Öngyilkossági esetek a határőrségnél az 1980-as években

Bevezetés

Publikációmban a határőrségnél az 1980-as években bekövetkezett öngyilkossági cselekményeket kívánom feldolgozni. A vonatkozó információk a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Lángliliom utcai gyűjteményéből származnak, ahol megtalálhatók a Határőrség Országos Parancsnokság 1945–2005 közötti időből fennmaradt dokumentumai.¹

A korabeli nyilvántartás az öngyilkosságokat, öngyilkossági kísérleteket a „rendkívüli események” kategóriájában tartotta nyilván, ezekről gyakran éves kimutatásokat is készítettek. Egységes, átfogó adatokkal nem rendelkezünk, viszont fennmaradtak az országos parancsnokságának ügyeletes tiszti napi jelentései, amelyek elvileg minden, az eltelt 24 órában bekövetkezett történést rövid szöveggel tartalmaznak. Ezeken felül sok irat megőrződött a témában bizottsági kivizsgálások, körlevelek, parancsok, intézkedések formájában.

Az öngyilkosság az értelmező szótár alapján „Ön/gyilkosság […] Az a tett, hogy vki önmagát szándékosan megöli, öngyilkosságot követ el. […] Öngyilkos […] Aki saját magát szándékosan megöli.”²  Büntetőjogi felfogás szerint az öngyilkosság nem bűncselekmény.³

Az öngyilkosság, illetve annak kísérlete rendkívül kényes téma, a fegyveres szervezeteknél különösen. Mindig is szigorú kivizsgálást vont maga után és mindenkor törekedtek annak megállapítására, miért következett be, mik lehettek az elhunyt tettének mozgatórugói, milyen körülmények között történt az esemény és miként lehetett volna megelőzni, terhel-e valakit felelősség a bekövetkezéséért. Nyilvánvalóan egyetlen fegyveres testület sem kívánja beismerni, hogy működése közben olyan negatív körülményeket teremtett, amelyek esetleg részben hozzájárultak egy ilyen tragédiához.

Különösen vonatkozik ez az 1980-as évek határőrségére, amikor nagyszámú sorkatonai állomány teljesített szolgálatot, és a szervezet felelősséggel tartozott értük.

Az általam vizsgált események során elsősorban a sorkatonai szolgálatot teljesítő határőrök eseteivel foglalkozom. A többi állománykategórián (tisztek, zászlósok, tiszthelyettesek) belül más körülmények kapcsolódnak a kérdéskörhöz. A hivatásosok esetében lényegesen idősebb, 25–50 éves munkatársakról van szó, akik egy életre elkötelezték magukat a szervezet mellett. Körükben az öngyilkossághoz vezető mozgatórugók lényegesen eltérnek a fiatalokétól; ezek családi problémákra, súlyos betegségekre, valamint a szolgálatuk során elkövetett többnyire anyagi jellegű cselekményekre vetíthetők vissza.

Rámutatok még az öngyilkosságok kivizsgálásának kérdéskörére is, amely a HŐR parancsnokságon rendkívül fontos feladat volt. A határőrjárőrök esetében, akik szolgálatukat egy-két fős rendszerben, az őrstől távol és viszonylag szabadon, csekély ellenőrzés mellett teljesítették, megbízhatóan el kellett dönteni, hogy az esetleg bekövetkezett haláleset mögött baleset, önkezűség vagy idegenkezűség, más ok – gyilkosság, erőszakos cselekmény stb. – állt fenn.

Vizsgálatomban nem foglalkozom az öngyilkossági kísérletekkel. Ezekhez kapcsolódó nagyobb mennyiségű értékelhető dokumentumot nem is találtam. A kísérletek esetében gyakran látható, hogy az öngyilkosságra választott eszköz és módszer alkalmatlannak bizonyult a saját élet kioltására: a cselekmény problémafelhívásnak, segélykérésnek, a katonai szolgálat elkerülésének tekinthető. Más részről komoly kísérleteket is találhatunk a vizsgált anyagokban, ahol csak egy hajszálon múlott a szuicidum bekövetkezése.

Az öngyilkossági cselekmények a szervezetben az úgynevezett „rendkívüli halál” fogalomkörébe tartoztak. Ebbe a kategóriába sorolták még, egyebek mellett, azokat az elhalálozásokat, amelyek bűncselekmény, baleset, öngyilkosság miatt következtek be, vagy a halál oka tisztázatlan volt. Az öngyilkosságok kivizsgálásának ezen egyéb kategóriákat kellett megbízhatóan kizárni.

Az 1965-ös IM rendelet⁴  – amely megalapozta az 1970–1980-as évek kivizsgálásait – 1. §-a az ügyészséget feljogosította igazságügyi orvos szakértő kirendelésére.

A BM Határőrség Politikai Csoportfőnökség értékelő anyaga

1983. szeptember 3-i dátummal rendelkezésre áll a csoportfőnökség által készített 14 oldalas értékelés⁵ , amely az öngyilkosságok problémakörét dolgozza fel. A csoportfőnökség feladatai közé tartozott többek között a személyi állomány pozitív erkölcsi állapotának fenntartása, helyzetének figyelemmel kísérése, a normális munkafeltételek meglétének ellenőrzése, a sorállomány szabadidős tevékenységének irányítása, járandóságaik biztosításának ellenőrzése. Így nem meglepő, hogy a bekövetkezett öngyilkosságokról az érintett kerületparancsnokok a parancsnoki jelentési útvonal mellett nem csupán az országos parancsnoknak, hanem minden esetben a politikai csoportfőnöknek is írásban referáltak. Ezzel lényegében az irattárban kettős jelentési irány okmányai tanulmányozhatók. A mostani anyag azért érdekes, mert hat év (bizonyos vonatkozásban tizenkét év) történéseit foglalja össze.

A személyi állomány erkölcsi fegyelmi helyzete megfelelő⁶  – szögezi le az első bekezdés, az általános helyzetet jónak ítélve. Az öngyilkossági cselekmények veszélyességét, illetve lehetséges okait az alábbiak szerint mutatják be: „Az öngyilkossági cselekmények – a társadalmi hatásokkal összefüggésben – konfliktushelyzeteket, beilleszkedési zavarokat, megoldatlan vagy vélt problémákat, fejletlen személyiséget, helytelen életszemléletet, jellem- és akaratgyengeséget, nem egyszer kóros pszichés állapotot takarnak.”⁷  Mint írják, legutoljára körlevelet (01/1977. sz.) adtak ki a kérdéssel kapcsolatban, foglalkoztak a gondokkal parancsnoki értekezleteken, géptávirati utasításokban, továbbképzéseken és kiküldött esettanulmányokban. Leszögezik, a helyzet további javulásához a parancsnoki szemlélet változására is szükség van.

Az 1977. január 1. és az 1982. december 31. közötti időszakban, 6 év alatt 31 öngyilkosság és 22 öngyilkossági kísérlet történt, kevesebb, mint korábban. 1982-ben 10 öngyilkosság következett be, 2 hivatásos és 8 sorállományú fő részéről, ami a hatéves időszak cselekményeinek egyharmadát jelenti, vagyis igen erős a hullámzás.

A hivatásos állományból ebben az időszakban 7 (a korábbi hat évben 12 fő) követett el befejezett cselekményt. Az életkoruk 31–50 év közötti, szolgálati beosztásuk szerint kerületi vezető, őrsparancsnok, őrs és század politikai helyettes, útlevélkezelő, operatív tiszthelyettes, szakaszparancsnok voltak; reprezentálva a határőrség teljes szolgálati rendszerét, minden szinten, rendfokozat szerint 2 alezredes, 1 százados, 2 főhadnagy, 1 zászlós és 1 törzsőrmester.

Cselekményük okait a kivizsgálás 4 esetben családi problémában, 2 esetben túlzott idegi megterhelésben, 1 esetben idegbetegségben látta. Az elkövetés módja szerint négyen fegyverrel, ketten önakasztással vetettek véget életünknek, 1 fő mérget ivott.

Öngyilkossági kísérletet hárman követtek el, 29–37 éves korosztályban, ebből 2 százados, 1 főhadnagy, beosztás szerint 2 politikai helyettes és 1 felderítő tiszt volt. Ketten családi probléma, egy betegség miatt kísérelte meg a szuicidumot. Elkövetési módszerként méreg, gyógyszer, illetve kés szerepeltek.

A sorállományból 24-en, köztük 2 tisztes követett el öngyilkosságot ebben az időszakban (a megelőző hat évben 40 fő.) 24-ből öten voltak eltávozáson és szabadságon, az azt követő 24 órán belül a szolgálati helyükre történt visszatérésüket követően 6-an, járőrszolgálatban 14-en (9 ebből egyfős járőr), 3 lakáson, 2 őrszolgálatban, 2 elhelyezési körlet mosdójában, 1 szolgálati helyiségben, 2 eltávozásról visszautazás során követte el a cselekményt.

17-en őrsön teljesítettek szolgálatot, a 24 főből csak ketten szolgáltak 6 hónapnál rövidebb ideig a határőrségnél, egy kivételével mind nőtlen volt. Iskola szerint ketten érettségizettek, 15-en szakmunkásképzőt, 7-en nyolc általánost végeztek. Az adatok alapján 5-en hajlamosak voltak italozásra, 8-an a cselekmény elkövetésekor is alkohol hatása alatt álltak. 3 főnek már korábban volt öngyilkossági kísérlete, és 3-an már tettek is korábban erre utaló kijelentést.

19-en fegyverrel követték el a cselekményt, ebből 17 géppisztollyal, 2 pisztollyal. Hárman végeztek magukkal önakasztással, kettő közülük polgári lakhelyén. 1 fő otthonában a gázcsapot nyitotta meg, 1 vonat alá vetette magát, 1 pedig, felmászva egy magasfeszültségű oszlopra, áramütés következtében szenvedett halálos sérülést.

A vélelmezett elkövetési okok:

• szerelmi csalódás (10 fő),
• családi gondok (4 fő),
• ismeretlen okokból (4 fő)
• idegi problémák (3 fő),
• felelősségre vonástól való félelem (2 fő),
• nehezen viselte a katonai életkörülményeket (3 fő),
• eltúlzott szexuális problémák (1 fő).

Az anyag összegzett megállapítása szerint „Az öngyilkosságok közvetlenül nem függenek össze a katonai szolgálattal, de ezek az életviszonyok kisebb-nagyobb mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy a személyiség fejlődésükben problémás egyének a cselekmény felé sodródjanak.”⁸  Mint írják, mindenképpen szükséges számolni a katonák kifáradásával, a rendszertelen szolgálattal és napirenddel, az esetenkénti zord időjárási körülményekkel, a laktanyai sajátos őrsi elzártsággal, a határőrkatonai szolgálat fizikai és lelki nehézségeivel.

Az öngyilkossági cselekmények megelőzésének feladatait a BM Határőrség Politikai Csoportfőnökség értékelése több pontban foglalta össze, amelyek a behívástól a leszerelésig átfogták a teljes katonai szolgálati időt. Maguk a tennivalók a sorállománnyal közvetlenül érintkező, amúgy már lényegesen túlterhelt tisztek, hivatásos tiszthelyettesek feladatait tovább szélesítették, jelentős terhet helyezve vállukra.

Fontosabb tennivalóként határozták meg:

• a bevonulást megelőzően a korábban öngyilkosságot megkíséreltek, a problémás családi háttérrel rendelkezők, az idegileg labilis személyek kiszűrése a munkahelyi és lakóhelyi ellenőrzések során,
• az alapkiképzés folyamán az előző szempontok szerint a résztvevők megismerése,
• a laktanyákban a sorkatonák személyiségének jó ismerete, családi körülményeikről megfelelő tájékozottsággal rendelkezés, olyan információs rendszer működtetése az állomány körében, amely megbízható módon előre jelzi a problémás helyzeteket, lehetőséget biztosít az azokra történő időbeni reagálásokra,
• a szabadságra távozókkal és a visszaérkezőkkel szolgálatba lépés előtt minden esetben egyéni beszélgetés, a visszaérkező katonáknak szolgálatba lépését megelőzően elegendő idő biztosítása pihenésre,
• a közösségi szellem erősítésével az egymással törődés, a bajtársi, összetartási hangulat kialakítása, növelése,
• az előírt járandóságok biztosítása – kiemelten a pihenőidőt és a hazameneteleket –, a katonák kimerülésének elkerülése,
• az egyéni kérelmek lehetőség szerinti teljesítése, a konfrontációs helyzetek kerülése, rugalmas feloldása.

Egyes esetek bemutatása

A sorállomány körében 1982-ben 8 öngyilkosság és 5 kísérlet, 1983-ban 4 öngyilkosság és 3 kísérlet történt.⁹  1983-ban sor- és hivatásos állomány kategóriában 5 öngyilkosság és 3 kísérlet következett be.¹⁰

Mind az öt esemény kivizsgálásáról készültek okmányok részletesen összeállítva, külön-külön dossziékban megtalálhatóak a levéltárban, igazolva a körültekintő kivizsgálást. Egy hivatásos állományú százados az országos parancsnokságon az irodájában lőtte agyon magát. A kivizsgálás¹¹  arra a következtetésre jutott, hogy korábbi gépkocsibalesete nyomasztotta és feltételezte, emiatt nem fogják magasabb beosztásba helyezni, szolgálati karrierje megtörik. A sorkatonák közül három szolgálatban, egy pedig a laktanyában fegyverrel vetett véget az életének. Egy fő hagyott hátra szüleinek szóló búcsúlevelet, amelyben betegségére hivatkozott. Egy főnek mint őrsraktárosnak jelentősebb anyagi hiánya keletkezett ruházatban és üzemanyagban, az objektumban lőtte agyon magát. A kivizsgálás súlyos elöljárói felelősséget állapított meg, amennyiben a kezdő raktáros nem kapta meg a munkája ellátásához szükséges segítséget és ellenőrzést. Ráadásul a hiány megállapításakor parancsnoka „együtt megyünk a börtönbe”, „majd reggel még beszélünk” szavakkal hagyta magára és nem gondoskodott felügyeletéről. A tapasztalatok feldolgozását követően az őrs parancsnokát leváltották, a határőrkerület törzsfőnökét és pénzügyi-anyagi főnökét fegyelmi felelősségre vonásban részesítették. Az itt található okmányokból kitűnik, hogy a történteket nem egységesen ítélték meg a kivizsgálók. Míg a belügyminisztériumi helyettes államtitkárnak felterjesztett jelentés szerint „Az öngyilkosság közvetlen okát bizonyítékok hiányában nem tudták megállapítani. Az öngyilkosságért mást büntetőjogi felelősség nem terhel.”¹²  (A jelentés részben megkerüli a fegyelmi felelősség kérdését, a kerület parancsnoka jelentésében úgy fogalmaz, hogy nem segítették a raktárost és fenyegető megjegyzésekkel meg is ijesztették.)

V. G. határőr esetében nem sikerült tettére vonatkozóan közvetlen okot megállapítani. „V… határőr kissé zárkózott természetű egyéniség volt, ebből kiindulva a bizottság feltételezése szerint tettének oka pillanatnyi tanácstalanság, meggondolatlanság, érzelmi elgyengülés volt”¹³ – fogalmazza meg a kivizsgáló jelentés.

B. S. határőr szolgálatban lőtte magát agyon, holttestét egy buszvezető bejelentése alapján találták meg és vette kezdetét a kivizsgálás. Az esetnél súlyos hibának minősítették, hogy a szolgálata folyamán az őt ellenőrző tisztnek panaszkodott nagy fáradtságára, mégsem váltották le pihenés céljából.

V. E. Z. határőr szolgálatban kísérelt meg öngyilkosságot, géppisztolyával mellbe lőtte magát¹⁴ . Súlyos sérülést szenvedett, de az életét sikerült megmenteni. Szándéka nyilvánvalóan komoly volt, csupán a szerencsének köszönhette a megmenekülését. Az elkövetés előtt bátorításképpen 2 deciliter szeszt ivott. A kivizsgálás során kiderült, a polgári életben egyszer már felvágta az ereit öngyilkossági szándékkal, amit a sorozás alkalmával nem fedtek fel. Annak, aki a határőrségnél rendszeresített géppisztollyal vagy pisztollyal mellbe lőtte magát, határozott volt a szándéka. Ezeknek a fegyvereknek olyan nagy az átütő ereje és a lövedék roncsoló hatása, hogy a továbbiakban az ember sorsa már csak a véletlenen múlott.

Az 1984-es évből 1 hivatásos tiszt és 3 sorkatona öngyilkosságáról találhatunk dossziékat. A hivatásos hadnagy, aki rendezetlen családi kapcsolatban élt és italozó életmódot folytatott, agyonlőtte magát. A sorkatonák közül egy fő búcsúlevelet hagyott hátra, amelyben tettéért parancsnokától és katonatársaitól kért bocsánatot. A háttérben rendezetlen családi probléma, házasságon kívül született gyermek húzódott meg. Egy határőr szabadságon a 8. emeleti lakásukból ugrott ki, feltételezhetően szerelemféltés miatt.

1985-ben 7 öngyilkosságot és 33 kísérletet követtek el.¹⁵  1986-ban a sorállomány körében 3 öngyilkosság és 49 kísérlet történt.¹⁶

A levéltárban nem találtam olyan dokumentumokat az 1980-as évekből, amelyek az öngyilkosságban elhunyt katona szülei és a határőrség közötti kapcsolat tartására vonatkoznak. Ezért egy balesetet követően bekövetkezett levelezést említek.¹⁷  Az édesanya tett panaszt a fiával kapcsolatos hivatalos eljárások miatt. A határőrséghez írt panaszlevele, beadványa címzettje a politikai csoportfőnök volt. Levelében kifogásolta a rendőrségi kivizsgálás megbízhatóságát, a fia késői leszerelését, két hónap illetményelmaradását és hogy a szolgálati hely nem törődött a kórházban fekvővel.

A határőrségi belső ügyiratokból és a szülőnek küldött válaszlevélből kitűnik: a katona elhagyta szolgálati helyét, leittasodott, egy gépkocsi elütötte, amikor ittasan szabálytalanul haladt át az országúton, és súlyos sérülést szenvedett. A balesetet a Budapesti Rendőr-főkapitányság Közlekedésrendészet Baleseti Helyszínelő és Vizsgálati Osztály Helyszínelő Alosztály beosztottjai vizsgálták, a gépkocsi vezetőjét vétlennek találták. Az esetet a rendőrség mint balesetet, a katonai ügyészség mint szolgálati bűncselekményt vizsgálta. A katonát két hónappal később szerelték le a szolgálati ideje leteltét követően, kórházban gyógykezelés alatt állt, és addig nem lehetett leszerelni, amíg megfelelően fel nem épült és maradandó sérülései mértékét meg nem állapították. Adminisztrációs hiba miatt elmaradt illetményét természetesen kifizetik, írja a válaszlevél, társai pedig a kórházban rendszeresen látogatták. Ez esetben is segítséget jelentett a határőrség számára, hogy a kivizsgálásban a rendőrség és a katonai ügyészség is részt vett, és az általuk készített, a katonát elmarasztaló okmányokat a szülők rendelkezésére tudták bocsátani.

A publikációban felvállalt évtizedből kilépve egy 1951-es öngyilkossági eseményt¹⁸  is szeretnék bemutatni az elhunyt határőr szülei és a határőrség kapcsolata miatt. Az iratgyűjtőben három anyag található, az egyik a Budapesti Központi Katonai Ügyészség feljegyzése, amely a leírtak szerint a Szegedi Katonai Ügyészség anyaga alapján készült, akik B. Zs. államvédelmi határőr öngyilkosságát hivatalból vizsgálták. B. határőr szolgálatba induláskor agyonlőtte magát a géppisztolyával. Az ügyészség az eset egyértelműsége miatt – több tanú is jelen volt, látták a történteket, az eseményt, amint az valójában volt – öngyilkosságnak minősítette.

A szülők láthatóan nem tudtak belenyugodni fiuk elvesztésébe, és a kor szellemének megfelelően nyilvánossághoz, a „Szabad Nép” újság „Munkáslevelezési Osztályához” fordultak segítségért. Az újság szerkesztősége a levelüket átküldte az Államvédelmi Hatóság Határőrség Parancsnokságára azzal a kéréssel, hogy 14 napon belül adjanak választ az eseményről és annak kivizsgálásáról. A határőrség parancsnoksága válaszírásában megfogalmazta, a határőrnek beképzelt betegsége volt, barátaival többször is beszélt arról, hogy nem fog sokáig élni. Az öngyilkosság helyszínén rajta kívül hárman is tartózkodtak bent az őrsön a töltőhely közelében, a közeli őrszem is látta a cselekményt a figyelőből. Végső megállapítás: „A kivizsgálás megállapítása szerint B. hőr. öngyilkosságát beképzelt betegségéből eredő pillanatnyi elmezavarában tette és semmi vétkes körülmény elhalálozásával kapcsolatban nem merült fel.”¹⁹  A levelet Piros László államvédelmi vezérőrnagy, Határőrség és Belső Karhatalom parancsnoka írta alá.

Az események kivizsgálása

Az 1970–80-as években a határőrségnél történt öngyilkosságok kivizsgálása a katonai ügyészségek feladatkörébe tartozott, amelybe a határőrség és más szervek tagjai is bekapcsolódtak. A szervezet egész országra kiterjedő diszlo­kációjából eredően szinte mindegyik ügyészség okmányai felbukkannak, de legtöbbször a Győri, a Szombathelyi és a Budapesti Katonai Ügyészség tevékenységével találkozhatunk.

A bekövetkezett eseményeknél a legfontosabb feladat az önkezűség megállapítása, az esetleges gyilkosság kizárása, önkezűség esetén pedig a baleset-öngyilkosság lehetőségei közül a valóság tisztázása volt. Esetenként nem volt egyszerű a fegyveres baleset, illetve az öngyilkosság szétválasztása. Ne felejtsük el, a határőrök az osztrák államhatárt leszámítva szinte mindig egyfős szolgálatot teljesítettek. Példaként megnézhetünk néhány esetet.

H. L. I. határőr Budapesten teljesített őrszolgálatot, ahol szolgálati helyén ülve, fegyverét a lábai közé állítva, átlőtt torokkal találták. Hatfős bizottság vizsgálta a történteket²⁰ és ingadozott az öngyilkosság, illetve a baleset tényállásának megállapítása között, végül az utóbbi mellett döntöttek. A rendőr alezredes katonai ügyész és a kirendelt ballisztikai szakértő kizárta az idegenkezűséget, így a baleset, illetve az öngyilkosság között kellett állást foglalni. A döntésben segített, hogy nem volt búcsúlevél, szüleinek aznap írt és még el nem küldött levele, amelyet az ügyész bontott fel, kiegyensúlyozott lelkiállapotot tükrözött. A megállapítás szerint ülve sült el a fegyvere és a saját torkát véletlenül lőtte keresztül. A dossziéban található egy körlevél, amelyet az országos parancsnok adott ki a vezető állomány részére az esetet követően. E szerint az 1984-es évben szeptember 14-ig 27 esetben történt lövés fegyver töltése-ürítése, gondatlan kezelése közben, és ez mindenkor halálos baleset forrása lehetett volna.

Egy másik, 1986. február 21-én bekövetkezett esemény különleges helyzet elé állította a kivizsgáló bizottságot²¹ , amelyet 2 katonai ügyész, 2 határőr tiszt, valamint 1 orvos alkotott. A szemlebizottsági jegyzőkönyv alapján a Győri Katonai Ügyészség megállapította, hogy a járőrtársnak ez volt az élete első szolgálata, csőre töltötte a fegyverét, majd véletlenül elsütötte. 15 db lőszert lőtt ki és a járőrparancsnoknak súlyos, életveszélyes sérüléseket okozott, ezt követően ijedtében öngyilkosságot követett el.

Az 1987. január 27-én lezajlott gyilkosság és öngyilkosság bonyolult eseményeit tartalmazza egy iratköteg.²²  A Belügyminisztériumba befutott első jelentés még ismeretlen körülmények közötti halálesetekről szólt, miközben folyt a kivizsgálás. Azon az éjszakán a hanságvillanytelepi határőrőrsön a járőr mindkét tagját agyonlőve találták a lövések hangjára kirohanó társaik. A Győri Katonai Ügyészségtől 2 fő a mosómagyaróvári rendőrkapitányság bűnügyi technikai csoportjával 23:45-kor megkezdte a vizsgálatot, majd a győri határőr kerülettől kiküldöttek és a határőrség országos parancsnoksági bizottság 02:42-kor érkezett ki és kapcsolódott be a vizsgálatba. A bizottság végül 14 főre duzzadt az esemény rendkívüli fontosságának megfelelően. A helyszíni szemlét az éjszaka fel kellett függeszteni, mert a sötétben nem volt lehetőség a történtek rekonstruálására, a nyomok és töltényhüvelyek felkutatására. A végső megállapítás szerint B. I. határőr járőrtárs több lövéssel megölte a járőrparancsnokát, V. I. határőrt, majd magával is végzett. A dosszié hét különböző okmányt tartalmaz. A kerület vezetése utólag bizottsággal tanulmányozta az őrs helyzetét és meghallgatta a katonákat, kutatva a történtek gyökereit. Az eseményeknek nem találták előjelét, a katonák nem álltak haragban egymással, megelőző magatartásukban nem volt kifogásolható mozzanat. Felmerült az a gondolat, hogy B. határőr, a járőrtárs, fejsérülést szenvedett egy korábbi autóbalesetben, fején műtötték és valamilyen idegi probléma okozta a váratlan ámokfutást. A történteket lezáró okmányként találjuk a Győri Katonai Ügyészség „Határozatát” a nyomozás megszüntetéséről az elkövető elhunyta miatt. Három nappal a cselekmény után az országos parancsnok javasolta az államtitkárnak az elhunyt járőrparancsnokot előléptetni határőr törzsőrmesterré, hivatásos állományba venni, „a Belügyminisztérium szolgálati halottjává” nyilvánítani, temetését a BM költségére, katonai tiszteletadással megtartani. Mindezek természetesen csupán csekély mértékben, de javítottak a szülők anyagi helyzetén.

A katonai ügyészségek vezető szerepe a kivizsgálások során objektív jelleget biztosított a történtek megállapításához. Erre annál inkább is szükség volt, mert az elhunyt határőrök szüleivel hivatalból a határőrség, a katona volt elöljárója került kapcsolatba, a határőrség képviselőitől értesültek a tragédia bekövetkezéséről, és a később jelentkező feladatok rendezése során is érintkeztek velük. Mindezek során feszültséget oldó tényezőként jelentkeztek az ügyészségek által kiadott dokumentumok, helyszíni szemle jegyzőkönyvek, törvényszéki orvosi okmányok, amelyek a határőrségtől függetlenül támasztották alá az öngyilkosság tényét. Ez természetesen nem csökkentette a határőrség felelősségét abban az esetben, amennyiben a kivizsgálás valamilyen vezetői szolgálati problémát is felvetett.

A katonai ügyész vezette bizottságba a határőrkerületek, súlyosabb esetben az országos parancsnokság is delegált képviselőket. A szolgálati rendszer munkaidőn túl az eseményekre reagálás céljából ügyeletes csoportokat működtetett, azok késedelem nélkül megjelentek a helyi szervek által biztosított helyszíneken és az ügyész beérkezését követően annak utasításai szerint haladéktalanul munkába kezdtek. Szinte állandó tagok voltak a rendőrség képviselői, a helyi körzeti orvos, amennyiben őt értesítették először, és a helyszínen ő állapította meg a halál beálltát. A törvényszéki szakértők jelentős szerepet kaptak a történtek felderítésében. Mivel a halálesetek túlnyomó többsége a katonai szolgálat jellegének megfelelően lőfegyvertől következett be, kiemelt fontosságú volt a ballisztikus munkája, valamint a halottkémi vizsgálat annak megállapítására, hogy a bemeneti sérüléseknél találhatók-e lőporszemcsék. Természetesen az elhunytakat minden esetben felboncolták. A határőrség az esemény jellegétől függően, felderítő és katonai elhárító (a Katonai Elhárító Osztálytól), valamint szaktiszteket, szükség esetén határőrségi orvost, fényképészt és egyéb beosztottakat biztosított, gondoskodott a bizottságok elhelyezéséről, a megfelelő munkafeltételekről, előállította a kívánt tanúkat, elkészítette a szükséges dokumentációkat (pl. helyszínvázlatok). Az elhunyt felszerelését, személyes holmiját lerovancsolták, illetve átnézték, azokról listát készítettek, személyes tárgyait átadták a rokonoknak. Levelezése, esetleges naplója vizsgálatakor búcsúlevelet, illetve öngyilkosságra utaló feljegyzéseket kerestek. Széles körben tanúként jegyzőkönyvileg meghallgatták a katonatársakat. Kikérdezték a polgári ismerősöket, szülőket, rokonokat.

A határőrség az ügyészséggel közösen végzett vizsgálatot követően általában utólagos bizottsági ellenőrzést is tartott az érintett alakulatnál. Vizsgálták a szolgálati rendszert, az eseménynek az állomány hangulatára gyakorolt hatását, egyéb, korábban fel nem derített körülményeket. A tapasztalatokat körlevelekben, értekezleteken dolgozták fel, kapcsolódó intézkedéseket adtak ki.

A fennmaradt levéltári iratgyűjtők gyakran igen sok különböző okmányt tartalmaznak, bizonyítják a kivizsgálások objektív voltát és a határőrség vezetésének azon törekvését, hogy a valódi körülményeket és okokat feltárják. A Belügyminisztérium vezetése kiemelten foglalkozott a sorkatonák öngyilkosságával. Szinte mindegyik iratgyűjtő tartalmazza a belügyminisztériumi helyettes államtitkárnak megküldött jelentést a tapasztalatok és a további tennivalók összefoglalásával.

Egy-egy kivizsgálási iratgyűjtő tipikus dokumentumai:

• géptávirati távmondatok az elöljáróhoz oda- és vissza a történtekről, illetve a tennivalókról,
• helyszínvázlatok, fényképek,
• tanú meghallgatási jegyzőkönyvek,
• összefoglaló jelentések a minisztérium és az országos parancsnokság számára,
• a katonai ügyészség határozata nyomozás elrendeléséről vagy megtagadásáról, megszüntetéséről,
• jegyzőkönyvek a lefolytatott szemlékről,
• ellenőrző lap a bevonulás előtti „Adatlap a lakó és munkahelyi ellenőrzéshez”, azaz a bevonulás előtti lakóhelyi és munkahelyi környezettanulmányt is újra átnézték,
• a katona megelőző időszaki szolgálati beosztása, megterhelése hónapra visszamenően,
• korábbi betegségeiről, orvosi vizsgálatokról a zárójelentések,
• eddig készített minősítések.

Az elhunytak esetében lehetőség volt arra, hogy a temetési költségeket, kiadásokat a határőrség viselje, illetve a szerencsétlenség sújtotta családot anyagi támogatásban részesítsék, mind a sorkatonák, mind pedig a hivatásosok esetében, egyéni mérlegelés alapján. Ennek megtörténte több dokumentumból is kitűnik. „Temetésének költségeit méltányossági okból a BM 20/1972. sz. parancs értelmében a határőrség terhére biztosítom”²³  – írja az országos parancsnok. A hivatásos tisztek esetében a határőrség katonai tiszteletadással lezajlott temetést szervezett.

Statisztikák

A levéltárban nem találtam egységes több évet átfogó kimutatást a kutatott témával kapcsolatban. Az általam készített statisztikához átvizsgáltam a rendelkezésre álló okmányokat, közöttük kimutatásokat és egyes eseményeket tartalmazó jelentéseket.

Több esetben tapasztaltam egy-két fős számszaki eltérést. Ilyenkor mindig a nagyobb értéket vettem figyelembe, kiindulva abból a gondolatból, hogy a készítőnek annak idején már újabb adatok is a rendelkezésére álltak. Az 1983-as évben egy kimutatás szerint 1 tiszt, 1 tiszthelyettes és 4 sorkatona követett el öngyilkosságot. Az év 15. számú dobozában öt öngyilkosságot tárgyaló dosszié található, a tiszthelyettesé hiányzik. Az 1986-os statisztika 3 öngyilkosságról tud, három dosszié meg is található a 13. számú dobozban. Az 1987-es évből az egyik kimutatásban 3 eset szerepel, az év 15. számú dobozában nincs ilyen tárgyú iratgyűjtő.

Az utólagos kutatást zavarja az is, hogy a nyolcvanas években készültek eltérő jelentések, „Kimutatás a rendkívüli eseményekről”, és „Jelentés a BM. Határőrség személyi állománya X. évi erkölcsi-fegyelmi helyzetéről”, és „Jelentés a sorállomány fegyelmi helyzetéről” címekkel. Ezek témájuk miatt mind tartalmaznak öngyilkossággal kapcsolatos adatokat, de számszakilag valamilyen okból nem lettek „összefésülve”. Egyes jelentések a számokat bontják állománykategóriákra, mások viszont nem.

1987 februárjában a határőrségnél 1702 fő tiszt és 14 144 fő sorkatona teljesített szolgálatot. A létszám kismértékben ingadozott az évtizedben. A bekövetkezett események számát, arányát ehhez az alapadathoz tudjuk viszonyítani.²⁴

A kísérletek számában az évek között jelentkező jelentős eltérésre nem találtam magyarázatot.

Zárógondolatok

Az állomány körében bekövetkezett öngyilkosságok, öngyilkossági kísérletek folyamatosan foglalkoztatták a határőrség és a Belügyminisztérium vezetését. Ezt bizonyítja a kivizsgálások alapossága, az okok feltárására irányuló törekvés, a tiszti állomány többoldalú módszertani felkészítése az ilyen esemény megelőzésére. A belügyminisztériumi államtitkár minden esetben részletes tájékoztatásban részesült a történtekről és a további tervezett intézkedésekről. A szervezet jelentős erőfeszítéseket tett a megelőzés érdekében.

A katonai ügyészségek meghatározó szerepet játszottak a kivizsgálásokban, irányították a több szervezetből (rendőrség, határőrség, külső szakértők) összeállított bizottságokat és jogkörükbe tartozott a végső megállapítás megfogalmazása, dokumentálása. A kivizsgálás legfontosabb feladata az önkezűség-idegenkezűség tényének eldöntése, majd ezt követően a baleset-öngyilkosság lehetőségének mérlegelése, amennyiben nem maradt hátra búcsúlevél, egyéb bizonyító erejű körülmény.

A sorkatonák körében a szabadságon bekövetkezett haláleseteket is a katonai ügyészség vizsgálta ki a határőrség és a rendőrség bevonásával.

Öngyilkossági cselekmények folyamatosan jelentkeztek a határőrségnél. Húsz év alatti időszakból, 1970–1990 között, a levéltárban 101 halálesetet találtam, azaz évi átlagban négyet (a folyamatosan 14 000 fő sorkatona köréből). A határőrség vezetésének megelőző törekvése ellenére az esetek megszüntetése nem sikerült, teljes felszámolására nyilvánvalóan objektíve nem is nyílt lehetőség. Ennek tényét abban kell megfogalmaznunk, hogy a bekövetkezések, elkövetések okait nagyobb részben az állomány a polgári életből hozta magával, a katonai szolgálat nehézségei csak kisebb mértékben játszottak szerepet. Ezt mutatja a hat évre kiterjedő vizsgálat, mely szerint az érintett 24-ből csak két fő szolgált 6 hónapnál rövidebb ideig a határőrségnél, vagyis nem a hirtelen bekövetkezett helyzetváltozás, a „katonai sokkhatás” állt a háttérben. A bizottságok vizsgálatuk során az okok körében első helyen a szerelemféltést, szerelmi csalódást, szakítást találták a leggyakoribb tényezőnek, de az okozati paletta meglehetősen széles. Az öngyilkossági kísérletek egyik veszélyforrásának bizonyult az a lehetőség, hogy az elkövető megelőzően a társai ellen fordul és másik katonában is kárt tesz.

A kivizsgálások okmányaiban gyakran felmerül a közvetlen szolgálati elöljárók azon felelőssége, hogy nem ismerték kellő mértékben az érintett katonát, nem jutott a tudomásukra olyan információ, amelynek alapján megelőzhették volna a bekövetkezett tragédiát. Ebben a megállapításban valóban vannak igazságelemek, ugyanakkor nem számol a kivizsgáló a közvetlen vezetők jelentős leterheltségével, valamint az emberi lelkivilág megismerésének természetes korlátaival.

A határőrség az elhunytak rokonait igyekezett anyagilag és erkölcsileg támogatni, részükre segítséget nyújtani.

Az öngyilkossági tendencia feltehetően az idők folyamán némileg javult, amint azt egy 1952. novemberi jelentés²⁵  az akkori állapotokról tükrözi. Az 1951-es évben 12 öngyilkosság és 4 kísérlet, 1952. január-október között 18 öngyilkosság és 18 kísérlet szerepel az anyagban.

Fórizs Sándor, ny. r. dandártábornok, ny. egyetemi tanár