban néhány kivételes esettől eltekintve teljességgel hiányzik. Ennek hiányában sem gyermekkorú, sem felnőtt sértettől nem várható el informatív, következetes, részletes vallomás semmilyen ügyben, ahol bántalmazás áll a háttérben.
Diszfunkcionális-e a büntetés?
A büntető igazságszolgáltatás gyakorlatának szigorodása évek óta érzékelhető trend. Ennek a trendnek mond ellent a kiskorú veszélyeztetése ügyekben, a gyermekbántalmazások esetén az ítélkezési gyakorlat. Összességében a büntetéskiszabás a gyermekbántalmazás eseteiben igen enyhe a társadalomra való veszélyességéhez képest. Ugyanis ez az a bűncselekmény, amely generációról generációra örökíti tovább a mintát és az éveken keresztül tartó családon belüli erőszakot, azt a családon belüli erőszakot, amely gyermekként való megtapasztalása a bűnelkövetővé érés melegágya, amely megbetegít vagy/és kriminalizál. Ennek ellenére az az ember, aki éveken keresztül tartja terrorban családját, aki megalázza, testileg és lelkileg kínozza gyermekét, nagyon valószínű, hogy maximum felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltetik. 2015-ben az összes általam vizsgált elkövető 24%-a kapott végrehajtandó szabadságvesztést, míg 2020-ban a büntetés tovább enyhült: mindössze 18%-uknak kellett börtönbe vonulnia. De vessük össze ezeket az arányokat azzal, hogy a sértett gyermekeket milyen arányban távolítják el a családjukból és az ismerős közegből! Minden bűncselekmény esetén az a kívánalom, a társadalom igazságérzetét az szolgálja, ha az elkövetőt büntetjük meg, távolítjuk el, zárjuk börtönbe. A gyermekek sérelmére elkövetett családon belüli bűncselekmények esetén azonban sokkal jellemzőbb, hogy az áldozatot távolítjuk el, semmint az, hogy az elkövetőt. A gyermekeket nevelésbe vették, azaz eltávolították a családjukból 2015-ben az esetek 56%-ában, 2020-ban 38%-ban. Ennek a büntetésnek és ennek a gyakorlatnak a társadalom felé való üzenete kifejezetten diszfunkcionális. Egyrészt azt üzeni, hogy a gyermek bántalmazása és elhanyagolása nem tartozik a kifejezetten súlyos cselekmények körébe, tulajdonképpen csaknem bocsánatos bűn. Másrészt megtanítja az áldozatokat, sértetteket és minden eljárásban részt vevő tanút arra, hogy az egész hercehurca, az éveken keresztül tartó büntetőeljárás – amely alatt rendkívül sok kellemetlen, szorongást kiváltó, de akár testi épséget veszélyeztető helyzeten és időszakon kell keresztülmenniük – végeredményben tökéletesen hatástalan: az elkövető marad és akár tovább fenyegetőzik, gúnyosan nevetve a felfüggesztett ítéletet lobogtatva, míg a sértettek megélhetik a teljes kiszolgáltatottságukat és azt, hogy nem számíthatnak a hatóságok valódi segítségére. Legközelebb kétszer meggondolják, tegyenek e feljelentést, vagy az eljárás alatt tanúvallomást. Talán ez is magyarázata lehet annak, miért esett vissza ilyen drasztikusan 5 év alatt a kiskorú veszélyeztetése bűncselekmények száma: nőtt a látencia.
A büntetéskiszabási gyakorlat vizsgálata során azzal szembesültem, hogy sem a rendbeliség, sem a halmazat nem emeli a kiszabott büntetést, még akkor sem, ha pedig így a büntetési tétel felső határa jócskán megemelkedik. A gyakorlatban szinte mindegy, hogy egy vagy öt gyereket bántalmazott-e az elkövető, vagy hogy a kiskorú veszélyeztetése halmazatban áll egyéb, családon belüli erőszakos cselekményekkel is, legyen az akár zaklatás, akár testi sértés, akár kapcsolati erőszak. A büntetés néhány üdvözlendő kivételtől eltekintve felfüggesztett szabadságvesztés. Amely büntetés csak a jogászok számára értelmeződik szigorúnak, minthogy a szabadságvesztés a legszigorúbb büntetés. Ennek valójában sem a terhelt, sem a sértett számára nincs relevanciája. A valóság: az elkövető megúszta, nem kell börtönbe vonulnia. A sértettet pedig meghurcolták, feleslegesen.
Azt sem nevezném jó gyakorlatnak, hogy sokszor többször egymást követően kapnak az elkövetők ugyanolyan otthoni erőszak és terror miatt felfüggesztett büntetést.
Meg kell említenem, hogy a szabadságvesztés-büntetés pozitív hatásait munkám során ritkán detektálhattam, sokkal jellemzőbbek a fogva tartás negatív, nem kívánt hatásai. Azonban ha családon belüli erőszakról beszélünk, ez a fajta büntetés, ha másért nem is, azért mindenképp fontos és hatékony, mert amíg a bántalmazó bv.-intézetben tengeti napjait, addig legalább erősödhet a család, nőhetnek a gyerekek, és legalább átmenetileg megszűnik a veszélyforrás.
Fogalmazzak szélsőségesen?
Összességében azt gondolom, a gyermekbántalmazás, amely fogalmomba beletartozik az elhanyagolás is, olyan súlyos bűncselekmény, amelyet furcsa módon egyáltalán nem kezelünk helyén. Mintha nem lennénk tisztában a társadalomra való veszélyességével: azzal, hogy az egyéni devianciák majd mindegyikének kulcsfontosságú kiindulópontja a mérgező, erőszakos családi minta és a gyermekkorban szerzett, maradandó nyomot hagyó lelki sérülések.
Meg nem büntetett bűnösök, magukra hagyott áldozatok maradnak az otthoni erőszakosságok körébe sorolható bűncselekmények, így a kiskorú veszélyeztetése ügyek után is. A látencia, vagyis a rejtve maradás ezekben az esetekben azért is lehet ilyen magas, mert a társadalom egyetlen alrendszere sem működik hatékonyan az áldozatok védelmében. A jelenség felszámolásához vagy visszaszorításához nem járul hozzá. Újragondolásra érett meg mind a gyermekvédelmi rendszer, mind pedig az igazságszolgáltatás működése azokban az esetekben, amikor gyermekek sérelmére követnek el súlyos erőszakosságot, visszaéléseket a gondozásukra köteles személyek.
Solt Ágnes PhD, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet. A tanulmány a „Bű-nözéskutatás Európa közepén” címmel Vókó György és Mészáros Ádám emlékére az Országos Kriminológiai Intézetben 2022. május 11-én rendezett konferencián tartott előadás szerkesztett változata.
A kiszolgáltatottság fogalmának jogi értelmezése, különös tekintettel az idős korú áldozatokra
Az emberi közösségeknek – legyen az ősi vagy civilizált társadalmi berendezkedés – mindig vannak olyan tagjai, akik nem képesek magukról önállóan gondoskodni, vagy van olyan területe az életüknek, amelynek „menedzselése” nem rajtuk múlik. Valójában mindenkinek lehet olyan problémája, amelynek megoldása nem tőle vagy nem csak tőle függ, így ebben a kérdésben kiszolgáltatottjává válhat egy helyzetnek, személynek, körülménynek. Jelen írásban arra keressük a választ, hogy a kiszolgáltatottság – vagy inkább az azzal való visszaélés – mikor érdemel büntetőjogi beavatkozást és védelmet? Mikor értékeli a büntetőjog-alkalmazó a bűncselekményt kiszolgáltatott személy sérelmére elkövetettnek, azaz mit tekintünk büntetőjogi értelemben kiszolgáltatott helyzetnek?
A Büntető Törvénykönyv1 nem határozza meg a kiszolgáltatott személy vagy a kiszolgáltatottság fogalmát, ezért annak köznapi értelmezését vegyük alapul. E szerint a kiszolgáltatottság „Az az állapot, helyzet, illetve tény, hogy valaki, valami ki van szolgáltatva valakinek vagy valaminek, teljesen a hatalmában van, s tehetetlenül kell tűrnie, hogy az kénye-kedve, akarata szerint bánjon vele; valamely kellemetlen dolog, helyzet elviselésének kényszere.”2 A kiszolgáltatottság szinonimái – függőség, függés, alávetettség, alárendeltség3 – jól körülhatárolják a kiszolgáltatott helyzetben szereplő személyek egymáshoz való viszonyát és kifejezik az egyenrangúság hiányát, tehát valamilyen alá-fölé rendeltségi kapcsolatra utalnak. Talán fogalmazhatunk úgy is, hogy kiszolgáltatottak vagyunk azoknak a jelenségeknek, személyeknek, körülményeknek, amelyeket/akiket nem tudunk befolyásolni, ugyanakkor azok hatással vannak ránk és alakítják sorsunkat.
A kiszolgáltatottság fogalmának büntetőjogi magyarázatához az Alaptörvényben szabályozott, az alapvető jogok közül a legmagasabb szintű védelmet követelő emberi méltósághoz való jogból kell kiindulni. „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz […]” – fogalmaz az Alaptörvény II. cikke. A nemzetközi dokumentumokat áttekintve elsősorban az emberi jogok védelméről szóló egyezmények, irányelvek utalnak a kiszolgáltatottság fogalmára. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya preambulumában jutott kifejezésre, hogy: „az emberi közösség valamennyi tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak az elismerése a szabadság, az igazságosság és a világbéke alapja […]”.4 Az Egyezményt aláíró tagállamok felismerték, hogy valamennyi politikai és szabadságjog az emberi méltóságból fakad: „ezek a jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek.”
Az emberkereskedelem elleni 2011/36/EU irányelv5 értelmében „A kiszolgáltatott helyzet olyan helyzet, amelyben az adott személy tényleges vagy elfogadható választási lehetőség hiányában kénytelen alávetni magát az adott visszaélésnek.”
A bűncselekmények áldozatainak védelmére született 2012/29/EU. irányelv6 a különösen sebezhető áldozatok (vagy különösen kiszolgáltatott áldozatok) körébe olyan személyeket sorol, akik személyes sajátosságaik folytán és a bűncselekmény típusából adódóan különösen ki vannak téve a sérelem kockázatának.
A Legfőbb Ügyészség az emberkereskedelem tényállásában szereplő kizsákmányolás mint elkövetési magatartás kapcsán definiálta a kiszolgáltatott helyzet fogalmát: „A kiszolgáltatott helyzet előállhat egyetlen tényező következményeként, de kiválthatja azt több tényező összessége, a kiszolgáltatott helyzetet előidézheti az elkövető, de az fennállhat tőle függetlenül is. Utóbbi esetben az elkövetői visszaélés a már meglévő kiszolgáltatott helyzet (például hajléktalanság, kilátástalan anyagi helyzet) fenntartásával, vagy az abból való kilábalás akadályozásával valósulhat meg.”7
2020 júliusa előtt a Btk. szintén e tényállás vonatkozásában mondta ki, hogy a kizsákmányolás: „a kiszolgáltatott helyzetbe hozott vagy helyzetben tartott sértett e helyzetének kihasználásával előnyszerzésre törekvés.”8
A Büntetőeljárásról szóló törvény9 a különleges bánásmód biztosításával jeleníti meg a kiszolgáltatott személyek körét és védelmét: az ilyen bánásmód alkalmazásáról az eljáró szerv dönt, figyelembe veszi az érintett személyes körülményeit, jellemzőit, valamint az eljárás tárgyát képező bűncselekmény jellegét és körülményeit.
A kiszolgáltatottság kérdése a kriminológiában
A 19. század végén – 20. század elején a nagyvárosok kialakulásával és az ezzel együtt járó népességnövekedéssel párhuzamosan a bűnözés is erősen emelkedni kezdett. A bűnelkövetés terjedése és új, a korábbiaknál veszélyesebb formáinak megjelenése növelte a lakosság félelemérzetét és egyre inkább fókuszba kerültek a bűnmegelőzési és áldozatvédelmi szempontok is. A kriminológiai kutatások körében a második világháborút követően új tudományterületként jelent meg a viktimológia (áldozattan), amely az áldozattá válás okait, körülményeit és típusait vizsgálta. Az általános viktimológiai megközelítés szerint a társadalom tagjai kiszolgáltatottak a bűnözéssel szemben, hiszen bárki válhat bűncselekmény áldozatává, és ezt pontosan kiszámítani, illetve teljes bizonyossággal megelőzni nem lehet.10 Ez a fajta bizonytalanság és tehetetlenség teszi kiszolgáltatottá a társadalom tagjait a bűnözőkkel szemben.
A modern viktimológia – a feminista irányzatokkal összhangban – a bűnelkövetést egyfajta hatalommal visszaélésnek fogja fel és a kiszolgáltatottság érzése is ehhez kapcsolódik. Az áldozat a bűncselekmény megvalósítása során alárendelt szerepbe kényszerül. Minél inkább tehetetlen az őt ért támadással szemben, annál kiszolgáltatottabb és védtelenebb, az elkövető pedig annál inkább tarthatja meg vagy akár növelheti hatalmát az áldozat felett.11
A kiszolgáltatottság büntetőjogi relevanciája
A kiszolgáltatottságra okot adó körülmények többféleképpen csoportosíthatók. Lehetnek élettelen jelenségek (pl. természeti katasztrófák) vagy élőlények (pl. egy állatfaj elszaporodása vagy akár háborúban részt vevő katonák kegyetlenségei). Egy másik, a büntetőjoghoz talán közelebb álló csoportosítás szerint lehetnek olyan körülmények, amelyeket ember(ek) idéz(nek) elő, és léteznek olyanok is, amelyekre az ember nincs hatással (pl. vulkánkitörés). Az ember által előidézett jelenségek mögött álló magatartás lehet szándékos vagy nem szándékos, amelyet a büntetőjog a bűnösség – mint a bűncselekmény kötelező fogalmi eleme – körében tárgyal (szándékosság, gondatlanság, bűnösség hiánya).
A kiszolgáltatott helyzetből önmagában nem következik, hogy az érintett hiányt szenved valamiből vagy sérelem éri, csupán az, hogy nem képes a saját sorsát az adott életterületen irányítani. A kiszolgáltatottság akkor válik büntetőjogilag releváns kérdéssé, ha az személy, akinek az illető ki van szolgáltatva, visszaél cselekvési szabadságával és ezzel az érintettnek fizikai és/vagy lelki sérülést, hátrányt, kárt okoz. Mindez azt is jelenti, hogy a kiszolgáltatott személy felett a róla gondoskodó hatalmat gyakorol, az ő kezében van a sorsa, adott esetben tőle függ a testi épsége, egészsége, vagyoni helyzete stb., összességében az emberi méltóságának megőrzése. A kiszolgáltatott helyzet magában hordozza a visszaélés lehetőségét, ezért szükséges az ilyen állapotot, viszonyokat a kívülállóknak figyelemmel kísérni, szükség esetén beavatkozni, a jogalkotónak szabályozni, a visszaéléseket pedig büntetni.
Talán nincs szükség különösebb magyarázatra ahhoz, hogy a mai felfogás szerint az átlagnál gyengébbek, rosszabb képességűek – azaz a sérülékeny csoportba tartozók – bántalmazása, kihasználása, megtévesztése erősebb rosszallást vált ki a társadalom többségéből, mint ha az testileg és értelmileg ép és egészséges, erős, a társadalmi elvárásoknak megfelelő ember szenved el hasonló sérelmet. Ennek a morális elvárásnak felel meg az a büntetőjogi válasz is, amely szerint a vulnerábilis csoport tagjai sérelmére elkövetett bűncselekményekhez súlyosabb büntetés párosul.
A kiszolgáltatottság megítélése a büntetőjog-alkalmazásban
Kit és miért tekint a jogalkalmazó kiszolgáltatottnak? Az elkövető által létrehozott kiszolgáltatott helyzet észlelése, értékelése általában nem jelent problémát a gyakorlat számára. Ugyanakkor az elkövetőtől függetlenül létrejött kiszolgáltatott helyzet felismerése korántsem ilyen egyértelmű. A kiszolgáltatottság fennállásáról való döntést objektív és szubjektív tényezők befolyásolják. Az objektív szempontok a sértett körülményeire vonatkoznak: a sértett valamilyen képességének hiánya (pl. testi fogyatékosság); rossz szociális helyzete (pl. szegénység); egy aktuális élethelyzet (pl. gyed); egészségügyi állapot (aktuális betegség); függőség (pl. alkoholizmus); minden egyéb, ami megakadályozza a szabad választást és/vagy a cselekvőséget. A kiszolgáltatott állapot objektív oldalát a kiszolgáltatott személy szempontjából kell vizsgálni.
A szubjektív szempontok arra a személyre vonatkoznak, aki a kiszolgáltatottság fennállásáról szóló döntést meghozza. A döntés nagyban függ egyfelől az értékítéletet hozó személy személyiségétől, szocializációjától, másfelől pedig a kiszolgáltatott személy megjelenésétől, viselkedésétől, különös tekintettel arra, hogy mennyiben tűnik a kívülállók számára gyámoltalannak, gyengének, oltalomra szorulónak. Tehát a kiszolgáltatottság kérdésében való döntést nem csupán a sérelmet szenvedő élethelyzete és a konkrét bűncselekmény jellegzetességei határozzák meg, hanem a sérelmet szenvedő személye is.
A Btk.-ban több olyan minősítő körülményt is találunk, amelyeket különböző bűncselekményekhez fűznek. Ezek megjelenítésével a jogalkotó nyilvánvaló célja annak kifejezése, hogy a gyenge, önmagáról gondoskodni nem vagy kevésbé képes, másnak kiszolgáltatott személyeket fokozott büntetőjogi védelemben részesítse azáltal, hogy sérelmükre elkövetett bűncselekményekhez súlyosabb büntetést rendel. Ilyen minősítő körülmények a következők:
- az „idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva a bűncselekmény elhárítására korlátozottan képes személy sérelmére” elkövetés,
- a „hozzátartozója vagy nevelése, felügyelete, gondozása, gyógykezelése alatt álló személy sérelmére, illetve a sértettel kapcsolatban fennálló egyéb hatalmi vagy befolyási viszonyával visszaélve” elkövetés, valamint
- a „védekezésre képtelen állapotban lévő személy sérelmére” elkövetés.
Amennyiben az elkövetett bűncselekménynek nincsen ilyen, a felsorolásban szereplő minősített esete, akkor az idős/fogyatékkal élő/gyenge/egyéb okból kiszolgáltatott helyzetben lévő személy sérelmére elkövetés mint súlyosító körülmény jelenik meg a büntetéskiszabás során.
A kiszolgáltatott (sérülékeny) áldozatok speciális csoportja: az idős korú sértettek
Ahhoz, hogy idős korú áldozatokról beszélhessünk, meg kell határoznunk, hogy kit tekintünk idősnek? Demográfiai szempontból és a munkaképesség alapján az öregségi nyugdíjhoz kapcsolódó korhatár, azaz a 65. életév az idős kor kezdete. A várható élettartam kitolódásával azonban időszerűvé vált az idős kor meghatározásának a felülbírálása. Ma a legelterjedtebb a WHO definíciója,12 amely szerint a 60–74 év közöttiek az idősödők, a 75–89 évesek az idősek, és a 90 év fölötti személyek a nagyon idősek (magyar elnevezés szerint aggok). Az idős kor újradefiniálásánál nem csupán a biológiai életkort lenne szükség figyelembe venni, hanem más tényezőket is, úgymint a várható élettartamot, az egészségi állapotot, a fogyatékosságot, a kognitív teljesítményt és egyéb sajátosságokat is. Az Idősügyi Nemzeti Stratégia is hangsúlyozza, hogy a biológiai életkor mellett beszélhetünk pszichológiai és szociológiai életkorról is. Előbbi azt fejezi ki, hogy az illető hány évesnek érzi magát, utóbbi pedig azt, hogy a társadalom milyen korúnak látja az adott személyt.
Magyarországon a 65 évesnél idősebb korosztály az össznépességen belül egyre magasabb arányt tesz ki: míg 1980-ban 13,5% volt, addig 2019-ben 20,3%-ra emelkedett. Az elöregedő társadalom nemcsak hazánkra jellemző, hanem az európai országokra általában: a 80 év felettiek aránya az Európai Unióban 2019-ben 5,8% volt, 2070-re a jelenlegi becslések szerint 13,2%-ot ér majd el.13
A bűnözési adatokat tekintve azt láthatjuk, hogy 2000–2013 között folyamatos emelkedésnek lehettünk tanúi, majd 2014-től kezdve jelentős csökkenés következett be. (ábra)
Ábra: Idős korú (60 év feletti) áldozatok száma
Forrás: ENYÜBS
Azonban, ha megvizsgáljuk az idős korú sértettek arányának változását az összes áldozathoz viszonyítva, akkor azt láthatjuk, hogy a 2009-ben tapasztalt 17% 2011-re 20%-ra nőtt és ezt követően ez az arány gyakorlatilag nem változott. Tehát, bár számosságát tekintve jelentős csökkenés következett be az összbűnözésben és ebből adódóan a sértettek számában is, az idős korú áldozatok aránya változatlan maradt. A 20% körüli arány többé-kevésbé megegyezik az össznépességen belüli időskorúak arányával.14
Ez azt jelenti, hogy 2017 előtt az időskorúak bűnözésnek való kitettsége kicsivel nagyobb volt a jelenlegihez képest. Ugyanakkor több civil szervezet is felhívja a figyelmet arra, hogy a Covid19-pandémia miatti elszigetelődés, bezártság növelte az idős emberek sérelmére megvalósított – elsősorban a családon belül előforduló – bűncselekmények gyakoriságát.15
A demográfiai statisztikával ellentétben, a bűnözési statisztika a 60. életévtől tekinti idős korúnak az áldozatokat.16 Érdekes, hogy a büntetőjog-alkalmazás éppen a 60–65 évesek tekintetében mutat bizonytalanságot, amikor az „idős kora miatt a bűncselekmény elhárítására korlátozottan képes személy sérelmére” minősítő körülmény megállapíthatóságáról kell döntenie.
Az időskorúak sérelmére elkövetett tipikus bűncselekmények és jellemzőik
Az időskorúakkal szembeni visszaéléseket a következőképpen csoportosíthatjuk:
- a rossz fizikai állapottal, érzékszervi fogyatékossággal visszaélés (emberölés, rablás, tartás elmulasztása, gondozási kötelezettség elmulasztása);
- a hanyatló szellemi működéssel, alkoholfüggőséggel visszaélés (kifosztás, csalás, lopás, gondozási kötelezettség elmulasztása);
- naivitással, segítőkészséggel visszaélés („unokázós” csalás, lopás, rablás);
- az érzelmi/anyagi kiszolgáltatottsággal visszaélés (kapcsolati erőszak, gondozási kötelezettség elmulasztása).
A minősített eset/súlyosító körülmény megállapíthatóságának feltétele, hogy a kiszolgáltatottságnak a kívülállók – így az elkövető(k) – számára is egyértelműen felismerhetőnek kell lennie.
A kiszolgáltatott személyek sérelmére elkövetett erőszakos cselekmények (kapcsolati erőszak, testi sértés, emberölés, gondozási kötelezettség elmulasztása) elkövetőinek jelentős része családtag, rokon, akiknek jogi és/vagy erkölcsi kötelessége lenne a sértett gondozása, ellátása, azonban ennek nem tesznek eleget, sőt sok esetben az elhanyagolás mellett aktív bántalmazás is megjelenik.
Az erőszakos vagyon elleni bűncselekmények – tipikusan a rablás és a kifosztás – az erre „szakosodott”, sokszor fiatalkorú vagy fiatal felnőtt bűnelkövetőkhöz kapcsolhatóak. Ilyenkor az elkövető és a sértett nem, vagy csak látásból ismerik egymást. A rablás áldozatai jellemzően mozgásukban korlátozott vagy nehezen, bizonytalanul mozgó emberek, amely tulajdonságaik a kívülállók számára is egyértelműen látszanak, így a bűncselekmény megvalósítása is jóval könnyebbnek tűnhet. A jó fizikai állapotban lévő, de szemmel láthatóan idős emberek is gyakran válnak rablás áldozatává.
A kifosztás cselekményének sértettjei általában nemcsak szellemi vagy fizikai állapotuk miatt kiszolgáltatottak, hanem valamilyen szenvedélybetegségük – többnyire alkoholizmusuk – miatt is. A tudatmódosító szer megszerzése érdekében a sértett nem méri fel az áldozattá válás veszélyét, majd öntudatlan állapotában már könnyen elvehetőek a nála lévő értékek.
A csalás sértettjeinek nagy része szintén az idős korosztályhoz tartozik, az „unokázós” módszer ismét terjedőben van. Ezekben az esetekben az elkövetők a sértettek ijedtségével, hiszékenységével és segítőkészségével élnek vissza. Az elkövetési módszer pontosan kidolgozott, az elkövetők csoportban, összehangoltan működnek, így nem egyszer a bűnszervezetben elkövetés is megállapítható a terhükre.
Összegzés
Nem újdonság, hogy bizonyos társadalmi csoportok különösen veszélyeztetettek az áldozattá válás szempontjából. Ilyenek az idős, beteg, fogyatékkal élő emberek, valamint a kisgyermekek és más, magukról gondoskodni nem képes személyek. Az emberi jogokat védő nemzetközi egyezmények kiemelten foglalkoznak a vulnerábilis csoportba tartozó áldozatok jogaival és a sérelmükre elkövethető bűncselekmények megelőzésével. A magyar büntetőjogi szabályozás is fejet hajtott a kriminológiai kutatások kiszolgáltatott személyekre vonatkozó eredményei előtt azzal, hogy számos bűncselekmény minősített esete lett egyrészt a védekezésre képtelen személy sérelmére, másrészt a bűncselekmény elhárítására idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva korlátozottan képes személy sérelmére, valamint a hozzátartozója vagy nevelése, felügyelete, gondozása, gyógykezelése alatt álló személy sérelmére, illetve a sértettel kapcsolatban fennálló egyéb hatalmi vagy befolyási viszonyával visszaélve történő elkövetés. A kutatások is azt bizonyították, hogy bizonyos deliktumok megvalósítása jelentősen könnyebbé válik, ha sérülékeny csoporthoz tartozó személy az áldozat. Az is kiderült, hogy vannak olyan elkövetők, sőt szervezett bűnözői csoportok, akik kifejezetten az önmagát megvédeni kevésbé képes áldozatokra specializálódtak. Nem véletlen tehát, hogy az ilyen jellemzőkkel bíró sértettek fokozott büntetőjogi védelem alatt állnak azzal, hogy a büntetőjog szigorúbb büntetést rendel a sérelmükre elkövetett bűncselekményekhez.
Az igazságszolgáltatás rendszerében azonban nem teljesen egységes, hogy a jogalkalmazók mikor tekintenek valakit a sérülékeny csoportba tartozónak, másként fogalmazva kiszolgáltatottnak, hogy ezáltal megállapíthatóvá váljék az adott bűncselekmény minősített esete. Ez a probléma különösen a 60–65 éves sértettek esetében áll fenn, akiknél nem egyértelmű, hogy az idős korosztályhoz tartoznak-e vagy sem. Feltételezésünk szerint az eltérő ítélkezés mögött az egyes hivatásrendek különböző hozzáállása is állhat, valamint a konkrét ügyben szereplő elkövetőről és sértettről kialakult szubjektív benyomások és értékelések is befolyásolhatják az ítélethozatalt. Ezt a bizonytalanságot küszöbölné ki a de lege ferenda javaslatunk, amely szerint a „bűncselekmény elhárítására idős koránál vagy fogyatékosságánál fogva korlátozottan képes személy” sérelmére minősítő körülményt „a bűncselekmény elhárítására állapotánál fogva korlátozottan képes személy sérelmére” minősítő körülmény váltaná fel. Ezt azzal indokolhatjuk, hogy a jelenlegi joggyakorlat is a sértett fizikai/szellemi állapotának vizsgálatára irányul – sokszor szakértői bizonyítást is elrendelve – a minősített eset megállapíthatósága végett, valamint a kiszolgáltatottságot valójában a sértett állapota alapozza meg (nem pedig az életkora, kivéve a kisgyermekeket, mert ők mindenképpen kiszolgáltatottaknak tekintendők), ezért célszerű lenne a jogszabály szövegében is a sérelmet szenvedő személy állapotára helyezni a hangsúlyt.
Mindemellett a legfontosabb célkitűzésnek természetesen továbbra is a megelőzést tartjuk, amelyet a társadalmi szolidaritás, a kisközösségek összetartása, valamint a megfelelő szociálpolitikai intézkedések szolgálnának.
Bolyky Orsolya PhD, osztályvezető-helyettes, tudományos főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet. A tanulmány a „Bűnözéskutatás Európa közepén” címmel Vókó György és Mészáros Ádám emlékére az Országos Kriminológiai Intézetben 2022. május 11-én rendezett konferencián tartott előadás szerkesztett változata.
Bűnözéskutatás Európa közepén Beszámoló az Országos Kriminológiai Intézet Vókó György és Mészáros Ádám emlékére rendezett konferenciájáról
Az Országos Kriminológiai Intézet „Bűnözéskutatás Európa közepén” elnevezésű online konferenciáját az egy éve elhunyt két kollégájának, Prof. Dr. Vókó György és dr. Mészáros Ádám emlékének tiszteletére rendezte, 2022. május 11-én.
Virág György igazgatóhelyettes a tudományos ülés megnyitóján elmondta, hogy bár a két nagy tudású kolléga nincs már közöttünk, emlékeinkben és tudományos munkáikon keresztül tovább élnek. Az intézet kutatói Vókó Györgyre és Mészáros Ádámra emlékezve mutatták be azokat a témákat, amelyekkel foglalkoztak, ezáltal az előadások egyfajta illusztrációját képezték annak a munkának, amely az Országos Kriminológiai Intézetben folyik.
A konferencia nyitóelőadását Bolyky Orsolya tartotta meg, A kiszolgáltatottság fogalmának jogi értelmezése, különös tekintettel az idős korú áldozatokra címmel. Az előadás a kiszolgáltatottság fogalmi elemeinek bemutatásából indult ki és az általános, a büntetőjogi, valamint a kriminológiai megközelítést is részletesen ismertette. Mindezek alapján a kiszolgáltatottság lényege egy olyan helyzetben ragadható meg, amely lehetőséget teremt a visszaélésre; a kiszolgáltatott személy olyan körülmények közé kerül, amelyeket nem tud befolyásolni, azonban azok hatással vannak rá. A kiszolgáltatottságot minden esetben a kiszolgáltatott személy oldaláról kell vizsgálni, amelynek megállapítását illetően különbség tehető objektív (így a személyes képesség hiánya, a szociális helyzet, élethelyzet, egészségügyi állapot, függőség, illetve egyéb más) és szubjektív (az ítéletalkotó személyisége, szocializációja; valamint az áldozat személyisége, a hatóság/bíróság előtti viselkedése) tényezők között. Ezt követően az előadó felsorolta azon minősítő körülményeket, amelyek esetén a kiszolgáltatott személy sérelmére elkövetés megjelenik a 2012. évi C. törvényben (a továbbiakban: Btk.). A statisztikai adatok tükrében kiemelte azt, hogy 2017 óta az idős korú sértettek aránya az összes sértetten belül azonos az időskorúak össznépességen belüli arányával, azonban míg a bűnözési statisztikában a 60 év felettieket tekintik idősnek, a demográfiai statisztika a 65 év felettieket kezeli ekként. Az ítélkezési gyakorlatban pedig éppen a 60-65 év közötti sértetteknél okoz gondot az időskorúság megítélése. Végül az előadó az időskorúakkal szembeni visszaélések típusait ismertette és felhívta a figyelmet arra, hogy a sértett kiszolgáltatottságának a kívülállók számára (így az elkövető számára is) egyértelműen felismerhetőnek kell lennie ahhoz, hogy a Btk.-ban szereplő, e körben releváns minősített esetek, illetve súlyosító körülményként a kiszolgáltatott személy sérelmére elkövetés megállapítható legyen.
Az idős korú áldozatokkal foglalkozó előadást az idős korú elkövetők kriminalitásával foglalkozó kutatás eredményeinek bemutatása követte. Ritter Ildikó Öregember nem vénember. Az időskori kriminalitás főbb jellemzői című előadása1 bevezetéseként statisztikai adatokra alapozva elmondta, hogy egyre több idős ember él köztünk (az Európai Unióban minden ötödik ember idős korú), és ezzel együtt nő az időskorúak jelenléte a bűnelkövetők között. Az előadó az időskori bűnözési hullám kapcsán bemutatott két külföldi példát. Japánban az időskorúak által elkövetett bűncselekmények aránya az elmúlt pár évtizedben megnégyszereződött, a börtönökben öt fogvatartott közül egy idős korú (65 év feletti) személy. Dél-Koreában pedig az időskorúak által elkövetett bűncselekmények száma az elmúlt öt évben 45%-kal nőtt. Ezt követően elmondta, hogy a hazai kutatás szakirodalom-elemzésen, a hosszú idősoros statisztikai adatok elemzésén és dokumentumelemzésen alapult. A kutatás eredménye alapján az időskorúak által elkövetett bűncselekmények között az ittas járművezetés, a közúti baleset okozása és a lopás dominál. Majd az előadó ismertette a bűnelkövetés legjellemzőbb okait, valamint az időskorúak által elkövetett közlekedési bűncselekmények jellemzőit. Az előadás konklúziójaként megfogalmazódott az, hogy az időskorúak számának a lineáris oksági együtthatón túli emelkedése a bűnelkövetők körében egyértelműen az egészség- és a szociálpolitika kudarcaként értelmezhető, hiszen ha jól működik egy társadalom időspolitikája, idősgondozása, akkor az igazságszolgáltatás intézményrendszerében a 65 év feletti elkövetők számának növekedési üteme nem haladja meg a népességen belüli növekedési indexet, azaz a lineáris oksági együtthatón belül marad. Ha azonban azon túlnő, az igazságszolgáltatás csak mint másodlagos, illetve harmadlagos prevenciós színtérként értelmezhető a problémakezelésben, miközben a büntetőeljárások és azok következményei egyéni szinten óhatatlanul számos járulékos negatív hatást okoznak mind az idős korú elkövetők, mind pedig a sértettek számára.
Solt Ágnes kiskorú veszélyeztetése bűntettével kapcsolatos kutatásának kiinduló kérdése az volt, hogy mit érdemel az a bűnös, aki ezt a bűncselekményt elköveti. Hogyan veszélyeztetjük a gyerekeket? Jogerős esetek változásai 2015 és 2020 között című előadásából megtudhattuk, hogy 2015 és 2020 között a jogerős ítélettel lezárt, kiskorú veszélyeztetésének bűntette miatt indult büntetőügyek száma csökkent, 46%-ára esett vissza. Ennek oka abban keresendő, hogy a kiskorú veszélyeztetésének bűntette a falopásos, illetve a megélhetési eseti bűnelkövetéssel kapcsolatos ügyekben, valamint a fiatal elkövetők csoportos bűnelkövetésével megvalósuló ügyekben korábban halmazatban megállapításra került, míg jelenleg már nem. Helyes irányba változott a joggyakorlat a tekintetben is, hogy egyre több esetben állapítják meg a kapcsolati erőszak bűncselekménye mellett a kiskorú veszélyeztetésének bűntettét is halmazatban. Ezen kívül az előadó több problémás kérdésre is rámutatott, amelyek a vonatkozó ügyekben a joggyakorlatot jellemzik, és külön kiemelte azt, hogy a bíróságok által kiszabott büntetések diszfunkcionálisak. A büntetéskiszabás körében változás ugyanis csak abban figyelhető meg, hogy a büntetések a már korábban is enyhe büntetésekhez képest tovább enyhültek; emellett a gyerekek családból kiemelésének száma is csökkent. Az előadó zárásként hangsúlyozta azt, hogy a gyerekek, azaz az áldozatok családból kiemelése helyett a bűnöst, a bántalmazót kellene a családból „kiemelni”, eltávolítani.
Virág György és Szabó Judit A gyerekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények és a pedofília kapcsolata címmel tartottak előadást. Az előadók a téma jelentősége kapcsán rámutattak arra, hogy bár napjainkra a legtöbb korábban elítélt, nem konvencionális szexuális viselkedés elveszítette általános morális (és jogi) stigmáját; a pedofília mint szexuális viselkedés forma esetén ez a megállapítás nemcsak nem igaz, hanem éppen ellenkező tendencia figyelhető meg.
A pedofília esetében ugyanis egyfelől a felek nincsenek egyenlő pozícióban, nem lehet szó beleegyezésről, másrészt a cselekmény súlyosan traumatizálja a gyereket. Az előadók hangsúlyozták, hogy nagyon fontos különbséget tenni a gyerekek sérelmére elkövetett nemi bűncselekmények és a pedofília jelensége között. A gyerekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények esetén mind a prevalencia, mind a látencia magas; ráadásul a sértettek túlnyomó többsége (kb. 90%-uk vagy ennél is magasabb arányban) ismeri az elkövetőt. A pedofília prevalenciája az átlagnépességen belül alacsony, azonban a „pedofil érdeklődés” előfordulási gyakorisága magasabb: a gyermekpornográfia elkövetői körében magasabb az arány, mint a gyermek sérelmére fizikai kontaktussal járó nemi bűncselekményt megvalósítók között. A pedofil szexuális bűnelkövetők fiatalabban kezdenek bűnözni, több áldozatot szednek, általában extra-familiáris elkövetők és nagyobb esetükben a bűnismétlés veszélye, mint a nem pedofil elkövetőknél. Az előadók kutatásuk következtetéseként arra mutattak rá, hogy a gyerekek sérelmére szexuális bűncselekményt elkövetők jelentős része nem valódi (klinikai értelemben vett) pedofil; az ő jelenlétük feltehetően a gyermekpornográfia területén jelentősebb. Éppen ezért a gyerekek sérelmére elkövetett szexuális jellegű bűncselekmények megelőzésének hatékonysága szempontjából sem szabad összemosni a két jelenségkört, mivel a pedofília csak egy kockázati tényező a sok közül. A kezelés és a társadalomvédelem ismert, a szigorodó büntetőpolitika által használt eszközeinek alkalmazhatósága és hatékonysága kérdéses. A prevenció igazságszolgáltatáson kívüli eszközei (felvilágosítás, tudatosítás, segítő és oktató programok stb.) segíthetik elő a gyerekek hatékonyabb védelmét.
Barabás A. Tünde Megbékélés és/vagy büntetés? A börtön dilemmái című előadásában a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása során érvényesítendő büntetési célok mikénti megvalósulását járta körül. A büntetési célok érvényre juttatása a büntetés-végrehajtás szervezetének zárt rendszerében nehéz feladat. Az előadásból megtudhattuk, hogy a reintegráció eszköze lehet a reintegratív szégyen, azaz a megbánás, a tett elítélése és jóvátétele. Ez a közvetítői eljárás, mediáció keretében lenne kivitelezhető, azonban a hazai jogban a büntetés-végrehajtás alatt a resztorativitás kevéssé tud érvényesülni, így a sértetti traumafeldol-gozás nem válik lehetővé. A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény 171. §-a szerint ugyanis a mediációra a büntetés-végrehajtás során az elítélt másik elítélt sérelmére megvalósított fegyelemsértése miatt indult eljárásban kerülhet sor; továbbá a mediációnak a 188. § (1) és (1a) bekezdéseire figyelemmel az elítélt feltételes szabadságra bocsáthatóságának vizsgálatakor van/lehet jelentősége. A resztorativitás érvényre juttatása érdekében alkalmazott módszerek a családi csoportterápia és a közösségi jóvátételi programok. Utóbbi jelentősége abban áll, hogy a szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt is érezheti úgy, hogy a társadalom hasznos, megbecsült tagja. Az előadás keretében az előadó ismertette a visszaesési mutatókat, valamint a jogerős ítéletekben kiszabott szabadságvesztés-büntetések tartamára vonatkozó adatokat. Ezt követően a MEREPS- („Mediation and Restorative Justice in Prison Settings” – Mediáció és helyreállító igazságszolgáltatás a büntetés-végrehajtásban) projekt jelentőségére és arra a dilemmára mutatott rá az előadó, hogy létezik-e egyáltalán ideális büntetés.
Kiss Anna A reintegrációs őrizet aktuális kérdései című előadása szerint a Jog és irodalom jogelméleti irányzat újabb területtel bővülhet azáltal, hogy kitárja kapuit és beengedi a biblioterápiát, más néven az irodalomterápiát. A biblioterápia lényege, hogy az elítéltek szépirodalmi szövegeken keresztül feldolgozhatják a bűnt, mélyre áshatnak, megismerhetik önmagukat, kifejezhetik saját érzéseiket. Az előadás elején elhangzott, hogy az utóbbi években az irodalomterápia széles körben elterjedt Magyarországon, és a resztoratív igazságszolgáltatás égisze alatt megjelent a büntetés-végrehajtási intézményekben is, az elítéltek különböző célcsoportjainál alkalmazva. Az eddigi szakirodalmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az elítéltek egy részénél az irodalomterápia segítségével pozitív változások érhetők el. Egyrészről javul(hat) az elítéltek szövegértése, másrészről pedig lehetőséget kapnak arra, hogy megértsék és feldolgozzák a bűnt, amit elkövettek, és átérezzék az okozott fájdalmat. A mű (fel)olvasásakor, feldolgozásakor azoknál a személyeknél, akik képesek empátiára, kialakul(hat) a bűnhődés érzete; ez segíti őket abban, hogy később helyre tudják hozni a kárt. Mindezek folytán a biblioterápia alkalmazható az elkövetők reintegrációjának és reszocializációjának segítése mellett az áldozatokkal történő „kiegyezés”-re is.
Az előadás, idő híján, részletesen nem tért ki a börtönben eddig alkalmazott technikákra, de rávilágított arra, miszerint új színtere lehet a büntetés-végre-hajtáson belül az irodalomterápiának, a reintegrációs őrizetnek köszönhetően. Az előadó szerint sem a hétköznapok gyakorlatában, sem a szakirodalomban nem találunk arra példát, hogy irodalomterápiás csoportokat szerveztek volna a büntetés végrehajtása alatt, de a rácsokon kívül, reintegrációs őrizetben az irodalomterápia megvalósítható lehet, így az elítélteknek nyújtott irodalomterápiás foglalkozás a börtönön kívülre is kerülhet. Az előadás részletezte ennek további előnyeit is.
Nagy László Tibor Pirotechnika a stadionokban címmel tartott előadást. A sportbiztonság egyik fontos kérdésköre az ún. „pirózás”, azaz a pirotechnikai eszközök jogellenes használata. A rendkívüli biztonsági kockázatokkal járó pirózás visszaszorítása kapcsán napjainkig nem sikerült érdemi előrelépést elérni és hathatós, eredményes prevenciót alkalmazni. Az előadó ismertette a pirózás legfontosabb egészségügyi és biztonsági kockázatait, és kiemelte, hogy minden pirotechnikai eszköznek van egy biztonsági távolsága, ami mindenképpen nagyobb, mint egy zsúfolt lelátón rendelkezésre álló tér, azaz a stadionok szurkolói területein egyik pirotechnikai eszköz használata sem biztonságos. Ennek ellenére a pirózás – a szurkolói csoportok közötti versengés része-ként – látványossága miatt igen közkedvelt, a médiában is nem ritkán elismerően számolnak be a szurkolók pirózásáról. Bár a bekövetkezett sérüléseket a szurkolók alapvetően igyekeznek a hatóságok elől eltitkolni, egy-egy eset mégis napvilágra kerül. Az előadó rámutatott, hogy a pirotechnikai eszközök sportrendezvényeken történő jogellenes használata szabálysértést – polgári felhasználású robbanóanyaggal és pirotechnikai termékkel kapcsolatos szabálysértést, rendzavarást vagy garázdaságot – valósít meg, amely miatt a szabálysértési hatóságok jellemzően pénzbírságot szabnak ki, emellett indokolt esetben élnek a kitiltás alkalmazásával is. Az előadás zárásaként az egyik legnagyobb és a pirotechnikai eszközök szurkolók általi használatával leginkább érintett hazai klub prevenciós javaslatait összegezte az előadó, amely minden más hazai sportrendezvény szervezőjének támpontul szolgálhat. Ezek: felvilágosítás és állandó emlékeztetés a pirózás tilalmazott voltáról; a szurkolói csoportokkal történő párbeszéd; a beléptetés során történő gondos átvizsgálás; a tilalmazott magatartást tanúsító szurkoló mihamarabbi beazonosítása és a hatóságnak átadása; valamint a következetes szankcionálás.
Kármán Gabriella előadása az igazságügyi szakértői bizonyítás büntetőjog-alkalmazási tapasztalatainak vizsgálatát célul tűző kutatásának eredményeire épült, és annak egy részterületére – az igazságügyi pszichológus és pszichiáter szakértői vélemények jogalkalmazási tapasztalataira – fókuszált. Az előadás bevezetéséből megtudhattuk, hogy a kutatás kiemelt szempontja volt a szakvélemény bizonyításban betöltött szerepének, alkalmazása jellemzőinek és hiteltérdemlőségének vizsgálata. A hiteltérdemlőség ugyanis a bizonyítékok értékelése során központi kérdés: a jogalkalmazónak meg kell ítélnie azt, hogy a bizonyíték megfelel-e a törvényben meghatározott és a szakértői-szakmai követelményeknek, ezek alapján mennyiben tekinthető „igaznak”; a szakvélemény hiteltérdemlőségének biztosítása azonban nagymértékben a szakértő feladata. A résztvevők területi megoszlását tekintve reprezentatív, kérdőíves módszerrel készült kutatás során a szakértő kirendelésének és a szakvélemények értékelési gyakorlatának, tapasztalatainak vizsgálatára került sor. Az előadás fókuszában álló pszichológus és pszichiáter szakértői véleményekkel kapcsolatban az empirikus kutatás adatai alapján megállapítható, hogy a kérdőívekben nagy számban, kiemelten említették ezeket. E szakterületek szakértői véleményalkotásában tág a szubjektivitás tere, ugyanakkor a pszichológus és pszichiáter szakértői véleményekre építő bírósági döntések aránya nagy. Mindezekre figyelemmel az igazságügyi pszichológiai és pszichiátriai területen más szakterületeknél még hangsúlyosabban jelenik meg a megalapozottság kérdése, ennek az oka nyilvánvalóan a tudományág jellegéből fakad. A kérdőívre adott válaszok szerint a szakvélemények megalapozottságának megítélését nagymértékben segítik a módszertani levelek, emellett a szakirodalom, a képzések, és a szakértőktől kért felvilágosítás egyaránt hasznos források.
A szakértői módszer megbízhatóságának kritériumait az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a Daubert v. Merrel Dow Pharmaceuticals-ügyben határozta meg első ízben részletesen, a mai értelemben vett tudományos ismérvek alapján. A Kumho Tire v. Carmichael-ügyben pedig kimondta a bíróság azt, hogy a Daubert-elveket azokon a területeken is alkalmazni kell, amelyek nem tudományos alapon, hanem inkább technikai tudáson és szakmai tapasztalatokon nyugszanak. Az előadó több külföldi kutatás eredményeit ismertette, amelyben az igazságügyi pszichológiai módszerek Daubert-kritériumoknak történő megfelelését vizsgálták. Ez a szempontrendszer a hazai szakértői tevékenység és a szakvélemények hiteltérdemlőségének megítélése során is kiindulópontul szolgálhat.
Deres Petronella Ahol a legjobban fáj – a bűnös vagyon nyomában címmel tartott előadást, amelyben a vagyonvisszaszerzés történeti, elméleti aspektusait mutatta be. Az előadása bevezetésében a téma aktualitására hívta fel a figyelmet és kiemelte, hogy az Európai Unión belül a bűncselekményekből származó jövedelmekből eredő becsült „bűnös nyereség” 98,9%-át nem kobozzák el, az továbbra is a bűnözők rendelkezésére áll. Emiatt az Európai Unió fontosnak tartja az elkobzásra és a vagyonvisszaszerzésre vonatkozó jogszabályok harmonizálását, valamint a tagállamokban vagyonvisszaszerzési hivatalok felállítását, jogkörük bővítését. Ezt követően rámutatott, hogy bár a bűnözésből származó vagyon visszaszerzésére és visszaszolgáltatására irányuló többoldalú együttműködési rendszer létrehozásának ötlete viszonylag új keletű, a „bűnös pénz” elleni küzdelem sem büntetőpolitikai szinten, sem a joggyakorlatban nem új kérdéskör. A vagyonvisszaszerzés céljai és alapvető folyamata jellemzően ugyanaz, mivel egy olyan többlépcsős eljárásban zajlik, amelyet minden esetben el kell indítani, amikor egy bűncselekmény pénzügyi nyereséget eredményezett. Ugyanakkor a „bűnös vagyon” visszaszerzésének különböző dimenziói léteznek, amelyek egymást kiegészítik a „bűnös pénz” elleni küzdelemben. Ezek közül a büntetőjogi, megtorló jellegű dimenzió az elsődleges, hiszen a bűnözőknek a nyereségüktől megfosztás jelenti azt, hogy „ott találjuk el őket, ahol a legjobban fáj”. Emellett létezik az (erkölcsi) imperatívusz dimenzió, melynek lényege szerint „senki nem húzhat hasznot a saját rossz cselekedetéből”. Lényeges továbbá a vagyonvisszaszerzés megelőző szerepe, azaz a prevenció dimenziója is, hiszen a bűnözők a bűncselekményből származó nyereségük elvesztésével nem tudnak más bűncselekményeket finanszírozni, és a hatékonyan működő intézményrendszer másokat is visszatarthat a nyereségvágyból elkövetett bűncselekmények megvalósításától. Mindezeken kívül resztoratív jelentősége is van a vagyonvisszaszerzésnek, mert célja a bűncselekmény elkövetése előtti állapot visszaállítása, a polgári jogi igény intézményével együtt. A különböző dimenziókra tekintettel az előadó álláspontja szerint a vagyonvisszaszerzés helyett racionálisabb lenne vagyonra összpontosító beavatkozásokról beszélnünk, amely holisztikus keretet biztosíthatna, és amelyben elhelyezhető minden konkrét beavatkozás és taktika, amelyeknek különböző indokai, funkciói és várható eredményei vannak.
Póczik Szilveszter Az európai dzsihadista – egy dichotomikus szociálpszichológiai modell vázlata című előadása a Nyugat-Európa fejlett társadalmaiban új fenyegetést jelentő iszlamista radikalizálódással foglalkozott. Az előadó csoportokra bontva bemutatta napjaink új biztonsági kockázatait, így a politikai és ideológiai fenyegetéseket, a társadalmi kockázatokat és a technikai/technológiai eszközökkel kapcsolatos fenyegetéseket. Ezt követően rávilágított arra, hogy a 2014. év határkőnek tekinthető a téma vonatkozásában az euro-atlanti integrációs válság, az állameszme eltűnése, a nemzettudat szétesése, a kulturális azonosságok zűrzavara, valamint az ún. vezérkultúra hiánya miatt. Az előadás központi kérdése az volt, hogy mi az, ami a polgárháborús Közel-Keletre és az Iszlám Államba való kivándorlásra sarkall sokakat, így a fiatal muszlimokat, valamint gyakran a nem muszlimokat, és a nem bevándorló hátterű fiatal férfiakat, nőket is. Erre tekintettel az előadás részletesen, egymással szembeállítva ismertette az iszlamista radikalizálódás lehetséges okait, azaz a nyugat-európai társadalmakban hiányérzetet keltő, onnan kirekesztődést előidéző ún. „push” és az iszlám alapú társadalmakba beilleszkedéshez vezető ún. „pull” tényezőket.
Tilki Katalin Egy állatkínzással kapcsolatos jogeset vizsgálata során felvetődött kérdések címmel tartott előadást, amelyben egy valós ügy jogalkalmazás során felmerült tapasztalatait összegezte. Az ügy érdekessége az, hogy az eljáró hatóságok más-más álláspontot képviseltek az eljárás tárgyát képező cselekmény jogi minősítését illetően. A nyomozó hatóság a hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettét vizsgálta elsődlegesen, majd az ügyészség a cselekményt különös szenvedést okozva elkövetett állatkínzás bűntettének minősítette, amely állásponttal ellentétesen a bíróság szerint bűncselekmény nem valósult meg az ügyben, pusztán közigazgatási eljárás keretén belül értékelendő magatartásról volt szó. Az előadó részletesen ismertette az ügy előzményeit, a vádirati tényállás lényegét és az ügyészség jogi álláspontját, valamint a bíróság megállapítását a terhelt büntetőjogi felelősségének megítélését illetően. Az ügy tapasztalatainak bemutatása hasznos támpontul szolgálhat hasonló ügyekben az állatkínzás bűncselekménye kapcsán az indokolatlan bánásmód megfelelő értelmezéséhez, továbbá annak az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény által tilalmazott magatartásoktól való elhatárolásához.
A konferencia záróelőadását Bőczné Neparáczki Anna tartotta A terhelt és a védő ügyirat-megismerési joga az Európai Unió elvárásainak fényében címmel. Az előadás arra a kérdésre fókuszált, hogy a büntetőeljárás menetében mely időpontban, milyen korlátozhatósági feltétellel biztosítandó az eljáró hatóságok részéről a szabadlábon védekező terhelt, illetve védője számára az ügyirat-meg-ismerési jog gyakorlása. Ehhez első lépésben a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló 2012/13/EU irányelv (a továbbiakban: irányelv) 7. cikk (3) és (4) bekezdéseit elemezte az előadó, figyelemmel az irányelv több nyelven elérhető szövegváltozataira, majd ezt követte az Európai Unió Bíróságának C-612/15. számú, ún. Kolev és társai-ügyben hozott ítélete releváns megállapításainak ismertetése. Az előadó összevetette a magyar büntetőeljárási jogi szabályozást az Európai Unió elvárásaival, ami arra az eredményre vezetett, hogy a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) rendelkezései nemcsak, hogy teljesítik az irányelv minimumszabályait, hanem a szabadlábon védekező terhelt és védője javára az ügyirat-megismerési jog vonatkozásában jelentős rendelkezéseket tartalmaz. Hiszen a büntetőeljárás menetében már egy igen korai időponttól, a gyanúsítotti kihallgatást követően lehetőséget kapott a védelem a teljeskörűség elvén nyugvó ügyirat-megisme-résre úgy, hogy az eseti alapon történő korlátozhatóság feltételét igen szűk körben szabta meg a jogalkotó. Ugyanis a Be.-ben az irányelv rendelkezéseitől eltérően a korlátozhatóság feltételeként nem jelenik meg az, ha az ügyirat-megismerési jog gyakorlása a terhelt és a védője részéről egy másik személy életét vagy alapvető jogait súlyosan veszélyeztethetné; továbbá a Be.-ben szereplő, eljárás érdekeire figyelemmel történő korlátozhatóság csupán egy részét képezi az irányelv szerinti valamely fontos közérdek megóvásához feltétlenül szükséges esetkörnek. Mindez kérdésessé teszi, hogy a szabadlábon védekező terhelt és védője ügyirat-megismerési jogára vonatkozó Be.-beli szabályok egyensúlyt teremtenek-e az egyéneket az állammal szemben védő garanciális rendelkezések; a közösség biztonság iránti igénye; az igazságszolgáltatás működése; valamint a bűncselekmények következtében sérelmet szenvedett személyek jogainak és érdekeinek védelme között.
***
A konferencia zárásaként Virág György meggyőződését fejezte ki az OKRI munkatársai által lefolytatott, változatos témájú kutatások eredményeinek gyakorlati hasznossága és használhatósága tekintetében.
A konferencián elhangzott előadások méltán tisztelegnek a büntetőjog tudományában maradandót alkotó kollégák, Vókó György és Mészáros Ádám előtt.
Bőczné Neparáczki Anna PhD, kirendelt ügyész, Országos Kriminológiai Intézet